Hátsó kert

Raphael Rhodenbarr pennájából

A Csodák Udvarába egy elhagyatott épület hátsó kertjén keresztül lehet bejutni, méghozzá a fehér padhoz szólva, a jelszót elsuttogva. Ezután nyílik csak meg a lejáró.
A hátsó kert elég ápolatlan, mindenhol gaz burjánzik, a fák és bokrok közt békák, és egyéb undorító lények kuksolnak. Állítólag még emberi csontok is vannak ide eltemetve.

[- Elnézést, azt hiszem eltévedtem]

Raphael

Sosem létezett árnyként álldogálok a régi emlékeim között. A bűn édes szigetén. Egykoron ez a hely maga volt a romlottság, a fájdalmas igazság. Vajon sikerült elpusztítani a falak közül a gonoszságot? Vagy annyira beleivódott már, hogy őrültség, még a feltételezés is?
Akaratlanul is végigsimítok alkaromon. Valamikor, régen, a végzetünket jelentette a billog. Egy életet, egy halált, egy bosszút.
Mostanra már csak egy halványuló heg, ami örökké emlékeztetni fog arra, hogy ki vagyok valójában. Jelenleg azonban senki nem láthatja rajtam kívül…talán így van jól. Talán. Elhitethetem magammal, hogy mindenkinek jár egy új esély, de meddig? Mikor tör elő újra belőlem az, aki vagyok?
A hely légköre, az emlékek szele bőrömre telepszik, sóhaj szakad fel belőlem. Olyan régóta vártam erre. Az összes gyávaságom távozik a lelkemből, ahogy előre lépek egyet, hogy megérintsem a fehér, korhadt padot. Egy másodpercre látom a kezemen a vérét…elmosolyodom. Hát tényleg létezek még! Tényleg él bennem a gonoszság, az igazi, gyűlöletes Monique!
Óvatosan ülök le a padra. Tekintetemet a sötétülő ég felé szegezem. Mennyivel varázslatosabb lenne, ha vér festené a Holdat és sikolyok simogatnák fülem. De…ez már egy más világ. Valóban az lenne? Eltűnt volna a fájdalom? A rettegés? Hol leledzik a gonoszság? Merre találhatom meg a helyem?
Lépteket hallok.
Lassan fordítom a fejem az érkező irányába. Kezem a pálcámon. Ajkaim szétnyílnak egy másodpercre, ahogy pillantásunk egybe fonódik. Puck…
Elmémbe égették magukat a szavai. Az ígéretei. Ismerős érzések kavarognak bennem. Olyan, mint amikor a menny és a pokol keveredik, végül pedig az ördög mindent felperzsel körülötted. Raphael, te vagy nekem egyszerre az otthon melege, a védelmező bástya és a mérgezett tőr a szívemben. Hogy én valójában mennyire gyűlöllek.
Felállok, hogy szembe nézhessek vele. A múltam gennyedző sebével. Emelem pálcát tartó kezemet, ám a mozdulat végül megáll a levegőben. Fogcsikorgatva eszmélek rá, hogy nem átkozhatom meg.
Látod mit teszel velem, Raphael? A démont te idézted meg.
Lemondóan túrok bele hajamba, hogy elfedjem előtte szándékom.
Erősnek gondoltam magam. Akire már nem hat a jelenléte. Tévedtem…a hamukból ezekben a pillanatokban éled hát újjá a lidérc a lelkemben. A gonoszság, az őrület. Az emlékek.
Nézz rám Puck! Nézz a szemembe! Láss meg engem! Lásd, hogy ki vagyok! Annyira akarom, hogy felismerj. Annyira akarom érezni a félelmeidet!
Mondd, emlékszel még rám? A csókomra? A halál édes szelére? Megölnél, vagy inkább ölelnéd törékeny testemet? Egyszer lehull majd az álarc…egyszer szembe kell nézned velem.
- Elnézést, azt hiszem eltévedtem – rendezem arcvonásaimat, ahogy a közelembe ér és pálcámat elrejtem.
Visszatértem Puck…
Visszatértem.
- Jobb ha én most inkább megyek is! - suttogásom mérgezett, tekintetemben régi tűz ég. Hát ezek volnánk mi ketten. Örökké tart a macska egér játszmánk. Még a halálomon túl is.
Szükségem volt rád, hogy vissza kaphassam önmagam. Az igazi énemet. A fenséges, áldozatokat követelő gondolataimat. Mindig kelleni fogsz nekem.

[Eltévedt?]

Nem feledtem én a képet -
féltem én, s te mindig mondtad,
eljössz, mikor hívlak téged!

   Olajárnyak festményeiként mozognak az épület romjai között az árnyak. A nap fénye lassan leáldozóban, hogy átadja erejét más, éjjeli áldozatoknak. Bárányok vére izzítja majd színét, íze hasonlatos lesz régmúlt csábítások könnyed leheletéhez. Visszatérünk oda, honnan indultunk, s ez mozog tovább az élet végééig.
   Az őrült világ nem lát már. Alkonyi trükkök játszanak a kietlen tájon, a patkányok egymást követve szöknek elő. Szagot fog mind, kezdik érteni, miről is szól a játék. Éltük nem kerül sokba, s nem is tart tovább, ennyi mind, minek lennie kell. Félrerúgok egyet, ahogyan régmúlt idők hatalmas csarnokán visz át utam. Egykoron sem volt ez egy túl fényes épület, kár is áltatni bárkit eme képpel, ám most, lepusztultan, és elhagyatottan, a nap narancsban játszó fényében az igazi szépséget jelenti a hozzám hasonlatos kedvelőknek. Az ördög játszótere szórakozásra invitál minden romlott lelkületűt.
   Lépteim lassúak, könnyeden szemlélődöm birodalmam színterei felett, miközben odalent már kezd beindulni az élet.
   A mai este különleges, a főtéren új hely nyílik, a sötét varázslók Amerikából jönnek át, hogy vájt alagutaimban leljenek kellő szórakozásra. Kielégítésre. Vérre. Épp ezért a mai jelszó is kicsit szigorúbb, ha mondhatjuk, az este VIP. A kapu csak azt engedi le, aki a padot egy szűz leány vérének egy cseppjével szenteli meg.
Hosszúra szabott kecses öltönyöm alatt ing, mely vörös mint a vér, s felül kecsegtetően hagy kívánnivalót magának az a pár hanyag, leszakadt gombhely.
   Talpaim alatt hó ropog, a nyomok magányban vezetnek át a falak között. A mennyezet hiányos helyein még most is beesik a szállingózó fagy. Kezeim a zsebekben nyugosznak, tekintetem merően pillant végig az udvaron, s annak hölgyén. A fehér pad ezúttal beleveszik környezetébe, hó borít mindent, s a fiatal nő éppen pálcáját rejti el. Ha tudná, nincs ki előtt titkolóznia, boldogulna most. Én vagyok az egyetlen, aki előtt itt nincsenek titkok. Én vagyok a ma este istensége, s ezt mindenkinek tudnia kell.
- Eltévedt? – szemöldökeim homlokomra szaladnak, s a hitetlenség vigyora arcom színesíti. Üres festékek letörölt helye díszeleg a mosoly mögött, a szemek buján játszanak. Kislányként tévedt ide, nem tudja, hogy ez nem az a játszótér, ahonnan egykönnyen szabadul az ember. – Kedves hölgy. – szólok hozzá újfent. Kislány megszólítást érdemelne, de ahhoz túl csinos, hogy idősebbnek tüntessem fel magam előtte. – Tudja maga, hogy milyen féle hely ez itt? – tekintetem a padra téved, s arra a pár cseppre, mely mintegy szépséghibaként a deszkáin csillan. Pár vendég bizony már tiszteletét tette az Udvarban.
- Nyugaloom. – susmogom halkan, mégis hallja. – Nem kell sietni sehova. – s hogy eme kijelentésem meg is erősítsem, pálcám lágyan markomba csusszan, és nem is kellenek szavak hozzá, hogy egy intésére a hölgy fafaragványa pedig másik markom ékesítse. – Jöjjön inkább velem, s séta közben lesz alkalma elmesélni, hogy hogyan jutott egy magához hasonló ártatlan lélek ilyen felperzselt, átkozott földre. – mosolyom angyali, Raphael örökítése mind helytálló, ám szavaim mögötti tartalmat ő is érzi.
   Nincs választásod drágám.
   És talán ezt élvezed az egész helyzetben a legjobban.

[- Tudja, manapság még létezik ilyen…eltévednek az ártatlan lelkek, aztán…]

Raphael

Hogy rontottad meg tisztaságomat?
Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt?
Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?

Érzem, megremegnek a lábaim,ahogy hangja végigciterázik a gerincem mentén. Hát ismét elkezdődött. Nevetve forognék örömömben az árnyak között, hagynám, hogy fekete angyalszárnyakat szőjenek a pókok, csipke takarásába vonják oly idegen testemet.
Álomvilágba csöppentem, amibe nem illek már bele nagyon régóta. Ismerem a hely minden édes ígéretét, ismerem az ajkakat, amik mohón és hívogatóan ejtik ki a szavakat, most mégis, áldozatként állok a vadász előtt. Megrémít? Nem…Kíváncsivá tesz. Maradásra bír.
A szállingózó hó tisztára mos minket. A lelkünket. A múltunkat. Groteszk festménynek tűnhetünk csupán, egy illúziónak, ami végzetes lesz, ha összetörik. Ó, hányszor táncoltam a szilánkjai között, véres lábbal, győztesként. Elhittem minden mesét, ezerszer elregélt történetet.
- Tudja, manapság még létezik ilyen…eltévednek az ártatlan lelkek, aztán…-elharapom a mondatot, tekintetét keresem, mosolyom nem illik ártatlan arcomhoz. – Elvesznek.- annyira halkan ejtem ki az utolsó szót, rémülten. Igen! Hadd higgye csak, hogy félek, hogy végzetet hozó, istenként tündökölhet előttem! Ringassa magát álomvilágba, ahova betörnek majd újra a szörnyek, azok a vérengző bestiák.
- Fogalmam sincs, hogy mire céloz, nem jártam még itt – úgy gördülnek nyelvem hegyéről a hazugságok, olyan könnyedén, mintha sose lett volna igaz szavam. Követem pillantását és meglátom, mitől ennyire balsejtelmes a hangja.
Vér…
Édes istenem! Micsoda gyönyörű, csodálatos folt a padon! Mennyire szépségesen idézi az itt történt eseményeket! Annyira szeretném megérinteni, hagyni, hogy amit még nem szívott fel a kéreg, elmázolódjon ujjbegyemen. Bár leránthatnám magamról álcám. Ében hajamban gyémántként csillognának a hópelyhek, beleillenék ebbe az átkozott mesébe…Hófehérke.
Megáll a világ. Nem mozdul semmi sem. A pálcám a kezében. Gyerünk Puck! Nézz rá! Hidd el, hogy csak a képzeleted játszik veled…hiszen ezerszer láttad már, mégsem lehet igaz. Már nem mesélnek neked az árnyak. Igaz?
-  Dehogy megyek! A pálcám pedig kérem vissza! – tiltakozok erőtlenül. Meg kellene fordulnom, messzire futnom, egyszer már feladtam érte mindent. Mégsem tudom megtenni. Hajt a vérem, a közelsége, a saját nyomorúságom, az őrült gondolataim.
Ha tesz egy lépést előre, követem. Lehunyom szemeimet, beszívom a hideg téli levegőt. Ahogy újra megszólalok, átölelem magam gyengéden. Mintha csak fáznék vékony kabátomban.
Ártatlan lehetek újra? Válhatok még angyallá? Vagy Raphael valóban a végzetem? Ő maga a sátán…mindig is az volt. Maga se hitte el, de a lelke talán az enyémnél is romlottabb. Kiváló halálfaló válhatott volna belőle.
- Én…csak…rossz helyre hoppanáltam. – somolygok. Imádom az összes hazugságomat! Imádom, hogy elhitethetem vele, nincs veszélyben. Pedig a valóság már döngeti a kapukat. S ha áttör rajtuk, elér majd  minket…a tűz pedig, ami akkor fog égni, semmit nem hagy maga után.
Puha ujjaim megérintik vállát. Legszívesebben felnyögnék, de nem teszem. Megállítom. Újra és újra a tekintetét keresem.
- Tényleg, csak rosszkor voltam rossz helyen…inkább mutassa meg a kivezető utat! – közelebb hajolok hozzá, hogy jobban hallja halk szavaimat. Azokat az édes, mámorító hazugságaimat. Annyira közel vannak az ajkai…
Hirtelen kettőt hátra lépek.
Én vagyok ma éjjel az ártatlanság maga. A szendeség, a romlatlan éden. A vágyakozás, a megváltás. Lássuk hát Raphael, hogy képes vagy-e befonni a lelkemet az árnyaiddal? Áldozz fel! Mutasd meg végre az igazi arcodat! Akarom, hogy ördöggé légy!