Ponti's Restaurant

Emily Myra Dean pennájából



Szereted a bruschettat? És a pizzát? Esetleg a spaghetti carbonarat? Ha a kérdések valamelyikére "igen" volt a válaszod, akkor ez a neked való hely. Ponti egyenesen Olaszországból érkezett ide, hogy finomabbnál finomabb olasz különlegességekkel tömhesse meg az éhes sétálókat. A központi helyen lévő étterem az esetek többségében tele van - érdemes asztalt foglalni, nehogy hoppon maradj. Nem a legelegánsabb hely, de hangulatos, szép berendezésű kis hely, fantasztikus ízű ételekkel, nem vészes árakon.

Bosszú egy személyre

Ravena Nott

Vannak arcok, amelyeket nem felejtünk el, mert ott álltak fölöttünk életünk fontos perceiben. Lágy, vagy kemény vonások, vágytól csillogó tekintetek, vagy épp olyanok, melyek az undortól húzódnak össze... Velünk maradnak, bevésődnek az elménkbe kitörölhetetlenül, akaratlanul is megőrződnek a pillanattal együtt.
Amikor elsuhanok már sokadjára azelőtt az étterem előtt ott, a Covent Gardenben, rögtön tudom, hogy ennyiszer nem tévedhetek, annak a felszolgálónak az egész alakja Ravenát juttatja eszembe, és még ha egyenesen őrültség is erre következtetni egy aranyvérű Nott esetében, nem vethetem el olyan könnyen. Korábban is felkaptam már a fejem a hasonlóságra, de pont emiatt az érv miatt nem foglalkoztam vele mélyebben, mert az utolsó hely, ahol egy halálfalót keresnék, az Ponti étterem épp itt, a város szívében. Azon túl, hogy logikus, valahol mégsem az... miért nem menekült tovább, messzebb innen? Az aurorok között is vannak mugliszületésűek, a véletlen bármikor erre sodorhatja valamelyiküket, ahogy most engem. Hamar arra az elhatározásra jutok, hogy mielőtt bárkinek is szólnék arról, kit ismertem fel, beszélek vele személyesen is, elvégre a legjobb információforrás, akit csak kívánhatok ahhoz a bizonyos bosszúhoz...

Augusztus utolsó napjaiban járunk, és gondosan olyan időpontot választottam, amikor már nem sokan mászkálnak errefelé. Nem mintha tartanunk kellene valakitől, de jobb félni ugye...
Zárás előtt fél órával kiláncolom a biciklimet az épület melletti tárolóhoz, és a lehető legártatlanabb tekintetem elővéve belépek az ajtón. Jól számoltam, rajtam kívül csak egy öreg férfi üldögél a pultnál, gondolom, ő alapdarab lehet, nem is törődik velem szerencsére. Nyilván egy újabb strigulát húzhatnék az őrültségeim listájára, elvégre semmi garancia rá, hogy Ravena nem érzi majd magát fenyegetve annyira, hogy rám támadjon, de megbízom annyira a saját emberismeretemben, hogy mégis teljesen nyugodtan foglaljak helyet az egyik bárszéken, és kikérjek egy Bloody Mary-t, a pultos lelkiismeretére bízva, tesz e bele alkoholt, vagy sem. Nem fogok megsértődni.
- Hamarosan zárunk. - kommentálja végül az esetet, meglepetésnek szánva a szándékát.
- Rendben, köszönöm. - mosolygok rá, aztán amíg elfordul, alaposan körbenézek, Ravena után kutatva. Tegnap este is épp ebben az időpontban jártam erre, gyanítom, ma is műszakban volt. Ha esetleg mégsem, legfeljebb holnap is visszajövök, de muszáj elérnem még a tanév előtt... vannak kérdések, amelyekre csak ő tud válaszolni, és szükségem van rájuk. Remélhetőleg neki is rám.

[- Hozhatok még valamit?]

Minerva, Cerys lánya

 A nyár lassan elkezdte átadni a helyét az ősznek, és az időjárással együtt érezhetően változni kezdett a világ is. Kellemetlennek találom, hogy a Prófétában alig jelenik meg bármi arról, hogy lenne még, aki ellenáll ennek a rendszernek. Még a legnagyobb konzervatívabb családok is elhallgattak lassan, elvesztették szinte minden politikai befolyásukat a háború végével. Alig néhányan harcolnak már az arrogancia ellen, ami a mai társadalmat jellemzi: megváltoztatni mindent, ami működött.
 Felpillantok a London Timesba csomagolt varázslóújságból, amikor Mario előre megy, hogy kiszolgáljon egy utolsó vevőt, azután visszatérek a fekete betűkhöz és mozgó képekhez. Kicsit elszomorodok, amikor öt perc lapozgatás után elérek a leárazásokhoz: semmi. Az első hónapokban voltak még pislákoló fények, a Jegy feltűnt időről időre még néhol, júliusban valaki készített egy listát az aranyvérű családokról, de azóta alig történik valami. A halálfalók már szinte mind börtönben vannak, én és Roxana vagyunk az utolsó biztosan hűséges követői az eszméknek. Talán szélmalomharcot vívok, és bele kellene nyugodnom abba, hogy vége van. Ha végre beüzemeltem a rádiót, és az sem old meg semmit, akkor azt hiszem, hogy le fogok mondani a terveimről. Nem fogom feláldozni magam egy vesztes háború utolsó csatájában, csak mert nincs bátorságom feladni.
 Összehajtom az újságot, és beteszem a táskámba, azután összeszedem a legszebb mosolyom, hogy minél nagyobb borravalót kapjak majd az utolsó vendégtől, amikor fizet. Nem mintha igazán szükségem lenne a pénzre, nagyon sokáig voltam a törvény másik oldalán, hogy tudjam, hogyan lehet hozzájutni, ha eljött az idő. A muglik pénzét varázslattal hamisítani például nem nehéz, és ha nem csinálom aránytalanul nagy tételben, nem tudnak vele igazán mit tenni, tudom jól, mik azok a dolgok, amikre oda kell figyelni, hogy ne keltsek feltűnést. Csak azért nem kezdtem még a törvények kijátszásából és a muglik tudatlanságának kihasználásból élni, mert jobban szeretném, ha egyenesebb utakon tudnék járni, például a saját családom támogatna. Megértem, hogy miért nem teszik, hogy nem akarják az unokatestvérem bajba keverni semmilyen alvilági kapcsolattal, de pont annak a generációnak az érdeke lenne, hogy tegyünk valamit. Hagyományok nélkül a varázsvilág gyorsan szét fog hullani. Máris hallani nyugtalanító híreket olyan idegenekről, akik soha nem jöttek volna ide a Sötét Nagyúr uralma alatt.
 Egy pillanatra megtorpanok, ahogy a konyhából kilépve megpillantok valakit az asztalnál. Sokkal fiatalabbnak tűnik, mint lennie kéne, és nem értem, hogy talált meg, de a lány pontosan úgy néz ki, mint Cerys Balmoral, a nálam három évvel idősebb lány a Roxfortból, akiből később az a nő lett, akit a barátomnak neveztem. Miért van most itt? Ez nem lehet ő. Ráfoghatnám a tizenkét órás műszakra, de az egyik első dolog volt, amit aurorként megtanultam, hogy mindig hallgassak a megérzéseimre. Nem lehet véletlen.
 Kitapintom a pálcát a fehér kötény alatt, miközben elindulok a lány felé, de nem tartom ott a kezem, miután megállapítom, hogy biztosan és gyorsan elő tudnám rántani, legalábbis gyorsabban, mint ő. Hiába volt fekete mágus maga is, Cerys képességei jóval halványabbak voltak az enyémeknél, őt nem tanították profik harcolni, nem volt az aurorok elitjének körében soha. Már ha ez tényleg ő, amennyire tudom, van egy körülbelül ilyen korú lánya.
 - Hozhatok még valamit?- majdnem biztos, hogy a lány rokona Cerysnek, de úgy csinálok, mintha nem jönnék rá, hogy boszorkány. Adok neki egy esélyt, hogy úgy tegyen, nem ismert fel, elég kellemetlen következményei lennének, ha rájönne, hogy itt dolgozok.

Bosszú egy személyre

Ravena Nott

    Látom a pálcát kereső mozdulatot - az ilyet óhatatlanul is felfedezzük egymás között, hamarabb elárulja, hogy egy itt valószerűtlen világ tagjai vagyunk, mint bármi más jel. Utolérhető benne az a biztonságot keresés, amit a pálcánk jelent, és ugyan ennél messzebbi következtetést ebből nem lehet levonni, ahhoz elég pontos, hogy tudjam, nem feltétlenül fogad majd örömmel. Sok oka különben sincs rá, habár nem volt köztünk ellenséges viszony, sőt, leginkább a semmilyen lenne a helyes kifejezés. Ravena az anyám ismerőse, talán barátja, de egészen más körökben mozogtak még halálfalóként is: a jól képzett auror nyilván más képességekkel és célokkal bírt, mint anyám, aki ugyan csodálatosan értett a kínzáshoz, valamint a legtöbb főbenjáró átok használatához, de nem jeleskedett a párbajozásban, vagy ha már itt tartunk, az olyan alapvető emberi vonásokban, mint a dühkitörések megfékezése. Alkalmatlan lett volna bármi nagyobb akcióra vagy terv végrehajtására, mindig impulzívan intézte az ügyeit, és ezt a most mellém érkező Nott is tudhatta.
      - Köszönöm.Ami azt illeti, lenne néhány kérdésem. - mosolyogva elveszem az italt, és magam elé helyezem - Nem gondolja, hogy kár lenne elfelejteni ezt a helyet, ha annyi kívánságunkat teljesítheti? Illetve, érdemes e elfedtetni a helyet egy leendő törzsvendéggel, aki tudja, hogy mivel járhat, ha az esetleges kedvenc helyére felhívja nemkívánatos elemek figyelmét?
      Nem húzok pálcát, de nem csak a még jelenlévő mugli miatt, hanem mert egyébként sincs rá okom - Ravena nem közvetlen ellenségem, és hacsak nem áll összeköttetésben anyámmal, amit kétlek, akkor úgy is belát a kérdéseim mögé. Amennyiben tévedek, amire persze ugyanúgy van esély, legfeljebb hamarabb jutok el a tervem végrehajtásának utolsó fázisához. A most megkóstolt ital, amiben halványan érződik az alkohol selymessége megbújva a vöröslő paradicsom vére alatt, határozottan illene egy bosszúhoz. Megkeverem a zavaros felszínt a zellerszállal, aztán Ravena felé fordulok teljes testtel. Így, szemtől szemben sosem találkoztunk még, mert bár láttam olykor a házunk előcsarnokában, azt hiszem, anyám őt jobban tisztelte annál, hogy megpróbálja lenyeletni vele a félvér lánya társaságát.
       - Minerva Balmoral. - nyújtom a muglik világában olyan általános gesztusként a kezemet - Rég találkoztunk. Ki gondolta volna, hogy így fogunk újra?
      Nem véletlenül nem teszem hozzá a második keresztnevem, amelyen talán jobban ismer - az a különbejáratú pokol egy most jelen sem lévő személyé, aki még ilyen távolságból is eldöntheti meg sem született szövetségek sorsát.

[– Szeretnénk, ha visszatérő vendég lenne, kisasszony. Remélem, hogy maradandó emlék lesz az étterem.]

Minerva, Cerys lánya

– Szeretnénk, ha visszatérő vendég lenne, kisasszony. Remélem, hogy maradandó emlék lesz az étterem.– annak ellenére, hogy amit mondok, barátságos, a gesztusaim, a hangom már egyáltalán nem az. Tudjuk egymásról, hogy kicsoda a másik. Tudja, hogy nem akarok az Azkabanba menni, úgyhogy a hangomból tökéletesen kihallhatja, hogy remélem, nagyon jó okkal keresett fel. Nem hinném persze, hogy megzsarolna. Annál biztosan okosabb.
 Egy pillanatra hátranézek, hogy nincs-e itt a főnök vagy más vendégek, utána pedig helyet foglalok a lánnyal szemben. Úgysem számít persze, ha kirúgnak, nem maradhatok itt semmiképpen, holnap már nem jövök vissza dolgozni. Akkor sem, ha történetesen elveszem az emlékeit. Megölni tényleg nem akarom, főleg a bemutatkozása után nem. Ha nem is a legszebbek az emlékeim Cerysről az elmúlt időszakban, nem akarom bántani a lányát. Főleg, hogy valószínű örülne is neki.
 – Meglehetősen valószínűtlen, de rosszabb helyeken is bujkáltak emberek. Amúgy is csak átmeneti ez az egész.– kicsit hátradőlök, és hagyom, hogy használja a képzelőerejét, és eldöntse, mit jelent az, hogy „egész.” Talán azt, hogy szerzek új lakást és állást, talán azt, hogy valahogy visszatérek a varázslóvilágba, talán azt, hogy a varázslóvilág lesz olyan, amilyen volt.
 Figyelem egy kicsit a lány arcát. Nagyon csinos, ránézésre olyan a kiállása, mint egy aranyvérűnek. Biztos, hogy kettőnk közül őt mondanák annak, főleg, ha a gyerekkori énem látták volna. Pedig tudom, hogy félvér. Talán ott rontotta el a Nagyúr a felesleges erőszakon kívül, hogy az ilyeneket is lenézte, mint ő, pedig sok különbség van félvér és félvér között. Amúgy is csak az anyja tehet róla, hogy a vére nem tiszta.
 – Gondolom, hogy nem véletlenül jöttél, drágám. Mit szeretnél? – a hangom annyira kedves, amennyire csak kedves tudok lenni. Őszintén nincs semmi bajom ezzel a gyermekkel, úgyhogy az ellenségesség árnyékát sem láthatja most a kérdés mögött. Ameddig nem akar örökre egy fekete lyukba lökni, addig nem az ellenségem.

Bosszú egy személyre

Ravena Nott

        Nem is tudom pontosan, mit gondoljak Ravenáról: egyrészt az anyám barátnője volt, halálfaló, és aktív fellépője annak a kis történetnek, amelyben az aktuális miniszterünk elhalálozott, másrészt józan és bőven elég élelmes ahhoz, hogy itt bújjon el. Kicsit úgy érzem, én is lehetnék az ő helyében, ha most kiveszem az aranyvérűek ideológiáját a háttérből, hasonló döntéseket hoznék és ugyanúgy sarokba szorítva érezném magam ebben a szituációban, annak ellenére, hogy egy diáklány elég kevés kárt tudna fizikailag okozni egy különlegesen képzett aurornak... tessék, még ez is passzol. Ravena nem egy dúvad, de jogos lenne a részéről mindent kockáztatva bántani, ha fenyegetően lépek fel, amit viszont eszemben sincs, rég betévedtem a moralitás szürke zónájába...
        - A maradandó emlékek a legszebbek. - helyeselek, nem nehéz érteni, mire is céloz ezzel - Tényleg sajnálatos, ha valaki elfelejti a jelentőségteljes pillanatokat.
       Leülünk, ezzel meg is kezdődik a játék, ami valahogy mindig hozzátartozik az ilyen ízű beszélgetésekhez: csupa él és intrika, pedig mindketten csak ugyanazt akarjuk, ez pedig az információ. A legértékesebb dolog még békeidőben is, és most kivételesen én is bőven szolgálhatok vele. Gyerekként ugyan próbálhattam a magam kockáit bedobni némi hatalom érdekében, de mivel nem sok mindent tudtam feltenni, a siker is szerény volt, most viszont valahol kiegyenlített a küzdelem.
       - A legtöbb dolog átmeneti, de szerencsére ez a rossz dolgokra is áll. - Bloody Mary egyetértően simul az ujjaim közé, nem is váratom sokáig - Mielőtt bármit is mondanál, szeretném ha tudnád, hogy semmi okom ártani neked. Korábban sem volt, most pedig már annyira mindegy, ki hol állt. Tulajdonképpen kérdezni akartam pár dolgot, amiket érthető okokból levélben például nem lehet megtenni.
       Van egy olyan sejtésem, hogy nem én lennék az év aurorja ezekkel a kijelentésekkel, de ez még akár úgy is hangozhatna, mintha direkt azt mondanám, amit hallani akar.. Ugyanakkor Ravena látott belőlem annyit, hogy tudja, nem vagyok olyan... mondjuk, hogy mentálisan instabil, mint az anyám. Felfogtam, hogy sokuknak nem volt más választása, vagy őszintén hittek a dolog eredeti elvében, ami aztán vérszipolyba fordult, de ami talán ezek felett is áll, az, hogy előbb megérteni akarjunk mint ítélkezni. Most mindenesetre nem ezért vagyok itt.
      - Tudsz valamit az anyámról? Az ostrom óta nem láttam, és nem mondanám, hogy meleg öleléssel váltunk el. - kortyolok is egyet a szép emléket leöblítendő, a hátamon az izmok védekezően húzódnak össze a sebhely körül - Az auroroknak fogalmuk sincs, merre lehet... lezárták Balmoralt, de engem érthető okokból nem kérdeztek ki az ott találtak kapcsán, főleg azért, mert a ház bizonyos helyiségei lezárták magukat előttük. Megkerestek külön is, de nem úgy néz ki, hogy bárki is közel került volna hozzá.. A másik dolog más jellegű.
       Nem lepett meg, mikor tájékoztattak a dologról, az a ház még maga előtt is titkolózott, tele volt olyan esetekkel, amelyek képesek lettek volna lefoglalni a teljes misztériumügyet hónapokra.. persze, hogy nem vette jó néven, hogy egyesek kíváncsiak rá. Talán én be tudtam volna menni, de a vesztegzár miatt ez lehetetlenné vált egy időre, így nem folytathattam ott a kutatásomat anyám után, maradtak az efféle, néha semmibe vesző kis szálak, amikbe már minden szégyen nélkül képes voltam belekapaszkodni.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

Az az érzésem támad a Húsvét vasárnapot megelőző napokban, hogy ez az év különösen gyorsan telik. Na nem azért, mert az emberek kedvük szerint járkálnak ki-be az életemből. Mintha csak tegnap láttam volna meg apám arcát, mikor lerántottam róla a csuklyát, ami alá próbált rejtőzni… ma meg már itt állok a kirakat előtt és nyúlfüllel ellátott hajpántokat bámulok.
Alig két napja történt, mikor Amber a nappalim közepén ácsorogva kijelentette: „Elliot bácsi a nyuszi.” Egy kicsit furcsa érzés volt ilyesmit hallani, hiszen a legkevésbé sem hasonlítok egy ilyen ártatlan jószágra. Ráadásul az öcsém ezutáni kérése csak tovább fokozta a helyzet groteszk mivoltát. A karomnál fogva rángatott ki a konyhába és bizalmas megkért, öltözzek Amber kedvéért nyúlnak a családi ünnepségre. Hát annyi kedvem volt hozzá, mint ünnepi dalokat énekelni egy csoport manó társaságában. Egyszóval inkább maradtam volna a családi összejövetel helyett otthon, a takaróm alatt.
Most azonban, hogy Merel levelével a zsebemben ácsorogtam, ezen a kellemes késő délutáni órán az egyik mugli üzletház előtt, elgondolkodtam egy ilyen fülpároson. Hamarosan pedig – miután megjártam az üzletet – egyújabb, ezúttal vadítóan rózsaszín papírtasakkal sétáltam. A másik kezemben ott volt az egyszerű, barna papírzsák, amire az ünnep alkalmával tojásmotívumot festettek, benne a Merelnek szánt kék, kevésbé feltűnő válltáskával. Ahogy ígértem neki, ezúttal vásároltam, tehát nem loptam el. Az Abszol úton bukkantam a kis üzletre, ahol mindenféle különleges ruhadarab között olyan praktikus holmikat is árultak, mint ez. Merel felvetésének megfelelően a táska két rekeszéből az egyiket csak az láthatja, aki tud a létezéséről.
Egy olasz étterembe akart menni, amivel nem is volt összességében probléma... dehogy mindez a legzsúfolt mugli negyed kellős közepén kell, hogy legyen. Mindegy, van nálam elég mugli pénz – gondoltam, miközben benyitottam az ajtón és a fejem felett valami irritáló csengő szólalt meg. Ettől automatikus összerezzentem, attól pedig egyenesen a mellkasomhoz kaptam, hogy megszólított valami trampli asszonyság.
– Üdvözlöm, uram az éttermünkben – köszöntött a bozontos hajú asszonyság.
Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, miről van szó.
– Jó estét… – nyögtem ki, habár lehetséges, hogy még egy „Jó napot!” is megtette volna. Odakint még éppen csak szürkület volt.
– Van asztal foglalása? – érdeklődött.
Átnéztem a válla felett és úgy tűnt, hogy tömve van a hely. Mindenhol párocskák, vagy kisebb-nagyobb családok ücsörögtek a vacsorájuk felett. Egy kicsit meg is kordult a gyomrom, ahogy végig néztem a tányérok rengetegén. Nagyon finom illatok voltak.
Egyszer, talán kétszer jártam Olaszországban. Azonban sosem volt alkalmam megkóstolni a helyi ételeket. Igaz, általánosságban viszolygok mindentől, ami nem krumpli vagy bármilyen édesség. Soha nem érdekeltek a specialitások, az egyszerűséget kedveltem, ha a gyomromról van szó. Ezúttal azonban éhes voltam, hiszen egésznap mászkáltam, ráadásul Merel is valamiért ezt a helyet szemelte ki.
– Nincs… öhm, de szeretnék kajálni, valakivel – mondtam gyorsan.
– Szóval két személyre szeretne asztalt?
– Ezt mondtam, nem? – kérdeztem vissza türelmetlenkedve.
A nő elkezdte a papírokat nézni, ami a kezében volt. Ez is biztosan valami mugli dolog, amit én nem érthettem meg. Ezért nem is próbálkoztam a dologgal, csak vártam és vártam. Mi a franc van már? Ennél még én is gyorsabban találok egy üres asztalt ebben a tömegben. A felháborodottságom valószínűleg kiült az arcomra is, mert az asszonyság vigyorogni kezdett, de engem ezzel nem nyugtat meg.
– Nem szeretem, ha várakoztatnak… – dörmögtem az orrom alatt.
Hamarosan azonban csoda történt, mert elindult valamerre és intett, hogy kövessem. Áthatoltunk a varázstalan tömegen. Elég gyorsan értünk el az egyik sarokhoz, amit valamennyire eltakart egy nagy cserép, benne valami gusztustalan, élénkzöld növénnyel.
– Kit fog keresni a kisasszony, akivel randevúja lesz? – érdeklődött.
Randi? – gondolkodtam el, de aztán elhadartam a vezetéknevemet neki. Remélem, Merel ezúttal az igazival próbálkozik… bár a legtöbb embernek Mr. Lee-ként mutatkozom be, de ez most eszembe sem jutott.
Amint egyedül maradtam, elővettem a nyúlfület, hogy felpróbáljam. A pánt maga ugyanolyan puha anyaggal volt bevonva, amiből a füleket is készítették. Tetszett, hogy a fehéret és a rózsaszínt kombinálták, mert tudtam: Amber imádni fogja. Sőt, az ünnepek után talán meg is tartja és majd ő viseli mostantól minden évben. Valószínűleg rajta jobban mutatna, mint rajtam.
Sóhajtottam egyet, majd lassan a fejemre tettem. A pántot mindkét oldalon beigazítottam a fülem mögé, aztán felálltam. Pont az asztalunk felett volt egy tükör – talán dísznek szánták – és belenéztem. Úgy néztem ki, mint egy abnormálisan nagyra nőtt mezeinyúl.
Elvigyorodtam a látványon. Közben tovább igazgattam, hogy tökéletesen a helyén legyen. Csak valahol a mozdulat közepén pillantottam meg valakit magam mögött a tükörben. Mivel elég kis termetű volt, egyből azt gondoltam: csak Merel lehet.
– Már nagyon vártalak – fordultam felé vigyorogva.
A már készültem is a másik székhez lépni, hogy kihúzzam neki. Ha már megadjuk a módját a találkozónak, akkor ennyire képes vagyok igazán. Ráadásul most aztán tényleg bármit ehetünk, minden eshetőségre felkészültem, de leginkább arra, hogy mindent megkóstolok a borlapról. Odakint ugyanis egy hatalmas tábla már az arcomba vágta: „A héten megkóstolhatja a leghíresebb olasz borokat féláron. Térjen be hozzánk még ma!” Amúgy sem bírom a muglikat józan fejjel elviselni.

Oké. Szóval gonosz vagyok. De hát na, Elliot ajánlotta fel a meghívás mellett azt is, hogy helyet én választhatok, most tehetek róla, hogy szeret veszélyesen élni, pont énrám bízni a döntést? Ha meg Alice-t kérdezzük, épp ideje akklimatizálódni a mugli világ körülményeihez is, és lejjebb venni abból a viszolygásból.
Nem is tudom, meddig bírtam volna ki enélkül a találkozó nélkül, így is alig tudom elhinni, hogy egy egész hónapot sikerült kibírnom csak néhány levélváltáson, féltve őrzött, tőle kapott kincseken, és a viszontlátás reményén.
Kimondhatatlanul hálás is vagyok Apucseknek is egyben, hogy el tudta intézni, mitöbb el is intézte, hogy a húsvéti szünet erejéig kijöhessek hozzá, tölthessek vele néhány napot, jobban megismerni egymást. Azon az alapon van ez, hogy ha minden igaz, hihető, és úgy is lesz, akkor nyáron be is adná a gyámsági kérelmet, és így addigra már tizennégy év után, apámnak lennék a lánya, ne az állami gondozásnak. És azt is tekintetbe véve, hogy nálam évekkel fiatalabb gyerekeket se gyakran fogadnak már örökbe, így kaptam ezt a plusz lehetőséget is, néhány extra napot, hogy addig megismerjük egymást, egyben felmérhetőbb legyen, fog-e működni ez a még így is elég csonka család, hogy áldásukat adhassák rá az illetékesek. Az én érdekemben, mint arra hivatkozni szeretnek.
Így is bűntudatom van valahol, Apucsek nagyon sokat javított a megbecsülésén ezzel az egész kikéréssel a szememben, ami az októberi, nem épp tökéletes családi ebéd után nem is egy rossz dolog. Kezdem realizálni, mennyit számított, és könnyen a rossz irányba számíthatott volna, hogy az után a találkozás után csak karácsonykor találkoztam még vele, Dave bácsiéknál tartott nagyobb családi összejövetelként, meg azután legközelebb csak most az utóbbi napokban.
És erre most én kéredzkedtem el eközül a néhány nap közül az egyik délután-estéről, hogy Elliottal is találkozhassak, ha már itthon járok Londonban. Illetve, közöltem vele, hogy van ma egy ilyen programom.
Nekem is kellemetlenül esik ez a húzásom, főleg azután, hogy a karácsonyi szünetre is egy ilyen kereteiben mentem Dave bácsiékhoz haza, ezt is most az első nap első programjaként kellett meggyónni Ms. Grelodnál, és ahhoz mért dorgálást kapni érte. Szerencsére valahogy elnézte annak fényében, hogy tényleg nem világgá szöktem, csak a frissen megismert családtagokhoz. Szerintem neheztel rám, de legalább nem mondott nemet az örökbefogadás egyáltalán ötletére is miatta.
Tényleg hirtelen minden egyszerre történik az életemben.
De most mit csináljak, tagadjam meg a szívemet? A roxmortsi találkozásunk, akkori elválásunk óta mintha az tartaná bennem a lelket a túlélésre, meg ilyesmikre, mint hogy türelemmel üljem ki a Salamander-ügy lebonyolítását, amiről így is csak Everdeannél bennfentesként tudom, hogy egyáltalán történt, hogy hajt a remény, hogy lesz következő lehetőségem is találkozni Elliottal. Amint Apucsek megírta, hogy sikerült kikérnie erre a néhány napra, és hazajöhetek Londonba hozzá, így is ragadtam egyből a pennát, és Elliotnak írtam először lelkesen, mielőtt Apucseknek választ.
A bejárat felé haladva az étterem ablakán befele leskelődve is keresem már Elliotot, bár a teltház tömegén keresztül nem látni olyan jól minden bentlévőt. Egy rózsaszín nyuszifül az egyetlen említésreméltó dolog, amit sikerül kiszúrni a hétköznapi muglitömeg között, de ez így önmagában nem mond sokat, azon túl, hogy valakinek a fején van. A fejmagasságban lévő fejek között nem olyan könnyű látni, kinek a fején van rajta. Még ha van is tippem.
Egy hasznos érdekesség, amit felfedezek, ahogy belépek az étterembe, tükörrel van kirakva  a plafon, többnyire a lámpák feletti területeken. Talán a fény jobb szétszórására, talán egyben optikailag növelni az egyébként kicsit alacsony belteret - mondjuk nem kell attól tartanom, hogy a fejemet beverném, annyira úgy se lenne alacsony, ha nem lennék hobbit még én is - de nem ez tetszik benne a legjobban. Felfele nézve egész tűrhetően szét tudok nézni, és még látni is valamit. Először a plüssfület keresem meg, már csak kíváncsiságból is, de ki gondolta volna, na pont kinek a fején van? Már szélesedik a vigyorom, és épp indulnék is az asztala felé, amikor megszólít egy néni.
-Szia, segíthetek valamiben?
-Jó napot. Vagy lassan estét.- köszönök kicsit még elkalandozódva. -Vacsorázni jöttem, de már látom is, hol leszünk, köszönöm- bökök Elliot asztala irányába.
A néni arcán először a felismerés fut át, ahogy összeáll a kép, hogy kihez is tartozok, de aztán valami zavarba vagy hasonlóba kezd áthajlani, és azt súgja valami, érdemes hozzátennem egy kis lábjegyzetet.
-Elvált szülők, épp apukámat látogatom.
A folyton fanyalgó borítás ellenére Alice-re mindig lehet számítani, ha nénikkel kell szóba állni.
-Áh, értem. Akkor foglalj is helyet, mindjárt megyek.
Úgy tűnik, bármi félreértés vagy -értelmezés lehetett is a fejében, sikerült kiigazítania, mert el is indul valami dolgára, gondolom étlapot hozni. Igazítok egyet a hajamon, pontosabban fogom, és visszadobom a hátam mögé, hogy ne másszák körül annyira a nyakamat a hajszálvégek. Magamhoz képest egészen ki is csíptem magam. A hajam csak a gyakori, magasan kötött lófarokba van összefogva, de az is az Elliot-féle aranyszínű fém hajgumival, már csak az alkalom kedvéért is. Bár, az utóbbi hónapban sokszor azt viseltem, vagy tartottam magamnál legalábbis, Elliottól van, és kevésbé beleköthető, mint bizonyos díszített fegyverek. A ritkábbik dolog inkább a kicsit fakó égkék ruha, egy kényelmesebb, bővebb szabású darab, térdig érő szoknyarészben végződve. Mondjuk nem olyan bőszabású, mint elsőben volt, de még mindig kényelmesen viselhető, az egyetlen vád, amit fel tudok hozni ellene egy lyukas sarkú jobb zseb, de az is csak befele lyukas, úgyhogy nem látszik, és Szuttyompötty rágta ki még valamikor, úgyhogy az emlék eszmei értéke miatt se foltoznám be.
Lehet, ráférne már a ruhatáramra némi frissítés lassan. Ez a hátránya, hogy nem sokmindent növök ki, túl egyszerű megtartani őket. Még a kopásuk is orvosolható pláne valamilyen szinten, csak egy vestimentum reparo kérdése.
Elliot épp - feltehetőleg - a füleit csodálja a plafontükörben, amikor odaérek. Felfele nézve, a tükrön keresztül integetek neki egyet vigyorogva, aztán ahogy felém fordul ő is köszönni, szóhoz jutni se hagyom azelőtt, hogy letámadjam egy szorongatós öleléssel.
-Én is annyira... el se tudod képzelni- örülöm bele a bordáiba.
Amint végül elengedem, még a széket is kihúzza nekem. Érzem, ahogy elpirulok, miközben helyet foglalok vele szemben. A gondolataim akaratlanul is visszakalandoznak egy hónapot, és egy részem, amit sajnos vissza kell szorítanom kelletlenül, nem is akarja elfogadni megfelelőként ezt az üdvözlést. Ba...lettintézet, én szeretem Elliotot, annyira nem akarom azt eljátszani, hogy a lánya lennék, vagy valami ilyesmi, én őszinte akarok lenni! De sajnos nem lehet. Nyilvánosan biztos, itt, a teltház közepén meg pláne. De egyelőre inkább átnézek a jó oldalára: Itt van ő is most, itt vagyok én, végre megint láthatom, és meg is van így a kis lelkem örülése.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

Ahogy megfordultam és megpillantottam Merelt, azonnal elmosolyodtam. Egészen csinos volt abban a kicsit kopott, kék ruhában. Hmmm, így jobban megnézve ehhez még passzolni is fog a táska – gondoltam és elégedetten bólintottam. Ezek szerint mégis csak a megfelelő színt választottam és ez a tudat őszintén megnyugtatott. Csupán akkor vettem észre, a hajában megcsillanó aranylánc-gumit, amikor közelebb lépett és megölelt.
– Én is annyira... el se tudod képzelni – mondta.
Szinte éreztem az örömét, ahogy a karjai átkulcsolták a testemet. Hagytam, hogy szorongasson, közben a hátára csúsztattam az egyik kezemet és finoman megpaskolgattam. Én is örültem, hogy viszont látom, habár a hirtelen érzelemnyilvánításra kicsit zavarba jöttem. Az arcom nyilvánvalóan kipirult, ami nevetségesen festhetett a nyúlfüllel a fejem tetején. Na persze, már amúgyis eléggé érdekesen nézhettem ki ehhez a mediterrán stílusú helyhez képest, ahol igencsak gyér volt a húsvéti dekoráció, amit bizonyosan csak a holnapi napra tartogatnak.
Ahogy kihúztam neki a széket és leült, láttam, hogy ő is kicsit elpirul. Ezen elmosolyodtam és talán a bennem tomboló zavar is valamivel alább hagyott. A saját székemet is kihúztam, hangosan nyikorgott a padlón, sokan talán felénk is fordultak, de nem érdekelt. Ki akartam élvezni Merel társaságát, hogy egy pillanatnyi nyugalmat kapjak az igencsak feldúlt hétköznapok után.
– Ó, majdnem elfelejtettem… – kaptam a fejemhez, hogy levegyen a pántot.
A szőrös anyaghoz értek az ujjaim. Ettől automatikusan elmosolyodtam, szinte éreztem, ahogy belecsillannak a szemeim. Amber juttatta eszembe már ez az apró mozdulat is, a puha, szőrmés anyag érintése. Imádni fog ezekben a fülekben – állapítottam meg.
– Van egy unokahúgom, aki még abban a korban van, amikor: „Elliot bácsi a nyuszi” – idéztem a gyerek szövegét. – Az öcsém meg persze kitalálta, hogy lepjük meg a családi ünnepségen.
Azt hiszem, eddig Merelnek nem sokat meséltem a családomról. Nem is lett volna rá alkalmam, hiszen a legutóbbi is csak apámról volt szó és a vele való rossz kapcsolatomról. Ráadásul Esmét is említettem, azonban Daniel és Dean csak felületesen kerültek szóba. Talán a patika kapcsán, hiszen az akkor még meglehetősen friss élmény volt. Mostanra már egészen megszoktam, hogy időnként be kell mennem dolgozni. Nem mondom, hogy élvezem a kötöttséget, amivel ez jár és a vevőkkel egyenesen háborús viszonyban állok… mégis van valami kapaszkodóm és ezt ma Merel is meg fogja tapasztalni.
Az ujjaim az asztal mellé lepakolt barna csomagra tévedtek. Finoman csíptem össze a papírzacskó fülét, hogy aztán felemeljem. Azonban megjelent az idegesítő asszonyság az asztalunk mellett, így inkább elengedtem és a kezeimet az asztallapra tettem. Merelnek adott először egy bársonyba bugyolált étlapot, majd ugyanazt elém is tette. Adott egy párpercet, hogy átböngésszük a választékot, azonban engem nem érdekelt az egész.
– Itt van a borlapunk… nem tudom, hogy hallotta-e… – kezdte, miközben elém tette a fekete bőrbe csomagolt papírkupacot.
Felemeltem a kezemet, hogy megállítsam a szövegelését.
– Mindent hallottam – vágtam rá. Nem érdekelt a negédes szövege arról, hogy válasszak valami vöröset a marha mellé. Az étkezéssel ellentétben az ivással semmiféle problémám nincsen. Tökéletesen ki tudtam választani, mit akar meginni ma este, ráadásul kedvezményes áron.
– Ezt a toszkánait, kérem, hozhat egy egész üveggel – böktem rá az egyik vörösborra a listán.
A nő szerencsére azonnal fel is írta, amit kértem. Aztán Mereltől is megkérdezte, hogy mit inna és enne. Egy pár percig vele foglalkozott, aztán ismét engem méregetett. Elég gyanakvó képet vágott, ami igazán nem tetszett, de azért rávigyorogtam. Van egy olyan érzésem, hogy ez a nő nem kedveli, ha a szavába vágnak, engem azonban nem érdekel a kis lelki világa. Enni és inni akarok, nem pedig csevegni az ételekről.
– És maga mihez fogyasztaná ezt a kellemes bort, ajánlhatom a ház specialitását?
– Egy szelet csokitortát – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
Láttam az arcán a megrökönyödést, de aztán szimplán felírta a rendelést és elviharzott. Sóhajtva néztem utána, majd hirtelen újra Merel felé fordultam. A kezeimmel megint az asztal alatt matattam. A papírtáska pontosan ugyanott volt, ahol korábban.
Lassan húztam fel és tettem fel az asztalra.
– Hoztam neked valamit… amit korábban ígértem – mondtam és átcsúsztattam felé a csomagot.
Nagyon kíváncsi voltam a reakciójára. Látni szerettem volna, ahogy megcsillana a szeme az ajándékot megpillantva. Remélem tetszik neki – fohászkodtam magamban továbbra is őt figyelve. Az arcomra mosoly ült ki, ahogy izgatottan figyeltem. Valószínűleg engem még jobban is lelkesített, hogy ajándékot adok neki, mint őt.
– Esküszöm, nem lopott… nézd meg, az eladó a nevemre állította ki a garanciapapírt – magyaráztam. – Az egyik rekesz a kettőből csak annak látható, aki tud róla.

-Már akartam is kérdezni, hogy mi lelt téged- vigyorgok jó tejbetökhöz illően, Elliot újabbik fülei kapcsán, ahogy elmeséli azok eredetének gyanús körülményeit. Csak cukisággynús mondjuk, mosolygok is egy jót a sztorin.
Elliot kotorászik maga mellett valamit, innen nézve az asztallap takarásában. Leülőfélben láttam a papírzacskót mellette, amivel valószínűleg bogarászik, és va ötletem is, mi lehet, de egyelőre nem derül fény a dologra, mert a néni ér ide, meghozva az étlapokat.
-Apaa!- hüledezek egyet gördülékenyen Alice szerepébe kapcsolva, ahogy Elliot a néni szavába vág a borkínálatot illetőleg. Ismerem a türelmét ilyen téren, főleg muglikkal szemben, de azért egy kis jómodor tényleg nem lenne az utolsó, főleg így vendéglőben, ugyan ne kezdjük már azzal, hogy kirakatjuk a szűrünket valami balhéval.
-Elnézést, hosszú napja volt, olyankor ingerlékeny tud lenni.- kérek bocsánatot helyette is, aztán kap is Elliot egy gyors, jelentőségteljes pillantást, hogy legalább ezt hagyja ennyiben. Már ennyi is elég incidens így első benyomásnak rólunk.
-Nekem egy lasagne lesz, ééés...- miért van ennyi minden, hogy aztán ilyen tempóban kelljen átnéznem és kérnem. De áthidalom egyszerúen inkább. -Csak vizet kérnék, köszönöm.
Úgyis van egy gyanúm, hogy bele fogok kóstolni azért a borba is, ha már üveggel kért Elliot. A választásán, hogy egy desszertfogást rendel főételként, már én is csak nevetni tudok, az abszurditáson leginkább. Nem ő lenne. Szinte vágni lehet a rezignálást, ahogy a néni beletörődik a választásainkba, és távozik a rendelésünkkel. Én kérem kihasználom a lehetőséget egy jó tartalmas vacsorára. Mondják rám, hogy erőmű vagyok, hát na. Kell az erőműnek az üzemanyag is.
Elliot keze közben újra megtalálja a papírzacskót, és ezúttal megszakítatlanul át is tolja az én asztalfelemre.
A papírzacskó nem sokat szerepel a színen, hamar előkerül a tartalma. Egész csinos kis táska. Kék, de egy semleges sötét színben, vállalhatónak tűnik a kevésbé kiöltözött formáimhoz is, mint a mai, és szabásra is megfelelő mértékben húz a hasznosabb irányba.
Nem ér váratlanul, végülis esett már róla szó, na nem mintha ez változtatna bármit a lelkesedésemen, és a hálás tekinteten, amit megeresztek felé.
-Úúú, mit tud?- csapok is le a kérdéssel, de aztán inkább komolyan Elliot szemébe nézek, és félbeszakítom a nagy mentegetőzést, mielőtt nagyon belelendülne.
-Nyugi. Elhiszem neked.
A vehemencia, amivel bizonygatni kezdte volna, bőven eleget mond így is. Már a Szellemszálláson is a lelkére kötöttem, hogy nem akarok azért a lopottáru süllyesztője lenni, és amilyen nagylelkűen a kedvemben akart járni eddig szinte egész végig, amióta ismerem, elhiszem neki, hogy csak a kedvemért is erőt vett magán, és becsületesen kereste meg az árát a nekem szánt ajándéknak. Így is alig fér már hova a hálám ennyi odaadásért Elliot felől.
Belenézek a táskába, de én bizony itt nem is látok egynél több rekeszt. Nem veszem persze átverésnek.
-És hogyan kéne működnie, hol van?
Csak mint táska se tűnik silány darabnak, úgyhogy a leírásnak ellentmondó látványt is betudom inkább a bűvölés körültekintőségének: nem elég csak hallani róla. És valóban, ahogy Elliot meg is mutatja, merre kéne lennie a rejtőzködő rekesznek, elő is sejlik a táska falából, elválik, és kinyitható egész akkorára, mint a publikus fele is. Ahogy elengedem, még vissza is hajlik a helyére a rekesz, és diszkréten bele is olvad a semmibe még a körvonala is. Mégegyszer megkeresem, csak tapintásra tudom még így is megtalálni a szélét, csak aközben jelenik meg, hogy kinyitom, és ahogy elengedem, megint újra eltünteti magát. A táskát inkább le is teszem, nehogy a muglik kikémleljék véletlen is a kis titkunkat.
-Király!- vigyorgok fel Elliotra, nem tudva, hogy fejezhetném ki minden hálám, de talán igazából az arcomról le is olvasható minden, ami szóra érdemes lenne. Jobb is, mert tuti nem tudnám megfelelően szavakba önteni.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

Elmosolyodtam, ahogy Merel a papírzacskó után nyúlt. Hamarosan előkerült a sötétkék, kissé fényes bőrtáska a csúnya csomagolásból. Tökéletesen illet a lányhoz, hiszen nem volt túl hivalkodó forma, ráadásul a színe is megengedte, hogy az ember szinte bármihez viselje.
Annyira megérdemli – gondoltam, az örömteli mosolyt továbbra sem tudtam levakarni magamról. A tekintetéből, amivel éppen csak rám nézett, áradt a hála és ez jól esett az én lelkemnek is. Talán nem sokszor kap új dolgokat, habár végül is most már van családja, de akkoris... jól esett örömöt okozni neki. Egy kicsit meg is hatódtam a jelenettől, de inkább nem mutattam ki.
– És hogyan kéne működnie, hol van?
– Tudod, nem elég csak hallani róla, pont ez a trükkös része – mosolyodtam el ismét.
Felkeltem a székemből és odasétáltam Merel mellé. Leguggoltam, hogy pont tökéletesen rálássak a táskára. Éppen csak kirajzolódott a második rekesz, amit egy könnyed mozdulattal húztam ki a mutatóujjammal. Ahogy elengedtem, visszatért az eredeti helyére, így azonban már a lány is láthatta, hol körvonalazódik ki. Közelről figyeltem, ahogyan megismétli a mozdulatomat.
– Jó látni, hogy örülsz.... – válaszoltam és kicsit közelebb hajoltam hozzá.
Egy kedveskedő puszit akartam az arcára nyomni az ajándék mellé. Valahogy ki akartam fejezni azt az érzést, ami az öröme láttán melengette meg kicsit a lelkemet. Azonban valamit nagyon elronthattam, mert egyenesen a szájára sikerült tapadnom. A roxmortsi eset után őt ez zavarta volna, én viszont éreztem, ahogy elvörösödök. Végül azonban nme húzódtam el, sejtve, hogy ezzel neki nagyobb örömöt okozok, mint egy egyszerű pusziszkodással.
Nem éppen életem legszenvedélyesebb csókja volt, de azért nem is a legérzelemmentesebb. Egy pillanatra le is hunytam a szememet, de aztán egy pár női cipő sarkának kopogásának a hangja zavart meg. Gyorsan elhúzódtam a lánytól és felpattantam a padlóról.
A mozdulat még mindig nem ment túl gyorsan, habár a lábam már egész jó állapotban van. Vörös arccal ültem vissza a helyemre, szembesülve vele, hogy a pincérnőnk tért vissza Merel vizével és az üveg borral, amit kértem.
Mielőtt felfogtam volna, mit is tettem, gyorsan lehúztam az első pohárral, amit éppen csak kiöntött nekem a nő.
– Ezek szerint ízlik? – érdeklődött kissé fintorogva.
Most biztosan azt hiszi, hogy egy alkoholista cukrosbácsi vagyok – gondoltam és szinte éreztem, ahogyan a fülem hegye kivörösödik. Már megszoktam, hogy minden helyzetben képes vagyok zavarba hozni magamat. Nagyon rosszul fejezem ki magamat másokkal szemben, bizonyára gyakran félre is értenek... de néha jó velük szórakozni is. Természetesen Merel nem azok közé tartozott, akikkel játszadozni szeretek. Ráadásul most nem szerettem volna azt sem túlzottan, hogy ránk hívják a mugli rendőrzőket. A bőrtönükből aztán apám is nehezen hozna ki, valószínűleg.
– Nem látszik? – próbáltam elővenni a gúnyos hangomat.
Az üveg után nyúltam és megtöltöttem újra a poharamat. A nő pedig egy megjátszott mosollyal távozott közben. Ezért most hálás voltam. Pont elég volt Merel előtt égetnem magamat. Nem volt a legbölcsebb döntés egy ilyen fiatal lányt csókolgatni. Habár tudom, hogy a kor nem számít, hiszen Esmé sem éppen egykorú velem... de azért jobb az óvatosság ebben a helyzetben.
– Kérsz egy kicsit? – löktem kicsit a lány felé a bort.
Ennyi idősen már én is belekóstoltam Dean sörébe, mikor anyám nem figyeltem. Jól emlékszem, hogy a mostohaapám mekkorát nevetett, mikor fintorogva húzta el a számat és csaptam a korsót az asztalra. Dehát Merel már a Szellemszállásos bulin is ivott bizonyára, nem lesz neki újdonság. Csak az volt kétséges bennem, hogy mennyire tud értékelni egy olasz bort.

-Óóó, nagyon faja- vigyorgok, ahogy Elliot mellém jön, és megmutatja, hogyan működik a táska. Mostmár későn jut eszembe, de elgondolkodok, mi lenne, ha úgy nyitná ki előttem a rekeszt, hogy nem tudok még a meglétéről. Üresnek látnám? De mondjuk eredetileg sem látszik kétrészesnek magától, szóval az nem. Vagy csak simán láthatatlan maradna. Vagy ilyen kiábrándítóbűbáj is lehet rajta, hogy akkor csak elfigyelnék mellette, és valami háttérben mászó hangyát vagy ilyesmit találnék nagyon érdekesnek, ha arrafele nézek, amerre a zsebet is tudnám látni. Ezt a részt mostmár bebuktam, mert már tudom a táska titkát, úgyhogy mindegy.
Tudom, ajándékról nem illik megérdeklődni, de azért belegondolok, egy ilyen profi táska nem lehetett azért pár sarló. És egyébként a tökéletes megoldás arra a célra, amire kell: gyanútln kis táska, könnyen magammal vihető, és tudom benne tartani az olyan kincseket, amiknek nem akarom annyira hírdetni a létét, mint főleg Sha és Joyeouse.
És ezen felül még hozott el étterembe is. Majd kipróbálom a táska űrtartalmát is, hogy bele tud-e férni a túlcsorduló hála meg rajongás, amihez a hobbittestem nem elég.
A szemem sarkából látom Elliotot felém fordulni, úgyhogy abban a hitben, hogy mondani akar valamit, én is felé nézek. Ééés gyönyörűen belefordulok így az eredetileg arcomra szánt pusziba. Nem kéne, nem ilyen helyen. Elpirulok, leginkább ezért, meg mert váratlanul ért, de nem tud eléggé zavarni ahhoz, hogy pár pillanatig ne élvezzem ki. De gyorsan el is kapom a fejem a léptek zajára, remélve, hogy nekem tűnt hosszabbnak a pillanat, mint a külvilág felé volt, miközben az én fejem is átcsap egy szép vörösbe. Na, azért ennyire nem vagyok büszke griffes, hogy így hírdessem a színüket, főleg, hogy nem griffes vagyok.
-Bocsi. Azt hittem, mondani akarsz valamit, és belefordultam- mentegetőzök, ahogy a korábbi néni kihozza az italainkat, Elliot meg visszaspurizik az ő helyére. Ugyanitt: egyenszínben hírdetjük a Griffendél dicsőségét. A szavakat igazából pont a néni kedvéért mondom, rendesen hallható hangon motyogva, így is elég rosszallóan figyelhet már minket, nem akarok inkább felnézni rá, hogy megbizonyosodhassak, ez is elég ciki már.
Elliot, legalább ne tetézd a feltűnőséget. Mondjuk az indítékát meg tudom érteni, nekem is volt már olyan helyzetem, hogy arra inni kellett inkább. Ó azok a régi szép idők a Szellemszálláson.
Mindenesetre a pincérnő végül a kirakásunk nélkül távozik. Utánasandítok, aztán suttogva, szinte csak tátogva a szavakat, hozzáteszem, csak Elliot számára:
-Nem bocsi. Jó volt.
Mégegyszer körülsandítok, hogy ne figyeljen minket senki épp, és ráteszek még egy lapáttal egy vigyori kacsintást. Csak hogy tiszta legyen.
-Hogy a jó viharba ne- fogadom el az ajánlatot a bor megkóstolására. A biztonság kedvéért azért körüllesek még, mielőtt áthúzom a poharat az én térfelemre, és belekortyolok egyet.
Továbbra se vagyok biztos benne, milyen viszonyban akarjak állni az alkoholok ízével, de már csak a kaland kedvéért is: most hagyjam ki a tálcán kínált lehetőséget? Amúgy meg, a tavaly nyári sörnél jobb, az nekem keserű volt, a 'Szállásos  löttynél, ami ha minden igaz, lángnyelv volt - ha minden igaz - feltétlenül. Mondjuk annak inkább az ereje kellett úgyis, de azért nem sírok be, hogy most nem kell elmímelnem egy sárkányt, ahogy épp tüzet okád.
-Nem rossz- tolom vissza Elliothoz a poharat. Lehet, hogy fogok én még capcarászni ebből, ha más nem, azért is, hogy azért ne az egész üveggel ő igya meg. Így is muglik között vagyunk, ami nem a kedvenc környezete. Mondjuk kérdés, hogy ez mennyire fog menet közben jó ötletnek tűnni így az elmélethez képest.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

Zavartan pislogtam, ahogy visszakerültem a helyemre és már lehúztam az első pohár boromat. Örültem, a pincérnő távozásának, ugyanis fennállt a veszélye annak, hogy esetleg még több bort rendelek. Ezt az estét sem bírom ki józanon – gondoltam, miközben már újra töltöttem a poharamat. Csak egy kortyot ittam belőle meg, Merel ugyanis kicsit közelebb hajolt.
– Nem bocsi. Jó volt – Szinte alig hallottam, amit mondd, de enélkül is tökéletesen le tudtam olvasni a szájáról.
Éreztem, hogy megint kivörösödik a fülem hegye. Vadul pislogva próbáltam elterelni a figyelmét és kérdeztem inkább rá arra, hogy kér-e a borból. A talpas poharat kicsit közelebb toltam hozzá az asztalon. A vöröses színű folyadék tetején megcsillantak az étterem kicsit meghitt, romantikus fényei.
– Hogy a jó viharba ne.
Merel ismét körbe nézett és csak ezután húzta teljesen maga elé a poharamat. Elmosolyodom, ahogy a szájához emeli. Figyeltem, ahogy megissza a neki tetsző mennyiséget. Őszintén szólva én nem vagyok egy nagy boros, általában minden alkoholtartalmú italt ugyanazon lelkesedéssel fogadok. Csupán a lángnyelv jelent nálam kisebb kivételt, amit általánosságban a kedvencemnek tartok. Részben ír nevelést kaptam, így a sört sem vetem meg természetesen… de az valahogy jobban illet a mostohaapámhoz, Deanhez és az öcsémhez, Danielhez. Ez is csak egy bizonyítéka volt annak, mennyiben különbözöm tőlük.
– Na, ízlik? – kérdeztem.
– Nem rossz – felelte.
Közben a pohár visszakerült elém. Azonnal teletöltöttem és lehúztam még ezt az adagot is jó gyorsan. Most jól esett és részben segített elfogadni, hogy amit tettem, nem volt éppen pozitív. Nem kellett volna, nem lett volna szabad olyan hosszúra húznom azt a csókot. Az lett volna a helyes, ha azonnal elhúzódok. Igaz, ő örült neki, így végül is nagy baj nem történt… de azért mégis. Az a pincérnő tuti az egyik óriás cserepesnövény mögül fog minket figyelni egész este.
A borospoharat újra töltöttem megint csak, de ezúttal nem ittam meg olyan gyorsan a tartalmát. Egyszer-kétszer körbe forgattam a tartalmát. Néztem, ahogy lefolyik az üvegen, vissza a pohár alsó felébe minden csepp. Gyönyörű látvány volt. Nem értettem a borokhoz, de számomra így festett a tökéletes.
– Mi a terved a vacsora után? – érdeklődtem csak úgy mellesleg.
Most, hogy eszembe jutott Írország és már túl voltam két pohárka italon, kedvem támadt kiruccanni… konkrétabban: szívesen hazalátogattam volna. Dean bizonyára nincsen otthon, az ünnepekre Daniel londoni lakásába jött. Nekem is oda kell mennem holnap és holnap után is reggelizni. Nem különösebben lelkesedem a dologért, főleg mert mindkét alkalommal nyuszifüllel kell majd tojást ennem. De hát… valahogy megbarátkozom Amber kedvéért a gondolattal.
– Azon gondolkodtam, hogy haz… – kezdtem, de megint megzavartak minket.
Merel tetemes mennyiségű vacsorája hamarosan az asztalra került, akárcsak az én csokitortám. Méretes egy szeletet kaptam, nyilván a leselkedő pincér megmondta, hogy főételként terveztem fogyasztani az édességet vagy csak megsajnáltak, mert vékony vagyok. Remek taktika a soványság, ha az ember ingyen ételhez akar jutni… meg persze a megnyerő arc sem utolsó.
– Óhajtanak még valamit? – kérdezte a pincérnő. Először Merelhez fordult, hosszasan nézett rá és csak utána fordult ismét felém. Egy hümmögő hangot hallatott, várva a válaszomat. Továbbra sem látszott elfogadni a személyiségem gúnyos mivoltát.
Kapd össze magadat, O’Mara! Valószínűleg nem volt a legokosabb döntés felbosszantani az asszonyságot. A tekintete alapján amúgyis gyanúsak voltunk neki, főleg mikor kis híján rajta kapott az előző jelenten. Én kérem, nem vagyok cukros bácsi, az csak a véletlen műve volt.
– Egy kis vanília fagyit kaphatok a tortámhoz? – kérdeztem, de most gúnyolódás helyett az aranyos pislogást választottam.
Erre csak egy kedves mosollyal távozott. Remélem, ezek után nem hívja rám a rendőrzőket – sóhajtottam és mikor távozott, végre megint Merelhez tudtam fordulni. Le sem néztem a tortára, egyszerűen csak a villámat beleszúrva, óvatosan választottam le egy falatot. A számba téve, csámcsogva közöltem: – Jó étvágyat!

Csak egy kóstolónyit kortyolok egyelőre a borból, de miután visszatoltam elé, Elliot telitölti a poharat, és már másodjára húzza le egyben az egészet.
-Azért nagyon ne rúgj be- figyelmeztetem halkan, de számára hallhatóan. Olyan hangulatos ez a vacsora vele, igazán nem kéne tönkretenni valami balhéval, és elég húrját feszegettük már így is a szerencsénknek. Átfut a fejemben a gondolat, hogy bezárjam, vagy akár csak elvegyem a palackot, ha szükségesnek érzem. Szerencséjére a harmadik pohárral már elszöszmötöl, nem húzóra üríti azt is.
-Nézhetünk csillagokat- vetem fel, majd gyorsan hozzá is teszem: -Nem te mesélsz most.
Pedig annyira meghallgatnám azt az annyi történetet, ami Elliot mozgalmas életéből adódóan kell, hogy legyen, és merem állítani, hogy van is. Amióta jobban is megismertem, fúrdalja a kíváncsiság az oldalamat. De az után, hogy amikor a legutóbb kértem, hogy meséljen, abból mi lett, jobbnak látom nem megkockáztatni mégegyszer. Én nem akarok összeveszni vele, meg haragudni rá, de ha kiprovokálja belőlem, mit tehetek?
És az ötletem se rossz, ellenben annál kalandosabb, csak kell találni egy házat egy megfelelően félreeső tűzlétrával, felmegyünk a tetőre, és a kilátás is jó onnan, meg zavarni se zavar senki.
Közben neki is eszébe jut valami, el is kezdené mondani, de félbe kell hagynia, mert a pincérnő visszatér, ezúttal már a rendelésünket hozva.
-Köszönöm, ezzel én elleszek egy jódarabig- felelek a nőnek, és próbálom csak képletesen értve csorgatni a nyálam a kaja látványától. Ezzel még nekem is meg fog kelleni küzdeni. Lehet, hogy kedvünkben akarnak járni, az éhenkórásznak és a hobbitnak, de az adagok méretéről akaratlanul is eszembejut az előző találkozásunk, egy hónappal ezelőtt, főként a Mézesfalás és a tábla csoki, amit vettem. Továbbra is meggyőződésem, hogy létezett abból kisebb kiszerelés is, és hogy nem volt véletlen, hogy azzal véletlen se találkoztam. Hasonló trükközést gyanítok most is.
De hé, van egy akkora tömb tartalmas kajám, hogy ha ezt mind be tudom termelni, szerintem éhes se leszek holnap délig se.
-Neked is.- Még egy mosoly mellett megcsóválom a fejem Elliot válaszán, aki az édesség mellé még desszertet is kér. Elgondolkozom azon, amit a legutóbb "Alice" állapított meg: néha még az is hihetőbb lenne rólunk, hogy Elliot a gyerek - nem is az én koromat cserélve a sajátjára, öt és tíz év közötti gyerek - és én vagyok a felnőtt. De most tényleg, ki más döntene úgy, hogy neki márpedig a vacsorája az kizárólag torta lesz. Ha nem egy kisgyerek, tényleg csak Elliot O'Mara.
Viszont aztán neki is durálom magam a lasagne-mnak, éhes is vagyok, meg ezzel a mennyiséggel még nekem is meg kell küzdenem. Így is kész csoda, a termetem ellenére mennyit tudok enni. Hol fér el bennem ekkora gyomor? Nem azért, hogy panaszkodnék persze.
-Mit kezdtél el mondani az előbb?- kérdezek vissza még a pincér jötte által félbeszakított mondatára, két falat között.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

Merel kérésének megfelelően igyekeztem nem nagyon berúgni, habár még mindig ott volt minden gondolatom mögött a korábbi felvetés: Ezt biztosan nem fogom kibírni józan fejjel. Nem hiszem el, hogy egy nyilvános helyen csókolgattam. Jó nyilván, nem az volt az eredeti tervem, ráadásul abban a pillanatban nem is ismertem fel, hogy esetleg nem kéne.
A csillagnézés ötlete tetszett. Valószínűleg Írországból, ahol nincsen ennyi fény… és a ház lényegében minden civilizációtól távol van. Persze ezekhez minimum haza kéne menni, hogy a legközelebbi városba, Irvinestownba vagy a patikába. Onnan pedig még sokat kell repülni seprűn. Hamarosan leteszem a hopponálás vizsgát, de addig is meg kell elégednem a seprűmmel. Végül is a repülésnél nincs is jobb… – gondoltam, miközben már a tortámon csámcsogtam.
Miközben eldörmögtem egy jóétvágyat, el is vigyorodtam. Merel viccesen festett egy ekkora adag étellel, de valahogy az az érzésem támadt, neki aztán nem fog gondot okozni az elfogyasztása. Ha meg mégis, akkor elvitelre kérjük. Az éjszaka során még megéhezhet, mármint ha tényleg összehozzuk, amit terveztem.
– Mit kezdtél el mondani az előbb?
Merel a pincérnő felbukkanása előtti pillanatokra gondolt. Azt hiszem, akkor próbáltam meg arra utalni, hogy esetleg ellátogathatnánk az üresen álló családi fészekbe. Nem hiszem, hogy Dean megorrolna érte, hiszen ő maga nyomta a kezembe a kulcsot. Finoman emlékeztet rá, hogy valamikor azt a házat neveztem otthonomnak és oda bármikor betérhetek. Azt hiszem, ezzel próbáltam jelezni, hogy szeret, pontosan ugyanúgy, mint Danielt. Jól esett a gesztus, nem véletlenül hordom mindig magamnál a kulcsot.
– Hát… tudod merre van Cranagh? – kérdeztem.
Persze meg sem vártam a válaszát, máris hadartam a folytatás: – A Glenelly-völgyben fekszik a falu, Észak-Írországban. Ott nőtem fel és éppen üresen áll a családom háza. A nevelőapám elutazott az öcsémhez.
Egy szuszra mondtam végig, majd egy hatalmas falatot vettem a számba. Ezt egy kicsit nehezebb volt megrágni. Biztosan megint úgy festettem, mint egy disznó etetés közben, de nem különösebben zavart. Merel már valószínűleg megszokta, ráadásul előtte nem kell bizonygatnom, hogy tökéletesen eszek késsel-villával. Sosem voltam jól nevelt az asztalnál… főleg mert évekig nem is ettem ilyen elegánsan. Igen, nekem ez az étterem fényűzőnek számított és kicsit furcsa volt, hogy megtehetem.
Nem gondoltam volna, hogy valaha gazdag leszek – gondolkodtam el csámcsogva. Pár hete kaptam csak meg a Gringottsban található széf kulcsát, sőt apám el is jött velem, megmutatott minden óvintézkedést, amivel ellátták. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi pénzt csak nekem tett félre. Eleinte nem akartam felhasználni… de végülis ha másokra költök belőle, akkor annyira talán nem is rossz a helyzet.
– A ház a falun kívül van igazából. Egy hosszú, sáros út mentén. Gyönyörűen be lehet látni a völgyet. Éjszakánként pedig a csillagok csodaszépen kirajzolódnak az égen. A hold megvilágít mindent.
Valószínűleg kicsit lelkesebben adtam elő a mesét, mint ahogyan alapvetően szoktam beszélni. A gyerekkorom emlékei voltak ezek lényegében. Nem akartam érzelgőssé válni, de Dean rideg viselkedése ellenére imádtam az életet Észak-Írországban. Annyiszor feküdtem kint a fűben és bámultam az eget, nem csoda, hogy ez a szokásom megmaradt az utazásaim során is. A ragyogó csillagok mindig az otthonomra emlékeztettek és arra, hogy anya, Dean és Daniel talán éppen ugyanúgy az eget kémlelik, mint én.
– Persze csak, ha van kedved a kandallón át utazás után repülni. Sajnos a ház egy pár hónapja nincs rákötve a hálózatra, vagyis nem tudunk közvetlenül odaérkezni – magyaráztam.
Lényegében, mióta kiderült, ki az apám a házban mindenféle óvintézkedést hajtottunk végre. Nem szerettem volna, ha esetleg valaki megtámadná Deant, mikor nem vagyok ott. Hiszen ő tudja, miféle család nem kívánt mellékzöngéje vagyok. Ezzel már önmagában veszélyben van, arról nem is beszélve, hogy megóvott gyerekként. Egyszóval részt vett a titkolózásban.