Roadhouse Club

Nem akartam megint a magyarázkodásnál kikötni, csak azért, mert anyám szavaival élve: „nem vagyok normális.” Egyszerűen nem voltam elég józan hozzá és el is fáradtam a fegyelmitárgyaláson. Hazaakartam menni, hogy aludjak egyet, utat engedve az örökké kínzó álmoknak… és az érzékeimmel újra átéljem, ami a Mungóban történt velem.
Ahogy odahajoltam Liamhoz a kérdésemmel, hátra hőkölt. Az az érzésem támadt, hogy már ő sem fog többé normálisnak tartani. Valahol ma éjszaka vágtam el magamat nála, ha egyáltalán emlékezni fog valamire belőle. Már megszoktam, hogy nem barátkoznak velem az emberek, megvoltam én a magam társaságával… de Liam más volt. Nem tudott rólam mindent, de nem is volt rá szükség, hiszen anélkül is jóban voltunk.
– Még nem is táncoltunk! – Hirtelen ragadta meg a karomat.
Nem értettem, hogy mi forog a fejében. Azt persze jól tudtam, hogy egy részeg ember esetében az ilyesmit jobb nem is feszegetni túlzottan. Valószínűleg akkor sem érteném, ha tudnám olvasni a gondolatait vagy ő maga próbálná meg szavakba önteni.
– Ez mindent megmagyaráz… – jegyezte meg June a hátam mögül.
Egy pillanatra felé fordultam, de addigra már háttal volt nekem. Egy halk csuklással próbált meg távozni, azonban ehelyett inkább egy jó nagyot esett és Ainsley kaparta fel a padlóról. „Imádom, mikor ilyen úriember” – gondoltam egy halvány mosollyal az arcomon, majd visszafordultam Avery felé.
– Szerintem jobb lenne, ha én ma már nem táncolnék – próbáltam komolyan válaszolni a felmerültekre.
– Már nem is fogokasszem...
Nem tudtam visszatartani a ki kívánkozó mosolyt, miközben segítettem neki felállni. Úgy tűnt, hogy ez volt az a pont, amitől kezdve már egyedül, a segítségem nélkül is meg tud indulni. Hazakísértem volna, ahogyan korábban ajánlottam, de ő helyette az egyik barátja társaságát választott.
Visszatámaszkodtam háttal a pultnak, miközben ők már talán távoztak is. Nem figyeltem annyira, egyszerűen csak kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magamat. Ilyen állapotban még hopponálni sem fogok tudni, annak ellenére sem, hogy néhány perccel korábban – June bűbájos viselkedésének hatására – úgy éreztem, teljesen kijózanodtam.
Ainsley immár June nélkül sétált vissza hozzám.
– Nos, mehetünk? – kérdezte. – A barátnőjelöltedet elkísértem a mosdóig.
Csak egy sóhajtást engedtem meg magamnak. Nem akartam ennél jobban értékelni a mondatot, ami az imént elhangzott. „Még a végén azt hiszi, hogy komolyan veszem” – gondoltam és lassan, elsétálva mellette, megindultam a kifelé.
Nem hallottam ugyan a cipőtalpának a kopogását, de tudtam, hogy ott van mögöttem. Még ez a mugli zaj sem tudta elnyomni azt a melegérzést, ami belőle áradt. Ráadásul a füstfelhőn át is éreztem a – nekem kissé túl erős – parfüm illatát.
Ahogy átléptük a küszöböt, végre mellbe vágott a téli hideg és ez volt az, amire szükségem volt. Nem józanított ki ugyan, de az enyhe kis szédülésem elmúlt. A zaj, amit a muglik odabent zenének neveztek végre eltűnt és nem lüktetett tőle az egész testem. Persze a sok kis ital után – ami valljuk be nagyobbat ütött a kelleténél – az is kellemesebbnek tűnt.
– Többé ne menj el nélkülem bulizni – jegyezte meg Ainsley vigyorogva és a derekam köré font a karját.
Lassan húzott oda magához. A vállára tudtam hajtani a fejemet, ami ezúttal jól is esett. Tényleg nagyon fáradt voltam, akár ebben a pozícióban is képes lettem volna elaludni. Egy ideig csak így ácsorogtunk a fagyos éjszakában, míg össze nem szedtem magamat annyira, hogy készen álljak a hopponálásra.

Köszönöm a játékot