Tea Palace

Emily Myra Dean pennájából



Tea Palace - mert nincs Anglia tea nélkül. Pontosan öt órakor tucatnyi ember özönlik be, hogy elszürcsölgethesse kedvenc teáját egy kellemes beszélgetés mellett. Hidegen vagy melegen, citrommal vagy tejjel, bárhogy kérheted a több mint 100 féle teafű-keverékből készített italokat, és egy biztos: csalódni nem fogsz bennük.

To Miss Clarce

Mára végeztem az Abszol úton. A Czikornyaiban vállaltam két hónapra munkát mint diák, szóval könyvek pakolgatása, rendezése és egyéb ilyen finomságokban volt és van részem, amíg tart a július. Nem zavar a munka, sosem zavart ami azt illeti s most a cél is nemes: így gyűjtök pénzt az új seprűmre, hiszen amit eddig birtokoltam, sajnálatos módon már nem használható. Ha bennem nagyobb kár nem is esett az ostrom alatt, a seprűmben sajna igen, de nem lehettem ott a tárolónál, hogy pont erre figyeljek, épp elég volt az is, ami a kastélyon belül történt... inkább el is hessegetem magamtól a gondolatot minden emlékkel együtt, ahogy belépek a teázóba. Nem volt már kedvem az Abszolon beülni valahova, ilyenkor jobb szeretek kicsit kinézni a muglik közé és itt kikapcsolódni: sétálni egyet, vagy épp beülni valahova egy kávéra, sütire, vagy teára, amit az időjárás és a kedvem diktál. Sőt, még egyszer gitárt is hoztam magammal és kiültem az utcára zenélni, de sokszor nem játszom meg, elvégre nem mutatványos vagyok... Meg minden ilyen "performance" egyedi, a pillanat varázsa hatja át, nem szabad rendszert csinálni belőle. A Roxfortban se kerül elő nyilvánosság előtt gyakran a hangszerem, bármennyire is szokott rá kérés érkezni, ha a klubhelyiségben múlatjuk az időt, csak kellő hangulat esetén vagyok hajlandó engedni a kérésnek. A mai nap némi csámborgás után végül egy teázó mellett tettem le a voksom, tetszésem elnyerte a maga kis békebeli hangulatával, még ha a Brit Birodalmat, mint olyat megvetésem is övezi, elvégre minden nép, ami a rómaiak óta ide tévedt, az én őseim világának romjaira építette a magáét... belépve a teázóba pilóta napszemüvegem megemelem, hogy körbenézzek kicsit idebent s meg is pillantok egy vörös üstököt, amihez finom vonású fehér orca is tartozik s világos szemek... így hát tényleg a maradás mellett döntök s leveszem szemüvegem és a kockás "favágó" ing mellzsebébe tűzöm száránál fogva. Az ing ujját is feltűrtem könyökig, mert egész jó idő van, de jobban szeretem a hosszú ruhadarabokat, épp ezért sem vetemedtem arra, hogy rövid nadrágot vegyek, jó nekem a vékony, világoskék nyári farmer, meg a tornacipő. Mondhatni, hogy védjegyemmé vált ez az öltözködés, hiszen ha mugli ruhában járok-kelek, akkor valami hasonló a felállás általában, persze az évszakhoz igazodva. Így sétálok a vörös hajkorona tulajdonosa mögé halkan és észrevétlen, arcomon kaján vigyorral és fogok rá a vállaira, hogy kicsit masszírozni kezdjem azokat. - Minő kellemes meglepetés, hogy itt találom Miss Clarce! - a tőlem megszokott derűs nyugalommal csendül meg hangom, amit szeretek minden embertársam irányában megütni.

Morgan

A mai napom is ugyanúgy telik, ahogy a legtöbb.  Megint céltalanul járkálok, eljöttem Londonba, de elmentem volna akár Szarajevóba is, az egyetlen célom az volt, hogy távol legyek az otthonomtól, ahol anya kényszeresen takarít és beszélget a használati tárgyakkal. Valósággal menekültem attól, ami megmaradt a családomból. Sokan gondolhatnak szívtelen, hálátlan gyermeknek, amiért magára hagyok egy gyászoló asszonyt, de egy idő után képtelen vagyok egy légtérben maradni ennyi szabadjára engedett érzelemmel. Néha csak azt várom, hogy a komód is sóhajtozni majd csendesen sírni kezdjen, ugyanis ha ez megtörténik, beköltözhetek a klinikára és bérelhetek magamnak egy csendes kis szobát, ajándék kényszerzubbonnyal.
Kedvenc szokásomnak hódoltam, vagyis kerestem egy kellemes mugli teaházat , megrendeltem valami olyat, amit eddig még nem ittam( vagyis némi cseresznyeízesítésű zöld teát), majd felnyitottam a magammal hozott könyvet és élvezettel merültem bele José Saramago Vakságába, amit már legalább másodszorra olvastam, de mindig ugyanolyan megrázónak és varázslatosnak tűnt. Így ültem hát egy félreeső kis asztalnál egyedül, néha aprókat kortyolva teámból egészen addig a pillanatig, míg valaki el nem kezdte masszírozni a vállaimat.
Fontos információ rólam, hogy, mikor valaki hirtelen ér hozzám bennem először undor, majd félelem, majd támadási inger alakul ki, valószínűleg ezen érzelmek összege vezetett, ahhoz, hogy Morgan Williamson kishíján hatalmas pofont kapott egyik kedvenc regényemtől. Szerencsére az agyam sokkal előrébb jár, mint az ütés, így időben blokkolom az ingert és hatalmasat sóhajtok megkönnyebbülésemben.
-Hányszor mondtam el, hogy ezt ne csináld!-korholtam halkan.
Meg kell mondjam, ha a fent említett személy ér hozzám a reakcióim kissé megváltoznak. Elsősorban egyszerre ver ki a hideg és forró verejték, másodsorban ritkásan kapom a levegőt, harmadsorban pedig örülök, hogy nem ájulok el azonnal. Most mindezeknek örömére kellemes, de decens mosoly terül el arcomon és köszönök is, ha már majdnem agyonütöttem egy remek irodalmi művel.
-Szia! Remélem tudod, hogy a frászt hoztad rám.-mondom, de a mosoly nem tűnik el az arcomról, inkább zavartabbá válik. Kezdődik. Megint idiótán viselkedem.

To Miss Clarce

Már azon vagyok, hogy inkább beülök egy kocsmába szerencsét próbálni azt illetően, hogy kapok e valami bódító italt, amikor szemembe ötlik a teázó, ahol még nem jártam. Van benne valami régies, ennél fogva számomra otthonos, hívogató, ami arra késztet, hogy hagyjam a sörhöz és az élet vizéhez kapcsolódó elképzelésem és ide lépjek be. Ami azt illeti, nem is bánom meg, hiszen miután szuverén mozdulattal elemelem szemem elől a kissé "romantikusn" homályos helyiségben szükségtelen napszemüveget, hamarost ki is szúrok egy ismerős arcot. Hajfestés kora ide vagy oda, egy természetes vörös leányzó még mindig figyelem felkeltő és könnyű kiszúrni, pláne, ha még ismeri is az ember fia. Már pedig én ismerem Aila-t, elsős kora óta, és ő nem aza  fajta leányzó, aki sokakkal kötne közelebbi ismeretséget, szóval én még szerencsés kivételnek is érezhetem magam. De bármilyen jó is a viszonyunk a kastély falai között, egyetlen egy, a tavalyi nyarat leszámítva azon kívül nem sűrűn futunk össze. Épp ezért is látom jónak, hogy hozzá lépjek és kis időt eltöltsek a társaságában. Na persze ezt nem úgy teszem, hogy odamegyek aztán a sablon "Szia hogy vagy? Rég láttalak! Voltál valamerre nyaralni?" szóáradattal indítsak, mint teszik ezt oly sokan. Nem, Morgan Williamsont nem ebből a fából faragták az istenek, hanem olyanból, aki alkalmasint a frászt hozza másra, mert nem kíván a konvenciók és sablonok foglya lenni. Most is ez történik. Aila reakciójára szélesebb lesz a mosolyom, sőt, oly szemtelen vagyok, hogy még kuncogni is merészelek az eseten. Láttam, hogy lendült a keze a könyvvel s ha megpróbált volna megcsapni, akkor se lett volna nagy gond, hiszen gyerekkoromtól őrőzi feladatkörben játszom s tavaly még a ház csapatába is beválogattak, szóval ha a szemem sarkában már észlelem, hogy valami rohamos sebességgel közeledik felém, akkor már készen is vagyok reagálni. Ez a gyors reakció idő kapcsolódik ahhoz, hogy megtanultam látni is, nem csak nézni, így maximálisan ki tudom használni a látóterem. - Hányszor fogsz még ennek felülni kedves? - teszem fel a kérdést vidoran, majd mintha az imént meg se próbált volna ütni, úgy kerülök elé, hogy az övével szemben álló széken foglaljak helyet az asztalnál s köszönésképp finoman fogjam meg szabad kacsóját és nyomjak ujjaira lágy csókot. Lovagiasság és bosszantás magas fokon. - Remélem tudod, hogy szeretem, amikor rád hozom a frászt. Nem tagadom, hogy tetszik az arckifejezés, amit felöltesz, mikor kibillensz a nyugodt komfortzónából. - még pimaszkodom egy sort, amíg ideér a pincérnő, hogy leadjam neki rendelésem egy egyszerű fekete teára, majd ha a felszolgáló távozott, ismét megszólalok. - Sajnos itt sört nem kérhetek, de ha ez az áldozat azért, hogy társaságod élvezzem, akkor még belefér... - közben világos szemeit figyelem.

Morgan

-Kedves?-kérdezem és érdeklődően fölhúzom a jobb szemöldököm.
-Az előbb majdnem leütöttelek egy 500 oldalas nagyregénnyel, azt hiszem ilyenkor normális esetben minimálisan zavartnak kéne legyél.
Tulajdonképpen nem vagyok meglepve, ugyanis Morgan nem az a típus, aki egyszerűen rád köszön egy kisfiús mosollyal a szája szegletében. Pontosabban a kisfiús, ravaszkás mosoly stimmel, a probléma az, hogy nem szereti a dolgokat, jelen esetben engem sem, úgy megközelíteni, ahogy azt mások szokták. Az én bajom pedig az, hogy ahelyett, hogy ez zavarna vagy egyenesen dühítene számomra nagyon is vonzó.
Ahogy ajkai a kezemet érintik, kissé elpirulok, ennek elrejtése végett lesütöm a szemem és villámgyorsan elhúzom azt, hogy sötétkék táskámba süllyesszem a nehéz könyvet.
-Igazán remek, hogy így élvezed a helyzetet, bár kíváncsi lennék, hogy mindenkire a szívbajt hozod vagy ez csak nekem jár?-kérdezem, miután épp eleget turkáltam a táskámban, hogy valamelyest csillapítsam idegességem, nem mintha erre bármi képes lenne.
Sosem gondoltam magam olyannak, mint a többi korombeli tinilány, akik egy szép mosolytól máris elolvadnak. Én ennél mindenképp több vagyok, legalábbis annak kellene lennem, most pedig nézzenek oda…pótcselekvésként a derékig érő hosszú fonatom piszkálom és idegesen fixírozom azt a pontot, ahol Morgan keze nyugszik az asztalon valamint zsibbad a lábam és nem tudom eldönteni izzadok-e vagy a hideg ráz éppen.
Egyszerre érzem magam alul és túlöltözöttnek világoskék pántos, pántos csipke toppomban és az egyszerű rövid, fekete szoknyámban. Egyszerre feszélyez és tölt el örömmel, ahogy fixíroz, miközben beszél , mégis mindenfelé menekül a tekintetem, nehogy elkapjam az övét.
Azt mondják, ha az ördög szemébe nézel, meghalsz.
Ha Morgan Williamson mélybarna szemébe nézel egyszerűen, csak elveszel benne és ettől én nagyon is szeretném megkímélni magam. Mint mondtam, nem vagyok olyan, mint azok a lányok, akik olyan fiúért ácsingóznak, akit még véletlenül sem érdekelnek.
-Ma meglepően gáláns vagy, de az is lehet, hogy rosszul emlékszem , hiszen elég rég beszéltünk.
Felveszem a csipkelődő stílusát , de a gesztusait nem, én nem vagyok olyan, akinek jól áll az effajta direktség. Az én esetemben már az is haladás, hogy abbahagytam a hajam birizgálását, melyből egy szál kissé az arcomba lóg és hajlandó voltam belenézni azokba a bizonyos szemekbe.

To Miss Clarce

- Kedves, igen. - bólintok. - Egyrészről örülök, hogy nem Doktor Johnson XVIII. századi angol szótárával akartad a mutatványt előadni, mert az lényegesen nagyobb és nehezebb. Másrészről pedig nem akarom megbolygatni a lelki világod, de nem tudtál volna megütni. Tudod, őrző vagyok, ha dobod a könyvet, akkor is elkapom. Most meg a csuklódat fogtam volna meg. - arra már ki se térek, hogy satu szilárdsággal, mert egy kvaffot se lehet máshogy megállítani, márpedig egyre inkább fontolgatom, hogy mi lenne, ha megélni is ebből próbálnék majd. Mármint, hogy profi játékos legyek. Van az olyan jó, mint bármi más és még élvezetes is. Hogy kárba vesznének esetleg értelmi képességeim? Bizonnyal, de egyelőre nem látom át, hogy mi is az, amit szívesen csinálnék egy életen át s nem is most fogom megoldani ezt a kérdést, nem, amíg Aila itt van, hogy lekösse gondolataim és figyelmem. Szeretem a társaságát, aranyos leányzó és visszahúzódó, félénk stílusa egyfajta bájt ad neki, amit szívesen szemlélek, na meg provokálok is. Elégedett és, valljuk be, cseppet önelégült mosollyal nyugtázom milyen gyorsan kapja el a kezét, mintha megégettem volna. - Akit lehet és a helyzet is adott, azt megijesztem. De ha ettől nyugalmat nyersz, téged szeretlek a legjobban megijeszteni. Látnod kéne olyankor magad... mint egy kis veréb, aki azt se tudja, hol van! - tovább szemtelenkedek, míg az asztalra könyöklök és állam a tenyeremre támasztom, hogy úgy vizslassam őt. Nem új ez közöttünk, hogy én pimaszkodok, ingerlem, kicsit csipkelődök vele. Szorult belé annyi cserfesség, hogy vegye a lapot, ez pedig jó. - De kérem! - kapok szívemhez kissé mesterkélten. - Már a feltételezés is sért, hogy én ne lennék gáláns, pláne veled kismadár, akivel nem is egy esti órát beszélgettem végig, kihasználva  a nyugodalmas, csendes órákat, meg az elmélyülésre alkalmas időt. - csak mondókám kezdete játék, a többi már komoly valóság. Nem is véletlenül szólítom úgy, ahogy Ailát, hiszen ez az egyik első becenév, amit ráragasztottam pár egyéb mellett, melyek azóta felbukkantak s mindig is szigorúan csak kettőnk beszélgetéseire volt jellemző a használatuk. Kevesekben bíztam és bízom, de Aila zek között van, beszélgetésekben nem egyszer osztottam meg vele belső harcaim, gondolataim, dilemmáim. Nem lelki szemetesládának használtam, félreértés ne essék, csak ha beszéltem egy-egy dologról hangosan, én is könnyebben felismertem problémákat és oldottam meg, na meg az ő, enyémtől teljesen eltérő külső nézőpontja is mindig hasznosnak bizonyult számomra. - De igazad van, amióta véglegesen kenyértörésre került sor, nem beszéltünk... - kicsit körmönfontan fogalmazok, de Aila meg fogja érteni, hogy az ostromra gondolok, mert tényleg akkor láttuk egymást utoljára. Akkor személyesen igyekeztem gondoskodni róla, hogy őt is evakuálják és ne kallódjon a folyosókon, mert egy harmadikos lánynak helye ott bizony nem volt... Én is kis híján rajta vesztettem volna, ha nincs ott Arianna. Emlékére kis árny suhan át tekintetemen és arcomon. Sajnos az akkor ébredt szerelem a szőke ciklonnal nem bizonyult tartósnak, visszaszelídült azzá a barátsággá, amiből kibontakozott. - De jó látni, hogy egyben és épségben megúsztad azt a napot is.

Morgan

-Persze. Véletlenül megfeledkeztem szellemi és fizikai nagyságodról.-mondom némileg szarkasztikusan, ebben a stílusban nagyon is otthon érzem magam és ha jól vettem észre Morgan-nek is meglehetősen szimpatikus a kissé nyitottabb, erősebb Ala, a szótlan,végtelenül introvertált lányhoz viszonyítva, aki időm nagyrészében vagyok. Akaratlanul is felnevetek, mikor a megijesztésem kerül szóba, ugyanis mióta csak barátságunk tart, Morgan minden adódó alkalommal megpróbál halálra ijeszteni. Magam sem hiszem, hogy nem unta még meg, azt meg pláne, hogy még nem kezdtem el számítani rá, hogy a világ bármely pontján felbukkanhat és csinálhat valami az előbbihez hasonlót. Az ilyen jelenetek után pedig általában még irtó büszke is magára, ez a jelenség pedig amilyen bosszantó, épp olyan kedves számomra.
Ezekután remek barátságunkra terelődik a szó. Már a kezdetektől sok mindent megosztottunk egymással, neki mondtam el először, hogy az apám rákos és nem sokkal ezután döbbentem rá arra is, hogy nem színtiszta barátként gondolok rá. Abban a pár hétben, amit a Roxforttól távol töltöttem és azt figyeltem, ahogy apám egészségi állapota egyrecsak hanyatlik egyre többször jutottak eszembe azok a dolgok, amiket segítségként, megnyugtatásul mondott nekem. Utána pedig már nem csak a gondolatai, de a hangszíne, az arckifejezése és a gesztusai is befészkelték magukat a fejembe, amit meglehetősen rosszul viseltem. Onnantól nehezebben osztottam meg vele a problémáimat, míg ő ugyanúgy kitárta előttem elméjét, ahogy mindig. Vannak, azonban dolgok, amik jobb, ha rejtve maradnak, pláne az ilyen fölösleges érzések.
-Ne add elő magad- mosolyodom el gúnyosan- borzasztó színész vagy. De a beszélgetéseink már valóban kezdtek hiányozni.
Utolsó beszélgetünk az ostrom napján történt, Morgan izgága volt és dekoncentrált, minden idegszálával a közelgő harcra összpontosított. Én is ott akartam lenni, egyszerre voltam dühös és ijedt, majd csalódott, amiért rám erőltette ezt az evakuálósdit. Megértettem az indokait és valahol jól is esett, hogy számítok neki annyira, hogy egy ilyen helyzetben is foglalkozzon a biztonságommal,ugyanakkor elkeserített, hogy átlagnál érettebb kislányként gondol rám.
Szinte sért, hogy mennyire törékenynek és kicsinek láthat, holott alig vagyok fiatalabb nála.
Azóta mindenesetre rengeteg dolog történt, nekem pedig néhány hónapom volt csak felnőni, de azt hiszem megtettem a tőlem telhetőt, így most egészen más emberként ültem itt Morgan-nel szemben.
-Megúsztam-merengtem el kissé-persze, hogy megúsztam. Lehet, hogy nem vetted észre, de elég szívós lettem az utóbbi időben.

To Miss Clarce

-Örülök, hogy elismered meglétük. - hogy gúnyolódik? Igen, de én szokásom szerint ezt nem veszem fel, sőt, már-már komolyan is veszem. Legalábbis úgy tűnik. Valójában nagyon is reálisan és tudatosan szemlélem magam, de ez mikor akadályozott egy kis mókázásban. Az emberek jelentős része nem ismer engem igazán és ez jól is van így. Ha félreismernek, alábecsülnek, az kedvez nekem, meglepetést tudok okozni és váratlanul lecsapni, ha pedig túlbecsülnek, akkor tartanak tőlem... gondolhatnak mások különcnek, bájgúnárnak akit csak a kviddics és a zenélés érdekel, vagy kóros szoknyapecérnek, valójában ez mind jelmez, álca, lényem bizonyos faktorainak kimerevített, groteszké nagyított képe, ami megvéd a külvilágtól. Kevesen ismernek igazán, Aila pedig ilyen személy. - Majd veszek órákat tőled és természetben fizetek. - vágom rá ösztönösen a választ, halálosan komoly arckifejezést öltve, mely azonban sokáig nem marad arcomon, hamar átadja helyét az engem jellemző általános derűnek. Bár, az ostrom és a múlt emléke újabb felhőket csempész az arcomra azért. - Én is majdnem rajta vesztettem egy törmelékhalom alá szorulva, két halálfalóval szemben... szóval nem volt sétagalopp és bármilyen okos is vagy, többet érsz nekem élve, sem mint hősi halottként, szóval bocsásd meg, hogy gondoskodtam rólad! - kissé korholó a hangszínem, hiszen éreztem szavaiban, hogy alábecsülve érzi magát, hogy rosszallja akkori eljárásom, de a valóság engem igazolt, úgy gondolom. Minden a vak szerencsén múlt a harc ideje alatt és nekem volt indokom, hogy ott legyek, neki viszont... nos, gondolom őt semmilyen őrületbe vonó gyengéd érzelem nem rángatta bele ebbe az őrjöngésbe, velem ellentétben. Bár nem tudhatom igazán s ennek a kétségemnek valamelyest hangot is adok. - Zárkózottabb is lettél. - mondom, majd megérkezik a teám s én megköszönöm, majd rossz szokásom szerint bele is kortyolok a forró italba. Éget. Ennek örömére pár másodperc néma "baglyozás" következik részemről megégett nyelvem tiszteletére. Amint tudok beszélni, persze folytatom mondókám. - szóval úgy érzem, hogy kisebb űr alakult ki köztünk, de javíts ki, ha tévedek. - folyamatosan a szemét figyelem s most jobbom kicsit az ő kezére simul, hangomból és mimikámból a vidámság már elszökött, most komolyság és kedvesség költözött oda, meg féltő törődés is. - Aila, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, én ott leszek és megpróbálok támaszt nyújtani. Kétségtelen, hogy amit édesapád betegsége miatt végigéltél, mérhetetlenül megedzett bizonyos értelemben, de még a legkeményebb teher sem tesz élő szoborrá, csak megtörhet. - túl régóta és túl jól ismerem, semhogy elkerülje a figyelmem: máshogy viszonyul hozzám, na meg belül valami emészti. Gyász? Kézenfekvőnek látszik, de akkor is szüksége lehet támaszra, én pedig baráti kezet nyújtok.

Morgan

Mosolygok, akaratlanul is. Mindig ezt éri el nálam ezzel a valótlan nárcizmussal, amit meggyőzően, de komikusan ad el elő. Kifejezetten szellemes, mikor ezt csinálja, hiszen mindkettőnket irritálnak az öntelt,hetvenkedő emberek, akik számára nincs szebb ajándék, mintha hátukat lapogatva szembe dicsérik őket.
Mikor válaszol a színészi képességeit bíráló megjegyzésemre, rettenetesen zavarba jövök, mégha csak viccel is. Mert bizonyára heccel, sosem gondolna rám úgy és, ami fontosabb véleményem szerint soha nem is érne hozzám úgy. Zavartan kuncogok. Ilyen pillanataimban valósággal undorodom magamtól, ettől az infantilis viselkedéstől, amit nem tudok megfelelően blokkolni, pedig szinte mindig ura vagyok a reakcióimnak.
-Ezt meg kell köszönjem, sajnálom, ha sértően fogalmaztam, de…akkor úgy éreztem gátolsz és tehetetlen voltam.-mondom és elgondolkodva a teámba kortyolok, majd halkabban és félszegebbül fűzöm hozzá a következőt.
- Én… aggódtam érted. Eléggé, nagyon.
Azon az estén képtelen voltam lehunyni a szemem vagy akár nyugodtan ülni. Egészen addig, míg hírt nem adott magáról, még meg nem tudtam, hogy jól van szörnyen éreztem magam. Egyszerre voltam dühös rá és magamra, amiért én nem lehettem ott. Azt gondoltam, ha valami baja esik…még egyszer nem is akarom elképzelni.
Feszültebbé válok, mikor újdonsült zárkózottságom kerül szóba, mégis őszintén felnevetek, mikor leégeti a nyelvét a túl forró teával. A kezem megremeg, ahogy hozzáér és meglepően hidegnek érzem az ő kellemesen meleg tenyeréhez képest. Hosszan nem válaszolok, gondolkodom azon mit is kellene mondanom, kivételesen azonban nem húzom el a kezem. Ezzel kívánom ellensúlyozni az elkövetkezendőket, ugyanis hazudni fogok.
-Morgan, igazán kedves tőled, amiért törődsz velem, de jól vagyok. Ez az eltávolodás bizonyára csak annak köszönhető, hogy anyámnak szüksége volt rám az utóbbi időben és emellett időnként már nem volt energiám másokkal törődni.
Miközben magyarázkodom, elkövetem az első hibát, bal kezemmel először a hajamhoz érek, majd a nyakamhoz. Ez a hazugságom első jele. Ha ideges vagyok vagy kellemetlen helyzetbe kerülök gyakran érek ugyan a hajamhoz,de ilyenkor ez jóval tovább tart.
-Apám halála megrázott ugyan, de korántsem annyira, mint hiszed. Tudtam, hogy meg fog halni, régen tudtuk már, hogy komolyan beteg, nem lepett meg.
Ahogy ezt kijelentem jön is a következő két ballépés, elsőnek szám szeglete rándul meg szinte tikk szerűen, ennek leplezésére az ajkamhoz nyúlok. Olvasmányélményeim szerint a száj hirtelen megérintése szintén hazugságot jelez. Egyre idegesebbé válok, de próbálom nem kerülni Morgan tekintetét.

To Miss Clarce

Szeretem Aila mosolyát. Ahogy én javarészt csibészes féloldalas mosolyt öltök, úgy az ő mosolya se hagyományos, van benne valami komisz, huncut él, amit nagyon is kedvelek s sokat teszek épp ezért annak érdekében, hogy gyakran láthassam ezt. Ilyen mondjuk pirulása és kuncogása is, mely újabb poénom jutalma. Remek, ezzel már fel is lett dobva a napom, úgy érzem. - Tehetetlen semmiképp nem voltál. Döntési helyzetbe kerültél és bár rásegítettem, akkor is te hoztad meg a döntést. Te választottad az életet a lehetséges katasztrófa helyett és helyesen. Még ha az unszolásomra is... - teljesen saját belátása ellenére nem hurcolhattam volna el, nem oldhattam volna meg az evakuálását, ehhez az ő együttműködése is kellett, ami megvolt, még ha durcásan és duzzogva is. Akkor is úgy voltam vele, hogy egyszer majd megérti, belátja, hogy mennyire abszurd lett volna, ha marad harcolni. Minket ötödéveseket "gyilkoltak" az új rendszerben az RBF miatt, minden viszontagságnak kitettek minket, főleg a félvéreket, hadd hulljon a férgese, így mire oda kerültem, megvolt  a komoly leckém belőle, hogy milyen főbenjáró átkok céltáblájának lenni, milyen, amikor halálfalók ügyködnek... és férfiúi mivoltom is sértette volna, ha kihúzom magam a csetepatéból, na meg walesi vagyok, véremben századok határ menti elkeseredett harcai buzognak és ráadásul még ott volt a szőke ciklon is, aki belerángatott az őrületbe... - Belátom, hogy őrültség volt nekem is ott maradni. Sőt, ezt már akkor is így gondolta egy részem, de elkapott a gépszíj. Amikor az adrenalin meglódul, a dicsőség hívó kürthangja felcsendül a fülünkben, nos mi férfiak olyankor megbolondulunk. Ezt megtapasztalhattam, meg azt is, hogy a harc és a háború serlegéből nem nehéz nagyot kortyolni, de letenni annál inkább. - még nem volt időm megbeszélni vele ezeket a dolgokat, sőt igazán senkivel, így önkéntelenül törnek elő belőlem a szavak s próbálom neki elmagyarázni a dolgokat, azt, hogy mit éltem át. Hátha ettől gyógyulok valamit... - Láttam a borzalmakat, a pusztítást, a szenvedést, halált, aminek a szele még engem is meglegyintett. Láttam a legerősebbeket is összeomlani és megtörni és ami azt illeti én is átéltem azt, amit harctéri sokknak lehet nevezni. Amikor a lábaidból kimegy az erő, térdre rogysz, remeg minden tagod, hánynod kell és üvölteni is egyszerre, semmiről sem véve tudomást. Olyankor kell egy jókora pofon, egy rúgás, ami magadhoz térít. Felállsz. Nem a tudatod, hanem az ösztön mozgat már akkor és érzéketlen leszel arra is, hogy épp egy vérmocskos folyosón kell átrohannod a fedezékhez és a melletted rohanó hatodéves fejét szétveri egy falból kipattanó kő, amit egy taroló átok vágott ki... a vére és az agyvelőjének darabkái a talárodon kötnek ki, de te csak bevetődsz a kőtorlasz mögé és folytatódik a harc... - ahogy magyarázok, korábbi jókedvem elillan, a teljes komorság ül ki rám, tekintetembe az üresség s s nem is bírom egy ponton folytatni, kezembe temetem az arcom pár mély lélegzet erejéig. Végül erőt veszek magamon és felnézek ismét. - Erről senkinek nem meséltem, csak neked most. Akkor és ott valami meghalt bennem, és csak mély sebek maradtak a lelkem egy pontján. Elmúlni nem fognak, de most, hogy beszélhettem róla, tán jobban fognak hegedni. - eddig nem nagyon éreztem ennek szükségét, el akartam temetni, de mélyre. Most viszont pillanatok alatt bukkant fel a mélyből minden s nem tudtam megállni, hogy beszéljek róla. El kellett mondanom. Talán így jobban megérti azt is, mitől akartam én pontosan megóvni őt. És hogy még hányan jártak így, mennyi felnőttnek s diáknak az elméjét terhelik és feszítik ilyen emlékek, sebek tapasztalatok... belegondolni sem merek. De ennyit rólam, meg a kis lelki nyomoraimról. Aila ha a háborúnak ezt a végső kicsengését nem élhette át, az élet dobott neki mást, apja betegségét, na meg annak következményeit. Ez sem kerülheti el az említést, de előbb még innék a teámból, amiből végül csak egy nevetséges akció sül ki, oldva kicsit a pillanatot. Sajnos ez csak lélegzetvételnyi idő... hallgatom Aila szavait és figyelem reakcióit. Nem tetszik amit látok s el is engedem kezét. - Mondd csak Aila kedves! Ennyire nem tisztelsz engem? Elszomorít a tudat, hogy be akarsz csapni. - rosszallóan és szomorúan rázom meg a fejem. Ha nem lenne a testbeszéde, akkor is tudnám, hogy most nem az igazság hangzott el, mert ismerem őt. Tudom, hogy mit jelenthetett számára a családja, az apja, hiszen olyan szeretettel és rajongással beszélt róla, s amikor elmondta, hogy mi is  a helyzet, akkor sem épp a csendes megbékélőt testesítette meg, hiába akarja most azt tenni. Láttam olyanokat az ostrom után, akik semmibe révedő tekintettel ültek a poros padlón, semmibe révedő tekintettel önmaguk ölelve és előre-hátra ringatóztak. A többségük elvesztett valakit a harcban, vagy csak az átéltek viselték meg őket. Valaki már egy barátja sérülését se tudta önmagában helyre tenni, nemhogy egy szülő halálát...

Morgan

Ahogy Morgan beszélni kezd , szinte teljesen megáltoznak a gondolataim arról a napról. El sem tudom képzelni mit érezhetett, fogalmam sincs mit gondolhatott, ha volt ideje egyáltalán elgondolkodni többön, mint a következő lépésen, mint azon, hogy hogyan ne haljon meg.
Hallgatva a szavait a testem akaratlanul is reagál az engem elöntő érzelmekre, összekulcsolom ujjainkat és még, mikor tudatosul is bennem a mozdulat, nem változtatom meg vagy  állítom le. Méginkább szánalmasnak, esendő kis féregnek érzem magam. Morgan harcolt, életeket mentett, erősebbé és komolyabbá vált. Olyan pillanatokat élt át melyeket sosem szabadna, még egy felnőtt embernek sem, nem hogy egy tizenöt-tizenhatéves diáknak. Mialatt mások ezekkel a szörnyű emlékekkel a fejükben keltek és feküdtek, én nem tettem mást, mint sajnáltam magam. Volt merszem azt gondolni, hogy az én nyomorom sokkal szörnyűbb bárminél, ami ezen a világon van és hagytam, hogy magába szívjon a fájdalom, ami tulajdonképpen semmi, ahhoz képest, amit ők éltek át. Hányan kezdhettek volna el toronymagas falakt építeni maguk körül, hogy ne kelljen újra átélniük a borzalmakat? Hányan burkolhatták volna magukat a magány és gyász sűrű köpönyegébe? Nem tették. Ezek az emberek velünk vannak, mosolyognak ránk, nevetnek, mindezt úgy, hogy ők is vesztettek barátokat, szerelmeket, családtagokat. Én, ostoba kislány pedig elefántcsonttornyomba zárkóztam, mégis miért? A semmiért.
Morgan arcát nézve feláll a szőr a hátamon és a libabőr végigterjed az egész testemen, kissé megremegek.  Más szemmel nézek a fiúra, aki velem szembe ül, akinek a kezét szorongatom. Büszke vagyok rá,de ugyanakkor sajnálom is, számomra elképzelhetetlen hogyan tudta bármennyire is feldolgozni azokat az impulzusokat, amik az ostrom napján érték.
Mikor azonban én beszélek, elég ránéznem, hogy tudjam a szavaim nem vezethetik félre. Elengedi  a kezem mire lehajtom a fejem és még inkább visszahúzódom a hajam rejtekébe. Szégyennel tölt el, hogy hazudnom kell neki éppen azután, hogy ő mindent elmondott nekem, legyen az ijesztő vagy  kíméletlen, úgy, ahogy még senkivel sem osztotta meg ezelőtt. Az én hálám pedig ez az olcsó hazugság.
Tenyerembe támasztom a homlokom, míg azon gondolkodom mit is kellene mondanom.  Egész életemben a tökéletességet teljesítettem meg, a professzionális, a perfekt és a makulátlan szavak jutottak rólam eszébe először mindenkinek, hiszen mindig tudtam, mit viseljek, mit tegyek és legfőképpen mit mondjak.
Most riadtan pislogtam az asztalra, sötétkékre festett körmeim közül és legszívesebben elrohantam volna. Magam mögött hagytam volna Morgant, a szégyent, a gyomromban szálldosó gigantikus méretű lepkéket és ezt a zavarbaejtő pillanatot. Fogalmam sincs mennyi ideig ülök ott szótlanul, mire elég erőt érzek magamban a beszédhez.
-Nem tudom mit mondhatnék ezek után…pontosabban azt tudom mit kellene mondanom, de arról fogalmam sincs, hogyan csináljam. Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak…épp neked, de sejtelmem sincs…-miközben beszélek körmeimet olyan erősen vájom a tenyerembe, hogy apró, véres félhold alakú sebek maradnak a helyén.
-Istenem…akkora csőd vagyok.-sóhajtok fel és tekintetem megint az asztallapra szegezem, képtelen vagyok szembenézni Morgan-nel, rettegek attól, hogy egyetértést látok majd a szemében. Apám nagyon sok mindent megtanított nekem, de azt  nem, hogyan fejezzem ki az érzelmeimet, ahogy azt sem hogyan fogadjam el őket vagy hogyan fogadjam el magam. Ettől pedig a szó szoros értelmében szenvedtem.

To Miss Clarce

Még a szüleimnek se nagyon beszéltem az ostromról, arról, ami ott történt. A Próféta, meg  asajtó többi része elmondott és megmutatott mindent, amit az embereknek tudnia kellett mindarról, ami a falak között történt. A többi? A többi meg a valóság száraz szürkesége, megmarad a túlélőknek. Nem tartanám jónak, hogy bárki kívülállót is a mocskos valóságos részletekkel traktáljanak, mert úgy sem értené meg igazán. Aila persze más ebben az esetben, de neki is csak magamról beszélek igazán, arról, amit bennem okozott ez az egész, amit elvett, megsebesített. Nem szeretem magam gyengének mutatni a legkevésbé sem, senki előtt, még magamat is megpróbálom becsapni olykor, de van, amikor ez már nem megy. Aila előtt se szeretném, ami azt illeti, de megtépázott lelkivilágom vágyik erre, nem akar tovább színlelni. Valakivel egyenesnek kell lennem, beismerni azt, amit magamnak se nagyon akartam. Az elmúlt tanév utolsó pár hónapja komoly próbák elé állított, magánéleti mizériáim kezdték a sort: tartósnak ígérkező kapcsolatot kezdtem Hollyval, ami némi idő után bebukott az Ailán kívüli másik két lánybarátomnak hála. Először Stevie kavart meg. Szerettem őt? Nem, csak azt mutatta meg, hogy Hollyval mennyire nem vagyok biztos a magam dolgában. Akkor jött az első szakadék, amiben egész jól elvergődtem s ütött be a másoidk lány barát: Arianna, a szőke ciklon. Ő más lapra tartozott mint Stevie, irányában megvoltak az érzelmeim s ez végül az ostromra csúcsosodott ki igazán, akkor kezdődött meg rövid, de viharos kapcsolatunk. Az ellentétek vonzották egymást, a tűz és a víz, ez volt az alapvető probléma s egy hónapnál ezért sem bírt többet a dolog. Jó, aláírom, hogy a szerzett lelki sebek is besegítettek a dologba... szóval a hullámok hol ide, hol oda dobáltak s közbe még egy élet-halál harcot is megvívtam. Ezért tartok most ott, hogy a velem szemben ülő lány világos szempárjának el kell mondanom kéretlenül a magamét s támaszt lelnem nála abban a gesztusban, ahogy kecses ujjait az enyémekre fonja. Úgy érzem, hogy csendes és szelíd társaságában (bármennyire is szeretünk szurkálódni) rendeződnek a dolgok, megtalálják a medrüket s ezért gondolom úgy, hogy kölcsönös támaszai lehetünk a másiknak, hiszen a magam kis kríziseit kevésbé tartom súlyosnak, mint az ő gondját baját. Ami őt gyötri, azzal egy mérlegre se merném tenni a magam lelki hányódásait, ami vihar egy vizespohárban, egyre inkább úgy látom. Talán ezért is fáj annyira amit látok rajta és amit hallok tőle, de lehet más oka is van... akárhogy is, rosszul esik és bánt, hogy nem bízik bennem, hogy kívül próbál rekeszteni. Ezért változnak meg gesztusaim s ezért csattan el részemről a verbális pofon. Már meg is bánom, amint látom, hogy milyen változást idézek elő vele Ailánál. Szavai viszont inkább kérdőjeleket támasztanak bennem s kezdem azt is megérteni, hogy bármennyire is pofon volt, amit mondtam, szükséges pofon. Nyilvánvaló, hogy Ailának segítségre van szüksége, hogy valami nincs rendben. S ha én vétkesek közt cinkos lettem volna némaságommal, úgy ki tett volna valamit is ezért a lányért? Senki... mindenki hagyta volna, hadd forduljon magába, hadd hatalmasodjon el rajta mindaz, amit egy pár pillanat erejéig láttam rajta, amikor szavait kiengedte gyöngysor fogai kerítésén. S ami még rosszabb, én is hagytam volna. Nem vagyok én messiás, sem valami kiválasztott, de mostanra Aila maradt az egyedüli számomra bizalmas ismerőseim közül, aki nem családtag, akit én választottam és avattam be bizalmamba. Így amikor hallom szavait és látom testének mozdulataiba is kiülni a fájdalmat, a problémákat, már nem foglalkozom semmivel, felállok a székemről és inkább átviszem azt az övé mellé. - Aila... - Nem vagyok pszichológus, semmilyen képzettségem sincs, fogalmam sincs mit kéne mondanom, vagy tennem, csak ösztönösen beszélek és cselekszem. - Figyelj rám. - csendesen, de határozottan beszélek, a rám jellemző kettősség itt is megvan: szelíden csendül a hangom, de az ellentmondás el nem fogadása is ott lapul. És a tetejében még ujjaim is álla alá kerülnek, hogy megemeljem finom metszésű arcát, hogy közelről nézhessen a szemembe. - Egyáltalán nem vagy csőd madárkám, távolról sem. Csupán olyan dolgok értek, amivel nagyon nehéz megbirkózni, tán van, akinek sose sikerül. Én vagyok az utolsó, aki ezért gyengének gondolna, sőt, meg se fordul a fejemben. Nem tagadom, hogy rosszul esett, hogy át akartál verni, de... meg tudlak érteni. - bátorítóan simogatom meg vörös buksiját és karolom át a vállát, míg másik kezem, ami állát emelte meg, eléri, hogy lehetőleg ne faragja tovább a bőrt a tenyeréről. - Viszont az az ember sem vagyok, aki ezt szó nélkül hagyja. Segíteni akarok neked. Akármit is akarsz mondani, az olyan dolog, amit magadban se gondolsz szívesen, de tudod, ki kell mondanod. Vagy kimondod és elindulsz a megoldás felé, vagy magadba fojtod és lassan rámész erre.

Morgan

Itt ülök,akár egy rakás szerencsétlenség. Ilyen pillanatokban szeretnék olyan lenni, mint a többi korombeli lány, akiknek nincs nagyobb problémájuk annál, mint hogy nem tudták megvenni a z általuk rég kinézett cipőt, vagy a kiszemeltjük épp másra vetett szemet. Ilyenekkel még azt hiszem én is meg tudnék birkózni, hiszen sosem érdekeltek kifejezetten a cipők, a kiszemeltem pedig romantikus értelemben távolabb helyezkedik el tőlem, mint Afrikától Alaszka. Ezt megtanultam elfogadni, eddig legalább is határozottan úgy tűnt. Azonban most, ahogy Morgan közeledik felém igenis komoly problémává válik az összes iránta táplált érzelmem. A közelsége, az ujjai az arcomon, a karja a vállamon, mindről tudom, hogy jelképes és szigorúan baráti gesztus, mégis furcsa, tompa fájdalmat okoz. A nagy barna szemei, amik fogva tartanak, szinte érzem a lehelete melegét az ajkamon, túl közeli ez az egész. Túlságosan hihető. Néhány másodpercig el tudom hinni, hogy ez a pillanat, ez a helyzet bármikor elérhető lehet számomra és nem csak a szánalmas reakcióim váltják ki belőle. A szívem mindenesetre a torkomban dobog, és be kell valljam tartok tőle, hogy Morgan meghallja. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, de minden próbálkozásom hasztalannak tűnik, míg beszél, én szinte testen kívül figyelem. Miután befejezi még hosszan képtelen vagyok mást tenni, mint pásztázni az arcát, hiszen tekintete nem enged el.
-Még véletlenül sem állt szándékomban átverni, ezt tudnod kell. Csak, amikor valaki megkérdezi hogy vagyok, épp úgy reagálok, mint Pavlov kutyája, nálam a feltételes reflex abban merül ki, hogy erre a kérdésre azonnal azt válaszolom: „Köszönöm, jól vagyok.”-magyarázom és azáltal, hogy az emócióim helyett arra koncentrálok, ami elhagyja a szám jobban is érzem magam. Lehet, hogy éppen ezért folytatom olyan meglepően könnyen.
-Azt mondod közölnöm kell azt, ami most bennem munkál. Ha meg is teszem…elképzelhető, hogy nem akarod hallani.
Ez a mondat egy elhatározás. Nem túl szilárd ugyan,de már gyökeret vert a fejemben. Sosem szerettem a titkokat és most mégis őrizgettem egy nagy és sötét példányt, ami undok pókhálóival lassan beszőtte a gondolataimat, a kapcsolataimat és az életemet. Kezdtem meggyűlölni mindent, amit régen a szerettem, az otthonom, a nyugalmas, kellemes életem, de legfőképpen apámat, aki képes volt itt hagyni mindezzel a vállamon. Azt hiszem egy percig sem gondolkodott rajta milyen hatással lesz rám az, amire rákényszerít. A könnyű utat választotta. Önzőn halt meg és a saját lánya lelkének egy részét is magával vitte abban a pillanatban, mikor a szíve megszűnt dobogni. Az apám gyáva volt és én dühös vagyok rá, ezért sem hagy nyugodni a halála. De a legdühösebb magamra vagyok.

To Miss Clarce

Nem adom fel egykönnyen, ha a fejembe veszek valamit. Hajlandó vagyok a végsőkig küzdeni a célomért s jelen esetben az a célom, hogy viszonyom Ailával ne kerüljön a szürkületi zónába. Nem két napos ismeretség a mienk, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne könnyen és gyorsan elintézni azt. A hibákat könnyen, akár egy kézzel is el lehet érni s nem kell értük soha messzire menni, de a jóhoz keskeny és rögös út visz. Én pedig végig akarok menni most ezen az úton, mert szentül hiszem, hogy ez a jó. Úgy érzem Ailának segítségre van szüksége én pedig támasza leszek, ha akarja, ha nem. Gesztusaim, érintéseim mind ezt sugallják. Biztonságérzetet akarok adni neki, jelezni, hogy rám számíthat, törődöm vele. Lehet, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, de én szívesen lemegyek akkor ebbe a pokolba. - Megértem, hogy meg akarod védeni magad, szóval a reflexed teljesen természetes. - bólintok. - Ne haragudj, hogy ajtóstul rontottam a házba és így számon kértelek. - nézek rá bocsánatkérően, mert így igaz, bánom, még ha valahol szükséges is volt ezt tennem. Érzem, hogy az eddig nyugtalan teremtés közben kezd kicsit konszolidálódni, aminek örülök. Úgy veszem észre, mintha kicsit kényelmesebben, biztosabban simulna bele érintésembe s ezt jó jelnek veszem, ahogy azt is, hogy a szeme bár cikázik, inkább az arcomon jár. - Már miért ne akarnám hallani? - teszem fel őszintén meglepődve a kérdést, hisz ez valami mélyebb dolgot sejtet, semmint elsőre gondoltam. Ez viszont súlyosabb problémát is jelöl, úgy gondolom. Látom arcán a rajta végigfutó érzelmek árnyékait. - Eddig is érdekeltél s ez eztán se lesz másképp, következésképp nem mondhatom, hogy nem akarom hallani, akármit is szeretnél mondani nekem. Úgy hiszem, hogy segítene rajtad valamennyit és remélem nem olyannak tartasz, aki nem elég diszkrét, vagy megbízhatatlan. Szerintem erre sose adtam okot. - tettem ezt-azt a múltban, de Aila ellen soha semmit, a magam potom kis nőügyeiben tanúsított olykor nem megfelelő viselkedésem pedig aligha oly súlyos hiba, ami miatt Aila megbízhatatlannak ítélne. Akárhogy is, bátorítóan simogatom meg vállát, ahogy karom továbbra is hátán, vállán nyugszik s nem változtatok sem a távolságon, sem a kontaktuson. Úgy érzem, hogy ez a beszélgetés szenvtelen, semleges távolságból messze nem lenne ilyen hasznos. Így megvan a lehetőség arra, hogy a másik rezdülésein keresztül még jobban figyeljünk a másikra s az én csonka empátiám is kapjon némi támpontot...

Morgan

A bocsánatkérésre csak a vállam vonogatom, hiszen valójában nem azzal bántott, amit mondott vagy ahogyan mondta,tulajdonképpen tudtán kívül okozott nekem fájdalmat, azért pedig igazán nem hibáztathatom,a miről fogalma sincs. Köze sincs, ahhoz, hogy amiatt érintett olyan nehezen ez a helyzet, amit iránti érzek. Pontosabban ehhez köze azért van, bár nem áll szándékomban elmondani neki.
Morgan nem hagy elbújni a kifogások és magyaráztatok vékony paravánja mögött bármennyire is szeretném, egyenletesen próbálok lélegezni ezzel elérem, hogy a testtartásom valamelyest veszítsem a természetellenes görcsösségéből, ha már veszi a fáradtságot, hogy érintésein, gesztusain keresztül is támogasson. Egy mély sóhajjal elengedem a vállaimat, amik megroppannak, eddig észre sem vettem mennyire szokatlanul egyenesen ülök az egyébként kényelmes székben.
-Itt már rég nem a bizalomról van szó..-kezdek bele. Arra gondolok,ahogy ez a titok belülről emészt föl, mintha csak savat ittam volna, úgy marja a belsőm folyamatosan, nem akarhatom, hogy az én kálváriám az övé is legyen, ezt ő sem kívánná, ha tudná miről van szó. 
Ha elmondanám neki máshogyan nézne rám, hiába is  küzdene ellene. Azt gondolná rosszul döntöttam és máshogyan kellett volna cselekednem, talán undorodna is tőlem, a megvetést és a viszolygást pedig képtelen lennék elviselni tőle. Hiába erős a barátságunk, vészeltünk át sok mindent a másik segítségével, mégsem tudom elképzelni, hogy ennek a szörnyűségnek tudatában, ne riasszam el. Hónapok óta nem viselem már el a saját tükörképem látványát, ha ő sem lesz többé mellettem…ki lesz majd? Nem tudom milyen lenne teljesen egyedül maradni ezzel az égető belső gyűlölettel, amit nem tudok kifejezni. A körülményeimen mit sem könnyít a tény, hogy még mindig olyan kivételesen közel vagyunk egymáshoz, épp ezért szívem annyira dobog, hogy félő hamarosan eltöri az egyik bordámat és vándorútra indul.
-Tettél már olyat valaha, amit borzasztóan megbántál?-kérdezem elgondolkodva.
Akaratlanul is látom magam előtt a konyhánk mentazöld csempéjét, a kávé illata lengi be, és érzem a tenyeremben az üvegcse felületét és látom magam ahogyan beleöntöm a még gőzölgő kávéba. Akkor még megállhattam volna. Ha van eszem kiöntöm azt a kávét, főzök egy másikat és elfelejtem azt az ostobaságot, apám bizonyára csak kezdett beleőrülni a betegségébe, később ő sem hitte volna el, hogy micsoda ökörségeket beszélt. De én nem ezt tettem, bevittem a csészét a szobába, felkavartam a cukrot és végignéztem, ahogyan apám megissza, majd köszönésképpen megszorítja az érzéketlen, hideg kezem. Azokban a percekben képtelen voltam gondolkodni vagy érezni. Magamra zártam a fürdőszobát, kinyitottam a csapot és hagytam, hogy a forró víz addig zubogjon, míg a pára nedvessé nem teszi a hajam és a ruháimat. Nem sírtam egy percig sem. Még a temetésen sem voltam képes könnyeket ejteni a sírnál, zokogó anyámat a karjaimban tartva.
-Én tettem és azóta viselem ezt a maszkot, pontosabban már sokkal inkább az visel engem. Ötletem sincs, hogyan tegyem helyre a dolgokat.