Creme de la Crepe

[Elliot1999. június közepe]

Elliot
1999. június közepe

Ahogy közelebb lépett, aggódni kezdtem. Mi van, ha anyu mégis befut? Mivel magyaráznám ki ezt a fickót? Akkor jutott eszembe a telefon a táskámban. Tudom, tapasztaltam, nem kezelik jól az ilyen mugli dolgokat. Mi van, ha anyu megint felhív? Na azzal elásnám magam az összes varázsló előtt, ebben biztos vagyok.
Ha később szólal meg, én meg itt tovább hergelem magam. Oda lett volna a pozitív első benyomás.
– Akkor mégis Merlin, kici brit perjel francia Tania.- hangosan felnevet, vele nevetek, habár nem, még nem oldódtam fel annyira, hogy teljesen önfeledt legyen az a nevetés. Kezet nyújt, elfogadom. Hivatalos kézfogás ez, arra enged következtetni, hogy fiatalabbnak néztem a koránál. Mondjuk most, hogy jobban megnézem, elég nehezen behatárolhatónak tűnik. Idősebbnek néz ki, mint egy tizenéves, de nem elég idősnek ahhoz, hogy harminc felett legyen.
-Elliot vagyok.-mutatkozik be.-Hogy hogy nem az Abszol úton fagyizol inkább? Ott sokkal viccesebb kelyheket árulnak… csakhogy a visszanyalós típus említsem.
Felsóhajtok, nem szívesen hallom a kérdést, miután anyám volt az aki nem jelent meg. Felsóhajtok megint, majd beletörődötten válaszolok.
-Az gáz, ha azt mondom, még nem volt szerencsém az Abszol úton fagyizni? Eléggé... Kiesett eddig a családom életéből. Egyébként meg.- tartok egy rövid szünetet, amíg magamban háborgok egy kicsit-Találkám lett volna... valakivel.-vállat vonok, jelezvén, hogy nem számít. Igazán megszokhattam volna.-Csak az illető nem jelent meg... De ha már egyszer itt vagyok, iszom egy jegeskávét.

D O M I N Ó E L V 


T A N I A
1999. június közepe

.outfit.

Még mindig a lány kezébe kapaszkodva léptem egyet hátra. A sor egyre gyorsabban haladt a pultfelé, mintha egy jó adag ember egyszerre távozott volna… vagy néhány feladták volna a hosszú várakozást. Nem csoda, amilyen tikkasztó meleg volt már-már fárasztónak bizonyult az utcán való várakozás. Én is szívesebben menekültem volna be valami épület hűvösébe. Csakhogy ott volt a kérdés: egy csokis fagyi a jobb vagy hazamenekülni Tengerszemben? Végül a hasam és az előbbi győzött, remélve, hogy Nat legalább értékeli az étkezési szándék jelenlétét később, ha mesélek neki a napomról. Valamiért nagyon komolyan veszi ezt a kérdéskört és naponta háromszor elmondja: „ha nem eszel, meghalsz.” Mintha olyan buta lennék, hogy ezt nem tudom. Éheztem én már annyira, hogy képtelen voltam összekaparni magam és csak feküdtem egy erdőben, várva, hogy örökre lehunyjam a szemem és vége legyen a kínzó fájdalomnak, a szédülésnek, az erőtlenségnek. Mégis túléltem.
Mindezekhez képest a fagyi evés, a whiskeyzés és a kávézás elképesztő luxusnak tűnt, még ha a testem egészen hozzászokott már az ilyesmihez. Időnként azon kaptam magam, hogy már nem is emlékszem azokra az érzésekre. Csupán akkor törtek elő újra, ha egy parkban vagy Tengerszem udvarán járva az átnedvesedett föld szagát éreztem vagy egy enyhe szellő virágillatot sodort magával. Ezekben a pillanatokban előcsaltam a régi Elliotot, valahonnan egészen mélyről, a szívem őrült módon lüktetni kezdett, alig várva, hogy újabb kalandba vessem bele magamat… hogy felüljek egykori rozoga seprűmre és ismeretlen országokba keressek magamnak menedéket a múltam elől. Most már más búvóhelyem lett. Biztonságosabb, melegebb és állandóbb. Mégis… mintha a szívem és lelkem visszavágyott volna a koszos erdőkbe. A régi emlékeket persze csak az idő szépítette meg. Akkoriban annyiszor feküdtem könnyek között a sötétben, a csillagokat bámulva. Rimánkodni tudtam volna ennyi szeretetért, boldogságért… na meg ételért. Hiszen akkor nem állhattam csak így sorban egy fagyiért és valószínűleg szóba sem elegyedtem volna idegenekkel. Csupán összeverekedtem volna a fickóval, majd elmenekülve a helyszínről.
– Az gáz, ha azt mondom, még nem volt szerencsém az Abszol úton fagyizni? Eléggé... Kiesett eddig a családom életéből. Egyébként meg. Találkám lett volna... valakivel.
Hümmögve mértem végig. Hirtelen egyre érthetőbbé vált a féltégla. Majdnem biztos voltam benne, hogy ő az első boszorkány a családban. Anyám is hasonló helyzetben lehetett… habár nála sosem láttam igazán mugli kütyüket. Valószínűleg azért, mert mire öntudatra ébredtem, már Dean felesége volt és egy normális, boszorkány által kézben tartott háztartásban éltünk. Jóformán, a közeli falubeli programokon kívül nem is találkoztunk muglikkal… és én akkor is rettegtem a járműveiktől, amiknek hatalmas kerekeik voltak és folyamatosan pufogtak, durrogtak.
– Csak az illető nem jelent meg... De ha már egyszer itt vagyok, iszom egy jegeskávét.
Megint csak hümmögtem egyet és tettem hátrafelé egy újabb lépést. Éreztem ugyanis, hogy a mögöttem álló ismét eltávolodik, ám ezúttal valami keménybe sikerült beleütköznöm. Azonnal megfordultam és észrevettem, hogy máris a pultnál vagyok ahol egy vihogó, lilahajú tinilányforma ácsorgott, várva a rendelésemet.
Tania vékony karját megragadva, kissé magam mellé húztam.
– A kisasszonynak egy jegeskávét kérünk… meg nekem is… – Magyaráztam. Aztán egy csokis tölcsérre mutattam. – Meg egy ilyet, üresen. – Tettem hozzá és már rángattam is elő a mugli pénzt a zsebemből.
Valamennyit letettem lilahajú teremtés elé. Persze nyilvánvalóan túl sok volt, mégha fogalmam sem volt az ilyesmiről. Életemben nem éretettem a mugli pénzekhez. Nem igazodtam ki rajtuk, ezért mindig egy jó adagot a zsebembe halmoztam, ha ilyen környéken jártam. Ezzel lényegében ki is használtam a széf tartalmát, amit apám bízott a kegyeimre.
– Köszi, hogy megmentettél a kétajtós szekrénytől.– Tettem hozzá a lányra pillantva, míg vártuk a kiszolgálást. – Az viszont tarthatatlan, hogy egy roxfortos diák nem evett még fagyit az Abszol úton. Florean Fortescue fagylaltszalonja a legnépeszerűbb hely az egész fűúton. – tettem hozzá.

[Elliot1999. június közepe]

Elliot
1999. június közepe

Reménykedtem benne, hogy anyám felbukkan. Valószínűleg én vagyok a legnaivabb ember, hogy még mertem ebben reménykedni. Úgy pillantgattam körbe, mint egy izgatott kisgyerek. Öreg hiba. Tudom, hogy anyámra nem kell várni, ha nem jelenik meg a megbeszélt időpontra, már nem jön el. Én mégis reménykedtem, pedig nem ez az első alkalom, hogy felültetett. Eszmefuttatásomat az szakította félbe, hogy Elliot megfogta a karom és előrébb húzott. Meglepetten néztem először rá, majd a csajra a pult mögött. Mire tiltakozhattam volna, már rendelt.
- A kisasszonynak egy jegeskávét kérünk… meg nekem is… - lendítettem az egyik kezem, aztán azzal a lendülettel le is engedtem - Meg egy ilyet, üresen.- gondolkodva húztam össze a szemöldökeim. Mégis ki eszik üres fagyis tölcsért? A következő ami felkeltette a figyelmem, a pénz, amit a pultra halmozott. Csak úgy, mint bármelyik varázsló, nem igazán érthetett a fonthoz, mert majdnem 110 fontot vágott ki a pultra. A lila hajú csajszi a pult mögül hökkenten nézett hol rám, hol Elliotra. Lehúztam a kupac pénzt, kiszámoltam belőle 8 fontot, a maradékot meg összehajtottam. Már épp Elliot kezébe nyomtam volna, amikor megszólalt, én meg csak álltam sután tovább a pénzzel a kezemben.
-Köszi, hogy megmentettél a kétajtós szekrénytől. Az viszont tarthatatlan, hogy egy roxfortos diák nem evett még fagyit az Abszol úton. Florean Fortescue fagylaltszalonja a legnépeszerűbb hely az egész fűúton.
Csak álltam, néztem rá, és próbáltam nem túl feltűnően passogni. Nem igazán értettem, hogy ezzel mire akar kilyukadni én meg csak néztem, mint borjú az új kapura. Felettébb értelmes látvány lehettem. Kicsit megráztam a fejem, majd végre megszólaltam.
-A két ajtós miatt nincs mit-bicenntettem-Erre meg vigyázz jobban. Ha rájönnek, hogy könnyen lehúzható vagy, egy pillanat alatt megkopasztanak.- mondtam, majd a kezébe nyomtam a maradék pénzét. Örömmel vettem észre, hogy időközben kikerült a pultra a két jegeskávé, és az üres csokis tölcsért is kiadta a csaj Elliotnak.

D O M I N Ó E L V 


T A N I A
1999. június közepe

.outfit.

Ó, ez az O’Mara! Cseszd el ezt is! – morgolódtam egy kicsit. Kici brit perjel francia Tania ugyanis gyorsabban kapcsolt, mint én. Már javában az általam pultra vágott, tetemes mennyiségű mugli pénzt számolgatta, mire felfogtam, hogy a lilahajkoronás eladó igencsak hülyének néz. Na igen, ugyanis engem lefoglalt az elmélkedés, hogy vajon metamorfmágussal van-e dolgom. Valószínűleg, elvégre a lila nem az hajszín, ami a muglivilágba előfordulhat.
– A két ajtós miatt nincs mit – Biccentett a lány. – Erre meg vigyázz jobban. Ha rájönnek, hogy könnyen lehúzható vagy, egy pillanat alatt megkopasztanak.
A kezembe nyomta a mugli pénzt, miután leszámolta a szükséges összeget – legalábbis remélem. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy miként működik az ilyen pénz. Részemről ugyanis tökéletesen megvoltam az ilyen jellegű tudás nélkül, illetve mondjuk úgy: eddig megvoltam. Mostanra vagyonos ember lettem és Nat mellett amúgy is elkerülhetetlen volt, hogy varázstalanok közé keveredjek. Úgy tűnt igen csak sürgősen meg kéne oldani ezt a kérdést, holott egyáltalán nem vágytam rá. Még mindig volt valami félelmetes a mugli világban. Gyűlöltem a gépeiket, a kerekes járműveiket, a hangzavart, ami körbevett az utcákon. Az ugyanis nem a tömeg morajlása volt, nem… közel sem. A találmányaik, a durrogó, visongó kütyük okozták. Én pedig újra és újra összerezzentem, hacsak elhaladt mellettem egy vinnyogó féltéglát cipelő ember vagy éppen egy puffogó „autómobil” – azt hiszem így hívják.
Zsebre vágtam a pénzt, úgy pillantottam újra a pult felé, várva a rendelésünket. Közben persze még mindig a lila frizurát bámultam. A kérdés pedig még mindig ott zakatolt bennem: vajon boszorkánnyal van-e dolgom?
– Nem vágom ezeket a mugli pénzeket… – Dünnyögtem és szűkre húzott szemekkel figyeltem a kiszolgálást.
A két jegeskávé került először a pultra. Nagyon jól nézett ki és hát persze a koffeinbomba is jól jött volna. Szokás szerint alig ettem, a szédülés is már többször kerülgetett ma… és tudom, tudom. Megígértem Natnak, hogy majd rendesen eszek. De hát ezt elég akkor betartani, mikor ő is jelen van. Ráadásul nem is nagyra vágyó, beéri ha a tányérra pakolt étel negyede a gyomromban landol.
A tölcsért egy kisebb szalvétába tekerve tette le elém. Kiváló lesz és egésznap kibírom ennyivel, ez nem is volt kérdéses. A lilahajú lány pedig nagyon kedvesnek ható mosollyal fordult felém. Talán tetszett neki, hogy sok pénzem van vagy éppen csak neki is imponált a férfias látványom, nem tudom. Végül is nem ő lett volna az első, aki alig tudott ellenállni nekem. Nálam ez mondhatni majdnem mindennapos esemény. Talán nem vette észre, hogy gyűrű csillog az ujjamon, vagy szimplán nem érdekelte. Bevallom, az én életemben is volt olyan helyzet, hogy nem érdekelt csinos hölgyek ujján ragyogó ékszer… és hát a hódításaim nagyrészt sikerrel jártak.
– Kegyed esetleg metamorfmágus? – kérdeztem nagyon halkan. Közelebb is hajoltam, hogy a környéken várakozó muglik ne hallhassák meg.
Láttam a lány arcán a változást. Persze nehéz lett volna megmondani, hogy felháborodott, amiért lelepleztem vagy éppen fogalma sem volt mi a szarról beszélek én itt vele szemben. Mindenesetre, míg a választ – vagy Tania közbelépést – vártam, megfogtam a tölcséremet. Az egyik jegeskávét a lány felé nyújtottam, hogyha elvette végre, akkor én is a sajátomért nyúlhassak.

Elliot
1999. június közepe

Az egyik sarkot vizslattam, nem tudtam hová nézzek. Kereszteztem a kezeimet magam előtt, reménykedtem benne, hogy nem fog megszólalni a telefonom. Azok után, hogy Elliot nem tud bánni a pénzzel, valószínűleg sem az autó, sem a mobiltelefon nem ismerős neki. Még az kéne, hogy elkezdjen itt nekem pánikolni.
Láttam, hogy a pultos csajon gondolkodik, nekem is megfordult a fejemben, hogy talán metamorfmágus, de egyre gyakrabban látok errefelé muglikat, mindenféle hupihajszínekkel, szóval sosem tudhatom biztosra.
-Nem vágom ezeket a mugli pénzeket...- motyogta Elliot.
-Nekem sem volt épp könnyű az átállás, amikor bekerültem a varázslóvilágba. - mondtam halkan, majd a fülem mögé tűrtem a hajam. Lepillantottam a lapostalpú cipőm orrára, és azon gondolkodtam, hogy vajon az a gyűrű Elliot kezén csak szimplán taktikai fogás, vagy tényleg eljegyezték. Emlékszem anyu mennyire imádta hordani a gyűrűjét, apu kincsként őrizegti az eljegyzési és a karikagyűrűiket is.
-Kegyed esetleg metamorfmágus?
- hallottam a kérdést. A lilahajú lány arcáról nem igazán lehetett leolvasni, hogy mi a válasz, de jobbnak gondoltam, ha úgy kezeljük, mintha nemleges lenne.
-Bocsi az esetleges kellemetlenségért. - motyogom a lány felé, ahogy elveszem a kávém, amit Elliot nyújt nekem. Megvárom amíg elveszi a kávét és a tölcsért, majd óvatosan elhúzom a pult elől, nehogy megint belefussunk két ajtós barátunk haragjába, aki végig a sarkamban tipródott.