A család mindig az első...

ͼ Roman Nott ͽ

Roman egyértelműen elkönyvelte, hogy még mindig félek a névtől, amit kár is lenne tagadni. Bolond volt, aki nem félt. Ideig-óráig képesek voltak elhinni az épeszű mágusok is, aztán viszont mindig feltárult az elhivatottság sötét oldala, és a valóság. Soha senki nem szolgálta igazán az eszmét, csak Tudjukki hatalomra törésének sakkjátszmájában kapták meg a parasztok szerepét. Ráadásul egy bolond király uralma alatt. Botor volt, vagy csak simán ostoba, aki továbbra is hitt abban, hogy a saját ügyét szolgálja.
- Most már mindegy, nem igaz? Kivéve, ha beleteszik a Mágiatörténet RBF-be.
Megint csak elmosolyodtam. Szórakoztató lett volna Roman idilli kis jövőképeit hallgatni, ha nem szorult volna össze a gyomrom minden hasonló említésére. Ami rá vár, az vár Dracóra is. Jobb esetben kirekesztettség és sugdolózás. A rosszabb esetre pedig gondolni sem akartam.
- Kellene, hogy legyen valami elévülési idő – osztom meg vele félvállról a gondolatot, hiszen különösebben nem izgattak az RBF témakörök, de még a RAVASZ-ok sem.

- Nagyon régen nem ettem édességet, talán ideje lenne bepótolni. Huszadikán leszek tizenhat, az jó alkalomnak tűnik.
- Valóban – értek egyet. Roman még csak tizenhat lesz. Kicsit alaposabban is végigmérem. Tizenhat éves sincs, és kevesebb lehetősége van, mint egy házimanónak. A színjátéka pedig akkor vert volna át utoljára, amikor ötévesen még hittem a csodákban, meg abban, hogy az apám egy fontos ember. Szomorú volt látni, hogy a lehetőségeivel ő is pontosan tisztában van. Nem lep meg, hogy ezek után Dracóra terelődik a szó. Mintha csak ő is tudná, mennyire könnyen vonok párhuzamot köztük, még úgy is, hogy tudom a helyzetük közel sem ugyan olyan. Gyengeség volt a részemről, amit anyám igyekezetett mindig ki is gyomlálni belőlem, de a hozzám közel állókhoz való tartásom, néha erősebb volt a családomhoz valónál. Legalábbis Draco esetében. Roman pedig egyre inkább kezdett rá emlékeztetni.
- Ez egy nehéz időszak. Amint tud, biztos első dolga lesz írni neked – mondja, mire csak bólintok. Valószínűleg tényleg így lesz, de attól még nehéz volt várni az alkalomra. Szemet szúr, hogy Roman társalgási-mosolya megfakul. Én nyertem, bár nem gondoltam, hogy ilyen hamar fogok, és nem is érzem azt a jellegzetes ízt a számban, amit a győzelmek után mindig szoktam. Sokkal inkább türelmesen és csendben nézem végig, ahogy maga elé ejti a pálcáját. Ezüsttálcán kínálja magát.
- Hagyjuk a további udvariassági köröket! Mindketten tudjuk, mi ez – emeli meg a kezét, mire kihúzom magam. Kíváncsian várom, hogyan folytatja, bár ennek sok látható jelét nem adom. Roman arca kinyílik, és olyan egyszerűvé válik az olvasás benne, mintha tényleg egy könyv lenne, amit bárki elolvashat. Előre esnek a vállai, majd beszélni kezd. - Nem akartam soha senkit bántani. Hiszel nekem?
Nem válaszolok rögtön, mert túlságosan elragadnak az érzelmeim és az emlékeim. Pontosan ilyen pózban ült Draco egy évvel ezelőtt a Fekete tó partján. A révedésemnek a gondolataimban lejátszódó beszélgetés vége vetett véget. Kezdtem Romanhez is hasonlóképpen viszonyulni, mindössze néhány óra után. Tudatában voltam annak, hogy a Draco iránt érzetteket vetítem ki Romanre. Viszont a bűntudatomon ez is enyhített. Egy kicsit jobb lett már attól is, hogy Romannek megmondhattam:
- Elhiszem – mondtam neki végül mégis, mert elhittem. Ahogy Dracóról is tudtam, hogy eredendően nem akart senkinek sem ártani. Jobban utáltam a háborút, mint kellett volna. Több embertől vette el a fiatalkori lehetőségeit, mint szabadott volna.  Úgy éreztem Roman megérdemel némi biztosítékot a vallomásáért cserébe. Amúgy is tudta, hogy tudom, nem nagy különbség, ha azt is tudja, nem használom fel ellene, ameddig nem feltétlenül muszáj. – Nem árullak el – mondom neki ránézve és a karja felé bólintok az állammal. – Emlékeztetsz Dracóra – teszem még hozzá magyarázat képpen.