Ha ajtót rajzolsz a falra...

London utcái

                                                                                                              ...kiléphetsz rajta.

 

A szám elé teszem a kezem, miközben ásítok egyet, és megigazítom a napszemüveget. Az erős fény ma egy kicsit bántja a szemem. Hosszú volt az a tegnap éjszaka, hiába mondtam Mattnek és Domnak, hogy kicsit korábban le kéne feküdnöm, mert ma találkozok valakivel, végül nem aludhattam négy-öt óránál többet. Igazság szerint azt hiszem, hogy a júliust átalszom, ahogy van, be kell pótolnom a kimaradt alvást. Ittam is egy kicsit, különben biztos nem kötök olyan fogadást, amit elveszítek.
 Örülök, hogy Louise írt, és hogy jól van. Távolról mintha láttam volna egyszer az ostrom után, de mivel nem volt egyedül, nem akartam zavarni, és túlzottan lekötött, hogy találjak valakit, aki rendbe rakja a kezem, és hogy előkerítsem a pálcámat, amit leejtettem. Kész csoda, hogy azt nem taposták szét, mint azt a két csontot a kézfejemben. Szegény pálcának nem túl jók a túlélési esélyei, én már négy kötekedőét is eltörtem, egyszer biztos szívesen bosszút állnának.
 Kíváncsi vagyok, hogy mennyit változott az a félénk, ijedt lány, akit megismertem aznap. Remélem, hogy kiheverte azokat a dolgokat, amik történtek vele, és most már sokkal jó kedvűbb lett. Abból, hogy levelet írt, és találkozni akar, azt hiszem, bizakodó lehetek. Talán most már hajlandó lesz beszélni is arról, hogy mi történt vele pontosan. Apa nem mondta el, hogy mi történt vele a Minisztériumban, pedig nagyon szeretném tudni. Megváltozott.
 Megigazítgatom a farmerdzsekim, ami még így árnyékban, ujjatlan pólóval kombinálva is meleg, és a vékony tavaszi farmer sem túl jó ehhez a meleg naphoz. Én szerencsére jobban öltözök, mint a legtöbb varázsló, nem vagyok olyan hülye, hogy holdkórosnak nézzenek a muglik, ha kimegyek közéjük, de az évszakokhoz öltözés sajnos soha nem volt az erősségem. Csak most kezdem megérteni, hogy anya „vegyél pulcsit!” felszólításai milyen hasznosak szoktak lenni.
 Ahogy nézem a metró lépcsőjén felözönlő embereket, akik között újra nincs ott a hollóhátas lány, egy kicsit elkezdek aggódni, hogy nem jó helyre jöttem. Nem vagyok túl jó Londonban az eligazodásban, a Domék háza-Matték háza-pláza-strand-Abszol út útvonalat már tökéletesen tudom követni, de azt nem tudom biztosan, hogy itt van-e az a metrómegálló, ami a levélben szerepelt.
 Most tényleg jól jönne, ha lenne nálam telefon, vagy valami ilyesmi mugli cucc, mert fogalmam sincs, hogy találjuk meg egymást, ha én most rossz helyre jöttem. Igaz, ha majd megtanulok dehoppanálni hetedik elejére, nem lesz ilyen problémám, mert azonnal odamegyek, ahová akarok, de kiskorúként egyszerűen szörnyű, hogy nincs semmilyen lehetőség beszélgetésre, ha már elindultál. Ahogyan arra sincs, hogy megtalálj valamit ebben a városban. A falnak döntöm a fejem.
 Nem tudom, mennyit ittam tegnap, de ahhoz elég magabiztos lettem, hogy Matt bátyjával szkanderozzak, miután lenyomtam Domot és Mattet, és fogadjak, hogy aki veszít, varrat egy tetkót. Igaz, mindig mondtam, hogy szeretnék egyet, és már azt is kitaláltam, micsodát, magammal is hoztam a rajzot, de ez az egész mégis olyan hirtelen jött. Mert persze simán lenyomott. Weasleyék kitalálhatnának valami cuccot, ami megakadályozza, hogy fogadj, ha nem vagy teljesen józan.
 Miközben karba teszem a kezem, lábat cserélek, már öt percig álltam a balon, így most azt a talpamat tapasztom a falhoz. Mostanában szeretek így várakozni, mert ha nagyon kényelmetlen is, valahogy mégis megéri, mert így lát meg, akire várok. Lassan idő lesz, úgyhogy remélhetőleg már nem kell sokáig így állni, bármilyen jól néz ki, nem túl kellemes.

Caelius Edevane

♦♦♦

Több hét is eltelt már azóta, hogy leszálltam a vonatról. Igazából két hónap is. Mégsem tudtam leülni és kipakolni a poggyászomat. Azonban Margaretnek igaza van: nem zárkózhatom el ettől a részemtől. Nem mehetek tovább előrefelé nézve, ha közben nem tudom, mi van mögöttem. Muszáj végigmennem rajta.
Nem is annyira a bőrönd tartalmától féltem, mint újra felidézni, hogy boszorkány vagyok, hogy mindez mivel jár, és mibe kevert. Remegő kézzel húztam elő a poggyászom az ágyam alól és összerezzentem, amikor a csattok hangos kattanással megadták magukat. Apró mosoly kúszott az ajkaimra, amikor megláttam a könyveimet. Kiemelve az elsőt már éreztem is azt a megmásíthatatlan könyvillatot, amit imádtam. Szerettem, hogy a Czikornya és Pacában minden könyvet olyan lapokra nyomtattak, amik egyből a régi könyvek illatát adták vissza. Csalóka volt, de kellemes. Kivettem az összes könyvemet és egy tömbbe rendeztem őket, hogy később majd felrakhassam a polcomra.
A ruháim következtek, legfelül az utolsó, ami rajtam volt. Amiben a csatában voltam. Szakadt volt, és a vérfoltokra rá sem tudtam nézni. Tudtam, hogy hallgatnom kéne Margarettre, de ezt még korainak éreztem. Kihajigáltam mindent magam mellé, oda sem figyelve. Egészen addig, amíg már az üres poggyász előtt ültem. Lehajtottam a fejem és belemarkoltam a hajamba. Nem így akartam csinálni. Lassan akartam végigmenni a tartalmán, és felidézni az összes emlékemet ebből az évből, és talán néhány korábbit is. Kinyitottam a szemem és elhúztam a kezem előle. A bőröndömben volt még valami, a fehér csücske kilógott a zipzáros hátsó pakkból. Azt hittem hirtelen, hogy az egyik beadandóm raktam véletlenül oda. Viszont, amint jobban elhúztam a zipzárt már tudtam, hogy mi az. Lágy mosollyal húztam ki a rajzot, ami félelmetesen realisztikusan ábrázolt. Végighúztam az ujjaim a számon, tetszett.
Úgy pattantam a talpamra, mintha valaki felhúzott volna, és már vettem is elő a tollat meg a papírt. Nem volt kedvem tintával és pennákkal szórakozni, ezért a mugli módszernél maradtam.

Kedves Cael!

Nem tudom emlékszel-e rám, de most találtam meg a rajzod és eszembe jutottál. Lenne kedved találkozni valamikor?

Louise Lott
U.I.: Ha nincs baglyod, nyugodtan küldd vissza a választ Mediummal és ne addj neki csokit! Semmiképpen sem!

A boríték címzéséhez meg kellett néznem Cael vezetéknevét a rajz jobb sarkában. Edevane.
- Medium! – néztem át a vállam felett, mire a pici aranyos fekete baglyom kirepül a kalitkájából, aminek nem zártam az ajtaját. Mikor az íróasztalomon landolt, megsimogattam a csőrét, majd felé nyújtottam a levelet, amit meg is markolt a két pici lábával. – Kérlek, vidd el nekem ezt a levelet Caelius Edevane-nek és ha megtennéd, kérlek, várd meg, amíg válaszol. Nem tudom, hogy van-e baglya – simogattam tovább a fejét, mire megforgatta azt. – Hát, nem te vagy a legédesebb kis bagoly? – kérdeztem tőle, majd kinyitottam neki az ablakot, és már ott sem volt.
Néhány órán belül érkezett is a válasz, és a javaslat, hogy hol találkozzunk. Tökéletes gondoltam.
Későn keltem, ahhoz képest, ahogy szoktam. De nem akartam találkozni anyával, mielőtt elment volna a barátnőihez. Egyre nehezebb volt ránéznem. Nyári, virágos ruhát húztam és szandált, a hajamat meg felfogtam, mert már most izzadt a nyakam, a lakában. Felkaptam a napszemüvegem és a pénzt, amit apa hagyott a konyhapulton minden nap. Majd eszek valamit a metrón. Viszont egy üveg vizet a hónom alá csaptam, ahogy elindultam.
Szerettem metrózni, de nem ilyen napokon. Szinte megkönnyebbülés volt feljönni a tűző napra, mert már nem bírtam elviselni az izzadságszagot a metrón, ami facsarta az orrom. Brüü.
Félreálltam a tömegből, hogy jobban körülnézhessek. Fel voltam rá készülve, hogy egy kicsit lököttnek kinéző alakot találjak, mert hát a varázslók nem voltak éppen updatelve a mugli divaton, de Cael meglepett. Először a szőke haja tűnt fel, aztán az aranyos póz, amiben állt. Mint valami mini-szívtipró. Az órámra nézve tudom, hogy nem késtem, mégis úgy tűnik, ő már régebb óta várakozik.
- Cael! – intek neki, amikor már elég közel érek hozzá. – Szia! – állok meg előtte, majd végül mégis megölelem.

[- Szia! Örülök, hogy látlak]

 

Mindig pocsék voltam a várakozásban, főleg most, hogy nem is száz százalék, hogy eljön. Nem tudom, hogy a bagoly rögtön megtalált engem Londonban, vagy esetleg elrepült Aberdeenbe a címemre, és onnan esetleg vissza, úgyhogy az sem biztos, hogy elvitte a válaszom. Főleg, hogy miközben írtam a válaszlevelet, talált néhány kocka csokit az íróasztalomon. Alig bírtam rávenni, hogy elvegye a választ, de azért remélem, hogy nem esett baja. Lou biztos nagyon utálhat, ha esetleg baja lett a baglyának.
 Összerezzenek a hangra, mert valahogy nem szúrtam ki a lányt a metróból kijövő emberek közül. Biztos éppen ásítottam egyet, vagy csak zavar a napszemüveg, de annyira lassan reagálok, hogy mire válaszolnék, már meg is ölel. Egy kicsit meglep vele, de pár másodperc után visszaölelem. Én is örülök, hogy látom, és minden rendben van vele.
 - Szia! Örülök, hogy látlak- leveszem a szemüveget, és miközben begyűröm a belső zsebemben lévő tokjába, hunyorgok egy kicsit, miközben megszokom a napfényt. Most hirtelen nem érzem magam annyira álmosnak, de a szemem még mindig nem így gondolja a dolgot. Remélem, hogy annyira nem jön le neki, hogy éjszakáztam, nem szeretem, ha álmosnak látnak.
 - Öhm... ugye jól van a baglyod? Én tényleg nem akartam neki csokit adni, de volt egy bontott az asztalon, letakartam egy tányérral, de valahogy kiszedte- egy kicsit rosszul érzem magam, nagyon remélem, hogy nem betegedett meg szegényke. Emlékszem, hogy szegény Clarice mennyire kiakadt, amikor egyszer megfázott a kiscicája, mert nyitva hagytam az egyik ablakot. Most is elég rosszul érzem magam emiatt.
 Gyorsan végiggondolom, merre kéne elugranunk. Az Abszol Útra annyira nem akarok menni, már így is több pénzt vertem el, mint tervben volt, már alig van valamim azon kívül, ami a hazaútra kell, és az is mugli pénz. Galleonból már lógok így is hárommal Mattnek, azon túl négy sarló van nálam, az meg nem igazán elég semmire. A mugli városrészt meg annyira nem ismerem.
 - Van ötleted rá, hogy merre menjünk? Én csak a plázát meg a strandot ismerem, meg a haveromék környékén a boltokat, de az arrébb van- azt még nem említem, hogy majd kéne egy tetkószalon is, azt úgyis úgy terveztem, hogy egyedül megyek. Nem hiszem, hogy szívesen kísérgetne, elég unalmas lehet üldögélni ott. Bár, ha Domnak lesz egyszer, mindenképp elmegyek vele, kíváncsi vagyok rá, hogy elbőgi-e magát. Éppen ezért kötöttem ki, hogy én viszont egyedül akarok menni, nem hiszem, hogy nem bírom ki, de nem akarom, hogy ezen csámcsogjon mindenki, ha mégsem úgy alakul. - Te ugye londoni vagy?
 Nem tudom, hogy végül megkérdezem-e majd, hogy mi volt vele pontosan a tanévben, nem szeretek annyira kellemetlen emlékeket felhozni. Szép, napos nyári nap várható mára, kár lenne elrontani. Nekem teljesen elszúrták egy napomat azzal, hogy felemlegettek egy elég ciki történetet még április végéről, és az nyilván teljesen más kategória, mint amit vele művelhettek.
 - Te a suliban maradsz jövőre?- hallottam, hogy a hetedikeseket megszívatták, és ő azt hiszem, hogy az, szóval ő most vagy nem tehet le RAVASZt, vagy ismételnie kell. Igaz, pár tárgyból elég gyökérséget tanítottak, de ettől ez még nem teljesen korrekt, mert például egy mumus elűzése vagy egy lebegtető bűbáj változatlanul működik, és ugyanúgy azt tanították meg. Elég unalmas lehet ugyanazt másodszor is végigülni, bár azt hiszem, én még az elsős anyagban is hallanék újdonságot bőven.

Caelius Edevane

♦♦♦

Elengedem Caelt, mert nem akarom összeizzadni, már attól lefőtt a fél kezem, hogy hozzáért az övéhez. Nem mondhatni, hogy kedvelem a hőséget, de jobb, mint a hideg.
- Szia! Örülök, hogy látlak – veszi le a napszemüvegét, és hunyorog egy kicsit. Elhinném, hogy a naptól, ha nem látnám a vérereket kidagadni a szemeiben. Az évek során hozzászoktam a tünetekhez, mert Harington nem egyszer könyörgött majdnem térden állva, hogy segítsek neki, mert totál szét van csúszva és van egy beadandója délutánra. Meg maga a hollóhát vonzotta a részeges zseniket. Bevallom nekem is született néhány zseniális dolgozatötletem, amikor nem voltam teljesen józan. A rónákról már nem is beszélve. Megpaskolom Cael vállát és rántok kettőt a szemöldökömön.
- Hosszú este?
- Öhm... ugye jól van a baglyod? – Medium. Átkozott kis madár, de legalább megtudom mi lett vele. - Én tényleg nem akartam neki csokit adni, de volt egy bontott az asztalon, letakartam egy tányérral, de valahogy kiszedte – hadonászott a kezeivel Cael.
- Ne aggódj, azon kívül, hogy az agyamra megy, semmi baja – mondom neki, hogy megnyugtassam, mert eléggé magára vette a dolgot. Mosolyogva állapítottam meg, hogy ő semmit sem változott. – A csokitól hiperaktív lesz, és bárhol megtalálja. Én már nem is tartok a szobámban. Valamelyik nap arra értem haza, hogy anyám apa halászhálójával kergette, mert elcsente a kocsikulcsait. Még pár nap és kimegy belőle – vontam vállat. Vicces eset lett volna, ha anyám nem vonul el azonnal a színről, amikor egy Immobilus-szal megállítottam neki Mediumot. Mérhetetlenül rosszul esett, de túltettem magam rajta.
- Van ötleted rá, hogy merre menjünk? Én csak a plázát meg a strandot ismerem, meg a haveromék környékén a boltokat, de az arrébb van. Te ugye londoni vagy?
- Hát, ez egy jó kérdés. Gondolkoztam a dolgon picit és arra jutottam, hogy mi lenne, ha olyan mugli dolgokat csinálnánk, amire kíváncsi voltál? – vetem fel az ötletet, ami már napok óta foglalkoztat. Emlékeztem Cael kíváncsi kérdéseire arról, hogyan is élnek a muglik. Sok minden eszembe jutott, de választani nem tudtam. – Nem akarlak a mindennapi hülyeségekkel fárasztani, szóval valami kevésbé hétköznapira gondoltam. Voltál már vidámparkban? Vagy gokartozni? Tudom, hogy uncsinak fog hangzani, de az is eszembe jutott, hogy elmehetnénk a Science Múzeumba – húzom el a szám. Nem akarom Caelt olyan helyekre vinni, amihez nincs kedve. – Az egyik kedvenc múzeumom mindközül, annyi érdekes dolog van! Egy csomó logikai cucc, de van szó a mugli autókról – mutattam a hátunk mögé –, a vonatokról, szórhatsz villámokat, meg minden! – Na, jó talán oda inkább én akartam visszamenni. Mentségemre szóljon, hogy szerintem tényleg superb izgalmas az egész. Még így tizenhét éves fejjel is. – Szóval mihez lenne kedved?
Elindulunk a metró felé, mert az tesz le legközelebb az úticélunkhoz. Próbálom Caelt közel tartani magamhoz, de meg kell ragadnom hozzá a karját, mert a tömegben szinte elveszik.
- Te a suliban maradsz jövőre? – kérdezi, miközben ráállunk a mozgólépcsőre lefelé. Rögtön belém jön hátulról egy idegesítő bunkó, pedig még nem is volt időm jobb oldalra állni.
- Eredetileg van még egy évem – mondom neki elengedve az érzést, hogy beszúljak a csávónak. Mostanában túl sok ilyen bunkóba akadok bele. – De eléggé kiszúrtak a tavalyi hetedik évfolyammal. Olvastam, hogy nem tehetik le előre a R.A.V.A.SZ-t. Arra is kíváncsi vagyok, hogyan fogják megoldani a képzésüket. Ha nem lesznek sokan, praktikusabb lenne összevonni őket velünk, mint külön ugyan azokat az órákat megtartani. Gondolom te is visszajössz.

[- Akkor te is meg vagy áldva a háziállatokkal. Otthonról folyamatosan kapom a leveleket arról, hogy mit tett megint tönkre a macskám]

 

Csak egy sokat mondó bólintós-szemforgatással válaszolok az estére utaló kérdésre. Úgy tűnik, elég feltűnő, hogy keveset aludtam, és talán még egy kis másnapom is lett. Bár a fejem nem fáj, úgyhogy ezt nem nevezhetjük másnaposságnak. A másnaposság az, amikor azt kívánod, hogy bárcsak meghalnál ott helyben, de ennek ellenére fel kell kelni, és csinálni valamit, mert a környezeted nem ért meg, sőt, még ki is nevet, hogy este mennyire más voltál.
 - Akkor te is meg vagy áldva a háziállatokkal. Otthonról folyamatosan kapom a leveleket arról, hogy mit tett megint tönkre a macskám- annak ellenére, hogy mennyi bajt okoz nekem, és nyilvánvalóan teljesen viszonzatlan, valamiért mégis szeretem azt a hülye macskát. Képes voltam visszamenni érte, még úgy is, hogy majdnem biztos voltam benne, hogy a Mardekár klubhelyisége mindenképpen teljesen épen átvészeli az ostromot. Igazság szerint csodálom, hogy az igazgatónő nem oda vitette le a sérülteket, a legjobb hely erre a célra. Igaz, a mi klubhelyiségünkbe nem lépett évszázadok óta idegen, szóval nem is baj, hogy ezt nem szúrták el nekünk.
 Elgondolkozok rajta, hogy mi lenne érdekes a felajánlott lehetőségek közül. A vidámparkot gyorsan kizárom, voltam már ott, és valamiért olyan unalmasnak tűnt az egész, pedig akkor még gyerek voltam. Igaz, az is közrejátszhatott, hogy azt mondták, meglepetés, hová megyünk, és én azt hittem, hogy egy meccset nézünk meg, de ettől még rossz emlékeim vannak róla. Ami a másik kettőt illeti, érdekesnek hangzik ez a villámszórósdi, meg mindig érdekelt, hogy működnek az autók. A gokartról meg nem tudom, mi lehet, de ha tippelnem kéne, a görkorcsolya egy fajtája.
 - Nekem jó lesz a múzeum- nehéz nem észrevenni, hogy mennyire érdekli, és annyira biztos nem fogom unni én sem. Már tíz évesen rájöttem, hogy nem a program számít igazán, hanem az, hogy kivel mész. Apa és anya egyszer valamiért elküldtek engem moziba, amikor Clarice kórházban volt, és egyedül nagyon unalmas volt a film, hiába tűnt először érdekesnek. És még egy hülye tanóra is lehet érdekes, ha az egyik haverommal ülök be a hátsó padba. - Mi az a gokart pontosan? Hasonlít a görkorcsolyához?- egy kicsit butának érzem magam, ahogy rájövök, hogy hangosan kimondtam a kérdést, de sajnos, fogalmam sincs, és jobb lenne, ha tudnám.
 Annak ellenére, hogy valószínű simán átdobna fél kézzel arra az oldalra, ami felfelé megy, szívesen behúznék egyet a fickónak, aki nekiment Lounak. Igaz, én is lökdösődök a metrón, mert aki nem úgy közlekedik, nem igazán jut el soha sehová, de azért lányokat meglökni ritka tahó dolog. Végül csak megkapaszkodok a mozgó korlátban, és vetek egy pillantást a fickóra, hogy jelezzem neki: most utoljára úszta ezt meg.
 - Én valamiért azt hittem, hogy hetedikes voltál már- egy évet nehéz saccra belőni, de Louise valahogy érettebbnek tűnt annál a korosztálynál, ami az évfolyamához tartozik. Nem sok ismerősöm van ugyan onnan, de ők alig tűnnek komolyabbnak, mint mi, nem tudom elképzelni, hogy lehetne velük beszélni értelmes dolgokról is. Tényleg bírom Domot és Mattet, de ezt a halálfaló-háború-T.K. kérdést például soha nem tudtam velük elővenni.
 - Ja, tényleg gáz, hogy ismételniük kell, örülök, hogy nekem nem. Bár azért jó lenne, ha még lenne idő az RBF-ig. Érzem, hogy tök hülye leszek hozzá. Amúgy igen, visszamegyek, most már minden oké lesz- ahhoz képest, hogy minden évben történtek hülyeségek, most látom, hogy csak most kezdődik az igazi szívás, mert vége a gondtalan éveimnek. Mostantól már hajtani kell a jó jegyekre, ha akarok valamit. Negyven és ötven éves korom között vissza kell vonulnom majd a profi kviddicsezők közül.
 - Mik a terveid a nyárra?- nem tudom, miért vetem fel ezt pontosan. Az én terveim elég töredékesek még: először is, elrejteni a remélhetőleg ma elkészülő tetkómat anya és apa elől, meg talán Clarice elől is, azután egy kicsit még fejlődni a kviddics válogatásig. És persze, nem lenne rossz, ha összejönne valami barátnő-féle a nyáron, sokkal könnyebb ilyenkor, mint iskola időben, arról nem is beszélve, hogy nem lehet felmenni hozzájuk, szóval a találkozókat sem hiszem, hogy egyszerű leszervezni.

Caelius Edevane

♦♦♦

Mikor megforgatja a szemeit, mosolyogva feljegyzem, hogy később még érdeklődjem erről az estéről. Kíváncsi voltam, mit csinált Cael, meg hogy csinált-e valami izgalmasat, vagy zavarba ejtőt. Mindig jó volt visszahallgatni az estét mások szemszögéből, még ha valami nagy baromságot csináltam, akkor is.
- Akkor te is meg vagy áldva a háziállatokkal. Otthonról folyamatosan kapom a leveleket arról, hogy mit tett megint tönkre a macskám. – Még emlékeztem rá, hogy mondott valamit a macskájáról, aztán elkezdtük firtatni, hogy milyen kölykei lennének, ha Mrs. Norris-szal párosodna. Olyan volt visszaemlékezni, mintha egy egészen másik életben lett volna az a beszélgetés. Furcsa érzés fogott el. Talán tiszta lappal kezdhetek. Talán most végre lesz esélyem rendes barátokat szerezni, és kitalálni, hogy igazából mit is akarok.
- Ó, basszus! Ha nem döglött meg az a porfészek, meg kell próbálnunk pároztatni vele szeptemberben! Mármint Mrs. Norris-szal – teszem hozzá gyorsan, mert hát nem volt egyértelmű. – Belegondolva, még sajnálnám is, ha elpusztult volna, bár hiányozni nem mondanám, hogy hiányozna. - Gondolj csak bele a lehetőségekbe – gesztikuláltam a karommal. – Éjszakai mászkálás a folyosón, mínusz, ijesztő piros macskaszemek! Fricst, minden nap bőgve látni. Ó, joy! – Hát, valljuk be, tényleg nem lenne olyan nagy veszteség. Na, jó, ez most gonosz volt.
- Nekem jó lesz a múzeum – választ végül Cael, mire teljesen elvigyorodom. Ez az! Már olyan régen voltam ott, hogy alig vártam, hogy ismét betehessem oda a lábam. Természetesen a modern tudományok részleg volt a kedvencem, de a többit is alig vártam. - Mi az a gokart pontosan? Hasonlít a görkorcsolyához? – kérdezte Cael, mire picit megtorpantam. Nem lett volna fair, hogy hagyjam úgy választani, hogy nem ismeri mind a három opciót.
- A gokart olyan, mint az autóvezetés, csak leegyszerűsítve, egy biztonságos pályán. Igazából elég menő – mondom neki, ahogy sétálunk a metró felé. – Ha még nem voltál ott, inkább menjünk oda, a múzeum rossz időben is jó szórakozás, de gokartozni most érdemes! Kapsz bukósisakot is meg minden – vázolom neki, és hagyom, hogy újra mérlegelje a lehetőségeket. Kicsit ugyan kevésbé mozgat meg a dolog, de azért a gokartozás is elég jó időtöltés, és már ott sem voltam ezer éve. Utoljára apám munkatársaival voltunk valamelyik nyáron, amikor kibérelték az egész pályát, és hozták a gyerekeiket is. Nem mondom nem volt rossz az sem, de idegenek ellen versenyezni azért nagyobb kihívás. Plusz, ha vesztesz, legalább senki nem dörgöli az orrod alá.
Még bámulok egy ideig a csávó után, de aztán csak megvonom a vállam és Cael felé fordulok.
- Nope. Még csak most kezdem majd, de tényleg örülök, hogy minket nem raktak vissza a hatodik elejére. Semmi értelme nem lenn kétszer ugyan azt megtanulni – magyarázom neki, és végül leérünk a mozgólépcsőről. Ami azt illeti, utálom őket, és tériszonyom is van, szóval amint földet ér a lábam, azt mindig egy kisebb megváltásnak érzem.
- Ja, tényleg gáz, hogy ismételniük kell, örülök, hogy nekem nem. Bár azért jó lenne, ha még lenne idő az RBF-ig. Érzem, hogy tök hülye leszek hozzá. Amúgy igen, visszamegyek, most már minden oké lesz.
- Ugyan már, szerintem nem vagy hülye hozzá. Az RBF-ket felfújják. Alig nehezebbek, mint egy évzáró vizsga, szóval ne parázz. Kezdj el időben készülni, és akkor nem lesz baj. Ha kell, odaadom a jegyzeteimet, vagy segítek, ha nem értesz valamit – ajánlom fel. Nem oszt nem szoroz még egy ember, így is előre tudtam, hogy meg leszek áldva a kérdegetőkkel egész évben. Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon kik jönnek vissza. Harington? Gia? Holland? Mind kérdéses volt. 
- Mik a terveid a nyárra?
- Nem tudom, még nem gondolkoztam ezen. Azt hiszem, csak úgy leszek erre-arra – vonok vállat. Nem tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal. Talán ezen a nyáron semmit. Csak pihenni, felejteni és gyógyulni. Szórakozni néha és olvasni. Kitalálni ki is vagyok, rájönni, hogy mit akarok. Igazából, ha belegondolok, ezek elég nagy tervek. – Te mit fogsz csinálni? Mész nyaralni?

[- Nem tudom, hogy jó lenne-e, ha már öt vagy hat Ms. Norris mászkálna a folyosókon, már egyet is nagyon nehéz elkerülni. Bár... Friccs biztos örülne, és hálás lenne az apuka gazdijának, nem?]

 

Elmosolyodok a lehetőségre, hogy Zordonnak és Norrisnak kölykei legyenek. Nem tudom, hogy vannak-e a macskámnak gyerekei, elég sok fele jár, de az biztos, hogy elképesztően agresszív kis szörnyeket kreálna Friccs macskájával. Nem lenne túl jó, mert sejtem, mi lenne belőle.
 - Nem tudom, hogy jó lenne-e, ha már öt vagy hat Ms. Norris mászkálna a folyosókon, már egyet is nagyon nehéz elkerülni. Bár... Friccs biztos örülne, és hálás lenne az apuka gazdijának, nem?- nehéz elképzelni, hogy Friccs bármiért hálás lenne, de azért nem lenne rossz, ha az összes ötödikes mardekáros diákot  elengedné hálából. Vagy legalább engem és a barátaimat. Azt viszont valahogy nem tudom kívánni, hogy elpatkoljon a macskája. Így is eléggé egyedül van az a szerencsétlen, nem tudom, mi lenne vele Ms. Norris nélkül. Talán még nagyobb tetü lenne.
 Miközben lefelé megy a mozgólépcső, végiggondolom, milyen is lenne gokartot vezetni. Láttam, hogy a muglik nagyon gyors autókkal szoktak versenyezni, és néha úgy is éreztem, hogy szívesen kipróbálnám őket, de akkor még gyerek voltam. Én majd seprűn fogok repülni, úgyhogy nem bánom, hogy soha nem fogok autót vezetni. Egy kicsit félek is tőle, mert robbanékony, és az alkatrészek is összevagdalhatnak, ha nekimész valaminek. Márpedig két dimenzióban nehéz kikerülni dolgokat, és alkalmazkodni kell az úthoz is. Ráadásul, ahogy emlékszem, Louise is mondta, hogy ő nagyon szereti a mugli tudományt, úgyhogy oda megyünk, ahová ő szeretne.
 - Azt talán majd máskor, nekem jó lesz a múzeum- többször is veszek mély levegőket, a mosolygós, kedves, mindennapi kérdések és válaszok között, de egyszer sem teszem fel azokat a kérdéseket, amik igazán fontosak lehetnének. Tényleg nagyon rossz dolgok történhettek vele, és talán segítene, ha valaki beszélne vele. Talán nekem sem ártana néhány szó arról, ami a kastélyban történt, még ha nem is viselt meg annyira.
 - Egy kis segítség tényleg nem jönne rosszul. Egy másik hollóhátas lány is felajánlotta, hogy segít, de szerintem legalább egy seregre való ember kéne, hogy engem korrepetálni lehessen. Most nyáron pihenek, aztán sajnos muszáj lesz tanulni- követem a lányt a metróra, ahol természetesen nincs már ülőhely, úgyhogy jobb híján egy-egy kapaszkodót célzunk meg, közel az ajtóhoz. A beszállás-lökdösődés-bemondóhang ad egy kis időt, hogy összegyűjtsem a bátorságom hozzá, hogy végre túlessünk a kellemetlenebb témákon. Sok mugli van itt, de éppen ezért nem hiszem, hogy nagyon figyelnének ránk. Ha meg mégis, azt hihetnénk, hogy valami filmről, játékról vagy regényről beszélgetünk.
 - Minden... rendben van veled, Lou? Láttalak az iskolában aznap reggel- nem kis erőfeszítésbe kerül, hogy megtartsam a szemkontaktust, az ilyen kellemetlen, zavaros helyzetben szívesen leszegem a fejem, mert gyakran előfordul, hogy könnyezni kezdek. Érzem is, hogy kicsit csípi a szemem, ahogy találkozik a tekintetünk, de szeretném, ha tudná, hogy én szívesen meghallgatom, és nem is adok tovább semmit. Sok rossz dolgot elmondhatnak rólam, de az nem tartozik közéjük, hogy kifecsegem mások titkait.

Caelius Edevane

♦♦♦

+16

- Ahogy gondolod – vonok vállat és belé karolva elkezdek furakodni. Kifejezetten utálom ezt a tömeget, azt meg, hogy lökdösődnöm kell, pláne. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha csak oda hoppanálom magunkat, de annyira nem voltam tisztában a környékkel, hogy ezt megtegyem, így inkább a mugli módszereknél maradtam.
- Egy kis segítség tényleg nem jönne rosszul. Egy másik hollóhátas lány is felajánlotta, hogy segít, de szerintem legalább egy seregre való ember kéne, hogy engem korrepetálni lehessen. Most nyáron pihenek, aztán sajnos muszáj lesz tanulni. – Rámosolygok. Biztos vagyok benne, hogy nem lehetetlen a dolog. Ha valamit nagyon akarsz, azt meg tudod tanulni, még ha meg nem is érted.
- Ne aggódj, még mindig a hollóhátban vagyok és szeretem a kihívásokat. De ki volt a másik lány? – kérdeztem tőle, ahogy begurult a metró elénk. Kíváncsi voltam ki fog visszajönni meg arra is, hogy kivel ismerkedett össze. – Csak összejöttél egy hollóhátassal, Cael? – Húztam fel a szemöldököm, ahogy beléptem a kocsiba, és megkapaszkodtam az első szabad műanyag fogantyúban. Ülőhelyre esélyünk sem volt.
Szembefordulva utazom Caellel, aki meglehetősen szótlannak tűnik. Nem tudom, mi nyomasztja, de nem is akartam rákérdezni. Hátha, eszébe jutott valami, amiről nem akarna beszélni, vagy csak elmerült a gondolataiban. Megspóroltam neki egy füllentést.
- Minden... rendben van veled, Lou? Láttalak az iskolában aznap reggel. – Lehervadt a mosoly az arcomról, és néhány pillanatig csak bámultam rá, majd körbenéztem. Bugyuta kifogás volt, hiszen senkit az égvilágon nem érdekelt, hogy miről beszélgetünk. Kényszerítettem rá magam, hogy visszanézzek Cael szemeibe, de nem tudtam mit mondjak neki. Talán neki nagyobb szüksége van erre a beszélgetésre, mint nekem. Mély levegőt vettem és megráztam a fejem.
- Nincs minden rendben – mondtam neki. – Túl sok dolog történt, és még nem egészen jutottam a végére. Ez az egész… - sóhajtom, és igyekszem nem sírni. – Olyan értelmetlen volt! Mármint számomra maga az eszme – mosolyodok el gúnyosan – felfoghatatlan. Ez tiszta rasszizmus volt, vagy legalábbis annak volt beállítva, és nem tudom egyszerűen ésszel felérni, hogyan képesek emberek követni ilyesmit. Hogyan képes valaki harcolni azért, hogy mások meghalljanak? Csupán, mert nem varázsló mindkét felmenőjük Merlin koráig. – Letörlök egy könnycseppet az arcomról, mielőtt még teljesen belelendülnék.  – De nem is ezt akartam mondani, erről csak könnyebb beszélni – sóhajtottam. Úgy éreztem muszáj nekem lenni a bátrabbnak, hátha akkor ő is meg tud nyílni és tud majd erről beszélni. – Komolyan úgy érzem néha, hogy megbolondultam. Azt vette el tőlem ez a háború, amit a legjobban féltettem, és jelenleg én sem tudom, ki vagyok. – Normál hangerővel beszélek, a tömegben mégis elveszik a mondandóm, ahogyan én is. – Volt egy elképzelésem magamról. Mindig azt hittem, hogy olyan rohadtul okos vagyok, meg magabiztos, meg rafinált. Erre nézz rám! Kilenc hónapig nem ajnározott senki, és egy paranoiás hulladék lett belőlem. Már abban is kételkedem, hogy ki voltam régebben. Minden olyan zavaros ebben rohadt nagy szartengerben – El is felejtem hol kéne leszállnunk, miközben beszélek. Nehéz a külvilágra is összpontosítanom. Furcsa módon viszont a sírhatnékom elmúlt. Talán már teljesen kisírtam magam Margaretnek. Hátrasimítom a kontyomból kiszabadult tincseimet és nem tudom mit is mondhatnék még. – Te hogy vagy?

[- Sophie a neve, azt hiszem, végzős lehet. Arról meg nem tudok, hogy összejöttünk volna]

 

Csak nevetve megcsóválom a fejem az azt illető kérdésre, hogy összejöttem-e egy hollóhátassal, bár annyira nem hülyeség a kérdés. Egyértelmű, hogy akart tőlem valamit, azért ajánlotta fel, hogy korrepetál engem, és nem tudom megmondani, hogy lesz-e belőle valami.
 - Sophie a neve, azt hiszem, végzős lehet. Arról meg nem tudok, hogy összejöttünk volna- egy kicsit még mindig furcsának tartom, hogy egy idősebb lány, aki után ráadásul biztosan sokan rohannak, pont nálam próbálkozott be, amikor még tizenöt sem vagyok. A legtöbb lányt nem szokták érdekelni a náluk fiatalabb fiúk, úgyhogy valamit nagyon tudok. Annyira nagyon, hogy én magam sem tudom, mi lehet az.
 Lou reakciója a kérdésemre, akármennyire számítottam rá, eléggé zavarba hoz. Nem szeretem, ha mások rosszul érzik magukat miattam, az talán az egyik legrosszabb érzés a világon, még akkor is, ha úgy érzem, hogy ez a beszélgetés segíthet. Nem könnyű, de állom a lány pillantását, még azzal együtt is, hogy különösen rosszul esik, ahogy meglátom a könnyeket a szemében.
 Csendben hallgatom a lányt, nem hagyom, hogy a nekem ütődő emberi testek, a bemondó, vagy bármi elterelje a figyelmemet róla. Annak ellenére, hogy nagyon szűkszavúan fogalmaz, egyértelmű, hogy nagyon megviselte, ami történt vele. Nem is tudom, mi lenne, ha visszamennék, és hirtelen velem történne az, ami Louval történhetett tavaly ősztől. Nekem is van egy képem magamról, nem tudom, mit csinálnék, ha azt csak így összetörnék, és többet nem lennék már népszerű és magabiztos.
 Ahogy visszakérdez, vetek egy gyors pillantást az aktuális metrómegállóra. Fogalmam sincs, hogy hová kellene mennünk, bár engem annyira azért nem zavarna, hogy túlmegyünk. Sokkal inkább azért kerülöm el egy pillanatra a tekintetét, hogy végiggondoljam, mit mondhatok el neki. A macska egészen biztos, hogy kimarad a történetből, de a többi részét nincs igazán okom titkolni.
 - Hát, én megvagyok nagyjából, többé-kevésbé átvészeltem ezt a korszakot, csak kisebb sebeket szedtem be, és minden barátom megúszott mindent. Csak... még soha nem láttam halottat korábban- talán ez a dolog zavar igazán. Akármennyire elfordultam, tele volt minden holttestekkel aznap éjjel, és ezt nagyon nehéz még mindig feldolgoznom, párszor már álmodtam is velük. Annyira értelmetlenül haltak meg ott olyan sokan. Nem is értem, hogy miért a Roxfortban ütköztek meg a halálfalókkal, ahol a lehető legtöbb ártatlan áldozat keveredhet bele.
 - Szeretném, ha tudnád, hogy ha valamit el akarsz mondani, akkor én szívesen meghallgatlak bármikor- már régen rájöttem, mi különbözteti meg a barátot a „baráttól.” A „barát” addig a barátod, amíg vidám, boldog témák kerülnek elő, de ha valami balszerencse ér, vagy gyenge pontot lát rajtad, egyszerűen csak ott hagy, vagy akár ki is nevet. Az igazi barátok viszont segítenek akkor is. Valahogy úgy érzem, hogy Louval szorosabb a kapcsolatom, mint egy átlagos ivócimborámmal.

Caelius Edevane

♦♦♦

- Flores? Komolyan, Cael? – kérdezem meghökkenve. – Hogy tudtál pont Flores-ba belefutni? Jó Merlin! Eddig drukkoltam, de most kicsit örülök, hogy mégsem jöttél össze ezzel a hollóhátas lánnyal. Flores! Édes jó Istenem… - mormoltam az orrom alatt miközben közelebb húztam magamhoz Caelt, hogy az öreg néni ne tolja rá a lábára a banyatankját, ahogy önkényesen helyet foglalt, mint valami dáma.

Miután befejeztem vettem egy mély levegőt és muszáj volt egy pillanatra elbámulnom, hogy kipislogjam a könnyeket a szememből, amit gyorsan le is töröltem. Nem az én műfajom a nyilvános sírás, és feltűnést sem akartam kelteni. Bár valamilyen szintem szomorú volt, hogy mennyire nem hat meg senkit semmi.
- Hát, én megvagyok nagyjából, többé-kevésbé átvészeltem ezt a korszakot, csak kisebb sebeket szedtem be, és minden barátom megúszott mindent. – Cael hangjára visszanéztem rá, és igyekeztem újra tartani a szemkontaktust, most egyszerűbb volt. Hiszen nem lett semmi baja, nem bántották nagyon. Örültem neki, hogy megúszta, és irigyeltem érte kicsit. - Csak... még soha nem láttam halottat korábban. – Fejezte be, és rögtön újra visszazökkentem abba a sötét hangulatba. Hát, igen, én sem láttam még sosem halottakat ezelőtt, és a kisfiú tekintete rendszeresen bukkan fel az álmaimban. Nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni, ahogy a jég körülvette a szemeit, és végleg ráfagyasztotta az arcára a félelmet.
- Én sem láttam még soha előtte – mondtam neki és aprót ráztam a fejemen, hogy kiűzzem az emléket a fejemből. Nem sikerült. Elnéztem Cael mellett és csak most esett le, hogy már rég túlmentünk a múzeum megállóján. Fenébe. A St’ James tér megállója jött, ami új ötletet adott. – Mit szólnál, ha inkább fagyiznánk meg kacsákat dobálnánk kővel? – kérdeztem tőle és, amikor kinyílt az ajtó kihúztam magammal, mielőtt még elnyelhette volna a kikapcsolódni vágyók és a túristák hada, ahogy kiözönlöttek a kocsikból. Szorosan fogtam Cael kezét és úgy húztam magam után a metró fala felé. Mikor végre a szélére értünk egy pillanatra megálltam, hogy végre levegőt vegyek.
- Szeretném, ha tudnád, hogy ha valamit el akarsz mondani, akkor én szívesen meghallgatlak bármikor. – Olyan kedvesen mondta, hogy muszáj volt elmosolyodnom. Még mindig nem tudtam túltenni magam rajta, hogy hogyan tudta megőrizni mindezt a háború alatt. Tiszteltem érte.
- Köszönöm – mondtam neki egyszerűen. – És ez kölcsönösen is igaz. Inkább engem keress meg, mint Florest! – próbáltam oldani a hangulatot. Semmi kedvem nem volt egy ilyen napon a sok mocskos dolgon keseregni, amin nem tudnánk amúgy sem változtatni már. – Édes Merlin, még mindig nem tudom feldolgozni, hogy bírtál szóba állni vele! - tettem hozzá megszokásból, mert nem bírtam ki. Flores! Bah!

[- Hú, ennyire gáz a csaj? Mi van vele?]

 

- Hú, ennyire gáz a csaj? Mi van vele?- egy kicsit értetlenül nézem Lout, nem tudom, mi lehet a baj Sophie Flores-szel. Ő biztosan ismeri már egy ideje, talán tud valamit, amit én nem. Remélem, hogy nem valami olyasmi, hogy halálfalók a szülei, vagy ilyesmi. Akár azt is kinézem a reakciója alapján.

 Annak ellenére, hogy egyet sem láttam igazán közelről, nagyon lesokkolt a holttestek látványa. Louise sokkal rosszabbakat is láthatott, elég csak ránézni, hogy tudjam, milyen szörnyű lehetett számára minden. Ez az év olyan lehetett számára, mintha a Pokolban töltötte volna. Egy kicsit bánom már, hogy felhoztam ezt a témát.
 - Kacsákat?- nincs időm meglepődni, ellenkezni, csak hagyom, hogy a lány húzzon maga után. Talán tényleg több kedvem van csak beszélgetni, mint bármilyen különleges programhoz. A múzeumokat különben sem hiszem, hogy nekem találták ki, gyerekkoromban mindent meg akartam fogni, most meg nem biztos, hogy lekötne.
 Ahogy feljutunk a metróból, ki a legnagyobb tömegből, és megint előkerül Sophie, kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy valami rossz dolgot csináltam. Voltak tényleg furcsa dolgai az ivóban, de nem tűnt azért olyannak, mint aki veszélyes, vagy ilyesmi- azt hiszem, hogy akkor egészen máshogy láttam. Akkor még egyszerűbb volt az életem, de egy kicsit megkavart, hogy megismertem azt a griffendéles lányt. Ilyenkor jó lenne egy báty, akitől tanácsot lehet kérni anélkül, hogy gáz lenne. Dommal és Mattel ezt tényleg nem szívesen tárgyalnám meg.
 - Hát, odaült az asztalunkhoz a Foltozott üstben, és olyan... kedvesnek tűnt.- kellően sokáig tart kitalálnom a kedves jelzőt az igazság helyett, hogy Lou könnyen behelyettesíthesse azt fejben. Nem szívesen mondanám ki a valóságot, de gondolom, elég egyértelmű számára, hogy mi lehetett az oka, hogy szóba álltam vele. Lesütöm a szemem, miközben a lány mellett haladok. Egy kicsit cikinek érzem, hogy egy lánnyal folytatott beszélgetésből hirtelen az lesz, hogy mesélek neki az első szárnypróbálgatásaimról.
 - Beszélgettünk vele erről-arról, részt vett már velem egy korábbi asztronómia órán, és mivel látta, hogy béna voltam, felajánlotta, hogy korrepol. Aztán elhívtuk magunkkal a strandra...- mielőtt folytatnám a sztorit, időben észreveszem, hogy kevés híján átgyalogoltam a piroson, egyenesen egy emeletes busz elé, de szerencsére sikerül visszaugranom, csak a dudaszó kap el, ami csak arra elég, hogy megugrassza a szívverésem. Egészen biztos, hogy a nők egyszer még a sírba visznek. Gyorsan kifújom magam, szerencsére már gyakorlott vagyok a halálközeli élményes légzésből normálba visszaállásban, mire zöld a lámpa, már nagyjából meg is van.
 - Tényleg ennyire gáz a csaj?

Caelius Edevane

♦♦♦

Felérve a metróból végre elért valami lágy szellő és újra kaptam levegőt. Fura, eddig nem tudtam, hogy enyhe klausztrofóbiám van. Bevillant, ahogy a tanterembe szorított az a halálfaló, és inkább megráztam a fejem a gondolatra. Szóval klausztrofóbia, ámen.
Szerettem a St. James Parkot. Amikor kicsi voltam sokat jártunk ide a szüleimmel, mert kocsival csak öt percre van tőlünk. Jobban belegondolva, akár mondhattam volna Caelnek azt is, hogy itt találkozzunk és akkor megúsztam volna az egész metrózást. Meleg nyári nap lévén rohadt sokan voltak, amit már a zebra túloldaláról is tisztán láttam. Sok helyen egy plédnyi szabad placc sem volt, nem hogy üres pad. Minden esetre ismertem néhány olyan lyukat a tó mellett, ahol akadhat még ülőhely. Csak át kell hozzá vágni kicsit az erdőn. Vagyis, inkább azon a néhány fán.
– Édes Merlin, még mindig nem tudom feldolgozni, hogy bírtál szóba állni vele! – forgattam meg a szemem Caelre nézve. Igazából voltak róla elképzeléseim, hogy miért állt szóba vele, ami vigyort csalt az arcomra. Hát, igen.
- Hát, odaült az asztalunkhoz a Foltozott üstben, és olyan... kedvesnek tűnt – bökte ki végül Cael, mire villantottam rá egy mosolyt.
- Kedvesnek, mi? – kacsintottam rá, aztán végül visszanyeltem az újabb nevetést. – Floresnak olyan alacsony az önbecsülése, hogy mókusként is le tudnám venni a lábáról – karoltam bele Cael kezébe, hogy ne hagyjam el, mert a zebra túloldalán egy nagyadag biciklis várt a zöldre. – Mellesleg bármikor adok csajozási tippeket. Floresnél nagyobb kaliberű csajokat is marha egyszerűen le lehet venni a lábukról – húzom ki magam. Nem egészen voltam rá büszke, hogy osztoztam a nememen néhány másik női egyeddel, akiknek elég volt néhány kedves szó, hogy elfelejtsék még a saját nevüket is. Ugyan már! Viszont Cael szemszögéből ezek a lányok a végtelen egyéjszakás kalandok reményével kecsegtettek. Aztán ott vannak még a hard-to-get lányok, akiknek kicsit hosszabb ideig kell kopogni az ajtaján, és jó erősen. Meg kell nekik mutatni, hogy ki a főnök, és utána rögtön a tenyeredből esznek. Ah, összeszámolni is nehéz lenne, hány féle különböző könnyen lenyűgözhető nőtípus van. Na, meg ott vagyok én is. – Mit csináltatok amúgy az Üstben?
- Beszélgettünk vele erről-arról, részt vett már velem egy korábbi asztronómia órán, és mivel látta, hogy béna voltam, felajánlotta, hogy korrepol. Aztán elhívtuk magunkkal a strandra...
- Komolyan? Hányan mentetek rá? Vagy vegyes program volt? Lesz? – kérdeztem tőle, majd hirtelen rántottam vissza magam mellé, mint valami kisgyereket, ahogy majdnem elkaszálta egy emeletes busz. Nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, de aztán inkább visszaszívom. Volt elég szerencsém mostanában a kioktatásokhoz és a fellengzős barmokhoz, ahhoz, hogy ne akarjak magam is az lenni egy jó darabig. – Flores jó ugródeszka, csak ne ragadj le nála – mondtam neki, és mikor zöldre váltott a lámpa elkezdtem magam mellett húzni, hogy még véletlenül se keveredjen be a bringások közé. Már így is sikerült szívbajt hoznia rám az előző manőverrel.
- Tényleg ennyire gáz a csaj? – kérdezte, ahogy elértük a park peremét.
- Na, jó be kell vallanom, hogy Flores kedves lány, csak az én idegeimen táncol. Fogalmam sincs, hogy miért, de utáljuk egymást, amióta először hozzám szólt. Gyanítom, hogy megkaparintottam valamelyik kis kiszemeltjét. Azóta meg az a bizonyos zöld szörnyeteg nem nyugszik benne – vigyorodtam el. Különösebben nem hatott volna meg a dolog. Lehet, hogy már felhagytam a játékaimmal, és a nulla felé konvergáló baráti listámat nem lebegtetném a szélben, de a játékaimra valamilyen szinten büszke voltam. Különben is, megtanítottak rá, hogy mindig tudjam, mit gondol a másik. – Mondjuk, valljuk be, érthető nem? – kérdeztem játékosan és felszegtem a fejem. – Azért nehéz ezzel versenyezni – böktem meg a halántékom, majd végigmutattam magamon.

[- Azt hittem, már nekem szól, hogy odaült hozzánk. Meg is lepődtem egy kicsit, hogy így bejövök egy felsős csajnak.]

 

Egy kicsit csalódok a helyszínben, amiről azt hittem, hogy kihaltabb lesz, de úgy tűnik, tele van emberekkel. Persze, nyár van, mindenki kiélvezi a szép időt, a meleget, főleg, hogy az utóbbi a dementorok miatt nem volt annyira nyárias. Nekem is hiányzott már a meleg, a nyár a kedvenc évszakom.
 - Azt hittem, már nekem szól, hogy odaült hozzánk. Meg is lepődtem egy kicsit, hogy így bejövök egy felsős csajnak.- egy kicsit azért veszítek az egómból azzal, hogy megtudom, nem én vagyok annyira vonzó, hogy egy három évvel idősebb lány egy kocsmában kiszúrt magának. De azért még marad elég. - Hát, az nem jönne rosszul, elég béna vagyok hozzá.- egyelőre nem említem meg, hogy azért még így is van barátnőm, ráadásul úgy érzem, hogy komoly, de azért nem jönne rosszul pár tanács. Még mindig meg vagyok lepve rajta, hogy alakult köztem és egy olyan szép lány között valami, annak ellenére, hogy szerintem minden létező dolgot elszúrtam, amit lehetett.
 Mielőtt választ adnék a strandos kérdésre, belém fagy a szó a ki tudja, hányadik halálközeli élményem miatt. Emlékszem, a tizenharmadik szülinapomon is majdnem elcsapott egy busz, nagyon nincs szerencsém ezekkel a mugli járművekkel. Repülővel talán csak azért nem volt még dolgom, mert anyáék nem szeretik, ha repkedek a seprűmmel.
 - Két haverommal fogadtunk egy snickersben, hogy melyikünk szedi fel.- fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam el, mert elég bunkónak jövök le tőle, még akkor is, ha eddig nem hallottam túl sok szépet Sophieról. Lou biztosan nem kedveli, ha ugródeszkának nevezi őt. Ha igaz, amit mond róla, akkor nem értek semmit, szerintem egy olyan lányhoz, mint ő, sorban állnak a fiúk. - De még a strand előtt megismertem egy másik lányt, szóval nem erőlködtem túlzottan.- egy kicsit kihúzom magam, ahogy elújságolom, hogy van barátnőm, még ha nem is találkoztunk túl sokszor eddig. Kicsit kezd is hiányozni Alexis, úgyhogy már várom, hogy meglátogasson otthon.
 Elnevetem magam, ahogy Lou elmeséli, miért lehet rosszban Sophie Flores-szel, főleg a végén  mozdulaton. Már legutóbb is láttam, hogy a hollóhátas lány nagyon szép, különösen, amikor jókedvű, de nála valamiért eszembe sem jutott próbálkozni. Talán úgy érzem, mintha ő valamiféle második nővérem lenne, nem tudom. Azt is megértem, miért tudott lecsapni Sophie kezéről egy pasit, még ha nem is egyértelmű, hogy melyikük a szebb, Louval valahogy könnyebb beszélgetni.
 - Kicsit tényleg féltékeny típus. Volt ott velünk egy másodikos hugrás lány, Merel Everfen, azt hiszem. Na, szóval megdicsértem a szemét, hogy féltékennyé tegyem Sophiet, ő meg megátkozta a pad alatt szegényt. Meg ott volt velem a haverom, vele meg valami bájitalt itatott meg, amitől szamárhangokat adott ki beszéd közben.- egy kicsit tartok tőle, hogy mi lesz, ha esetleg elmegyek Sophiehoz korepra, és rájön, hogy összejöttem valakivel. Valószínű azt sem fogja csak úgy eltűrni. Talán nem is attól tartok, hogy engem megátkoz, hanem hogy ráutazik Alexisre.
 - Öhm... Lou, lenne egy hülye kérdésem... szóval, hogy kell csókolózni? Mert azt hiszem, hogy elég béna voltam elsőre, és nem tudom, hogy mit kéne másképp.- amint felteszem a kérdést, máris úgy kívánom, bár vissza lehetne szívni. Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy jó ötletnek hangzik megkérdezni, mert tényleg úgy éreztem, hogy siralmas teljesítményt nyújtottam, de nem volt jó ötlet. Határozottan ciki ilyet kérdezni.

Caelius Edevane

♦♦♦

- Azt hittem, már nekem szól, hogy odaült hozzánk. Meg is lepődtem egy kicsit, hogy így bejövök egy felsős csajnak. – Kicsit elkámpicsorodik, ezért megbánom, hogy elárultam Flores mennyire könnyen lekapható.
- Szerintem nagyon édes pofa vagy, úgyhogy magadra ne vedd! Igazából csak kicsit gonoszkodni akartam Flores kárára – vallottam be és elvigyorodtam. Mert hát egy kis Flores szapulás mindig jót tett a hangulatomnak. Azt hiszem ezt Flores is élvezte cserébe. Mármint azt, ha én piszkáltam nyilván nem, de azt, hogy ezért cserébe neki is szabad volt a pálya. – Mellesleg bármikor adok csajozási tippeket. Floresnél nagyobb kaliberű csajokat is marha egyszerűen le lehet venni a lábukról.
- Hát, az nem jönne rosszul, elég béna vagyok hozzá.
- Pish-posh! – intem le. – Csak még nem tudod teljesen kihasználni az adottságaidat. A legnagyobb előnyöd, hogy édes vagy meg vicces, én nem mellesleg intelligens – tartom fel a mutatóujjam. – De amúgy a személyes Oraculumod ezentúl bármilyen kérdésedre válaszol – mondom neki és természetesen magamra mutatok. 

- Két haverommal fogadtunk egy snickersben, hogy melyikünk szedi fel – válaszolja, amikor már mindketten egyenletesen vesszük megint a levegőt. Bár én nem sokáig, mert felnevetek.
- Ah, tudtam, hogy nem véletlenül kedvellek! Egy Snickersért felszedni Flores-t! Pont a megfelelő ár-érték arány – paskolom meg Cael fejét, bár magasabb nálam. – És ki nyert?
- Még a strand előtt megismertem egy másik lányt, szóval nem erőlködtem túlzottan – húzza ki magát, én pedig érdeklődve hallgatom a fejleményeket.
- Ismerhetem? – kérdezem tőle. Bár gyanítom, hogy nem. Ha hóllóhátas, akkor esetleg.

Cael nevetni kezdett azon, ahogy felistenítettem magam, amitől nekem is kiszélesedett a vigyor a képemen. Olyan volt, mintha valami testvér szerűség lenne, csak kevésbé idegesített, mint az unokatestvéreim. Még mindig könnyű volt vele kijönni, ami nem lepett meg, de azért picit mégis rácsodálkoztam. Inkább a magam részéről. Abban nem kételkedtem, hogy ő ne lenne kedves, inkább a saját türelmetlenségem aggasztott, ami legtöbbször elfog, ha nálam fiatalabbakkal beszélgetek.
- Kicsit tényleg féltékeny típus. Volt ott velünk egy másodikos hugrás lány, Merel Everfen, azt hiszem. – Csak megvonom a vállam, mert fogalmam sincs, hogy ki az, Cael pedig folytatja. - Na, szóval megdicsértem a szemét, hogy féltékennyé tegyem Sophiet, ő meg megátkozta a pad alatt szegényt.
- Na, ne! Tényleg? – kérdezem leesett állal. – Azért mekkora konkurenciát jelenthet egy másodéves hugrabuggos? Most komolyan.
- Meg ott volt velem a haverom, vele meg valami bájitalt itatott meg, amitől szamárhangokat adott ki beszéd közben. – Tudtam, hogy a dolog ártalmatlan, de azért mégis felháborodott arcot vágtam. Rossz ember vagyok, régóta tudom már. Úgyhogy önámítás helyett inkább sütkéreztem a Flores-szapulás mámorában.
Csak megcsóválom a fejem és egy ideig csendben baktatunk. Áthúzom Caelt egy nagy fa lelógó lombja alatt és görnyedten haladok előre felé, mert tudom, hogy a fák között van egy kis rész, ahová le lehet telepedni. Elég macerás az odajutás, szóval a családosok nem bajlódnak vele, még ha tudják is. Nem egy nagy titok, mert a másik partról jól látható. Mikor végre újra kiérünk a fák alól, felegyenesedem és bevárom Caelt. Amikor már mindketten a kis részen állunk, ahol csak még két rocker szerű tinédzser ácsingózik, hirtelen szalad ki belőle a kérdés, amire elsőre nem is tudom, mi lenne a jó válasz.
- Hüm – volt az első értelmes dolog, ami kijött a számon, aztán inkább leültem a tó partjára és lerúgtam a szandálom, hogy a vízbe lógassam a lábam. – Egy kicsit most megfogtál. De az tuti, hogy az első sosem jó, szóval ne parázz – nyugtatom meg. – Az első csókom szörnyű volt, komolyan! De aztán csak jobb lesz. Igazából szerintem gyakorlás kérdése, meg azé, hogy mennyire tudod felmérni a partnered. Gondolom az új barátnőddel volt, nem? – kérdezem tőle, és próbálom awkwardtalanítani a helyzetet. Számomra nem az, de látom rajta, hogy ő kényelmetlenül érzi kicsit magát. – Ne rágd magad túl sokat rajta. Ha legközelebb találkoztok, csak simán újra csókold meg, és figyelj arra, hogy reagál – mondom neki, de nem érzem, úgy hogy ez nagy segítség lett volna. – Úgy értem, hogy hüm… Szóval ha például úgy igazán rendesen apait-anyait beleadsz, ő meg kicsit visszahúzódik, akkor tuti, hogy inkább az a gyengéden andalgós fajta. Ha viszont ráharap, akkor ő is jobban szereti úgy… Na, jó igazából erre a kérdésre nem tudok jót mondani, és most belezavarodtam. Sok mindentől függ, de ha felsorolnám, tuti hogy minden kedved elmenne tőle. Csak próbálkozzatok, aztán igazából ennyi a kulcsa, meg hogy mindig figyelj oda arra, akivel csinálod. Semmi más nem lényeges – nézek rá végül. – Hát, ez nem volt sok, de cserébe kevés.