Német varázslófalu, 1998. május 19.

[- Te mit szeretnél majd születésnapodra?]

 

A nyugodt napok úgy szállnak, múlnak el egymás után, mintha csak egy újabb békés vakáció lenne ez az életemben. Mintha soha nem lett volna háború. Az ébren töltött óráim nagyobb részében nem is jutnak eszembe azok a szörnyű dolgok, amiket tettem, csak álmomban kísértenek tovább az emlékeim. Nem hittem volna, hogy ilyen kellemes lesz Németország.
 Gyorsan végigpörgetem a könyv lapjait, amit választottam magamnak születésnapomra. A vámpírok soha nem álltak túl közel a szívemhez, és angolul amúgy is olvastam ezt a könyvet, azért esett inkább a választásom erre, hogy tanulhassam a nyelvet. Nem túl drága, de nekem bőven elég. Apa mindig azt mondta, hogy soha nem szabad tárgyak birtoklására vágynunk, mert az nem igazi érték. A tudás viszont az. Egy mosollyal fordulok Pansy felé, miközben haladunk a napfényes utcán.
 - Te mit szeretnél majd születésnapodra?- igaz, az még odébb van, de egy házimanótól tudom, hogy még az itt tartózkodásom idején esedékes. Túl sok pénzt persze nem hoztam magammal, de másra nem is nagyon kell itt a pénz. Mindig jól takarékoskodtam, és mindig borzalmasan rosszul választottam ajándékot. Talán ez a bölcsebb megoldás, előre megkérdezni a megajándékozottat. Én mindenképpen jobban örülök ennek a megoldásnak, a magam részéről már több, mint elég meglepetésben részesültem egy életre.
 Kicsit furcsa egy olyan faluban sétálni, ahol nem élnek muglik. A Roxmorts az egyetlen ilyen hely otthon, de úgy tűnik, Németországban több is akad. Talán végleg itt kellene maradnom, otthon nagyon gyorsan véget fog érni minden, ami még megmaradt az igazi varázslócsaládokból. Túl sokan haltak meg, túl sokan kerülnek börtönbe, túl sokan mocskolták be a vérüket. Nemsokára nem lesznek otthon aranyvérűek. Ha nagyon rosszul alakulnak a dolgaink otthon, fel is fogom vetni a kiköltözést apának.
 - Mennyi idő van teáig? Van még időnk körülnézni?- jól érzem magam a kúriában is, de mégis jobb itt kint. Az a kellemetlen érzésem van ott, mintha figyelnének, ez az érzés már akkor belém költözött, amikor először beszéltem Frau Heidrich-hel. Az elalvást még nehezebbé teszi a hatalmas ház falain belül, hogy félek tőle: esetleg elmondok valamit álmomban. Nem tudom, mit tenne, ha kiderülne, hogy halálfaló voltam, de legjobb esetben is zsarolna. Nem tűnik olyan embernek, aki ne használná ki, ha hatalmat szerez mások felett. Igaz, talán nem jelentene fel, azzal el is szállna ez a hatalom.
 Felemelem a bal kezem, és kicsit megforgatom a csuklóm, miközben a másik kezemmel megszorítom. Viszonylag új keletű szokás, amitől nem tudok megszabadulni. Hiába tudom, hogy mikor kell újra bekenni a karom, hogy elfedje a koponya-szerű heget, és hogy nem múlik el a bájital rejtő hatása, amíg le nem jár az idő, vagy én magam le nem törlöm szánt szándékkal, nem tudok megszabadulni az általa okozott félelemtől. Hiába tűnik most tisztának, sértetlennek, egészségesnek a bőröm, mindig azt várom, hogy egyszer, amikor majd látja valaki, akkor fog lassan előbújni Voldemort testvériségének bélyege. Anya és Vitalie már észrevette ezt a szokást, sőt, már Vandarella is szólt érte. Talán már Pansynak is feltűnt.
 Mint egy kés, úgy fúródik bele a hátamba az az ismerős érzés: ugyanezt éreztem, amikor menekültem a Roxfortból, menekültem az erdőben a troll elől, menekültem az engem üldöző muglik elől. Ehhez hasonlót érzek a Heidrich-kúriában is néha. Úgy érzem, mintha valaki követne, valaki figyelne engem. Legszívesebben megállnék, és hátrafordulnék, vagy futnék, de persze, nem teszem egyiket sem. Nem akarom, hogy tudja, vagy tudják, észrevettem, vagy, ha képzelődök, nagyon paranoiásnak tűnjek. Rengeteg munkámba, akaraterőmbe került, hogy megőrizzek valamennyit a lány előtt a tartásomból. De ostobaság lenne az is, ha csak úgy figyelmen kívül hagynám a megérzéseimet.
 - Azt hiszem, valaki követ minket- próbálok annyira nyugodt hangon beszélni, amennyire csak lehet, de közben kihajtom a talárom oldalát, hogy jobban hozzáférjek a belső zsebemben lévő pálcához. Nagyon remélem, hogy nem kell használnom, ugyan itt nincsenek muglik, és nem tudom, hogy itt is érzékeli-e a Minisztérium a nyomjelet, de nem szívesen kockáztatnék.

ͼ Roman Nott ͽ

Roman jobban emlékeztetett Dracóra, mint gondoltam volna. Nehéz volt távol tartanom magam tőle. Folyton bűntudatom volt Draco miatt, és Roman volt a tökéletes alany a törlesztésre. Sokszor láttam, ahogy teázás közben elbambul, vagy ahogy a könyve olvasása közben a szemei folyton visszaugranak a sorra, amit már negyedszerre olvasott. Nem faggattam, mert nem akartam a részese lenni semminek, ami később bajba keverhet, de az ártatlanság látszata mögé bújva gyakran töltöttem időt a fiúval.
Ma éppen a szomszédos faluba hoppanáltam magunkat, hogy vásárolgassunk kicsit. Akartam venni néhány vékonyabb talárt, mert az angliai selyemruháim túl melegek voltak egy nyárhoz Németországban. És persze volt némi hátsószándékom is a kiruccanással. A Dracónak írt levél lehúzta a zsebem, pedig nem volt nehéz. A kúriából már nem akartam több levelet küldeni neki, mert a nagyi mindig rosszalló pillantásokkal jutalmazta a baglyaimat. Ezért úgy döntöttem a falu bagolyküldő-szolgálatát fogom használni, Romant meg lerázom addig.
Roman a jobb oldalamon sétált, kezében a könyvével, amit a szülinapjára kapott. Németül volt, azt mondta meg akarja tanulni a nyelvet, amivel azt hiszem Gerbenrosa kedvében sikerült járnia. A magam némettudása elégségesnek bizonyult az ilyen vásárlások és a mindennapok alkalmával, bár a nagyival legtöbbször angolul beszélgettünk. Roman felmosolygott rám, majd néhány pillanatra leengedte a könyvét maga mellé.
- Te mit szeretnél majd a születésnapodra? – kérdezte. Hát, ezen még nem gondolkoztam. A születésnapom még több mint egy hónapra van. Bár Gerbenrosa azt ígérte idén bált rendez nekem, hogy bemutasson a német varázslótársadalomnak. Tudtam, hogy ez mire volt jó. Anyám szerette volna, ha német varázslóhoz megyek hozzá, hogy ezt is apám orra alá dörgölhesse. Apám régebben előszeretettel hangoztatta, hogy az angol varázslótársadalom mennyivel nemesebb, mint a német, és hogy anyám örüljön, amiért felülemelkedhetett ezen a pórias mocskon. Nem mintha most mindez érdekelné. A számain és a paranoiás képzetein kívül már semmi nem foglalkoztatta. Ez még mindig jól eső kárörömmel töltött el.
- Nem tudom, talán egy macskát, vagy egy új selyem kesztyűt – mondtam neki, ahogy elértük a falu közepét. A nap tűzött a fejünk fölött, mégis nyomott érzésem volt. Olyan kellemetlen.
- Mennyi idő van teáig? Van még időnk körülnézni? – kérdezett újra, mire csak megforgattam a szemeimet. Romannak lehet, hogy sok testvére volt, de nekem egy sem. Nem voltam hozzászokva ehhez az állandó figyelemhez.
- Van még időnk, akár három boltra is. Mihez van kedved? – kérdeztem vissza. – Nekem fel kéne adnom egy baglyot apámnak, te meg addig vehetnél néhány nyalókát abban a boltban, ott szemben – böktem az állammal az édességbolt felé. Nem volt olyan jó, mint a Mézesfalás, de azért megteszi. Csak reméltem, hogy Roman nem fog velem vitatkozni, és teszi, amit mondok. Én is elindultam vele a bolt felé, mert a bagolyküldő-szolgálat a következő utcában volt, amikor is Roman halkan megszólalt.
- Azt hiszem, valaki követ minket. – Nyugodt hangon beszélt, de láttam, ahogy a pálcájáért nyúlt.
- Ne kelts feltűnést – sziszegtem rá, de én sem néztem körbe. Szóval ez volt az a nyugtalanító nyomott érzés, ami körülvett. – Csak szépen sétálj be a boltba, és én is mindjárt jövök. Ezt muszáj feladnom – mondtam neki, és még egyszer utoljára ránézve elindultam tovább, hogy feladjam a levelem. Nem néztem hátra, egészen addig, ameddig el nem értem a kis házat, ami már messziről bagoly ürüléktől bűzlött.

Roman Nott

°°°

1998. május 19.
Zwingenbergen, Németország

Zwingenbergen poros kis falucskája, London után olyan hatással volt rám, mintha egyszerre az összes érzékem megzavarodott volna. A nagyváros szürkesége és monotonsága után, ezer színben pompázó cifraságok rohamozták a retinámat; a benzingőzzel dúsított oxigénhez szokott orrom mohón szívta magába az éltető, friss levegőt; és ami a legjobban tetszett: csend volt… Már napok óta élveztem Zwingenbergen vendégszeretetét, ami más esetben egy nyaralással is felért volna, ám ez most más volt. Megvolt az oka, hogy miért jöttem oly messzire az otthonomtól.
Nagy-Britanniához hasonlóan, Németország sem bővelkedett a csak és kizárólag varázsló lakta településekben, ám Zwingenbergen e közül a maréknyi közül is a legkisebb volt. A fiú óriási hibát követett el azzal, hogy ezt a falut választotta búvóhelyül. Bolond volt, ha azt hitte, hogy nyom nélkül eltűnhet, hogy megúszhatja a büntetést, hogy úgy tehet, mintha köze sem lett volna a rémtettekhez. Bolond fiú, nem tudta, hogy a mágia nyomot hagy…
A háború vége óta a nyomában voltunk, követtük őt, információkat gyűjtöttünk róla, és reménykedtünk benne, hogy elvezet pár cinkostársához is. Azonban két nappal korábban üzenetet kaptunk egy Heidrich nevű boszorkánytól, és ezzel második stádiumba lépett az ügy. Ekkor már engem is bevontak. Azzal a céllal érkeztem Németországba, hogy letartóztassam és magammal vigyem Nottot a Szigetországba, ahol majd a Wizengamot előtt fog felelni a háborús bűntetteiért.
Roman Nott… Egy tizenéves, nagypofájú kölyök, aki azt hitte, hogy övé a világ, csak mert magára tetováltatta a Sötét Jegyet. A forrásaink szerint több gyilkosság is köthető a nevéhez, és egyes tanúk látni vélték őt Roxfort ostrománál. Ugye nem kell mondanom, hogy melyik oldalon harcolt? Hosszasan tanulmányoztam Nottot, még azt is tudom, hogy melyik ágyon aludt a mardekárosok hálókörletében, egyszerűen nem jelenthetett veszélyt.
Rutinmunka lesz. Estére már rácsok mögött lesz a kis taknyos… - gondoltam magamban, miközben kiléptem a sikátor árnyékából, felfedve magamat az utcaiaknak. Kissé furcsán éreztem magam, hiszen a tőlem oly megszokott öltöny helyett ezúttal farmernadrág és kockás ing feszült rajtam, lábamon pedig a mindig fényesre pucolt öltönycipőt egy sokkal átlagosabb, hétköznapi cipő váltotta. Hajam ezúttal megszabadult a tubusnyi zselétől, és kócos táncot lejtett a legapróbb szellők érintésétől is. Szemem alatt ülő, álmatlanságból és túlhajszoltságból származtatott karikákat ezúttal napszemüveg takarta. Pont úgy néztem ki, mint egy fiatal egyetemista, aki a vizsgái elől menekült a nyugodt, kis vidéki faluba, hogy meglátogassa a nagyszüleit.
Messziről figyeltem a fiút, kivárásra játszottam, hiszen nem egyedül jött. A lánynak nem szabad, hogy baja essen – mormoltam magamban, miközben a fiú tarkójára tapasztottam a szemeimet. Percekig követtem őket így az utcán, közben igyekeztem úgy tenni, mintha csak a butikok kirakatát szemlélném. A tökéletes alkalom az édességbolthoz érve érkezett el.
Különváltak.

[- Rendben, várlak.]

 Azt hiszem, aki olyan dolgokat lát és él át, mint én, azonnal tudja, mikor játszanak vele csak az emlékei, mikor lát rémeket, és mikor van valódi veszélyben. Nem ül ki az izmaimra, a bőrömre a gúnyos mosoly, talán csak a koponyám lenne az, ami lekicsinylő mosolyt küldene nekem most. Megtaláltak, pontosan azután, amikor már én is kezdtem elhinni, egyszer még minden rendbe jöhet.
 Olyanok voltak a Pansyval töltött napok, mint a drog. Hagytam, hogy a Heidrich kúriában töltött kellemes idő elfeledtesse velem a sötét valóságot, hogy már csak árnyéka vagyok annak, akinek hisznek. Nincs életem többé, azt elvették tőlem, nincs jövőm, nincs nevem. Ha eldobom a hazugságokat, nincs semmim már. Sem a pálcám, sem a ruháim nem tarthatom meg, a könyveimet is elveszik, a nevem helyett számot adnak, a testemből pedig börtönt csinálnak. Nem tudom, hogy hihettem egy másodpercig is, hogy létezik olyan befejezés, ami számomra boldog.
 - Rendben, várlak.- nem hiszem, hogy Pansy felfogta, ez a két szó az utolsó, amit hozzá intézek, és ez is hazugság. Őszinte voltam vele, az egyetlen barátommal, aki megadatott, szinte a kezdetektől, furcsa kicsit, hogy egy hazugsággal válunk el. Talán jobb lett volna, ha azt mondom neki, hogy legyen boldog, de nem szólok utána, csak nézem pár másodpercig, ahogy elsétál. Jobb is, ha nincs a közelemben, nem biztos, hogy épségben átvészelné, ami következik.
 Ahogy belépek az édességboltba, megengedek egy gyors pillantást magamnak arra, amerről jöttünk. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, sikerül kiszúrnom a tömegben megbújó aurort- ha szerencsém van, egy auror követ, nem egy bosszúszomjas hozzátartozó. Egy auror már semmit nem vehet el tőlem, mert már nem vagyok szabad, és nem is élek igazán, de vannak dolgok, amik ijesztőbbek még a halálnál is. Rengeteget láttam.
 Csak egy gyors pillantásra méltatom a boltot, ami talán gyerekkoromban sem nyűgözött volna le annyira. A könyvet leteszem az egyik édességes pultra, miközben határozott lépésekkel megindulok a raktár felé, és benyitok. Szerencsém van, van hátsó kijárat, amit kinyitok, és kilépek a sikátorba. Csak akkor hallom meg a feltehetőleg méltatlankodó eladót, amikor gyors léptekkel elindulok abba az irányba, amerre a falu széle van. Útközben előhúzom a pálcámat is. Nem tudom, hogy legyőzhetem-e azt, aki követ, bár nem vagyok rossz párbajozó, a legtöbb ellenfelem azért veszített ellenem, mert nem volt képes túl messzire elmenni. Akárki is jött el értem, nem hiszem, hogy képtelen lenne ölni.
 Biztos, hogy tudja, észrevettem, ezért nem is próbálok feltűnésmentesen menekülni. Sietős léptekkel haladok a házak oldalához simulva, úgy kacskaringózva a varázslók és boszorkányok között, hogy pajzsnak használjam őket, ne legyen jó lehetősége annak, aki követ. Régen iszonyodtam volna a gondolattól, hogy ártatlanokat bármilyen formában veszélyeztessek, ezért is nem szegtem meg soha semmilyen szabályt, de az az idő elmúlt, az a fiú meghalt egy sötét áprilisi éjszakán.
 Ahogy elérem a város szélét, gondolkodás nélkül az erdőbe indulok. Éppen olyan sötét, baljós, mint a Tiltott Rengeteg, még nappal is, de nem lassítok le. Bármi is lakik itt, kétlem, hogy olyan szörnyű lenne, mint az, amit a saját fajtám tartogat számomra. Nem foglalkozom az ágakkal, a sárba bele-beleragadó cipőmmel, a bokrokkal, csak haladok befelé az erdőbe.
 Egy széles fa takarásából, ahol a falu harangjának zaja már halk nesszé halkult, megállok, hogy hátranézzek az üldözőmre. Azt hiszem, ez az a hely, ahol bevárom. Az ujjaim szorosan a pálcára szorítom, és várok.

Roman Nott

°°°

1998. május 19.
Zwingenbergen, Németország

A bejárat fölé szerelt szélcsengő fémes zajt vert, ahogy az édességbolt ajtaja kitárult, utat engedve ezzel Nottnak. Az eladó pénzéhesen felkapta fejét, s gondolatai már az aranygalleonok körül jártak, melyeket képzeletben már ki is csalt a gyermekből. Ám Nott nem állt meg, pillantásra sem méltatta a férfit. Céltudatosan haladt előre a sorok között, átvágva az üzleten, egyenesen a raktár felé haladva.
- Hé, te! Mit csinálsz, kölyök? Oda nem mehetsz be! Nem hallod? – Valami ilyesmit dörmöghetett németül bozontos bajsza alatt az a káposztazabáló, ahogy a fiú után lépett.
Cipőm talpa döngve verte fel a port a diszkont fapadlóján, ahogy sebes léptekkel a raktárba siettem. A kofa ott állt a hátsó kijáratban és cifrát káromkodott, amikor megpillantott engem.
- Fogja be, és árulja el, hogy merre ment a kölyök! – Vontam elő ciprusfa pálcámat.
Meglehet, az árus indulatos és kapzsi volt, és talán nem is beszélte a nyelvemet,  ám korántsem volt ostoba. Pillanatok alatt felmérte az erőviszonyokat, és úgy döntött, hogy nincs értelme az ellenszegülésnek. Felemelte húsos karját, mint aki megértette, amit kérdeztem tőle, majd görbe mutatóujjával a falu széle felé vezető útra mutatott. Köszönés nélkül távoztam. Még hallottam a káromkodásait, ahogy kifordultam a sikátorból.
Nott meglepetést okozott azzal, hogy kiszúrt a tömegből. Úgy tűnt lebecsültem őt. A folyamatos bujkálás és menekülés felélesítette az érzékeit, amivel számolnom kellett volna. Hibáztam, és ez rettentően bosszantott.
Az utcák kacskaringósak és szűkösek voltak, s mind telis tele volt emberekkel. Mégsem okozott problémát kiszúrni a fiút a tömegben, hiszen rajta kívül nem volt más, aki oly sebes léptekkel igyekezett volna utat törni magának. Hála neki, szinte kitaposott ösvényen haladhattam.
Aztán lassan ritkulni kezdtek a házak, egy idő után pedig elfogytak a macskakövek is a járdáról, s már csak a döngölt földet tapostam. Még látni véltem a fiú lábnyomait a porban. Az erdőbe vezettek. Ám mielőtt követtem volna, magamban elmormoltam pár varázsigét.
- Homenum Revelio!
A fák között felizzott egy nem is olyan távoli pont, melyet csak én láthattam. Egy ember sziluettje volt. Az erdő valóban biztonságot nyújtott volna a fiúnak, ha egy muglival állt volna szemben. Velem, mint a rend őrével szemben azonban vajmi kevés esélye volt. Nála sokkal rosszabb teremtményekkel is megküzdöttem már.
Pálcámat az izzó pont felé irányítottam.
- Disaudio! – Mondtam ki magamban az újabb varázsigét.
Úgy voltam vele, hogyha egy sötét erdőbe kell becsörtetnem azért, hogy kihozzak onnan egy bűnözőt, akkor legalább ne hallja, merről is közeledem. Ám itt még nem ért véget. Felemeltem a pálcát, majd óvatosan a fejemre koppantottam vele. Onnan, ahol a pálca hegye a hajamhoz ért, egészen a lábujjaim végéig, hideg áradt szét testemben. Mintha egy tojást törtek volna fel a koponyámon. Ezzel egy időben fodrozódva eltűntem a kíváncsi szemek elől.
Nesztelen léptekkel vetettem be magam a fák közé. Nem voltam benne biztos, hogy mekkora hatótávolsággal rendelkezik második bűbájom, így óvatos léptekkel szeltem a tavalyi avart, egyre közelebb és közelebb érve az izzó sziluett felé. Mikor már húsz lépés távolságra álltam tőle, behúzódtam egy fa takarásába, és elkiáltottam magam.
- Ennyi volt, Nott. Vége van.
Szavaim felverték az erdőben fészkelő madarakat, melyek riadtan röppentek ki az ágak közül. Közben arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lett volna rágyújtani a fiúra az egész pagonyt, mintsem vesződni egy gyilkossal. Csakhogy – és ez volt Roman igazán nagy szerencséje – ez nem lett volna igazán stílusos.
- Alkut ajánlok, Nott, habár nem érdemled meg. Ha még most feladod magad, és kettétöröd a pálcádat, majd feltartott kézzel előbújsz az öreg tölgyfa mögül, ami mögé bújtál, nem esik bántódásod. Visszaviszlek Londonba, és engem többé nem látsz. De ha ellenszegülsz… - hangom hirtelen jéghideggé vált. – Akkor veled együtt vágom ki azt a fát, és hasogatom darabjaira, fiú. 

[- Csak mondd, hogy megtetted, és soha többet a közelébe sem megyek Angliának.]

 Érzem, a karom beakad valamibe futás közben, és amikor megrántom, a ruhám ujjából egy jókora darab lesz az ára a szabadulásomnak. A következő ág arcon csap- nem hiszem, hogy vérzik, de nem kellemes. Pedig hozzá kell szoknom ehhez, mostantól az élet ebből fog állni. Megállok valahol, azután menekülök, egészen addig, amíg valaki nem jön majd, aki gyorsabb nálam, aki utolér.
 Nem vagyok hozzászokva a futáshoz, a testmozgáshoz, úgyhogy már levegő után kapkodva, a fának dőlve hallgatom a férfit, aki utánam jött. Auror, vagy annak akar látszani. Ugyanúgy lehet valaki olyan is, akinek megöltem valakijét, és aki ezért most bosszút akar állni rajtam. Különben sem hiszem, hogy az aurorok egyedül jönnének egy veszélyes bűnöző után, úgyhogy vagy nem auror, vagy van valahol még egy. Persze, nem számít, mit hiszek, nem fogadhatom el az ajánlatát. Ha auror, pontosan azt a sorsot fogja kínálni nekem, ami elől idáig menekültem.
 Gyűlöltem Voldemortot szolgálni, de most egy kicsit irigylem az olyanokat, mint Bellatrix Lestrange vagy Antonin Dolohov. Ők olyan dologért harcoltak, amiben hittek, és most olyan dologért halhatnának meg vagy ölhetnének újra. Én nem akarok meghalni, és nem akarom megölni sem ezt az embert. Pedig könnyen lehet, hogy ez a két választásom van csak. Talán van egy harmadik.
 - Csak mondd, hogy megtetted, és soha többet a közelébe sem megyek Angliának.- egyedül, számkivetettként, nincstelenként, olyan emberként, akinek nem maradt családja és barátja, jobb újra kezdeni, mint börtönbe kerülni vagy örökké futni. Biztos, hogy évekig nem lennék újra boldog, és talán soha nem felejteném el, hogy mennyire tönkrement minden, de boldogulnék, és kapnék egy második esélyt.
 Óvatosan kilesek a fa mögül, felkészülök rá, hogy azonnal visszahúzzam a fejem a törzse mögé, ha bármilyen villanást látok. Idegesít, hogy tudom, itt van a közelben, de mégsem látom, csak érzem. Már elég éles a veszélyérzetem hozzá, hogy tudjam, nagyon közel kell legyen, ráadásul, ő látja, hogy én hol vagyok. Talán hasonló szeme lehet, mint Mordon professzornak volt, talán csak egyszerűen jobb búvóhelyet talált, mint én.
 - Protego totalum!- ment volna egyetlen szó használata nélkül is ez a varázslat. Képes lettem volna erősebbet is idézni az ezüstös erőtérnél, de most nem érzem magam teljesnek. Valami mintha elveszett volna belőlem, talán azért, mert nem a családomért harcolok most, hanem csak magamért, talán csak azért, mert félek, mert most okom van félni. Ha a Roxfortnál megölt volna a lány, amikor éjfélt üt az óra, talán nem is bántam volna. Letudtam volna a tartozásomat. Most újra van értéke az életemnek, nem akarok meghalni.
 - Nem akarok harcolni.- lassan hátrálni kezdek befelé az erdőbe, a pálcám magam elé emelve fenntartom a pajzsbűbájt. Sehogy sem látok semmi árulkodó nyomot arra, hogy merre bújhat, sehol egy kikandikáló cipőorr, egy talár szegélye. Talán jobb is így, nem tudom, hogy mit tennék, ha meglátnám a lehetőséget. Nem akarom megölni, de biztos vagyok benne, hogy megtenném, ha nem látnék más kiutat.

Roman Nott

°°°

1998. május 19.
Zwingenbergen, Németország

Az utolsó madár is felröppent az ágak közül, szavaim pedig belevesztek az erdő mélyébe. Nyomasztó csend nehezedett ránk. Szinte hallani véltem Nott szívverését, és agya zakatolását. A fiú, aki az öreg tölgy mögött rejtőzött, többé már nem az a veszélyes Halálfaló volt, aki egykor végzett azzal a sok emberrel. Csupán egy kölyök volt, egy rémült gyermek, egy horogra csalt kishal. Én azonban nem hobbihorgász voltam, és eszemben sem volt visszadobni őt…
- Csak mondd, hogy megtetted, és soha többet a közelébe sem megyek Angliának – kiáltotta Nott.
Óvatosan kidugta fejét a fa mögül, de azonnal vissza is húzta, mert egy piros szikracsomó reppent felé pálcám hegyéből. Legalább a reflexei rendben voltak, ha az esze nem is. Nem gondolhatta komolyan, hogy futni hagyom.
- Ez nem így működik, fiú. Még ha hinnék is neked, akkor sem engedhetnélek el. Felelned kell a tetteidért. Légy most férfi, és vállald fel a bűneidet! Nézz szembe azokkal az emberekkel, akiknek ártottál! Azokkal, akiknek elvetted a szeretteit!
Nem ragaszkodtam volna a harchoz, de azért nem is bántam, hogy nem adta magát olyan könnyen. Gyűlöltem az összes Halálfalót, és előszeretettel átkoztam volna ragyás-pépesre a fiú arcát, ha nem szólt volna közbe a lelkiismeretem.
- Nem akarok harcolni – kiáltotta a fiú.
A fénycsóva mozgásba lendült, méghozzá távolodni kezdett, azaz Nott úgy döntött, hogy elég volt a csevegésből, itt az ideje nyúlcipőt venni. Természetesen ezt nem hagyhattam.
- Akkor rossz úton jársz – feleltem, miközben kiléptem a fa takarásából. – Történhet úgy is, hogy nem harcolunk. Nem kell, hogy bárkinek is bántódása essék. Ehhez azonban meg kell, hogy add magad. Kettétöröd a pálcádat, szépen a magasba tartod a kezed, és hagyod, hogy visszavigyelek Angliába.
Felemeltem láthatatlan kezem, és egyenesen Nottra irányítottam a pálcám hegyét. A pajzsbűbáját nem törhettem át oly könnyen, de nem is feltétlenül volt erre szükség. Bíztam benne, hogy maradt még némi jó a fiúban, és van annyi esze, hogy megadja magát egy nálánál sokkal erősebb ellenféllel szemben.
- Egész életedben menekülni akarsz, fiam? – Folytattam. – Hát nem volt még elég a patkányok életéből? Nem lenne egyszerűbb megadni magad és a saját lábadon sétálni a bíróság elé? Amíg még maradt egy kis méltóságod…

[- Petrificus Totalus!]

 Önkéntelenül felsóhajtok a válaszra, miközben elfog az az ismerős érzés: a hideg és a félelem vált ki hasonlót, leginkább olyan, mintha dementor lenne a közelemben, mégis más. Inkább arra hasonlít, amikor Voldemort ajtaja előtt vártam, és sejtettem, hogy amint benyitok, kellemetlen és nagyon kellemetlen percek fogják váltani egymást. Mégsem volt választásom, le kellett nyomnom azt a kilincset, és be kellett lépnem abba a szobába.
 Most sincs ez másképp, mint pár hete volt Malfoyék kúriájában. Tudom, hogy ami most jön, valamilyen értelemben fájni fog, ezért érzem ezt a tiltakozást az elkerülhetetlen ellen. Megölöm, meghalok vagy elfog, hiába próbálom elhitetni magammal, hogy van rá esélyem, hogy itt hagyjam anélkül, hogy bántanám. Finnick talán meg tudná tenni, de én nem vagyok rá alkalmas, soha nem használtam igazán a testem másra, minthogy egyik helyről a másikra vigyem az elmém. Talán akkor sem tudnám lehagyni, ha nem tudna varázsolni, de abban is jobb, mint én most. Alig van most több a fejemben, mint ami már ösztönösen jön, most közel sem vagyok annyira kreatív, mint lenni szoktam egy harcban.
 - Petrificus Totalus!- nem várok több eredményt egy ilyen gyerekes varázslattól, mintha egy követ vágtam volna az aurorhoz, csak időt akarok nyerni hozzá, hogy behátráljak a következő fa mögé, és onnan folytassam a menekülést. Nem tudom rászánni magam arra, hogy döntsek, hogy én vagy ő. Arra már magam előtt sem találnék mentséget, ha megint ölnék, az szimplán önző, gonosz tett lenne.
 Nem jutok pár lépésnél messzebb, valami a lábfejemre akad, én pedig a földön kötök ki. Másodpercekig tart, mire rájövök, hogy egy gyökérben botlottam meg, nem az üldözőm állított meg. Úgy tűnik, most mégis eljött az a pillanat, amikor döntenem kell. Megmarkolom a pálcám, a hátamra fordulok, mászok hátrafelé egy kicsit, de nem próbálok felállni, a bokám kificamodott vagy legalább megrándult, mert elképesztően fáj. Bár azt hiszem, most az sem érdekelne, ha a lábam kiszakadt volna tőből. A pálcám is inkább azért remeg a kezemben, mert nem tudom, melyiket hozzam meg a három döntés közül.
 Az egyik másodpercben az tűnik a helyes döntésnek, ha elengedem, ami eddig voltam, és hagyom, hogy a világ olyanná formáljon, amilyennek látni akar. Nem hiszem, hogy veszítenék, ha tényleg harcolnék, de utána nem lennék különb a többi halálfalónál, nem tudnám azt hazudni magamnak többé, hogy jó vagyok. Tehetném, amit mond, végre elmondhatnám valakinek hazugság nélkül, amit átéltem, és azt hiszem, akkor megtisztulnék a bűneimtől. De túl nagy lenne az ára. Vagy vége lehetne, itt és most mindennek, többet senki nem bánthatna. De félek, hogy nem tudnám elengedni ezt a világot, és a kettő között ragadnék. Érzem, csak egy pillanat választ el tőle, hogy az elmém darabokra szakadjon, mégis valahogy nyugalmat erőltetek a hangomra, még ha a pálcát előreszegező kezem nem is hagyja abba a remegést.
 - Úgy tűnik, vége van.- azon kívül, hogy kissé beharapom az arcom, teljes egykedvűséggel szólalok meg. Annyi minden eszembe juthatna abban a pillanatban, amikor elpusztul az, aki eddig voltam, mégis, valahogy az jut eszembe, hogy hasonlóan érezhette-e magát Shakespeare bármelyik gonosz karaktere élete utolsó pillanataiban. Ez a gondolat valahogy mosolyt csal az arcomra, csak egy apró, riasztó hang jelzi bennem, hogy talán megőrültem, talán elpattant valami.
 - Pedig tényleg nem akarlak megölni.- egy pillanatra eszembe jut, mennyire stílusos lenne a befejezés, ha felgyújtanám ezt az egész erdőt. Carrow megtanította a táltostűz használatát, és én tudom azt is, hogy kell kontrollálni, ellentétben sokakkal, akiket kizárólag a pusztítás érdekelt. Viszont most mégsem kontrollálnám, elhamvadnék én is, talán ez az auror is, és soha nem tudnák meg, mi történt velem valójában. A szüleim talán elhinnék, hogy valahol még élek, nem lennének annyira boldogtalanok, mintha engem is hazavinnének egy zsákban. Mégsem mondom ki a szavakat, nem tudom elfogadni, hogy vége van mindennek. Ez lenne az a befejezés, ami a leginkább megőrizni a becsületem, a tekintélyem, mégsem megy.
 Úgy érzem, leszakad a karom, darabokra törnek a csontjaim, miközben elfordítom a férfi irányából a pálcám, és szétnyitom az ujjaim, hagyom leesni magam mellé az avarba, azután visszakényszerítem a kezem, már üresen a testem mellé. Szinte rögtön utána kapnék, hogy felkapjam, és mégis inkább a harcot válasszam, de valahogy ráveszem magam, hogy elfogadjam, ennyi volt.
 - Megkönnyíthetné ezt az egészet mindenkinek, ha megölne.- összerakom a kezeim magam előtt. Először, most először hosszú ideje úgy érzem, hogy minden sokkal könnyebb lett, úgyhogy szinte remélem, hogy ebben a pillanatban fejezhetem be az életem, akkor minden ilyen könnyű és nyugodt maradna. Talán ha felbosszantottam volna valahogy, tényleg megteszi, de most azt hiszi, hogy azzal tesz jót nekem, ha hagy élni.

[- Petrificus Totalus!]

Roman Nott

°°°

1998. május 19.
Zwingenbergen, Németország

- Egész életedben menekülni akarsz, fiam? – Zengte be hangom a kihalt erdőt, lepattanva az ős öreg fák kérges héjáról. – Hát nem volt még elég a patkányok életéből? Nem lenne egyszerűbb megadni magad és a saját lábadon sétálni a bíróság elé? Amíg még maradt egy kis méltóságod…
Hallottam a fiú zihálását, és tudtam jól, hogy fél, mégsem meríthettem erőt belőle. Mélységes undort éreztem, olyat, amit a csatornákban fészkelő rágcsálók láttán szoktam. Egy riadt gyereket láttam csupán magam előtt, ugyanakkor tudtam jól miféle borzalmakat vitt véghez. Ez a fajta kettősség pár évvel ezelőtt még összezavart, kizökkentett volna, ám azóta oly sok minden történt, hogy az én szívem is kővé dermedt.
- Petrificus Totalus!
Lusta pálcaintéssel elhessegettem a felém röppenő rontást. Majdhogynem felkacagtam a gyenge próbálkozástól. Meg sem kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy Nott fejébe lássak, túlzottan izgult és félt ahhoz, hogy lezárja előttem az elméjét. Ily módon gyerekjátéknak tűnt az elfogása, és egyáltalán nem volt szórakoztató ellenfél…
- Ostoba kölyök – morogtam fogaim alatt, ahogy tovább araszoltam a sűrű aljnövényzetben. Pálcámmal megcéloztam a lapockáját, de konkrét cselekvésre már nem jutott idő, hiszen Nott egyik pillanatról a másikra eltűnt a fák kusza gyökerei között. Ennyi lenne az élet, gondoltam magamban, savanyú ábrázattal arcomon. Vajon lesz-e olyan, aki úgy meséli majd el ezt a történetet, hogy egy kiálló gyökér okozta Roman Nott vesztét? Mindenesetre roppantul röhejesnek tartottam.
Lassan a gyermek fölé magasodtam, pálcámat mindvégig a fájdalomtól eltorzult arcára szegezve. Az álcám, melyet korábban magamra öltöttem, szép lassan lehervadt testemről, felfedve valódi kilétemet. Szemtől szemben tornyosultam Nott fölé.
Nem tudhattam, hogy a bukása fájt-e jobban, vagy a kificamodott bokája. Csupán reméltem, hogy jó mélyre elraktározza magában ezt a „szép” pillanatot, mert tudtam jól, hogy ennél már csak rosszabb jön. Az, ami az Azkabanban várja majd, minden bokaficamnál fájdalmasabb lesz…
- Úgy tűnik, vége van. – Helyeslően bólintottam. - Pedig tényleg nem akarlak megölni.
- Ez roppantul gáláns tőled.
A felém meredő pálcára pillantottam, majd ismét a fiúra. Fáradtan elmosolyodtam, s mintha Roman is érezte volna, mennyire nevetségesen is fest az önjelölt William Wallace szerepében, lassan leeresztette pálcáját, és nagy nehezen megadta magát.
- Pompás.
Egy suhintásra kezembe röppent a gyermek pálcája. A galagonya vessző idegennek hatott markomban, mégis rászegeztem legyőzött prédámra.
- Megkönnyíthetné ezt az egészet mindenkinek, ha megölne – fecsegte a fiú.
Mélyen a szemébe néztem, kiélvezve a győzelmemet, kiélvezve a csendet, a friss levegőt. Szemeim vészjóslóan villogtak az erdő homályában, ebből tudhatta Nott, hogy süket fülekre talált. Végül nagy sokára szólásra nyitottam számat. Hangom kimért és rideg volt.
- Ahogy mondod.
Villant a pálca, ám zöldes derengés helyett vörös fény szőtte be az erdő fáit, ahogy kábító átkom a fiú homlokának csapódott. Miért is könnyítettem volna meg egy gyilkos életét – gondoltam magamban, miközben vastag láncokat bűvöltem végtagjaira. Hosszú út várt ránk hazáig, és nem szerettem volna, ha kapálózásával esetleg összepiszkítja az egyik drága öltönyömet. Annyit egy Halálfaló sem ért…

Köszönöm a játékot!