Az északi udvar

Blaire & Morgan

zene: "Free"

ruha

Csalóka tud lenni a tavaszi időjárás, mert egyik kézzel kegyesen ad napsütést és meleget, zöldülő természetet, a másik kézzel viszont el is tud venni: hirtelen támadhat szél, hozhat viharos felhőket és esőt. Különösen itt északon. Épp ezért érzem fontosnak, hogy kihasználjam a meleg, kellemes napsütéses időt a hétvégén, amíg lehet és szippantsak némi üde levegőt. Ezt pedig a világ leghűségesebb nőjének társaságában teszem: a gitárommal. Formája és jellege miatt valahogy mindig is jól esett nőként gondolni a hangszerre, bár abban annyira nem nőies, hogy csak akkor szól, ha akarom... de ettől eltekintve ennek a gondolkodásnak is megvan a maga hagyománya, talán leginkább Hendrix óta, aki tényleg úgy kezelte a hangszert a színpadon egy-egy esetben, mintha az szerető lenne és nem hangszer. Fura, de én se tárgyként tekintek rá, pedig nem más, csak fa, fém, festék, lakk és ragasztó összessége. Valahogy mégis van lelke, ahogy a kezembe veszem, a részemnek érzem tenyereim között tükörfényesre lakkozott, sima testét és nyakát. Hátam egy jó árnyékot adó terebélyes tölgy törzsének támasztom, míg tekintetem elréved a zsengén zöldülő füves udvar felett a kastély faláig s a díszes kőcsipkékkel áttört falpártázaton keresztül tovább... újabb mély szippantás a friss levegőből, majd ujjaim már neki is állnak a hétfokú skálát G-ben végigpörgetni minden fekvésben, mintegy rutinos bemelegítésként. Egyedül jöttem ki, relatíve korán, egyből reggeli után. Gyakorolni leginkább csendes magányomban szeretek s ez most sincs másként, csupán az egyik elhagyatottabb belső tér helyett a kellően tágas udvart választottam, ahol ilyenkor egyáltalán nem biztos, hogy belém akadna valaki. Ha meg mégis megtörténne, mondhatjuk, hogy a sors akarata... végül, miután a tizenötödik bundnál is végigpörgettem a skálát, végigérve az oktávon, megpendítem fent a tisztességes G dúr akkordot, hogy miután kicsengett szépen rezonálva a reggeli friss levegőben, egy E-moll-ra kulcsolódjon rá két ujjam és az első beugró ritmust kezdjem kipengetni, amit követ a többi akkord is sorban, hogy a kellő ütem után a hangom is eleresszem végre és énekelni is kezdjem a kissé búskomor dalocskát. Valamiért ezt dobta a gép, nem is gondolkozom, csak játszom és éneklem.
- "... No I can't see you every night
Free..." - érem el a sorokat, s kicsit megborzongok. Kurt már öt éve szabad és nincs köztünk, hogy búskomor, mégis fülbemászó dallamaival szólaltassa meg egy olyan generációnak a hangját, akinek elege van a mainstream csillogásából, akit nem érdekel a cukormáz... A Nirvana lett a második Beatles számunkra egy bizonyos értelemben s ha Kurt végzett is magával, az öröksége itt maradt. Én pedig ápolom, amikor zenélgetek.

zene: C - Dust In The Wind

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

Annyira szépnek indult ez a nap is. Tényleg baromi szépnek. Meglehet csak velem van a baj? Hiába süt verőfénnyel a nap mégsincs semmi életkedvem. Talán részben Mathias is az oka, meg úgy maga a suli. A vizsgák a nyakunkon és bár tény hogy nincs akkor a hajtás mint tavaly az RBFek miatt sőt, épp köztes állapotban vagyok a két nagy megmérettető vizsgadrukk között, de még így is nehéz. Baromi problémás, hisz el kellene döntenem mi is akarok lenni végre arról meg már nem is beszélve hogy esetleg a jövő évi RAVASZ-t nem ártana a lehető legjobb kivállóra teljesítenem. Ettől függetlenül hiába még van időm kész idegzsába vagyok ha csak rá kell gondolnom. és igenis kell, mert valahol érzem hogy ez az elvárt. A helyes. Na ez aztán kész agyrém!
Szóval enyhén leugatva két elsőéves fejét hogy kotródjanak az utamból bandukolok az udvaron, mert azért kicsalt engem is a meleg a szabadba. Ritka mostanság hogy ennyire kellemes legyen az idő és ha már nincs dolga a boszorkány lányának hát ki is kell azt használni. Már épp eltervezem hogy a tó körül telepedem le kellő nyugalommal arcomon mikor rájövök hogy nem valami jó ötlet. A múltkor is arra ette a penész Charisma Belbyt és vad kompániáját. Igaz ritka alakom mikor engem megtalál, sokkalta jobb szereti a bátyám egrecíroztatni a sztorijaival, de nincs semmi szükségem a szurkálódására. Amúgy is paprikás kedvembe vagyok és még egy két beszólására netán a pálcámból eltévelyedik épp az ő irányába vagy két jól sikerült átok... aztán meg mehetek büntetőmunkára Qcrosshoz, mert elpicsogja magát mint egy harmadikos pisis...
Hát nem, mindez nem hiányzik az életemből, köszöntem szépen! Szóval ilyesformán még épp időben váltok irányt hogy eredeti úti célom helyett inkább az északi udvar csendes magányát válasszam. Annak is a legtávolabbi sarkát ahol már a fák árnyékos lombjai rejtik a fehéren virító erdei virágokat.
Mikor elérem a kiszemelt nagyobb méretű törzset körbepillantok. Sehol senki. Szusszantok egyet. Kezem a fa kérges törzsére téved.
Csak te meg én..
Gondolatom kuncogást csal elő. Olyan mintha egy férfi mondaná a szerelmének egy romantikus lányregényben. Ó mennyire költői! Na persze azért baromira ciki hogy én mindezt egy odvas fával ejtem meg. Még jó hogy nem mondom ki hangosan! Mindegy, végül is mindig is szerettem a természetet. Valahol megnyugtat a légkör, a fű és a föld illatának egyvelege. Most sincs ez másképp. Arcomon őszinte bár halovány mosollyal zuttyanok le és nyitom ki az egy szem könyvem, amit magammal hoztam. Nem is tudom mióta ücsöröghetek ott a fű takarásában és már számolni is elfelejtem a fejezeteket. Mindig is az az alkat voltam aki bele tud merülni egy-egy cselekményébe. Ha alkotni kell hát abba, ha olvasni abba, ha tanulni abba. Meglehet ez a jó hollóhátas ismérve hisz nem csak a lángelmék kerülnek a házunkba. Sosem tudtam a Süveg mi alapján osztja a titulusokat, de talán nem is kell.
Ezen tűnődöm és félig a virágok közé süppedve emelem fel a kezem a nap fénylő ragyogásába. Már azon kezdenék töprengeni hogy az élet talán nem is annyira szörnyű így hogy a béke helyreállt, és végre csend is honol körülöttem, mikor... igen, biztosan valami közel sem természetes zajforrás üti meg a fülem. Ráadásul valami észveszejtően idegesítő egysíkú dolog. Az már csak abszolúte a legteteje a dolognak hogy ismétlődik újra meg újra. Már épp kiszólnék hogy héka ne már ember, találj magadnak más placcot ahol kornyikálsz mikor kipislogva a fa mögül a magába mélyedő Williamsont látom meg.
Arggggrhgrgggg!
A düh percek alatt ellep, mert hát mégis csak eszembe jut a legutóbbi elválásunk. Na meg a csókja. A disznó! Persze látom a némasága nem tartott örökké.
Azért valahol enyhít a haragomon a hangja és a dallam maga. Egész ügyes habár talán nagy babérokra nem feltétlen kell törnie.. az meg egyenesen nevetséges, ahogy a gitárt simogatja.
- Látom visszajött a hangod! - közlöm némi nyersességgel a hangomban miután beáll egy pár percnyi csend. - Mondd csak minek köszönhetem hogy megint engem találsz meg?
Talán a büszkeség az oka, talán más de rögtön felülök úgy hogy ő is láthasson. Sőt, még ki is húzom magam, mint mikor fontos eseményeket a tökéletes tartásomban parádézom. Csak mert biztos, ami biztos.

Blaire & Morgan

zene: "If you wanna find out what's behind these cold eyes
You'll just have to claw your way through this disguise"

ruha

Miért nem lep meg, hogy, amint végzek a dallal és beáll egy kis csend, a tavaszi üde levegőt rögtön egy epés női hang szeli át? - Minden csoda csak három napig tart. - játszok végig egy picit gunyoros hangnemű dallamsort egy skálából aláfestésnek egy másodpercig. - Bár ez még addig sem... - legyinteni nem tudok, mert tele a kezem, de megtenném. Helyette a megfelelő irányba fordulok, hogy lássam a leányzót. Arra viszont mosolyognom kell, ahogy felül és kihúzza magát. Lányok, lányok, büszke lányok... mi is lenne velem nélkületek? Például nyugodtan gyakorolhatnék. - Én talállak meg? Ahhoz keresni is kellene drága hölgyem... - rázom meg a fejem. Persze, Mohamedet is annyira keresi a hegy. Belül azért nagyon is jót derülök a felvetésen, hogy én kerestem őt. Talán ez az oka, hogy még nem mondtam az első mondat után annyit "alázatos szolgája" és húztam volna el oda, ahol nem idegesíti embertársam a puszta létem. Meg az végső soron, hogy nem tud magával megbékélni velem kapcsolatban. Pontosan tudom, hogy bosszantom, hogy sértem a leányzót, hogy szálka vagyok a szemében. De nem csak ennyiről van szó... sokkal több dolog kavarog itt ennél, nem csak egy sértett büszkeség, vagy hiúság az, amiről a dal szól. Én pedig olyan szemét vagyok, aki jól meg is fetreng ebben a tócsában. - Amúgy egész csinos a poncsód. - teszem még hozzá, kipengetve egy-két jazzes hetes vagy kilences akkordot, amiknek kellően bizarr és fülbemászó egyszerre a világa. - Bár először azt hittem, hogy a törölköző maradt rajtad. - adom be a tust merő kedvességből és ártatlanul mosolygok mellé. - De tudod mit? Elég nagy ez a park, ha zavarlak, odébb megyek. - az előző kijelentésemért biztos meglesz a méltó jutalmam, de akkor is jogos a felvetésem a nyers, keresetlen indítás után, ami végső soron azt éreztette velem, hogy én itt fölösleges vagyok. Azért az imént kiosztottam a kellő jutalmat, de ez nem jelenti azt, hogy különösebben lenne kedvem körbetáncolni az ő kénye-kedvét, vagy bokszzsáknak átengedni magam. Az, hogy nem adom át magam a világ legtöbb behatásának és igyekszem sztoikus lenni, nem jelent egyet mindezzel. Szóval nyugodtan nézek szemeibe és úgy helyezkedem, mint aki készül felállni. Az opciók száma véges, annyi bizonyos, hogy továbbra is ambivalens gondolatok és érzések csapdájába kerülhet Blaire, mert ittlétem is sérti büszkeségét, már pusztán azzal is, hogy emlékezteti valamire, másrészt a távozásom sem biztos, hogy jól venné ki magát abban a tekintetben, hogy az is sérelmet jelent: meg tudom tenni, hogy felállok és elmegyek, nem vagyok a bűvkörében, nem legyezgetem a hiúságát, nem érezheti, hogy érdeklem, sőt, az ellenkezőjét mutatom ki vele, valamint oda a csodás lehetőség, hogy karmait rajtam élesítse. Akárhogy is, meglátjuk, hogy mennyit ér a dolgok rőfje, hamarosan.

zene: C - Dust In The Wind

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

Drága hölgyem? Érdekes fordulat ez. Olyan antiWilliamsonos. Igen, annak ellenére hogy rendszerint próbál lovagias lenni ami már-már egyenesen túlzás szagú mégis valahol a sajátossága. De ez a szöveg… hát pfffff. Nem vagyok sem drága hölgy sem olyan egyén aki rászorult a bókjaira. Szóval simán megsértődhetnék a minőségtartalmon de inkább csak ciccegek egyet halkan nemtetszésem jeléül. Végtére is ez maximálisan kifejezi röviden és tömören amit gondolok na meg ahogyan gondolom. Ez pedig pont elég, legalábbis egészen addig így gondolom míg meg nem sért.
Hát melyik épeszű nő nem veszi sértésnek azt ha az öltözködését becsmérlik? Ráadásul most alapvetően is a túlérzékeny pillanataimat élem meg. Willamson ezen nemhogy segít… ó közel sem. Telibe rontja az esélyeit. Persze felhúzom az orrom és fintorgok egyet a törölköző ellenére.
- Bájos hogy egyszer bókolni próbálsz aztán meg becsmérelsz. Igazán célravezető taktika mi tagadás…
Hangomban megbújik az a fajta epés él, amit csakis magának köszönhet. Mert igenis utálom ha valaki egyszer a-t mond aztán meg b-t. Ha már teszi a szépet hát tegye azt rendesen. Nem? Hát de! Morgan esetében mondjuk az utóbbi inkább életszerű semmint az előbbi. Vagyis, maradjunk annyiban, hogy a piszkálódásával inkább tudok mit kezdeni, mint a nyálgép áradozásával.
- Nem is te lennél ha nem így lenne, mi?
Igazából nem várok választ a kérdésemre mert tudom hogy valóban így van. Helyette visszafordulok vele ellentétesirányba és a tájat kezdem el bámulni. Megfordul a fejemben hogy visszafekszem a fűbe békésen mintha csak mi sem történt volna. Csak úgy éreztessem vele hogy baromira nem tud kizökkenteni a lelki békémből, a zenemből meg úgy semmimből se…
- De tudod mit? Elég nagy ez a park, ha zavarok, odébb megyek.
- Az remek lesz… - vágom rá zsigerből még mielőtt úgy felfognám mit is jelent. Egy perc múlva esik csak le hogy valami nem stimmel. Nem maga a reakció amit a srác produkál… az dicséretes hogy végre valahára észrevette magát, de a hangszín… Hát mi van itt? Elképedve fordulok felé, mert nem tudom mire vélni a felháborodást és a csalódottságot. Vajon valóban ez süt vagy már csak én hallucinálom be?
Ezüstkék íriszeim fürkészve fókuszálják be alakját és igyekeznek bármi tényszerű biztos jelet kikutatni amely igazolja saját kételyem. Így telik el egy újabb szívdobbanásnyi pillanat hogy aztán halk torokköszörülést követően megszólaljak.
- Ne haragudj! Én… nem úgy értettem. Mármint… nem kell elmenned ha nem akarsz.
Hangom túl lágy és túl kedves. Olyan, amelyet nemhogy nem érdemel de még talán sosem kapott. Kevesen találkoznak azzal a Blaire Montregoval, akit a kenyérre lehet kenni nem pedig téged döngöl ő a földbe. Ó Williamson te mázlista!
Igazság szerint csak bambán pislogok remélve hogy nem veszi ezt többnek mint aminek szántam. Egy udvarias gesztus amit ejtek felé, de semmi több. Jogos is, hisz én voltam itt hamarabb. Ennek ellenére sejtem hogy ez kevés lesz. Valahol már nem is akarom hogy elmenjen és egy másik fa alatt telepedjen le. Fura de mégis elkezd hiányozni a gitár hangja. Ez azért is vicces mert csakis zongorázni tudok s a bátyám is tőlem tanult újra szinte mindent.
Morganhez mégis jobban illik ez a hangszer és az a lelkület, mit ez képvisel. Így csak fejemmel a kezében lévő gitár felé bökök és szelíden elmosolyodom.
- Ha nem skálázol többet akkor meghallgatok még egy dalt.
Igen vagyok olyan kegyes. És igen, tutira megmondom a keresetlen őszinte véleményem. Mert én már csak ilyen vagyok.

Blaire & Morgan

zene: "If you wanna find out what's behind these cold eyes
You'll just have to claw your way through this disguise"

ruha

Blaire megteszi azt a szívességet és kellően magára veszi, amit mondtam. Ugyanakkor valóban blőd öntömjénezésnek gondolom az elképzelést, hogy én keresem, vagy követem őt, valami "rejtélyes" oknál fogva. Köszönöm, nem szorulok rá erre, stílusa és megnyilvánulásai miatt, amit eddig velem szemben megütött, pláne, hogy nem. Inkább arról van szó, hogy ha belé botlok, akkor mindig találok valami módfelett szórakoztatót abban, ahogy reagál egy-egy dologra, vagy ahogy netán fel lehet hergelni. Ennek örömére tovább viszem a dolgot pár lépéssel, mert nem felejtettem el, hogy mennyire offenzíven állt belém a klubhelyiségben, amikor a vesszejével böködött, mintha én próbáltam volna ezt fordítva, pedig ettől fényévekre voltunk tettekben és szándékban is. - Álljunk meg egy pillanatra! A taktika azt feltételezi, hogy valami hosszabb távú tervem és szándékom van. Azonban sajnálatos módon ilyesmiről szó sincs. Egyszerűen tettem egy megállapítást. - vonom meg a vállaimat. - És ha bókolni próbálnék, akkor mondjuk előadnék valamit arról, hogy szívesen fulladnék szürkéskék-tengerszín szemed habjaiba, lehet még versbe is szedném. - somolygok. - Aztán pedig te kijelentenéd, hogy nyeljek futóférget, vagy valami más bájos nőies megállapítással adnád tudtomra, hogy nyálasnak tartod amit mondtam és lehetőleg a jövőben másnak mondjak inkább ilyesmit. - summázom gondolataimat, melyet akaratlanul is, de sikerült bőlére eresztenem cseppet. Ne essünk már tévedésbe azt illetően, hogy én esetleg így próbálnék udvarolni. még akkor is, ha helyes és bájos lány tud lenni Blaire, ezt sosem vitatnám el, a legutóbb még meg is húzgálta az alvó oroszlánom bajszát... de, ha nem muszáj, nem várom ki, míg újabb önigazolást merít a jelenlétemből, vagy újfent céltáblává változhatok. A múltkor egy apró, játékos babrálás után már kaptam is az arcomba, de csak az újszülöttnek új minden vicc, én ebben nem fogok részt venni, ez tán hangomból is kicsengett, felőlem haragudhat rám, mert képes voltam megcsókolni a múltkor s még  képes volt egyszerre élvezni és utálni is azt. Szóval inkább felajánlom távozásom, lássuk mire megy ezzel a labdával. - Jó. - mondom zsigeri, nyers kijelentésére. Fejben már elvégeztem a számításokat, hogy ha elküld az miben lesz jó avagy rossz neki s az ellenkező esetet is, de a jelek szerint ő ösztönösebben cselekszik, vagyis beszél, aztán gondolkozik. Elkezdtem már felkelni a földről, hogy új hely után nézzek, amikor jön a kissé átgondoltabb, második kör. Szavaira sóhajtok, de befejezem a mozdulatot és felállok, mielőtt kecsesnek nem mondható módon seggre ülnék... bár azt hiszem ezt elkapkodtam kicsit, mert ahogy a teljes nyugalomból túl hirtelen álltam fel, elkezdenek fekete pontok táncolni a szemeim előtt. - Na jó, ne... - eddig jutok, majd lekapcsolják a lámpát. Vagyis a Napot. Leghelyesebben csak számomra, mert beütött a vérnyomás krach, én meg magam ütöm be a fába, az ájulás következményeként. Legalább ebben a mély, álom nélküli álom állapotban ezt nem érzem s a fülem is csak zúg. Komolyan, mi a fenéért nem figyelek arra, hogy ahogy hirtelen nyúltam meg az elmúlt időszakban, már testmagasságom illetően még pár centivel, a vérnyomásom a hirtelen nyugalmi állapotból való felugrásra padlóra zuhan? Már a napokban is vissza zuttyantam így az ágyamra, vagy dőltem a falnak. Igen, hülye vagyok.

zene: C - Dust In The Wind

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

-... ha bókolni próbálnék, akkor mondjuk előadnék valamit arról, hogy szívesen fulladnék szürkéskék-tengerszín szemed habjaiba, lehet még versbe is szedném.
Hát itt kénytelen vagyok egy óriási horkantást közbevetni ami cseppet sem úrilányos viszont roppant mód kifejező. Mert ez az egész már elfordult egyfajta giccses undormányba, amit igyekszem tényleg letuszkolni a saját torkomon (mivel tudom jól hogy Williamson már csak ilyen és esélytelen megváltoztatnom), de őszintén szólva? Baromira nem megy. Így akármennyire is igyekszem jó fejnek lenni ösztönösen tör fel belőlem a hörgés, mi egyértelműen sugallja a keresetlen véleményem a szövegeléséről. Ráadásul az a szemtelen vigyor... Hát komolyan! Arcom padlót fog menten mennyire önelégült tud lenni ez a gyerek!
- Aztán pedig te kijelentenéd, hogy nyeljek futóférget, vagy valami más bájos nőies megállapítással adnád tudtomra, hogy nyálasnak tartod amit mondtam és lehetőleg a jövőben másnak mondjak inkább ilyesmit.
Ahogy elhallgat rajtam a sör hogy egy szemforgatást közbeiktassak miközben őszinte és tiszta mosoly ül ki az arcomra. Valóban ennyire kiismerhető lennék? Vagy a legtöbb lány így van vele mint én az ő esetében? Nem igazán tudom de annyi bizonyos, Morgan vagy nagyon jó emberismerő vagy nagyon jól tudja hogy mennyire rohadtul idegesítő és néha irritáló viselkedési mintával rendelkezik.
- Igazán éles látásra vall felismerned a tényeket.
Valahol a hangom egyszerre undok de ugyanakkor szórakozott és viccelődő. Fura ez, mert ilyesmit eddig csak Eric csal elő belőlem. Nem tudom ez inkább sértés-e a háztársamra nézve vagy épp érdem. Magam sem tudom eldönteni hogy milyen is egész pontosan a viszonyom Lestrange-el. Maradjunk annyiban hogy a kusza az kellően könnyed és mégis elegáns megfogalmazása a valóságnak.
Már épp azon tanakodnék hogy a dalospacsirta besorolását módosítsam magamban (igaz nem döntöttem el teljesen merre is billen a serpenyő nyelve a lelkem oltárán vele kapcsolatban) mikor egy jó-t meg egy na jó, ne-t nyög ki, nem épp bizalomgerjesztő hanghordozásban. Mire odapillantok az irányába nyelvem hegyén a kérdéssel hogy most mégis miért beszél ellent saját önmagával addigra összeesik mint egy rosszul megsütött tökös pite.
Ó anyám! Ne már!
Elsőre nem is esek kétségbe. Egyszerűen csak elröhögöm magam és úgy vakkantok oda neki valami közel sem kedveset mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy ő így fényes nappal összeborul és a földel csókolózik. (Mondjuk inkább azzal és ne velem). Ám mikor semmi reakció nem érkezik epés megjegyzésemre amit elejtek na akkor már furcsállom a dolgot és fokozatosan önt el a pánik. Rosszat evett volna? Mérgezésevan? Ha mondjuk rászed tutira megkeserüli. A pálcám máris a kezembe simul, s szinte fel se fogom a dolgokat. Mégis mikor vettem elő? Azt se tudtam hogy magammal hoztam! Többnyire nem lófrálok mindig vele, pláne ha csak kifeküdni tervezek egy könyv társaságába a rétre. Jó, alkalmas lapozgatásra ha lusta az ember de... nem épp életmentés a célom állandóan. Pláne nem Bájgúnár Williamsoné.
Ellenben mégis mellette termek rövid időtávban és mire kettőt pislogok már felé is hajolok. Barna hajam lelóg két oldalt, s mint egy függöny éri arcélét talán a földet is. Akkor mozdul meg mikor kezemmel kissé megsuhintom, hogy mégse akadályozzon teljesen a kilátásban, mert szemügyre kell vennem, hogy most képes ez itt haláltusáját megvívni az én boszorkányi fortélyomra és találékonyságomra bízva magát vagy szimplán csak egy seggberúgás elég, hogy a szemtelen csínyjéért megjutalmazzam...
A falfehér arc semmi jóra nem utal és egy percig nézem csak. Rá kell jönnöm arra hogy fogalmam sincs mi baja lehet és így nehéz bármilyen varázslatot végeznem. Sőt, egyenesen kockázatos. Meglehet több kárt tennék benne mint hasznot, bár... lehet benne kárt tenni? Ő maga a kár, nem?  Na jó viccet félretéve... ne haljon itt meg nekem, hellóka!
- Morgan! Moooorgaaan! Baszki ne szívass már! Kelj fel, a francba is! - kiáltom rá kissé idegesen. Fel sem tűnik hogy hangszínem pár fokkal feljebb siklik a megszokottól. Kezem pedig lendül és szelíden arcon paskolja hátha ezzel is segítek egy kis életet verni belé. Na meg egy kis pírt. Ráfér ha már reggel lefelejtette a pirosítót a tükör előtt...

Blaire & Morgan

zene: "I've become comfortably numb"

ruha

- Nem véletlenül nem kell szemüveget hordanom. - hergelem picit a leányzót még, mindazok után, amit már eddig is kiváltottam belőle. - A tény az, hogy, ha neked udvarolnék, azt közelről sem így tenném. A korábban említett üres szavaknak nem te vagy a célközönsége, ezzel a butácskább szerzeteket lehet megetetni. - jegyzem meg, tovább görgetve eszmefuttatásom hógolyócskáját, bár nem hinném, hogy valaha is lavina lesz belőle. - Szóval tőlem egy fia elcsépelt bókot sem fogsz kapni. Meg mondanám, hogy igazából semmilyen mást se, mert amennyire szeretnél fagyosszent lenni, nagy buzgóságodban mindent félresöpörnél. - kissé gunyoros lesz az arckifejezésem, de őszintén beszélek, most kevésbé megyek szavaimmal a ködösítés irányába, sőt... valami oknál fogva ez a kissé epés, morcos Blaire,- aki azért képes őszintén is mosolyogni, ha mondok valamit-, arra indít, hogy őszintébb legyek. Vele és magammal is. Lehet mégsem olyan rossz a társasága... Viszont ha jó, ha nem, akkor is zsigerből küld el, amikor lehetőséget adok neki rá, én pedig hasonló ösztönösséggel válaszolok és pattanok fel. Hiba. A szerencse az, hogy a hangszert még nem emeltem fel a fűből, szóval, amikor nem sikerül végigmondanom, hogy "na jó, nem megyek, ha már ilyen szépen kérsz",- mert végül is ezzel változtatta meg elhatározásom-, akkor az elvágódásom nem sodorja veszélybe a hangszert. Persze erről ájult állapotban mit sem tudok, helyette kapok egy kis "trip"-et az elmémtől, mint valami fura álmot, amiben Blaire kedvesen mosolyog rám a kezében egy késsel és kérlel, hogy de ugyan hagy vágja már fel a hasfalam, mert szeretne új húrokat a hárfájára és az izomrostok pont jók lennénk (istenem, micsoda abszurd maszlag, komolyan, le fogok jönni a szerről még azelőtt, hogy elkezdtem volna használni, amikor Blaire hangja lassan kezd átszivárogni az eszméletlenség fekete függönyén a paskolgatással együtt. Lassan nyílik ki a szemem és tűnnek el a feketén táncoló pontok, hogy Őt lássam meg elsőre, meg azt, ahogy a lombokon átszüremlő napfény a fürtjeiből valami aranyfénnyel szőtt koronát képez. Komolyan, ebből újabb szép banális bókot lehetne faragni. Mondjuk ahhoz az kéne, hogy ne hasogasson a fejem. - Blaire... - oké, beszélni tudok, de a fülem még zúg, a fejem tovább hasogat és érzem, hogy belül teljesen "áthűltem" szóval kellemesen pocsékul vagyok. - A gitár... - Annyira nem durva a helyzet, hogy sokkfektetés kelljen, (a jelek szerint a lánynak ez nem is jutott eszébe), de lassan csak összeszedem magam és kicsit megmozdulok. - egyben van? - teszem fel az első kérdést szinte ösztönösen. A gitár fontos, rettentően. Lehet más ezt nem érti meg, de az egyetlen hű társamról van szó. Igen, továbbra is bolond vagyok, az esés nélkül is ütődött. Hogy velem mi van? Azt úgy nagyjából tudom, ahogy picit feljebb tornászom magam, hogy jobban a fa törzsének dőlhessek a fekvésből. Bár közben, ahogy kezeim használom, a fűben valami oda nem illő nedvességet érzek, mire a másikkal hátul a fejemhez nyúlok és úgy szemlélem meg ujjaim. - Vér...- jegyzem meg a nyilvánvalót, biztos akkor vertem be a fejem a fába, amikor elzakóztam és felsértette a bőrt kissé. Próbálok rendet tenni gondolataim között, meg kezdeni magammal valamit.  Például előkerítem a pálcám, ami szerencsére szintén nem sérült meg az esés közben. Bűbájtanról rémlik valami, így, némi fejfájós koncentrálás után a sebre teszem a pálcát. - Valetudo. - teszem rendbe a kis sebet az igével, amit idén tanultunk s ami kviddics edzéseken is jól jött már egyszer-egyszer. - Köszönöm, hogy nem hagytál itt és segítettél. - nézek a tekintetemben őszinte hálával a lányra. Lehet nem nagy dolog, miért mondom mégis ezt? Mert azt nem mondanám, hogy az elmúlt időszakban fényesen jól alakult volna ismeretségünk és... éppen ennek tükrében talán még hálásabb vagyok, mint alapvetően lenne az ember, ha valaki segít rajta.

zene: C - Dust In The Wind

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

Szemforgatás. Erre telik tőlem a magyarázkodását hallva. Igenis bosszantó hogy lyukat képes beszélni az ember hasába. Ha fele ennyire akarná bizonygatni az igazát, még talán el is hinném. De persze... az nem lenne Williamson. Talán épp ezért is lep meg a nem várt fordulat, mit az ájulása produkál. Pillanatok töredéke alatt vagyok ott, mellette és igyekszem életet verni belé. Nem is tudom miért, de elfog a remegés. Hirtelen fel sem fogom hol vagyok, mit tehetnék vagy hogy épp mit kellene tennem. Más esetben valószínű ugyanígy reagálnék de most hatványozottan vagyok szétszórt... végtére is lássuk be, lelkileg eléggé megvisel a sok huza-vona. Az iskola, a vizsgák, Mathias, a Mathias-Clem párosítás, a továbbtanulás.. csak hogy a leghétköznapibbakat említsük. És még a tetejébe ott van a szerelmi életem, ami voltaképp nincs és még Moragn is, a maga ájuldozásaival. Hibáztat bárki hogy nem első dolgom a pálcám előrántani és vízzel lelocsolni a fejét? Hát igen, én magamat. De az már más kérdés.
- Blaire...
A nevek kósza említésére felszakad belőlem egy mély sóhaj és arra sarkall hogy hátrébb húzódjak tőle. Ideje levegőhöz jutnia én pedig a sarkamra ülve épp ugyanolyan jól látom az arcát, mint közvetlen közelről. Indokolatlanul túl közelről. - A gitár... -
Értetlenül bámulok rá. Kék íriszeimben a zavarodottság ül ki, mert dunsztom sincs mit is akar ezzel. Most ájult el és máris kornyikálni támad kedve meg pengetni a húrokat? Nem kéne ehhez előbb mondjuk összekaparnia magát meg esetleg vízszintesből függőlegesbe tornáznia magát? Nem szükséges épp hanyatt fekve levennie a lábamról és...
- Egyben van?
Gondolatfoszlányaimat megszakítja a kérdése. A szememben megcsillan a felismerés szikrája és ösztönösen pillantok körbe keresve a hangszert. Az ott is hever a fűben. A barna törzs szépen kidomborodik, hisz épp a környékén trappolta le valaki a füvet. Lehetett az maga Morgan vagy én mikor mellé szökkentem.
- I-igen... asszem... - közlöm kissé sem meggyőző hangsúlyban. Innen ugyanis egy darabnak tűnik de nem vennék erre egy durrfarkú szurcsókcsókot az is biztos!
Épp mire visszafordítom tekintetem a sármos háztársamra kezdek mozogni, ami ösztönösen pár centivel engem is hátrébb vág. Már épp tiltakoznék hogy nem kell itt keménykedni és inkább heverjen egy kicsit míg nem szédül és az ég kék marad a fű meg zöld nem pedig fordítva, de persze esélyem sincs. Ő aztán a fához tornázza magát és ezzel a félig ülő félig fekvő pozícióval teljesen kényelmesen megelégszik. Nem korholom érte, végétre is így jobba  kilátás. Én is unnám a bárányfelhők bámulását voltaképpen... ja hogy mégsem?
- Nem ke...
- Vér.
Ajajjajajjajjjjjjjjj!
Ha valamire, hát erre nem számítottam. Érzem, ahogy az orromban összeszorul a levegő, talán be is sűrűsödik. A gyomrom szaltót vet és ezt most nagyon a nem jó értelemben. Sosem bírtam a vér látványát. Mindig is ódzkodtam tőle. Nem tartom undorítónak, inkább csak... csak ne lássam. És ehhez képest mégis megbűvölten figyelem Morgan ujjait melyen vörös festékként ott díszeleg. Nyelnék, ha képes lennék rá... de elmarad. Megkövültem feszültséggel telve figyelem, miközben ő pálcát ragad.
- Jó ötlet? Varázsolnod? Szerintem nem vagy...- abban az állapotban... közölném, de megelőz az igézéssel. Csak pislogok, miközben ő már hálálkodásba csap át. Ezt aztán már végképp nem tudom hova tenni.
- Aranyvérű vagyok de nem seggfej, Williamson! Nem hagyok senkit magára a bajban. - torkollom le enyhe éllel a hangomban mintha csak megsértett volna és vonok vállat tényszerűen. - Öhm, de azért nincs mit.
Immár szelídebben folytatom pár fokkal.
- Igazából nem is csináltam semmit. Szóval köszönd magadnak. Dr Williamson!
Lehet nem a legjobb opció elütni ezt viccel, de mégis csak könnyebb így kezelnem a dolgokat.
- Lehet azért meg kellene nézetned Pomfreyval magad...

Blaire & Morgan

zene: "Is there anybody out there?"

ruha

Lassan, de biztosan magamhoz térek. A hirtelen növekedés hátrányai köz tartozik az iménti anomália, asszem valami ilyesmit magyarázott a "jó öreg" Pomfrey, amikor első ízben kötöttem ki így a gyengélkedőn. Akkor rossz helyen estem össze, jobban megütöttem magam és jobban össze is törtem, szóval azért kötöttem ki a gyengélkedőn, de, most a jelek szerint ilyesmi nem forog fenn jól tudok mozogni nagyjából, a tompa fejfájáson kívül mást problémásnak pedig nem nagyon érzek... valahol természetes, ha a hangszerért kezdek aggódni az adott szituációban. Legalábbis nálam az. Aztán, hogy Blaire miként fogadja... - Ha te mondod, elhiszem. - jelentem ki már nagyobb lélekjelenléttel és magabiztossággal, de a mocorgást még azért takarékon művelem. Most elég nekem az ő szava s még egy enyhén erőtlen mosolyra is futja. Kénytelen vagyok azért helyzetet váltani, másképp nem fog helyre billenni olyan gyorsan semmi, mint kéne. A kis mozgás, az, hogy a fa támaszt ad, segít, kezd helyre rázódni a vérkeringésem, tagjaim átmozgatása azért jót tett. Meg arra is rá tudtam jönni, hogy vérzik a fejem. Szóval főleg ezért fáj... kitapintom a sebet és nem vészes, ahogy a fájdalom se, így döntök az önhatalmú kezelés mellett. - Nyugi, seprűről esésnél is volt már hasonló. - látom az arcán és hallom hangján, hogy ő sokkal jobban megrettent mint én, így igyekszem gyorsan, határozottan, persze helyzetemhez mérten cselekedni és még valamiféle megnyugtató arckifejezést is ölteni. A probléma pedig megoldódik. - Tudom, hogy mi vagy, bár azt, hogy milyen, már... nem mindig és nem biztosan. De ez tetszik. - vallom meg haloványabb mosollyal, míg kékségére függesztem tekintetem. Őszintén mondtam ki a gondolataim ismételten s a korábbi játszmázás (amit azért szintén őszintén műveltem) hiányzott a szavaimból. - És nem, valóban nem vagy seggfej. De azért én kissé dolgoztam érte, hogy rászolgáljak akár olyan viselkedésre is, szóval... részben ennek szólt a kijelentésem, mert azért csak volt ebben egy kis lelki nagyság. - folytatom szépen eszmefuttatásom. - A másik az, hogy azért kissé elszoktam a segítőkész emberektől, meg attól, hogy az emberek nem csak a tekintetük fordítják el, ha a másiknak gondja van. - mondom ki a másik igazságot, mert a világrend helyrezökkenése nem jelenti azt, hogy az emberiségbe vetett bizalom is parancsszóra visszasomfordált a B26-os polcra mindenki elméjében. Ő mondta ki, hogy "micsoda", s én is tudom, hogy milyen vér csörgedezik az ereimben, majd egy évig éreztette velem egy rendszer, hogy megtűrt félvér vagyok, ezeket a reflexeket pedig nem vetkőzi le gyorsan az ember... több traumát éltünk meg a korunkhoz képest, mint szabad lett volna. De elkalandoztam gondolataimmal. - Mégis mire menne Dr. Williamson a bájos Blaire főnővér nélkül? - nevetem el magam, majd kicsit kinyúlok és megsimogatom az arcát, mert valahogy most ez tűnik a legjobb ötletnek. Ami valószínűleg mindenki más számára orbitális baromság lenne. - Voltam már ilyen ájulós kaland miatt nála, ő mondta, ha nem töröm össze magam komolyan, akkor csak igyak és kicsit várjak, hogy helyre rázódjak. De én többet nem ellenkezem veled, mert durva következményei vannak... - viccelődök most én is egy sort.

zene: C - Dust In The Wind

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

- Ha te mondod, elhiszem.
Hát még szép hogy elhiszi! Nagyon helyes! Higgye is el! Most nincs abban a helyzetben hogy vitázzon velem. Bár ez meglep. Ha valaki, hát Morgan az, aki rendszerint igyekszik ellentmondani nekem. Na jó, nem annyira durván mint a saját bátyám vagy esetleg Eric... de hát, ő mégis csak velem egy súlycsoport. Az előzőek meg... hát.. nem.
- Nyugi, seprűről esésnél is volt már hasonló.
Oldalra biccentem a fejem és úgy figyelem őt. Fürkészem az arcát ezüstkék tekintetemmel, hogy valóban nem látok-e rajta mást, ami arra engedne következtetni, hogy sunyít. A hazugságért sok mindent képesek az emberek bevetni. Méregetésem azonban valóban hasztalannak bizonyul, mert olybá tűnik tényleg rendbe van. Vagyis, többségében.. Sajnos egyet kell értenem azzal, hogy nagyobbat is esett és kelt már a kviddicspálya környezetében, na de mégis más seprűről esni, és más nyílt színen csak úgy, ukk-mukk-fukk összecsuklani. Nekem senki ne mondja, hogy nem!
- Tudom, hogy mi vagy, bár azt, hogy milyen, már... nem mindig és nem biztosan. De ez tetszik.
Esküszöm elsőre nem tudom eldönteni hogy megsértődjek-e a szavain vagy bókolni próbálna. Ha az utóbbi akkor elég szarul teszi ha az előző, akkor meg végképp nem értem. Persze az utolsó mondatból csak a pozitív dologra következtetek, amit, mint mindig, most se tudok jól kezelni. Arcom grimaszba fordul és úgy közlöm félig kissé nevetve.
- Hát örülök hogy akad bennem olyan, ami tetszik...
Nem mintha neki akartam volna vagy akarnék valaha megfelelni. És gondolom feltett szándéka neki sem csakis nekem tetszeni. Ó de mennyire nem. Ő inkább ugyanúgy mint a bátyám gyengébbik régi kiadása, inkább az összes létező csajt megpróbálja befűzni magának. Igazából rájöttem már Mathias árnyékában, hogy mindez nem is élvezetes nekik. Még csak nem is jó. Szimplán saját maguknak tetszenek. Lássuk csak, ott van Eric. Hát Lestrange abszolút magasiskolája a pöcsfejségnek. Ott van a bátyám, aki ugyan jelenleg normális de ezt is inkább köszönheti az exmemoriamnak mint saját magának. Itt vagy Williamson, aki ugyanez, ennek a kettőnek az összemixelt változata és lájtosabb verzióbeli kiadása. Aztán meg ott van még  Elliot, aki ugyan érdekes személyiség, de mégis csak hozzájuk sorolandó. Ő is szarházi, mert még csak egy baglyot sem eresztett meg felém. Lássuk be, peches vagyok. Mindig a rossz viserkedési norma talál rám. Meglehet vonzom.
- És nem, valóban nem vagy seggfej. De azért én kissé dolgoztam érte, hogy rászolgáljak akár olyan viselkedésre is, szóval... részben ennek szólt a kijelentésem, mert azért csak volt ebben egy kis lelki nagyság.
- Na jól van! Ne fényezd itt magad mert elvakulok még a végén az egódtól! - szelíd haraggal lököm meg a vállánál fogva. Nem akarom hogy baja legyen, mindössze figyelmeztetni, ez nem túl etikus dolog, még akkor sem ha 'csak' rávilágít a dolgokra. Viszont ahogy fojtatja, az szomorú. Elszokni a segítőkészségtől? Ez gázos. Való igaz, érzéketlenek vagyunk a másik problémájára mert megvan a saját magunk baja. No de elmenni mellette? Az már más kérdés....
- Mégis mire menne Dr. Williamson a bájos Blaire főnővér nélkül?
Ahogy felnevet kizökkent a töprengésből. Összevonom a szemöldököm és összefonom a karom magam előtt.
Főnővért? Én főnővér? Hogy a hét kecske rágja le a máját! Hát nem vagyok főnővér.
Persze a magamban dohogás nem segít. De már el is tereli a figyelmem erről Pomfrey említésére. Már hogy a kezelés hatástalan... Miért nem lepődöm meg ezen?
- Hát ez jól látod barátom. Amúgy meg, megértem szegény Poppy-t. Az agyalágyult diákokkal valóban nem lehet mit kezdeni.
Szemtelenül a képébe vigyorgok, mert hát cukkolni még mindig ér. Pláne ha én tehetem meg vele.

Blaire & Morgan

zene: "Is there anybody out there?"

Már-már megható Blaire aggodalma s az, ahogyan méreget, miközben én próbálom arról meggyőzni, hogy egyébként kutya bajom, csak egy ritka, de valahol mégis szokványos jelenséget láthatott: amikor olyan két éve hirtelen megnyúltam növésnek indulva, gyakran kellett ezzel a jelenséggel találkoznom, mostanára meg tudok már rá figyelni, két helyzetet kivéve: ha hirtelen stressz hatására kell helyzetet változtatnom, illetve ha kicsit elszabadulnak az indulataim és hevesebben ugrok fel, mint tettem most. Akárhogy is, Blaire számára ezt már pár szóban érzékeltettem, de nem az őrangyalom (bár annak bájos lenne, - oké én tényleg komolyan megütöttem a fejem-), így azért érthető, ha nem tud mindenről pontosan s azt latolgatja, hogy igazat mondtam, vagy más bajom is van. Ugyanakkor én egyenes és őszinte voltam, így végül is azt látom arcán, hogy meggyőztem. Remek. Semmi kedvem a gyengélkedőhöz jelenleg, az az igazság. - Ígérem tanárnő, holnapra házi dolgozatban tételes listát írok arról, hogy mi tetszik Blaire Montrego-ban! - eresztek meg egy halovány nevetést és egy mosolyt a kis grimaszára és kacajára válaszként. Miért tetszik az, amikor ilyen? Tudja, a fene... ha őszinte akarok lenni, minden embernek, helyesebben minden nőnek megvan a maga sajátos bája és egyikben sem ugyan az tetszik meg, sőt, pont a változatosság az, ami gyönyörködtet, hogy a mondás nyújtotta lehetőségeket is meglovagoljam. Rossz lennék? Kétségtelenül. De ezt általában becsületesen csinálom és ha őszinte akarok lenni, Aila óta a legutóbbi, pont Blaire-től lopott csókig nem voltam igazán "aktív", elvoltam a magam "csendességében" és az, amikor Blaire azzal a kis macska-egér játékkal meghúzgált a bajszom (vagy én az övét, netán kölcsönösen), az szabadított el újra, ha azt veszem. Szóval lehet csinálok majd pár üdvözlő lapot, hogy a köszönő kártyát Blaire-nek küldjék a hölgyek... ezen a gondolaton pedig nagyon jót somolygok magamban, ami akár az ő kijelentésének is szólhat, amivel sikeresen félreértette újabb "tényfeltáró megállapításom". - Hiába, olyan vagyok mint a csodalámpa: dörzsölgetni kell és aztán történnek csodás dolgok. - most már élettel teltebb nevetés tör fel belőlem s lökése hatására most már jólesően fekszem el kicsit a puha fűben. - De félreértettél: a te lelki nagyságodra gondoltam, nem a magaméra. - jelentem ki végül kissé engesztelően, hogy aztán remekül derüljek ismét, most a nővérkés megjegyzésemre vágott arckifejezésén. Nem tudom megállni, hogy ne srófoljam tovább a dolgot, míg oldalra fordulok, felkönyökölök s úgy nézek kékségeibe. - Várj, tudom miért nézel így! De ne izgulj, bár a karácsony még odébb van, de nem felejtem el, hogy megajándékozzalak majd ehhez méltó munkaruhával... tudod, olyan kis keményített főkötő, rövid köpenyke, kloroform illat... ki tudna ennek ellenállni? - kezdek megint formába lendülni, azt hiszem. - Ja, kezelhetetlenek vagyunk. - bólogatok, már már megértően, hogy aztán hirtelen lendüljek támadásba és oldalát csiklandozzam meg alaposan. Kap egy kis kezelhetetlenséget egy agyalágyulttól, ha már erre spendírozott.

zene: C - Dust In The Wind

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

Nem tudom mi bosszant jobban. Morgan Willamson nagyképűsége vagy Morgan Williamson nagyképűsége. Mondhatnám, hogy mindehhez a hosszú siralmas évek alatt hozzászoktam, tekintve hogy egy Mathias enyémavilág Montrego-val lakok és élek együtt, meg mellé még párosul egy Eric kihaénnem Lestrange is, de... nem. Ehhez nem lehet egyszerűen hozzászokni.
- Ígérem tanárnő, holnapra házi dolgozatban tételes listát írok arról, hogy mi tetszik Blaire Montrego-ban!
Ha-ha-ha. Tételes lista. Rólam. Nos, nem vagyok álszent, tudom jól hogy csöppet sem vagyok könnyű eset, ahogy azt sem kell elmagyarázni hogy épp miért járok a férfiak eszében. Na de tételes listát rólam egyik sem merészelt írni. Ahhoz a vérem, a rangom, a nevem túlontúl befolyásossá tesz. Ez a pimasz fráter meg itt szemtelenkedik és naná hogy kihasználja a szituációt. Ugyanúgy kihasználja, mint a klubhelységben a csóklopáskor. Ráadásul olyan természetességgel, hogy engem is meglep, mennyire jól is áll ez neki.
- Na, na, na! Azért túlzásokba nem kell esni...
Közlöm kissé aggodalmasan, mert előre félek mit sorolna fel ez a szívtipró. Mondjuk nem akarom a lista élén látni hogy jól csókolok, mert erre ő nem adhat objektív helytálló véleményt. Aztán meg, esélyesen az sem pozitívum, hogy a hangját szegtem egyetlen laza pálcamozdulattal...
De mindez nem akasztja meg. Míg én kissé parázok a leendő képzeletbeli listán, ami régen rossz, ő nevetve fordul a fűbe. Figyelem a jó kedvét és tudom, csak ugrat én meg botor vagyok, hogy komolyan veszem. Mire észbe kapok, már nyoma sincs a haragomnak, hanem csak somolygok vele együtt.
- Hiába, olyan vagyok mint a csodalámpa: dörzsölgetni kell és aztán történnek csodás dolgok.
Halkan horkantok fel erre a megnyilvánulására és naná hogy egy látványos szemforgatást is közbeékelek. Most komolyan muszáj ilyen kétértelmű szövegeket betolni?
- Szóval neked egy kis dörzsölgetés kell és menten csodák dolgok történnek? Nem mondod! - métatlankodom a női nem képviseletében. - Ugye tudod, hogy tipikus férfi vagy?  
És sajnos nem úriember. Kár. Jobb szeretem azokat, még ha kissé savanyúak és unalmasak is. Azonban úgy tűnik a mai világban ezek már kihaltak...
- De félreértettél: a te lelki nagyságodra gondoltam, nem a magaméra.
- Aha... na persze...
Nem hiszek neki. Mit tudhat ő az én lelki nagyságomról? Mit tud ő egyáltalán rólam? A nevem ismeri, a családomról hallhatott ezt-azt, esetleg tisztában lehet azzal hol nőttem fel, mivel foglalkozik a családom, de ezen kívül? Fogalma sincs hogy milyen vagyok. Hogy nem ismertem anyámat, hogy a bátyám nevelt fel, hogy mennyi mindent köszönhetek a lovaknak és mennyire ösztönös akarat volt, hogy ne a Mardekárba kerüljek. Lelki nagyság... van olyan?
Tényleg annak számít az, hogy nem hagyok hátra egy félájult embert? Nem érzem ezt sem nagynak sem bátornak. Inkább természtesnek vagy normálisnak. De hát bizonyítottan én vagyok a nem normális gondolkodású ebben a világban....
Eltöprengek ezen, míg Morgan arcvonásai rendeződnek és ez megint nem túl bizakodó érzéssel tölt el. Ha ilyen fejet vág szinte biztos, hogy tervez valamit. Valamit, ami nekem nem épp jó...
- Várj, tudom miért nézel így! De ne izgulj, bár a karácsony még odébb van, de nem felejtem el, hogy megajándékozzalak majd ehhez méltó munkaruhával... tudod, olyan kis keményített főkötő, rövid köpenyke, kloroform illat... ki tudna ennek ellenállni?
- Hogy mi?
Hitetlenkedve tátom el a szám. Karácsonyi ajándék? Nekem? Tőle? Ez most valami vicc? Nem mintha a karácsonnyal lenne bajom, csak... sose jutott volna eszembe pont neki ajándékot vennem. Nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk, de a jelek szerint...
- Ja, kezelhetetlenek vagyunk...
Bólogató beleegyezésére nem is figyelek, csak arra, ahogy felkönyököl és így közelebb kerül hozzám. Megérzem az illatát, amit mozdulatával együtt sodor felém a lágy szellő és önkéntelen is eszembe jut a csókja...
És már megrezzenek, mikor a perifériámból látom a mozgását. Azt hiszem egy tizedpillanat erejéig, hogy a gondolataimban olvasott és újra letámad, de tévedek. Ugyan letámad, de csak az ujjaival célozza meg az oldalamat. És ezzel eléri a célját már ha az volt hogy visítva hadonásszak és dőljek hátra a fűbe és nevessek, úgy mint kisgyerekként vagy talán még soha.

Blaire & Morgan

zene: "If you wanna find out what's behind these cold eyes
You'll just have to claw your way through this disguise"

ruha

- Persze, elég volt nekem itt elesni. - nevetgélek egy sort az ő aggódó hangnemére és arckifejezésére válaszként, hiszen látom, hogy már előre fél az én kis házi dolgozatomtól, mintha csak azt mondtam volna, hogy a Nagyterem ajtajára fogom reggeli előtt kiszegezni azt. Bár... ez, ahogy elgondolom, nem is tűnik olyan rossz ötletnek. De nem most és nem ebben a témában. Most csak remekül szórakozom az egészen, úgy, ahogy az nem olyan sűrűn adatik meg: önfeledten, a természettől körül ölelve. Van valami mérhetetlenül bukolikus ebben az egészben, bár Horatius és társainak emelkedett antik szellemétől a mondókáim sokkal távolabb vannak s közelebb a hordóban élő, csapzott Diogenészhez, aki az akkori fél világot uraló Nagy Sándortól csak annyit kért, hogy ne állja el előle a napot. - De, bizony mondom! - ül ki széles vigyor az arcomra. - Elvégre tovább lehet vinni ezt a költői képsort, nosza alakítsuk a hasonlatot, ami személyemet és a csodalámpát illeti, metaforává, de ne is álljunk meg itt! - emelem fel figyelmeztetően ujjam, mintha csak valami tanórán a katedráról beszélnék. - Legyen allegória egyenest és akkor megkapjuk, hogy a dörzsölgetés nem egyéb, mint a gyengéd női törődés, amire tényleg a férfiak tipikusan vágynak. - méltatlankodhat itt nekem, én pillanatok alatt csavarom a profánt magasztosabb köntösbe, hogy tényleg kétértelműek legyenek a szavaim, nem csak valami vulgáris vonulatot helyezve előtérbe, de valami szebbet, éteribbet is. Akinek van érzéke a finomságra, az megérti a játékot, azt, amihez hasonlót Shakespeare is játszott, amikor A sok hűhó semmiért címet adta komédiájának, ezzel nem két-, de három értelmű szójátékot űzve környezetével, nem kevésbé vulgárisan mint én, hiszen az ő "semmi"-je a maga korának szlengje arra, ami a hölgyek combjai között nincs, vagyis van, szóval itt a játék. Mindez engem módfelett szórakoztat, ahogy Blaire felhördülése is szórakoztatott. - Jó, akkor legyen ennek a tölgynek lelki nagysága, hogy van olyan kedves és árnyékot ad! - paskolom meg a kérget, ha már Blaire ennyire szkeptikusan viszonyul ahhoz, hogy én kisebb lelki nagyságot tanúsítottam neki azért, mert egy szorult helyzetben felülemelkedett a velem kapcsolatos ellenérzésein, vagy sérelmein és segített, ráadásul azért kedvesen tette mindezt. Igazából nem foglalkoztat, hogy ő mennyire fogadja el, miszerint ezzel az én szememben nőtt egyet. Valahol logikus is, hiszen engem sem izgat, hogy én az ő szemében valami hallatlan hősként vagy akármiként tűnjek fel... tán egy részem vágyik arra, hogy a klisék narratíváján túl is lásson velem kapcsolatban és ne feltétlenül környezetéből nyert empirikus tapasztalataival értékeljen, hanem a magam fura, félőrült morgani valójában. Már ha létezik ilyen meghatározás, de ha nem, hát én megteremtem. Itt és most, ezen a szent helyen, ahol még karácsonyi ajándékot is ígérek neki olyan komoly hangon, mintha csak azt magyaráznám egy kisnálynak, hogy majd a Jézuska hozza neki a nem tudom micsodát és majd az milyen csodás lesz. Legalábbis ami a hangnemet illeti. Mert tartalom tekintetében kétségtelenül abszurd az egész, főleg ahogy felvázolom a kórházi nők miliőjét mint valami ellenállhatatlan jelenséget, amit a keményítő, a fehérítő és a kloroform, meg egyéb vegyszerek és tisztítószerek határoznak meg, leginkább a mugliknál. Abba kevéssé gondolok bele, hogy Blaire kevésbé mozoghat származása miatt ilyen közegben, én meg világ életemben törekedtem rá, hogy a varázsvilágban és ott is megálljam a helyem és értsem azokat. - Nővér ruha Blaire drága. - olyan álságtól mentes komolysággal tudom ezt kimondani, hogy az már teljesítmény, míg átható tekintettel élvezkedem abban, hogy mennyire bájos is így ezzel a hitetlenkedő szájtátással, ahogy próbálja rendezni a dolgokat... ezek után tényleg lehet szerzek neki valami ilyesmit polgárpukkasztás gyanánt. De ezzel ráérek foglalkozni, mert elérkezett a leginkább megfelelő pillanat, hogy csapongó természetem újabb ihletett ösztökélésére hallgatva csiklandozással támadjam őt le. Látom, hogy számít valamire, de azt sejtem, hogy nem erre, így tényleg sikerül meglepetést okoznom. A vége az lesz, hogy ő olyan szépen gyöngyöző, tiszta nevetésben tör ki, amit, szinte észre sem veszem, de én is könnyed kacajjal kísérek. Hadonászás és fetrengés lesz ebből így, én pedig nem maradok sem tétlen, sem adós, hogy mindez valami együttes fűben hempergéssé forduljon s a végén, mikor kegyelmet adok neki, csak fölé kerekedve nézhessek csintalanul, egyszersmind mélyen szép kékségeibe a magam sötét szempárjával, egy rám jellemző somolygás kíséretében. A nevetés elül, marad a lombok zaja, meg a madarak távoli hangja. Én pedig megragadom ezt a szép, csendes és mély pillanatot, hogy megfigyeljem, megjegyezzem és eltároljam magamban, mert sok dolognál többet ér ez és tényleg ritkaság számba megy. Nem minden varázslathoz kell pálca suhogtatás...

zene: A - You There

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

A magyarázatára csak a szemem forgatom, mert kibújni a szavak és azok jelentése alól szakavatottan tud a srác. Nem véletlen, megalapozta a hírnevét a nők körében, szó sem róla. Kicsit elfog az az érzés, hogy ha akarnám a csillagot is lehazudná nekem a fénylő napsütötte égboltról, de ezt itt és most elzárom. Nem érdekel túlzottan milyen is, mert legalább egy kicsit kizökkent a megszokott világomból. És ez jó. Ez kell. Ezt… akarom. Így hát csak színpadiasan nem értek vele egyet, de nem kezdek el vitázni vele az egekig való magasztalás hasztalanságát illetően. Nem is kell, mert ő beelőz és letámad. A hirtelen jött támadás ellen esélyem sincs védekezni.
Nevetek, nevetek és nevetek. Olyan rég voltam ennyire felszabadult és olyan rég szakadt fel belőlem ennyi érzés, hogy még a lelkem is beleremeg. A kacagásom messze szál, segíti a szél, és belevegyül Morgan nevetése is, mely az enyémet kíséri végig. Ösztönös kapálózásom mellett igyekszem elhúzódni a matató ujjai elől, aminek az eredménye hogy görnyedek, hátra dőlök és ő lekövetve engem felém tornyosul, hogy aztán hemperegve guruljunk el a fától. Nem tudom az irányt vagy hogy hol a fent és a lent, mert jelenleg jobban lefoglal, hogy az életemért (és az oldalam épségéért) küzdjek, na meg a fiú vállába kapaszkodjak, végtére is nincs más stabil pontom egész addig, míg meg nem áll a világ forgása. Azaz a mi kettőnk forgása.
Én maradok alul, ő pedig felettem és ugyan egy fél pillanatig ez kicsit félelmetesnek hat, de végül is hamar elfogadom a tényállást s belenyugszom a helyzetbe megadóan. Ettől függetlenül a gyomrom szelíd rándulással jelzi, hogy talán túl közel került hozzám Williamson újfent és az ujjaim hegyén megjelenő bizsergő érzés is mutatja, közel sem vagyok annyira közömbös irányába, mint szeretnék. Na dehogy lehetnék azok után hogy ő ott, a klubhelység magányos csendjében rámenősen letámadott? Nem segít rajtam csöppet sem, ahogy rám pillant. Ajkaimról eltűnik a nevetés utója, és vonásaim lassan szelídülnek meg, válnak érdeklődővé. Tekintetem az övébe mélyed és végigkísérem ahogy az ő arca is komolyabbá válik. A folyamat lassú, hosszú pillanatok végtelenjének csapdájában zajlik le, aztán már csak a nyoma marad ott köztünk. A nevetés lenyomata, a jókedv, ami átalakul valami mássá, valami sokkalta intenzívebbé. Nem tudom megfogalmazni, de érzem, hogy ezek a percek valahogy fontosak. Tudom, hogy a pillantása most őszinte. Hogy most nem tetetett jókedvet színlelt, és most nem azért néz rám ilyen furcsán mert célt akar érni. Most valóban csodál engem.
És ettől a felismeréstől a szívem táncot kezd el járni míg a karom libabőrös lesz. A levegő friss fűillata mellé keveredik Morgané, és tudom, ha így néz engem még egy percig, elvesztem. Már most elvesztem ha szigorúan vesszük, mégsem tudom mi tart egyben. Ha valakire így néznek képes lenne darabokra hullani… nem csoda ha a legtöbb lány elveszti az eszét.
Pedig olyan könnyű volt okolni őket. A gyengeségüket. A bénaságukat…
Erre most tessék. Félő, én jutok a sorsukra. Pedig megpróbálnék egy viccet elsütve oldani a szikrázó levegőt, amolyan - na m ivan nálam is beveted ezt, Williamson – dumával, csakhogy a torkomban a gombóc nem enged még egy halk köhögést sem. Semmi nincs, csak a kiszáradó ajkaim, amik kinyílnak. Nem zavar a fiú rám nehezedő teste, sőt, még élvezem is a melegét és ugyan egy kicsit szelíden megmozgatom magam a talaj miatt, de nem akarok kicsúszni alóla. Ostobaság azt hinnem jó ötlet mindez, mégsem tudok ellenálli az átható pillantásának.
Szeretnék valami olyasmit mondani, hogy én nem teljesen hiszek el mindent, amit róla állítanak, de még csak az én-ig sem jutok el. Tudom, ott a klubhelységben kétértelmű jeleket adhattam. És most… most sem vagyok egyértelmű. De hát ha én magam sem tudom mit akarok? Mert nem tudom mit akarok… Egyedül csak a gyomromban vergődő pillangók tudják hogy mivel csitíthatóak el.
És ösztönösen mozdulok… szelíden. Felfelé. Pont felé.
Egyértelművé téve, hogy mire is vágyok, noha nem épp tudatosan. De hát ez jelen pillanatban pont nem izgat egy csöppet sem. Ráérek megbánni mindent holnap. Úgyis mindig így szoktam csinálni.

Blaire & Morgan

zene: "I give you all a boy could give you"

Már az antikvitásban felháborodást okozott az az elképzelés, hogy mindennek mértéke az ember. Kétségtelenül veszélyes gondolat, de én szeretek vele eljátszani s ennek a jegyében adok a kétértelműség vonatkozásában egy parafrázis magyarázatot. Persze ez az egész csak játék, játék a betűkkel, a szavakkal, a jelentésekkel. Ennél sokkal igazibb és őszintébb dolgok járnak már a fejemben s a megvalósítás útjára lépek.
Amit pedig megvalósítok, az nem más, mint egy már-már gyermeki csíny a csiklandozással. A vége pedig közös nevetés és valami ösztönös küzdelem az üldöző és üldözött között, ahogy a puha gyepen hentergünk közben.Igazság szerint szeretem ezeket a minden sallangtól mentes pillanatokat, azt, ahogy nem foglalkozunk semmi mással, csak én azzal, hogy fenntartsam Blaire kétségbeesett nevetését, ő pedig azzal, hogy megmeneküljön előlem. Végül aztán megállapodunk, mert nem feszítem tovább a húrt a kelleténél, valami módon megtalálom a pillanatot, hogy mikor érdemes váltani. Mondjuk ebben kétségtelenül nagy szerepe van Blaire tekintetének, mert ahogy fölé kerekedek s megállapodunk, azt talán leginkább az ő pillantásának köszönhetjük. De tudni kell olvasni is az ilyesmiből, ha kékségeiből teljes mértékben nem is tudok, bármennyire is igyekszem azokat fixírozni s bennük elmélyülni. Tekintetünk kapcsolódása segít megnyudoni, hogy arckifejezéseink kisimuljanak és valami más fajta feszültség költözzön közénk, ahogy a csend is. A csend szerintem alulértékelt jelenség, mi több, eszköz, nem váletlenül ódzkodom most attól, hogy megtörjem. Lehet hallgatni jelentőségteljesen is, a csend lehet beszédes, és kellemes is, tehát ez jó értelemben feszült, semmint valamilyen stressztől terhelt. Egymás néma méregetése, a tekintetek párbeszéde az, aminek teret engedek, ahogy annak is, hogy Blaire kellemes illata is orromba kúszik, ami a maradék kis józan eszemnek tuti nem tesz jót, de éppenséggel az ő közelsége se, ahogy érzem őt magam alatt, ugyanakkor ez nem lenne önmagában elegendő, hogy kárhozatba vigyem. Ettől több tapasztalat, több élmény és terjedelmesebb múlt van birtokomba, semhogy elszabadítson. Ehhez Blaire tekintete kell, az a már-már porcelánbabás szelíd arckifejezés: ez az, ami meg tud fogni. Amiben jól esik némán gyönyörködni s félretolja a szándékot, hogy a tekintetemmel valamit el akarjak mondani. Inkább már olvasni akarok. Ez már tényleg egy bukolikus idillé változott, két mizéria és hektikus történetrész között az 1600-as évek nagy regényének, Astrée és Céladon történetének egy meg nem írt fejezetévé, még ha egyébként valahol végtelenül nyálasnak is tartom ama régi romantikus írásművet, de ez a pillanat, itt és most nem ilyen, nem az a túlhajtott giccs, amit az író teremtett meg. Blaire mozdul s erre már én is ösztönösen cselekszem: zárom a köztünk már így is megrövidült távolságot. Újabb csókot lopok tőle, de most merőben máshogy, mint a klubhelyiségben tettem. Lényegesen lágyabb, szelídebb ez az érintkezés, s közben egyik tenyeremmel porcelán fehér pofijára simítok, míg ajkait lassú szenvedéllyel nem birtokba veszem, inkább táncba hívom. Ez nem hódítás, hanem "barátságos párbaj", ahogy lehelet könnyeden fogaim is bevetem alsó ajkán aprócska harapással. Közben pedig tenyerem is határozott gyengédséggel cirógatja őt.