Zöld lángnyelvek nyaldosták talpamat, ahogy forogva száguldottam keresztül az országon. Gyűlöltem hop-porral utazni, mert állandó jelleggel beütöttem a könyökömet. Azt azonban már gyerekkoromban megtanultam, hogy nem érdemes az elsuhanó, idegen házak nappalijait bámulnom, egyrészt mert elszédülök, másrészt mert telemegy tőle a szemem parázzsal.
Végre valahára megszűnt a pörgés, én pedig kinyitottam a szememet, és ott találtam magamat a hertfordshire-i Griffendél Godrik Akadémia előcsarnokában. Megigazítottam nyakkendőmet és lepöcköltem két porszemet, szürke öltönyöm ujjáról, majd kopogó cipőkkel elindultam az alagsor felé. Jól ismertem a járást, hiszen én magam is hosszú-hosszú éveket töltöttem el a Halden-kastély falai között.
Most azonban egészen más volt a helyzet. Immár nem, mint diák tértem vissza az alma materbe, hanem mint meglett, sikeres auror, és kész voltam rá, hogy átadjam mindazt a tudást, amit ezekben a tantermekben szereztem. Bevallom, jól esett az Akadémia megkeresése, ám valahol tartottam az egésztől. Sosem volt türelmem az emberekhez, és sosem tudtam jó pofát vágni, és szó nélkül hagyni, ha valaki hülyeséget mondott mellettem. Egy szóval, nem voltam éppenséggel tanárnak való.
Mentornak lenni viszont megtiszteltetés volt, amire még egy magamfajta öntelt ember sem mondhatott nemet. Vannak, akik számára ez hivatást jelent. Ők azok, akik részt akarnak venni az újoncok kiképzésében, át akarnak adni valamit a saját személyiségükből, és a saját mintájukra akarják formálni a hallgatókat. Engem mindez nem érdekelt. Én azok közé tartoztam, akiknek ez az egész pozíció, csak egy újabb bekezdést jelentett az életrajzukban, egy nagy pipát, hogy „ezt is elértem az életben”. Szerettem halmozni az elismeréseket, a díjakat, de a legjobban pénzt keresni szerettem. Ez utóbbi egy azon tulajdonságaim közül, mely nem sok Shafiqban van meg. A családom többségét nem érdeklik a mocskos anyagiak, mert világ életükben annyi pénzük volt, hogy sosem kellett aggódniuk miatta, hogy netán elfogy.
Elégedetten megpörgettem sötétszürke esernyőmet, mely egyedül többe került, mint annak az őrvarázslónak az egész havi fizetése, aki mellett elhaladtam. És akkor még nem is beszéltem a személyre szabott öltönyömről, a selyem nyakkendőmről, vagy a rámán varrott bőrcipőmről. Szerettem a kényelmet, és mindig is fontosnak tartottam, hogy jól nézzek ki, arról nem is beszélve, hogy szerettem, ha a megjelenésem hatalmat sugallt. Megboldogult Ed bátyám mindig azt mondta nekem, hogy így kompenzálok, amiért kissrác koromban kicsúfoltak és kiközösítettek. Talán neki volt igaza…
Át az előcsarnokon, végig a folyosón, egy kanyar balra, majd le a csigalépcsőn. Egymás után özönlöttek el az emlékek, és meglepetten konstatáltam, hogy reflexszerűen összerándult a gyomrom, ahogy beléptem a Griffendél Csarnokához tartozó várakozóba. Odalent már vártak rám. Tucatnyi elsőéves, akiket csupán azért rendelt be az Akadémia, hogy felmérjék, milyen állapotban is kezdik meg tanulmányaikat. Az én feladatom az volt, hogy kiderítsem az erősségeiket, a gyengeségeiket, és pontoznom kellett őket aszerint, hogy mennyire szófogadóak, találékonyak, valamint, hogy mennyire képesek a csapatmunkára. Ez utóbbi, véleményem szerint a legnehezebb kritérium…
- Üdvözlök mindenkit! Az én nevem Maxwell Shafiq ügynök. Önök azért vannak itt, hogy számot adjanak tudásukról, és hogy meggyőzzenek engem arról, valóban alkalmasak az aurori pályára. A foglalkozás innentől kezdetét vette, aki ezután érkezik, – pálcámmal a lépcsőhöz vezető ajtóra böktem, mely azon nyomban bezárult mögöttem – az veheti úgy, hogy már is bukott. A továbbiakban mindenki szíveskedjék a Shafiq ügynök megszólítást használni, ha velem beszél. Páronként fognak bejönni. Mindenkinek sok sikert kívánok! Lovell, Walsh! Önök kezdik.

Lovell és Walsh bizonytalanul hátat fordítottak. A feladat talán legnehezebb része az volt, hogy a két vizsgázó alkalmazkodni tudjon egymáshoz. Az akció megtervezése, és a szerepek kiosztása kulcsfontosságú volt a vizsga sikerességét tekintve.
Kíváncsian pillantottam le rájuk a csarnok közepén elhelyezett erkélyről, mely a teremmel együtt formálódott, és vált egy emeletes ház teraszává. Egyenes háttal, keresztbe tett lábakkal ültem egy egyszerű, kényelmetlennek tűnő széken, és figyeltem. Amikor Walsh felpillantott rám, csupán szemöldököm mozdult, jelezve: fogytán az idő.
A pálca elrejtése jó ötletnek bizonyult. Nem sokkal az után, hogy Walsh kiadta a parancsot, két furcsa kinézetű férfi sétált el a páros mellett. Varázslók voltak. Minden bizonnyal a vizsga végét jelentette volna, ha csak az egyikük is pálcát szimatol. A tömeg hömpölygött Lovell és Walsh körül. Elvegyülni könnyű volt ugyan, de megtalálni a keresett személyt olyan volt, mintha tűt kerestek volna a szénakazalban. Egyelőre nem tehettek sokat, így hát fejüket forgatva haladtak az utcán, gyanús elemek után kutatva.
Öltönyöm belső zsebéből egy ezüst zsebórát húztam elő. Régi darab volt, mely generációról generációra öröklődött családunkban. Az, hogy éppen hozzám került, csupán a szerencsén múlott, ám erről a szerencséről szívesen lemondtam volna. Eredetileg legfiatalabb bátyámé volt, ám Ed halála után hozzám került. A zsebóra és a hozzá csatolt lánc súlya emlékeztetett rá milyen értéket is képvisel az az apró tárgy. Öt perc és huszonhárom másodperc. A kilátóban lassan telt az idő, nem úgy, mint odalent. Olyan azonban még sosem volt, emlékeim szerint, hogy valaki az idő miatt bukjon meg. A legtöbben el sem jutottak odáig, hogy számítsanak a másodpercek. Odabent, Griffendél Csarnokában ugyanis könnyű volt hibázni.
Mindeközben Lovell és Walsh egy zsúfolt bazársorra jutott. Utcai árusok, mutatványosok és koldusok színes kavalkádja fogadta a párost, és furcsa bizsergés járta körül a teret. Mágia… Tökéletes helynek bizonyult ahhoz, hogy valaki elrejtőzzön a kíváncsi szemek elől. Az árusok a tömeget túlkiabálva hirdették portékáikat, mely kínálat a használt könyvektől kezdve, a mézeskalácsokon át, egészen az olcsó parfümökig terjedt. A mutatványosok között akadt zsonglőr, pantomim és zenész, de volt egy himlőhelyes arcú férfi is, aki egy égő pálcáról hatalmas lángnyelveket fújt. Egy tűznyelőhöz képest viszont túl jól végezte a dolgát…
Mielőtt azonban bármit is tehetett volna akár Lovell, akár Walsh, egy kopaszodó, szakadt ruhás koldus lépett oda hozzájuk, és szó szerint az arcukba nyomta aprópénzekkel teli cilinderét.
- Éhezik a családom! Kérem, segítsenek rajtam!
Vajon a párosnál akadt mugli pénz?