Los Locos

Emily Myra Dean pennájából



A mexikói ízek kedvelőinek különösen ajánlott hely - 5-től 11-ig étteremként üzemelő szórakozóhely, csodálatosan díszített asztalokkal, párnázott székekkel, és halk zenével, azonban 11-től 3-ig éjszakai klubként funkcionál, ahol mindenki elfelejtheti gondját-baját - már aki fent van a vendéglistán. Aki nincs, annak végig kell állnia a hosszú sort, amely minden este a bejáratnál áll.
A terem egyik végében elhelyezett színpadon vagy élő koncert megy, vagy táncosok, táncosnők szórakoztatják a közönséget. A színpad előtt elegáns bőrfotelek állnak asztalokkal, hogy a nézők a legnagyobb kényelemben tölthessék idejüket. A helyet 18 éven aluliak nem látogathatják, bár a biztonsági őrök lefizethetők.

Elsa Channing

Még a jelentésem befejezése előtt eszembe jutott egy sokkal jobb hely, mint a Starbucks. Gyorsan lefirkantottam egy cetlire az új címet, és elküldtem Ms. Channingnak. Ez a nő, megőrjített az már biztos. A kis pimaszságával, a tolla dobálgatásával, és leginkább a kisugárzásával. Megpróbáltam kideríteni róla néhány információt, de eddig csak annyit tudtam meg, hogy egy időben sokat volt együtt William Barrow-val. Valóban ennyit tudtam csak meg, vagy csak ennyit akartam tudni? Nem hiszem, hogy bárki úgy akarná kezdeni az ismerkedést, hogy a háta mögött a partnere már mindent megtudott róla másoktól. Bár, nem vagyok biztos benne, hogy ő nem tette meg ugyanezt a rengeteg pletykának köszönhetően, ami körbeleng.

Még pont időben kilépek az iroda ajtaján, így más már nem áll kettőnk közé, csak a távolság, és… Oké, miért is vagyok annyira magabiztos, hogy bármi kialakulhat majd ezen a délutánon? Éppen, hogy sikerült elhívnom kávézni is, amiből gyakorlatilag ebéd lett a hely változtatásának köszönhetően. Mindegy, majd kiderül, hogy mi is lesz ennek a vége.

Megállok az étterem előtt, először arra gondolok, hogy megvárom az érkezését, de ráébredek, hogy talán asztalt kéne foglalnom, vagy akár benn is lehet már, és ő foglalt asztalt. Belépek a helyiségbe, és azonnal a főpincérhez megyek. Úgy tűnik, időben jövünk majd, mert már kezdenek elszállingózni az emberek, így nincsenek sokan, szerencsére. Miért nem egy varázslók által működtetett étterembe hívtam?

Visszautasítom az asztalt, amihez először vezetnek, mert úgy tűnik, hogy ő még nincs itt. Másodszorra már viszont egy külön boxban kapunk helyet, aminek nagyon örülök. Az üröm az örömben, hogy nem dohányzó részen, így pipázni vagy szivarozni nem fogok tudni. De mivel nem tudok róla, hogy Ms. Channing dohányozna bármilyen formában talán jobb is így. Nem akarom egyből negatív… Áh, mi a fenének jár már megint olyanon az eszem, ami nem is számít nekem. Mikor érdekelt valaha is, hogy valaki dohányzik vagy sem? Tiszteletben tartottam, ha nem, és igyekeztem elkerülni a füsttel, ha pedig dohányzott az illető, akkor megkínáltam szivarral.
Hallom a közeledő kopogó lépteket, ezért kimászok az asztal belső részéről, és odaállok az asztal mellé.
- Ms. Channing, öröm személyesen is ilyen közelről találkozni önnel.
Megcsókolom a kezét, megvárom, amíg leül, és csak utána foglalok én is helyet. Pont időben érkezik, hogy a korábban rendelt vörösbor megérkezzen, és ki is töltsék nekünk. Figyelem, ahogy a vörös folyadék egyre jobban megtölti a poharat, majd a még megmaradt hullámok, ahogy lassan eloszlanak. Közben mosolygok, mert a másik boxban az egyik nő pont azon gondolkodik, hogy vajon megismételhetnék-e a párjával az éjszakát, és az emlékei alapján nagyon jó kis éjszaka lehetett.
- Remélem, szereti az édes vörösbort. Ugye nem gond, hogy változtattam a randevúnk helyszínén.
Biccentek a pincérnek, mikor elveszem tőle az étlapot, de egyből le is rakom. Egyelőre szeretnék kicsit beszélgetni a mellettem ülő szőke és nagyon is pimasz szépséggel. Elsa Channing, vajon tudsz róla, hogy olyat értél el, amit más eddig még nem?

Kean R. Rowle

Kean Atyaúristen Rowle, és a mai ebédpartnerem. Mi a közös bennük?
Ez ugyanaz a személy.

Hogy ez hogy lehetséges, még számomra sem teljesen tiszta, elvégre egy kávéról indultunk, és most itt állok egy mugli étterem ajtaja előtt, és tudom, annyira tudom, hogy haza kellene mennem, és otthon mirelit pizzát ennem, ahogy mindig szoktam, aztán leülni végre a végtelennek tűnő papírmunka elé, levinni Lizát, venni tejet, egyszóval olyan szép és egyszerű dolgokat csinálni, amik az életemhez tartoznak, és nem megpróbálni belevonni egy teljesen kilógó darabog a kirakósba. Elvégre mégsem dobunk töményet a sörbe, nem igaz?
Két perccel később mindig ott toporgok, de senki nem kérdezi meg tőlem, hogy miért érzek ilyen vágyat egy ajtó iránt, ami nagy szerencse, persze az is lehet, hogy nem veszik észre, hogy itt állok. Diszkrimináció mindkét világban alacsonynak lenni... Végül egy mély sóhajjal jövök rá, hogy nemhogy ittam töményet sörbe dobva, de még ízlett is, és ezzel a végszóval nyitok be. Elég hamar a boxhoz kísérnek, szóval Kean már megérkezett. Azzal nyugtatom magam, ahogy végignézek a drága, jól szabott öltönyén, hogy még ha oda is teszi magát, ez a találkozó akkor sem lehet rosszabb, mint a legutóbbi, amin felgyújtottam a saját hajam. Megint.
Ügyelek rá, hogy ne nézhessen az emlékeim közé, és ezúttal, okulva a korábbiakból, én sem leskelődöm. Neki is jár egy esély, még ha annyira különbözünk is, mint a tömény és a sör. Azért nem néztem volna ki belőle egy ilyen helyet, valahogy túl elegáns ebben a közegben, és ugyan én is munkából jövök, ő valószínűleg több időt fordított a frizurája tökéletesítésére, mint én az összképre. Ha nő lenne, ő biztos sosem felejtené el lemosni a sminkjét esténként... bár ki tudja, lehet, hogy még így sem felejti el. De nem, megfogadtam, hogy jár az esély, és nem rontom el rögtön ilyen kis szúrkálódással. Mosolyogva ülök le vele szemben, és remélem a legjobbakat.

- Jó napot ismét, Mr. Rowle! Miért, közelről máshogy festek? - nyújtom a kezem, hogy kezet fogjunk, mint kollégák - Egyébként gratulálok a helyszínválasztáshoz, a Starbucks után nekem is ez a kedvenc kávézóm.
A kis megjegyzésem észrevétlen marad, pedig épp hozzá akarom tenni, hogy csak viccelek, nehogy komolyan vegyen, de még annál is komolyabban vesz egy kézcsókkal. Nem látja, hogy a másik kezem megremeg egy kicsit az ölemben, ami nem jó jel. Ez egy kávénak indult randi lenne? De nem. Nincs nekem olyan balszerencsém. Szerencsém. Nézőpont kérdése. Talán olyan rég voltam normális randin egy normális férfival, hogy el is felejtettem az eredeti funkcióját, ami a másik megismerése lenne. Sör és tömény. Jár az esély.
- Igen, szeretem. Köszönöm. - belekortyolok a pohárba, és ugyan nem vagyok borász, élvezettel merülök el az ízében, ami felidézi a spanyol napsütést - Ha nem olvassa el a címkéjét, meg tudja mondani, melyik országból származik?
Megfordítom az ügyesen kialakított üveget, és felé tolom. Kénytelen vagyok közben helyet változtatni, és átülni mellé, egyrészt, mert nem félek holmi Kean Atyaúristen Rowle feltételezett vonzerejétől, másrészt pedig beleolvasok az étlapba. Azok az ismerős ízek... Megengedek egy halk sóhajt, amiért ilyen szörnyű munkám van, és amiért annyira visszavágyom az útra. Kell legyen más megoldás, minthogy élve eltemetem magam a papírhalmaz alatt.
Ahogy közelebb kerülök, érzem a testéből áradó meleget, és a karom az övéhez ér. Nem kapom el, nem vagyunk kisiskolások, csak egy felnőtt férfi, és egy nő, akik most összebarátkoznak, mert közben levontam a következtetést, hogy ez nem egy randi...
Hát, erről ennyit. Most mondta, hogy ez az.
- Nem, egyáltalán. Mindig szerettem a világkonyhát, és tudok segíteni a rendelésnél is. - mosolygok rá, bár azért nyelnem kell egyet, olyan jó az illata a... bornak - Aki pedig szereti felfedezni a különböző ízeket, rossz ember nem lehet. Gyakran próbál ki más kultúrához tartozó ételeket? Esetleg utazni is szeret?
Tömény és sör. Tömény és sör. Ezzel próbálom elvonni a figyelmemet, illetve iszom még egy kicsit. Az édes vörös otthonosan öleli körbe az érzékeimet, megnyugtat, és segít megőrizni önmagamat. Menni fog ez, nem csinálok magamból hülyét, és hasonlók.

Elsa Channing

Ha abban a pár órában voltak is kétségeim afelől, hogy esetleg másmilyen élő szóban, mint gondolatban, akkor ezt sikerült már a bemutatkozásnál elhessegetnie. De szerencsére nem volt, ezért most nem is ér csalódásként a dolog. Elmosolyodom, és búcsút intek annak az énemnek, amivel kedveskedni akartam neki.
- Igen, tudja, sokkal magasabb, sokkal szebb és sokkal pimaszabb is. A Starbuckst nagyon zsúfoltnak találtam, és mivel a gyomrom korog az éhségtől, jobbnak láttam a helyszínváltoztatást.
Nem hiszem, hogy nagyon ragaszkodna az eredeti tervhez, mert akkor még lett volna ideje arra, hogy visszacsinálja. De jobb ez így talán. És végül mégse lett annyira rossz a választás, mert az egyik pincérről kiderül, hogy varázsló. Csak intek neki, hogy mi is azok vagyunk, és ettől én már jobban érzem magam. Nem tudom mi ütött belém, mikor egy muglikkal tele lévő helyre hoztam be Elsát, miközben én magam nem igazán szeretek közöttük járni.
Felhúzom a szemöldököm a kihívás kapcsán. – És nem is fogok leskelődni, rendben? – Felemelem a poharamat, meglötyögtetem benne az italt. A színe még nem annyira jellegzetes, hogy már az alapján kitalálhassam, de az illata már sokat segít. Iszok egy kisebb kortyot, megöblögetem a számban, aztán még egyet, és végül egy utolsót is mielőtt végső döntést hoznék. Lötyögtetem még egy kicsit mielőtt végleges választ adnék. És azért a hely is ad egy utolsó lökést.
- Nos, úgy gondolom, hogy a bor talán Mex… - elmosolyodom. Nem nagyon tudok róla, hogy Mexikóban annyira a bor készítéssel foglalkoznának. – Spanyolország, és azon belül is Katalónia, talán. Vagy Andalúzia, de biztos, hogy Spanyolország. Eltaláltam?
Nem tévedek, biztos vagyok benne. Ott kóstoltam ilyen finom borokat. Csak azt nem értem, hogy miért az én étlapomat nézi, ha van neki is egy. De engem nem zavar, örülök neki. Valamit talán mégis jól csinálok annak ellenére, hogy semmi konkrétat nem terveztem előre. Azért remélem, a kis monológom után nem érzi azt, hogy teljesen elveszett vagyok. Mivel a nyelvet nem beszélem, ez a fajta segítség még jól jöhet, de mivel az ételek mellé oda van írva angolul is, hogy micsoda, azt hiszem, mégsem leszek annyira elveszve. És meg is kaptam a korábbi felvetésemre a választ, aminek nagyon örülök. Így legalább nem kell annyit agyalnom rajta. Nem mintha megtettem volna.
- Hát, nézzük csak. A világ számos pontján voltam már, és ugyan megkóstoltam már néhány különlegességet, helyi specialitást, nem mondanám, hogy ez kötött le a legjobban. Volt olyan, amit sajnáltam miután megkóstoltam, és volt olyan, amit sajnáltam, hogy kihagytam.
Remélem ezzel minden kérdésére válaszoltam, még ha nem is külön-külön. Hogy szeretek-e utazni? Nos, az attól függ, hogy milyen ügyből kifolyólag és hova, hogyan kell utaznom.
- Van olyan, mikor a fél világot eladnám azért, hogy kimozdulhassak az országból, de most egy egész világ se kellene, ha azt mondanák, hogy menjek el valahova, mert a világ van itt velem.
Már csak egy bájos és csábító mosoly kell. És kész is. Egyébként imádok utazni, addig sem vagyok a családom közelébe. Sajnálom anyámat miatta, de jó helyen van ott a másik birtokon. Legalább érte nem kell aggódnom. De akkor most jöjjön egy olyan kérdés, ami azóta foglalkoztat, hogy leült mellém.
- Nos, úgy gondolom, ez az étterem messze van az Eiffel-toronytól, amit először ajánlottam fel magának. A Starbucksról ne is beszéljünk. Még most is úgy gondolja, hogy jó csere történt?
Az ujjaim összekulcsolom az asztalra könyökölve. Igyekszem magam észnél tartani, mert az illata elkábít. Már azóta, hogy leült mellém élvezem ezt a kellemes illatot és próbálok minél jobban beleburkolózni.

Kean R. Rowle

Szeretem a mugli a kultúrát, már ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani, mikor egy egész világ vár felfedezésre, ha hajlandóak vagyunk elismerni, hogy nem csak mi létezünk. Azzal, hogy itt kötöttünk ki, Kean máris sokat nőtt a szememben, és kezdem azt hinni, kicsit túlreagáltam azt a tárgyalásos beszélgetést..
 - Rendben. Nekem sincsenek kellemes élményeim ezt illetően... - kicsit elhúzom a számat, mert rögtön eszembe jut a legutóbb... összes randim, amik jó része pont a képességem miatt hiúsult meg. Egy pillanat alatt foszlik semmivé a partner vonzereje, ha látod, hogy mondjuk végigcsalta a barátnőit, esetleg állatokat töm ki otthon. Kiráz a hideg még a felidézésére is, inkább Keanre figyelek, és nyelek egyet, mikor rájövök, milyen mély a tekintete. Kicsit elfordulok, mert muszáj..megnéznem a fal színét irgalmatlanul gyorsan.
 -Mexikóit akart mondani? Igen, Mexikó 'híres' a borairól. - viszonzom a mosolyát -Nem vállal nagy kockáztatot, igaz? Egy mexikói étteremben spanyol bor. Kényelmesen egyszerű megoldás lenne. Ez Côte d"Or, és burgundi. Francia, mint az édesanyám félig.
 Jót mosolygok a hasonlaton, anyámat ismerve senkinek nem jutna eszébe ez a jellemzés elsőre. Ő olyan sok színből áll, hogy nem is tartozik igazán egy nemzethez sem igazán, ahogy apám sem. Nem tartoztak igazán sehová, és mégis egyszerre mindenhová. Irigyeltem ezt a tulajdonságukat, de amíg ők csak a feléjük áradó megannyi élményt érzékelték, én vágytam egy otthon után. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt itt, Angliában kaptam meg, főleg, mert mindig eszembe jutnak azok a szavak régről... Az otthon egy személy. De kicsoda?

 - Na és mit sajnált, hogy megkóstolt? Azt hiszem, engem a sáskára nem lehetne másodszor rávenni, meg a csigára. Az bizarr volt. Még nekem is, pedig általában szeretem a helyi furcsaságokat. - miért mosolyog ilyen furcsán rám? - Miben találta meg a világát? Ilyen jól jövedelmez az aurori hivatás? Én mostanában gondolkozom rajta, hogy visszatérek a korábbi változatához. Nagyon zártnak érzem az egészet, valahogy a hivatal nem az a hely, amiben ki tudok teljesedni.
Egy picit azért mégis elhúzom a karomat, mert különös késztetést érzek arra, hogy megérintsem a vállát beszéd közben. Azért ennyire nem vagyunk jó viszonyban. Pedig most, hogy tudom, nem elitista bunkó, aki állatoknak nézi a varázstalanokat, nem is olyan reménytelen. A hívogató színei... De nem. Komolyan, mi van velem?
 - Furcsa kérdés, Mr. Rowle. Ha valakivel találkozom, mindig elsősorban az illető érdekel, nem a helyszín. Persze szeretem más országok kultúráját, de akkor pedig nem egy étkezésben akarnám felfedezni azt. - ne nézd az száját, ne gondolj rá, hogy milyen lehet hozzáérni, Elsa, gyerünk már, hallgass a józan eszedre! - Szóval ha a sarki kifőzdét választotta volna, akkor is igent mondok. Bár a kávét egy kicsit bánom, de azért a bor kárpótol érte jócskán. Tudja, a francia konyha valahogy semleges számomra... Persze szeretem az ízeit, de nekem kicsit egyszerű. Ha egyedül vagyok, és magamnak főzök, akkor sem édesanyám receptjeihez nyúlok, hanem mondjuk a máshol megismertekhez: az indiai, a japán, esetleg a brazil konyha inkább én vagyok. Ön szokott főzni? Tényleg, ha nem tolakodás, megkérdezhetem, hogy egyedül él e?

Elsa Channing

Aranyszabály, amit már régen megtanultam. Ha randizni akarsz és főleg amikor életed párját keresed sohasem szabad leskelődnöd. Ideje korán rájöhetsz olyan dolgokra, amiknek nem éppen akarod a hangját hallani. Nem, nem is a hangját, csak a képeket, amint elképzeli, hogy mit csinálna az illetővel és miket csinált a múltban, amiket meg kéne ismételni. Nem, még a szőr is feláll a karomon, ha visszagondolok azokra a kellemetlen percekre. Szóval, azóta inkább nem. Soha. Legalábbis addig nem, amíg tényleg komolyra nem fordul.
- Dehogy akartam. Miért akartam volna? Talán ha a bor helyett tequila lenne az asztalon, de így…
És mégsem találtam el, pedig biztos voltam benne. Valahol, valaki biztos átvert, de akkor majd rákérdezek, ha legközelebb egy spanyol étterembe megyek, hogy biztos nem francia-e véletlenül a felszolgált bor.
- Az édesanyja biztos kedves teremtés. Aki egy olyan szép helyről származik, csak szép lehet és tiszta, akár a lánya.
Merlinre, meg kéne kérnem azonnal a kezét, mert még egy ilyen bók, és megkérem a sajátomat. Randi? Igen, az, de nem akarom mindjárt az első után feleségül venni. Szóval, addig is ismerkedjünk. A következő kérdések pont meg is felelnek ennek a törekvésemnek. Még szerencse, hogy tudom, ő sem leskelődik, így valószínűleg ugyanazok az elvek hajtanak minket.
- Nos, egy alkalommal mikor külföldön jártam volt ’szerencsém’ megkóstolni egy különlegességet. A saját tojáshéjában sült kacsát. Igen, a még embrió kacsát. A részletekbe nem mennék bele, de azóta a tojásra és a kacsára se úgy tekintek, és biztos nem próbálom meg még egyszer.
Nem is tudom, hogy mi volt az, ami rávett. Azt viszont tudom, hogy ki és szerencsére azóta se találkoztam az illetővel. És remélem, hogy még egyszer nem is fogok. Hogy miben találtam meg a világom? Ezt elég nehéz szavakba önteni. Intek is, hogy kérek egy percet, amíg gondolkodhatok.
- Azt hiszem, magukban az országokban és a tájak szépségeiben. Nem mindenhol sikerült ugyanannyi időt eltöltenem, de Franciaország, Új-Zéland, Magyarország és Japán az, ahova bármikor szívesen visszamennék. Mindegyik helynek meg van a maga szépsége. És maradjunk annyiban, hogy nem csak az aurori hivatás jövedelmezősége az, ami miatt eljutottam ezekre a helyekre.
Valójában a küldetéseken túl, néha saját költségen ottmaradtam még néhány napot, és nem tagadom, egyszer még az is megfordult a fejemben pont Új-Zéland esetében, hogy inkább odaköltözöm.
- Ön járt már Új-Zélandon?
El kell oda mennünk egyszer. Hékás. Megint úgy beszélek róla, mintha már együtt lennénk, pedig nem. Nem is, mintha már a feleségem lenne, pedig elég vegyesek az érzéseim. Egyik felem azt mondja, hogy rohanjak a karjaiba, a másik viszont azt, hogy vigyázzak vele, mert még pórul járhatok.
- Szóval, ha meghívtam volna a sarki muglik számára fenntartott ingyen konyhára, az sem számítana, mert velem van? Hízeleg?
Vagy teljesen más ez a szó, amit használnom kéne? A hátborzongató, mindenképpen. Még szerencse, hogy a pincérünk varázsló, mert talán az érkezése után rögtön máshova irányítottam volna magunkat. Az is csoda, hogy tudok az ingyen konyháról, bár nem volt nehéz kikémlelni a mellettünk lévő boxban ülők pincérének gondolataiból. Mókás, ahogy felháborodva azon gondolkodik, hogy egy elriaszthatja ennek a helynek a vendégeit.
- Szerintem itt is kapható kávé, de miért azzal kezdenénk az étkezést, ha van finom boruk is.
Japán konyha, időbe került, amíg megszoktam, de aztán hamar a szívembe lopta magát, és azóta sem tudok eltekinteni tőle.
- Nem, a főzéshez sem türelmem, se tehetségem, se semmim nincs. Viszont az egyik barátom nagyon jó szakács, rendszeresen járok hozzá, ha időm engedi, de a japán konyha fortélyaira még rá kell vezetnem.
Bár elfogadná már, hogy ezért elviszem Japánba egy hétre és beíratom egy ottani főzőiskolába. Vagy hozatok neki egy profi séfet, aki megtanítaná a fortélyokra, de nem, neki makacsul ellent kell állnia.
- Az attól függ, hogy most azonnal hozzám költözne-e vagy egy kicsit később, mert akkor először kirakom a lakótársam. – Bár, poénnak szánom, nem úgy sikerül a hangsúlyozásom. – Egyébként egyedül lakom, néha már túlságosan is egyedül. És ön?
De ilyen az, ha az év felében nem is otthon tartózkodom. Meg aztán nem vagyok az a társas lény, aki el tudna lakni bárhol, bárkivel. Akivel pedig tudnék, még nem próbálkoztunk, hogy tényleg így van-e. Mint Ms. Channinggal például.

Kean R. Rowle

Los Locos. A Bolondok. Talán én is az vagyok, amiért itt ülök, és hallgatom a szavait, és közben azon gondolkozom, hogy milyen lehet az ajkaihoz érni, és belé fojtani a szót... Vajon beszél annyira spanyolul, hogy ismerje ezt a szót? Vagy egyszerűen a véletlenek játéka?
     Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy nincsenek véletlenek.
      - A tequila elég alattomos ital.. - mosolyodom el - Még nekem is. Bár azt hiszem, tulajdonképpen az okozza a hatását a leginkább hogy nem ismerjük, és elhiszünk róla mindent, amit hallunk. A közhiedelemmel ellentétben a tequila nem kaktuszból készül, nem palackozzák kukaccal, és sok fajtája van... Mégis, a növény, amiből készül, magában kifejezetten édes. Ki gondolná...
      Már a második mondatnál nyilvánvaló, hogy miről is beszélgetünk pontosan, mégis jobb ez így, mintha szembedicsérném: ez csak annyit jelent, hogy elismerem, az értesüléseim tévesek voltak, és elhamarkodtam a véleményalkotást. Ugyanakkor el sem tudja képzelni, milyen eszméletlenül unalmas lidérc-alakja lett az irodának, mindig csak a nevét meg a csodálatos tulajdonságait hallani, őt magát nem látni. Élőben sokkal izgalmasabb.
      - Szép és tiszta? - nevetek fel a jellemzésen, aztán kicsit zavartan játszani kezdek a hajammal - Az édesanyám egy egész színkavalkád, amiben vannak mély és sötét színek is. Ő egy különleges összessége a színeknek, nem hiszem, hogy sok hasonlóság lenne köztünk. - kihúzom magam, mert ugyan szégyellem, hogy ilyen hatással volt rám a bókja, attól még nem vagyunk gyerekek - Egyébként tudja, miért társítanak francia bort egy spanyol ételhez? Dacára annak, hogy a két nép legendásan 'imádja' egymást. Ez a fajta bor jól illik a fűszeres, csípős ételekhez. Ez a nagy rejtély megoldása.
       Nagy a kísértés, hogy belenézzek az emlékeibe, de ahogy ígértem, nem teszem. A legkevésbé az hiányzik, hogy valami bizarr dolgot tudjak meg róla, és bár eredetileg a legkevésbé sem terveztem megismerkedni vele, sőt, akkor még enyhén fogalmaztam, nem lenne fair. Bár az sem az, hogy valakinek ilyen szép kezei legyenek, és egy pillanatra le is ragadok a látványnál, ahogy beszéd közben gesztikulál. Láthatóan nagyon át akarja adni a mondandója lényegét, ezzel bevonva engem is a barátkozással járó intim körébe. A tárgyalóteremben olyan... megközelíthetetlennek látszott, mint aki annyival felettünk akar állni, lehetőleg minél távolabb az emberi gesztusoktól, és most mégis közvetlen. A mondandója végén mosolyogva felnézek, és ugyan küzdenem kell egy sort, hogy ne folyamatosan a vonásait bámuljam, visszakapcsolódom.
        - Sajnálom a kacsás élményét, de járhatott volna sokkal rosszabbul is. Vannak országok, amelyek egészen mást értenek a konyha higiéniáján. - nem kritikának szánom, voltam már hasonló helyzetben, aminek aztán ágyban fekvés és a vendéglátók édesanyjának sűrű emlegetése lett a vége - Elég máshogy emlékszünk akkor Magyarországra. Bár ott gyerekként voltam utoljára, de Európa valahogy olyan... európai. Remek, csodálatosan sikerült megfogalmaznom, de remélem, érti: valahogy hajlamosak vagyunk magunkat mindig a kultúra bölcsőjének gondolni, és ebbe beletemetkezni, de az európai országok valahol mind hasonlítanak egymásra, és valahol mind félnek az új dolgoktól. Voltam Új-Zélandon, igen, nagyjából... hmm... három éve, azt hiszem. Mindig terveztem, hogy visszamegyek, aztán papírmunka. Meg a szüleim. Szóval az élet közbeszól.
          Muszáj lesz visszafognom magam, mielőtt szerencsétlennek lyukat beszélek a hasába, de egyrészt izgatott vagyok, másrészt zavarban. Ha megtapogatnám az arcomat, ami nem kicsit lenne furcsa, biztos is lehetnék benne, hogy mint egy kommunista emlékmű, olyan vörös, akárhányszor nézek az arcára. Kicsit hátrébb is húzódom az ülésen, belekortyolok a boromba, és közben azon gondolkozom, hogy mégis miért van az, hogy csak egy étlapot kaptunk...?

          - Nem, nem erre céloztam, de ha ennyit jelentett az egójának a bókom, akkor már nem fogom elrontani az örömét. - igen, csak ilyen higgadtan, mosolygósan, nem vagyunk zavarban - Egyébként elég lenyűgöző, hogy ismer ilyen kifejezéseket, Mr. Rowle, de nem hiszem, hogy a rászorulók ebédje fölött kellene megismerkednünk. Egyébként szeretem az új helyeket, szóval akkor a hasonlat úgy szólna, hogy ha egy igen kétes engedélyekkel rendelkező thai kiskocsmában is ülnénk, várhatóan a halálos ítéletünket majszolgatva, az is rendben lenne, mert kíváncsi voltam, mi az, amiért egy egész Minisztérium rajong. Nem zavarja időnként ez a figyelem? Úgy értem, például a munkájában vagy a hétköznapjaiban nem akadályozza? Nem irigylem, nem lehet könnyű embermágnesként sétálgatni.
         Azon túl, hogy mi volt az első véleményem róla, valahol megértem, hogy ez kényelmetlen lehet számára. Már ez a részemről nem a sorstársi megértés, elvégre az én arcképemmel nincs kidekorálva senkinek az íróasztala titokban, egyszerűen csak el tudom képzelni, milyen idegörlő lehet olykor, hogy kérdés nélkül bámulnak, és hasonlók. Mindezt pedig a munkámra fogom, nem személyes érdeklődésre. Bizony. Olyanom nincs. Erős vagyok és higgadt. Csak ne lenne ilyen sármos még ebből a távolságból is.
         - Ebéd előtt kávét? Én csak eredetileg gondoltam a kávéra. - addig sem kell leadnom a jelentésemet, ami azóta is ott árválkodik félbehagyva - Tudja, máris irigy vagyok a barátjára. Ezek alapján ugyanis neki van ideje rendesen főzni, velem a héten már másodszor fordult elő, hogy mirelitet ettem. Pedig imádok főzni..Viszont meg kell kérdeznem, hogy akarja rávezetni a japán konyha fogásaira, ha ön nem tud főzni?
           Szerencsés lány lehet, ha ennyi időt együtt töltenek - ez lett volna a helyes megfogalmazása a gondolataimnak, de én csak mosolygok, és iszom, mosolygok és iszom. Szerencsére nem olyan erős a bor, és nem is olyan tempóban csúszik, hogy a fejembe szálljon, különben egész biztosan rákérdeztem volna, hogy csinos e, milyen közeli ismerőse, és egyébként akkor mi a fenét keresünk itt. De aztán a következő kérdésre félrenyelem az italt.
           - Nem, az anyukája biztosan nem örülne neki, ha el kellene költöznie. - gonoszul elmosolyodom - És elég erős a gyanúm az iménti téma után, hogy önnek csak egy szakácsra van szüksége, azt pedig nálam elhivatottabbak tölthetik be. Van két lakótársam, de az egyikük jelenleg a Roxfortban tanít, a másikat pedig újabban gyanúsan ritkán látom, szóval leginkább a korábban emlegetett nem-szobanövény kutyámmal vagyok. Tényleg egyedül lakik? A háztartást is egyedül vezeti?

Elsa Channing

Hallgatom, ahogy a tequiláról beszél, az összetevőiről, ami valójában nem is érdekel, viszont annál jobban leköt a mögöttes tartalom. Vajon tudja, hogy rájöttem mire gondol valójában, vagy csak én látok bele többet ebbe a történetbe is, mint máskor? Nem mintha annyira érdekes lenne. És igen, a jellemzésem is fenomenálisra sikeredett. A tiszta szót már vagy el kéne felejtenem, vagy hozzá kéne raknom, hogy milyen értelemben használom. Bár, ha belegondolok, hogy annak a szónak köszönhető, hogy most itt vagyunk, akkor örülhetek. Nagyon is örülhetek.
- Az édesanyja mindezen színkavalkád mellett még lehet szép, sőt gyönyörű.
Nem vonom vissza a szavam általában. És biztos vagyok benne, hogy nem örökbefogadott a lánykájuk, bár még egyikükkel sem találkoztam. Azt hiszem, lassan ráébredek, hogy habár bejártam keresztbe-kasul a világot, egy cseppet sem tudok róla. De ez nem is meglepő egy olyan személy számára, aki elsősorban a munkája miatt járta be a világot, és aki elsőként tette ezt meg a családjából. Nekem nem voltak úttörőim, és hiába olvastam könyveket, hiába szereztem be rengeteg tudást, a valóság semmilyen könyvvel sem helyettesíthető.
- Ne sajnálja, akkor tanultam meg egy fontos leckét. Csak akkor kérj valamit, ha tudod, mi rejtőzik a hangzatos neve mögött. Sajnos a higiéniára is tudnék bőven példát mondani, de nem nagyon járok mugli helyekre, ez is kivételes alkalom, így nem kell tőle félnem, hogy olyan helyre tévedek be, aminek nem megfelelő minősítése.
Magyarország. Ennyire más lenne? Nem, kell lennie valami másnak is, ami miatt túlságosan is eltérő az emlékünk.
- Megtudhatom, hogy miért gondolja, hogy nem volt jó Magyarországon? Nagyjából egy időben lehettünk ott. – És remélem, nem kérdezi meg, hogy miből gondolom. – Szerintem csodálatos hely. Az ottani varázsló család, akikhez el kellett mennem egy fontos ügy miatt megmutatták az ország szebb, alig felfedezett helyeit, és megkínáltak a helyi specialitásokkal, amit kicsit nehéz ételeknek gondolok, de annál finomabbak. És nem is szaladgált annyi mugli arrafelé, ahol voltunk. Egyszerűen tökéletes volt.
Azt hiszem, akkor a következő randi helyünknek jó lenne Új-Zéland egy szép tája. Várjunk csak, miért is akarnék vele újból randizni, ha még csak most ültünk le? Elsa Channing, mit csinálsz te velem? Ja, igen, már tudom. Mindamellett, hogy néha feltűnnek a jelei annak, hogy kedvel, teljesen közömbös vagyok neki, ami nagyon is ösztönző, ha összehasonlítom a kolléganőivel, akik már akkor az ágyamba jönnének, ha levegőt vennék az első szavam kimondásához.
- Talán meglepő, de sok kifejezést ismerek annak ellenére, hogy nem megyek muglik közé. Rengeteg kollégánk van, akik félvérek vagy mugli származásúak. Ők azért elég sokat meséltek, még akkor is, ha nem mindent.
Lassan kezdem azt érezni, hogy sokszor már nem is arról beszélünk, ami eredetileg a szavak jelentésében rejlik, hanem arról, ami mögötte. Megőrjít ez a nő, és most jó és rossz értelemben is gondolom.
- Eleinte nem zavart, még hízelgett is, de akkor még volt egy feleségem, akitől azóta elváltam. Akkor megint csak hízelgett, elkezdtem járni néhányukkal, de egyik sem volt éppen az a személy, akire vágytam. Mivel akkor kiderült néhány dolog a kapcsolataimról, aminek nem kellett volna elindult egy pletyka a nemi hovatartozásomról, és beindult a rajongás, amit említ is. Mostanra már nagyon is zavaró, de hiába próbálkoztam már sok mindennel, nem használt, így igyekszem figyelmen kívül hagyni őket.
Tényleg csak így tudom néha elviselni és a munkámra koncentrálni. Igaz a tárgyalóteremben más terelte el a figyelmem, de a lányok mögöttem szintén szolgáltattak némi csámcsognivalóval.
- Miért is ne? Kávét bármikor lehet inni. – Aztán felhúzom a szemöldököm. – Willow a Roxfortban van, ott nem hiszem, hogy most ő foglalatoskodik a konyhában. Egyébként először arra gondoltam, hogy elviszem egy Japán körutazásra, talán megtetszik neki az ország, és kedvet kap az ételeikhez. Nem tudom, de jövő nyárig ráérek ezen gondolkodni.
És való igaz, hogy egyelőre nem beszéltünk se a roxmotsi hétvégéről, se a karácsonyról, se semmilyen hétvégéről, pedig megígérte, hogy majd kitalál valamit, hogy találkozhassunk. Kicsit elnevetem magam, mert azért annál többre van szükségem, mint egy szakács, de ezt valaki nem biztos, hogy megérti, akinek van már két lakótársa. Még akkor is, most az egyikük, vagy éppen mind a ketten nem laknak vele.
- Kicsit bonyolult a családi életem, de igen, valóban egyedül lakom Írországban. A háztartás, nos, azt egy házimanó vezeti, de vannak dolgok… Illetve helyek, amikhez nem engedem, hogy a közelébe menjen.
Ott tartom a fontos információimat, amiket senki más nem láthat, és amikről nem biztos, hogy jó lenne, ha tudomást szerezne a világ.
- És megtudhatom, hogy milyen étel mellett döntött?
Nekem sikerült már választani, de olyan jól elbeszélgettük az időt, hogy fel se tűnt a pincér már kétszer sétált el itt előttünk, egyszer meg is állt, és sűrű pillantásokat vet felénk.

Kean R. Rowle

Nem értem, hogy alakulhat ilyen simán minden... tényleg félre lehet ismerni így egy embert? Kean nem tűnik annak az alaknak, akinek lefestették, és rendben, sejtettem, hogy nem az a sárkányokat magába bolondító véla lehet, akinek tartják, de kezdem egészen megkedvelni. Sokban hozzájárul a bor, de ez akkor is a legnormálisabb 'randi', amin hónapok óta részt vettem, és egyre csak húz magához közelebb a selymes hangja, az illata, és... És komolyan meg kellene pofoznom magam, csak azért, mert nem bizonyult pszichopatának, még nem kellene ennyire örülnöm neki.
       - Persze, akkor ezek szerint a szép dolgokat látta csak... Bár, várjon, miből gondolja, hogy nagyjából egy időben voltunk ott? - már majdnem belefeledkeztem a mondandómba - Tudja, valahogy az egész légkör.. olyan fojtogatónak tűnt. Bár hozzá kell tennem, hogy sikerült elkapnom némi sárkányhimlőt is, úgyhogy nem nyújtottam a legvonzóbb arcomat, sőt, leginkább csak azt kívántam, hogy földeljenek el, és ne is kerüljek emberek közelébe.
       Lehet, hogy nem éppen azzal kellene jó benyomást keltenem pont benne, hogy lefestem neki egy csúnya emlékemet...? De hát lényegében nem is akarok tőle semmit, miért zavarna, ha megismer őszintén? Sok borzasztó sztorim van, de ezek mind hozzám tartoznak, közel sem vagyok tökéletes, még annyira sem, mint szeretném néha elhitetni magamról. Ha összehasonlítom magam a játék kedvéért a mellettem üldögélő, elvileg félistennel, olyan távol állunk egymástól, mint a sör a felestől.
        - Nahát, szokott beszélgetni a munkatársaival? - mosolyodom el komiszul - Ugye tudja, hogy az nem nevezhető beszélgetésnek, hogy 'kérem a jelentést', vagy 'hol kávém?'.
        Miközben épp az egyik mozdulatát idézve érek a mondat végére, sikerül lazán az ölébe levernem a szalvétatartót. Pislogok párat, mert hát mégsem nyúlhatok csak úgy oda és tehetem vissza az asztal tetejére a legtermészetesebben, de ha meg szó nélkül hagyom... Igen, ez az, Elsa, elboldogulsz egy dühös törzsfőnökkel, aki épp azzal fenyegetőzik, hogy átszúrja az orrodat valami fasza kis helyi átokkal, de nem boldogulsz egy randival. Teljesen te vagy, már vicceket ihletően te. Végül arra jutok, hogy felelősségteljes felnőtt nő vagyok, csak nem fogok megijedni idegen férfiak ölében való könnyed ujjsétáktól, mégsem egy tiniregényben szereplünk, szóval arcomon erőteljes vörös árnyalattal, a lehető leglizásabb arckifejezéssel megragadom a kaján szalvéták tartóját, és egy kicsit nagyobb lendülettel az asztalra is csapom. Sajnos emiatt lemaradok az épp aktuális monológ jó részéről, de mindjárt juttat Fortuna valami még izgalmasabb sajnálnivalót, ugyanis most a szalvéták hullanak csoportosan a combjaira, de Merlin látja lelkem, még egyszer nem teszem meg... Lehet akármilyen vonzó, sármos és csábító.
         - Elnézést... Mégsem húzhatom elő a pálcáját. A pálcámat. - lehet, hogy ez a randi most iratkozott fel a kezdődő kínossági listámra, de a tekintetem olyan, mintha most közölném, hogy hoztam neki még egy kis papírmunkát, csak így élem túl a botlást - Várjon, Mr. Rowle, az imént.. még egy kicsit korábban, azt említette, még Magyarország kapcsán, hogy élvezte, mert kevés volt a mugli? Hogy érti ezt?
         Annyit szerencsétlenkedtem itt, hogy nem is kérdeztem rá arra a bizonyos mondatra, pedig korábban is itt motoszkált már a fejemben a feltételezés. Kiemelte, hogy nem is megy közéjük, és mintegy erényként hozta fel, hogy a félvér kollégáival mégis beszélget. Hogy kerülte el ez eddig a figyelmem...?

Elsa Channing

A sors furcsa fintora, hogy mikor azt hiszed, minden rendben van, elkezdesz olyan dolgokról is beszélni, amikről nem kéne. A gyengeségek, a világlátás, a hiszek – nem hiszek dolog, és minden olyan dolog, ami kényes téma. Főleg, most a háború után. Akárhogy is lesz a jövőben, az előttünk álló dolgokra nem tudunk felkészülni. Csak hallgatom a hangját, ami olyan lágyan cseng, mint egy csodálatosan szóló csengő. Figyelem arcának mozgását, mimikáját, és olyan érzésem támad, mintha egész életemben rá vártam volna, mintha ő lenne az az angyal, amiről anyám mindig is mesélt.
- William miatt gondolom. Hallottam, ahogy a liftben mesél az egyik korábbi utazásáról évekkel ezelőtt, és akkor mesélt a csinos asszisztenséről is, aki lenyűgözte az ott lakókat.
Csak fültanúja voltam ennek a beszélgetésnek, nem is nagyon érdekelt, én akkor indultam azért a küldetésért, bár a liftben még nem tudtam róla. A feladat természetéből adódóan viszont nem beszélhettem a későbbiekben Williammel, és talán jobb is volt ez így. Főleg azért, mert a végén még kiszedtem volna belőle a csinos asszisztense nevét és elérhetőségét, ami pedig azt jelenti, hogy most nem ülnék itt. De ki tudja, hogy akkor hol lennék.
- Sajnálom, a sárkányhimlő nem szép látvány, és nem jó dolog, de szemmel láthatóan sikerült túlélnie, és ez a lényeg. Örülök neki, tényleg.
Csak tudnám hol késlekedik már a pincér a rendelésünkkel. Addig szórakoztatom még egy kicsit a történetekkel, a világokkal amerre jártam, bár nem tudom mennyire hatja meg, hiszen William mellett ő is bejárta az egészet.
- Miss Channing… – fordulok felé teljes testemmel, kicsit felé is hajolva. – Néha nem értem a humorát. – Ez már nem az a közelség, amit máskor csók nélkül el tudok viselni, de most muszáj lesz. Nem tiporhatom le itt, ahogy általában szoktam. – Nem szolgálónak tekintem a kollégáimat, és igen, szoktam velük beszélgetni. Ha szigorúan vesszük a kijelentését, akkor maga is a kollégám, mégse az volt az első szavam, hogy „Mikor kapom már meg a pitém?”
Mondjuk a kettő nem éppen ugyanaz, de ha jól belegondolok, akkor valahol mégis. Bár, az első szavam az volt hozzá, hogy tiszta, ami talán még rosszabb, mintha egy kávét rendelnék véletlenül, miközben hivatalos iratokat töltök ki. Igyekszem úgy tenni, mintha a szalvétatartó landolása az ölemben mindennapos esemény lenne, és próbálom elfojtani magamban azt a kényszert is, hogy felemeljem az ajkát és megcsókoljam. A szemei vonzóak, nagyon is.
Már azon vagyok, hogy segítek neki, de aztán sikerül, amire viszont nem számítok az utána következik. Elmosolyodom, a freudi elszólás miatt, és nem is váratom meg a pakolással.
- Igen, tisztában vagyok, hogy ezen a helyen nem lenne ildomos kihúzni a pálcámat, de egy másik helyen bármikor vevő vagyok rá.
Én nem véletlenül rontottam el a mondatomat, szándékosan mondtam így, amíg viszont összeszedem a szalvétákat, a földről is, felteszi azt a kérdést, amit nem értek miért lenne olyan fontos tisztázni, de ha már elhangzott, akkor nem fogom válaszolatlanul hagyni.
- Tudja a feladatom akkor egy olyan helyzetet kívánt, ami azt eredményezte, hogy a legtöbb időmet a varázslók között töltsem, így kevés időm jutott a muglikra. De szerencse is ez valahol. Korábban volt már összetűzésem velük, még az akadémiai éveim alatt, és azóta nem is megyek közéjük. Mondhatni, addig jobb nekik és nekem is, amíg nem keveredünk egymással. Úgy egyébként nincs bajom velük. Nem mészárolnám le őket vagy ilyesmi.
Felveszem a poharam az asztalról, remélem eléggé kielégítette a válaszom. Elgondolkodok viszont a szavakon, talán túl őszinte voltam vele, nem tudom. Most viszont ideje nekem kérdezni.
- Maga miből gondolja, hogy nem egy időben voltunk Magyarországon?
De ha mégis neki van igaza, nem számít, mind a ketten voltunk. Valamiért egy rossz érzés fog el, mintha most szabadítottam volna magamra valamit, amit talán nem kellett volna.
 

Kean R. Rowle

Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy én voltam William csinos asszisztense... De ha igen, Kean elmondhatja magáról, hogy William csinos asszisztense most teljesen meg van zavarodva miatta, és egyelőre fogalma sincs, hogyan is kezelje ezt az egészet. Úgy értem, megértettem, hatással van rám, innentől öntagadás lenne azt állítani, hogy egy fizikailag cseppet sem vonzó alak, de... De ez nem elég, és most haragszom magamra, amiért az érzékeim gondolkoznak helyettem és nem tudok kimozdulni a bűvköréből.
       Ez az a pont, ahol az ember nem akarhatja, amit akar. Mondhatok akármit Keanre, attól még tudom, hogy beindítja a fantáziámat és szimpatikusnak találom, mindegy, mit gondoltam róla korábban, ez pedig aggasztó... Természetesen nem ostoba, udvarias és érdekes, de nem játszik közbe az én naivitásom és esetleges magányom? Mintha hosszú ideje várnék egy játékra, és annyira akarnám már, hogy még a demo változattal is szívesen... De épp itt a probléma. Nem színezek valakit túl széppé a fejemben, miközben tudom, hogy ha felhoznám neki ezt a témát, értetlenül nézne rám, mert egy teljesen más közeg tagjai vagyunk? Hiába aranyvérű mindkettőnk családja, ég és föld, sör és a feles, ők hagyománytisztelők, mi pedig ilyen szempontból teljesen liberálisak. Tudom, hogy neveznek minket, és ez azért megállít, mielőtt tényleg, önként és kívánva őt megszakítom ezt a távolságot, és megadom magam.
       - Meglep, hogy ismeri a szolgáló kifejezést. Nem házimanót kellett volna mondania...? - még mosolygok, de valami idegesség is költözik a gesztusba - És tényleg meg van lepődve, hogy szóbeszéd tárgya, ha a pálcáját ilyen könnyelműen felkínálja?
       Érzem, hogy egyre idegesebb leszek, de nem tudom megmondani, hogy a mondatai miatt, vagy azért, mert most már nem tudom objektíven nézni a dolgot, ez persze tovább ront a helyzeten. Melyik az erősebb, a vágy vagy a gondolat? Vagy túlreagálom, és lehet, hogy most kifogásokat keresek magamnak, miért nem kellene megismernem igazán? Keresném a biztos talajt, amire hivatkozni lehet, a tanulmányaimat, a tapasztalataimat, a hideg fejemet, de egyik sincs sehol, sodródunk valami felé, ami ki fog bontakozni közöttünk, és nem tudom meghúzni a féket, csak ülök tehetetlenül, míg a volánnál a szenvedély eszelősen vigyorog. Még nem tudom, minek ütközünk majd neki, de csak tudomásul venni tudom, hogy sem közönyös nem vagyok, sem épeszű...
       - Mr. Rowle, a szavai alapján jól gondolom, hogy utálja a muglikat? Passzív-agresszív módon hivatkozik rájuk, viccelődik a halálukkal, és ez kísértetiesen emlékeztet egy bizonyos elvre, ami háborúba keverte az országunkat... - feszülten kihúzom magam, nem is reagálok az utolsó kérdésére - Tényleg azt gondolja, hogy ez vicces vagy jópofa, annak fényében ami történt? Az aranyvérűek elveit vallja? Akkor a legrosszabb embert hívta el kávézni, remélem, tudja, mert az ön szemében én és a családom a legtökéletesebb vérárulók vagyunk!
       Megragadom a poharam, és szeretnék rászólni magamra, hogy ugyan fogjam már be, hiába van igazam, ez ebben a helyzetben akkor is egy következtetést, amit komolyabban vettem talán a kelleténél. Abban biztos vagyok ugyan, hogy ha helyeselni fog, azonnal itt hagyom, és akkor véget ér ez a furcsa vonzás, a mágneses erő, ami húz magához, megszakad, és fellélegezhetek, mielőtt elkövetem azt a hibát.. Csak tudjam állni ezt a csábító tekintetet... a fenébe, tényleg bajban vagyok.

Elsa Channing

          Nem értem. Komolyan nem értem, hogy miért baj az, amit mondok. Engem ilyennek neveltek, ahogy más aranyvérűeket is, és igaz, hogy elmúlt az az időszak, amikor ezzel kapcsolatban majdnem mindent el lehetett árulni, de az is igaz, hogy most úgy érzem magam, mint akkor a sár… a mugli születésűek. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Ami viszont még jobban elkeserít, hogy a saját hülyeségem miatt talán elvesztem azt a nőt, aki eddig a legjobban felkeltette az érdeklődésem. De nem érdekel, akkor sem fogom feladni az elveimet, és akármennyire is próbálom, nem tudom megtagadni a nevelésemet, eddigi harmincöt évem.
          - Ha ez meglepi, akkor még nagyon sok meglepetést tudok okozni, csak ismerjen meg jobban.
          Szerencsére Willow elég sok dologra megtanított, de még így se mindenre. Könnyen kibukik egy-egy beszélgetésben, hogy aranyvérű vagyok, bár, reményeim szerint egyre kevesebb.
          - A pálcámat segítségnyújtás címén képes vagyok nagyon könnyen felkínálni, ellenben a másik pálcámmal, amit nem mindenkinek vagyok hajlandó még csak megemlíteni sem.
          Az arca felé nyúlok, de megérzem a változást. Valami megváltozik benne, nem kell legilimentornak lennem hozzá, hogy tudjam ezt. Gyorsan végiggondolom, hogy mi lehetett az a pont, ahol kibukott ez, aztán rájövök. Igen, a mugli ellenes dolog, és ebben a pillanatban rájövök, hogy az, amitől tartottam, most megvalósul. Viszont engem meglep, hogy ő ennyire kiakad ezen. Tudom, hogy vannak olyan aranyvérűek, akik szimpatizálnak velük, de még sohasem hallottam olyanról, hogy az miatt kiakadjanak, mert valaki a hagyományos nézeteket vallja. Ráadásul én nem is kifejezetten vallom azokat teljes egészében. Úgy érzem, hogy ha kimondom a válaszom, akkor ennek itt vége, és talán így is lesz jó. Valaki, aki nem érti meg a régi rendszert, az sohasem fog megérteni engem.
          - Igen, utálom őket, de nem gyilkolom, nézem le vagy teszek bennük bármilyen kárt. Egyszerűen igyekszem elkerülni őket.
          El kéne mondanom neki, hogy mi történt. Mindig ez a baj, hogy csak a végeredményt látják, az okot nem, de később már felesleges magyaráznom a bizonyítványom. Nem most is így fogom végigvinni a dolgot. Ha itt hagy, akkor nem érdemelt meg engem, ha nem hagy, akkor feleségül veszem ez már biztos.
          - Nem vallom a Nagyúr elveit, és nem gondolom, hogy véráruló lenne az, aki barátkozik a muglikkal. Nekem volt egy rossz tapasztalatom velük, ezért kerülöm őket, de mint látja, most is egy mugli helyen vagyunk, Ms. Channing. Azt hiszi, hogy ha annyira utálnám őket, eljönnék ide? Ha tényleg annyira utálnám őket, akkor maga szerint el tudnám végezni a munkámat?
          Felhozom magam mellett az érveimet, de nem vagyok benne biztos, hogy a legjobbakat. Innentől kezdve, majd kiderül, hogy mi lesz a döntése. Az egész az ő döntésén múlik. Igen, jól mondta, hogy ha akarom, akkor megkaphatok bárkit, de olyan nőt, akit el is vennék, nem tudok elképzelni magam mellett csak annyi ismertség után, mint ami vele köt össze. Nem, mást nem, de jobb lesz felébrednem, hiszen ennek is vége fog szakadni, ebben biztos vagyok.

Kean R. Rowle

Mégis mit képzel magáról Rowle, kicsoda ő pontosan? Nem érzi, hogy most éppen magyarázattal kellene szolgálnia, ahelyett, hogy még tovább jópofizik velem? Az én malmomra hajtja a vizet, így sokkal könnyebb lesz felállnom és távoznom, amivel legalább vége ennek a furcsa találkozónak... nem vagyok önsorsrontó, nem működne, és egyébként is, nem hagyom magam becsapni csak a fizimiskájával.
        - Segítségnyújtás? Nem fél, hogy a nagy segítésben egyszer elkopik? - most már hiába játszod a szemérmest, Rowle, lebuktál - És akkor mi lesz a vérvonallal?
        Ez már tőlem sem volt szép, de kiráz a hideg is arra a gondolatra, hogy ő hisz ezekben az elvekben. Tudom, hogy az aranyvérűek vaskalaposak, de nem érzik úgy magukat, mint a fajtiszta állatok, hogy csak ilyen feltételek mellett házasodhatnak? Hogy tudnak úgy élni, hogy még csak nem is akarják megtudni, milyen lehet másképp? Talán mind erős törzsű fák, mi pedig csak nádnak látszunk, de egy szélviharban vajon melyik esik áldozatul?
        - Nem hallja magát? Hogy utálhat valamit, amit nem is ismer igazán? És az utálat talán nem társul a lenézéssel? - elhúzódom az érintése elől, de nem is értem, miért akar az arcomhoz érni.
       Mind tudjuk, hogy a Rowle család nem egyértelműen állt a mi oldalunkon a háborúban, most Keannek mégis mindent elnéznek, pedig az ő neve nem tűnt fel a vizsgálandók alatt, nyilván nem véletlenül. Az apja neve most is egyet jelent a zsarnoksággal az osztályon, pedig már nem aktív auror, egyszóval az egész családjuk hatalmas kérdőjel kívülről. Nem ők az egyetlenek, de nehéz elfogadnom, hogy semmi következménnyel ne járjon egy ilyen időszak, mikor a világunk anarchiába süllyedt, ők pedig a helyükön maradtak. Ilyenkor páran hivatkoznak arra, hogy kötelességet teljesítettek és hűek voltak az esküjükhöz, de mindig hittem benne, hogy van törvény a törvény felett is: az emberségé, és az ő szavaiból nem ez sugárzik. Nem az a testvériesség, amiben felnőttem, és nem az az elfogadás, amit képviselek.
       - Nem tudom, hogy végezte eddig a munkáját, azt viszont tudom, hogy a háború óta rejteget titkokat, ahogy a családja is. - felállok az asztaltól, de nem tudok kioldalazni - Döntse már el végre, Mr. Rowle, akkor most úgy gondolkozik-e, mint az aranyvérűek, vagy sem! Pont úgy hangzik, mintha a kedvemre akarna tenni, de biztos vagyok benne, hogy ön is vagyontárgynak tekinti a házimanókat, és ha a háború alatt is megtarthatta a pozícióját, minimum vallania kell a vérelméletet, az pedig egyenlő azzal, hogy vérárulónak tekinti azokat, akik egyenrangúnak tekintik őket!
       Nehéz folytatnom, csak szorongatom a poharamat. Páran felénk bámulnak, de nem hiszem, hogy követték is, hogy miről beszélek, csak a hangnem csapta meg a fülüket. Szaggatottan fújom ki a levegőt, bele is pirulok rendesen a lendületbe, de ezeket akkor is ki kellett mondanom. Senkinek nem használ, ha becsukjuk a szemünket és elfelejtjük, mi történt a közelmúltban, és tudni akarom, mi rejtőzik Rowle hirtelen polkorrekt álcája mögött... mielőtt még túlságosan elragad a képzeletem.   

Elsa Channing

          Talán a sors az, amit nem akarja, hogy megtaláljam azt a nőt, akit nekem szentelt az ég. Talán a velem szemben ülő nő nem is az, akinek én gondoltam, és ez esetben még jó is, hogy az elején kiderül. Mostanában egyre több szempár szegeződik rám, és én is érzem, ha most nem házasodom meg, akkor már nem fogok. Nem mintha annyira érdekelne most, hogy apám kijelöl-e valakit a helyemre örökösnek vagy sem. Abba azért úgyis lesz nekem is beleszólásom még.
          - Nem fog elkopni, erről biztosíthatom. A vérvonal? Miért érdekes a vérvonal?
          Oké, tudom, hogy miért olyan érdekes a vérvonal, de miért olyan nagy baj, ha egyszer nem szeretném megszakítani a családomét? Nem csak aranyvérűek voltak már az ágyamban, de ők mind tisztában voltak vele, akármilyen tehetségesek is, a családomba nem kerülhetnek be. De mit tud valaki arról milyen a két világ határán egyensúlyozni folyamatosan? Mit tud valaki, aki egyértelműen ki tud állni az egyik oldal mellett? Igyekszem továbbra is türelmes lenni, de lassan kezdem elveszteni a türelmem. Még mindig nem ismer, beszélgettünk néhány szót, gyakorlatilag még az ebédünket sem hozták ki. Talán jobb is.
          - Bőven elég volt nekem az utálathoz az, amennyire megismertem őket. Azt pedig határozottan tagadom, hogy lenézném őket. Nem adtak rá okot. Ők más életet élnek, mint én. Azért, mert nem szeretem őket, még nem nézem hülyének egyiket sem.
          Mikor borult minden a feje tetejére? Utálom ezt a helyzetet, és azt is utálom, amilyen irányban most haladunk. Talán nem… Nem, biztos, hogy nem. Nem akarom elhinni, hogy most megvádol egy olyan dologgal, amivel már elég régóta harcolok az apám ellen. Komolyan a számba akarja adni azokat a szavakat, amiket hallani akar?
          - Elmondtam, hogyan gondolkodom. Teljesen őszinte voltam magával, még akkor is, ha ez így nem teljesen hihető esetleg. Nem nézem a házimanókat vagyontárgynak, bár megvallom, hogy nem mennék semmire a segítségük nélkül. A titkaim… A családom titkai pedig nem véletlenül vannak elzárva a házamban és az auror főparancsnok irodájában. Minden egyébről nem vagyok köteles beszámolni magának.
          Ennyi elég is lesz ebből. Még nem láttam olyan nőt, akit ennyire zavart volna a gondolkodásmódom, illetve… Nem, olyat már igen, aki a családom alapján ítélt meg, ezzel már megbarátkoztam. Pontosan, apámnak lesz igaza. A név kötelez, amíg ki nem tagad vagy nem vallom teljes egészében az ő dolgait. Félmosolyra húzom a számat. Hát ha máshogy nem fog összejönni neki a behódoltatásom, akkor megoldja így? El tudom képzelni, igen.
          - Nos, Ms. Channing, úgy tűnik megnyerte magának a világ legunszimpatikusabb és legellentmondásosabb férfijét a világon egy ebédre.
          Amiből persze úgysem lesz semmi. Nem kell használnom a képességem ahhoz, hogy tudjam, ennek itt vége szakad. Az egész testtartása minden azt mutatja, hogy felesleges is tovább szavakat pocsékolnom erre a beszélgetésre. Akkor hát legyen.
          - Mivel szemmel láthatóan ez az egész beszélgetés egy olyan irányba terelődött el, amiből ma már nem lesz ebéd, nem tartom vissza, ha távozni akar. További szép napot, Ms. Channing.
          Azért figyelem még egy kicsit. Talán félreértem a jeleit, de nem hiszem. A poharamért nyúlok, és beleiszok. Akkor talán majd egy másik alkalommal, egy másik nővel.

Kean R. Rowle

Esküszöm, az az öltöny keményebben dolgozik rajta, hogy embernek látsszon, mint ő maga! Szorongatom a poharamat, lassan elcsúszik az érintésem nyomán, Rowle pedig folytatja a fölényeskedést, amibe menekült a haragom elől. Gyáva alak, most itt teszi nekem a szépet, közben nemcsak ártatlan varázslények kizsákmányolásában vesz részt, de azt képzeli, ezeket mind elfelejtem a két szép szeméért! Jól ráijeszthettem a kitöréssel, most menteni próbál: felszínes utálatát már nem oszlatja el semmi, bármilyen szép szavakkal is akarja bevonni, engem nem verhet át, és ehhez a képességemre sincs szükségem.
       - Nem is hihető, eltalálta! Nem kell beszámolnia, anélkül is tudom, hogy mire utalgat.- felszívom magam, a roxforti tenyérnyi tigris újra él bennem, és szigorúan mérem végig a másikat - Ne mosolyogjon, Mr. Rowle, ez nagyon nem vicces! Hogy van még mersze hozzá... jól mondja, a legunszimpatikusabb és legpofátlanabb auror a jelenlegi állományban, és ez nagy szó, remélem tudja! A nárcisztikus viselkedése nem fogja kimenteni előttem is, pedig már.. pedig már azt hittem, hogy... Áááááh, pendejo bastardo! Métetelo por el culo, chinga usted!
       Tudom, milyen csúnya nagy szavak egy szöszke brit szájából, de igazán túlfeszítette a húrt, és a spanyol az első nyelv, ami a nyelvemre tolul, ha káromkodásról van szó. Veszek egy komoly lendületet és nyakon is öntöm a borommal, majd diadalmasan az asztalra csapom, és kiviharzom a helyiségből, becsapom magam mögött az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy a pincér és még néhány vendég tökéletesen értette, ami kiszaladt a számon, de Rowle tényleg igazán megérdemelte, és a halott növényekkel teli lelkét úgysem bántja majd mélyen a monológom. Tehetetlenül ropogtatom az ujjaimat, még mindig dolgozik bennem a harag, de végül inkább csak elcsattogok, nehogy még utánam jöjjön és tovább rabolja az időmet ez a beképzelt, kivagyi bunkó...!

Köszönöm, Mr. Rowle