Lyceum Theatre

Emily Myra Dean pennájából



A Covent Garden egyik leghíresebb színháza. Évek óta sikerrel játsszák az Oroszlánkirály című Disney-musicalt, amely a közönség egybehangzó véleménye szerint egy elbűvölő, varázslatos alkotás. Szinte lehetetlen jegyet kapni az itteni előadásokra - a színházban mindig teltház van.

Hold On For Your Life

   

..miss Lowell..
1999. június


  

Modest szerint le kellett volna vágatnom a hajam. Igazából tudta ő is hogy totál fölösleges ezzel szenvednem. Elég egy kósza, gyenge pillanat és úgyis visszanő hirtelenjében. A sziget erre a tulajdonságomra is rányomta a bélyegét, ami a metamorfmágiát illeti, nem csak az elmémre.
Valójában tudom, hogy totál értelmetlen erőltetnem ezt a dolgot. Ha Melanie nem akaratoskodott volna olyan görcsösen akaratosan az összefutást illetően, akkor tutira otthon gubbasztanék. Tudom, nem tesz jót a négy fal, de már az hogy képes voltam London nyüzsgő világával újra megbarátkozni, nagy szó. Annak idején szerettem. Ó de mennyire, imádtam! Mostanra azonban idegenné vált. Kisebbfajta sokként éltem meg az út túloldalára átmenni Németországban, míg Modestnél vendégeskedtem. Most meg... most meg egy színházba készülök beülni jó adat ember társaságában. Annyi nyugtat, hogy a páholyba szóló jegy kellően elszeparál a tömeg többi részétől. Az biztos hogy utolsónak fogok bevonulni, mikor már mindenki elfoglalja a helyét, és valószínű a mosdószünetet kihagyva legutolsóként távozni. Így talán nem tör rám az újabb klausztrofóbia és nem nézek ki a műsor végére úgy, mint a dzsungelből szabadult ősember... Mert hát ugyanis megborotválkoztam (azaz rendbe szedtem rendezetlen szakállam, amely saját önálló életet képes élni) és jó lenne, ha legalább ennyi megmaradna abból a laza két órából, amit az öltözködésemre szántam többek között.
Így kerülök tehát díszbe kiglancolva a belvárosi színház lépcsőjének legszélére. Így állok itt, szmokingban, mint egy elcseszett díszpinty. Vagy pingvin. Kinek hogy tetszik. Még csokornyakkendőt is kötöttem, bár már akkor éreztem, rohadt nagy marhaság az egész. Mindegy, Mel kedvéért meg akartam felelni, mert mégis csak rokonom, a legkedvencebb unokatestvérem, és úgy megörült a hírnek hogy a halálból tértem vissza hogy azon nyomban el is kellett kísérnem erre a premierre. Milyen jó nekem, mi? Ha bárki kérdezné fogalmam sem lenne mi a búbánatos sárkányhimlőt játszanak, de még csak arról sem lenne fogalmam hogy énekelnek vagy táncolnak-e benne. Nem igazán érdekel hogy vígjáték, vagy tragédia... az egész életem egy elcseszett tragikomédia, és mit cicomázzuk? Nekem nem tudnak újat mutatni ezek a... színészpalánták...
Kezem ösztönönösen mozdul s érinti meg jobb mellkasomon a kulcscsontom irányában az átoksebet. Tudom hogy nem szabad Rowle-re gondolnom, mert ha megteszem, akkor a vörös izzás és a kín kerít hatalmába. Azt azonban nem feledem, hogy ott van. Sose tudom feledni. Sokszor érzem súlyosnak, még a levegővételt is, mióta Londonba vagyok. Lehet a mugli világ sajátja a sok környezetszennyező anyag, mely a sziget után igazi méreg a tüdőnek, de alapvetően maga a közeg is nehéz. Pánikroham. Így mondta Modest. Szerintem meg seggfej, ha engem kérdeztek. S épp ezért rettentően várom, hogy Melanie mihamarabb előkerüljön. A nő azonban semmi jelét nem mutatná, hogy jönni óhajtana.
Égkék pillantásom felméri a környezetet, a lépcsőn odébb ácsorgó embereket, akik vidámak. Van aki kellemesen társalog, van aki pohár pezsgőt kortyol és akad olyan is aki hevesen gesztikulálva mesél valami történetet. Mind elegáns, mind ide jött ma este hogy szórakozzon mikor a vörös bársonyfüggöny felemelkedik s a fények kialszanak. Csak én nem érzem az egészben a szépet. Bennem rég elcsesződött valami, ráadásul az is jó mélyen és ez fogható a sorsomra vagy minden másra, de voltaképp őszintén sose voltam igazán az a nagy kulturális fanatikus. Még akkor sem ha annak idején hamarabb beadtam a derekam ha egy előadásról volt szó.
Lepillantva igyekszem megigazítani a zakómat hogy a gombok ne vájjanak a bőrömbe. Meglepett engem is, hogy csak kissé feszül a vállaimnál a ruha, melyek szélesebbek és izmosabbak lettek de összességében passzentosan jó rám az ünneplő. Már elégedett félmosollyal hümmögnék egyet magamban hogy na látod, Taiden, ennyit ért az öt év kínszenvedés egyedül a szigeten, mindezt Joe hangjával, mikor egy test csapódik nekem. Nem tudom honnan jött hová tart vagy mi oknál fogva is, de kibillent az egyensúlyomból és mázli hogy nem esek el. Kezem ösztönösen mozdul hogy míg én stabilan állok megtámasszam a másikat is, aki volt oly szerencsétlen és képes volt egyenesen belém rohanni.
Könyörgöm! Hol van ennek a szeme?
Csak fél perc múlva érzem meg a meleget a mellkasomon. Rá kell jönnöm hogy ez nem a Philliptől kapott átoksebből adódó forróság, melyhez már egész hozzászoktam. Lepislogok az ingemre, ami eddig fehér volt most viszont jó tenyérnyi folton sötétbarnás árnyalatot ölt egy paca amorf alakjában. Aztán tekintetem megemelem arra, akinek a karját elkaptam hogy aztán ajkaim szétnyíljanak. Egy perc telik el, s ez az a perc amikor rájövök, soha senki nem került még ennyire közel hozzám Modesten kívül.
- Khm... lehetne körültekintőbb...
Ugyan hangom kissé nyers de nem áll szándékomban megbántani.
- Kár azért a kávéért...
És ezzel elengedem. A bőröm bizsereg és érzem, ha fél perccel tovább tartom az alkarom külső felén lévő jegyek nem maradnak nyugton. Márpedig... jobb a békesség.

Váratlan találkozás avagy megint elkések ...

Taiden Archeron

Elkésem. Ez nem lehet igaz. Már megint. AH. Utálok késni, de az utóbbi pár hónapban ez gyakran előfordult. De eddig csak próbákról késtem. Nem pedig a saját előadásomról. Ráadásul én vagyok az egyik főszereplője a dolognak. Hogy fog az kinézni ha a főszereplő épp a darab közepén pattan fel a színpadra utcai ruhában. Hogy mi lesz ebből, inkább bele se gondolok. Azt se csodálnám ha kirúgnának miatta.
Olyan szélsebesen haladok végig az utcákon, hogy majdhogynem rakéta sebességgel. Nem figyelek senkire sem magam körül, nem nézem azt sem kinek megyek neki közben. Csupán a célom felé igyekszem. Bejutni a színházba még mielőtt az előadás megkezdődne.
Na azért egy kávét megengedek magamnak. Az legalább kissé felturbóz és hátha akkor gyorsabban beérek majd. Leparkolok egy közeli kávézónál és rendelek egy hosszú fekete elviteles kávét. Szerencsére a színház innen már csak pár lépésre van. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne loccsantsam ki a drága kávémat. A tempómból jócskán levettem és lassabban próbáltam menni. Tekintetemmel hol a kávémra hol pedig a járókelőkre nézek. Nem kéne, hogy valakire ráöntsem ezt a forró kávét. 
Remek. Már itt vannak a nézők. Nem lehet igaz. Hogy fogom én magam átfurakodni ezen a tömegen. Képtelenség. Kétségbeesetten tekintek körbe. Biztosan van aki ismer és elfog ámulni, hogy én még csak most érkezem meg. Szóbeszéd tárgyává válok. Abból pedig nem sülne ki jó. Aj. Mi tévő legyek. Mit csináljak. Egy pillanatra megtorpanok.
Muszáj tovább menne, hisz én vagyok a szereplője a darabnak. Valahogy át kell mennem a népségen.
Óvatosan a bejárat felé megyek. Közben végig a kávémra nézek és a lépcsőkre amiken fel kell mennem. Előre kinéztem, hogy ne legyen a közelben senki, azt hiszem. Lépek egyet lassan, aztán még egyet. A harmadik lépésemnél hirtelen mint egy villámcsapás neki megyek valakinek. A kávém meg szépen az illető ingén köt ki.  Az pedig megtart engem, hogy el ne dőljek. Hoppá. Na most bajba kerültem. Egészen közel vagyunk egymáshoz érzem levegővételit. Felpillantok lassan az illetőre akit sikeresen leöntöttem. Legalább lássam az arcát, hogy ki az, ha már így összehozott a sors. Na jó, csak azért, hogy tudjam kit forráztam le.
Kissé megrezzenek nyers hangjától. Tuti leordítja most a fejemet és igaza is lesz. Lehettem volna körültekintőbb. De ha tudná miért siettem így biztosan megbocsátana. Csak véletlen volt, nem akartam.
- Elnézést. Nem akartam. - Jézus, mint egy megszeppent kislány. Ennél rosszabb már nem is lehet. - Én csak nagyon sietek. - teszem hozzá. Oké sietek, mindenki siet valahová. De szerintem senki se siet oda ahová én. Mikor megmondanám, hogy tulajdonképpen hova is sietek és miért öntöttem le őt a kávéval közbeszól és nem engedi, hogy elmondjam.
Meglepődöm az előbb még olyan durva volt a hangja, most meg... Közben elenged én meg ösztönösen lépek egyet hátra.
- Igen kár. És az ingedért is- meredek az immár üres kávémba. - Esetleg kárpótolhatlak valahogyan? - nézek rá csillogó szemekkel. Igazából még fogalmam sincs, hogy mivel tudnám kiengesztelni. Csak hirtelen beugrott ez az ötlet. Talán színház jegyekkel vagy nem is tudom. - Tudod én itt dolgozom. Esetleg ha szeretnéd adhatnék színház jegyeket ingyen. Vagy valami más? - Lottie. Lottie. Nem lehetsz ennyire zavarban. Nyugtatom le magamat, mert érzem a zavartól ég már az arcom és az egész testem. Furcsa lehet, hogy színésznő vagyok és a férfiaktól mindig zavarba jövök, még én sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Ismét szemeibe nézek, arra várva, hogy elfogadja ajánlatom vagy netán mást találjon ki.

Hold On For Your Life

   

..miss Lowell..
1999. június


 

A másodpercek töredék része alatt csap meg a nő illata. Igazából nem tudatosodik bennem a dolog, csakis akkor, mikor már az arc is kivehető. A kislányos báj mögött ugyanis ott lapul valami, valami megfoghatatlan, ami egyértelművé teszi, hogy ez a személy, kit a szeszélyes sors a kávéval felém sodort több ettől. És igazából mindezt az illata fejezi ki a leginkább. Persze ráfoghatnám mindezt a kávéra, mert annak az aromája is jelentősen közrejátszik, na meg mert öt elcseszett év után újra megízlelni vagy csak az illatát érezni is fenomenális, de talán hazugság lenne. Ugyanis ha szigorúan csak a látszatra adunk egy kislánnyal van dolgom. Olyan mint Athalea, talán csak nem annyira szerencsétlen, mint Lestrange.
Aztán megszólal. És a hangja még egyértelműbben sugallja korát. Nem tagadás fiatal. Túl fiatal. Olyan fiatal mint én voltam egykor. Az elnézést, nem akartam-ja olyan bársonyosan puha, olyan kis finom, mintha egy úrinő szabadkozna avégett hogy rossz volt a délutáni tea minősége, amit egy kibaszott pálcaintéssel meg lehetne oldani. És mégsem függ össze ez nekem. Az összhatás, a törékeny női test mind egy védelmező ösztönt élesztene fel bennem, de az illata... az illata veszélyes. Öt év alatt megtanultam, hogy nem szabad a látszatnak hinni. Hogy voltaképp semmi nem az, ami. És valahogy már zsigerből hallgatok az ösztöneimre. Nem dőlök be mindennek, végtére is egy színjáték az egész élet, nem?
- Én csak nagyon sietek.
A közlése előcsal belőlem valami olyat, amire azt hittem régóta nem kerülhet sor. Elmosolyodom.
 Igaz, fanyar. Igaz, kissé lesajnáló. De hát már ez is valami! Mindössze a szemeim árulkodóak. Kutatóan fürkészik a lány arcát, keresve valami mankót ahhoz hogy bizonyítsam igazam. Ha pedig égszínkék átható íriszeimbe néz, rájöhet valóban mulattat a dolog.
- Mind így vagyunk ezzel...
Mind sietünk valahova. Elnézve ez öt év alatt sem változott meg. Rohanunk az utcán, a találkozónkra, a munkahelyünkre, a hivatalos ügyeink miatt, vagy csak haza, hogy aztán tovább rohanhassunk egész elcseszett életünkben. Milyen világ ez? Hiányzott? Csöppet sem.
Megtanultam csendben élni. Lenyugodtam. Szimplán azért mert nem volt választásom. Megtanultam csakis akkor rohanni, mégpedig nem kevesebb dologért, mint az életemért, mikor nem volt más választásom. Mondjuk mikor a sárkány üldözött. Vagy a farkasok. Az idő nagy részében pedig elkezdtem értékelni hogy nyugalom van köröttem. Csend. Béke.
Ez az, amit az emberek itt képtelenek megérteni. Inkább rohan a saját élete után, hogy aztán mikor elpereg minden mellette csak sóhajtva megadja magát a végnek. És voltaképp akkor döbben rá nem is élt igazán.
- Igen kár. És az ingedért is. Esetleg kárpótolhatlak valahogyan?
A kérdés meglep. Nem ajánlott fel senki semmit nekem. Még Modest is nagyon figyelt erre. Sosem szerettem a szívességeket, sosem bírtam ha szánnak vagy adakoznak. Persze ez a fiatal nő nem tudhatja, mert nem ismerhet. Nem is épp baj ez.
Elnézem őt, ahogy szánakozva nézi a saját, immár üres poharát. Tulajdonképp nem az én ingemet sajnálja, hanem saját magát. Az elszalajtott kávét, ami valóban szerencsétlen mellényúlás volt. Az én ünneplőm, noha drága darab de mégis csak egy viselet, egyszerű anyag, ami pótolható semmiség. Az aroma, és még inkább az élvezet, mit az ital nyújthat ellenben valóban sajnálatos hiánycikk lesz mára. És hosszú idő után először csap fel bennem az az érzés, amit egykor annak idején hosszú évekkel ezelőtt éreztem.
Sajnálat.
- Tudod én itt dolgozom. Esetleg ha szeretnéd adhatnék színház jegyeket ingyen. Vagy valami más?
Hangosan nevetek fel. Nem gúnyosan, inkább hitetlenkedve. Saját magam is megütközök a viselkedésemen. Eddig távolságtartó voltam és rideg. Dietrich szerint menthetetlen eset, akire ráférne egy jó alapos agymosás. Ha ezt látná valószínű meglepődve vágna hátba.
Nemet intve a fejemmel vágom zsebre a kezem.
- Már így is felültetett a partnerem. - közlöm tárgyilagos hangon. Eddigre a tömeg bevonult hogy elfoglalhassa a helyét. - Pedig csak miatta jöttem el. Nem vagyok egy művészet párti, mindössze miatta jöttem el.
Vállat vonok, mintha nem számítana, márpedig nagyon is számít. Melanie megböjtöli ezt, teszek róla. De nem ma. Nem most.
- Ráadásul amúgy sem túl jó ha a beugrós játssza a darabot. Állítólag az eredeti főszerepet játszó színésznő lebetegedett.
Nem mintha engem különösebben érdekelne. Mindössze tíz perce még ezt a témát pedzegette a mellettem másfél méterre álló társaság.
- Ellenben a színházban remek gin-t kevernek. És akad kávé is. Ha gondolja meghívom, ha már a sajátját rám pazarolta.
Haloványan rándul meg ajkam szeglete, mert mégis csak udvarias felajánlás- Mégsem gondolhatja hogy férfi létemre hagyom hogy ő kárpótoljon engem egy ilyen semmiség miatt!
S kezem előhúzva intek a színház felé jelezve hogy ha szabad, és akarja akkor indulhatunk is be, hogy ne a lépcsőn ácsorogjunk tovább.

Váratlan találkozás avagy megint elkések ...

Taiden Archeron

- Mind így vagyunk ezzel... - Való igaz, az emberek sietnek. Mindenkinek valami dolga van mindig. Az embereknek soha sincs idejük egymásra. Nincs idejük megbeszélni a dolgokat, nincs idejük a gyerekeikre, a családra. Egész egyszerűen még csak arra sincs idejük, hogy megigyanak egy kávét valahol. Sajnos ez a mai világ, csak a munkáról és a rohanásról szól.
- Ez igaz.- motyogom halkan magam elé meredve. Ez az egész tökéletesen igaz rám is. Én is folyamatosan rohanok, hol a színházba, hol pedig az egyetemre, ne adj Isten valami találkozóra. De még egyszer sem fordult elő, hogy elkéstem volna. De ahogy elnézem , lehet ez ma megfog történni és akkor nézhetek más munkahely után. Az meg nem lenne épp a legszerencsésebb dolog. Inkább bele se gondolok.
 Majdnem lehidalok amikor meghallom, hogy nevetni kezd. Most rajtam nevet. Vagy nem hiszi el, hogy ott dolgozom. Vagy mi a fene ennyire vicces neki. De eléggé idegesítő és furcsa. Na meg nagyon rosszul esik. Na jó tényleg leöntöttem kávéval, de azért nem kéne így megbosszulnia. Hirtelen meg se tudok szólalni, csak ámulok a reakcióján. Nem tudom hová tenni ezt a viselkedést. Még sosem nevetett szembe senki sem. 
Aj. Tényleg. Rémülten nézek körbe. A fenébe. Tényleg bement mér a tömeg. Elkésem a saját előadásomról. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. A rendező így már szinte holt biztos, hogy kifog rúgni. Hogy miért nem szeret engem a Fennvaló. Hogy a csudába hozhatom helyre ezt az egészet. Ha most berohanok, akkor tuti nagyot fog nézni ez az alak, azt fogja gondolni miatta futottam be. Mondjuk ahogy viselkedik, meg tehetném. De az a folt az ingén, pillantok rá. Jaj. Azt én okoztam, szóval nem mehetek csak úgy el, valamivel kikel engesztelnem emiatt. De mit találjak ki.
Viszont ha nem megyek be, akkor kapok egy óriási fejmosást a rendezőtől, amitől biztosan zengeni fog az egész színház. Az sem lenne valami kellemes dolog, az egyszer biztos. Mit csináljak? Mit csináljak? Semmi okos dolog sem jut eszembe, amivel mindkét esetben jól járhatnék.
- Tényleg itt dolgozom. Én vagyok az egyik színésznő. Ráadásul a darab egyik főszereplője. - mondom határozottan és komoly arckifejezéssel, mindarra amit mond. Fogalma sincs, hogy elhiszi-e vagy sem. De nem is fontos. Szerintem meg már úgy is mindegy. Ha jól sejtem már elkezdték a darabot és beraktak helyettem valami beugróst. Szerencsés az aki játszhat helyettem. Ez még persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy én nem kapom meg a fejmosást. Száz százalék, hogy a rendező leordítja majd fejemet, még az is lehet, hogy kifog nyírni emiatt. Meg is érdemlem, hisz mostanában elég sokszor elkéstem a próbákról. Hát ez van. Nincs mit tenni.
- Ellenben a színházban remek gin-t kevernek. És akad kávé is. Ha gondolja meghívom, ha már a sajátját rám pazarolta. -  Hát. Legalább most meggyőződtem róla, hogy biztos csak azért nevetett úgy, mert nem akarta elhinni, hogy itt dolgozom. Nem pedig rosszindulatból.
A színházban igyunk gint? Nagyszerű ötlete, pont oda menni ahol vár rám a kínzó kamra. Egy hosszú veszekedés a főnökömmel. Pontosabban egy fejmosás a részéről. Én meg csak hallgatni fogok, hisz igaza van.
-Ugyan a kávém az nem nagy veszteség, inkább a az ön inge.- mosolygom a férfira. Most, hogy nem nevet úgy szimpatikusabbak tűnik és kedvesebbnek. Ami azt illeti a kávém az nem akkorra pazarlás, mint amilyen csúnya folt lett az ingén. lehet ki sem fog jönni. Annyira röstellem. Még sosem fordult velem elő ilyesmi.
- De rendben menjünk. -   Végül egy nagyot sóhajtva, elindulok a színház felé, hogy igyunk valamit. Lesz ami lesz, már úgysem menekülhetek. Na meg hátha nem a rendező meglátván, hogy valakivel vagyok nem ordítja le a fejem. Nem mellesleg kellemes időt töltök egy kellemes úriemberrel. Fel nézek rá elmosolyodva. Ha úgy vesszük nem is olyan rossz ez a nap... 

Hold On For Your Life

   

..miss Lowell..
1999. június


  

Az semmiben nem segít hogy a lány elkezd újra bizonygatni valamit. Valami olyat, ami közel sem túl érdekes. Valószínű neki fontos. Fontos, mert az élete része. Nekem tulajdonképp irreleváns. Na jó, talán annyiban nem, hogy ha ma mégis bementem volna abba színházba, megnézni azt az előadást, akkor esélyesen összefuthattam volna vele. Valami munkát végez itt, s rövid idő alatt világossá is válik, mit. Színésznő, mégpedig abból is a főszereplő fajta. Ó, hát világos. Neki kellett volna szórakoztatnia. Produkálnia magát, nevettetni vagy éppenséggel sirattatni a közönséget. Köztük engem.
Így már érthető, miért is siet, miért is frusztrált. És ezt csak tetézi a kiboruló kávé, meg én, mint kegyetlen útonálló, az ingemről már nem is beszélve.
Figyelem, ahogy beszél. Átható, kék pillantásommal nem akarok különösebben kutakodni, mégis rájövök, máshogy kezdem el nézni őt. Keresem a tipikus színészre utaló jegyeket. Régen más volt a hozzáállásom az emberekhez. Régen ítélkeztem olyan könnyen és olyan gyorsan, mint ahogy levegőt veszek. Mára már minden másabb. Leginkább sehogy nem állok senkihez. Leginkább csak a túlélés foglalkoztatott és most, hogy már itt vagyok megpróbálom felvenni a fonalat. Csakhogy nem megy könnyen.  Kurvára nem megy.
-Ugyan a kávém az nem nagy veszteség, inkább a az ön inge.
Az ingem.... Ó tényleg, az ingem. Meg is feledkeztem róla. Teljesen. Meglepettséget sugárzó tekintettel vezetem le pillantásom a lányról az öltözékemre. És valóban ott van még a folt, mindig ugyanúgy. Alakja sem változott, sötétedni sem látszik, mégis rácsodálkozom róla. Hogy feledkezhettem meg ilyen hamar?
Látszik hogy elszoktam attól hogy a külsőm foglalkoztasson. Magányosan nem számít hogy meg vagy-e borotválkozva vagy milyen a ruhád. Egyáltalán, hogy van-e rajtad ruha vagy sem...
De persze itt más. Itt elvárások vannak, abból is a szarul elcseszett formák. Modest tudja, Modest mondta. Modest felkészített erre. Vagy hát, maradjunk annyiban, hogy próbált. Azt hiszem nem sikerült eléggé. Vagy az már siker hogy nem farmerban vonultam be ide? Még csokornyakkendőt is kötöttem, mondtam már?
Visszanézek újra a lányra és vállat vonok. Olyan nemtörődöm stílusban teszem ezt, hogy az már fájdalmasan szomorú. Vagy dühítő. Más biztosan csapkodna, vagy rohamot kapna, de biztosan idegeskedne. Én meg csak állok és szimplán leszarom. De tényleg.
- Nem érdekes. Tényleg.
Igazolom újra a tényt, mert valóban rohadtul nem számít. Ha annyira zavarna vagy őt annyira zavarná, akkor egy jól irányzott bűbáj megoldaná. Csakhogy már öt éve nem varázsoltam. Na jó, ez nem igaz így teljesen. Csak három éve hagytam fel teljesen. Azt is a sziget miatt. A triád-jegyek egyszerűen nem hagyták. A sziget sem engedte. Voltaképp a sziget nem engedte. Arra a következtetésre jutottam hogy a mágia ott olyan erős, annyira egyedi és pulzáló, hogy nem fogadja be egyszerűen az idegen pálcát. A bot, a botom, ami egy idő után a részemmé vált ellenben hasonlóképp működött csak épp teljesen más szinten. A mágia különböző vonulatai, vagy ha jobb tetszik szintjei különböző energiákat szülnek. Végül is el tudtam süllyeszteni egy egész hajót. A hurrikán miattam alakult ki, mert én akartam.
Nem, ez sem igaz teljesen.
Lea akarta. A sziget akarta. A jegyek akarták. És az az én szigetem, én akartam.
Le kell hunynom a szemem, hogy megpróbáljam elűzni a felelevenedő emlékképeket. Nem, megy, szinte abszolút nem. Érzem, ahogy a ruha alatt a bőröm bizsereg. Az anyag dörzsöl és szúr, a jegyek valószínű ezüst és mélykék izzásba örvényenek, nem pedig sima feketék, mint eddig.
Baszki, ez nem jó!
Nagyon nem jó. Valószínű nem segített a lánnyal teremtett kontaktus. Sem a fizikai, sem pedig a szóbeli interakció. Csak remélem hogy a külsőm még bírja magát, és nem kel önálló életre a velem született metamorf képességem.
- De rendben menjünk.
A tekintetem kinyílik. Realizálom hogy még mindig ugyanott vagy, még mindig ugyanúgy. A lány velem szemben és ahogy mozdulok a beleegyezésére s utat adok neki, elindul. Fogalmam sincs hogy van erőm udvariasnak lennem. Azt sem értem hogy tudom követni be, egyenesen az épületbe. Magam is meglepődöm, milyen könnyen szelem a lépcsőfokokat. Hiába éget mindkét alkarom, úgy, mintha könyöktől le akarna szakadni, nem foglalkozom vele. Ujjaim ráfonódnak az aranyszín ajtógombra és kinyitom azt. Szélesre tárva beengedem a lányt, majd követem őt. Bent már csend van, valószínűleg már megkezdődött az első felvonás.
Körbepillantva hamar megtaláljuk a ruhatártól nem messze eső bárpultot. A székekkel körberakott fehér márványon nincs semmi, csak mögötte egy pakoló pincér. A lányra pillantok és elindulok vele együtt. Meghagyom neki a választás jogát, hogy hova is ül, s én csak lekövetem a mozdulatát a mellé eső székre.
- Egy gin lesz, tisztán.
Közlöm semleges hangszínen. Egy az előnye a civilizációnak. Az pedig az alkohol. Ez hiányzott leginkább innen. Semmi de semmi más.

Váratlan találkozás avagy megint elkések ...

Taiden Archeron

Az udvarias ajtónyitásra bemegyek az előtérbe, miközben azért imádkozom, hogy ne legyen itt a rendező. Bár ennek szinte semmi esélye sincsen hisz ő biztosan benn van és figyeli az előadást. Fogalma  sincs miért foglalkoztat ez engem ennyire, talán azért, mert ez az első komoly munkahelyem az egyetem mellett. Nagyon szeretem és szeretném sokáig megtartani ezt. Remélem sikerül.
Ismerve a helyet és az embereket itten egyenesen a a bárocska felé veszem az irányt. Ha jól számolom a dolgokat, akkor éppen az első felvonás közepe felén tarthatnak odabenn. Ilyenkor már senki sincsen kinn csupán a báros pincérlány van idekinn. Most már az is bizonyos, hogy a rendező észrevette, hogy nem érkeztem meg, biztosan azt gondolja valami nagy baj történt. Hisz ő maga is tudja, hogy nem szoktam késni. Az egyik asztalmellé leülök és követem szememmel követve az úriembert. Milyen igaz még a nevét sem tudom, azért illendő volna bemutatkoznom, amint lehetőség adódik erre.
- Egy gin lesz, tisztán. - rögtön ahogy helyet foglal, semleges hangnemben kikéri az italát a pincérlánytól. Az meg egyenesen felém fordul, látva, hogy ketten vagyunk.
- Én csak egy gyümölcslevet kérnék. -  jegyezem meg kicsit kedvesebb hangnemben. Közben ivó partneremet kezdem el fürkészni. Fogalmam sincs miért, csupán a szemeim akadnak meg rajta.
- Egyébként ha már így összeakadtunk -   motyogom halkan, nem tudom miért, kissé félszegen viszonyulok hozzá. - A nevem Lottie Lowell. - mutatkozom be a teljes nevemmel és a kezemet nyújtóm feléje ha elfogadja. Így illik, nem?
Annyira furcsán érzem magamat, fogalmam sincs, hogy  mit kellene mondanom. Annyira szégyellem azt, hogy nem figyeltem és leöntöttem az ingét. Most pedig ott van az a hatalmas folt rajta, amit hiába, hogy nem akarok megbámulni, de akkora, hogy vonzza a tekinteteket. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak az enyémet, hanem másét is. Talán bejövetelünkkor is azért bámult meg minket annyira a pincérlány és nem pedig azért, mert felismert. Majd elsüllyednék a föld alá, ennyire ügyetlen is csak én lehetek.
- Szóval nem szereted a színházakat? - mosolygom rá elterelve  a gondolataimat foltos ingéről. Tudom, hogy már mondta, hogy nem szereti a művészeteket, de azt hiszem ezzel elindíthatom a  beszélgetést. - Azért szép tőled, hogy csupán a barátnőd kedvéért eljöttél. - végül is ez tényleg így van. Nem sok pasi tenné meg egy nőért, hogy elmegy vele olyan helyre amit nem is szeret.  Maximum csak az első randikon teszik meg ezt. legalább is azok a férfiak, akiket én ismertem elején mind eszt csinálták, aztán megmutatták a foguk fehérjét. Ezért csodálkozom azon, hogy a barátnője így betudta csapni őt. Hát ha miattam csinálná meg ezt egy pasi én biztosan hálás volnék érte. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen. Vagy az is meglehet, hogy nem is igaz a dolog amit elmondott. Végül is nem ismerem, nem tudhatom mennyire őszinte ember, szokott-e egyáltalán hazudni.
Nem szabad ránézésre megítélni embereket. Mondogatom magamban ezeket a neme szavakat. Hisz nem vagyok én sem bírom sem pedig valamilyen törvényszéki ember, hogy elsőre megítéljek embereket. De színésznő vagyok és csupán megpróbálom beleélni magam a szituációba, és eldönteni mennyire hiteles az amit elmond. De miért is érdekel engem ennyire ez? Szerencsére a pincér kihozza az italainkat, meggátolva ezzel azt, hogy még több hasonló gondolat járja át az agyamat.

Hold On For Your Life

   

..miss Lowell..
1999. június


  

A csendes atmoszféra igazából nem is annyira rossz. Meg kell valljam, sokkal de sokkal rosszabbra számítottam. Talán a sok ember lenyomatát akartam érezni a helyen, a parfümtől és egyéb pacsulitól súlyos levegőt, de nem tudom milyen bűbáj vagy ügyes trükk által de mégsem érezhető semmi. Igaz a színház sajátos hangulatképe így is megvan, de ez közel sem annyira nyomasztó. És már mondhatnám azt, jól is érzem magam itt, de azért ez mégiscsak hazugság lenne. Inkább csak egész jól elvagyok, pláne mikor a gin a kezembe landol.
- Én csak egy gyümölcslevet kérnék.  
Arcomra megköröknyödéssel vegyes érdeklődés ül ki. Ez most komoly? Gyümölcslé? Hát csak én vagyok ekkora alkoholista?
Na nem. Nem mondanám magam annak, maximum csak.. sűrűn nézek mostanság az üveg aljára. De hát ez talán nem vitatható mindazok után, amiket átéltem. Ahogyan átéltem. A legtöbb ember már az elején beledöglött volna. Mondjuk a farkasoknál. Vagy a sárkánynál. De a sziget semmilyen téren nem volt kegyes. Ritka alkalom volt mikor adott és nem csak elvett. Elvett mindent. Az életemet, a jövőmet, a családomat, a barátaimat, a szerelmet, a lehetőséget, a bizonyításvágyamat, a jövőképemet. Sárba tiporta a reményt, a hitet, a vágyat, és teljesen megbontotta az elmémet. Üresnek kellene éreznem magam mégsem vagyok az. Nevetséges, de minden próbálkozása ellenére is megmaradt bennem egy kicsinyke józan ész, ami alkalmasint felkerekedik hogy aztán eltörpüljön.  
Öt év...
Öt év magány után itt ülök, egy bárszéken egy színház kellős közepén. Öt év után nem megyek be az előadásra hanem egy vadidegen lány mellett iszok. Öt év után beszélek, élő hús-vér emberhez (Modest-et és Leát leszámítva), ami már önmagában óriási. Öt év után talán nem csoda ha piálok. Öt év után nem meglepő, ha felfordul a gyomrom a gyümölcslé említésére.
- Egyébként ha már így összeakadtunk... A nevem Lottie Lowell.
A felém nyújtott kézre meredek. Ez most komoly? Pillantásom felvándorol a lány arcára. Belebámulok egy percig, gátlástalanul. Méregetem és ezt nem is palástolom. Égkék íriszeim igyekeznek belelátni. A fejébe. Vajon megsértődik ha nem nyújtok kezet? A karom így is lüktet már. A tridájegyek nem biztos hogy sokat kibírnak. Még egy fizikai kontaktus és... ki tudja. Megint földig érő szakállam lesz. Az elvadult metamorfmágia sok mindenre képes. Esetleg megint neonzölddé változik a hajam. Akkor aztán üvölthetnék, hogy helló London! Itt az őrült és félelmetes Archeron, egyenesen a Bermudákról!
- Taiden Archeron.
Biccentek egyet felé újra megismételve a kéz-arc pillantást. Úgy döntök nem kockáztatok. Inkább megdöntöm a poharat hogy a benne lévő ital keveredni kezdjen és a jég halkan koccanjon a pohár üvegfalához, majd belekortyolok. Igyekszem elveszi a nedű maró hatásának fájdalmas világában és nem arra gondolni vagy figyelni hogyan szisszen fel a lány. Na igen, meg kell szoknom hogy híres aurorként eltűnni majd a halálból visszatérni nem mindennapos dolog. Persze még nem publikus. Még be kellene mennem és megmondanom hogy élek és virulok. De nem ma. Ma iszok, meg színház. Vagy csak inkább ivás. Van értelme bemenni a második felvonásra ha az elsőt nem is látod? Talán nincs...
- Szóval nem szereted a színházakat?
A kérdés meglep. Azonban mielőtt válaszolhatnék már folytatja is tovább.
- Azért szép tőled, hogy csupán a barátnőd kedvéért eljöttél.
Félrenyelek és prüszkölve, köhögve igyekszem a légcsövembe kerülő oda nem illő bivalyerős italt eltávolítani, több-kevesebb sikerrel. Két pillanat múlva hitetlenkedve meredek a lányra és rá kell döbbennem elég hamar, ő ezt halálosan komolyan feltételezte. Ez aranyos és mulattató.  Mire észbe kapok már hangosan nevetek és a fejem rázom.
- Melanie, mint barátnő? Merlinre, mit vétettem én az univerzum ellen? Akkor inkább megyek vissza a szigetre még öt évre!
Melanie Hopkirk nem az az eset, akit bárki barátnőjének kívánok. Dacos, hisztis, akaratos, de mégis csak az a személy, aki a legközelebb állt hozzám. Talán mert ugyanolyan elvont a társadalom szemében mint én. Talán még inkább az volt mint én, de mára már azt hiszem átvettem a vezetést.
- Tévedésben élsz. Melanie az unokatestvérem. És egyben a legjobb barátom is. Na jó, Modest inkább az, de Mel... hát ő érdekes jelenség. Majdnem annyira, mint Lea. Vagy te.
Nézek eltűnődve a lányra. Kissé elbiccentem a fejem és borostás arcom megdörzsölöm. Elmélyülve fürkészem így arcvonásait, amik egy valódi színészé, és meg kell állapítsam, valóban könnyeden tud bármit előadni. Finom ívek ráncok nélkül... Nagyon fiatal. Én meg nagyon öreg. Nem, nem a testem, a lelkem.
- Bocsáss meg, gondolom fogalmad sincs kikről beszélek... - legyintek kissé lesajnálóan magamnak. - Hogy is lehetne? Mondd csak, mégis miért hitted azt hogy barátnőm van? Ráadásul olyan, aki el se jön?
Valóban érdekel a dolog. Nagyon is. A sztereotípiák érdekes egyvelege ez. Meglepő hogy bekategorizál. Pont ő épp engem. És talán ezért kissé előrébb dőlök irányába. Édes kis semmiség ez, mindössze inkább jelzés hogy iparkodjon a válasszal de épphogy nem sürgető. És csak épp egy halszálnyit mászok ezáltal bele az aurájába. Végtére is, ennyit szabad nem? Ha már ő bekategorizál engem...

Váratlan találkozás avagy megint elkések ...

Taiden Archeron

Hirtelen el kezd köhécselni, amitől én kissé bepánikolok. Csak nem mondtam valami rosszat. De hisz ő mondta, hogy vár valakire, aki felültette. Mivel ilyen szépen van öltözve, én rögtön egy lányra gondoltam. Nem kellett volna. Aj mindig belekontárkodom mások dolgába. De nem akartam én rosszat, csupán megjegyeztem valamit. Olyan szemeket mereszt rám, hogy szinte megijedek tőle. Mi rosszat mondtam? Úgy gondolom és nem szóltam semmi olyat ami rossz lehet.
Aztán hangosan nevetni kezd. Most meg mi olyan nevetséges? Nem tudom mire gondoljak. Olyan furcsán viselkedik. - Melanie, mint barátnő? Merlinre, mit vétettem én az univerzum ellen? Akkor inkább megyek vissza a szigetre még öt évre!-Hm? Tessék!? Ez meg mi a fenéről beszél. Én már tényleg nem értek egy szót sem az egészből. De ahogy látom, nem csak én keltem ma rossz lábbal, van aki még nálamnál is rosszabbul kelt ma, úgy érzem.
- Hogy?! - kérdezek rá hitetlenkedve. Igazából össze vagyok zavarodva. Nem értem mire mondta  ezeket. Milyen szigetről beszél. - Ő. Mindegy is. nem rám tartozik. De ahogy látom nem csupán én keltem rossz lábbal fel ma. - jegyzem meg halkan, pusztán csak magamnak. Van egy olyan érzésem, hogy inkább nem is akarok hallani róla. Nem rám tartozik a dolog és én nem akarok bele avatkozni ilyen dolgokba.
- Tévedésben élsz. Melanie az unokatestvérem. És egyben a legjobb barátom is. Na jó, Modest inkább az, de Mel... hát ő érdekes jelenség. Majdnem annyira, mint Lea. Vagy te.- Szóval az unokatestvére. Ő, akkor tényleg félreértettem a dolgokat. Hogy lehetek ilyen hülye. Mért nem kérdezem meg előbb, mint, hogy valamit is gondoljak.
- Oh. bocsánat ne haragudj. Csupán azt hittem.... azt hittem...izé...azt hittem, hogy a barátnőddel jössz színházba. - magyarázom zavaromban.- Tudod általában a férfiak a barátnőjükkel vagy a feleségükkel szoktak jönni színházba - teszem hozzá, hogy megértse miért is gondoltam ezt. De nem értem mire céloz azokkal a nevekkel. Én egyiket sem ismerem belőle. Nem is értem miért hasonlít olyanokhoz akiket nem ismerek. Mindegy.
Miért néz így? Csak tudnám, miért nem veszi le rólam a tekintetét. Olyan furcsán érzem magam ettől. Mikor, nem a színházban dolgozom és úgy néznek, akkor nem zavar ha bámulnak. De ha civilben néznek akkor zavarba jövök.
- Bocsáss meg, gondolom fogalmad sincs kikről beszélek... - hát legalább észrevette, hogy olyasmit mondott amit én nem érthetek.
- Nincs. De nem baj.- jegyzem meg, mikor látom, hogy legyint egyet.
- Hogy is lehetne? Mondd csak, mégis miért hitted azt hogy barátnőm van? Ráadásul olyan, aki el se jön? -előrébb hajol, ezzel belemászva a intim területembe, hogy úgy mondjam. Én hátradőlök a székben és egyenesen a szemébe nézek.
- Mint már mondtam - nyomatékosítom, hisz épp egy pár perccel ezelőtt mondtam el az indokot. Lehet, hogy elfelejtette, vagy csupán nem figyelt annyira rám. - Általában az emberek színházba a barátnőjükkel, barátjukkal, feleségükkel, férjükkel jönnek. Esetleg randira szoktak jönni. Egyedül mégsem jön az ember színházba, nem? - magyarázom ki még jobban a dolgokat. A kérdésemre meg tulajdonképpen nem is várok választ. Csupán azért tettem fel, hogy bebizonyítsam igazam van. Én még sohasem láttam olyant aki egyedül jött volna színházba. Közben rá nézek, hátha mégiscsak válaszolni akarna a kérdésemre.

Hold On For Your Life

   

..miss Lowell..
1999. június


 

- Ő. Mindegy is. nem rám tartozik. De ahogy látom nem csupán én keltem rossz lábbal fel ma.
Rossz lábbal? Van olyan hogy rossz láb? Értetlenül pislogok. Rájövök, hogy a lány egy olyan szólásmondás szerű izét próbál elsütni, aminek a lényege talán a humor én mégsem tudok röhögni rajta. Én örülök, ha élve kelek. Sokáig képtelen voltam a puha ágyban aludni. Emlékszem Modnál mennyire meg voltam tébolyulva és az elején a padlón keltem. Az jobban emlékeztetett a szigetre, a barlangra és a kegyetlen hidegségre. Igen, számtalan nap volt, mikor csak a túlélésért küzdöttem. Volt mikor sajnáltam, hogy nem marcangolt szét egy vadállat de egy idő után, mikor már beletörődtem a sorsomba, mikor már hittem magam valakinek, mikor már a sziget úgy döntött, lehetek valaki, akkor hálás voltam minden napért....
- Oh. bocsánat ne haragudj. Csupán azt hittem.... azt hittem...izé...azt hittem, hogy a barátnőddel jössz színházba. Tudod általában a férfiak a barátnőjükkel vagy a feleségükkel szoktak jönni színházba.
- Nincs feleségem.
Magam sem értem miért közlöm ezt totális természetességgel. Olyasfélével, mintha csal azt állapítanám meg, kék az ég. A hangszínemben azonban megbújik némi sötétség. Nem harag, inkább csalódottság. Nekem talán sosem lesz feleségem. Nem vagyok jó alapanyag, még embernek is silány. A külső csak egy árnykép, egy látszat. Defektes vagyok, és talán alkalmatlan úgy bármire...
- És barátnőm sincs.
A hangom nyers karcosságát muszáj leöblítenem egy korty itallal. Muszáj, de még így is végigégeti a torkom. Nemcsak az ital, hanem a kudarc íze is. Ösztönösen Athalea arca nyomakodik elő a gondolataimban, az az óriási kék szeme, amibe bele lehet fulladni...
- Egyedül mégsem jön az ember színházba, nem?
Még mindig itt tartunk?
Úgy pillantok a lányra, mintha csak egy kétfejű hippogriffet vizsgálgatnék. Amolyan látványosságot, akinek illendő csodálattal adózni. Ez a meglepettség azonban sokkal inkább annak szól, hogy "jé te még itt vagy? És hozzám beszélsz?"
- Nos, én egyedül jöttem. Bár lehet nem kellett volna.
Eljátszik az ujjam a pohárral. Könnyeden pörgetem meg majd hagyom, hogy a felcsendülő zöreje alábbhagyjon.
- Nem nekem való ez a zsivaj... a sok ember... én... nem ide tartozom.
A hangom elcsuklik, nemcsak mélyen elhalkul de el is merengek valamin. Gondolatban messze sodródom újra. El a színháztól el a lánytól valamerre messzi kéklő vizeken túlra. Valamerre a múltam árnyékába, ahol nem én vagyok én, mégis érzem annak a valaminek... vagyis valakinek a szomorúságát.
Hívogat. Tisztán érzem, ahogy megérinti a lelkem és megsimítja azt. Szinte magaménak érzem az epekedését, és le kell hunyom a szemem, hogy a  könnyek ki ne gördüljenek onnan. Az ormótlan magány súlya a vállamra nehezedik és szívem szerint rohannék, el innen messzi helyekre, a bermudákra, hogy újra ott lehessek, újra vele lehessek...
A csapos hangja zökkent ki, aki nekem szegezi a kérdését hogy kérek-e még egy kört. Ráemelem az égkék pillantásom majd bólintok. Nem szólok semmit, de magamban érzem... egy nem lesz elég. Kell legalább kettő vagy esetleg még több. Bárhogy is, egyedül Londonban vagy egyedül a világban... bárhol vagyok is... sosem leszek igazán otthon. A lényem egy része ott maradt, vele és ezt nem tudom megmásítani. Örökre a rabszolgája leszek, és ezt nem feledteti semmi. Örökre rab maradok... a saját testembe, a saját elmémbe zárva ...

Váratlan találkozás avagy megint elkések ...

Taiden Archeron

Olyan furcsán néz rám, mintha minimum egy szörnyet látna. Ennyire ijesztő lennék. Végig nézek magamon. De nem fedezek fel semmi olyant, ami ennyire rosszul festene, hogy így nézzenek rám.
- Nos, én egyedül jöttem. Bár lehet nem kellett volna. - a hangjában némi keserűséget vélek felfedezni. Mintha már sokat szenvedett volna. Jól ismerem az ilyet. Anno nagyon régen én is hasonló passzban voltam és nehezen rázódtam vissza a hétköznapokba.  Szóval egyfelől megértem, másfelől viszont nem tudhatom pontosan milyen érzések kavarognak benne. - Nem nekem való ez a zsivaj... a sok ember... én... nem ide tartozom.
Van egy olyan érzésem, hogy rossz témát kezdtem el. Talán nem kellett volna. Valahogyan mindig sikerül belegázolnom valaki érzéseibe. Nézem ahogyan belekortyol az italába gondterhesen. Hangja elcsuklik, mintha elmerengne. Nagyon kellemetlenül kezdem érezni magam. Ez egyre rosszabb lesz. Úgy érzem egyáltalán nem itt van az úriember, gondolatai máshol járhatnak. Abból gondolom, hogy nem figyel rám. Egy kicsit sem. Rossz érzés, főleg, hogy még bűntudatom is van, hogy beletrafáltam valamibe, amibe nem kellett volna.
Amikor a csapostól még egy kört kér, rájövök, hogy igen, tényleg hülye voltam. Nem akartam megbántani. Igazán nem. Fogalmam sem volt, hogy ennyire rosszul esik számára ez a téma. Talán jobb lenne ha magára hagyom, mielőtt még valami rosszat mondok neki. De még sincs szívem ilyen állapotban egyedül hagyni.
- Ugyan ez nem igaz. - óvatosan megpróbálom megérinteni kezét. Csupán megnyugtatás képpen. Nem akarok semmit tőle, csak nem akarom, hogy hülyeségekre gondoljon. Az semmiképp sem jó. - Sajnálom. Nem akartalak megbántani. - motyogom röstellő tekintettel nézve rá. 
Hát érdekesen kezdődött ez az ismerkedés. Most aztán nem azért fáj a fejem, mert elkéstem, hanem, hogy megbántottam őt. Pedig igazán nem akartam.
Túl sokat iszik? Van egy olyan érzésem, hogy nem áll meg ennél a pohárnál. Ha ebbe akarja fojtani bánatát akkor nagyon nem teszi jól. Kár lenne érte. Nem használ erre az ital, nem segít sem a felejtésben, sem a megnyugvásban. Csupán még rosszabbá teszi a helyzetet.
- Figyelj nem akarok bele szólni. De szerintem nem kéne italba fojtanod a bánatod. - jegyzem meg kissé félszegen, nem akarom, hogy ismét rossz néven vegye ezt is. Egyszerűen csak jó akarok neki, semmi mást. De talán ő inkább azt szeretné ha elmennék és egyedül hagynám. nem tudom.  -Vagy elmenjek? - kérdezek rá, miközben ártatlan szemekkel nézek rá.

Hold On For Your Life

   

..miss Lowell..
1999. június


  

- Ugyan ez nem igaz.
A válasz kedves, bársonyosan puha és gondoskodó szeretetet sugall. Igazából maga a végtelen kedvesség lep meg. Nem kellene foglalkoznia velem, nem kellene érdekelnie, nem kellene ellenkeznie, szimplán elfogadnia elengednie, továbblépnie. Otthagyni engem a saját nyomoromban, nem foglalkozni semmivel, de ő mégis... mégis itt marad és mégis szembemegy. Megpróbál megcáfolni, megpróbál felülírni. Nem pont rossz értelemben. Ez pedig egyszerre neme, ostoba és kedves.
Nem ezt szoktam meg az emberektől. Nem ezt vártam tőle sem. Épp ezért odaadó csodálattal meredek rá. Ajkaim szétnyílnak és meglepve meredek rá kék írszieimmel. Aztán lassan pislogok egyet. 
- Sajnálom.
- Maga? Sajnálja?
Mostmár a totális döbbenet fog el. Ugyan mégis mit bánhat a lány? Hogy leült mellém? Hogy megszólított? Hogy itt maradt? Vagy a szenvedéseim súlyát? Sajnálja látni a terhet? Mert valóban nem tudom rejtegetni, nem igazán, bármennyire is szeretném...
- Mégis mit?
- Nem akartam megbántani.
A válasz őszinte, hallom a hangszínből és nagyon bájos. Semmi nevetséges nincs benne engem mégis elfog a röhöghetnék. Meg kell erőszakolnom az arcomat és vele a lelkemet, hogy elfojtsam. Megbántani... ?! Engem? Ha tudná mit jelent bántani, akkor ezért biztosan nem kér elnézést.
Ó nem.
A bántalomnak sokezer formája létezik, sokezer módban jelenhet meg és én ennek a legtöbbjét tapasztaltam testközelből. Nem fog egy udvariatlan kérdés olyan kínokat okozni, mint az amit Rowle művelt az átokheggel a kulcscsontomon vagy amit a szigetnek köszönhetek. Nem ér semmi ennek a nyomába. Semmi igazán.
- Ugyan.... - nevetek fel szelíden. - Túléltem már rosszabbat is.
Egy őszinte kósza mosolyt villantok felé. Igazából kicsit most büszke vagyok magam sem tudom mire. Talán arra hogy mindazt ami történt velem, túléltem. Igaz nem vagyok beszámítható és talán meg is kergültem, de élek. És ezt eddig szinte senki nem mondhatta el magáról.
A másodpercek lassan pörögnek le, és míg én a lányt figyelem, a valódi szomorúságot az arcán, a lelkében ami rám irányul nem veszem észre az együttérzés egy újabb nyilvánvaló jelét. Az érintést. Csak a puha ujjait érzem meg a kezemen. És ez ugyan nem fájdalmas a szó szoros értelmében de mégis... ösztönösen rezzenek meg és húzom el a kezem tőle. Nem vele van a baj, közel sem. Egyszerűen... nem szoktam hozzá ehhez. Öt év egyedül. Öt év kőkemény küzdelem. És öt év Leával. A sziget Leájával.
Egyedül a valódi Athalea megérintése volt olyan, amit eltűrtem. Még Modest baráti ölelését sem tudtam elviselni. Egyszerűen nem megy...
- Figyelj nem akarok bele szólni. De szerintem nem kéne italba fojtanod a bánatod.
Nem tudom ezt azért kapom-e mert úgy reagáltam le a közeledését, ahogy vagy azért mert valóban törődik velem. Nem szoktam hozzá hogy Dietrich-en kívül bárkit is érdekeljek úgy igazán. Nem a Rita Vitrol firkászokra gondolok....
Már szóra nyitnám a szám, de ekkor... újabb kérdés merül fel. Újabb udvarias körök egyike, újabb betanult formula.
-Vagy elmenjek?
- Ne...
Halkan nyögöm ki. Halkan, kérlelően. Nem akarok egyedül maradni. Nem itt, nem most. Nem akkor, mikor a szívemmel együtt a lelkem is hasogat. Mikor a sziget hív, akar engem, akkor olyan mintha ketté akarnék szakadni. És ekkor kell valaki, aki egyben tart, egy helyhez köt. És ez talán lehet bárki. Lehetne akár ő is... De akar-e ő lenni?
- Maradj. - suttogok. Nem tudom miért, mert itt van mellettem és senkit nem zavarunk. Mégis ennek így több, mélyebb, komolyabb jelentése van. - Kérlek...
Hangom esdeklővé válik. Szinte enyhén könyörgő, tekintetembe pedig a riadtság költözik. Ha ő is elmegy és Melanie sem jön meg akkor... akkor megint magam maradok. Pont itt, London kellős közepén. És akkor mégis mi értelme volt hazajönnöm?

Váratlan találkozás avagy megint elkések ...

Taiden Archeron

- Ne... - nyögi halkan. Hangja olyan elveszettnek tűnik. Annyira kétségbeesettnek, mint aki fél a magánytól, az egyedül léttől, a gondolataitól. Ha jól sejtem. Azt hiszem tudom milyen érzése lehet. Valamikor én is így érzem magam.  Hiába, hogy ott a színház meg a kollégák, még sincsen igaz barátom, szerelmem, aki mindig kitartana mellettem. Aki megvéd, ápol és megvigasztal ha kell.- Maradj. Kérlek... -- kérlelő hangja hoz vissza gondolataimból. Értem. Ha nem beszélgetünk is, akkor is szeretné, hogy valaki legyen itt vele. Átérzem.
- Maradok. - válaszolom egyszerűen és visszaülök a helyemre. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék ebben a helyzetben. De úgy érzem fölösleges volna minden mondatom. Őt valami más bántja. Valami olyan dolog, amihez én nem értek. Ha jól érzem, akkor ez nem kötött ahhoz a lányhoz sem, aki most felültette. Ez valami régebbi dolog lehet. 
Felnézek szemeibe, olyan hidegnek érzem tekintetét, hogy szinte megfagyok tőle. Nem tudom mire gondolhat, mi járhat az eszében. Mi az amitől ennyire kikészül. De azt hiszem jobb ha nem is tudok róla. Én megpróbálok segíteni neki, amiben csak lehet. Ha kell itt maradok vele, támasznak vagy csupán egy jó hallgatónak. Amit csak szeretne. 
- Ha nem akarod nem kell beszélgetnünk. - jegyzem meg kedvesen. Nem szeretném ha rosszul érezné magát, vagy túl faggatónak érezné ezt az egészet.  Azt szeretném, hogy jól érezze magát ha már így alakult ez az egész. Ha kell akkor csak ülni fogunk egymással szemben, egy szót sem szólva. Bár azt én biztosan nagyon unni fogom. De ha azt szeretné, én megteszem neki. - Ha neked jobb, akkor csak itt maradok veled csendben- teszem hozzá nyájas hangnemben. Nem akarom megbántani és azt sem akarom, hogy rossz gondolatai legyenek, mint az előbb.
Én már igyis úgyis lekéstem az előadásom. Szóval van elég időm itt üldögélni vele. Akár csendben, akár beszélgetve. Ha nem akarja elmondani mi bántja, én nem erőltetem. Tudom egy tök idegen vagyok a számára és nem biztos, hogy megtudná osztani velem az érzéseit. Bár azt mondják egy idegennek könnyebben kiöntjük a szívünket, mint akár egy családtagnak. Nem tudom. Én még soha senkinek nem beszéltem az érzéseimről. Azokat mindig megtartottam magamnak. Úgy se értene meg senki sem. Ahogyan most bizonyosan ő is gondolja.
- De ha szeretnéd elmondani mi bánt, akkor itt vagyok neked. - ajánlom fel magamat támasznak. Én tényleg meghallgatom és nem mondom el senkinek, azt ami kettőnk között elhangzik. Jó hallgatóság vagyok és tényleg tudok titkokat tartani.- Ha az a baj. Bennem megbízhat. Én senkinek sem fogom elmondani. - próbálkozok meg azzal, hogy megbízzon bennem és ne legyen már ennyire szomorú. Ha egy hallgatóságra van szüksége, akkor itt vagyok én. Ígérem egy szóval sem fogok közbevágni. De azt is megértem ha nem akar beszélni róla. Nem kell. Persze. Idegen vagyok számára. Akkor majd kitalálok valamit, amiről beszélhetünk. 

Hold On For Your Life

   

..miss Lowell..
1999. június


  

Maradok.
A szó olyan, mint egy fuldoklónak a levegővétel. Stabil talajt ad, szilárdságot, erőt. Nem rögvest hanem szépen lassan, egyenletesen. Lassan jár át a megnyugvás gondolata. Még lassabban a valóságé. Még attól is lassabban a háláé. Ez a lány nem tudja mennyit segít most nekem. És én nem tudom kifejezni sem, mennyire hálás vagyok neki valójában. Az élet ilyen. Kegyetlen játékokat űz, gonosz módszerekkel. Mert ha valaki, hát ő nem válogat az eszközökben.
- Ha nem akarod nem kell beszélgetnünk.
Hangja kedves, szavai pedig nekem adnak választási lehetőséget. Akarok beszélni? És ha akarok is, pontosan miről kellene? Magam sem tudom mit mondjak vagy azt hogyan. Mindössze bólintok, jelezvén, tudomásul vettem az opciót. És persze ebbe is van egy kis bújtatott köszönöm felé. Mert sokan nem értik meg a magány rétegeit. A legtöbben képtelenek azonosulni azzal, mire is van szüksége a mellettük lévőnek. Lottie talán ebben is más...
- Ha neked jobb, akkor csak itt maradok veled csendben
Igyekszem mosolyt fabrikálni arcomra, de nem tudom sikerül-e. Lehet csak egy torz groteszk gunyoros arcra futja. A fene megeszi, a mimikám sem a régi már... A sziget, az egyedüllét, a magány, a búskomorság... eszem sem tudom minkor nevettem őszintén szívből. Volt-e ilyen valaha? És ha igen mikor leszek képes újra?
A válasz komoran ücsörög tudatom peremének legszélén. Talán soha. Talán soha nem leszek már önfeledten boldog. Talán soha nem tudom élvezni már az élet apró örömeit. Azért mert én már elkárhoztattam.
- De ha szeretnéd elmondani mi bánt, akkor itt vagyok neked. Ha az a baj. Bennem megbízhat. Én senkinek sem fogom elmondani.
Enyhén fészkelődni kezdek. A szavak kedvesek, figyelmesek, olyanok amikhez én már nem szoktam hozzá. Tőlem mindenki csak követelt. Itt a civilizált világ kellős közepén is követelték a villamoson a jegyet, vagy a pénzt, az aurorparancsnokságon a vallomásomat, az aláírásomat, a pálcámat, a szüleim az ölelésemet, a barátaim a társaságomat, a férfi akinek meg nekimentem a bocsánatkérésemet. Tőlem senki nem kér, nekem senki nem ad. És eddig nekem ez is volt a normális. A szigeten küzdenem kellett minden egyes nap. A túlélésért, az életben maradásért, a reményért, a menekülésért, aztán mikor már közös lett az utunk a legfontosabbért... önmagamért.
Elszoktam attól hogy kérjenek és hirtelen ez zavarba is hoz. Csak pislogok. Nem akarom megsérteni, nem akarom megbántani. Nem akarok nem idevalónak tűnni, bár egyértelmű hogy nem tartozom már igazán ide... vagyis, ide sem.
- Én.. nos ez bonyolult. Nem bánt, csak gyötör. Öt éven át a részem volt. Igazából két év után lett tényleg az, de az idő annyira semmitmondó nekem...
Vállat vonok. Az idő relativitása köztudott. Egy hónap vagy egy év... nekem teljesen egyre megy.
- Senki nem tehet róla. Ezt én választottam. Az én terhem, az én keresztem. Valahol tudtam hogy nem jó amit teszek, de az ösztönök a túlélés a szerelem... mindezt felülírták bennem. Voltál már úgy hogy kötődtél valakihez anélkül hogy igazán ismerted volna? Mikor eleinte küzdesz talán ellene de hamar rádöbbensz hogy értelmetlen és megbékélsz? A legszebb egyesülés mind közül...
Sóhajtok.
Lea kéklő íriszei vannak előttem. Az, ahogy a sziget ég felé szúró hegyes és óriási szikladarabjai közt sétál. Minden fekete, a tüskék (mert ezt a nevet adtam neki), a parti homok, Lea haja... csak a bőre és a ruhája hófehér. A tekintete pedig olyan kék mint az óceán és az ég találkozásának kékje...
- És a legveszedelmesebb...