Starbucks

          Azt hiszem, ha most órám lenne, akkor idegesen nézegetném, mondjuk kétpercenként. Nem azért mert annyira sietek, és nem érnék még rá egy kicsit, csak nem szeretnék ma is sokáig kimaradni. A zuhogó eső sem éppen az, ami nagyon zavarna vagy maradásra bírna, de ha megbeszéltünk már mindent, akkor uzsgyi neki.
          - Nem pont megkeresett, hanem egymásba botlottunk az Abszol úton. Ms. Dean szemfüles volt, és meglátta mikor önszorgalomból megveszem a most kapható sötét varázslatok kivédése tankönyveket, amolyan előzetes felmérés miatt. Sokat beszélgettünk, de az iskolát csak felszínesen érintettük.
          Azonban ennyi is elég volt, hogy nagyjából kialakuljon bennem egy kép arról, hogy mi történhetett az elmúlt időszakban. És ha hozzáveszem ehhez azokat, amiket most Sophie mondott, akkor szinte meg van a teljes kép. Csak szinte, mivel nem mindenki egyforma, így nem mindenki egyformán éli meg a dolgokat. Az viszont, hogy egy hollóhátas segítséget kér, sok mindent elmond a helyzetről.
          - Ne haragudj, nem akartam olyan témát érinteni, ami esetleg kellemetlen lehet.
          Tudnék én is mesélni neki a szülőkről és testvérekről, de ez a téma igazán nem tartozik rá, és még Minervának sem meséltem róluk, akit sokkal közelebb érzek magamhoz bárkinél, annak ellenére, hogy mugli. Mondjuk aurornak lenni nem feltétlenül jelent egyet a veszéllyel. Talán azok, akik most kerülnek be az akadémiára, nekik már nem kell a halállal szembenézni egy-egy küldetés alkalmával.
          Felállok az asztaltól, nem igazán vagyok benne biztos, hogy hallotta a búcsúzásomat, de elindulok az ajtó felé. Már nyúlok a kilincs felé, mikor meghallom a hangját. Elkerülve, hogy továbbra is minket nézzenek a kávézóban, visszamegyek hozzá.
          - Minek nézel, cukorból készült babának? Ez csak eső. Nem savas, nem lúgos, nem fogja lemarni rólam a bőrt – sem a sajátom, sem a kabátom.
          Veszek egy mély levegőt, mert kicsit jobban felidegesítettem magam ezen, mint kellett volna, és sajnos ez a hangerőmön is meghallatszódott. Visszaülök, és egyenesen a szemébe nézek.
          - Ne haragudj, de megtudhatnám, hogy miért féltesz annyira attól, hogy elázok? Idefelé is ez történt, és még mindig itt vagyok.
          Még mindig érzem a rám szegeződő tekinteteket, de már nem annyit, mint mikor az ajtóban álltam. A kávé ráadásul nagyon is kezd hatni, muszáj mennem valahova, vagy valami észjátékot játszani, különben megőrülök. Várok még egy kicsit, majd mikor nem érkezik válasz, újra felállok.
          - Nekem most már tényleg mennem kell. Akkor találkozunk az iskolában, Sophie. Örülök, hogy megismerhettelek.
          Elindulok az asztaltól az ajtó felé. Kinn még alig lépek egy lépést, és már bőrig ázok, viszont a legközelebbi sikátorban hoppanálok, majd úti célomnál még azelőtt megszárítom magam, hogy belépnék az épületbe.



Köszönöm a játékot. 

~ set ~

Elliot O’Mara

          Nem gondoltam, hogy a korábbi találkozásunk után ilyen hamar fog bekövetkezni a második. De úgy érzem, szükségem van erre a találkozásra, mivel egy olyan dolgot szeretnék megbeszélni vele, amit másként nem tudok megoldani. Nem akarom a világ orrára kötni, hogy mire készülök, de kell néhány ember, akikben bízok. És Elliot közéjük tartozik. Furcsa, hogy pont a vele való kapcsolatom döbbentett arra rá, mennyire védtelen vagyok mindenféle támadással szemben. Legyen az betörés, vagy csak egy váratlan látogató, aki nem szívesen látott vendég nálam.
          Szerencsémre nem kell túlóráznom, így sietve hagyom el a kiadót, hogy a legközelebbi Starbucks felé vegyem az irányt. Mielőtt azonban ténylegesen ki is tudnék lépni az ajtón, egy kollégám megállít. Nem örülök neki, mert tudom, hogy ő pont arra lakik valahol, ezért kénytelen leszek majd valahogy lerázni. Nem azért, mert rosszul érezném magam vele, inkább azért, mert tudom, hogy bejönne, és nem véletlenül beszéltük meg Elliottal oda a találkozót.
          És nem is tévedek. Mikor odaérek a kávézóhoz, én megtorpanok, mire ő megfordul felém. Kérdőn néz rám, mivel semmiféle jelét nem adtam ennek a váratlan megállásnak.
          - Nekem most ide be kell mennem. Találkozóm van az egyik barátommal.
          - Nem gond, csatlakozhatok hozzátok.
          - Ne… öhm… Elég személyes lesz a téma, valószínűleg mi sem maradunk itt sokáig, csak még nem tudom, hol lakik, és ide beszéltünk meg találkozót.
          Látom rajta, hogy egy pillanatig elgondolkodik azon, mit tegyen, de végül elmegy. Valószínűleg azt hiszi, hogy randevúm van valakivel. Remélem nem marad itt, hogy megpróbálja kideríteni. Nagyon jóban vagyunk, az egyike azoknak az embereknek, akikre mindig számíthatok. Szinte az első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot.
          Odalépek a kávézó ajtajához, majd benyitom. A kinti kellemes meleggel szemben benn, a sütemények és a kávé illatának kellemes elegye fogad. Öröm beleszagolni a levegőbe. Alaposan körbenézek a helyiségben, és nem sokára meg is találom Elliotot. Odasietek az asztalához.
          - Ne haragudj a késésért. Későn sikerült elindulnom, és fel is tartottak.
          Elég közel ül az ablakhoz, ha kinézett akkor talán látta is, hogy beszélgetek valakivel. Leveszem a kabátomat, majd a szék támlájára teszem. Az asztal közöttünk elég üresnek tűnik, szóval esélyes, hogy Elliot még nem rendelt.
          - Kérsz valamit? Hozzák a rendelésed?
          Addig én kezembe veszem az itallapot. Annyira nem vagyok oda a kávéért, főleg ilyen késői időpontban, de azt hiszem, most jól fog jönni majd egy kis erősítő. Még Felixet is el kell vinnem sétálni.
          - Én egy cappuccinót kérek – foglalom össze a rendelésem. – Talán egy süteményt is.
          De ahhoz oda kéne mennem a pulthoz, hogy választani tudjak. Végül is, mondjuk nem akkora lényeg, mert valószínűleg be fogom csomagoltatni és inkább hazaviszem.
          - Mesélj, hogy vagy? – kérdezem felé fordulva. Elmosolyodom, ahogy sikerül a szemébe néznem, és ettől megnyugszom kicsit. Mindig megnyugszom, mikor a közelében vagyok, de tudom, hogy ez már más miatt van. Örülök annak, hogy él. Hogy épségben van.

[Esmé]

C O F F E E  T I M E

[viselet]

Esmé
1999. április

Bosszankodva ácsorogtam a pult előtt, miközben annak a másik oldaláról egy szőke, mosolygós, aprótermetű mugli bámult rám. Olyan volt, mint egy elcseszett energiabomba, akit nem tud az ember levakarni magáról. A vigyor a képén bosszantott és hol rá, hol a táblára néztem – amin a kínálatot sorolták fel.
Egy normális kávézóban eszpresszó van, cappuccino és latte… – morgolódtam kicsit. Itt aztán minden volt, a banános csoda lattétól egészen a hatalmas, habos forrócsokikig minden. Sosem volt gondom a cukorral, hiszen mindenféle édességet könnyedében befaltam, akár normális étkezés címszóval… itt azon mindennek olyan gejl és tömény illata volt, mint annak idején a Kakaóbirodalomban, ahol kishíján egy bögre italtól rosszul lettem. Ezúttal is nyeltem egyet, mert az állkapcsom fájdalmasan megfeszült, mintha öklendezni akarnék. Az ösztönt éppen csak ennyivel sikerült visszafognom.
–  Nos, már tudja mit szeretne? – kérdezte a túlzottan is lelkes teremtés.
Megköszörültem a torkom és hunyorogva bámultam a fantázia szőtte kávéneveket. A szezonális kínálatra fintorogva nyújtottam ki a nyelvem. A kellemes, halovány színű latte tetején egy jó adag tejszín díszelgett, meg valami díszítőelem – talán karamell. O’Mara, ha ezt belapátolod, Nat büszke lesz rád! – gúnyolódott a hang. Önkéntelenül a hasamra tettem a kezem, mintha ellenőriznem kéne ugyanolyan vékony vagyok-e, mint induláskor. Még a kabáton keresztül is éreztem a bordákat.
– Ő… abból! – mutattam a képre. – A legnagyobb adagot. – Tettem hozzá, mikor észrevettem, hogy különböző méretek vannak felsorolva az ábra mellett.
Bólintott.
– Kérem, foglaljon helyet, míg elkészülök vele. A várakozásért egy ajándék belgacsokis tortaszelet jár – magyarázta újabb vigyorral.
Ahogy intéztem az anyagiakat, lehuppantam a hatalmas ablak mellé, ahonnan az egész környéket könnyedén be lehetett látni. Nem sokat jártam az utóbbi időben Londonban, csak az Abszol út és Tengerszem közötti utat jártam be, lényegében kandallón keresztül. Nem hiányzott a város, az elmúlt tizenhat évben már hozzászoktam, hogy csend vesz körbe. Tengerszem pedig minden adottságával megfelelt ennek a berögződésemnek. Régen aludtam olyan jókat, mint a hatalmas épület fala között.
Azon az áprilisi napon azonban, mikor Esmé odacsődített a kávézóba, jól esett a londoni látkép. Az emberek sürögtek-forogtak mindenfelé, hol idegesen, hol vidáman… én pedig csak egy senki voltam az arctalan tömegben. Észre sem vettek. Valahol ez a jó a muglikban, hogy vakok szinte mindenre. Nem csoda, hogy egy kis varázslat sem tűnik fel nekik.
Ahogy elméláztam az utcácskán áthaladó turistacsoportokon, megpillantottam Esmét. Egy számomra ismeretlen ember társaságában volt, ezért inkább eltakartam az arcomat a kabátom gallérjával. Ha a kiadóból ismerte, akkor nyilván újabb pletyka keringhetett volna arról, hogy megcsalom Natot és köszönöm, de abból nem kérek mostanában. Elliot O’Mara nem foglalkozik ostoba pletykákkal általában. Ezek azonban bántják Natot, amiért akár ölni is tudok.
Hamarosan Esmé – szerencsémre egyedül – benyitott és azonnal hozzám sétált. Talán már kívülről is észrevett. Szabadkozás közben levette a kabátját, a szék támlájára terítette. Egy kicsit végig néztem rajta, ellenőrizve jól van-e. Egyelőre semmi különöset nem láttam rajta, de azért sejtettem, okkal hívott el kávézni. A kapcsolatunkat persze tisztáztuk, olyan értelemben, hogy nem haragszunk egymásra és kölcsönösen szükségünk van a másik társaságára… de odáig még nem jutottunk el, hogy csak úgy leüljünk kávézgatni. Kétlem, hogy Esmé azt akarná hallani, amit mostanában tettem… és nem csak azért, mert megöltem Reagant. Valószínűleg nekem is fájna, ha ő az új kapcsolatát kezdené el vesézgetni, akkor is ha amúgy boldognak akarom látni.
–Már rendeltem. Az a vigyorgombóc éppen gyártja a kávém – morogtam kicsit.
Hangosan dobolni is kezdtem a lábammal, jelezve, hogy most már azért kezdek türelmetlen lenni. A lány persze nem is sejthette mennyire nem akarja a koffein hiányos Elliotot látni a kávézóban, így nem húzott bele. Még mindig a tejszínhabbal babrát.
–Menj csak, válasz bármit! – mutattam a putlra. –Én állok ma mindent.
Valahogy jól esett ezt kimondani. Míg együtt voltunk Esmé annyiszor fizetett, ha vele voltam. Apámnak egy kicsit előbb is eszébe juthatott volna a jótékonykodás… igaz most már nem kedvel úgy, mint régen. Talán nem kellett volna olyan keménynek lennem vele legutóbb, de nem érdekel. Felőlem visszaveheti a kastélyt meg a pénzt is. Nincs rá annyira szükségem, mint hiszi.
Megvártam, míg választ és visszatér, hogy folytassuk végre a társalgást. Persze a lehető legfelszínesebb kérdés jött. A hogylétem felől érdeklődött, ami sejtettem, hogy szimpla formalitás, mielőtt a lényegre térnénk.
–Ó, remekül, mint akin átment a Roxfort Express – vigyorogtam rá. –Egyre unalmasabban telnek a napok. Hiányoznak a kalandok… – Vallottam be végül az igazságot. Elvégre Esmével lehettem őszinte, hiszen ismert már kellő képpen. Persze abban csak reménykedtem, hogy nem kezdi el Natra kenni a dolgot. Neki aztán semmi köze nincs ehhez az egészhez. Valahol a Reagan utáni gyengeségem megrendített bennem mindent… napokat feküdtem, napokat feküdtem és bámultam a csuklómat elcsúfító heget.
–Te hogy vagy? – kérdeztem.
Az asztal alatt közben véletlenül hozzá értem a lábam az övéhez. Kissé zavartan húzódtam hátrébb, nem figyelte, ahogy a kabátom ujja felhúzódik, azzal együtt pedig a pulóveremé is, így láthatóvá téve a ronda heget, ami az arcomba vágyta naponta a tényt, hogy aki viseli: Egy senki. Nem tudtam Esmé látta-e, engem merevvé tett a látvány. Egy ideig csak bámultam a sérülés helyét… szinte érezve, ahogy lüktetve vágja az arcomba, hogy milyen semmirekellő vagyok. A másik kezem szinte önkéntelenül szorul ökölbe, talán vicsorogtam is, nem tudom. Egy gyenge kis senki vagy, O’Mara – kacagott bennem a szalaghoz köthető kis hang.

~ set ~

Elliot O’Mara

          Miután megtudom, hogy ő már rendelt, felállok az asztaltól, és elindulok a pult felé. Megnézem magamnak azt a vigyorgombócot, majd nyugtázom, hogy talán jobb is lesz, ha kicsit siet. Valami fura aura lengi körbe Elliotot, ami miatt lehet nem kéne megváratni. Még ezt a fizetést se értem, hogy most miért ilyen hirtelen, de ha úgy akarja, én nem leszek semmi rossznak az elrontója. Egyelőre azonban én fizetek, legfeljebb később lerendezzük.
          A pultnál kérek egy cappuccinót, és egy sajttortát. Majd mikor meghallom, hogy elkészült Elliot rendelése, akkor átveszem, és amíg várom az enyémet, addig odaviszem neki. Arra nem kell olyan sokat várni. Pár perccel később már hallom is a saját nevem. Óvatosan egyensúlyozva megyek vissza az asztalhoz, és ülök le. Lassan kezdem kevergetni a kávémat, amíg azt hallgatom, hogy van. Nem nyugtat meg egy kicsit sem.
          - Elliot…
          Nagy kő esik le a szívemről, mikor meghallom a válasz folytatását. Nem gondoltam, hogy valaha örülni tudok majd egy ilyen válasznak.
          - Akkor menj el kalandozni. Nem hiszem, hogy… - Nehezen tudom kimondani a nevet, de ez együtt jár az élettel. – Nem hiszem, hogy Mr. Forest nagyon ellene lenne.
          Egy ideig még biztos nem fogom tudni megszokni ezt a felállást. Pedig muszáj lesz, mert nem kerülhetem őt örökké, ha már nála dolgozok. Ez egy idő után fel fog tűnni mindenkinek, és már így is erről pletykálnak néhányan benn a kiadónál. Már csak abban reménykedem, hogy nem fogják el is hinni azokat a dolgokat. Sóhajtok egyet, majd rátérek inkább arra a kérdésre, amit ő tesz fel nekem.
          - Óh, én jól vagyok. Kicsit sikerült kikapcsolódnom a hétvégén.
          Egyelőre nem akarom beavatni, hogy hol is voltam. Nem hiszem, hogy olyan érdekes lenne egy séta az erdőben, de persze, ha rákérdez, akkor beavatom a részletekbe is. Meg aztán, nem történt semmi olyan érdekes, amit talán meg kéne említeni.
          Fura mennyire megváltozott a viselkedésünk, pedig az hogy hozzám ér még nem is akkora katasztrófa. Ugyan már, ha ezt se lehet, akkor hova süllyedünk? Ez lesz az utolsó találkozásunk, mert egymásra nézni sem szabad?
          - Nyugi, nem harapok csak azért, mert hozzám érsz.
          Legyen szó véletlenről vagy szándékosról, hiszen a legszívesebben megölelném, hogy megnyugtassam. Csak tippelni tudom, hogy mit akar rejtegetni előlem, de a mozdulatok nagyon is ismerősek. Pont ilyen voltam akkor, mikor kikerültem a Mungóból. Nem azt mondom, hogy most már hirdetem azt, amit tettem, de legalább elfogadtam, és tudok róla beszélni, ha előkerül.
          - Akkor ha nem gond, akkor rátérnék arra, amiért idehívtalak.
          Kiveszek egy dobozkát a táskámból, majd odatolom felé. Semmi sem utalhat arra, amit a belseje rejt, hiszen a mérete elég sok mindenre enged következtetni. Mielőtt azonban levenném a dobozról a kezem, még mélyen a szemébe nézek.
          - Alaposan átgondoltam a döntésem, és hidd el, nem adnám csak úgy oda valakinek. Bízom benned, az életem is rád bíznám. Ha csak egy senki lennél, akkor valószínűleg nem ülnénk itt most.
          Elengedem a dobozkát, megvárom, amíg kinyitja azt. A kulcs saját tervezésű és inkább szimbolikus jelentősége van, mert a mágia, amit képvisel sokkal fontosabb. Ezt a mágiát talán érezheti is, de remélem rajta kívül nem sokan vannak így.
          - Miután elmentél tőlem legutóbb elkezdtem gondolkodni valamin, és arra jutottam, hogy mágikusan le kell védenem a lakásomat – kezdek bele a kulcs magyarázatába. – Csupán azoknak adok ilyet, akikben feltétel nélkül megbízom. A lakásba ugyanis másként nem lehet bejutni a kandallón keresztül csak úgy, ha ez a birtokában van valakinek. És bár azt még nem ellenőriztem, de nyilván az ajtón is csak akkor tud belépni, ha én beengedem vagy van ez a kulcs neki.
          Igazából nem sok mindent tudok erről a védő bűbájról, az unokabátyám volt az, aki segített ebben. Ő sokkal jobban ért ezekhez a bűbájokhoz, mint én.
          Nem tudom, hogy Elliot ettől jobban érzi-e majd magát, de az biztos, hogy most aggódok érte. Nem hiszem, hogy ennyire megviselné a kalandozás nélküli élet. Bár az is biztos, hogy fura lehet most egyhelyben lenni.

[Esmé]

C O F F E E  T I M E

[viselet]

Esmé
1999. április

A lüktető ereket néztem a csuklómon, amik a hegtől éppen csak látszottak. Azokat nem érte Reagan támadása. Nem akart megölni, legalábbis nem ilyen módon… a célja a megjelölés volt, valami, amivel egész életemre tönkre tehet. A keserűséget megpróbáltam lenyelni és inkább a túl habos kávémra és a szelet süteményemre pillantottam. Nem volt gusztusom már hozzájuk érni, újra a heget bámultam.
Lebiggyesztett ajkakkal hallgattam Esmét. Elküldött, hogy vágjak bele valami újba és igaza volt… habár nem mindenben. Tudom, hogy Nat mit érezne, már eléggé kiismertem és már kifejtette a véleményét amúgy is az egészről. Ő valami végesre számít, amit éppen csak egy vagy két hétig tart… de ha az ember varázstárgyak után mászkál, akkor nem lehet azt mondani, hogy: „Ja, holnap ellopom és már itthon is vagyok vacsorára.” Annyi a kockázat, a buktató, amin keresztül kell jutni. Az sem biztos, hogy sikerül, ahogy az sem, hogy ép bőrrel megússza.
Megint kellemetlenül éreztem magam. Nem kellene Natra kennem, hogy megváltozott az életem. Jól tudtam, hogy én választottam. Én akartam vele játszani, nem számítva arra, hogy a szenvedély mellett, olyan gyorsan megszeretem. Esmé után úgy éreztem többé nem leszek képes erre. Nem számítottam semmiféle közeledésre, főleg nem ilyen gyorsan.
– Akkor ha nem gond, akkor rátérnék arra, amiért idehívtalak.
Hirtelen kaptam el a tekintetem a csuklómat elcsúfító hegről. Nem foglalkoztam azzal, hogy Esmé meglátja. Nem is igazítottam vissza a kabátom ujját rá. Ugyanis sokkal kíváncsibbé tett a doboz, ami előkerült. Mondadója közben megvárta, míg kinyitom.
Óvatosan mozdulattal nyúltam érte, még mindig nem törődve a kávéval. Egy kulcs volt benne, különleges példány és csak úgy áradt belőle az a sok mágia. Egészen úgy éreztem, mintha a doboz lüktetni kezdett volna az ujjaim között.
– Miután elmentél tőlem legutóbb elkezdtem gondolkodni valamin, és arra jutottam, hogy mágikusan le kell védenem a lakásomat – kezdte. – Csupán azoknak adok ilyet, akikben feltétel nélkül megbízom. A lakásba ugyanis másként nem lehet bejutni a kandallón keresztül csak úgy, ha ez a birtokában van valakinek. És bár azt még nem ellenőriztem, de nyilván az ajtón is csak akkor tud belépni, ha én beengedem vagy van ez a kulcs neki.
Meghatódtam. Csak egy rövidke „Ó!” szalad ki a számon, ahogy a kulcsról Esmére pillantottam. Belenéztem a sötét, csillogó szemekbe és hosszú ideig nem tudtam rendesen megszólalni. Valahogy ilyesmire nem számítottam. Lehet, hogy az ő életében nem csak egy senki vagyok… de akkor sem éreztem magam érdemesnek rá. Valamilyen módon bántottam őt, még ha ténylegesen nem is jövök rá, mi lehetett az. Ha nem így lett volna, nem került volna közénk ez a szakadék. Ráadásul Lisbeth sem biztos, hogy ilyen könnyen bele tudott volna szólni az egészbe.
– Esmé… – nyögtem ki rekedten a nevét.
Letettem a lüktető dobozt az asztalra.
– Biztosan átgondoltad ezt? Mert én igen is egy senki vagyok… – Folytattam ugyanazon a hangon és kissé megdörzsölgettem a szememet. Egy könnycseppet sikerült is letörölnöm.
Hátra dőltem a székbe és felhúztam a kabátom ujját annyira, hogy láthassa a heget. A kávézó sápadt fényében tökéletesen kivehetők voltak a betűk. Nyeltem egyet, ahogy újra elolvastam a feliratot.
– Egy senki vagyok… egy senki… – ismételgettem és előre dőltem.
Könnyes szemmel bámultam a kulcsot. Végig húztam rajta az ujjamat és mintha áramütés ért volna. Hirtelen tértem magamhoz ebből a pillanatnyi hisztériából. Kapd már össze magad! Nem lehetsz gyenge, O'Mara!
Újra letöröltem a könnyeimet és úgy súgtam oda: –Ne haragudj! Nagyon megtisztelő... - Próbáltam elmotyogni, ami ilyenkor a szokásos.

~ set ~

Elliot O’Mara

          Bevallom, akárhányszor fogok visszagondolni erre a találkozásra, minden egyes alkalommal meg fog rémíteni. Mindig is azt gondoltam, hogy akinek szüksége van támaszra, az én leszek. Hiszen hiába mutatom magam erősnek és önbizalomtól duzzadónak, ha mögötte csak egy összetört nő képe tűnik fel az álarcból. De az, amit most látok egy olyan dolog, amire nem vagyok felkészülve. Egyáltalán nem.
          Miután átadom a dobozkát, elkezdem kevergetni a kávémat, és iszok is belőle egy-két kortyot. Figyelem csak, mert félek tőle, hogy nem fog tetszeni a kulcs, de legalább egy hetet a közelében kell lennie, hogy később anélkül is működjön a varázslat.
          - Igen?
          Felnézek a nevem hallatán, mert pont a tortából akarok egy kisebb falatot letörni. Mosolygok, mert úgy látom, sikerült elérnem azt, amit mindig is akartam. Egy olyan dologgal leptem meg, amire egyáltalán nem számított. A döbbenet azonban csak ekkor kezdődik. Szerencse, hogy kicsit elszigeteltebb asztalnál ülünk, amit nem lát mindenki, de azért jobb lenne, ha még ennyien sem lennének.
          - Teljes mértékig… Mi? Nem, dehogy vagy senki.
          Majd megszakad a szívem, ahogy ilyennek látom. Elengedem a kávéscsészémet, mert úgy érzem, itt sokkal többről van szó, mint egy rossz passz, és ha kell, akkor igen is, varázsolni fogok. És pillanatokon belül ki is derül, hogy micsoda. Kicsit megdöbbenek a látványon. Sejtettem, hogy van valami, de nem gondoltam, hogy erről legyen szó. És ez akkor történt, ez ebben a pár napban történt, mióta nálam járt, mert akkor még nem volt rajta ez a sebhely.
          De nem is a sebhely az, ami megfogta a tekintetem. Eddig a kabátjától nem láttam, de a karja nagyon lefogyott, így valószínűleg a többi testrésze is. Ez nem csak annyi, amennyit egy rossz hangulat okoz.
          - Mi a fene foly… - Inkább félbehagyom a mondatom, mert azt hiszem, hogy egy magyarázat következik, ehelyett inkább csak a kétségbeesés egy újabb fokozatát látom.
          Lehajtom a fejem, mert nem tudom elképzelni, hogy ilyet mondhat és ilyen meggyőződéssel a hangjában. Érzem, ahogy könnybe lábad a szemem, mert ez nem az az Elliot akit én megismertem.
          - Nem vagy senki! – emelem fel a hangom a fejemmel együtt.
          Hogy ennek köszönhetően vagy másért, azt nem tudom, de mintha észhez térne. Veszek egy mély levegőt, aztán egy hirtelen mozdulattal úgy felpattanok a helyemről, hogy még a székem is hátradől. Megölelem, és nem is akarom elengedni jó sokáig.
          - Nem haragszom. De hidd el nekem, hogy nekem fontos vagy. Ha senki lennél, akkor nem jövök ide, adom a kezedbe a kulcsot és ölellek meg. Elliot, mi a fene történt? Honnan szerezted azt a heget?
           Halkan beszélek, nem akarok kiabálni a fülébe. Miután elengedem, felállítom a székem, és felé tolom a tortaszeletem is.
          - Egyél, szükséged van rá, én majd veszek egy másikat.
          Úgy megfognám a kezét, hogy tudja, rám mindig számíthat, és akárki is volt az a barom, aki ezt tette, nem fogja megúszni. Ha kell, ráküldöm az egész aurori kollégiumot. Valamit biztos ki tudok találni, hogy sikerüljön.
          - Elliot nézz rám, kérlek. A szemembe, és mondd… nem is, ígérd meg, hogy soha többé nem hiszed ezt el. Ott van Nat és itt vagyok én is. Ott van az öcséd és Amber. Dean is. Nem vagy senki. Mondd ki!
          Nekem egy alkalom is elég, hiszen az is csodát tud tenni. Az az alak, aki ezt tette csak így akarja megtörni, és én ezt nem hagyhatom. Az az Elliot, akit én megismertem, egy magabiztos, rejtélyes kalandor, aki tele van szeretettel és gondoskodással. Nem hagyhatom, hogy ezt megtörje az a heg. Nincs hatalma felette.

[Esmé]

 

C O F F E E  T I M E

[viselet]

Esmé
1999. április

Nem akartam tovább remegni. Nem akartam gyenge lenni, mégsem mertem a bögrém után nyúlni, hogy az ajkaimhoz emelve, eltereljem a figyelmet a pillanatnyi kifakadásomról. Ráadásul tudtam, hogy Esmé megijedt vagy legalábbis nagyon meglepődött. Érződött a hangján.
Hallottam, ahogy mély levegőt vesz, kilöki maga alól a széket, ami nagyot csattanva billen hátra padlóra. Szinte beleremegett a kávézó, pedig mások is beszélgettek, mások is csörögtek a kanalakkal. A zaj bennem is megtört valamit, mintha arcul csaptak volna még éberebb és még összeszedettebb lett minden gondolatom. Tudtam, hogy hibáztam, nem kellett volna kiböknöm ezeket a keserű szavakat. Magamba kellett volna tartanom, hogy ne kövessék kellemetlen kérdések.
– Nem haragszom. De hidd el nekem, hogy nekem fontos vagy. Ha senki lennél, akkor nem jövök ide, adom a kezedbe a kulcsot és ölellek meg. Elliot, mi a fene történt? Honnan szerezted azt a heget? – faggatott.
Közben bebújtam az ölelésébe, beszívva az illatot, ami valamikor olyan kedves volt nekem. Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, engedve, hogy megnyugtasson a kedvessége. Hálásan, kissé tempósabb ritmusra váltotta a szívem.
Éreztem, hogy aggódik… és sajnos nem ok nélkül. Tudom jól, milyen voltam az elmúlt napokban. Fáradt, letört, beteges. Talán csak Kidhusz és a két kis mókus tudott igazán felvidítani, de még mindig ott volt bennem az a gyengeség, amit erőlködve próbáltam elnyomni. Natnak nem akartam mutatni a fájdalmamat.
Hamarosan ellépett tőlem, felállítva a széket huppant le rá. Egy ideig csak néztem rá, nem tudtam, mit mondjak. Hazudj valami! – súgta a hang és igaza volt. Nem rángathattam bele még egy embert a saját bűnömbe. Nem tudhat arról, hogy Natért képes voltam megölni valakit és még csak nem is bánom a halálát.
– Megtámadott valaki – válaszoltam. Ez egyszerű volt, lényegre törő és nem kevésbé igaz, mint az, hogy Reagan életét elvettük. – Ahelyett, hogy megölt volna, örökké egy senkivé tett engem.
Végig simítottam a hegen, majd újra megigazítottam a ruhámat, hogy ne látszon.
– Nyugi – suttogtam. – Már kilábalóban vagyok a dologból.
Hirtelen toltam elém a süteményt, amit magának választott. Még a sajátomba sem ettem bele, ezért meglepett a dolog. Csak figyeltem az íncsiklandó, mugli édességet, beszippantottam az édes illatát, ami a kávé aromájával keveredett össze.
–  Egyél, szükséged van rá, én majd veszek egy másikat.
Felemeltem a villát. Apró darabot választottam le belőle, de amint a számba vettem, undorodni kezdtem. Éreztem, hogy öklendeznem kell tőlem. Lehunytam a szemem, kínlódva nyeltem le a kis falatot, amit csak félig sikerült megrágnom. Ledobtam az evőeszközt és a tányér mellé. Csörrenés kíséretében érkezett meg az asztallapra. A tenyerembe temettem az arcomat.
– Elliot nézz rám, kérlek. A szemembe, és mondd… nem is, ígérd meg, hogy soha többé nem hiszed ezt el. Ott van Nat és itt vagyok én is. Ott van az öcséd és Amber. Dean is. Nem vagy senki. Mondd ki!
Ránéztem.
Erős kell, hogy legyél, O’Mara – súgott újra a kis hang. Tudtam, hogy igaza van, hiszen legyőztem a vetélytársamat, azt aki még elvehette volna tőlem Natot. A többi, múltbeli szerető talán nem volt rá ekkora hatással. Azok nem próbálták a markukba tartani vagy visszaszerezni. Reagan volt a veszélyes elem, akit pillanatok alatt eltávolítottam.
– Nem vagyok senki.
A mondat olyan határozottsággal csúszott ki a számon, hogy még engem is meglepett. Biztosan egy rémült nyúlhoz hasonló arckifejezéssel meredtem Esmére hosszú percekig. Nem mertem elhinni, hogy ezek a szavak valóban az én számból törnek elő.
– Finom a süti… – Hazudtam. Nem éreztem az ízét, de azért – Esmé kedvéért – egy újabb adagot emeltem a számhoz és próbáltam meg elrágni. Küszködtem megint az apró falattal, beleremegtem az undorba.
– Kár, hogy nem igazán van étvágyam – suttogtam. – Nem tudom, mikor ettem meg egy szelet süteményt vagy egy kekszet utoljára jóízűen. Talán még ez előtt… – tettem a kezemet a csuklómra.
 

~ set ~

Elliot O’Mara

          Nem annyira nyugtat meg ez a támadás híre, de legalább jól vannak. Már amennyire jól lehetnek egy támadás után. Mondjuk nem gondoltam, hogy annyi kaland és életveszély után Elliotot ennyire megviselhet egy támadás, de ha hozzáadom az átokheget, akkor már talán megérthető. Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen megtörhető, hiszen számomra mindig ő volt az, akire tudtam támaszkodni, és ezt most nagyon rossz látni.
          - Örülök, hogy kilábalóban vagy, de… - Nem fejezem be a mondatot, hiszen tudhatja, hogy mennyire fontos a szakember segítsége, ha saját magunk nem boldogulunk a problémával.
          Muszáj egy kis erőt öntenem belé, ezért inkább arra próbálom ösztönözni, amit nekem is mondott korábban a dokim. Ha megpróbálok csupa pozitív dologra koncentrálni, amik fontosak az életemben, akkor idővel elmúlik ez az állapot. Valakinél gyorsabb a folyamat és valakinél lassabb. Ezt próbálom meg most elindítani azzal, hogy elhitetem vele, amennyire tőlem telik, hogy nem egy senki. És ez úgy megy a legjobban, ha ő maga mondja ki. Azok a szavak annál erősebbek.
          Már azt haladásnak tartom, hogy sikerül rávennem arra, hogy nézzen a szemembe. Talán már ez elég hatásos, de mikor meghallom a kimondott szavakat akkor jövök rá igazán, hogy talán én is ilyen voltam korábban. Elmosolyodom. Igazán felvillanyoz a dolog, és ezt le se tudnám tagadni. Csak akkor térek magamhoz kicsit ebből az örömmámorból, mikor meglátom az arckifejezését miután bekap egy darab sütit. És mikor ennek még hangot is ad, akkor már minden kétségem el is száll, hogy esetleg nem jól mértem fel a helyzetet.
          - Akkor ne edd meg. Ne csináld már, nem akarom, hogy rosszul legyél.
          Csak azért nem nyúlok a tányér felé, mert nem akarom, hogy azt higgye el akarom venni tőle a falatokat.  Pedig nem, sőt, ha úgy alakulna, akkor még vennék is neki bőven. Ettől a mondattól viszont megint egy aggodalom hullám tör rám. Elliottal tényleg olyan, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülne az ember, így esélytelen, hogy valaha is megunná az ember a jelenlétét.
          - Elliot, ne… hagyd! – Megpróbálom elsodorni a kezét onnan. – Ne piszkáld!
          Még én is meglepődők a tettemen, de ha valamit megtanultam a saját hibámból, akkor az az, hogy ettől a cselekvéstől nem lesz jobb csak rosszabb.
          - Ha folyton piszkálod, akkor az csak arra fog emlékeztetni, ami történt. Azon már nem változtathatsz, de a jövődet ne hagyd, hogy befolyásolja. Tudod, hogy mi történt velem. Eleinte én se tudtam mást csinálni, mint piszkálni és nézegetni. Ettől csak még rosszabb lett az állapotom. Amióta megbékéltem vele, és nem foglalkozok vele annyit, nézz rám! Teljesen megváltoztam. Hisz emlékszel még rá mi volt, mikor odaadtam az ajándékod, nem?
          Az a találkozás sok szempontból volt katasztrófális. Nem kellett volna úgy elrohannom, de féltem, hogy majd egy olyan dologra terelődik a téma, amivel nem tudnék megbirkózni. De elmúlt és most itt vagyunk. Egy teljesen más kapcsolatban egymással, és úgy tűnik, ez így működik. Talán mindazon át kellett mennünk, hogy rájöjjünk, valójában hol a helyünk egymás életében.
          - Van egy ötletem. Nem tudom mennyire örülnél neki, vagy mennyire jó ötlet, de talán könnyebb lesz majd neked. Öhm… - Alaposan körbenézek, hogy ki lát meg, vagy ki nem. – Kapsz tőlem még valamit, de ehhez varázsolnom kell.
          Kiveszem a kis gomb fülbevalóm a táskámból. Ezt most hoztam el az ékszerésztől. Igaz, még nem használtam annyit, de ez pont illik hozzá is, és nem is annyira feltűnő.
          - Tudod, tanultam néhány új trükköt. Takarj el, hogy biztos ne lásson meg senki.
           Előveszem a pálcám, gondosan ügyelve arra, hogy tényleg ne lásson meg senki, de még így is nagyon kockázatos, hiszen az ablak felől is takarni kéne valahogyan, és a kávézó felől is. Kimondok rá néhány bűbájt.
          - Most már mindig tudni fogod, hogy hol vagyok, bárhol megtalálhatsz majd. Elég csak megdörzsölnöd kicsit, és megmutatja majd egy térképen. Vagy nem tudom, igazából nem próbáltam még ki ezt a bűbájt. Azt is tudni fogod, hogy jól vagyok-e.
          Annyira hirtelen akartam mindent csinálni, hogy elfelejtettem a többi részét. Pedig tudom, hogy fontos lenne. Egy kis ideig csak nézem a fülbevalót, majd leteszem az asztalra pár pillanatra, de még így sem jut eszembe az, hogy mit is akartam vele. Végül megfogom a kezed, és beleejtem.
          - Rajtad múlik, hogy használod vagy sem. De barátodként szeretném ha tudnád, mindig számíthatsz rám, legyek bárhol, csak keress meg, ha szükséged van rám.

[Esmé]

C O F F E E  T I M E

[viselet]

Esmé
1999. április

A kezemet néztem, amit Esmé egyetlen mozdulattal sodort el a csuklómról. Nem akartam piszkálni, nem akartam én hozzáérni, hogy megint átéljem azt a borzalmas estét. Nem, nem sajnáltam Reagant, nem érdekelt a halála, sőt öröm táncot jártam volna a holtteste felett, ha tehetem. A Cruciatus gondolatára is úgy éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Fájdalmas görcsbe rándultak és borzasztó képek, sikoltások és üvöltések töltötték meg az elmém. Mint egy rémálom, ami éberen lét közben tör az emberre… és nem tudja kinyitni a szemét, hogy véget vessen neki.
– Van egy ötletem. Nem tudom mennyire örülnél neki, vagy mennyire jó ötlet, de talán könnyebb lesz majd neked. Öhm… – Esmére emeltem a tekintetem. Figyeltem, ahogy körbenéz. – Kapsz tőlem még valamit, de ehhez varázsolnom kell.
Elhúztam a szám, mintha csalódott volnék, de nem örültem, hogy muglik jelenlétében, ráadásul konkrétan a hatalmas ablak mellett ülve akar varázsolni. Az egy dolog, hogy én állandóan eszement vállalkozásokba kezdek, de Esmének nem kéne. Ő olyan, mint egy gyöngyszem, amit védeni kell attól, hogy ellopják.
Nem avatkoztam mégsem közbe. Megváltam, hogy elővegyen valamit, beszéljen a trükkjeiről és valóban varázsoljon. Csupán eközben pillantottam meg a csillogó fülbevalót. Aprócska darab volt, gombforma. Önkéntelenül is a saját fülembe díszelgő példányhoz kaptam. Az persze nem volt annyira szép és finom darab, de éppenséggel túlzottan férfias sem. Nem érdekeltek az ilyen apróságok. Az ékszerek minden formáját és fajtáját szerettem, bár az tény, hogy magamon keveset viseltem.
–Most már mindig tudni fogod, hogy hol vagyok, bárhol megtalálhatsz majd. Elég csak megdörzsölnöd kicsit, és megmutatja majd egy térképen. Vagy nem tudom, igazából nem próbáltam még ki ezt a bűbájt. Azt is tudni fogod, hogy jól vagyok-e.
Megfogta a kezemet és beleejtette az apró ékszert. Közelebb húztam a tenyerem az arcomhoz, a másik kezem hüvely és mutatóujja közé fogtam a fülbevalót és kicsit megfogattam, hogy jobban lássam. Örültem, hogy végre vigyázhatok Esmére ilyen formában is.
– Rajtad múlik, hogy használod vagy sem. De barátodként szeretném ha tudnád, mindig számíthatsz rám, legyek bárhol, csak keress meg, ha szükséged van rám.
– Köszi – motyogtam. Már-már elmosolyodtam, mikor eszembe jutott valami… Phillip.
Ha Esmé ilyen egyszerűen rá tudott olvasni valamit egyetlen ékszerre, akkor lehet, hogy… hogy ő is… A gondolatba beleremegtem. A fülbevalót zsebrevágtam és mindkét kezemmel a nyakamhoz kaptam, hogy kiszakítsam onnan a nyakláncot, amit ő adott. Könnyen eltéptem, mit sem törődve, hogy közben a bőrömet végig dörzsölte az.
Úgy csaptam le az asztalra. A kávém kifolyt kicsit, ahogy megremegett a pohár a becsapódó indulatok alatt. Csak néztem az ékszert. Azt tudtam, hogy vannak képességei, hogy megvéd dolgoktól. Azt azonban nem sejtettem, hogy esetleg követhet is általa. Ez volt az egyetlen olyan tárgy, amit közvetlenül tőle kaptam. A gyűrűt magam loptam el valakitől, a kastély kulcsát pedig nem hordtam magamnál állandóan.
– Többé nem veszem fel… – jelentettem ki hideg, érzések nélküli hangtól. A korábbi gyengeségem elszállt, csupán a düh maradt, amit apám puszta gondolata váltott ki.
– Biztosan ezzel próbált állandóan a nyomomra bukkanni… ugye? – kérdeztem.
Hosszasan fújtam ki a levegőt, próbáltam nem ingerült lenni, de a kezem máris ökörbe szorult. Éreztem, ahogy a körmeim fájdalmasan a bőrömbe fúródnak. Azonban fontosabb volt a harag, amit apám iránt éreztem. Nem is gondoltam bele, hogy már jóval a láncok előtt is lekövetett engem, nem érdekelt az észérvek. Csak elöntött a méreg.
– Gyűlölöm… – súgtam az ékszerre bámulva.

~ set ~

Elliot O’Mara

          Nem tudom, mit tudnék még mondani neki. Annyira szeretnék segíteni, de ennél többet nem tudok tenni. A legnagyobb feladatom most az, hogy elhiggye, nincs egyedül, és ha kér, akkor kap is segítséget. Mert azért ráerőszakolni sem szeretném magam. Igazából már abban se vagyok biztos, hogy a kezének eltolása nem túlzás volt-e részemről. De ha az is, nem látszik rajta, hogy megsértettem volna vele.
          A fülbevaló ötlete viszont hirtelen pattan ki a fejemből, és hogy megvalósítom mindent kockára téve, annak két oka van. Az egyik, hogy szeretném megnyugtatni őt, a másik, hogy tudja, rám tényleg számíthat bármikor, nem csak üres szavak hagyják el a számat. Beleejtem a tenyerébe, és alaposan megnézi magának. Oké, talán nem a tipikus férfi ékszerről van szó, de azért nem is annyira lányos. Szándékosan vettem ilyen semlegeset, mert nem minden esetben kell kitűnni a tömegből. Néha az egyszerűbb elegánsabb.
          - Nem tetszik?
          Kicsit aggódva kérdezem, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó választás volt mégis annak ellenére, hogy látok valami mosolyfélét átsuhanni az arcán. Kérdőn nézek rá, ahogy a nyakához kap és a letépi a láncot.
          - Mi a…?
          Persze hamar meg is kapom a választ. A nyakláncnak egy bűne van lényegében. Hogy Philliptől kapta. Nem tudom mi a gond most megint közöttük, de szemmel láthatóan valami sokkal komolyabb, mint amit értenék. Azt tudom, hogy Phillipnek el kellett utaznia, ezért nem jön hozzám se, és azt is tudom, hogy mesélt néhány dolgot a nyakláncról.
          - Én…
          Kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy mennyire örülne neki a támogatóm, ha elárulnám a lánc titkát. Végül pedig úgy döntök, hogy inkább beavatom. Ha most úgysem fogja felvenni többé, akkor majdhogynem mindegy is, hogy tud vagy nem tud róla.
          - Én annyit tudok a láncra, amit ő elmondott nekem, de pontosan nem avatott be. Mikor megkeresett, hogy adjam oda neked, akkor azt mondta, védő bűbájok vannak rajta elsősorban, hogy maga a medál is a tolvajok görög istenének a jelképe. Azt mondta, hogy tudni fogja hol vagy ugyan, de inkább a védelmed az elsődleges célja vele.
          Csodálkozva nézek rá, ahogy az érzelmes széles hullámban öntenek el. nem gondolom, hogy ekkora bűnt követett volna el ezzel, én is megcsináltam volna. Főleg annak tudatában, ha esetleg nem tudok már úgy vigyázni rá, ahogy korábban. Kezem az ő keze után nyúl.
          - Elliot, tudom, hogy ez most így hirtelen nagyon sok ez így, de hidd el, hogy csak a jó szándék vezérelte, mikor azt a medált neked adta. Meg aztán….
          Elmosolyodom, ahogy megpróbálom felvenni vele a szemkontaktust. Muszáj kicsit kizökkentenem ebből a helyzetből, különben a végén még olyan dolgot vesz a fejébe, ami miatt végérvényesen megromolhat a kapcsolata az apjával.
          - Tudod, Phillip helyében én is ezt tettem volna. Úgy akarta elengedni a kezed, hogy azért biztonságban tudhasson, és ha kell, akkor bármikor megmenthessen, amikor szükséged van rá.
          Sóhajtok egyet. Majd inkább a kávém felé nyúlok és elkezdem kortyolgatni. A legnagyobb aduászom még a végére tartogattam, mert nem csak ennyit mondott Phillip, igaz, ezt már a szakításunk után árulta el. azt mondta, hogy duplán akarta bebiztosítani magát, ezért két olyan tárgy van nála, ami a helyét mutatja meg és az állapotát.
          - Figyelj, ha jól tudom, az apád már a nyaklánc odaadása előtt is meg tudott menteni, ha arra volt szükség. Gondolod, hogy akkor ez az ékszer tehet mindenről? Tudod, én örülnék neki, ha valaki, aki igazából alig ismer – félretéve azt, hogy családtag vagy sem –, annyira aggódik értem, hogy ilyen trükkökre is képes.

[Esmé]

C O F F E E  T I M E

[viselet]

Esmé
1999. április

Háborogva bámultam az asztalon heverő láncot. A szárnyakkal ékesített lábfejet formázó medált. Az aranyékszert egyetlen, tisztafényű kövecske díszítette. Szerettem, amit jelképez, a magaménak éreztem. Talán, ha választanék magamnak egy ókori isten, az valóban Hermész lenne. Nem fohászkodnék hozzá, hogy védjen meg, anélkül is óvna talán… nem véletlenül nevezték a tolvajok védnökének.
Sóhajtva figyeltem, ahogy megcsillan rajta a kintről jövő fény és összekeveredik a benti, sárgás lámpafénnyel. Tetszett a látvány, nagyon is. Szerettem az ékszert, habár számtalanszor hagytam el a lakásomon belül annak idején, mikor apám a kezembe nyomta. Aztán rájöttem a hasznára, megkedveltem, könnyen be tudtam dugni a ruháim alá.
– Én annyit tudok a láncra, amit ő elmondott nekem, de pontosan nem avatott be. Mikor megkeresett, hogy adjam oda neked, akkor azt mondta, védő bűbájok vannak rajta elsősorban, hogy maga a medál is a tolvajok görög istenének a jelképe. Azt mondta, hogy tudni fogja hol vagy ugyan, de inkább a védelmed az elsődleges célja vele.
Csak hallgattam Esmé magyarázatát, közben nyeltem egyet. Igen, tudtam mindent… csak éppen az nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen egyszerűen nyomon is követhet vele. Valahol persze hálás voltam a lánynak, hogy felnyitotta a szememet. Nem érdekeltek Esmé érvei, sem az, hogy Phillipnek milyen jó szándéka volt. Már biztosan tudom, hogy annyira megbízhatatlan, amennyire mutatta magát az első találkozásunknál… ráadásul még lekezelő is. Nincs szükségem az életemben még egy emberre, aki pofon vág és úgy kezel, mint egy gyereket. Vannak épp elegen ebből a típusból.
– Nem érdekel. Ne figyeljen meg – morogtam magam elé.
Félre ütöttem a láncot, úgy hogy az asztal szélére került. Magam elé húztam a kávémat, beleittam, éreztem, hogy tiszta tejszínhab leszek… mégsem töröltem meg az arcom. Nem érdekelt, elég lesz a végén foglalkozni az ilyesmivel. Amúgy is túl dühös voltam.
– Tudod, Phillip helyében én is ezt tettem volna. Úgy akarta elengedni a kezed, hogy azért biztonságban tudhasson, és ha kell, akkor bármikor megmenthessen, amikor szükséged van rá.
Hosszan fújtam ki megint a levegőt és a lány felé fordultam. Így már láthatta, hogy csupa hab borítja az arcomat. Engem azonban nem érdekeltek a könnyed, hófehér foltok még mindig. Túlságosan tombolt bennem az indulat. Éreztem, ahogy megfeszül a csuklóm körül a szalag. A kezem ökölbe szorult, ahogy erőszakosan az asztallapra csaptam. A bögrék kicsit megugrottak, de éppen csak néhány kávécsepp jelent meg a tiszta felületen.
– Figyelj, ha jól tudom, az apád már a nyaklánc odaadása előtt is meg tudott menteni, ha arra volt szükség. Gondolod, hogy akkor ez az ékszer tehet mindenről? Tudod, én örülnék neki, ha valaki, aki igazából alig ismer – félretéve azt, hogy családtag vagy sem –, annyira aggódik értem, hogy ilyen trükkökre is képes.
Hogy nem érheti éppen ő? Hirtelen lett rajtam úrrá a keserűség. Hiszen Esmé mindent tudott, a rémálmaimat, az apámmal kapcsolatos félelmeimet, erre lényegében őt kezdte el védeni. Tudtam nagyon jól, hogy már az előtt is megtalált, ha akart… követett valahogy, de bizonyára finomítani kellett a módszerein vagy valami hasonló.
– Attól az embertől jobb távol lenni – magyaráztam és elnyeltem a mondat folytatását. Nem akartam részletekbe menni, hogy mit miért és hogyan tett velem. Nem volt igazán értelme magyarázkodni.
Újra összetejszínhaboztam magam a hatalmas méretű kávémmal.
– Felpofozott. Többé nem állok vele szóba. – Foglaltam össze röviden. – Nem kell többé megmentenie... inkább halok meg, minthogy ő kaparjon össze... - Vicsorogtam és végig simítottam ott, ahol az a bizonyos pofon csattant.

~ set ~

Elliot O’Mara

          Bár mondhatnám, hogy az ember képes változni. De sajnos ez nem így van, és minél többször találkozom ezzel a mondással, annál biztosabb vagyok az ellenkezőjében. És így van ez a mecénásommal is, aki ismét bebizonyította, hogy ha bár szeretné elhitetni a világgal, hogy ő más, a vérében ott csörgedezik évszázadok vagy talán évezredek brutalitása, amit nem is tagadhat meg. De sajnálom, hogy pont egy olyan embernek nem sikerül bizonyítania, akinek a legfontosabb lenne. Örülnék neki, ha helyreállna kettejük között a kapcsolat, de úgy tűnik, mindenféle közeledési kísérlet csak még jobban eltaszítja őket egymástól.
          Mindezek tudatában teljesen jogos az a felháborodás, ami Elliotban ennyire tombol. Egyrészt már nagyon nem gyerek, ami miatt ennyire oda kéne figyelni rá, másrészt, ha legalább kicsit kezelné felnőttnek, akkor rájönne, hogy a céljaik közösek. Bár, ez utóbbi Elliotra is igaz. Kár, hogy nem tudok ott lenni egy alkalommal, és meglátnám, hogy mi is a nagyon nagy baj kettejük között.
          Mondjuk lehet, hogy pont ezért vállalok nagy kockázatot, mikor kicsit Phillip mellé állok. Nem akarok igazából egyikük oldalára sem állni, hiszen a konfliktus alaptermészetét nem ismerem, ami miatt most ennyire kiborult, de az biztos, hogy valami nagyon komoly dologról van szó. A nyakláncot viszont sajnálom, ő az áldozata ennek az egész helyzetnek.
          - Elliot, nyugodj meg, most nincs itt. És hagyd azt a láncot, ő nem tehet semmiről.
          Ezt már azután mondom, mikor az asztalra csap, és a váratlan hanghatás miatt megijedek. De nem csak én, hanem még páran a kávézóban, mert néhány szempár felénk fordul és érdeklődve figyelni kezd.
          - Bocsánat – nyögöm ki, bár nem tudom miért. Senkinek semmi köze hozzá, hogy mi történik itt.
          Inkább kérdőn nézek a velem szemben ülőre, mert tényleg nem értem, mi ez a nagy ellenségeskedés az apjával szemben. Ennyire azért nem volt rossz a viszonyuk.
          - Tudod, hogy nem tudok távol maradni tőle. A mecénásom, és neki köszönhetem a jövedelmem egy részét. Ha akarnám, akkor a kiadót is otthagyhatnám, de mivel nem akartam kihasználni őt, ezért nem tehetem meg. De felajánlotta már, mert jobban szeretné, ha – ahogy ő mondta – megtérülne a befektetése.
          Tudom, hogy ez így most nagyon csúnyán hangzik, de az ő szempontjából én tényleg az vagyok. Megbízásokat ad, feladatokat, és igyekszik mindent elkövetni annak érdekében, hogy a legjobb festő és illusztrátor váljon belőlem, de nyilván neki is vannak követelményei, amiket teljesítenem kell. Ahogy mondani szokás, manapság már semmi sincs ingyen.
          Elliot mondandójára viszont nem vagyok felkészülve. Igazából nem is tudom melyik részére, hiszen a tetlegesség nem áll messze tőle, de nem gondoltam volna, hogy képes lesz lemondani arról, amire eddig a fél életét tette. Igaz, megtalálta, és biztos vagyok benne, hogy nem erre számított, szóval valahol megértem miért beszél most ilyen indulatosan róla.
          - Azért gondold át ezt még egyszer. Ezt akartad egész életedben. Tudom, hogy ez közel áll a megbocsájthatatlan, de gondold át mielőtt ilyen kijelentéseket teszel. Meg fogod bánni.
          Megfogom a szalvétámat, majd felé nyújtom. Igazán letörölném a habot a felső ajka fölül, de azért nincs olyan messze a kiadó, és nem akarom, hogy valaki félreértsen bennünket. Nem magam miatt aggódom, hiszen az előbb taglaltam, hogy akkor sem történik semmi, ha már nem tudok ott dolgozni.
          - Tudod, most megérdemelnéd, hogy úgy felpofozzalak, mint a kakaózóban, mikor megismertelek. Most is esztelen vagy, nem gondolkodsz tisztán. Ilyenkor arra gondolok, hogy mennyit változtál, és nem tudok rájönni, hogy miért. Hogy mi lehet a kiváltója ennek az egésznek.
          A capuccinómba temetkezem kicsit. Hagyom, hogy elérjék a szavaim, de nem akarom annyiban hagyni azért a dolgot, csak időt hagyok. Miután belekortyolok a már majdnem kihűlt kávémba, és visszarakom az asztalra szólalok meg újra.
          - Phillip jelleme nem a legtökéletesebb, és nagyon nem szép, amit csinált, jogosan vagy felháborodva. De én az mellett voksolok, hogy inkább ő kaparjon össze bárhonnan, minthogy ne lássalak soha többé.
          A lánc felé nyúlok, nem akarom, hogy leessen, és esetleg baja történjen.

[Esmé]

 

C O F F E E  T I M E

[viselet]

Esmé
1999. április

Egyre erősödő düh, ezt éreztem, ahogy Esmé szövegelését hallgattam. A lánc nem tehet róla… felhorkantam a kijelentésre és megmarkoltam az asztal szélét. Így küzdöttem az ellen, hogy üvöltözni kezdjek azonnal.
– Az csak egy rohadt tárgy, ha nem tűnt volna még fel… – Fojtott hangon beszéltem. Ez volt a szerencse, mert nem akartam a kelleténél jobban magunkra vonni a kávézó látogatóinak és alkalmazottainak figyelmét.
A pofon… nem véletlenül hoztam fel azt a mozzanatot, ami a leginkább bántott apámmal kapcsolatban. Megalázott, „kölyökként” kezel és fölényeskedett. Talán nyakon öntöttem egy adag itallal, de csupán azért, mert már túlságosan beleártotta magát a dolgaimba. Igen, a fia vagyok, valószínűleg tudnia kell rólam, de a mi kapcsolatunk nem ilyen egyszerű. Ebben vannak határok és nincsen joga ítéletet mondani a tetteim felett. Valójában sosem volt neki. Nem tudtam még neki megbocsátani, amit anyámmal tett és azt sem, ahogy először találkoztunk szemtől szemben. Csak egy tárgy voltam neki, amit felhasználhatott az ereklyék előkerítésére… de nem érdekel. Nem fogom visszaadni őket. Érje be a család azzal az eggyel, ami Keannél van.
– Azért gondold át ezt még egyszer. Ezt akartad egész életedben. Tudom, hogy ez közel áll a megbocsájthatatlan, de gondold át mielőtt ilyen kijelentéseket teszel. Meg fogod bánni.
Dühösen néztem Esmére. Nem tudtam megszólalni, túlságosan is hidegzuhanyként ért a hozzáállása. A mecénása, igen… és akkor mi van? Én meg az az ember vagyok, aki elvette volna feleségül is, ha nem táncolt volna ki a kapcsolatunkból. Megvolt minden lehetősége arra, hogy boldog lehessen mellettem. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe, amitől csak még mérgesebb lettem.
Hagytam, hogy egy szalvétával megtöröljön. Nem tudtam elhúzódni sem, olyan hirtelen jött ez is.
–Tudod, most megérdemelnéd, hogy úgy felpofozzalak, mint a kakaózóban, mikor megismertelek. Most is esztelen vagy, nem gondolkodsz tisztán. Ilyenkor arra gondolok, hogy mennyit változtál, és nem tudok rájönni, hogy miért. Hogy mi lehet a kiváltója ennek az egésznek.
Hosszan fújtam ki a levegőt, közben lesütöttem a szememet. A keserűség annyira átjárt és úgy fájt a szívem. Talán éppen emiatt veszítettem abban a kapcsolatban, talán éppen ezért kellett véget érnie az egésznek… mert Esmé mindig is villámhárító próbált lenni. Phillip oldalán állt, mert ő pénzeli vagy mert szimplán ő is egy hülye gyereknek tart engem. Nyeltem egyet, hogy a gombóc, ami a torkomban egyre csak nőt, legalább egy kicsit hagyjon nekem nyugalmat. Erős vagy, O’Mara, nem szabad könnyezned…
–  Phillip jelleme nem a legtökéletesebb, és nagyon nem szép, amit csinált, jogosan vagy felháborodva. De én az mellett voksolok, hogy inkább ő kaparjon össze bárhonnan, minthogy ne lássalak soha többé.
Kinyitottam a szemem, ahogy a csészéje koppant az asztalon.
Egy ideig csak bámultam a lányra és nem tudtam elhinni, hogy ezt mondja. Igen, igaza volt, jogos a felháborodásom, csakhogy ez már jóval több annál. Egy olyan seb, ami mindig is megvolt és Phillip képes volt minden tettével és szavával tovább mélyíteni, miközben én bízni akartam benne. Nem véletlenül hívtam Tengerszembe és mutattam meg neki az otthonunkat… és avattam be mindenbe. Más nem láthatott eddig igazán gyengének, csak Nat.
– Mindig is az ő párját fogtad ebben az ügyben? – Halkan beszéltem, de a kérdés keserűségét érezhette Esmé.
Rátenyereltem a láncra és magam elé húztam. Ugyanazzal a lendülettel bepréseltem a zsebembe, de a nyakamba nem akartam venni többé.
– Hányszor mondtam el neked, milyen rettegésben éltem gyerekként… közben mégis ennek a borzalmas alaknak a figyelmére vágytam – mondtam még mindig csendesen. – Megsebzett engem és ő ahelyett, hogy gyógyítani próbálná, csak újra és újra feltépi. Nem egy ötéves kisfiú vagyok, akit nevelni kell… nem egy kifutó fiú, aki megszerzi, ami kell neki… a felnőtt fia vagyok.

~ set ~

Elliot O’Mara

          Érzem, hogy talán elvetettem a sulykot. Visszagondolva a mondataimat úgy is tűnhet, hogy Phillipet akarom védeni pedig nem. De rossz hallani, hogy ilyen véleménnyel van róla. Viszont ez egy olyan helyzetnek tűnik, ahol kénytelen vagyok a villámhárító lenni, de biztos nem a közvetítő. Sóhajtok egyet, mikor letörlöm a habot a szája széléről. Ez már talán tényleg olyan figyelmesség, amit nem kéne előnyben részesítenem. Talán a régi időkre fogja emlékeztetni, ahogy engem is.
          A szavaim is keményen csengenek, nem akartam ennyire durva lenni, de szeretném felébreszteni ebből a helyzetből. Bárcsak kicsit jobban belátnék a kapcsolatukba, de így nehéz lenne bármelyiküknek is tiszta szívemből igazat adni. Megáll a kezem a lánc felé közeledve, ahogy elhangzik a kérdése. Ez nagyon váratlanul ér, meg is áll a kezem.
          - Ha a biztonságodról van szó, akkor igen. Nem tudtalak volna nyugodtan elengedni úgy, hogy talán soha nem jössz vissza. A kettőtök dolgába viszont soha nem avatkoztam bele. Nem az én tisztem eldönteni, hogy milyen a kapcsolatotok egymással. Nem mondom, csitítottam már őt is, mikor nem értett veled kapcsolatban valamit, de soha nem érveltem kifejezetten egyikőtök mellett.
          Csak ekkor ugrik be, hogy mivel ő nem ismeri azokat a beszélgetéseket, amiket Phillippel váltottam, így nem tudhatja azt sem, hogy fordított helyzetben pont ugyanez történik. A férfi kiakad, én meg megpróbálom megnyugtatni, és megismertetni Elliot álláspontjával. Nem lesz ez így jó, mert a végén még miattam fognak összeveszni. De ha mindig igazat adok nekik, mikor valami gondjuk van a másikkal, akkor csak még jobban adom alájuk a lovat.
          - Rengetegszer mondtad már, és tudom, nem felejtettem el. De szerinted neki milyen érzés volt elzárva lenni tőled? Meghallgattad? Vagy elkönyvelted olyannak, amilyen akkor volt, mikor gyerekkorodban meséltek róla?
          Hirtelen kapom a szám elé a kezem. Túl messzire mentem, hiszen tudom, hogy próbálta, de a bemutatkozása után már nehezebben tudná elhitetni magáról azt, hogy olyan is tud lenni, amilyennek Elliot látni akarja. De azt is el kell ismerni, ha tényleg olyan lenne, akkor azzal az anyját állítaná be szörnyeteggel, hiszen elzárta a saját fiát az apja elől.
          - Sajnálom, túl messzire mentem.
          A kezemet összekulcsoltam az ölemben, a fejem lehajtom. Túlságosan is belefolytam ebbe a vitába, de az biztos, hogy nem fogok igazat adni Elliotnak. Nem fogom tovább duzzasztani a sértődöttségét akár jogos, akár nem.
          - Phillip nem jó apa, ahogy a jelek bizonyítják. De egy valamiben nagyon is hasonlítotok – hirtelen emelem meg a tekintetem, és fúrom Elliotéba. – Mind a ketten siránkoztok, hogy mennyire nem azt kaptátok, amit akartatok, hogy a másik mennyire nem érti meg mi lenne a jó neki. Mi lenne, ha ezt egyszer egymással beszélnétek meg?
          Kész, elástam magam ebben biztos vagyok. Ezúttal már túl messzire mentem, de akkor is meg akartam ezt mondani, mert már elegem van ebből a folyamatos nyafogásból. Elmegyek a pulthoz, és kérek egy másik sütit. Szerencsére hamar megkapom, így alig leszek távol az asztaltól.
          - Sajnálom, az előbb… Nem kellett volna ezeket mondanom.
          Bár még mindig tombol bennem egy kis hév, azért igyekszem lenyugodni, ezért a sütimet kezdem enni. Most már igazán kívánom, és rám is fér egy kis cukor.
          - Tudod, abban azért igazad van, hogy nem ötévesként kellene bánnia veled, vagy szolgájának tekinteni. De úgy gondolom, hogy ez a kincskeresés a ti közös hangotok. Ezen keresztül kéne megtalálnotok azt, amit a másik megadhat. Kezdjétek innen a beszélgetést, és utána már akár jól is alakulhatnak majd a dolgok.

[Esmé]

C O F F E E  T I M E

[viselet]

Esmé
1999. április

Csendesen vettem tudomásul, hogy Esmé kicsit sem ismer. Hogy könyvelhetnék el bárkit rossznak, akiről semmit sem meséltek? Ezt ő is tudta, hiszen mondtam neki: anyáék nem akarták, hogy tudjak az apámról, meg akartak óvni tőle. Tudták, milyen kíváncsi voltam már akkoriban is és előbb-utóbb bizonyára megkeresném. A félelmem, az ellenszenvem mindig is abból szakadt, amit a saját szememmel láttam. Azt, amit az anyámmal tett, ahogy beszélt vele és fenyegett. Viszont, ugyanebből fakadt a túlzott érdeklődésem is.
– Sosem mondtak róla semmit… – suttogtam és az asztal sérült lapját bámultam.
Finoman végig húztam a mutatóujjamat az egyik mélyedésen. Hány ennyire nem emlékszik… vagy csupán nem sikerült megismernie az elmúlt hónapokban? Ez a gondolat fészkelte be magát a fejembe és – annak ellenére, hogy már Nat mellett voltam boldog – csalódottságot éreztem. Valamikor szerettem ezt a lányt őszinte szerelemmel, készen álltam elvenni, feladtam érte egy olyan életet, ami igazán az enyém volt és szerettem. Beszálltam a patikába, hogy a családunknak pénzt keressek… és így kellett megtudnom, hogy még csak nem is ismert. Ha mégis, akkor Phillip oldalán áll, csak mert pénzeli pár festmény miatt. Hát engem jobban megtömött, mint őt még sem fogok az ő kényekedve szerint táncolni. Nem vagyok egy bábú, aki az ő szavait indítja meg.
Nem érdekelt, hogy sajnálja, hogy lehajtott fejjel ücsörög mellettem. Túlságosan csalódott voltam, nem tudtam megszólalni egy ideig. Csak hallgattam, ahogy hamarosan ismét magyarázni kezd.
– Phillip nem jó apa, ahogy a jelek bizonyítják. De egy valamiben nagyon is hasonlítotok – Ráemeltem a tekintetem, így találkozott az övével. –  Mind a ketten siránkoztok, hogy mennyire nem azt kaptátok, amit akartatok, hogy a másik mennyire nem érti meg mi lenne a jó neki. Mi lenne, ha ezt egyszer egymással beszélnétek meg?
Nem bírtam megállni, felhorkantam.
– Úgy festek, mint aki siránkozik? Már napokkal ezelőtt kizártam Phillipet az életemből. Csak elmeséltem valamit, amit tett és felháborít az, hogy követ… – még mindig halkan beszéltem. A gúny azonban hallatszott minden szavam mögött.
Talán nem tudott mit mondani. Azért kelt fel és sétált el a pulttól, mintha meg kéne alaposan gondolnia a dolgot. Figyeltem távolról, ahogy kér egy szelet sütit, majd az újabb tányérral visszasétál és újra helyet foglal. Sőt, hallottam a sajnálkozását is.
–  Tudod, abban azért igazad van, hogy nem ötévesként kellene bánnia veled, vagy szolgájának tekinteni. De úgy gondolom, hogy ez a kincskeresés a ti közös hangotok. Ezen keresztül kéne megtalálnotok azt, amit a másik megadhat. Kezdjétek innen a beszélgetést, és utána már akár jól is alakulhatnak majd a dolgok.
Újra felhorkantam. Esmé még mindig nem értette. Nem értett sem engem, sem az apámat, sem a helyzetet és ez még mindig mélységesen elkeserített. Nem fogom megutálni ezért, sőt számon sem fogom rajta kérni soha. Már nem tehetem, ismerősök vagyunk, akik között jó a viszony. Amit valamikor tőle szerettem volna megkapni, most már Nattól jön természetesen.
– Szakadjunk le erről a témáról – mondtam nyersen és megint magam elé húztam a kávémat. Nagyot kortyoltam belőle, nem törődve az újra tejszínhabos arcommal. Talán ez megnevetteti Esmé annyira, hogy ne akarja valóban tovább feszegetni olyan határokat, amik nagy vitát váltanának ki.
– Ígérem, nagyon vigyázok majd a kulcsodra – folytattam. Magamra erőltettem egy mosolyt, majd a sütikre néztem. Az egyik, ami korábban Esméjé volt és már félig megcsócsáltam még mindig ott várta a folytatást.
Nagyot nyelve biggyesztettem le az ajkaimat, mintha undorodnék az egésztől. Valóban így volt, nem bírtam volna még egy falatot lenyomni a torkomon. Azért magam elé húztam, egészen közel, hogy Esmé ne vegye észre a gondjaimat. Nem akarok Reagan megölésétől eljutni Phillipig újra.
– Sőt… azt hiszem többször meg is foglak látogatni. Van még mit finomítani a leveskésztő művészetemen. –Vigyorogtam rá.