A család mindig az első...

Heidrich kúria, Németország

                                                         egyedül bennük bízhatsz...

ͼ Roman Nott ͽ

A kúria kertje már teljes pompájában tündökölt. Németországban a május már meleget hozott. Vissza sem akartam gondolni rá, hogy néhány nappal ezelőtt még a hűvös angliai szél fújta a hajam.
Poros és romos volt minden, amikor végre felengedtek minket a pincéből, és senkivel nem volt időm beszélni, mert az egyik manónk már várt rám, hogy hazavigyen. Apám állapota mit sem javult, menthetetlenül megbolondult, ahogyan azt anyám is kijelentette. Egy gondolatnyi idővel sem pazaroltam rá többet, mint amennyit az illem megkívánt. Elégedetten szemléltem, ahogy még mindig rettegéssel a szemében kel fel, és azzal is fekszik le. Elégtételt éreztem. A család mindenek felett áll, és soha senkinek nem hagynám, hogy bárki így lássa az apám, számomra mégis örömet okozott a tudat, hogy szenvedni láthatom. A szám keserűsége édessel keveredett.
Anyám másnap reggel jelent meg. Elegánsan volt felöltözve, mint mindig, a haja tökéletes kontyba csavarva, a kesztyűi makulátlanok. Nem szólt hozzám, csak a manókkal üzente meg, hogy megérkezett, és félórán belül indulunk. Nem is pakoltam ki a poggyászomból, csak a manókkal belehajtogattattam a nyári talárjaimat is. Nem tudtam mikor térek ide vissza.
A kerti pavilonban ülve lassan kortyolgattam a teám, miközben a nagyanyám hallgattam. Gerbenrosa Heidrich elegáns nő volt, de radikális véleménye miatt az aranyvérű társalkodónői elkerülték. Az én szimpátiámat is csak nem régiben nyerte el, amikor is megmutatta nekem az érem másik oldalát is. Na, nem azt, hogy a sárvérűek közénk valóak, de hogy állást foglalni sosem szabad hangosan.”Vagy legalábbis addig nem, amíg elég öreg nem vagy hozzá, hogy bolondnak tartsanak. Nekem már lehet!” – mondta nekem egyszer.
- Jól figyelj, Pansy! – kezdte, és letette maga elé a rózsákkal díszített porceláncsészét. – Anyád kétes üzleteibe ne folyj bele! Vandarella pont olyan elvakult, mint a nagyapád volt. Fűnek-fának hangoztatja a magasztos nézeteket, aztán meglásd, nem fogja sokáig elkerülni a törvény szemét! Más idők fognak errefelé járni, főleg ott fent északon. Én mondom neked, ha egyszer Valentina meg a kölyke, az a Nott megérkezik, kerüld el őket. Bűzlik nekem az fiú, mint a hipogriff-trágya! – dőlt vissza a székébe és kisimította az elegáns sötétkék talárját. Egy ideig emésztgettem a szavait. Sosem várt azonnali választ, tudtam, hogy utálja, ha valaki csak odaveti elé a hirtelen gondolatait.
Nem ismertem túl közelről Nottot, bár gyerekkorunk óta egy társasági körben mozogtunk. Az apja befolyásos volt, az anyja pedig az én anyám unokatestvére. Apám szerette őket közel tartani üzleti kapcsolatok miatt. Roman mégis egy sötét folt volt, és csak pletykákat hallottam róla a házimanóktól, meg anyám megtalál leveleiből. Ölt, és az anyja most menekítené. Akaratlanul is Draco jutott eszembe, és vissza kellett nyelnem az aggodalmam. Már napok teltek el azóta, hogy levelet írtam neki. Meg akartam keresni a csata után, de nem volt rá időm. Romanről ő jutott eszembe, és tartózkodva ugyan, de bólintottam a nagyanyám felé. Dracóval is ezt játszottuk, de ő megértette.
- Megint a Malfoy fiún jár az eszed! – jelentette be a velem szemben ülő boszorkány. Az öregedő szemei képesek voltak átlátni bárkin, még rajtam is, aki egész eddigi életében arra lett nevelve, hogy ezt ellehetetlenítse. – Vele sem lenne szabad foglalkoznod, a családja elásta magát a commons köreiben – csettintett a nyelvével. Egyenes háttal és rezzenéstelen arccal hallgattam, amit mondott.
- Nott sorsa nem érdekel, de Draco a barátom – feleltem határozottan. Mindig tisztelettartó voltam vele, de nem voltam hajlandó elviselni, hogy Dracóról így beszéljen, még akkor sem, ha minden, amit mondott igaz volt. Felelősséget éreztem iránta, és bűntudatom volt, amiért nem segítettem neki. Hallani, hogy mindez hová juttatta, csak még inkább széttépett belülről.
- Badarság…
Halk pukkanással szakította félbe a nagyanyámat a kedvenc manója, Berggy, aki a földig hajolva állt meg mellette.
- Úrnőm, Berggy jött értesíteni Úrnőt, hogy Mrs. Valentina és Mr. Nott megérkezett. Berggy bevezette őket a fölszinti társalgóba, Úrnőm – cincogta az a kis rondaság, majd beletörölte a kezeit a kopott párnahuzatba, amit viselt.
- Szolgálj fel nekik teát Berggy, és mondd meg, hogy hamarosan érkezem. – A manó egy pukkanással köddé vált, Gerbenrosa pedig elegánsan felállt a székéből, hogy a pálcája egy intésére minden ránc eltűnjön a talárjáról. – Pansy, ideje üdvözölnünk a vendégeinket.

[- Jól figyelj arra, amit elmondok, Roman, nagyon fontos]

Pansy Parkinson

 

Mielőtt anyát követve besétálok a kúria vaskapuján, még egyszer végigsimítom a hajam, ami olyan jól fésült, amilyennek lennie kell. Nyoma sincs már annak, hogy milyen nyomorúságos állapotban értem haza öt nappal ezelőtt, sikerült külsőre olyanná válnom, mint régen voltam, jeles ünnepek alkalmával. Felszegett fej, tökéletesen fésült haj, tiszta, mélyzöld talár ugyanolyan színű nadrággal és cipővel, egyenes hát, udvarias mosoly. Az arcomon és a vállamon szerzett sebeket valamilyen átok okozta, annak még halványan megmaradtak a nyomai, de ahhoz is nagyon közel kell hajolni, hogy lássák. Ami a szememet illeti, az talán árulkodó lehet. Még a tizenhatot sem töltöttem be, de a szemeim inkább egy idősödő felnőtthöz tartoznak ránézésre. A gyengeséget viszont kiűztem belőlük.
 Csak két nappal ezelőtt tudtam mindent elmesélni anyának és apának. Nehezen vettem rá magam, és minden perce nehéz volt, mintha újra átélnék mindent, amit tettek velem, és amit én tettem másokkal, többször is megakadtam, de végeredményben hasznos volt. Így, hogy megosztottam valakivel, egy kicsit könnyebb lett emlékeztetnem magam rá, ki vagyok, mit várnak tőlem, és ami talán a legfontosabb: én mit várok magamtól. Nem fogok olyan összetört ronccsá válni, mint Malfoy. Az utolsó évben rossz volt ránézni is a másod unokatestvéremre, mivé vált az egyik legbüszkébb megjelenésű aranyvérű. Én soha nem leszek olyan.
 Nekem is könnyebbé válik lassan minden, ahogy arra figyelek csak, hogy minden tettem, szavam, mozdulatom olyan legyen, ahogy megtervezem. Így tettem, amikor még nagyon kis koromban kísértem el a szüleimet olyan rendezvényekre, ahol elvárták az udvarias viselkedést, és hiába lett ez már ösztönös része a lényemnek, ha erre koncentrálok, elhiszem, ez csak egy újabb vendégség.
 Körbepillantok az udvaron, miközben átadom egy házimanónak a táskámat. Nem ámulok el, ahogy egy szegényebb varázsló bizonyára tenné, hiszen én is ehhez hasonló helyen nőttem fel, de el kell ismernem: ez egy nagyon gazdag család, és itt bizonyára olyan tekintélyesek lehetnek, mint mi Angliában. Fontos megismernünk a külföldi aranyvérűeket, otthon most nagyon megcsappant a létszámuk, és a maradék egy része is lehet, hogy elárulja inkább a hagyományokat, hogy tetszelegjen az új rendszernek.
 - Jól figyelj arra, amit elmondok, Roman, nagyon fontos- csendben bólintok anya felé, aki az ezüstszürke talárjában lépdel mellettem. Ő az a biztos pont, aki segített nekem erőt meríteni, hogy összeszedjem magam. Az ő gyerekkori családja gyakorlatilag a múlté, a bátyja börtönbe kerül, Vincent meghalt, és én is nagyon pengeélen táncolok. Ő mégis olyan, mint régen volt, talán csak egy árnyalatnyival lett komolyabb. Az erejéből viszont nem veszített semmit.
 - Csak Vandarella tudja az igazat arról, miért vagy itt. Ismerem már gyerekkorunk óta, megbízhatsz benne, ha bármilyen problémád van, legyél vele őszinte! De csak vele, ez nagyon fontos! Megértetted?
 - Természetesen. Mindent úgy fogok csinálni, ahogy kérted- nem jegyzem meg, hogy már többször is elmondta ezt, mert ez tényleg olyasmi, ami ennyire fontos. Tudom azt is, hogy ő legalább annyira fél attól, hogy börtönbe kerülök, mint én. Nem akarom megbántani. Akármennyire nem az én hibám, rengeteg fájdalmat okoztam neki az elmúlt hónapban.
 - Tudom, kicsim. És próbáld tényleg úgy felfogni, mintha nyaralnál, érezd jól magad! Az iskolatársad, Pansy is itt tölti a szünetet, úgyhogy nem leszel egyedül. Jól kijöttetek?
 - Hát... fogjuk rá. Két évvel felettem jár, úgyhogy annyira nem beszéltünk sokat. Jóban volt Vincent-tel, úgyhogy...- gyorsan elharapom a mondatot, ahogy rájövök, milyen irányba indítottam el ezt a beszélgetést. Sosem volt túl közeli a kapcsolatom az unokatestvéremmel, mindig butának tűnt, de azért sokszor odaültem a barátai közelébe olvasni, és néha beszélgettünk is. Főleg arról, hogy melyik sárvérű mit csinált. Nehéz megjegyeznem, hogy ő sincsen már többé, egy apró darab sem maradt a testéből, amit eltemethettek volna. Bár talán ez is jobb, mint az, ami Catharina testével történt. - Néha odaültem hozzájuk, de nem nagyon beszéltem, inkább csak hallgattam. Soha nem ment a beszélgetés, nem értek az emberekhez.
 - Ez nem igaz, ezt te beszéled be magadnak. Csak legyél magabiztosabb! Az egyik legnagyobb angol aranyvérű családhoz tartozol, a nagyapád Mágiaügyi Miniszter volt, édesapád nemsokára a Szent Mungó főorvosa lesz, neked pedig nagyon szép eredményeid vannak, hogy túlszárnyald őket. Nagyon bátor vagy, udvarias, szerény. Ráadásul nagyon csinos is, biztos vagyok benne, hogy minden lány...
 - Jó, jó! Értem. Ezentúl kicsit többet beszélek- ahogy előrefordulok a közeledő ajtó felé, megengedek magamnak egy kis mosolyt az arcomnak azon az oldalán, amit anya nem lát. Az elmúlt napokban újra természetessé, könnyebbé vált a mosolygás, tegnap még nevettem is Finnick egyik buta viccén. De ezek a pillanatok még mindig elég ritkák, gyakrabban érzem úgy, hogy ez mind csak egy szép álom, ami elmúlik, amikor felébresztenek: megint meg kell ölni néhányat a Nagyúr ellenségei közül.
 A házon belül abbahagyjuk a beszélgetést, vannak dolgok, amik nem tartoznak idegenekre. Sokan még nálunk is konzervatívabbak, a ház öreg úrnője talán nem helyeselné azt sem, hogy nem az „édesanyám” megszólítást használom. Nem szólok bele, milyen teát kérek, hogy kérem, ahogy gyerekkoromban, most is anya dönti el, hány cukorral kérem. Nem érdekel különösebben. Annál pocsékabbat úgysem tudnak adni, mint amit Ravena főzött egyszer. Vele is mi lehet... azt mondják, Ukrajnában bújkál.
 Belekortyolok az italba, ami nem rossz, bár nem is igazán tea-szerű: nincs benne tej. Persze, Vitalie megmondta tegnap vacsoránál, hogy jobb lenne, ha ennék még egy adagot, mert Németországban úgyis le fogok fogyni. Ha még egy teát sem tudnak rendesen megcsinálni, kihagyják az egyik legfontosabb alapanyagot, akkor ezen nincs is miért meglepődni. Azért megiszom a nagy részét udvariasságból, lassú kortyokkal, ahogy illik.
 Miközben várunk, végiggondolom, hogy mire emlékszem Pansy Parkinsonból. Prefektus volt, az egyik legnépszerűbb lány, hasonlóan gondolkozik a vértisztaságról, mint minden igazi aranyvérű- legalábbis, a megjegyzései alapján. Még azt is el tudom képzelni, hogy mindent megjátszott, hogy imponáljon Draco Malfoynak. Illetve, azt hiszem, tetszett szegény Vincentnek, de ebben nem vagyok biztos. Soha nem láttam még a vezető mardekáros klikk nélkül, fogalmam sincs, milyen lehet most, egyedül, családi körben, vagy akár kettesben.

ͼ Roman Nott ͽ

Felálltam és illedelmesen becsúsztattam a székem a pálcám egy intésével.
- Pansy, mire emlékszel ezzel a Nott fiúval kapcsolatban? – kérdezte a nagyanyám, és belém karolt. Nem akartam bizonyítani az elméletét azzal, hogy elmondom megtaláltam anyám leveleit. Őszintén nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy Roman halálfaló lett, viszont az, hogy ölt egy pillanatra letaglózott. Sokszor járt azon az eszem, hogy vajon tényleg ilyen mélységekig magáénak vallotta az eszmét, vagy csak belecsöppent az egészbe és gyerekként még nem fogta fel mit tett. Irtóztam a gondolattól, hogy egy gyilkos mellett hajtsam álomra a fejem.
- Roman régen nagyon szorgalmas volt, mindig jól tanult – kezdtem. Már csak azért sem akartam mindent elmondani, mert nem akartam elszúrni ezt az adumat Nottal szemben. Én tudtam róla valami nagyon kompromitálót, ő viszont rólam édes keveset. Az pedig szintén nem volt hátrány, hogy nem érezte fenyegetve magát. Ki tudja, mit csinálna, ha tudná, hogy ismerem a mocskos kis tetteinek a részleteit. Megálltam, hogy elvigyorodjak. Szerettem befolyásoló erővel bírni mások felett. – Ezen kívül sok mindenre nem. Anya és az ő anyja állnak közel, nem mi – néztem a nagyanyámra, aki méregetett néhány csendes pillanatig, majd bólintott.
- Akkor ki kell derítenünk – mondta határozottan. – Nem szeretem, amikor nem tudom, milyen emberek tartózkodnak a házamban.
Egy manó kinyitotta előttünk a társalgó francia ajtaját. A nagyi kihúzta a kezét az enyémből és megállt a szoba közepén. Ő volt a rangidős, és a családfő, ezért megkövetelte a neki járó tiszteletet. Éppen elég időt hagyva nekem ezzel, hogy csendben végigmérjem Nottot és az anyját. Régen láttam már őket. Valentina úgy nézett ki, mint mindig. Semmi kivetni valót nem találtam rajta, ahogy anyámon sem, aki ebben a pillanatban lépett be a folyosó felől. A szokásos hideg mosolyát öltötte fel és úgy üdvözölte Romant és az anyját. Romannon semmi nem változott.
- Az unokámat Pansyt, ismeritek – nyújtotta felém a kezét Gerbenrosa, meginvitálva engem is a kötelező társalgára.
- Mrs. Nott, Roman – köszöntem és a kezem nyújtottam feléjük. Roman anyja aranyvérű szokáshoz híven meg is csókolta az arcom.
- Berggy, hozz nekünk néhány süteményt – parancsolta a manónak a nagyanyám, majd ismét a vendégeihez fordult. – Remélem nincs ellenetekre csatlakozni hozzám a kerti pavilonban egy kellemes teára és csevegésre? – Mindenki tudta, hogy a kellemes csevegés során fel fogjuk mérni egymást, és hogy ki milyen potenciálokkal bír. Gerbenrosa különösen jó volt ebben, ahogy rögtön Romanbe karolt. – Roman, ugye nem bánod, ha segítened kell egy ilyen idős boszorkánynak, mint én eljutni a pavilonba? Jó néven venném, ha a fress támaszom lennél addig. – Tudtam, hogy a nagyi különböző kérdésekkel fogja faggatni Romant, tapogatva, ahogy velem is tette, amikor először ide jöttem tavaly nyáron. – Ti menjetek csak előre, nem akarok ám mindenkit feltartani.
Anyám összehúzott szemöldöke felkeltette a figyelmem és tudtam, hogy neki sem idegen Gerbenrosa éles látása. Reméltem, hogy belülről rágja az idegesség, mert ha Gerbenrosa rájön, hogy mit tett Roman, vagy hogy anyám erről tud, mind a kettőjüket személyesen adja ki az auroroknak. Hiszen a pártatlanság és a család hírneve mindenek fölött áll. A rossz magokat pedig el kell taposni, mielőtt kicsíráznának. Nem csak a Parkinson, de a Heidrich-család filozófiája is ez volt.

[- Frau Heidrich, örülök, hogy megismerhetem!]

Pansy Parkinson

 

Ahogy megérkeznek a vendéglátóink, felemelkedek a székből anyával együtt. Nem emlékszem már igazán Pansy édesanyjára, de ránézésre olyan, amilyennek a felületes érintkezéseink alkalmával láttam. A ház úrnője olyan méltóságteljes benyomást kelt, amilyen elvárható tőle, elvárható egy, a miénknél talán konzervatívabb társadalom nemesénél. Pansy viszont rögtön teljesen másnak hat, mint az unokatestvéreim és Malfoy mellett szokott. Most nem tűnik olyan vidámnak, mint baráti körben, családi körben jóval visszafogottabb. Talán év közben engedi ki, amit ilyenkor elzár? Én abban a szerencsés helyzetben voltam mindig, hogy soha nem kellett otthon is szerepet játszanom, de anya mesélt róla, milyen az, ha minden lépésed meg akarják szabni. Talán nálam nincs is már rá szükség, nekem a lényem részeivé tették a szabályokat.
 - Frau Heidrich, örülök, hogy megismerhetem!- nem tudom, hogy ez itt mennyire szokás, sajnos nem volt időm rendesen átnézni a német etikettet, mindenesetre odalépek az idős hölgy elé, és kezet csókolok neki. A francia etikettet úgyis sokan univerzálisnak, a elitnek tartják, úgyhogy nagyot nem hibázhatok. Ezt megismétlem Pansy édesanyjával is, de a lánynak inkább csak egy mosolyfélével köszönök. - Örülök, hogy látlak, Pansy!- a kézcsók ezúttal félreérthetően, udvariatlannak hathatna.
 Ami azt illeti, tényleg örülök neki, hogy látom. Még a sárvérű, szemét Portmannek is örültem volna, ha az iskolában találkozok vele, és nem a saját otthonában, ami végül a sírjává vált. Parkinson viszont inkább barát-szerű volt nekem, mint semleges, még ha a korkülönbség miatt keveset is érintkeztünk. Jó látni valakit, akit ismerek a Roxfortból.
 - Örülök, hogy látlak, Vandarella! Remélem, megkaptad a legutóbbi csomagomat. Nahát, Pansy, mekkorát nőttél! Olyan gyorsan felnőnek, nem? Sajnálom, Madame Heidrich, örömmel csatlakozok, de nekem csak fél órám van. Estére haza kell érnem, csak a fiamat kísértem el- egy kicsit rosszul esik a tudat, hogy nem igazán fogok tudni rendesen elbúcsúzni, és hónapokig nem látom anyát viszont. A Roxfortos évkezdéskor mindig megölelt, de ez most nyilván kimarad. Igaz, talán azért eshet rosszul, mert ez is érezteti velem: véget ért a gyermekkorom.
 - Természetesen, Frau Heidrich!- természetesen azonnal megértem, hogy a valódi oka az lehet a segítségemnek, hogy kettesben akar beszélni velem. Rossz esetben megsejtett valamit, jobb esetben csak azt hiszi, hogy van valami köztem és az unokája között, és erről szeretne puhatolózni. Szerencsére, néhány perc alatt nem fog tudni semmi olyat kiszedni belőlem, ami bajba keverhet. - Gyönyörű ez a birtok...

 - Itt töltitek az egész nyarat Vandarella? Tényleg, Pansy, kitaláltad már, hogy merre tanulsz tovább?- halkan hallom, ahogy anya barátságosan csevegni próbál előttünk, de azután lassan otthagynak minket. Egy pillanatra visszanéz ránk, bizonyára ő is rájött, hogy valamit akar tőlem az öreg hölgy, amihez szükséges, hogy elválasszon tőle. Csak egy bólintással jelzem, hogy bízhat bennem. Úgysem tudna semmit tenni, ha három perc alatt kiadom a legféltettebb titkaimat, úgysem húzok itt ki egy nyarat.

ͼ Roman Nott ͽ

Még egyszer utoljára hátranéztem Romanra és a nagyanyámra, aztán viszont Valentina belém karolt, és már illetlen lett volna magam mögé bámulni.
- Itt töltitek az egész nyarat Vandarella? Tényleg, Pansy, kitaláltad már, hogy merre tanulsz tovább? – hajolt először kicsit magunk elé Valentina, hogy anyámra nézhessen, majd visszadőlve újra rám szegezte a tekintetét. Mindeközben azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szeme sarkából igyekezett szemmel tartani a fiát is.
- Egyelőre visszamegyek a Roxfortba, hogy megismételjem a hetedik évfolyamot. – Említésre sem méltó a helyzet. Nem értettem, hogy miért köteleznek minket erre, de a szüleim ragaszkodtak a R.A.V.A.SZ. vizsgáim letételéhez, így nem volt más választásom. – A vizsgák után viszont még nem tudom, hogy szeretnék-e tovább tanulni. Talán csak férjhez megyek – vontam vállat. Rögtön Draco és a buta libája jutott eszembe, és gyorsan el is ment a kedvem a gondolattól, hogy megházasodjam. Nem nekem való. De be kell látnom a karrierépítés sem. Azt inkább meghagyom az olyan mocskoknak, mint Granger, akik rászorulnak.
Beértünk a kerti pavilonba. Nem abba, amelyikben nemrégiben teáztunk a nagyival, hanem egy nagyobba. Ez a ház déli részén állt. Az asztalon már ott volt a sütemény és a tea, ízlésesen ezüst tálcákra kitéve. Leültem Valentina bal oldalára, anyám pedig a jobbjára ült, és folytatták a csevegést egészen addig, amíg a nagyanyám és Roman meg nem érkezett. Kíváncsi lettem volna a szóváltásukra, egész pontosan a nagyi benyomásaira. Miután ők is helyet foglaltak az egyik házimanó, amelyiknek nem tudom a nevét, kitöltötte az italainkat.
- Neked mik a terveid, Roman? Valentina most kérdezte Pansyt, de te még nem mesélted el. Te is visszamész a Roxfortba? – kérdezte anyám, és nagyon látványosan igyekezett fenntartani a beszélgetést. Nevetséges volt.
- Romannak még hátravan két éve, anyám – mondtam neki, bár a lenézést sikerült palástolnom azzal, hogy felemeltem a csészém és egy aprót kortyoltam.
- De bármikor beszállhat a családi vállalkozásokba. – Hányta a szememre, mintha én tehetnék róla, hogy lánynak születtem. Talán ez volt az egyetlen dolog, amin egyet értettek apámmal. – Mit tervezel, Roman? Úgy hallottam a vállalatnak nem tett jót a háború.
Megforgattam a szemem és hátradőltem a székemben. Anyám idegesítő próbálkozása kicsit sem kötött le, de a nagyi előtt nem akartam modortalanul idő előtt eltűnni. Valentinának amúgy is hamarosan mennie kell, ráérek majd én is akkor felállni és felszívódni. Talán sétálok egyet a rózsakertben, vagy lovagolok.

[- Köszönöm. Látnod kellene télen]

Pansy Parkinson

 

- Köszönöm. Látnod kellene télen- a szűkszavú válaszból azonnal tudom: vége az udvariassági körnek, és a továbbiakban ki akar szedni belőlem valamit, nem akarja a kertre pocsékolni az időt. Bizonyára sokkal rosszabbul érezném magam, ha azt a kezemet fogná, de szerencsére, az illem megkívánja, hogy egy úrhölgy a kísérője jobbján haladjon. - Megkérdezhetem, mi történt az arcoddal?
 A kérdésre önkéntelenül is a halvány vonalakhoz emelem a kezem, amik az arcom bal oldalán szerzett mágikus sebekből maradtak. Apa már nem tudott többet tenni az eltüntetésükért, azt mondta, hogy egy elég erős varázslat találhatott el, és már csak az időre lehet bízni az eltüntetését. Nem igazán érdekelt, mert nem gondoltam, hogy feltűnik bárkinek.
 - Ügyetlen voltam, elrontottam egy pálcamozdulatot, amikor egy varázslatot gyakoroltam. Semmi komoly, ne aggódjon!- tanári felügyelet nélkül, nehéz varázslatokat megtanulni tényleg nem teljesen veszélytelen, de én soha nem okoztam balesetet. Mindig biztos kézzel, tiszta fejjel tudtam varázsolni, mindig elég összeszedett voltam, és nem próbálkoztam soha olyasmivel, aminek nem vagyok biztos az irányításában. Mindig magabiztos voltam. Legalábbis, az utóbbi időt leszámítva. Sokszor elvesztettem a fejem az elmúlt hónapban.
 - A legjobbakkal is előfordul. Meggyógyultál már?- egy pillanatra értetlenül nézek, mire eszembe jut, mire gondolhatott: mindenki úgy tudja, hogy a szobámban feküdtem sárkányhimlővel abban az egy hónapban, amit Voldemort seregében töltöttem el.
 - Igen, persze, köszönöm! Édesapám a Szent Mungó legjobb gyógyítója, jó orvosom volt- a sárkányhimlő tényleg okozhat egy hónapos ágynak dőlést, de sajnos, ez a történet sántít egy kicsit. Apa tényleg remek orvos, én pedig fiatal vagyok, úgyhogy nem kellett volna két hétnél hosszabb időre megbetegednem. Igaz, legyengül a szervezet, nem árt kímélni egy ideig, de az egy hónap talán így is több, mint indokolt. Aztán persze, nem biztos, hogy választ akar keresni erre, gondolhatja, hogy egyszerűen csak otthon akartam maradni még egy hónapot.
 - Örülök, hogy jobban vagy már. A sárkányhimlő szörnyű betegség, egyszer elkaptam fiatalabb koromban- fogalmam sincs, mit kéne válaszolnom. Soha nem voltam sárkányhimlős, és hiába ismerem nagyon jól a tüneteit, talán rájöhet, hogy ez a betegség csak könyvekből ismert számomra, illetve láttam, amikor anya elkapta. Azt viszont nem tudom, milyen lehet átélni.
 - Én sem kívánom senkinek- ahogy feltűnik a pavilon, szinte hallom, ahogy a szívemről leguruló kő csattan egyet. Az öreg hölgy kérdései olyannak hatottak, mintha egy ásót vágott volna a titkaimat fedő földbe, és hűvös eleganciával elkezdte volna kihantolni a leláncolt koporsót. Nem tudom, hogy milyen mélyre jutott, de érzem: nagyon nehéz lesz ez a nyár.
 
 Ahogy megérkezünk a pavilonba, már jönnek is az újabb kérdések- ezúttal Pansy anyjától. Ő tud mindent, úgyhogy akár gúnyosnak is érezhetném az arra vonatkozó kérdését, hogy visszamegyek-e a Roxfortba. Nem tudom, hogy kibírnék-e ott két évet, talán a Durmstrang megfelelőbb hely lenne számomra. Ott senki nem ismeri a titkaimat, könnyen elvegyülnék ott. Talán még többet is tanulhatnék, a fekete mágia megint kikerül a tananyagból a Roxfortban, pedig bizonyos helyzetekben sokkal célravezetőbb a használatuk. De ezen ráérek még gondolkozni, ha sikeresen túléltem a nyarat.
 - Szeretném befejezni az iskolát, Mrs. Parkinson. Hiányos tudással nem tudnám megfelelően vezetni a családi vállalkozást- az olyan terveimet, amiket még márciusban dédelgettem arról, hogy Mágiaügyi Miniszter leszek, már nem tudnám elmondani nevetés nélkül. Legfeljebb akkor lehetek Mágiaügyi Miniszter, ha Voldemort visszatér a halálból, és újra a kezébe kaparintja a varázslóvilágot. Igaz, egyszer már megtette ezt, de erre a legkevésbé sem vágyok.
 Vetek egy gyors pillantást a csésze mögé rejtőző Pansyra. Nem lepne meg, ha lenézne a korom miatt, hiába lehet közöttünk legfeljebb két év. Vitalie is mindig úgy beszélt velem, mintha ő egy érett felnőtt nő lenne, én pedig egy ostoba gyerek, már akkor is, amikor csak tizenkét éves volt. Sokan egyszerűen lenézik, akik utánuk születtek. Ravena erre azt mondta egyszer, hogy egyeseket legfeljebb azért lehet tisztelni a koruk miatt, mert nem semmi teljesítmény, hogy eddig kihúzták ilyen kevés ésszel. Sokáig én is úgy kezeltem Finnicket, mint egy ostoba gyereket, pedig az a két év tényleg nem számít sokat. Az én szemszögemből tényleg ostoba, de talán csak azért, mert ő nem azokat a dolgokat tartja fontosnak, mint én. Talán én vagyok ostoba.
 - Senkinek sem ment igazán jól a háború alatt, de voltak már hullámvölgyeink korábban is- sajnos, Brian börtönbe kerülése nem teszi túl népszerűvé a vállalkozást, hiszen ő volt apám mellett az irányítója az egésznek. Apa mondta, hogy sokan bojkottáltak minket, amiért halálfalók voltak a családunkban. - Igazság szerint nagyon sokfelé gondolkoztam, de még nem sikerült végleg döntenem. Talán követem édesapámat, és én is gyógyítónak tanulok majd, de gondolkoztam a politikai vonalon is- mindig úgy láttam a jövőt, mint egy sok irányba ágazó utat, ahol az elágazás még elég távol van hozzá, hogy válasszak egyet. Most viszont nem látok, mert leszállt a köd, és talán egy szakadék felé sétálok.

ͼ Roman Nott ͽ

- Romannak még hátravan két éve, anyám - válaszolom, mire Roman tekintete rám villan. Megsértettem. Nem neki szántam a hangsúlyt, hanem anyám idióta kérdései váltották ki belőlem. Mégsem szólalok meg, nem javítom ki csak újabbat kortyolok a teámból.
- Szeretném befejezni az iskolát, Mrs. Parkinson. Hiányos tudással nem tudnám megfelelően vezetni a családi vállalkozást – feleli Roman semlegesen. El kell ismernem meglepően nyugodt, pedig a nagyi nem titkoltam figyeli minden szavát és mozdulatát.
– Mit tervezel, Roman? Úgy hallottam a vállalatnak nem tett jót a háború. – Anyám újabb ostoba kérdése megint megbotránkoztat, de egyfelől mulattat is. A próbálkozása és a szánalmas játéka szórakozat. Régebben mindig áhítattal néztem, ahogy anyám olyan elegánsan és könnyedén mozgott egy társaságban. Gyakran a beszélgetés mozgató varázsává válva. Most már inkább szánalmasnak tűnt, és átlátszónak. Nevetséges volt az egész. Nem hiába, Draco mellett muszáj volt megtanulnia az embernek jól játszani, mert neki a nagyihoz hasonló érzékei voltak a csalások kiszúrására. Ha neki akartam hazudni összeszedettebbnek kellett lennem, mintha a saját apámnak akartam volna.
- Senkinek sem ment igazán jól a háború alatt, de voltak már hullámvölgyeink korábban is.
Akármennyire is nem akartam, muszáj volt felismernem a hasonlóságot. Vagy csak én akartam belelátni. Roman emlékeztetett Dracora. Ha tehettem volna visszautaztam volna Angliába, hogy tudjam mi  van vele. Nem is annyira köt már le ezután a beszélgetés, csak az önsajnálat és az aggódás. Tudtam, hogy mi a kötelességem, de kezdett elhalványulni az aggodalmaim és a hűségem szorító szüksége mellett. Mit számít az anyám, vagy az apám, akik soha életükben nem szerettek, vagy ismertek el, amikor Draconak lehet, hogy szüksége lenne rám.
Amikor Valentina feláll, én is elnézést kérek, majd távozom az asztaltól, csak hogy végre megszabaduljak anyám jelenlétének zavaró tényétől.

[- Ronda baleset.]

Pansy Parkinson

május 12.

 Viszonylag szép idő van, de talán akkor is kijöttem volna a szabadba, ha nem napsütés, hanem zuhogó eső fogadna. Úgy érzem, a falnak is füle van a hatalmas kúriában, és nekem rengeteg titkom van, amit szívesen fogadnának. Nem mertem az éjjel aludni sem, és nem csak a rémálmok miatt. Tudom, hogy beszélek, sőt, kiabálok álmomban, amikor újraélem a háborút. Furcsamód, nem az tér vissza álmomban, amikor Voldemort megbüntetett, vagy amikor láttam meghalni a rokonaimat és a barátaimmá váló halálfalókat, hanem azok a dolgok kísértenek, amiket én tettem.
 Miután körülnézek, hogy senki nem lát, nincs senki a szinte labirintus-szerű sövényparkban rajtam kívül, leteszem a könyvet a padra- amúgy sem tudom, mit olvastam, csak céltalanul lapoztam negyven oldalt. Beletúrok a zsebembe, és kitapintom a kis tégelynyi krémet. Mindig attól rettegek, hogy elveszítem.
 Miközben előveszem a mágikus krémet, és óvatosan letekerem a tetejét, elgondolkozok rajta, hogy mégis mi értelme van még ennek az egésznek. Tudtam, miért harcolok, de a családom biztonságban van, tudtam, miért vágok keresztül a muglik koszos, szürke világán, de már láttam a családomat. Azt viszont nem tudom, mi értelme van az életnek egyáltalán olyan formában, ami az enyémből maradt. Kétlem, hogy ne vennének elő előbb-utóbb, és akkor az egész életem futással tölthetem.
 Kigombolom az ingem ujját, hogy könyékig felhúzzam a bal karomat fedő szövetet. Már majdnem négy órája, hogy utoljára bekentem a jegy után maradt heget, ami, mintha éppen most repedne szét a bőr a karomon, a szemem láttára jelenik meg. Még ezekre a rövid időszakokra is nehezen állom a látványát, az élő bizonyítékot arra, hogy mit tettem, min mentem keresztül, arra a nyomra, ami bármikor nyomra vezetheti az üldözőimet. Az egyetlen jó dolog, hogy azt is tudom, hogy Voldemort meghalt.
 Belemártom két ujjam az élénk, narancssárgás krémbe, ami rögtön láthatatlanná válik, ahogy felveszi a bőröm színét az ujjamon, csak a napfény csillog még rajta. Összeszorítom a fogam és a szemem, éppen csak nyitva tartva az utóbbit, amikor bekenem a sebet. Az átokheg még most is csíp, ahogy elfedem, még most is ott maradt valami abból az ismeretlen sötét varázslatból. Persze, ez sokkal kellemesebb, mint az, amikor fellángolt. Az első nap, miután megkaptam, kitéptem volna az egész karom a másikkal, ha képes vagyok rá.
 Ahogy rácsavarom a dobozra a fedelét, hogy visszasüllyesszem a nadrágom zsebébe, észreveszem az alakot, aki ott áll tőlem alig néhány méterre. Nem tudom, mióta nézhet, talán már percek óta. Összeszorul a torkom, ahogy Pansyra nézek, és mintha segítene, gyorsan lehúzom az ingem ujját, hogy ne lássam a lassan elhalványuló heget.
 - Ronda baleset.- nem tudom, hogy a lány látott-e már ilyet, tudhatja, mi ez, de ha egy kicsit alaposabb pillantást tudott vetni rá, nem is számít. Talán így átlát a hazugságon, de muszáj megpróbálnom menteni magam. Kétlem, hogy osztja az anyja véleményét arról, hogy okos-e elrejteni egy halálfalót. Mindig okosnak tűnt, nem véletlenül lett prefektus, az anyja viszont, bár elég kedves, elég könnyen manipulálhatónak tűnik. Anyának valószínű nem volt nehéz rávenni, hogy bújtasson el. Pansy és a nagyanyja egészen más kategória. - Még nem volt időnk beszélni négyszemközt.

ͼ Roman Nott ͽ

Miután Valentina távozott, nem kerestem sem a nagyanyám, se más társaságát a nap további részében. Helyette inkább visszavonultam, hogy végig vegyem a benyomásaimat Romanről. Azt már eldöntöttem, hogy semmiképpen sem adok indokot neki arra, hogy rájöjjön, ismerem a titkát. Ez olyan adu volt, amit nem adtam volna ki a kezemből, több okból sem.
Nem akartam, hogy fenyegetve érezze magát, és esetleg valami rám veszélyes dolgot tegyen – hiszen tudtam, hogy képes rá -, sem azt, hogy ezzel elvesszen a befolyásolás lehetősége. Tapasztalatból tudtam, hogy sokkal jobban meg lehet szorongatni valakit, ha nem ismeri a lapjaidat. Úgy meg lehet izzasztani egy félelemben élő embert a saját tetteivel, hogy könyörögni fog a szabadulásért, a menekülésért, és a saját érdekében sosem néz vissza.
Félálomban voltam egész éjjel, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy gyilkossal osztozom a fedélen, és miután felkeltem, akkor is lábujjhegyen jártam. Nem féltem Romantől, de nem voltam elég ostoba hozzá, hogy alábecsüljem a kiszámíthatatlanságát. Rokonság Vincent ide, vagy oda.
A reggelit a nagyanyám társaságában költöttem el. Nem beszélgettünk csak az időjárásról, és a kastélyban való teendőkről, mégis volt egy olyan érzésem, hogy hasonló gondolataink voltak. Őt mondjuk a tudatlanság és az információ hiánya miatt zavarta Roman jelenléte.
Miután felálltam a kényelmes székből, megköszöntem a reggelit és úgy döntöttem megkeresem Romant. Meg akartam ismerni. Sosem voltunk közel egymáshoz, és nem is emlékszem, hogy beszéltünk-e valaha. Amin épp itt az ideje változtatni.
Először a házban kerestem, mindhiába. Egészen addig, amíg meg nem láttam a fenti erkélyről, hogy a Sövénylabirintus felé tart. A Trimágus Tusa óta borzongtatott az ilyen helyek gondolata, még így napfényben is. Ha tehettem itt is elkerültem, messzire. Viszont most mégis Roman után indultam. Kíváncsi voltam, hogy vajon mit csinál. Épp utolértem, mielőtt elveszhetett volna a labirintusban. Halkan követtem. A lopakodásban mindig is jó voltam, főleg mióta prefektus lettem. A sok kis ostoba sosem tudta, hogy jövök, egészen addig, amíg már a pontokat is levontam a házaiktól. Roman lassú léptekkel halad a labirintus közepe felé. Én pedig pont ugyan ilyen tempóban követem árnyékként a sövénybe préselődve, minden hang nélkül.
Hamar elértük a labirintus közepét, ahol két márvány pad szolgáltatott komfortot az idetévedőknek. Roman néhányszor körülnéz, amit a kanyar mögött várok ki, majd pár perc múlva újra kijjebb lépek, hogy lássam. Épp egy tégelyt vesz ki a zsebéből, majd feltűri az ingujját. Ha nem tudnám mi volt, akkor is ráhibáznék arra, hogy mit csinál azzal a krémmel. A furcsa heg, ami az alkarján virít eltéveszthetetlen, és egy pillanatra belém folytja a lélegzetet. Mindössze egyszer láttam a Sötét Jegyet élőben. Draco karján, amikor megpróbáltam beszédre bírni a Fekete-tó partján, és ahogy megragadtam, hogy magam felé fordítsam, felhúztam az ingujját is a mozdulat közepette. Emlékeztem az arckifejezésére. A félelemre, és a dühre, ami a lelepleződést kísérte, de nem szóltam semmit. Nem is tudtam. Mindvégig sejtettem, hogy őt is megbélyegezték, de nem lehettem benne biztos egészen addig. Nem akartam elhinni. Onnantól minden túl nyilvánvaló volt. Letagadhatatlanná vált, hogy melyik oldalt választotta, hogy mit képviselt, és hogy milyen lehetőségek vártak rá. Addig a pillanatig még sosem voltam hálás a Parkinson családba való tartozásért, és hogy mindig mindent háttérbe szorítottak, azért hogy erős, fedhetetlen képet alkossanak magukról. Amiért hittek a semlegességben, és amiért ebből kifolyólag én sem kényszerültem választásra. Nem mintha lett volna olyanom.
- Ronda baleset. – Roman hangjára kapom fel a fejem, és rájövök, hogy mekkora botorság is volt részemről elkalandozni. Megrázom a fejem, és mosolyra húzom az ajkaimat, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Nem játszhatok teljesen hülyét, hiszen látta, hogy megláttam a sebét.
- A csatában szereted? – kérdezem inkább és könnyedén leülök mellé a padra. – Másokon is láttam már ilyen sebeket – mondom könnyed hangon, de közben figyelem az arcát.

- Még nem volt időnk négyszemközt beszélni – folytatja, amivel elgondolkoztat. Úgy hangzott a mondat, mint egy ígéret, vagy mint egy enyhe fenyegetés. Nem tudom eldönteni, ezért csak bólintok, és hagyom, hogy kiforrjon a mondandója.
- Egész nyáron itt leszel, úgy gondoltam tegnap este, hogy szeretnél egy kicsit lepihenni és berendezkedni, ezért nem kerestelek – hazudom olyan könnyedén, hogy már magam sem lepődök meg rajta.

[- Nem, otthon kipróbáltam egy varázslatot, ami visszafelé sült el. Apa azt mondta, hogy nem fog meggyógyulni a heg, de szerencsés vagyok, amiért élek, úgyhogy ez a legkevesebb. Csak még mindig fáj.]

Pansy Parkinson

Egy pillanatra ijedtség suhan át az arcomon, ahogy Pansy megemlíti, hogy látott már ilyen sebet, és hogy szerinte a csatában szereztem, de gyorsan rendezem magam. Szívesen leszidnám magam azért, hogy ennyire meggyengült a koncentrációm, ennyire nem figyelek oda magamra már, de nincs rá időm. Ez a játék az életembe kerülhet.
 - Nem, otthon kipróbáltam egy varázslatot, ami visszafelé sült el. Apa azt mondta, hogy nem fog meggyógyulni a heg, de szerencsés vagyok, amiért élek, úgyhogy ez a legkevesebb. Csak még mindig fáj.- érzem, elég gyenge mesét sikerült kitalálnom. Még azzal együtt is, hogy tényleg szoktam gyakorolni otthon, mert a nyomjel ott, három felnőtt varázsló közelében nem kelt feltűnést, híresen ügyes vagyok, főleg a pálcás tárgyakban. Kétlem, hogy bárki elhinné, hogy belevágnék bármibe, amiről tudom, hogy nagy falat. - Hol láttál hasonlót?
 Úgy döntök, átmegyek támadásba. Tudom, hogy ő nem halálfaló, az első menekülő volt az öcsém szerint, ő szólalt fel a megadás mellett, pontosan azt tette, amit egy intelligens ember abban a helyzetben. Még ha győztek is, kockára tettek mindent egy reménytelen harcban, ami több száz varázsló halálához vezethetett volna. Azzal viszont elárulta magát, hogy mesélt róla, látott hasonlót, tehát ismer egy halálfalót. Dracot, az apját, valamelyik rokonát, nem tudom. Még Vince is lehet, hogy megkapta a jegyet. Talán elárul valamit, aminek hasznát veszem- ha a szavai nem is, az arca.
 Pansy Parkinson, azt hiszem, soha nem volt az ellenségem, én is nevettem, amikor vicceket mondott Grangerről, amikor piszkálta a griffendéleseket, még ha vele konkrétan nem is váltottam túl sokszor szót, azért annak a baráti társaságnak a tagja volt, aminek én is a szélén mozogtam Theodoreral együtt, és aminek Vincent a tagja volt. A két év korkülönbség, a visszahúzódásom soha nem segítettek benne, hogy igazán közeli barátok legyünk. Most már bánom, hogy eldobtam öt évet, amit barátok szerzésére fordíthattam volna. Odaadnám ezt a kart az átkozott hegekkel együtt egy barátért, akiben megbízhatok.
 - Ez nagyon kedves tőled. Tényleg kicsit elfáradtam, és Németország nincsen túl közel. Még a klímát is szoknom kell, olyan száraznak tűnik.- nem is kell figyelnem a szavaimra, a fejemben a fogaskerekek pörögnek tovább, miközben köpöm az üres, semmitmondó frázisokat. Szívesen beszélnék neki mindenről, hogy muszáj volt, remélném, hogy úgy kezel, mintha nem csak a vérünk kötne össze nagyon lazán, hanem barátok vagyunk. De én most nem sokkal lehetek több, mint egy haldokló, aki kapaszkodik egy csónak oldalába, aki nem veszi észre, hogy ő már elveszett, és magával rántja a mélybe azokat, akiktől segítséget kér. Ha a nagyanyja nincs is veszélyben, Pansy és az anyja a brit varázslótársadalomhoz tartoznak, ráadásul már Pansy is nagykorú. Hiába vagyunk rokonok, kétlem, hogy elnéznék neki, ha itt fognának el. Most bosszút akar az összes söpredék.
 - Nem találkoztunk azóta, hogy beteg lettem április elején. Hallottam, mi történt Vinceszel, sajnálom. Tudom, az én unokatestvérem volt, de te jobban ismerted nálam.- mintha a lelkemet takaró, átvérzett kötéseket távolítanám el, fedek fel egy apró, sérült pontot remegve, ahogy a lány szemébe nézek. Hagyom, hogy kiüljön az őszinte szomorúság az arcomra. Biztosan tudja, hogy én, hozzá hasonlóan nem engedem, hogy lássanak valamit, ami kicsit is mélyebben van a felszínnél. Remélem, értékeli az őszinteségem. Ha mégsem, akkor sem látott többet, csak egy mellékes karcolást a több tucat üszkösödő csonk között.

ͼ Roman Nott ͽ

Ha nem tudnám, hogy mire figyeljek, talán fel sem tűnt volna az a másodpercnyi villanás Roman arcán. Tudtam, hogy nálam van az adu és nem voltam hajlandó elengedni. Kedvesen hűvös mosollyal az arcomon teszem keresztbe a lábam.
- Nem, otthon kipróbáltam egy varázslatot, ami visszafelé sült el. Apa azt mondta, hogy nem fog meggyógyulni a heg, de szerencsés vagyok, amiért élek, úgyhogy ez a legkevesebb. Csak még mindig fáj. – Talán, ha nem tudnám, mi az igazság hinnék neki. Roman nem játszott rosszul, de a helyében többet gyakorolnék a tükör előtt. Bólintok egyet és még egy szánakozó vállvonásra is futja. - Hol láttál hasonlót? – kérdez vissza, mire belül elvigyorodom. Nem volt rá különösebb okom, hogy Romannel játsszak. Megszokásból és ösztönből csináltam. Szerettem, ha az emberek féltek tőlem, vagy attól, amit velük tehetek. Az mindig kordában tartotta őket. De persze sosem volt szabad túlzásokba esni.
- Voltak néhányan a faluban, miután kimenekítettek minket is a pincékből – felelem semleges hangon. Nem hatott meg a dolog, és kicsit sem szégyelltem, hogy nem rohantam a vesztembe, mint valami ostoba griffendéles. – Volt ott néhány fejvadász söpredék is. És az egyik átka ilyesmi sebet hagyott egy gyereken. Nem maradtam túl sokáig, hogy megvárjam mi lesz belőle, de elég randa volt – mondom neki és felhúzom az orrom is. Persze semmi ilyesmi nem történt. A faluban annyi ideig sem maradtam, hogy valaki ki tudta volna mondani: Parkinson, te áruló! Amint kiértem a titkos alagútból már ott sem voltam.
Csak még jobban elárulta magát ezzel a kérdéssel, amúgy is. Ennyivel nem tud kihúzni belőlem egy árva szót sem, de tetszik a hozzáállása. Olyan ismerős. Megnyugtató. Megint Draco jut eszembe. Már tudom, hogy én látom csak bele a hasonlóságot a helyzetükbe, de mivel magamnak nem szívesen hazudtam, ezért muszáj volt bevallanom, hogy Roman bújtatása enyhítette kicsit a bűntudatom, amiért nem maradtam Angliában, hogy kivárjam, mi történik Dracóval. Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy még mindig Mirol karjaiban nyáladzik. Ha Mirol nem keveri bele magát ebbe az egészbe, talán Draco is szívesebben marad a peremen.
- Egész nyáron itt leszel, úgy gondoltam tegnap este, hogy szeretnél egy kicsit lepihenni és berendezkedni, ezért nem kerestelek.
- Ez nagyon kedves tőled. Tényleg kicsit elfáradtam, és Németország nincsen túl közel. Még a klímát is szoknom kell, olyan száraznak tűnik – feleli, mire csak megértően bólintok és igazítok egy kicsit a sárga selyemtaláromon.
- Amikor tavaly nyáron először idejöttem, le kellett cserélnem az egész gardróbom – mesélem, bár jelentéktelen, amit mondok. – Van egy varázslófalu néhány mérföldre. Olyan, mint Roxmorts. Ha akarod, majd lemehetünk. Egészen jó szabóik vannak – javasolom neki.

- Nem találkoztunk azóta, hogy beteg lettem április elején. Hallottam, mi történt Vince-szel, sajnálom. Tudom, az én unokatestvérem volt, de te jobban ismerted nálam. – Ezzel kivételesen sikerült megérintenie. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar felhozza majd, bár logikus volt. Kicsit elfordítom tőle a fejem. Sosem hittem volna, hogy Vince hiányozni fog, hiszen sosem tartottam töbre, mint egy dagadt házimanót, mégis. Amikor a csata után jó néhány nappal, talán egy héttel később is, először került a kezembe a Próféta azon száma, amiben az elhalálozottak neveit leközölték, kiszorult belőlem a levegő, amikor megláttam Vince nevét, a ronda fekete betűkkel nyomtatva. Eszembe jutott az összes olyan emlékem, aminek a peremén ő is ott volt, és szánalmasan szentimentális lettem tőle. Soha azelőtt nem tűnt még ki az otromba nevetése a többieké közül, azóta mégis úgy éreztem, hogy rossz ember vagyok, amiért nem mondtam neki soha, hogy mennyire kedveltem. Még ha nem is volt így. A halál ostoba dolgokra készteti a visszamaradottakat.
- Én is – mondom neki végül. Sok minden mást nem tudok hozzáfűzni, anélkül, hogy hülyét csinálnék magamból.

[- Akármennyit töröm a fejem, nem jövök rá, hogy miért az iskolát, ahol a legtöbb ártatlan áldozat lehetett, választotta Potter és Voldemort, hogy befejezzék a kis játékukat.]

Pansy Parkinson

Bólintok, ahogy Pansy a meséje végére ér. Nehezen tudom elhinni, hogy egy gyereken ehhez hasonlót látott volna, főleg egy fejvadász kezétől nem szerezhetett ilyen sérülést. Azok a férgek alsóbbrendű varázslók voltak, éppen csak annyi képzettséggel, hogy tömegben legyűrjék a szökevényeket. Azt hiszem, a jegyet nem is volt képes más elhelyezni magán Voldemorton kívül. Tehát tudja, mi ez.
 - Akármennyit töröm a fejem, nem jövök rá, hogy miért az iskolát, ahol a legtöbb ártatlan áldozat lehetett, választotta Potter és Voldemort, hogy befejezzék a kis játékukat.- már nem félek, de szinte biztos vagyok benne, hogy a lány meg fog rettenni a névtől. Végig a szemébe nézek, fürkészem a vonásait. Kíváncsi vagyok, képes-e egy pillanatra őszintének lenni, vagy a félelem belül marad, a márványsima vonások palástja alatt.
 - Örülnék neki, ha elkísérnél.- egy rövid időre az udvarias mosoly őszintévé válik. Annak ellenére, hogy csak körítés egy játékban, amiben próbálunk hatalomhoz jutni a másik személye felett, jobban élvezem a hétköznapi témákat, és még ha tudom, az ajánlat nem biztos, hogy a szívéből jött, jól esik.
 Ahogy érzem, a világom a végét éli, sokkal fontosabbá váltak a hétköznapok. A napfény, a szabad ég, a friss levegő, a közös étkezések hirtelen sokkal szebbé váltak, hiszen tudom, hogy nemsokára jó eséllyel meghalok vagy börtönbe kerülök, esetleg menekülésre kényszerülök. Túl sokan láttak a halálfalók közül, és amint elkapnak egyet, aki megpróbálja menteni magát, nekem végem. Még mindig elszorul a szívem, ahogy Brian tárgyalására gondolok. Ő csak annyit mondott, hogy nem fog könyörögni, egyetlen más szó sem hagyta el a száját a Wizengamot előtt, melynek egykor ő is a tagja volt. Szeretem azt gondolni, hogy nem árultam volna el a nagybátyámat én sem, ha úgy alakul. Azt hiszem, már soha nem tudom meg.
 Ahogy engem, anyát, és valószínű Dracot és Gregoryt is, Pansyt is megérintette az unokatestvérem halála. Még ha nem is olyan könnyű olvasni az arcvonásaiból, ezt talán mg egy laikus is látná rajta. Nem emlékszem, hogy túl sokszor beszéltek volna közvetlenül egymáshoz, akkor is főleg Pottert vagy Grangert szidták, mégis úgy érzem, barátok lehettek. Már egészen régóta ugyanahhoz a Draco Malfoy köré szerveződő csoporthoz tartoztak.
 - Nem lesz ugyanaz a Roxfort.- talán ha azt mondanák, jövőre helyet cserélünk a sárvérűekkel, velünk fognak úgy bánni, mint tavaly velük, még úgy is szívesen visszamennék. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a kastély, a birtok, a klubhelyiség nem lesz más, csak egy lassan fakuló emlék egy boldogabb korszakból. - Draco hogy van? Gyakran írtok egymásnak?- csak a bolond nem veszi észre, hogy Pansy mennyire rajong a szőke fiúért. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy remek férj lenne neki, vagy szereti-e.

ͼ Roman Nott ͽ

- Akármennyit töröm a fejem, nem jövök rá, hogy miért az iskolát, ahol a legtöbb ártatlan áldozat lehetett, választotta Potter és Voldemort, hogy befejezzék a kis játékukat. – Lesütöm a szemem, amikor meghallom a nevet, de ennél több reakciót már nem vált ki belőlem. Gondolatban már néhányszor én is ki mertem mondani. Ettől függetlenül tárolom el az információt, miszerint Roman elterelte a témát. Izgalmas játék volt ez. Tudni, hogy ő tudja, hogy én tudom. De vajon mennyit tudok? És vajon mit kezdek ezzel a tudással? A felsőbbrendűség, és a kontroll mások felett mindig is örömet okozott, még akkor is, ha nem készültem élni vele. Romant sem szándékoztam kiadni sem a nagyinak, sem a hatóságoknak. Nem ameddig engem nem fenyeget semmi következménye ennek a tudásnak.
- Én sem tudom, de azt tudom, hogy Potternek kellett valami, ami az iskolában volt – osztom meg Romannal. Elég közel álltam hozzá, amikor McGalagonytól időt kért. – Lehet, hogy Tudjukkinek is kellett az a dolog – folytatom, de nem mondom ki a nevet. Talán majd néhány év múlva, ha az egész fenyegetettségérzetem elmúlt már. Talán majd, ha már nem lesz ilyen friss a háború gondolata.

- Örülnék neki, ha elkísérnél – feleli, mire én is mosolyra húzom a szám. Nem kifejezetten őszintére, és nem is szórakozottra. Amolyan társasági mosolyra. Mosolyogsz, mert ez az elvárás. Régen tettem már azért, mert valaki, vagy valami valóban késztetett rá. Legalábbis pozitív értelemben.
- Szívesen megyek oda én is – mondom neki.  – Van egy édesség boltjuk is. Nem olyan jó, mint a Mézesfalás, de azért vannak egészen finomak édességek itt is.

- Nem lesz ugyanaz a Roxfort – mondja, mire nagyot nyelek. Vincent halálán már nem érdemes rágódni, hiszen hirtelen jött, és gyors volt. Ennél sokkal nehezebb volt kivárni, hogy mi történik majd Dracóval. Más lesz a Roxfort, de még Roman sem tudhatta, hogy mennyire. Elvégre, még neki is fennállt a veszélye, hogy lebukik, hogy valaki feldobja. Meg ott lesz még a kollektív mardekáros utálat, ami mondjuk különösebben nem érdekelt, de mint zavaró tényező nehéz lett volna kihagyni. Ráadásul a sok Potter-fanatikus hülyegyerek, amelyik már elfelejtette, hogy ő is ugrott Tudjukki szavára, hogy elkapja Pottert, majd megpróbál megalázni ennek a kimondása miatt. Kifejezetten gyűlöltem mindig is a kétszínű jellemtelen embereket, és úgy tűnt ebből elég sok akad a varázsvilágban is. Mocskos kis semmirekellők. - Draco hogy van? Gyakran írtok egymásnak?
Roman kérdésére megint visszanézek rá. Fájó pontom volt, hogy Draco egyetlen levelemre sem válaszolt, de ezt nem voltam hajlandó megosztani vele. Már csak azért sem, mert nem tudtam, hogy Draco miért nem ír vissza.
- Nincs sok lehetősége írni – mondom neki semlegesen. Kezdjen ezzel, amit csak akar.

[- Most már mindegy, nem igaz? Kivéve, ha beleteszik a Mágiatörténet RBF-be.]

Pansy Parkinson

Ahogyan azt sejtettem, Pansy nem abba a típusba tartozik, aki kibírja borzongás nélkül, ha hallja Voldemort nevét. Persze, csak mi érhetjük meg, akik végig mellette voltunk, mennyire kiüresedett ez az egész, a halálával csak egy szóvá szelídült. Mi már nem félünk tőle, akik továbbra sem mondják ki a nevét, tiszteletből teszik. Bennem semmi tisztelet sincs egy gyilkos felé, aki tönkretette az életem.
 Érdekes olyan információkat hallani, amiket két hete még arra használhattam volna, hogy megfordítsam a háború menetét. Nem tudom még most sem, hogy megtettem-e volna, de azt hiszem, igen. A gyors haláltól, a rövid fájdalomtól jobb félni, mint a hosszú, több évtizedes szenvedéstől, amit a mostani rendszer kínál nekem. És a mostani rendszer esélyt sem fog adni nekem, Voldemort legalább csak akkor bántott, amikor hibáztam.
 - Most már mindegy, nem igaz? Kivéve, ha beleteszik a Mágiatörténet RBF-be.- olyan ez a beszélgetés, mintha arról szólna, hogy mindketten izzó parazsat fognánk a markunkba, és mosolyogva figyelnénk, kinek szakítják ki a mosoly alatt megbúvó érzelmek az álarcát. Nagyon fáj, és az egyetlen vigaszom, hogy ő talán előbb fel fogja adni, mint én.
 - Nagyon régen nem ettem édességet, talán ideje lenne bepótolni. Huszadikán leszek tizenhat, az jó alkalomnak tűnik.- a korábbiaknál egy fokkal vidámabban mosolygok, azt a látszatot keltve, hogy tényleg boldog vagyok, de érzem, ezen átláthat. Nem boldogság az, amit érzek, hanem keserűség. Még nem vagyok tizenhat éves, de már halálraítéltek, megbélyegeztek, és alig néhány perc alatt elvettek tőlem mindent, amiért feláldoztam szinte minden szabadidőmet.
 Sejtem, mi bújhat annak a hátterében, hogy Draco nem ír Pansynak. Ő, velem ellentétben, közismert halálfaló, hiába ásta ki magát, ez sok ember szemében nem fog változni. Nem hiszem, hogy szívesen fogja látni egy ilyen család a leveleit, mint ez itt. Senki nem akar halálfalókkal barátkozni, Vandarella is nagyon súlyos hibát követett el. Igaz, én sem biztos, hogy képes lennék ellenállni annak, hogy megmentsem egy barátom gyerekét, még ha ártok is vele a családnak. Persze, én talán találnék köztes megoldást.
 - Ez egy nehéz időszak. Amint tud, biztos első dolga lesz írni neked.- egy pillanatra megremeg a szám széle, ahogy a mosolyom közben a karomra kent bájital belecsíp a sebbe, az ujjaim pedig megrándulnak, kieresztve azt a közöttük szorongatott parázsló széndarabot. Vesztettem. Nem bírom tovább, egyszerűen gyenge vagyok. Nem tudok tovább mosolyogni, lehunyom a szemem, és veszek egy hosszú, mély levegőt, hogy azután kinyissam a szemem, és a karomra nézzek. A seb szinte nem is látszik már, de érzem, ahogy ég, ahogy próbál a felszínre törni a bájital hatása ellen küzdve. A másik kezemmel lassú mozdulattal kihúzom a pálcát a taláromból, hogy azután leejtsem magam alá. Nincs messze, de biztosan érti, hogy az a célom, hogy biztosítsam, nem fogok ártani neki.
 - Hagyjuk a további udvariassági köröket! Mindketten tudjuk, mi ez.- egy kicsit megemelem a bal karom, amin két hete még a jegy kacskaringózott, csak hogy biztosan tudja, mire célzok. Nem nézek rá, csak a sövényt figyelem. Nem lepődnék meg, ha elkábítana, vagy elszaladna tőlem, könnyen megáshattam ezzel a síromat, de nem érdekel. Nem bírom ezt a súlyt egyedül. - Nem akartam soha senkit bántani. Hiszel nekem?