Punch&Judy Pub

Emily Myra Dean pennájából



Barátságos kis kocsma, amilyennek egy angol pubnak lennie kell: füstös, a falra rögzített plazmatévén lóverseny megy,  a pultos kopaszodik, és évről-évre jobban látszik a sörhasa. Esténként megtelik a hely munkából érkezőkkel, akik egy ital mellett vezetik le a feszültséget. Hátul van egy asztalokkal, székekkel berendezett kis terasz is, mely a Covent Garden piacának épületére néz.

                    Minerva Balmoral

          Lassan ideje lesz összekészítenem a kofferem és a Roxfort felé venni az irányt. Igen, még így is, hogy egy hónap múlva kezdődik csak a tanítás. Kicsit elegem van már Londonból, és az egy helyben állásból, de muszáj volt felkészülnöm. Holnap össze is pakolom a holmim, és elindulok. Még úgyis meg kell állnom Perth-nél, hogy az ottani lakást is rendbe tegyem. A háború lezárása óta nem voltam arrafelé, kíváncsi vagyok mennyire sikerült helyreállítani a várost.
          - Meghívlak a következő körre, ha zenélsz egy kicsit – mondja Judy a pub egyik tulajdonosa.
          A Punch&Judy Pubban ülök az egyik asztalnál a teraszon. Judyt még régebbről ismerem, amikor a háború előtt a Minisztériumban dolgoztam, akkor gyakran jártam ide. Egy ideig mindent elkövetett azért, hogy összejöjjünk, de egy-két randinál nem jutottunk messzebb. Szerencsére azóta is jóban vagyunk, talán ezért is járok ide vissza. Meg azért, mert valamiért megnyugtat a hely.
          - Judy, nem szeretnék, tényleg. Régen játszottam már, és ahogy nézem, az embereket a lóverseny sokkal jobban érdekli, minthogy valaki odaül a színpadra és eljátszik egy dalt.
          - Akkor tedd meg értem, kérlek.
          Ugyan zongorázni zongoráztam, mikor hazamentem Bristolba a nyár elején, de gitározni már a háború előtt se nagyon gitároztam. Pontosabban még talán neki játszottam utoljára, mielőtt átköltöztem Perth-be. Csak ott porosodik a gitárom a szekrényben, magam se tudom megmondani, hogy miért. Meg aztán, azt a zongorázást is lehetne mindennek nevezni, csak zongorázásnak nem. Ha jól összeszámolom, akkor kijön, hogy lassan másfél éve nem nyúltam semmilyen hangszerhez.
          - De nem vállalok felelősséget, régen nem játszottam már.
          Megadom magam, mert tudom, hogy tényleg nagyon szereti, ahogy játszom. Talán ez az oka annak, hogy hamar belém szeretett, és majdnem összejöttünk. Csak aztán én a háború miatt elhagytam Londont, ő pedig itt maradt. Így már esély se volt rá, hogy egy kapcsolat kialakuljon kettőnk között. Leveszem a kabátomat, és a szék támlájára dobom. Tudom, hogy nem fog senkinek sem kelleni.
          Felmegyek a színpadra, és felemelem a széknek támasztott gitárt. Megpengetem egyszer-kétszer a húrokat, hogy meghallgassam, mennyit kell a hangolással bajlódnom. Szerencsére nem sokat, valószínűleg valamelyik nap használták. Leülök a székre, még egy utolsó pillantást vetek Judyra, majd belekezdek a pengetésbe. Elsőnek Mozart Lacrimosájába fogok bele, majd a My way egyféle feldolgozásába.
          Úgy tűnik a játékommal annyira nem zavarok meg semmit. Akik a lóversenyt figyelik, azok továbbra sem tekintenek rám. A bárpultnál ülők többsége, már ülni is alig tud. Egyedül Judyn látom, hogy mennyire rabul ejti a játékom és talán még néhány vendégen. Feltűröm az ingem ujját, és belefogok még egy utolsó számba, amit nemrégen hallottam, a Shape of my heart címűbe.
           Már korábban is felfigyeltem egy lányra, aki akkor érkezett meg - valószínűleg a testvérével -, mikor a My wayt játszottam, de most megint felkeltette az érdeklődésem. Nem csoda, hiszen azon néhány vendég egyike, aki odafigyel arra, amit csinálok. A dal befejeztével lerakom a gitárt, majd távozom a színpadról egy gyenge és halk tapsolás közepette.
          - Elégedett vagy? – kérdezem Judytól, miközben visszasétálok a teraszra, és felveszem a kabátom.
          - Nagyon. Egyáltalán nem jöttél ki a gyakorlatból.
          - Hoznál nekem még egy korsó sört? És… - Újra eszembe jut a testvérpár. – Legyen két pohár rostos narancslé is.
          - Csak nem le fogsz szokni az alkoholról? – mosolyog a nő.
          - Nem áll szándékomban leszokni az alkoholról. Ehhez az asztalhoz hozd, kérlek a rendelést. És te fizeted ezt a kört – mosolygok vissza rá.
Ő is mosolyog, majd elindul a bárpult felé. Visszamegyek az épületbe, aztán a tekintetemmel keresni kezdem őket.
          - Sziasztok! – lépek az asztalukhoz. – Zavarhatlak titeket egy percre?
Nem akarom azonnal letámadni őket, hogy ez által esetleg ijesztőnek tűnjek, ezért várok egy pár pillanatot, mielőtt folytatnám.
          - Láttam, hogy készítettél néhány képet, amíg a színpadon voltam, megnézhetem őket?
Mikor látom, hogy Judy kivitte az italokat az asztalomhoz, meghívom őket oda. Még mindig jobb ott kinn a teraszon, mint benn a cigarettafüsttől bűzlő helyiségben. És ha fáznának, akkor Judy biztos takarót is biztosítana nekik.

[Vigyázz Gregre, mindjárt jövök!]

                                                        

 

                                        

    Willow&Minerva

Minden létező önuralmamra szükségem van ebben a mélységesen vidám pillanatban ahhoz, hogy ne másszak bele az öcsém képébe. Csak öt perce érkeztünk, de már őszintén vágyakozom az ágyam és egy pohár kakaó után, bármilyen gyerekes is ez… Gregory, vagy az éjszakai élet pillangójaként csak lazán: Greg, épp abban fogad az állítólagos közös barátainkkal, hogy le tud húzni rezzenéstelen arccal x felest – a mennyiségnél félúton lemaradtam valahol, a felháborodásomat palástolandó. Megcsillan a kezükben a kis pohár, ha nem lennék épp az ügyeletes erénycsősz, valószínűleg csatlakoznék a fogadást kötő kis társasághoz, nekem azonban ma este a gondos nővér szerepét osztották, és már a múltkor is kis híja volt, hogy be tudtam lökni Gregoryt a fürdő ajtaján apa gyanakvó kérdései előtt. Becsületemre legyen mondva, hogy én még képes voltam összefüggő mondatokat alkotni és egyenesen megállni a lábamon – ha az ember a magát felnőttnek képzelő öccsét hajkurássza éjszakákon át, óhatatlanul megiszik némi szíverősítőt unalmában.
Most azonban nem jókedvemben vigyorgok, amint ledönti az első felest, intéssel jelzem, hogy kénytelen lesz ezúttal négykézláb hazajutni, mert az én segítségemre nem számíthat. Lényegében teljesen mindegy, mit mutogatok, hangos taps közepette csúszik a harmadik pohár, én pedig a maradék ép eszem érdekében inkább felállok az asztaltól, mielőtt valami meggondolatlant tennék – ami a megmaradt poharak elkobzását és a hangos üvöltést is jelentheti. Nem akarok én lenni a gonosz mostohanővér, akivel még szórakozni sem lehet, de bejön a képbe az a sajnálatos apróság, hogy mindketten korhatár alatt vagyunk. A megbízható hangú győzködésnek hála apa boldogan elengedett minket, én pedig mindig kényszeresen jó fej akarok lenni élénk hajtásokban kamaszodó öcsémmel, így mindig egy jótékonyan szemet hunyó pultos székein kötünk ki, a mostani helyzetben a különbség csak az, hogy társaságunk is akadt, így nem én emelgetem mellette a poharat.
A pub belseje felé fordulok, ahonnan a fiatalkorú öcsém és lassan, de biztosan részegedő társasága nem igazán rí ki – nincs tele a hely, épp ideális arra, hogy valaki alkoholba fojtsa a bánatát. Megakad a szemem azonban egy férfin, aki az előbb még biztosan nem ült a színpadon és gitározott ilyen látványos tehetséggel. Vajon gyakran felbukkan itt, csak nekem nem tűnt fel?
- Vigyázz Gregre, mindjárt jövök! – szólok rá a bal asztaltársamra, aki egy hangos csuklás kíséretében felmutatja a hüvelykujját. Rendben, legalább biztos lehetek benne, hogy az öcsém remek társaságban marad itt…
Előhúzom a fényképezőgépem a zsebemből, amely pontosan ilyen alkalmakra van velem mindig – a Roxfortban le kell mondanom az elektronikáról, itt azonban már le is térdeltem a legjobb szöget keresve az első képemhez. A férfi szerencsére nem zavartatja magát, leginkább magának játszik… vagy talán a pult mögött álló nőnek? Utóbbi meghatottan dől a söntésnek, kezében még az épp törölgetett pohár is meg-megáll. Elmosolyodom a látványra, mire felém pillant, de a tekintetünk csak cinkosan villan össze – persze hogy mindkettőnket megigéz a pillanat, csak egészen más szempontból. Még lövök pár beállításnyi képet a gitározó úrról, aztán jobbnak látom a háttérbe húzódni, a dal is a végéhez közeledik. Ugyan nem ismerem a dallamot, de a gyakorlatlan fül számára is érzékelhető a tehetsége.
Kifelé menet még rákacsintok a pultosra, aki ekkor már a férfivel foglalkozik, engem pedig a kissé elcsendesült öcsém fogad az asztalnál. A csapat egy része épp dohányzik, lehuppanok mellé, telve a szokatlan empátiával megsimogatom a hátát. Zöld arca felém fordul, békésen csuklik egyet, szinte biztos vagyok benne, hogy ez a buli itt és most ér véget, összébb húzom magam a zakót az indulás gondolatára, mikor egy kéz ér a vállamhoz.
- Sziasztok! Zavarhatlak titeket egy percre? – az előbbi gitáros az, nekem pedig mindjárt felgyorsul a pulzusom a tekintetére. Ha egy romantikus lányregény szereplői lennénk, könnyű lenne megérteni a hirtelen reagálásom, nekem azonban egy barátságosan közeledő rendőr képe jelenik meg a lelki szemeim előtt.  Megfeszülök egy pillanatra, de az idegen nem vár sokáig a nem érkező válaszra.
- Láttam, hogy készítettél néhány képet, amíg a színpadon voltam, megnézhetem őket?
Bizonytalanul elmosolyodom, kezem a gép után matat, mikor az öcsém újra csuklik – az ajkamba harapok a nyilvánvalóra. Ha rendőr, meg sem kell erőltetnie magát, hogy lebuktasson, gyakorlatilag tálcán kínáljuk fel magunkat, bármilyen kétértelműen hangzik is ez. Úgy tűnik azonban, nem ez a helyzet, a férfi barátságosan egy kinti asztal felé int, ahová a pultos már két poharat le is készített. Felnyalábolom az öcsémet, akire minden kétséget kizáróan ráfér a friss levegő, és rövid cipekedés után az egyik székbe ültetem. Az eddig ijesztően zöld bőre kezd újra emberinek tűnni a mély lélegzeteknek köszönhetően, én pedig eldöntöm magamban, hogy hirtelen megjelent gitárosunk nem lehet rendőr, eddigre ugyanis már drámain az arcunkba kellett volna mutatnia az igazolványát és a diadalittas vigyorát.
- Elnézést az öcsém miatt… - szólalok meg végre, egy sokkal bizakodóbb hangnemet megütve az iménti némaság után – Most ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját a barátaival.
Rábízom az idegenre, hisz e nekem vagy sem, ha egy kicsit összekapjuk magunkat, és Gregory is képes lesz két értelmes szót egymás mögé tenni, akár ki is nézhetünk annyinak. Ha jó a sejtésem, és az illető nem rendőr, nem sok előnye származik abból, ha sokáig firtatja a kérdést.
- Nagyon tetszett a játéka! – nyújtom felé a gépet – Gyönyörű volt. Gyakran jár ide? Vagy máshol játszik esetleg?
Míg a képeken szaladgál a tekintete, adódik végre a lehetőség, hogy anélkül végignézzem, hogy rettegjek az igazoltatástól. Nálam valamivel magasabb, jól öltözött, udvarias úriembernek tűnik, de nem tudom elűzni a nagyanyám képzeletbeli kacér hangját: „Jaj, az a kék szem és sötét haj… Az vitt engem romlásba, édesem!”. Megrázom a fejem, mert még az emlékére is zavarba jövök, óriási szerencse, hogy az úr nem hallhatta. Az öcsém erre valahogy mégis magára talál, és meglepően egyenesen a barátaihoz siet. Nincs sok időm csodálkozni, mert a gitáros valahogy a végére érhetett a képeknek, és eddig olvasó tekintete most felém fordul.
- Tudja, nagyon szeretek fényképezni, és ritka a jó téma. Ne haragudjon arra a bolondra, - intek a távozó Gregory irányába, aki közben elérte a többieket – neki egész más elképzelései vannak a jó zenéről. Ha megengedi, bemutatkozom: Minerva Balmoral vagyok.

                                                            

                    Minerva Balmoral

          Elsőre bele se gondolok, hogyan nézhet ki külső szemlélő szemszögéből, ahogy egy olyan idős férfi, mint én odamegy egy asztalhoz, amit csupa fiatal ül körbe. Nem mintha érdekelne mások véleménye anélkül, hogy tudnák, mi húzódik a háttérben. Szemmel láthatóan a lányt megrémíti a megjelenésem, érzem a kezem alatt, ahogy megfeszül a teste. Leveszem válláról a kezem, talán ettől megnyugszik majd egy kicsit. Nem akartam én senkire se a szívbajt hozni, tényleg csak a képek érdekelnek, amiket készített. Az viszont kicsit zavar, hogy a lány mellett ülő fiú látszólag már azt se tudja megmondani, hogy hol van. Judynak kicsit jobban kellene figyelnie ezekre a dolgokra, mielőtt még baja lesz belőle.
          Segítek a lánynak kitámogatni a testvérét, feltéve, ha a testvére. Úgy tűnik, mintha már lenne tapasztalata ilyen téren. Viszont a fiún végignézve úgy gondolom, hogy a friss levegő csak használ majd neki. Ebből kiindulva talán a narancslé nem éppen a megfelelő ital lenne neki. Talán inkább vizet, kávét, vagy mind a kettőt kéne kérnem neki.
          - Semmi probléma. Mindenki túlesik egyszer ezen az állapoton. Ráadásul csak egyszer tizennyolc éves az ember. Igaz?
Nem mintha elhinném, hogy tényleg ennyi. A lányból még kinézem a tizennyolcat, de a fiúból semmi esetre sem. Judynak tényleg jobban oda kéne figyelnie arra, hogy kit, mivel szolgál ki.
          - Köszönöm, pedig régen nem játszottam. – Elveszem a felém nyújtott fényképezőt. – Sajnos nem olyan gyakran, mint kellene, és egy ideig megint nem lesz alkalmam felkeresni ezt a helyet. Nem játszok sehol, csak magamnak szoktam néha és az ismerőseimnek.
          Elkezdem nézegetni a képeket. Nem sikerültek rosszul, van olyan, ami kifejezetten tetszik. Úgy tűnik, hogy a fiúnak elég ennyi a friss levegőből és belőlem, hogy inkább visszamenjen a barátaihoz. Bár megtenném, nem fogom megállítani. Valószínűleg már így sem emlékszik sok mindenre majd az éjszakából, de azzal, hogy visszamegy az ismerőseihez, biztos a jelent sem fogja normális módon érzékelni.
          - Nagyon jó képek – nyújtom felé a gépét. – Kellene még egyszer találkoznunk, mielőtt elhagyom a várost, szeretnék néhányból másolatot.
          Nem mintha olyan nagyon szükségem lenne azokra a képekre, hiszen látom magam minden alkalommal, mikor elmegyek egy tükör előtt, de sohasem lehet tudni, hogy mikor jön jól. Tudok néhány emberről a környezetemben, aki gondolom, örülne, ha kapna.
          - Látszik is a képein, hogy szereti, amit csinál. Biztos jó fotós lesz magából, ha ezt a szakmát választja. Egyébként miért kéne haragudnom? Én is voltam fiatal, tudom, milyen lehet az ő korában.
          Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy nem hiszem el a korábbi meséjét az életkorukról, akkor ezúttal világossá teszem. Mármint ennél nyíltabban nem célozhatok rá, azzal szinte mindenkit bajba sodornék, aki most a pubban van.
          - Elnézést faragatlanságom miatt. Willow Fawcett vagyok. Maga nagyon csinos. Ritkán látok ilyen jól öltözött fiatal hölgyeket.
Felállok, és a kezem nyújtom neki, hogy kezet rázhassunk. Nem igazán értek a divathoz, de azt meg tudom mondani, hogy tényleg jól állnak neki a rajta lévő ruhák.
          - Úgy látom, mégsem lesz szükség a másik narancslére. Kéri vagy visszaküldjem?
A napnyugtával egy időben kezd hűlni a levegő, de még így is meleg van, ezért leveszem a kabátom, és a szék támlájára teszem.
          - Maga gyakran jár ide az öccsével?
          Van egy kis hátsó szándékom is a kérdéssel, nem tagadom. Szeretnék visszatérni ide a karácsonyi szünetben vagy a nyáron, ha lehetséges, és nem örülnék neki, ha az olyan fiatalok miatt, mint a velem szemben ülő lány vagy az öccse, be kéne zárni a helyet.
          - Ön esetleg játszik valamilyen hangszeren?
          Vagy ez, vagy természet adta tehetsége van a művészetekhez, amit az is megerősít, ha a készített fényképeire gondolok. Valaki, aki nem ért a zenéhez vagy a művészetekhez nem tudja megmondani, hogy mikor játszik valaki szépen és mikor hamisan. És most eltekintek attól, amikor még a betolt szék éles hangú csúszása a kövön is szebben szól, mint az a zene, amit kierőszakolnak egy hangszerből.
          Iszok egy kortyot az előttem lévő sörből, aminek a habja pont annyira apadt le, amennyire kell. Több okból is úgy döntök, hogy nem iszok több alkoholt ma este, csak talán még egy pohár sört. Viszont lehet, hogy mielőtt legközelebb is ilyen gavallér leszek, inkább megvárom, hogy az illető magának rendeljen, akkor biztos nem nyúlok mellé a választásnál.

[Na igen, de egyesek sosem tudják, hol kell meghúzni azt a féket]

                                                      
                                                   Willow&Minerva

                                    

Tudom, mit mondana apa a kialakuló helyzetre: „Az ördög sosem alszik, Minnie! Csak időnként drága öltönyt húz.” Magam elé tudom képzelni továbbá az elfelhősödő tekintetét, de apa mindhármunk szerencséjére messze van most, engem pedig a gitáros őszintének látszó tekintete vizslat. Az eddig társaságunk remekül érzi magát nélkülem, az öcsém is visszakapcsolódott az ottani társalgásba, ami nem kis megnyugvással tölt el.  Az asztalon előttem egy pohár narancslé hívogatóan kacsint rám, én pedig úgy döntök, ez egy olyan este lesz, amikor csak saját magamra kell vigyáznom.
- Na igen, de egyesek sosem tudják, hol kell meghúzni azt a féket – mosolygok a gitárosra kisimultan – És köszönöm szépen a meghívást.
Az ujjaim ráfonódnak a pohárra, míg iszom, a frissen avanzsált partnerem figyelem az üveg pereme fölött. Nem rendőr, ez biztos, ha így lenne, én már régen egy járőrben ülnék a hülyeségemet siratva. Azt mondta, nem gyakran fordul meg itt, tehát nem is zaklató, aki esetleg többet tudhat rólunk, mint kellene… minden kétséget kizáróan csak egy érdekes ember, én pedig kezdek túlságosan paranoiás lenni. Ugyan hogy lehetne több egy kíváncsi muglinál, akinek valamiért feltűnt a kattogtatásom?
- Nagyon jó képek. Kellene még egyszer találkoznunk, mielőtt elhagyom a várost, szeretnék néhányból másolatot.
A félig lebegtetett kérdésre figyelek fel újra élesen – az eddig jól kigondolt mentális kártyavár-elméletem surrogva omlik össze. Lenyelem az utolsó kortyot, ezzel is időt nyerve a válaszra. Pillanatok alatt tengernyi lehetőség fonódik egymásba odabent, azt hiszem, erre mondják a ’túlkomplikálni’ kifejezést, de nem tudom megállni. Végül magabiztosan rámosolygok, minden elképzelésre forgatókönyvet felállítva a fejemben.
- Rendben van, de előbb el kell árulnia a nevét, kedves idegen. A rejtélyes, jól öltözött urakról könnyű feltételezni dolgokat.
Még épp egy rövid monológ közepén tart, amelyben méltatja a fotós tehetségem, illetve a leendő pályaválasztásom. Lehet, hogy ez többnek tűnik egy hobbinál, de mugliként eszébe sem juthat, milyen messze is esett a felvetése almája a valóság fájától. Hálásan biccentek felé, egyre szimpatikusabb lesz, és felesleges tagadnom, tetszett, amit a képeimről mondott.
- Elnézést a faragatlanságom miatt. Willow Fawcett vagyok. Maga nagyon csinos. Ritkán látok ilyen jól öltözött fiatal hölgyeket.
Ezzel egy időben a keze felém nyúlik, a tenyerébe csúsztatom a sajátom. Illedelmesen kezet rázunk, persze nem felejtem el halványan megszorítani, csak a magabiztosság látszata miatt. Bár apámtól eleve borzasztó megjegyzésekre és a puska emlegetésére számíthatnék a szituáció miatt, valahol enyhítő körülmény lehet, hogy nem látszottam teljesen esendőnek.
Halván pír szalad át rajtam, érzékelem a nyomában suhanó meleget – a világos bőr átka mindig a lehető legjobb pillanatot választja arra, hogy lecsapjon. Elengedem a karcsú ujjakat, mielőtt a vörös zakómhoz hasonló árnyalatot viszem fel önkéntelenül az arcomra, és nagy szerencsémre a beszélgetés az öcsém elhagyott italára terelődik.
- Nagyon kedves öntől ez a gesztus, de sajnos biztos vagyok benne, hogy Greg nem tud élni vele, így szerintem ez kettőnkre marad.
Hátranézve ugyanott találom, szerencséjére függőlegesben, bátortalanul józanodó arckifejezéssel. Fekete kalapja kissé félrecsúszik, amint magyaráz valamit a mellette állóknak, de különben kezdi a tisztességes formáját felvenni. Megüti a gitáros kérdése a fülemet, újra felé fordulok, bár még élénken él a képzeletemben az iménti kézfogás.
- Nem mondanám, hogy gyakran. A környéken igen, itt most járhatunk másodszor, ha jól számolom… persze nem tartja számon az ember igazán az ilyesmit.
Szeretnék rászólni, hogy ne vegye le a kabátját, így is épp eléggé sok helytelen gondolat fogalmazódik meg bennem minden kimondott szavára, de persze csak elbűvölően mosolygok rajta. Még csak sejtéseim vannak az esetleges szándékáról, de nem akarom a kezébe csúsztatni az ászt egy rossz társalgási válaszommal, vagy gesztusommal. Az embereket mindig elemző rossz szokásom elemében érzi magát, a folyamatos vizslatásnak köszönhetően már az inge márkájára is lenne jó tippem.
- Ön esetleg játszik valamilyen hangszeren? – érdeklődik udvariasan.
- Egyáltalán nem, bár ezt a hiányosságot nagyon bánom. Remek lehet így kifejezni az érzéseit, szavak és felesleges gesztusok nélkül, - nevetek halkan – még a pultos kisasszonyt sem hagyta hidegen a játéka. Ritkán látni ennyire elbűvölt embereket, hálás lehet annak, aki ezen az úton segítette.
Egy pillanatra ugyan elbóklászik egy apró gondolatom, éles kanyart leírva az elbűvölt szóra. Általában nem ebben a kontextusban használom, de egy mugli számára a mágia csak valami misztikus természetfeletti, nem mindig megújuló munkaeszköz és végtelen lehetőségekkel kecsegtető erő.
- Látom, hamarosan kiürül a pohara. Szeretném viszonozni a kedvességét, és természetesen gratulálni a tehetségéhez. Á – emelem a szája el a mutatóujjam, mielőtt közbeszólhatna – ne is tiltakozzon, ragaszkodom ehhez. A következő kör az enyém, bármit is szeretne. És még mielőtt észérveket akarna felhozni a hölgyek és gavallérok közötti különbségekre, engedje meg, hogy ezt a mókásnak hangzó beszélgetést a rendelés után ejtsük meg. Tehát, kedves Mr. Fawcett, mit szeretne, mit hozzak magának?
                                                                    

                    Minerva Balmoral


          Elmosolyodok egy kicsit azon, amit a jól öltözött urakról mond. Elismerem, hogy ma tényleg jól vagyok öltözve, de csak kivételesen. Volt egy kis dolgom a mugli hivatalokban, hogy ki tudjam adni a lakásomat a tanévre. Még mindig jobb, ha lakik benne valaki, mintha itt állna üresen.
          A határozott kézszorítás miatt egyáltalán nem merül fel bennem kétség, hogy nem lehet félvállról venni a velem szemben ülő lányt. Még akkor sem, ha csak beszélgetünk. Mégis testének minden pontja árulkodó számomra. Jobb lesz, ha ezúttal kicsit visszafogom magam. Judyval már megszoktuk a flörtöket, de Minerva teljesen más eset.
          - Önre, ha nem haragszik meg. A narancslé nem éppen az az ital, amit most meg tudnék inni.
          Helyesbítem felvetett mondatát az asztalon lévő italról. Úgy tűnik, egyelőre sokkal jobban érdekli a testvére, mint a közös beszélgetésünk, és ez így van jól. Nem fogom megállítani, ha el akar menni. Felírom majd valahova a címem, hogy el tudjon érni, ha kész vannak a képek, és mehet is, ha szeretne. De talán ide is beadhatja őket, legalább lesz rá okom, hogy még akár az indulás napján visszajöjjek ide.
          - Igaza van. A környék szép, és a piac miatt forgalmas is. Ritka az olyan alkalom, amikor ilyen nyugalom van. Már, ha lehet ezt nyugalomnak nevezni.
Lassan kezd megtelni a hely, bár még mindig inkább benn sűrűsödnek az emberek, itt a teraszon van még néhány teljesen szabad asztal.
          - Még nem késő elkezdeni. Nekem úgy tűnik, hogy van tehetsége a művészetekhez, szerintem egy hangszeren játszani tanulni, se okozna túl sok gondot. Könnyen menne.
Az érzelmek kifejezéséről már tudnék vitatkozni. Nekem sohasem esett nehezemre, ha konkrétan ki kellett mondanom valamit. A zene pedig talán a másik dolog, ami olyan hatást vált ki belőlem, mint a motorozás.
          - Judyt? Szereti, ahogy játszom. Tulajdonképpen csak miatta mentem fel ma este a színpadra. Ennyivel tartozok neki azért, mert korábban segített nekem.
Egy kicsit bánom is, hogy csupán egy éjszakát tudtam szánni rá ezen a nyáron. De ha nem kötne le annyira a lakás kiadása és az utazás a Roxfort felé, akkor valószínűleg elég sok időt töltenék még itt. A kettőnk közti kapcsolat pedig megmarad közöttünk. Úgy tűnik, örökre.
          - Azt azért túlzásnak tartom, hogy elbűvöltem volna a játékommal az embereket.
          Ha minden bűvölés ilyen könnyen menne, akkor a varázsvilág nem ott tartana, ahol most tart. Talán az egyéni érdekek máshogy alakulnának, és ennek következtében a társadalmi érdekek is változnának. Akkor talán máshogy lett volna minden, jobban alakul a helyzet vagy sokkal rosszabbul. Ki tudja? Azt kell elfogadni, amivel a jelen tud szolgálni, se többet se kevesebbet.
           - Régen volt már, és ő csak elindított az úton. Mire végigjártam, addigra szakítottunk. Hálás? Igen, végül is, az vagyok érte.
Legalább ennyi jó dolog származott a kapcsolatunkból. Nagyon csúnya szakítás volt, még csúnyább, mint mikor otthagytam végleg apám házát. Leteszem a félig kiürült poharamat magam elé.
          - Elárulná nekem, hogy miért vállalta el ma este a gardedam szerepét az öccse mellett? Még fiatal, ki kéne használnia az alkalmat az ismerkedésre, a szórakozásra. Az öccsének biztos nincs magára szüksége, hiszen most töltötte be a tizennyolcat.
          Még akkor is ezt gondolom, ha tudom, a fiú nem fog tudni segítség nélkül hazatérni. Aztán valami olyant hallok, amit csak nagyon ritkán. Szólásra nyitnám a szám, hogy ellent mondjak a felajánlásnak, de kedvesen figyelmeztetve vagyok rá, hogy ennek nem most van itt az ideje. Talán mégis el kellett volna árulnom, hogy az a narancslé valójában a ház ajándéka. Veszek egy mély levegőt, egyelőre lenyelem azt, amit valójában mondanék, és csak utána szólalok meg.
          - Köszönöm, nagyon kedves. Egy újabb pohár sör tökéletes lesz.
          Figyelem, ahogy feláll az asztaltól és a bárpult felé indul. Közben megpróbálom felkelteni Judy figyelmét, és megkérni, hogy semmi esetre se engedje fizetni a lányt, de nem sikerül. Majd megpróbálom valahogy viszonozni neki, nem akarok senki adósa sem maradni. Elvégre olyan nagy dolgot nem is tettem, ami indokolttá tenné a meghívásom. Rámosolygok, ahogy néhány perc múlva leteszi elém a poharat.
          - Köszönöm. Biztos benne, hogy kíváncsi egy hosszú monológra? Akárhogy is tűnik, nem éppen a hagyományos vonalat képviselem, ami egy nő és egy férfi kapcsolatát jellemzi.
          Próbáltam már néhányat, de valahogy egyik sem volt az igazi. Egy ideje már inkább csak adom saját magam. Úgy tűnik, hogy ez beválik, mert mióta nem akarok görcsösen ragaszkodni egy bizonyos viselkedés módhoz, azóta könnyebb megértetnem magam az emberekkel.

[Két sört kértél, ugye?]

                                                    
                                                    Willow&Minerva





Őszintén szólva meglehetősen meglepett a válasszal, de egy udvarias mosolygáson kívül más nem árulkodik erről – hogy is ne, nem fogom az orrára kötni, hogy azt hittem, az este narancslében folytatódik tovább. Felpattanok, és a pulthoz sietek a sörért, közben fél szemmel az öcsémet lesem, de úgy tűnik, remekül érzi magát nélkülem is. Mielőtt jobban belemerülhetnék a gondolatba, egy alátét és egy gyűrűs kéz csapódik közvetlenül előttem a pultra.
- Két sört kértél, ugye? – villan rám a hölgy negédes mosolya, amiről nem nehéz megmondani, hogy csak az udvariasságnak szánt kvóta – Ne haragudj, de mi is a neved?
Judy, mint az előbb megtudtam, az arcomat szántja fel a tekintetével, tökéletes fehér fogsora tükröződik a fényese sikált sörcsapon. A nyilvánvaló kihívástól egy pillanatra nem tudok megszólalni – elvégre csak az imént hallgattam végig, milyen kapcsolatban voltak – de aztán kihúzom magam, és fél fenékkel a legközelebbi bárszékre ülök. Ezt a játékot ketten is játszhatják.
- Minerva vagyok, Judy. Örülök a találkozásnak. Egyébként egy sör és egy tonik volt, de az ilyen varázslatos pillanatokban – érzékletesen rányomok a varázslat szóra – az ember nehezen tud odafigyelni a részletekre, nem igaz?
- Látom, neked is jó szemed van a részletekre. Csak nehogy elvakítson az éles fény. – mér végig még egyszer, aztán csapolni kezd, üveget bont, de nem hagy kétséget afelől, hogy nem zártuk le a témát.
Míg ő a néma fortyogásba tömöríti a negatív gondolatait, én is a sajátjaimba merülök: lehetséges, hogy belecsöppentem kettőjük még nem befejezett játékába, és akaratlanul bábu lettem benne? Ez megmagyarázná Willow egyszer engedő, másszor zárkózó tekintetét, valamint Judy hirtelen pálfordulását. Okosabb lenne kihátrálni a jelenetből, amíg fel tudom mérni legalább nagyjából a szándékaikat, de mostanra túlságosan érdekelni kezdett a beígért beszélgetés az úrral, egyébként pedig nincs mitől tartanom a muglik között.
A borongásnak is Judy vet véget, a kikért italokat az arcomba tolja, jelentőségteljesen átnézve a fejem felett – bizonyára az asztalnál ülő Willow jelezhetett neki valamit.  Nem állítom, hogy megnyugtat a kettőjük néma beszélgetése, de a partnerem nem ad túl sok lehetőséget ennek a mentális boncolgatására.
- A sör és a tonik. A sör a ház ajándéka, ez utóbbi pedig okos döntés.  – jegyzi meg, amíg fizetek – Kés, villa és olló… gyerek kezébe nem való.
Rámosolygok, amíg átveszem az üvegeket, annyiszor húzta alá a fenyegetést, hogy ezért a sok fáradtságért ez a minimum. A figyelmeztetése nem nyom sokat a latban, az öcsém kezéből én magam venném ki a következő poharat, nekem pedig eleve nem volt kedvem inni egész este. A tekintetével a hátamban sétálok vissza a helyemre, közben alaposan megrágva az iméntieket, illetve a pár kérdést, amire nem válaszoltam a gitárosnak.
- Az év jó részében sajnos nincs lehetőségem különórákra járni az iskola miatt – teszem le a sört elé mosolyogva – Ki gondolná, hogy az ember már ilyen fiatalon is a kötelességek rabja?
Szándékosan állva maradok, és kinyújtóztatom a tagjaimat – Judy nyilván nagyon élvezi az előadást. Tovább azonban nem húzom a türelmét, visszafoglalom a székemet, és a tonik üvegét Willow poharához koccintom.
- Biztos benne, hogy a múlt nem szólhat bele a jelenbe? Mikor ezt gondolom, mindig történik valami, ami gyökerestül felforgatja az életem, lehet, hogy önnek is maradtak elvarratlan szálai, közelebb, mint gondolná.
Hagyom, hogy kibontsa a szavaim gombolyagát, az én belső képernyőmet most a Roxfort tölti ki. Tulajdonképp nem hazudtam nagyot, év közben nem tudok időt szakítani a legtöbb kedvtelésemre, és egy esetleges hangszer ebbe a kategóriába tartozik. Valamiért nem hiszem, hogy az új sötét varázslatok kivédése tanár egy rejtett gitáros tehetség lesz, a többiek pedig… hát, maradjunk annyiban, hogy nem túl muzikálisak.
Még a magam számára is szörnyen negatívnak hangzom, persze nincs ki elől visszaszívni a sötét szavakat – időnként azt kívánom, bár több időt tölthetnék itthon. Boszorkánynak lenni olyan óriási ajándék, amelyhez néha kicsinek bizonyulok, és minden sikertelen nap és kudarc után azt kívánom az ágyamban feküdve, hogy apa megpaskolja a vállam, Gregory rám vigyorogjon a megszokott csálé mosollyal… és persze, hogy nagymama fölényesen felhúzza az orrát a székében ülve, miközben a szemüvege mögött huncut kis kacsintás játszik…
Francba a nosztalgiával. Ez tényleg nem a legjobb idő és hely erre.
- Az imént emlegetett egy izgalmas monológot! Nagyon kíváncsi vagyok rá, tényleg. Az öcsém pedig… nos, bármilyen ostobán is tud viselkedni – Greg erre hangosan csuklik egyet, csak hogy bizonyítsa a kijelentésem igazát – mégiscsak a rokonom. Néha jó lenne megfeledkezni erről, de hát akkor senki nem rajzolna nekem képregényeket a napjairól, élénk és perverz illusztrációkkal. Van két kisebb testvérünk, ők épp ilyenkor ülhetnek a tévé előtt, és meg vannak győződve arról, hogy a világ csak és kizárólag jó emberekből áll. Nem szeretném, ha az öcsém egy meggondolatlan lépése miatt kellene csalódniuk ebben az édes elképzelésben… enélkül is hamar felnőnek majd.
A végén kapok csak észbe, hogy már megint be nem áll a szám, pedig kérdésnek indult, de Willow figyelmes némasága nem az unalomból fakad: ha mégis, csodálatosan palástolja a tenyerébe támasztott arca. Halkan kuncogok a nyilvánvaló pofátlanságomon, majd egy színpadias mozdulattal jelzem, hogy átadtam a szót.
- Nem szakítom félbe többet, ígérem! Mondja, kérem.

                    Minerva Balmoral

          Talán mégse kellett volna ilyen könnyen belemennem abba, hogy italt hozzon nekem. Még akkor is, ha nekem hozza és Judy tud majd róla. Nemrég még pont ettől féltettem a helyet, ha lebuknának, senki sem tudná kimagyarázni. Persze, normál mugli eszközökkel. Talán egy enyhébb Exmemoriam megengedhető lenne. Judy persze nem tudhat róla, nem most a háború után kéne napvilágot látnia a ténynek, hogy varázsló vagyok. Akkor mikor lényegében már elmúlt a veszély.
          - Bentlakásos iskolába jár? Talán valamilyen lányiskola?
          Nem hiszem, hogy az a fajta lenni, ahol apácák nevelik a lányokat, de el tudom képzelni, hogy milyen lehet. Megsajnálom, mert nem éppen a legjobb dolog távol lenni ilyen hosszú időre a családtól. Nem mindenki birkózik meg ezzel az első években. Szerencsére neki már lehetnek barátai, akik enyhítik ezt a hiányérzetet.
          - És ebben az iskolában egyáltalán nincs zeneoktatás?
          Ezt azért furcsának találom, mert a bentlakásos iskolák többségében szokott lenni valamilyen zeneoktatás. Legalábbis a néhanapján kezembe akadt prospektusok alapján így gondolom. Persze, az is lehet, hogy csak ideje nincs járni rá a többi órája mellett.
          - Saját meglátásom szerint, valamennyire mindig a kötelességek rabjai vagyunk. A kérdés az, hogy mennyi terhet bír elviselni. Azért a diáktársai is biztos segítenek, ha nagyon nem tud megbirkózni a felmerült akadállyal. És a tanárai? Az iskolában van valamilyen segítség, amit a diákok ilyen esetben igénybe vehetnek?
Összekoccintom poharam Minerva üvegével.
          - Egészségére!
          Iszok belőle egy kortyot, de inkább félreteszem. Szükség lesz még rá a későbbiekben, nem akarom, hogy folyton meg kelljen szakítanunk a beszélgetést az üres poharak ürügyén. Biztosra veszem, hogy mondandójával célozni akar valamire, de először nem tudom felgöngyölíteni, hogy mire is gondolhat.
          - Nem szoktam figyelmen kívül hagyni a múltam, de igyekszem lezárni azokat a szálakat, amikre már nincs, vagy nem olyan formában van szükségem. Természetesen van olyan, amit képtelen vagyok véglegesen elengedni, de ezek a személyek sokkal közelebb állnak hozzám, minthogy könnyen egyik napról a másikra elengedhessem őket.
          Nem hiszem, hogy egy ilyen kimerítő válaszra volt kíváncsi, és bevallom, nem is tudom miért jött elő ez a kérdés. Hacsak nem Judy miatt. Elég titokzatos voltam vele kapcsolatban korábban, és az arckifejezése se volt valami biztató, amíg a velem szemben ülő lánnyal beszélgetett a bárpultnál. Tekintetemmel megkeresem most is a pub legaranyosabb felszolgálóját. Háttal áll nekem, az egyik asztalnál veszi fel a rendelést, de miközben visszamegy a söntéshez, egy pillantást vet felénk. Talán mégis miatta hangzott el ez a kérdés.
          - Judy és köztem sohasem volt néhány randinál több. Részemről nem is fog messzebb menni a kapcsolatunk. Nagyon jó barátok lettünk az évek alatt.
          Ennyi, remélem, hogy a nő sem lát bele sokkal többet. Elég érthetően tisztáztuk másfél éve a helyzetet, és akkor úgy tűnt, hogy meg is értette. Csak azt nem értem, miért mondom ezt el a velem szemben ülő lánynak. Nem hiszem, hogy az én szerelmi és magánéletem érdekelné.
          Kicsit oldalasan ülök a széken, keresztbe teszem a lábam, a könyököm pedig a háttámlán pihentetem. Ugyan kíváncsi az én monológomra a gavallérságról, mégis olyan mesébe kezd, amit nem szakítok félbe, csak egy rakás új kérdés vetődik fel bennem. Inkább testhelyzetet cserélek, és az asztalon megtámasztva a könyököm, kicsit elbújtatom a tenyeremben az arcom, így hallgatom tovább.
          - Csak nyugodtan, engem nem zavar.
          Olyan jól esik, hogy nem kerül szóba a varázsvilág. A háború, még akkor is, ha a varázslók és a boszorkányok nem is beszélnek róla, látszik, hogy mindenkit megviselt. Bár, mindenki igyekszik kifelé azt mutatni, hogy semmi probléma, mégis mindenkit majd agyonnyom a történtek súlya.
          - Mielőtt belekezdenék a monológomba, azt mondta, hogy az öccse a rokona. Nem vér szerinti testvérek?
Persze, miért ne hívhatná a testvérét is a rokonának, de ettől olyan távolinak tűnik az egész kapcsolatuk.
          - És akkor jöjjön az a monológ. Igazán kedves öntől, hogy ennyire örül a tehetségemnek, hogy még vendégül is lát, de nem szükséges, tényleg. Nem ebből óhajtok megélni az elkövetkezendő időben. A zenélést valójában nem is magam miatt kezdtem el, de mára már a részemmé vált. Régen mindennel próbálkoztam, de végül arra jutottam, hogy hagyni kell, ha egy hölgy szeretné maga intézni a számlát. Pont ettől lesz gavallér az ember, míg más valakinél attól, ha az egész éjszaka számláját a férfi állja. Ezért a saját meglátásom szerint a gavallér fogalma kicsit átalakult az utóbbi időkben. Főleg a mu...
          Hirtelen elhallgatok, mert majdnem elszólom magam. Nem tudom jó ötlet lenne-e most folytatni, ahogy azt sem hogy a velem szemben ülő lány valójában boszorkány-e. Miért ne lehetne, és akkor ennyi bőven elég is neki, hogy rájöjjön varázsló kilétemre.
          - Szóval, leginkább a munkások között jellemző ez. Ha valaki nagyon udvarolni akar, akkor nem hagyja, hogy a hölgy fizessen. Ön hogyan vélekedik erről? Örülne neki, ha minden egyes alkalommal a férfi fizetné a számláját?
          Nem ilyennek ismertem meg, de ki tudja, talán ez a titkos vágya. Ez esetben viszont nem feltétlenül árulná el azok után, hogy hozott nekem egy pohár italt. Remélem, a kis elszólásom nem okoz nagyobb feltűnést, úgy érzem azért sikerült elég jól kimentenem magam. Tényleg sajnálnám, ha ez miatt vissza kéne térnem a varázsvilágba és a gondokhoz, amit az hoz magával.

[Igen, olyasmibe. Édesanyám ragaszkodott hozzá, ő maga is ott tanult. Az intézmény maga északon van, meglehetősen elzárt helyen, szóval nem hiszem, hogy hallott már róla.]

                                                                      
                                                       Willow&Minerva


Kezdek felengedni a társalgásban, persze jóval könnyebb, hogy egy mugliról van szó – itt annyival kevesebb kérdés vetődik fel mostanában. Ha varázsló lenne, két perc alatt bekategorizáltuk volna egymást, pillanatok kérdése elhelyezni a másikat a képzeletbeli ranglétrán, kezdve a roxforti házzal és a családdal. Talán a háború véget ért, de még egy ideig biztosan sokan húzzák majd össze a szemöldöküket a vérségi téma felvetődésekor… egyébként sem okoz nehézséget varázstalanokkal beszélgetnem, elvégre a családom is az. Bizonyos dolgoknál ugyan oda kell figyelnem kifejezésekre és következtetésekre, de ezen felül anyám jóslata beigazolódott: élhetnék akár mugliként is.
A fals biztonságérzetemet egyből átszakítja az iskolámra vonatkozó kérdés, amit, bár szinte mindenki feltesz, még mindig nem tudok tökéletes magabiztossággal kezelni.
- Igen, olyasmibe. Édesanyám ragaszkodott hozzá, ő maga is ott tanult. Az intézmény maga északon van, meglehetősen elzárt helyen, szóval nem hiszem, hogy hallott már róla. – mosolygok töretlenül, halványan elfut a kis szikra, ami a csínyeket követi: tulajdonképp egyáltalán nem hazudtam, anyám tényleg habzó szájjal ragaszkodott a boszorkányságom tényéhez és a jó oktatáshoz. Valószínűleg belehal a szégyenbe, ha végül úgy fordul a kocka, hogy muglinak születek, keserédes a gondolat, hogy ezzel rengeteg embert mentettem volna meg a tettei elől.
- Sajnos nincs sok lehetőségünk a zeneoktatásra, tudja, elég sűrű az órarendünk. Valamiféle óra biztosan van, de le vagyunk terhelve más dolgokkal.
Majdnem kimondom, hogy egy-két átváltoztatástan vagy bájitaltan után fel sem merülne benne a hangszer lehetősége, de még időben féket rakok a nyelvemre. Nem hiszem, hogy lenne kiút ebből a botlásból, ha egyszer mégis elszólom magam – viszont önkéntelenül megjelenik lelki szemeim előtt a metalt hörgő Piton professzor. Sok mindent pletykáltak a bájitalok sötét angyaláról, többek között, hogy szüneteiben egy északi metal zenekar frontembere, ez a magyarázat a rekedt hangszínére és a borús hangulatára. Automatikusan elvigyorodom a régi emlékre, felsejlik körülöttem a pinceterem, a sugdolózó diákokkal – habár nem adok minimális hitelt sem erre az elméletre, velük nevetek, aminek persze maga Piton vet véget, amint vészjóslóan felénk fordul.
- Na igen, ön most azt hiszi, egy valóságos zárdába járok, de higgye el, egyébként egy csodálatos helyről van szó. Nincs is hozzá fogható… - kacsintok egyet – vagy csak igen kevés. Egyébként kedves, hogy az előmenetelem miatt aggódik, de természetesen igénybe vehetünk segítséget alkalomadtán, nemcsak egymástól, de a mentorainktól is. Azonban ők szeretik, ha magunktól boldogulunk, és minél hamarabb önállóságra szokunk.
Persze, egy, a fejünket babusgatóan megsimogató tanár élete meglehetősen rövid lenne a Roxfortban… megnézném, mit szólna McGalagony, ha bájosan pislogva ülnék le mellé, majd közölném, hogy némi segítségre szorulok a tananyagot illetően.
- Ne értsen félre, semmi közöm a kapcsolatukhoz, csupán nem akartam követ dobni egy olyan tóba, amely már elsimult. – bólintok Judy felé, aki ezek szerint tényleg a múlt része. A kérdés persze az, hogy ő is annak tekinti e magát, de ez az ügy nem fenyeget tovább.
Hálásan pislogok, amiért hagyta végigérnem a családomat illető monológom, nem mindenki szokott ilyen türelmes lenni. Ismét felvetődik bennem a varázsvilág, ahol csak kevesek törődnének az életem nagyon fontos, de számukra csak mugli részével – itt valahogy sokkal inkább magától értetődő ez a párbeszéd, mint ott lenne. Willow ezt követő kérdésére azonban nem számítok, amikor az öcsém és a rokonsági szál kerül szóba, zavartan játszom az üvegemmel. Nehéz lesz erről beszélnem a sötét részek kihagyásával, amiről természetesen nem eshet szó.
- Féltestvérek vagyunk, de nem érzem a különbséget. Mindhárman apám oldaláról rokonaim, és ez egy elég hosszú és bonyolult mese, így dióhéjban annyit mondanék, a szüleim kapcsolata sosem volt zökkenőmentes, és én inkább apám oldalára álltam.
Elképzelem, milyen arcot vágnak, ha kimondanám, az anyám egy halálfaló, aki valószínűleg rengeteg ember haláláért és megnyomorításáért felelős, jelenleg pedig a leghalványabb elképzelésem sincs, hol bujkálhat, de mivel nem varázslóról van szó, nem kötheti a nevem az övéhez. A Balmoral manapság nem életbiztosítás, és tudom, még rengeteg lépés vezet odáig a koreográfiában, míg végre nem vetül ránk anyám nagyon hosszú és fekete árnyéka.
Úgy látom, Willow nem firtatja tovább a témát, amiért nagyon hálás vagyok, de egyelőre nem találom a módját, hogy ki is fejezzem zavaró gesztusok nélkül. Tovább haladunk tehát, a beígért monológ fonalán, és elgondolkozva figyelem a mimikáját, ízlelgetem a szavai igazságtartalmát. Láthatóan nem akar hazudni a továbbiakban sem, így végre ténylegesen ellazulva hallgatom a nő és férfi kapcsolatáról szóló fejtegetését.
-… a gavallér fogalma kicsit átalakult az utóbbi időkben, főleg a mu…
Döccen egy leheletnyit a mondat, én pedig biztosan felkapnám a fejem a furcsa kifejezésre, ha nem folytatódna nyilvánvalóan a gondolat.
- Szóval, leginkább a munkások között jellemző ez. Ha valaki nagyon udvarolni akar, akkor nem hagyja, hogy a hölgy fizessen. Ön hogy vélekedik erről? Örülne neki, ha minden egyes alkalommal a férfi fizetné a számláját?
Az iménti sejtésem köddé is válik, teljesen más kerekedik ki a dologból, mint számítottam rá. A kérdésének két lehetséges értelmezése van, a képzeletbeli sakktáblán tehát többfelé is léphetek, attól függően, merre kívánom terelni a hangulatot. Vajon jó ötlet lenne őszintén válaszolnom, vagy jobban járok, ha tartózkodom? A fülem mögé tűröm a hajam, és elmosolyodom. Igazi kérdés volt ez egyáltalán, Minnie?
- Ugye tudja, hogy mennyire kétarcú volt a feldobott labdája? Ha helyes a következtetésem, az imént vezette le, az udvarlás egyértelmű jele, ha férfiként mindenképp meg akarjuk hívni a hölgyet valamire, viszont ez a megállapítás a mostani időkben fordítva is igaz, tehát ha én meghívom önt, udvarolni próbálok önnek. A kérdése arra vonatkozott, hogy e logikán tovább táncolva, akarom e, hogy udvaroljon nekem?
Még hagyom kicsit, had merüljön a szórakozásom áldozata a saját csapdájába, addig kortyolok az italomból. A tonik lassan elveszíti a fanyar mellékízt, melyet a buborékok biztosítanak neki, az iménti apró győzelem azonban megédesít minden pillanatot – miközben a káröröm el nem ítélhető érzése hullámzik át rajtam, újabb huncutság jut eszembe.
- Míg gondolkozik, meg kell kérdeznem azt is, ismeri e a Will’o’Wisp kifejezést?
Jókedvűen teszem fel a pontot az i-re, magam is keresztbe teszem a lábaimat, államat a tenyerembe támasztom, és a megtelt kocsma bájos félhomályában nézek a játszma ellenfelére, lelki szemeim előtt végtelen konstans és variáció táncol.

                                                                

                    Minerva Balmoral


          Úgy tűnik, hogy talán ez a bentlakásos iskola talán hagyomány lehet a családjánál, csak nem értem, hogy az öccse, akkor miért nem oda jár. Lehet, hogy mégis valamiféle leányiskola lesz a megoldás kulcsa. Igaz, ezek az iskolák nem szoktak elzárt helyen lenni, csak ha nagyon távol akarnak valakit, vagy valakiket tartani tőle. A Roxfortra viszont illene ez a leírás, csak hát, ő nem boszorkány.
          - Az öccse is ebbe az iskolába jár? Biztos nagyon régi és ősi hagyományokat ápol, ami jó dolog. Én is egy hasonló iskolában fogok tanítani szeptembertől.
Bár, nem kérdezte a foglalkozásom, nem titok, és ez egy egész jó pillanat arra, hogy eláruljam. Sokkal többet úgyse fogok mondani, nem is tudnék, hiszen mugli létére nem értené meg, ha azt mondanám, hogy sötét varázslatok kivédését fogok tanítani.
          - Azért remélem, hogy legalább a nyári szünetekben tud majd szakítani rá egy kis időt, vagy ha kijárta ezt az iskolát. Én csak a tanulmányaim befejezése után fogtam bele a zenetanulásba.
Ahogy mesél az iskoláról, egyre inkább olyan érzésem van, hogy a Roxfortról beszél, de az nem lehet. Talán csak véletlenül van egy hozzá nagyon hasonló suli vagy a muglik között is elterjedt ez a bevett szokás.
          - Megértem, hogy a tanárok igyekeznek az önállóságra oktatni a diákokat, egyszer ki kell lépniük a valóságba, és ha addig nem készít fel az iskola, akkor felesleges volt odajárni. Ezt én is előnyben részesítem, de semmi esetre se várnám el egy diákomtól sem, ha nem tud valamit, akkor húzza meg magát. Inkább jöjjön oda hozzám, és elmagyarázom majd még egyszer. Egy órát vagy kettőt igazán tudok szánni az időmből rá.
Ha nagyon muszáj, akkor többet is, de van egy határ, ami felett már gyanús, hogy az illető nem csak segítségre, korrepetálásra szorul, hanem sokkal több hiányzik belőle.
          - Nem értem félre, nagyon intim részleteket egyébként sem osztottam volna meg önnel. És ha esetleg Judyval együtt is lennék, az még nem jelenti, hogy nem beszélgethetek senkivel, igaz? Ő tud róla, hogy tanár leszek, miért ne lehetne a diákom?
          Nem mintha hagynám a diákomnak, hogy egy pubban ismerkedjen, az öccsének pedig, hogy az asztal alá igya magát. Nem az én felelősségem, mégsem tudnám figyelmen kívül hagyni. Látszólag az ártatlannak szánt kérdésem, sokkal nagyobb fejtörést okoz neki, mint kéne. Talán egy olyan témára találtam ezzel, amit nem kéne erőltetnem. Már épp nyitnám a szám, hogy hagyjuk az egészet, ha nem akar beszélni róla, de végül belekezd.
          Ki is derül, hogy csak félig rokonok, ami megmagyarázza azt, hogy az öccse miért nem ugyanabba az iskolába jár. Igen, nehéz lehet kétfelé szakadni és kitartani a döntés mellett. Főleg úgy, hogy a többség inkább az anyát választja, de biztos történt valami, ami miatt ő kivételt képez ez alól. Nem kérdezem többet, azért én sem szeretnék belemenni jobban a magánéletébe, mint amennyire őt engedem az enyémbe.
          Kicsit átgondolatlanul fogalmazom meg gondolataim a gavallér fogalmáról, de nem bánom. Biztos vagyok benne, hogy ezzel csak még több lökést adok a beszélgetésünknek. A testbeszéde is arra utal következtetni, hogy pont a lökések egyikén gondolkodik. Elmosolyodok, ahogy pont beletrafál a mondandóm lényegébe, csak a következtetést vonja le rosszul.
          - Igen, valóban erre gondoltam, és nem. Nem óhajtok udvarolni önnek, bár, minden okom meglehetne rá. Csupán személyes véleményem tártam ön elé a gavallérság fogalmáról. Hiszen, ha két barát találkozik – lehetnek azok akár ellenkező vagy azonos neműek -, a barátok nem ilyen udvariasak. Ott mindenki a saját számláját fizeti, és csak nagyon kivételes alkalmakkor – előléptetés, ünnepek, nyeremény stb. – fizet másoknak is. De ez ugyebár már nem tartozik úgy igazán a gavallérság fogalmába. Így hogy kicsit tisztáztam magam és a gondolataim, feltenném még egyszer a kérdést, csak pontosítva: Örülne neki, ha minden egyes alkalommal a férfi fizetné a számláját? És nézzük azt a szempontot, mikor barátról van szó, és azt, amikor az udvarlójáról.
          Remélem, ezzel a magyarázattal azért sikerül kicsit tisztáznom a helyzetet. Ha nem is nagyon, csak egy kicsit. Azonban nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy talán tervez valamit, és ezt következő kérdésével elém is tárja. Bevallom elég tájékozottnak tartom magam, de még sohasem hallottam ezt a kifejezést.
          - Remélem, nem ábrándítom ki nagyon, ha azt mondom, hogy nem. Fontos? Kellett volna már hallanom?
          Sok mindenről hallottam már, és még több dologról nem. Az is lehet, hogy mégis ismerem ezt a kifejezést, csak nem ilyen néven. Azt már mindenesetre megtanultam, hogy életem végéig fogok tanulni majd, és pont ez vezérelt akkor is, mikor jelentkeztem a Roxfortba.

[Szóval tanár?]

                                                                            
                                                  Willow&Minerva

Már gyerekként is imádtam a játékokat – nem a tárgyakra gondolok, hanem azokra, amelyekben elme fut versenyt elmével. Milyen ironikus, hogy valójában csak saját magam ellenfele voltam, elvégre az asztal túloldalán helyet foglaló anyám csak a logikus döntések látszatát tartotta fenn. Ha ezen a logikán haladok tovább, nehéz eldönteni mégis, melyikünk kezében pereg ügyesebben a kártyalap, ki látja át jobban a sakktáblát, és legfőképp: ki vezet kit?
Willow stílusa ennél egyszerűbb, ugyanakkor összetettebb is – én igazán jól felismerem a felém pördülő dobókocka formájában mutatkozó kihívást. Mikor úgy döntöttem, elfogadom a felhívását, nem láthattam előre a konstansokat és variációkat, ez azonban sosem kizáró tényező.
- Szóval tanár? – nevetek fel – Nem is gondoltam volna! Kérem, ne haragudjon rám, de ön olyan fiatal, szinte el sem tudom képzelni ebben a szerepben.
Magam elé képzelem, amint elfoglalja az svk oktatását, a most melegen csillogó tekintet viharfelhőket idéz, amint ránk bámul a katedrájáról. Már megint nagyon élénk a fantáziám… azonban nagyon nehéz nem vigyorogni, ha arra gondolok, mekkora lenne a korkülönbség közte és a tanári kar között. Aztán az ugrik be, hogy kísérnék falkában a lányok egyik órájáról a másikra. Ez a szerencsétlen nem is sejti, milyen arany élete lenne a Roxfortban! Hiába, a sorsnak kiváló a humorérzéke.
A Judyra vonatkozó megjegyzése direkt nem válaszolok, már csak a versenyszellem miatt sem. Nyilvánvaló, hogy most találkozunk először és utoljára, nincs különösebb okom akarni, hogy érdeklődjön irántam, akármilyen szinten, de még perzseli a torkomat az iménti szóváltás, és a győzelem ígérete. Mentem már bele ennél kisebb tétű fogadásokba és versenyekbe, általában csak azért, mert szeretek első lenni. Külső szemlélőnek úgy tűnhet, képtelen vagyok veszíteni, illetve a vakmerőség eleve a griffendéles sztereotípiák közé tartozik… de fogalmuk sincs, mennyire élvezem magát a játékot, csupán a szórakozásért. Hosszú, végtelenbe vesző viták rajzolódnak ki a múltamban, előre jósolva, hogy örökké versengeni fogok valamiért, valakivel, vagy valakiért, valamivel.
Míg diadalittasan várom a válaszát a bedobásomra, van időm alaposan mérlegelni a lépésem. Nem feltétlenül bölcs és dicsérendő, elismerem, de a hangulat, az ital, a közeg mind erre a malomra hajtja a vizet, óhatatlanul ráfutottunk volna a tisztázásra. A kérdés persze az, tudok e mit kezdeni a válaszával? Akarok e foglalkozni vele?
- Igen, valóban erre gondoltam, és nem. Nem óhajtok udvarolni önnek, bár, minden okom meglehetne rá.
Csorog tovább a monológja, az arcom udvarias mosolyban marad továbbra is, a kerekek azonban meglódulnak odabent: úgy, most már van némi rálátásom a szándékaira. Elsőre nem is tudom, örülök e vagy inkább zavar a válasza, de meghagyom a megfontolását egy pár pillanattal későbbre, a figyelmem ugyanis nagyobb részt a folytatásra koncentrál.
- … Így hogy kicsit tisztáztam magam és a gondolataim, feltenném még egyszer a kérdést, csak pontosítva: Örülne neki, ha minden egyes alkalommal a férfi fizetné a számláját? És nézzük azt a szempontot, mikor barátról van szó, és azt, amikor az udvarlójáról.
Elém pördül a képzeletbeli kocka, a következő kör az enyém. Szeretnék egyből válaszolni, főleg, mivel közben leszűrtem magamban, hogy ugyan nem ismerjük egymást, valahol kissé sérti a büszkeségem, hogy eleve elveti a lehetőséget is, de nem akarok gyerekesnek tűnni, főleg úgy, hogy tudom, hogy az vagyok. Bőven elég a saját gyarlóságainkkal leszámolnunk, semmi szükség rá, hogy az arcába villantsam a rossz tulajdonságaimat – belém nyilall a nagyanyám másik gyakori mondása is: „Ne nézzen tükörbe, aki nem viseli az őszinteséget!” – hát tényleg ennyire elgyengültem volna? A gitáros nem bántott meg. Nincs okom ezt éreztetni vele. Nagyot nyelek, a konklúzió ezzel együtt tisztul ki bennem: jóval nagyobb örömet okoz az intellektusom elismerése, mint a szépségemé, és ez nem is múlik majd el az idővel.
- Ügyes válasz, Mr.Fawcett, - mosolygok most már minden tüske nélkül – az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. A fejtegetését ide nem értve, hiszen az mindig az adott szituációban dől el, két kérdést tesz fel, bár a nevezőjük azonos: mindkettőnek szeretnék megfelelni. Első körben tehát nézzük a barátokat, ahogy kérte. Mivel egy kölcsönös alapú kapcsolatról van szó, nem érzem szükségét az alá vagy fölé rendelődésnek, innen is két út ágazik el: vagy azt követjük, hogy egyszer én, egyszer pedig ő fizet, vagy közösen. Szeretem a tiszta helyzeteket, ha közeli emberekről van szó.
Miközben beszélek, az agyam lázasan kattog a kérdései valódi okán, elvégre az imént bizonyította, hogy ugyanúgy ki tudja forgatni a szavaimat, ahogy én az övéit. Persze csak ha valamit el akarunk érni vele… Willow, Willow, te vajon konstans vagy variáns vagy?
- Ami pedig az udvarlókat illeti… hát, be kell valljam, ez ügyben nincs sok tapasztalatom. – kacsintok egyet, talán megszokásból, talán nem – De ha ez az eset állna fenn, szintén a közös fizetésre szavaznék. Bőven elég lovagias gesztusnak tekinteném a puszta felajánlást, illetve ezzel az úriember bizonyíthatná, hogy hagyja érvényesülni az én buta kis akaratomat is.
Mielőtt még békén hagynám belesüppedni a kis győzelmébe, csillogó szemmel pillantok föl rá, érezvén, hogy a nyelvemen azért még maradt egy kis csípős válasz, amellyel visszavághatok.
- Mindazonáltal, Mr.Fawcett, félreértett. A logikájának megfejtése arra vonatkozott, én magam akarom e, hogy udvaroljon, nem pedig arra, hogy szerepel e ez a tervei között. Talán kissé elhamarkodta a szavakat, ha aztán azokat ilyen könnyedén kijátszhatom.
Látom, a Will’o’Wisp felkelti a figyelmét. Helyes, lesz min merengenie, amíg én egy körből kimaradok… nos, nyilvánvaló okok miatt.
- Ha egy pillanatra megbocsájt… - állok fel az asztaltól megnyerőnek szánt mosollyal, a röpke biccentésére pedig már szinte csukódik is mögöttem a mosdó nehéz ajtaja. Míg én kajánul fejtegetem, milyen hatással is voltak rá a megjegyzéseim, a sors természetesen nem alszik: a helységet elhagyva szinte rögtön egy váratlan dologba botlom.
Eddig nem szenteltem a legkisebb figyelmet sem a pub közönségének, lekötött a Wilowval való beszélgetés, most azonban egy nálam jóval magasabb, kapatos férfi durván rám szól, feloszlatva az eddigi magabiztos fellépésem.
- Hé, kislány, csüccs ide egy kicsit! – ragadja meg a karomat, erős ujjai szorosan tartanak – Hagyd azt a bájgúnárt, velem jobban jársz! Szórakozunk egy kicsit!
Nevetséges, de az első gondolatom az, hogy érvelni fogok – zseniális, Minnie, egyszerűen zseniális! Mire idáig jutok az agonizálásban, a férfi fölém egyenesedik, alkoholtól elhomályosult szembogarai zavartan próbálnak bemérni. A második ötletem már a pálcám előrántása, ami talán még az elsőnél is nagyobb hülyeség lenne – egyrészt leleplezném magam, másrészt törvényt szegnék. Harmadszor, és utoljára még eszembe jut, hogy nem vagyok teljesen híján a fizikai erőnek, ha egy kicsit is sikerül kibillentenem az egyensúlyából, be tudok vinni pár olyan ütést, amivel kivághatom magam a szorult helyzetből.
- Elengedne?! – dörrenek rá, még egy esélyt adva az ügy békés elrendezésének, közben próbálok a legjobban hasonlítani McGalagony professzorra, amint kihágáson kap valakit – Nem érdekel az ajánlata!
- Mi van?! – kérdez vissza hangosan, majd a másik ökle is kinyúlik felém, rácuppanva a vállamra. Ha eddig abba a hitbe ringattam magam, hogy majd kiügyeskedem magam ebből, most ez volt a végszava is – a férfi arcán szétterjed a vicsorgás, közelebb hajol. Igazán nem akarok kényeskedni, elvégre ugyanezt a szagot volt szerencsém a drága öcsémen is érezni, az valahogy nem volt ilyen fenyegető, és nem kábított el ennyire egyetlen lélegzetvétel után. Kirántom a kezem a szorításból, kihasználva, hogy most épp nem ezzel van elfoglalva, mire ugyan hátrébb lép egy lépéssel, azonban valami olyat tesz, amire valószínűleg egyikünk sem számít, főleg nem az én hülye, ostoba, spekuláló agyam.
- Azt mondtam, leülsz oda, megértetted?! – felbődül, az egyik markában egy üres korsó villan, majd az üveget az asztalhoz csapja. A zúzódó tárgy eltéveszthetetlen hangja tölti be a teret, majd a hegyes, most már fegyvernek is használható korsót teljes erejéből felém lendíti.

                                                        


                                                                              

                    Minerva Balmoral


          - Igen, tanár vagyok. És még sok más is, de most tanár. – Nem értem, tényleg hogy az életkorom hogyan függ össze a pályaválasztásommal. – Jobb lenne, ha hosszú ősz szakállam lenne és szemüvegem?
          Nem tudom, miért Dumbledore professzor jutott először eszembe, mikor egy tanár képe jelenik meg előttem. Hozzá képest tényleg fiatal vagyok, és egyáltalán nem úgy nézek ki, mint aki a tanári pályát választotta. De még így sem hiszem, hogy olyan fiatal lennék ahhoz, hogy a Roxfortban tanítsak.
          Igazán hálás lehetek neki, hogy kétszer is végighallgatja monológomat, ami kicsit erőltetettnek is tűnhet. Valahogy nem találtam meg elsőre a helyes szavakat, és valahogy másodszorra nem úgy sikerül kivágnom magam a helyzetből, ahogy szeretném. Mi van veled Willow? Máskor mindig minden körülmények között megállod a helyed. Aztán mikor befejezem, és a válaszát várom, nem azt kapom, amire számítok. Pontosabban nem olyan hamar, és ettől kicsit elbizonytalanodok, mert más már nem jut eszembe a gavallérsággal kapcsolatban.
          Annyira mégse ronthattam el, ha elmosolyodik és még valami dicséret félét is megejt. Biccentek egyet, hogy megköszönjem elismerését, de ne szakítsam félbe a monológját. Szavaiból azt szűröm le, hogy ugyanarra gondolunk, miközben mégis más szempontból látjuk a világot. Mindig érdekes ilyen emberekkel találkozni, és ezt csak azok nem ismerik el, akik nem képesek felfogni a beszélgetések mögött is rejlő üzeneteket. Mondandója végén megerősít abban, hogy a hölgyek között is vannak olyanok, akik jobban szeretik, ha érvényre jut az akaratuk. Kár, hogy ennyire határozottan Minerva előtt még senki sem mondta ki.
          Aztán a döntő döfésnél elmosolyodok, de nem sokáig. Valóban elnéztem a mondandója mögöttes jelentését, így ezt a kört ő nyerte meg.
          - Igaza van, és mindazok ellenére, amit korábban mondtam, óhajtja, hogy udvaroljak önnek?
          Meglepődnék, ha igent mondana. Így már elvesztette minden varázsát az egész, de intellektuálisan még nagyon messze is eljuthatunk ma este. Nagyon is élvezem ezt a kihívást, még akkor is, ha nem látszik rajtam. Viszont még mindig nem értem mit szeretne a Will’o’Whisp kifejezéssel. Valamit hallottam korábban lidércfényekről, eltévedt utazókról, amik mintha ezzel lettek volna kapcsolatban, de nem vagyok biztos benne.
          - Tessék, nyugodtan.
Felállok egy pillanatra a székből, amíg elindul a mosdó felé. Judy abban a percben itt terem mellettem, így esélytelen, hogy tovább gondolkodjak a korábban említett kifejezésen.
          - Mit mondtál neki? – vág azonnal a közepébe.
          - Beszélgetünk, sok mindent mondtam neki. Ülj le egy percre, kérlek.
Abból ítélve, amit Minerva mondott korábban, jobbnak látom, ha megint tisztázom a közöttünk lévő kapcsolatot. Csak most döbbenek rá, hogy másfél évvel ezelőtt tényleg nem értette meg, hogy mit is szeretnék.
          - Akkor a két narancslevet és a két sört kifizeted, igaz?
Veszek egy mély levegőt. Nem gondoltam, hogy csak a nem létező kapcsolatunk miatt van ez az egész kedvesség.
          - Persze, mindent kifizetek egyben, mielőtt elmennék.
          - Letudhatod a tartozásod, ha holnap is zenélsz egy kicsit.
          - Nem, mielőtt elmennék, kifizetem. Vagy most akarod inkább?
          Nyúlok a tárcám felé, de feleslegesen. Egy kicsit durcás arccal tüntetőleg elvonul. Pont időben ahhoz, hogy meghalljam egy üveg csörömpölését, és ez miatt a belső tér felé tekintsek. Ott meglátom, ahogy egy kétszer akkora alak, mint Minerva egy törött korsó aljával fenyegeti és lendíti felé. A pillanat tört része alatt felugrok helyemről, csak az ösztöneimre hagyatkozva beállok a lány és a férfi közé, jobb kezemmel megfogom a korsót tartó jobb karját a csuklójánál. Finoman elterelem a karját, kitérek a csapás elől azzal, hogy oldalra lépek, majd a férfi saját lendületét kihasználva hátratekerem a kezét, kicsit megszorítom a csuklóját, hogy elengedje a szilánkos üveget, majd az asztalra fektetem, és szorosan ráhajolok, hogy ne tudjon mozogni.
          - Jól vagy, Minerva, nem sérültél meg?
Gyorsan végignézek rajta, de úgy tűnik, hogy a ruhája ép, így igazából nem sérülhetett meg. A férfi felé hajolok, amennyire tudok.
          - Most nagyon gyorsan elhagyja ezt a pubot, és soha többé nem tér vissza. Itt nincs szükség olyan emberekre, mint maga. Ez a békésebb megoldás. A kevésbé békés, hogy szólok Judynak, aki felhívja a rendőrséget és maga a társaságukban tölti az éjszakát.
Várok néhány percet, hogy eljusson a tudatáig, amit mondtam, hogy végig tudja gondolni, majd meghozni a helyes döntést.
          - Elmegyek – nyögi ki a választ.
          Elengedem, de az ajtóban még megfordul, és elejt egy fenyegetést. Nem foglalkozok vele, mert ha most utána mennék, azzal csak a lovat adnám alá. Judyhoz fordulok, és megkérem, hogy ha legközelebb az alak betévedne, azonnal tessékelje ki vagy legyen óvatos, és hívja a rendőröket, ha kell, ne várjon semmire.
          - Biztos, hogy jól vagy?
Muszáj még egyszer megkérdeznem, hogy megnyugtassam magam, és őt is. Visszamegyünk az asztalunkhoz, ahol belekortyolok a sörbe.
          - Hozzak neked valami erősebbet?
          Régen volt már, hogy valaki ellen erőszakot kellett alkalmaznom, még akkor is, ha ilyen kis mértékben, és inkább volt önvédelem, mint tényleges erőszak. Talán jó is lesz, ha egy kicsit elvonulok a Roxfort falai közé. Nem értem ezeket az embereket, akik ahelyett, hogy jól éreznék magukat nyugodtan és csöndben, felfordulást és rumlit csinálnak.

[Willow! Vigyázz!]

                                                        
                                                          

                                                Willow&Minerva


Pár pillanatig, pár gyötrően lassú pillanatig mintha látnám megcsillanni a korsó szilánkjait, ahogy a levegőben szállnak a lendülettől – a látószögem szélén érzékelem, hogy fejek fordulnak felénk. Az előttem álló ökle közeledik az arcom felé, még átvillan az agyamon, hogy sosem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak. Ostoba módon még a szemem sem csukom be, a szempillák keretezte képben csak suhan felém egy igen kiadós fájdalom, és arra sem vagyok képes, hogy a pálcám után nyúljak. Mikor azonban a becsapódás következett volna, sötét folt zárja el az útját – Willow áll közöttünk. Ösztönösen felé nyúlok, szinte önkívületben látom, ahogy a kezem a vállára markol, mintha ezzel közbeléphetnék, kétségbeesett sikoly szakad fel belőlem.
- Willow! Vigyázz!
A kézitusájuk gyorsabb annál, hogy szemmel valóban követni lehessen, a férfi arcának asztalra koppanásakor realizálom, hogy az ujjaim még mindig az ingét szorongatják, illetve hogy az imént letegeztem akaratlanul is. Ijedten visszahúzom a kezem, mintha hirtelen forró lenne az anyag, a cselekmény enélkül is zajlik tovább, szinte biztos vagyok benne, hogy észre sem vette az iméntieket. A férfi a fenyegetésre felmordul, már nem is olyan kavargó szeme felénk fordul – ugyan nem sokat láthat a kényelmetlen szöge miatt, de az „Elmegyek!” válasz közben biztos vagyok benne, hogy alaposan megjegyez mindkettőnket. Ebben a pillanatban döntöm el, hogy soha többé a környékre sem teszem be a lábam.
Willow iménti kérdése emiatt percekkel később jut el a tudatomig, mintegy végszónak a távozó férfi sötét megjegyzése után. „Megtalállak, rohadék!”, olvasható le a szájáról, bár hang alig jön ki belőle. Megrázom a fejem, és a gitáros felé fordulok.
- Igen, köszönöm… - a hirtelen utóhatásként jelentkező kézremegést egy ökölbe szorítással próbálom megoldani, elvégre még élénken él bennem az iménti pánik. Willownak nyilván feltűnik a habozásom, az ajtó csukódó hangja után egyből újra rákérdez a hogylétemre.
Rengeteg kérdés jut eszembe válaszul: Vissza fog jönni? Te nem ijedtél meg? Hogy lehetsz ilyen gyors? Mostantól örökre ilyen kiszolgáltatott leszek? Ennyit érek a pálcám nélkül? – de egyiket sem mondom ki hangosan, egyszerűen elmosolyodom. Némán bólintok, és követem a helyünkre, de nagyobb összeget tennék rá, hogy nem vertem át a fals magabiztos magánszámommal. Leülök a székemre, és megpróbálom elhessegetni az összes kételyemet, amelyek most szinte elborítanak. Willow egyelőre Judyval beszél, aki komolyan követi a szavait, így rám kevesebb figyelem irányul.
Kihasználom a pár pillanatnyi nyugalmat, és megválaszolom a saját kérdéseimet, habár a kényelmetlen félelem még ott gyűrűzik a torkomban.
Hogy visszajön e? Talán igen, talán nem, de addigra már egyikünk sem lesz itt. Nem tehet ellenünk semmit. Willow látszólag varázslatos helytállása egy griffendélesre emlékeztet… ha varázsló lenne, nyilván vörös-arany színekben feszített volna – és a legnagyobb hülyeség, amit elkövethettem volna ebben a szituációban, hogy beszállok a küzdelembe. Mégis mit kellett volna tennem ilyen nyilvánvaló túlerővel szemben? Nem átkozhatom meztelen csigává az agresszort mindenki szeme láttára, habár a minden kétséget kizáróan nagyon hatásos lett volna. Nem vagyok kiszolgáltatott. Egyszerűen nem a saját súlycsoportomban kerültem versenybe.
- Hozzak neked valami erősebbet? – hallom Willow hangját, és ezzel teljesen egyértelművé teszi, hogy mosolyoghatok bármilyen szépen, tisztában van vele, mennyire rám hozta a frászt a férfi.
- Tulajdonképpen… igen, köszönöm. Egy Skotch nagyon jól esne.
Judy ezúttal egy szót sem szól, megértő tekintettel bólogat a kérésemre, már intézkedik is az ügyben. Hát, ha van bármi jó oldala az esetnek, úgy tűnik, ez lesz az.
Mikor a tenyeremben érzem a poharat, hálásan nézek mindkettőjükre, majd belekortyolok. Az alkohol semmi mással össze nem keverhető aromája végigperzseli az utat lefelé, de most ez sem különösebben zavar, hatása placebóként megnyugtat. Néhány hasonló kör után már valóban elmondhatom magamról, hogy visszabillentem az egyensúlyba, innentől azonban rajta kell tartanom a szemem a folytatáson, elvégre a sulykot nem is olyan nehéz elvetni.
- Willow, - kezdek bele, farkasszemet nézve vele – az imént azt kérdezted, szeretném e, hogy udvarolj nekem. Nos, átgondoltam, és azt szeretném, ha életben maradnál addig, amíg majd egy szép napon válaszolok erre a kérdésre. Lehetséges lenne ez?
A mondat végén réveteg kis mosoly húzódik végig az ajkaimon, öntudatlan reakció a szavak után. Talán nincs jogom ilyesmit kérni, elvégre nincs rá garancia, hogy újra találkozunk majd, de könnyebb feldolgoznom az estét abban a tudatban, hogy nem feltétlenül kerül majd újra veszélybe.
- A Will’o’Wisp lidércfény a lápon… Beszédes név, ugye? A folklór úgy tartja, ártó szellemek összessége, amelyek magukhoz csalogatják a tudatlan utazót, aki szerencsétlenül erre a területre téved. Imbolygó fényükkel vezetik az ösvényen, néhány olvasatban lámpásokkal világítva az utat… amelynek a végén azonban a biztos halál várja. A lápi lidércek így állnak bosszút újra és újra a saját balsorsukért, a kör tehát sosem ér véget.
Elgondolkozva körbenézek – a meleg, most már békés pubban ez a téma idegenül és váratlanul hatna bárkinek. A Roxfortban mesélve azonban senki nem kételkedne az igazságtartalmában, elvégre tudjuk, élnek ártó szándékú lények körülöttünk. Willowra pillantok, aki ismét kitüntet osztatlan figyelmével. Most jön az a rész, ahol értelmet nyer a kérdésem.
- Létezik azonban egy másik elképzelés is a jelenségre, amely persze magyarázható tudományos módon is. Nekem azonban szimpatikusabb arra gondolnom, a fények nem akarják bántani az utazót, csupán hazafelé vezetik sápadt fényeikkel. Tudod, azt hiszem, a legtöbb dolog, amelyet elsőre ijesztőnek találunk, azért van, mert nem akarjuk feltérképezni az ismeretlent. Ha lidérc is lennél, Willow, biztos vagyok benne, hogy nem használnád rosszra a hatalmadat.

                                                                 

                   Minerva Balmoral


          Érzem, ahogy nyúlik az ingem, és hallom is a megfagyott levegőt keresztülszelő sikolyt, de most nincs erre időm. Még mindig az ösztöneim azok, amik vezetnek, azt hiszem, másként nem is tudnám megúszni sérülés nélkül. Ahogy a férfi visszafordul az ajtóban, már tudom, hogy mi lesz a következménye. Engem nem tudnak megfenyegetni, de nem hagyom, hogy Minerva és az öccse egyedül menjenek haza. Nem valószínű, hogy a történteknek még ma este lesz következménye, de nem tudni mi meddig leszünk még itt, és hogy a pasas mikorra szedi össze magát. Vagy a haverjait.
          Megértem, hogy nem kíván a narancslénél vagy a saját italánál maradni, amit korábban rendelt, de azért az alkohol sem megoldás. Elkísérem Judyt a bárpulthoz, és megkérem, hogy egyelőre maradjon ott, és figyelje a bejáratot. A teraszon lévő asztalunktól nem látom, és jó lenne nem az utolsó pillanatban szembesülni vele, ha visszatérne a tulok. Visszasétálok a kért itallal és a saját whiskymmel az asztalunkhoz. Csak most kezdem érezni és átgondolni, hogy mekkora marhaságot csináltam valójában, pálcát viszont mégse ránthattam.
          Figyelem, ahogy vékony ujjaival körbeöleli a poharat. Talán sokkal jobban megviselte a dolog, mint azt elsőre képzelte. Láttam már ilyet, csak akkor nem én voltam a hős lovag. Általában kell egy kis idő, amíg lenyugszik az ember. Egy hörpintéssel megiszom a whiskym. Ennyi bőven elég hozzá, hogy lenyugtassam saját magam. Remélem, más nem nagyon történik ma este, mert már most nagyon messze vagyok az egy sörtől, amit még meg akartam inni, mikor Minerva ideült hozzám. Apropó Minerva. Jól emlékszem rá, hogy letegeztem? Nem is figyeltem rá korábban.
          Aztán, ahogy kimondja a nevem, biztos vagyok benne, hogy letegeztem, és őt ez cseppet sem zavarja. Ha már így alakult, akkor nem fogom visszacsinálni. Figyelem őt, minden egyes szavát. Nem is tudom megmagyarázni miért, de nagyon meglep a mondandója. Mikor jutottunk el idáig? Nem is biztos, hogy találkozunk még egyszer. Nem különösebben van mit gondolkodnom a válaszon, mégse tudom azonnal azt mondani, hogy igen vagy nem. Hátradőlök a széken, és úgy figyelem őt tovább. Sokkal jobban meg van rémülve, mint gondolja.
          - Nem áll szándékomban nagyon hamar meghalni. Ha nem húzod sokáig a válaszadást, akkor megígérem, hogy életben maradok addig. Általában én a nézője szoktam lenni az ehhez hasonló szituációknak, és nem a résztvevője.
          Elmosolyodok, kicsit poénosnak is szánom a mondandóm. A varázsvilágban sohasem tudhatod, hogy mi fog történni a következő napon. Az ő mosolya viszont sokkal inkább tűnik erőltetettnek, mint őszintének. Talán ezért se tudom neki azt mondani, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Attól nem nyugodna meg még jobban.
          Aztán kicsit meglepve belekezd a Will’o’Wisp jelentésének ecsetelésébe. Valami hasonlót kapok válaszként, mint amire számítottam, mégis kicsit úgy érzem, hogy ez az egész olyan üres. Végül belefog abba a magyarázatba, amire eredetileg is valószínűleg ki akart lyukadni, és az előző magyarázatot csupán a korábban feltett kérdésem miatt fűzi hozzá. Bevallom, nem biztos, hogy csak azért figyelek ennyire rá, mert érdekel a mondandója. Inkább attól félek, hogy nehogy a történtek még mindig túl nagy hatással legyenek rá.
          - Valóban így gondolod? Miért vagy ennyire biztos benne?
Nagyon is elgondolkodtatnak a szavai. Mintha tudna valamit rólam, amit nem is meséltem el. Mindenesetre egy lidérchez hasonlítani eléggé a lényembe vágó, biztos vannak olyanok, akik egyetértenek vele, akármelyik magyarázatot is akarja megadni rá.
          - Nem vagyok én olyan páncélos lovag, mint amilyennek tűnök. Még akkor sem, ha most nem látsz annak.
Sokan mondtak már rám sok mindent. Én inkább azokat próbálnám összeadni, és a valóban rám jellemzőeket kiválogatni. Nem lenne hosszú az a lista. Benézek a belső tér felé, tekintetemmel az öccsét keresem. Kicsit furcsának találom, hogy habár nem avatkozott közbe, de nem is kérdezi meg a nővérétől, hogy jól van-e.
          - Az öcséddel minden rendben? Mintha az asztalra lenne borulva.
Nem akarom megijeszteni, szerintem bőven elég volt neki az ijedtségből erre az éjszakára.
          - Azt hittem vagytok annyira jóban, hogy legalább megkérdezze minden rendben van-e veled. – Kizárt, hogy az ő figyelmét elkerülte volna az, hogy majdnem megölték a nővérét. Aztán hirtelen beugrik, amit még korábban meg akartam kérdezni. – Nem baj, ha továbbra is tegeződünk? Ha már így alakult, akkor engem nem zavar, de ha téged igen, nyugodtan szólj csak.

[„Pszt, ne csapj zajt/Néma léptekkel haladj/A legapróbbra feléd néz/A halott Lidércfény.”]

                                                                

                                           Willow&Minerva

„Pszt, ne csapj zajt/Néma léptekkel haladj/A legapróbbra feléd néz/A halott Lidércfény.”
Willow kérdésére kirajzolódnak az emlékeim között a gyerekkorom legsötétebbjei – a rémálmok. Anyám hangja, ahogy élvezettel, élénken mesél a szörnyűségekről, amelyek megtörténhetnek azokkal, akik rosszat tesznek: az ő értelmezésében akik muglinak születnek, nem fogadnak szót vagy valami még szörnyűbb. A gyerek Minnie hisz neki, rettegve képzeli el, mi történik, ha ő is áthágja a szabályokat, ezen pedig nem segít ez a dal sem.
- Willow, mikor beszélgetni kezdtünk, azt mondtam, könnyű egy most megismert emberről rosszat gondolni, – mondom az arcát figyelve – de épp az imént bizonyítottad, hogy nem akarsz ártani nekem. Engem nem szoktak megmenteni, legfőképp azért, mert nincs rá szükség, most azonban esélyem sem volt. Ha szerinted ez nem bizalomgerjesztő, nem tudom, mi lehetne az?
Őszintén remélem, megérti a magyarázatom lényegét. Afölött ugyan átsiklott, hogy a Will’o’Wisp kifejezést az események előtt tettem kérdés tárgyává, de talán jobb is, ha nem világosítom fel, mennyire könnyen lehetne annak a gyerekes dalocskának a karaktere, és hogy a neve miatt egyből erre asszociáltam. Egyébként is, ha eleve nem ismerte a szó jelentését, teljesen felesleges ráhoznom a frászt egy muglira, aki nyilván nem hallotta ezt az utazóknak szánt dalt sem.
- Nem vagyok én olyan páncélos lovag, mint amilyennek tűnök. Még akkor sem, ha most nem látsz annak. – jegyzi meg, én pedig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy válaszolt e, vagy csak mellékesen fűzte a beszélgetéshez.
- Rendben, tehát nem olyan. De mégis mit takar az a páncél? – kérdezem felderülve, kapva az alkalmon, hogy elevezünk a sötét vizekről – Hogyan definiálnád a lovagot? Elvégre engem minden kétséget kizáróan meg kellett menteni az imént, és….! Istenem, rettenetes vagyok! Még meg sem köszöntem igazán! Nem ígérem, hogy ha visszajönnek, ezúttal én verem őket laposra, de tényleg nagyon szépen köszönöm.
Lehúzom a maradék italomat, félre is teszem a poharat, visszagörgetve a tonikos üveget. Jól látom, hogy Willow már tisztességes mennyiséget megivott az én nyammogásom alatt? Ezt a gondolatmenetet félbeszakítja a téma öcsémre való terelődése – tényleg, ő vajon mit csinál azóta?
A gitáros a kinti asztal felé int, és az én drága, nyúznivaló testvérem valóban ott támasztja homlokkal az asztalát. Átlagos esetben biztosan lelkiismeret furdalásom lenne az állapota miatt, most azonban nem átlagos esténk van, és élesen ellene szól, hogy felőle akár fel is apríthatott volna az a részeg. Fekete kalapja félrecsúszva, de a jellegzetes testtartása (bal kéz kicsavarodva az álla alatt, jobb az ölében) egyértelművé teszi, hogy ő az. Tovább merengenék a karakterének ezen furcsaságain, de Willow ismét megszólal.
- Azt hittem, vagytok annyira jóban, hogy legalább megkérdezze minden rendben van-e veled.
Felé fordulok, kicsit gyorsabban is, mint szeretnék, a mozdulat felháborodásról árulkodik. Biztos vagyok benne, hogy sokkal komorabbnak látszom, mint korábban, de ezt elég nehéz lenne palástolni: tulajdonképp teljesen igaza van, ez idegesít, nem a szavai.
- Látod, én is azt hittem, de Murhpy sosem alszik. Egy pillanat!
Mérgesen sóhajtva felállok, határozott léptekkel az öcsémhez sietek, majd megpaskolom a vállát – rendben, elismerem, a lendület egy hangyányit nagyobbra sikerül, mint indokolt lenne. Nem mintha megérezné, csupán annyit érek el, hogy békésen cuppog egyet, majd szuszog tovább. Az időközben mellém zárkózó Willowra nézek, valószínűleg olyan szerencsétlen arckifejezéssel, hogy némi mosolyt vélek felfedezni az ajkain. Örülök neki, hogy ő jól szórakozik, és pár nap múlva én is így teszek majd, de most csak a bosszúság jut ebben a körben.
- Sajnálom, az imént a tegeződésről volt szó, igaz? Köszönöm, nekem tetszik így. Ez – mutatok az alvóra – már sokkal kevésbé. Azt hiszem, haza kellene vinnem, habár sokkal szívesebben hagynám itt, kíváncsi vagyok, hazajutna e.
A pillanatnyi méreg mondatja ezt velem, de persze sokkal rosszabb helyzetben lennénk, ha tényleg megtenném – apáéknak lehetetlen lenne megmagyarázni, miért nem a saját ágyában alszik délig.
- Úgy látszik, ma este minden összeesküdött ellenünk, - sóhajtok, majd a nálam meglepően magasabb férfire nézek - agresszív részegek, gyanakodó exek, részeg testvérek. Ritkán történik ennyi vidám dolog egyetlen este alatt. Nagyon szívesen beszélgetnék tovább, folytathatjuk egy alkalmasabb időpontban és helyszínen?
Közben gyorsan fizetek a mostanra egész barátságossá váló Judynak, aki búcsúzóul még egy halovány intést is megejt, én pedig egy mosollyal fogadom el a békejobbot. Ugyan óriási összeget tennék arra, hogy soha többé a hely felé sem nézek majd, ez biztosan jóleső emlékként kísér majd. Az asztalunkhoz sietek, majd várakozóan pillantok fel Willowra – eltekintve attól a részlettől, hogy ritkán élem át, hogy valaki lefelé nézzen rám – vajon hogyan haladunk majd tovább.
„Pszt, ne pislog/Ha előtted imbolyog/Mindent sejtvén/Az égő Lidércfény.”