Bla… Bla… Bla… Blah… Fejét kezére támasztva minden figyelmét a hamburgerének szenteli. Jelen pillanatban úgy érzi ez a társalgás katasztrofálisan unalmas. Még azt is jobban élvezi, mikor két barátja valami fura tudományos témába kezd, aminek ő szerinte se eleje se vége. Pedig nem panaszkodhatna. Sok-sok ihletet merített már azokból a beszélgetésekből. Bár szinte mindig csak egy-egy szó jut el a tudatáig, annyi éppen elég, hogy megoldást találjon valamilyen Noldaros problémára. Hogy a számos humoros novelláját, amit ezen baráti csevejekre épített ne is beszéljünk. Lassan megint lesz egy kötetnyi. Na, nem mintha csak róluk szólna az élete… Sok már fura figura is óriási ihletadó. Igen még talán Miss Aktakupacról is lehetne valamit írni, csak abban nem lenne köszönet. Bár… ha senki sem tudná, hogy ennek az estének az emlékére keletkezett?
Unott arccal néz végig a nőn. Próbál valamiféle jóindulatot magára erőltetni és némi fantáziát, valamint lehetőséget látni benne. De tényleg csak egy kis szerepjáték erejéig venné kezelésbe… á nem… azt szereti humoros köntösbe csomagolni. Esetleg egy kis… Nem azt meg az őrült ribanc rontotta el egy időre. Sajnos nem jut eszébe semmi igazán érdekes ötlet, így ismét hamar érdeklődését vesztené. De csak vesztené, ha nem látná azt a fura testbeszédet, amit persze nem felé közvetít a hölgyemény. Na, nem mintha nem tudná elképzelni azt, hogy bárki is Leont akarja levadászni. Ó, tudna ő is mit mesélni egy régi találkozásukról… De neki ez a kettős valahogy szürreális lenne.
Tekintetét Cherishről Leonra emeli. Ismét ott az a csodás zavar annak arcán, ami szinte minden ötödik percben színezi bőrét. Nem véletlenül nevezte akkoriban rózsának. Finom és illatos bőre úgy tárult fel előtte, mint a legszebb virágoskertek a látogatók előtt. A rózsákat pedig köztudottan becézni kell. Óvatosan és finoman bánni velük. Szeretgetni…
Nem ilyen aljas módon mindig letámadni nőkkel, ahogy William teszi. Próbálva valamiféle boldog párkapcsolathoz juttatni. Ezt sosem értette. Minek? És főleg minek leültetni vacsorázni egy olyan nővel, akiből nemhogy az az igazán őszinte bűbáj, de még a fantázia csírája is hiányzik.
Persze Nat azonnal érzi az átkát annak, hogy megint arra az estére gondolt. Mostanában egészen sűrűn jut eszébe, s abból sosem keveredik ki jól.
De látja az a gyönyörű rózsaszín pírt… Azt a zavart mosolyt…
S mikor lábuk egy pillanatra összeér Nat már nem is gondolkozik tovább. Villámgyorsan felpattan. A szék, amin ült talán hátra is dől, de az már igazán nem érdekli. Ahogy a nő sem érdekli, aki mellette ül. Ahogy a meccset néző emberek sem érdeklik.
Csak enged a régóta visszafojtott vágynak, s szinte erőfeszítés nélkül rántja fel Leont székéből.
Nem szól semmit. Nem köszön el asztalpartnerüktől. Nem enged az ellenkezésnek.
Csak kihúzza barátját maga után az esti utcára. Majd behúzza barátját maga után egy kihalt kis mellékutcára. S ajkaikat, hosszú idő után végre ismét, követelő csókban forrasztja össze.