Ha ajtót rajzolsz a falra...

[- Hát, nem hiszem, negyedéves, és a Griffendélben van.]

 

Nem tudom, mennyire pártatlan a véleménye, mert azt hiszem, barátok vagyunk, de azért jól esik hallani pozitív dolgokat magamról. Még ha nem is ezek jutnának eszembe. A vicces még elmegy, de ez az édes dolog valahogy inkább egy gyereknek állna szerintem jól, vagy egy cicának, vagy ilyesminek. Az intelligens jelzőt pedig biztosan nem használnák rám túl sokan.
 Örülök, hogy nem tart nagyon bunkónak a fogadásért, sőt, mintha még tetszene is neki. Örülök, hogy Lout végre nevetni láthatom, most tényleg úgy tűnik, hogy őszintén boldog. Talán nem is tudnám megmondani, hogy ez a lány azonos azzal, akinek segítettem elbújni a három mardekáros fiú elől. Teljesen más embernek tűnik.
 - Hát, nem hiszem, negyedéves, és a Griffendélben van.- hirtelen nem tudnék senkit mondani másik házból, aki három évvel alattam van- talán azt a kis hollóhátas fiút, akivel egyszer voltunk büntetőmunkán, de neki nem jegyeztem meg a nevét, csak hogy aranyvérű volt. Talán Yaxley vagy valami ilyesmi, nem tudom biztosan. - Alexis a neve. Majd egyszer bemutatlak neki, biztos jól kijönnétek.
 Egy kicsit talán túlzottan feltűnő figyelemmel hallgatom, amit Lou mond a csókolózásról. Azért az megnyugtató gondolat, hogy elsőre mindenki béna, és nem kell rögtön olyan profinak lenni, mint a filmekben. Gyakorolni meg azt hiszem, bőven lesz még lehetőségem, és azt sem hiszem, hogy ne tudnék odafigyelni a lányra.
 - Annyira nem hangzik nehéznek, csak úgy éreztem, hogy olyan ügyetlenre sikerült. Szerintem neki is az volt az első csókja.- attól függetlenül, hogy bénának éreztem, azért mégis szép emlékként maradt meg bennem az a játszótér, amit talán soha nem fogok elfelejteni. Ahogyan azt az egész napot sem. - Neked milyen volt az első csókod?
 Egy kicsit talán személyes kérdés a lányt az első szerelemről kérdezni, de nem érzem magam rosszul emiatt. Már biztosan régen volt, és ha akarnék, sem hiszem, hogy nagyon vissza tudnék élni azzal, amit elmond. Persze, nem is akarok, tényleg úgy érzem egy kicsit, mintha a nővéremmel beszélgetnék, csak ez most kevésbé furcsa. Nem tudom, hogy Clarice mit szólna, ha a fiúkról próbálnék vele beszélni, meg arról, hogy ki tetszik neki. Talán hajlandó lenne beszélni erről, miután én is megtettem, de azért nem vagyok benne biztos. Lou talán könnyebben mesél ilyen dolgokról, mint a többi lány. Talán azért, mert már többet látott és átélt, mint a legtöbb ember a Roxfortban. Én csak egy villámlátogatást tettem májusban abba, amiben ő élt egy évig.
 Miközben vetek egy pillantást a két korombeli fiúra, és nekidőlök a kerítésnek, gondolkozok rajta, hogy mi lenne az, amit most megkérdezhetnék. Annyi mindent el lehet bénázni, és úgy érzem, jó lenne, ha nem a saját káromon tanulnék. Főleg nem Alex kárára, nem akarom, hogy miattam rosszul érezze magát, mert mondjuk valami ostobaságot mondok. De nem tudom, konkrétan mire kéne először rákérdezni. Még rátesz az egészre egy lapáttal, hogy kicsit ideges vagyok a tetoválás miatt, mintha egy fogorvosi rendelést várnék. Állítólag ez is legalább annyira fáj.
 - És mire kell még odafigyelnem, mi az, amit elronthatok?- szívesen megkérdezném, mi volt az, amit az ő barátai elrontottak, de nem szeretném megbántani, vagy ilyesmi. Valószínűnek tartom, hogy túl van néhány szakításon, de mégis úgy érzem, hogy nem kéne ezt így megkérdezni. Meg nem is biztos, hogy minden hibát, amit elkövettek a fiúk, vele követték el, biztos volt olyan, hogy a barátnői pasijai szúrtak el valamit. Én most úgy érzem, hogy nem élném túl, ha elszúrnám Alexisszel.

Caelius Edevane

♦♦♦

+16

- Hát, nem hiszem, negyedéves, és a Griffendélben van. – Már itt tudtam, hogy innentől feleslegesen folytatná. Hirtelen Potteren meg a kis követőin kívül egy darab griffendéles sem jutott eszembe. Még esetleg az évfolyamomról a hippi-ikrek meg a fiú-lány, Owen hős-szerelme. - Alexis a neve. Majd egyszer bemutatlak neki, biztos jól kijönnétek.
- Rendben – mosolygok rá. Furcsán jól esik, hogy Cael úgy gondolja, érdemes vagyok arra, hogy bemutassa nekem a barátnőjét. Lefogadom, hogy valami édes pofa az is, ha már Caellel van. Bár a griffendéleseket mindig is nehezebben tudtam elviselni, mint a mardekárosokat. Sosem tudtam feldolgozni a buta Isten-komplexusukat.

Kicsit belebonyolódok ebbe az egészbe, ami frusztrál. Bár az vígasztal, hogy tényleg nem létezik jó válasz. Kinek mi. Én tudom magamról, hogy nekem az andalgós, úgy szeretlek smárolás nem az esetem. Mondjuk azért sem, mert még sosem próbáltam.
- Annyira nem hangzik nehéznek, csak úgy éreztem, hogy olyan ügyetlenre sikerült. Szerintem neki is az volt az első csókja. – Kifújom a levegőt, és felrúgok egy kis vizet a lábammal, hogy az a döglött darázs ne felém ússzon tovább.
- Ah, örülök, hogy le tudtál ebből a katyvaszból szűrni valami hasznosat. Az első csók meg amúgy is leginkább az újdonsága miatt van így felfújva. Szerintem tényleg mindenkinek minimum fura az első.
- Neked milyen volt az első csókod? – kérdez rá Cael, mire elmosolyodok.
- Szar. Harmad éves voltam. Szerintem te akkor még pont nem jártál a Roxfortba, de volt egy bál. Mint a mesékben, komolyan. Egy hatodéves fiú elhívott. Volt szép ruhám, táncoltam is, meg minden. Aztán amikor felkísért a klubhelyiséghez megcsókolt. Máig ez életem legrosszabb csókja, de a körítés eléggé ott volt – vonom meg a vállam. – Mondjuk azután kiutált a fél hálókörletem, de az már mellékes.
Nem volt sosem problémám az ilyen témákkal. Néha megfordult a fejemben az is, hogy annyira nulla az érzelmi világom, hogy azért tudok szinte bármiről ennyire nyíltan beszélni, mert szégyenérzetem sincs. Ami tényleg nincs sok. Hát, inkább ez menjen az intelligenciám rovására, mint fordítva.

Én is csak bambulok, és hagyom Caelnek, hogy a saját gondolataiban elmerüljön. Tudom, hogy én utálom, amikor megzavarnak, ezért inkább csak csöndben zavarom a vizet a lábujjaimmal. Nem mondhatni, hogy szép tiszta lenne, de azért egy városi tóhoz képest még mindig makulátlan. Ritkán látni benne csak műanyagpalackot, vagy újságpapírt.
- És mire kell még odafigyelnem, mi az, amit elronthatok? – böki ki végül. Megint egy fogós kérdés.
- Rengeteg mindent – sóhajtok. – Az a baj az első kapcsolatokkal, hogy azok akaratlanul is tesztfázisban üzemelnek, legalább az elején. De ne parázz ezen, hogy mit ronthatsz el, meg mit nem. Csak legyél kedves és őszinte. Ha igazi kapcsolatot akarsz az sem hátrány, ha nincs hátsószándékod. Én mindig könnyebbnek találtam, ha egy srác tisztán közölte velem, hogy mit akar. Meg akar ismerni? Oké. Meg akar dugni? Hát, az is oké. Legalább nem játszunk zsákbamacskásat. Meg amúgy is elég egyszerű kiszúrni a kákalagot a vízben – dőlök hátra és a táskám a fejem alá hajtom. Feltűröm a pólóm is, hogy kihasználjam a napsütést, és megpróbáljak lebarnulni. Ami esetemben esélytelen. – Igazság szerint az én filozófiámban mindig mindenki a nyers valójában szerepel. Túl okos vagyok ahhoz, hogy egyszerű legyen átverni, és túlzottan realista. Az is biztos, hogy kevés olyan jószándékú ember van, mint te. Szóval én nem nagyon félek attól, hogy el tudnád szúrni. Elég simulékony a természeted ahhoz, hogy igazodj a másikhoz. És ez pozitívum. Mondhatsz akármekkora taplóságot, úgyis rájössz és bocsánatot kérsz, neki meg nem lesz szíve nem megbocsájtani. Nehezen találhatna jobbat. Úgyhogy neked szerintem semmi aggódni valód nincs.

[- Nem semmi, hogy már tizenhárom évesen is ennyire tetszettél a fiúknak.]

16+

Néhány másodperc tétovázás után úgy döntök, követem Lou példáját: leveszem a cipőm és a zoknim, feltűröm a nadrágom szárát, és belelógatom a lábamat a vízbe. Nem bízok túlzottan a városi tavakban, a muglik mindent teleszemetelnek, de ez itt most tisztának tűnik.
 Először nevetek, de azután elcsodálkozok az első csókról szóló mesén. Azt hittem, hogy nekem meg Alexnek sikerült egy kicsit korán, de Lou legalább egy évvel fiatalabb volt, mint mi, ráadásul egy hatodéves vitte el. Kicsit furcsa belegondolni, olyan, mintha én jövőre megcsókolnék egy olyan lányt, aki most ment csak másodikba. Rögtön be is ugrik Merel, mint harmadéves, de ő még annyira gyereknek tűnik.
 - Nem semmi, hogy már tizenhárom évesen is ennyire tetszettél a fiúknak.- szinte biztos vagyok benne, hogy most, hogy elült ez a sárvérűzés, alig egy-két hónapon belül egy fiú oldalán fogom látni Lout. Kedves, okos, szép, és a körülményekhez képest nagyon vidám, kész csoda lenne, ha egyedül maradna. Nem is értem, hogy lehetett csak azért bántani, mert nem varázslók a szülei. Most, hogy hátradőlök a fűbe, és miközben az égre nézek, kicsit megrugdalom a vizet, elképzelni is nehéz, hogy valaki egy ilyen butaságért emberek százait ölte meg.
 Egy kicsit feljebb ülök, amikor meghallom: rengeteg dolgot el lehet rontani. Elég ijesztő belegondolni, hogy szinte bármikor elronthatom azzal a dolgot, ha csinálok vagy nem csinálok valamit, még akkor is, ha a lány szerint az őszinteség és a kedvesség megoldja a problémákat. Ahogy a vizet rugdosom, eszembe jut, amikor Alexis mesélt nekem arról, hogy a szökőkúthoz járt fürdeni. Egy kicsit el is mosolyodok a gondolatra, nem hiszem, hogy mi tényleg komolyan össze tudnánk kapni bármin.
 - Szóval, ha őszinte és kedves leszek vele, nem lesz komolyabb gond?- miközben a lány válaszát hallgatom, figyelem a gyűrűket, amik a lábam körül keletkeznek a vízben. Amikor vele vagyok, tényleg elégnek tűnik ennyi, de előre nézve, annyi minden elromolhat. Biztosan nem lesz túl jó a házaink közötti kapcsolat ősztől, akár ott is, bármikor mondhatok valami butaságot véletlenül, ami esetleg túlzottan sértő ahhoz, hogy elfelejtse. De a távolság az, amitől tartok még. Nyáron olyan nehezen találkozunk. Igaz, azt hiszem, ez nem lesz gond, nemsokára kezdődik az év, és addig még találkozunk.
 Vetek egy oldalpillantást Louisera, de sikerül pont az ellenkező viselkedést hoznom a megszokottól, és inkább a vizet kezdem el nézni, amikor látom, hogy felhúzta a pólóját. Más lányokat egészen biztos, hogy szívesen megnéznék, de a hollóhátas lány iránt tényleg úgy érzek, mintha a testvérem lenne. Pedig nem beszéltünk személyesen többször, mint kétszer, pont, ahogyan Alexszel is. Talán kicsit gyorsan alakítok ki érzelmi kötődést.
 - Egy kicsit félek, hogy elkapkodok dolgokat. Alig néhány órája ismertük egymást, amikor először megcsókoltam, és hát visszacsókolt, de nem tudom, hogy nem érezte-e úgy, hogy siettetem vagy ráerőltetek-e valamit.- ha ő is úgy érez, mint én, akkor azt hiszem, hogy ez a félelem nem teljesen alaptalan. Úgy érzem, bármit megtennék, amit szeretne, hogy velem maradjon, hogy ne veszítsem el őt, még akkor is, ha esetleg számomra kellemetlen dolgot szeretne, vagy olyasmit, amit nem szívesen teszek. Bár nagyon kevés ilyet tudok mondani, azért akadna.
 - Az első... az tényleg annyira fáj? Azt hallottam valakitől.- kihúzom a lábam a vízből, és miközben nézem, ahogy a vízcseppek leszáradnak bőrömről, eszembe jut, hogy most gondoltam Alexre először ilyen vonatkozásban. Vele kapcsolatban inkább ijesztőnek, mint izgalmasnak tűnik a dolog amiatt, hogy esetleg kellemetlen lenne neki.

Caelius Edevane

♦♦♦

+16

Nézem, ahogy elhelyezkedik, és közben tovább rugdalom a lábujjaimmal a vizet. Kellemes érzés. Jól esik a hűvös víz kontrasztja a kimelegedett bőrömön. Nevet a bugyuta első próbálkozásomon, amit megértek. Már leginkább én is csak nevetek rajta. Főleg, hogy mindenek ellenére, még mindig olyan érzés kerít a hatalmába, ha rágondolok, mintha valami hercegnő lennék egy mesében. Nem hiszem, hogy bárki is felül tudná ezt szárnyalni, akármennyire is messzire sodródtam már attól a naiv lánytól, aki akkor voltam.
- Nem semmi, hogy már tizenhárom évesen is ennyire tetszettél a fiúknak – jegyzi meg Cael, mire megvonom a vállam.
- Ezzel a részével sosem volt problémám. A külsőségek, meg az önbizalomhiány sosem volt túlzottan jelen az életemnek ezen a terén – sóhajtok mosolyogva, bár talán kicsit inkább fintorra hajaz az a mosoly. – Az inkább akkor jön, amikor ezen túl kéne lépni.

Látom, hogy kicsit a frászt hozom rá, ahogy felül. Elsőre tényleg ijesztőnek tűnhet, de aztán belejön az ember. Vagy legalábbis szerintem Cael belefog. Nem tűnik annak a típusnak, akinek problémái lennének önmaga kifejezésével. Legyenek azok szavak, vagy gesztusok.
- Szóval, ha őszinte és kedves leszek vele, nem lesz komolyabb gond? – kérdezi is meg végül.
- Nem hinném – rázom meg a fejem. – Olyan típus vagy, akit nem nehéz elképzelni egy kapcsolatban. Szóval szerintem nem. Tényleg ne aggódj. Meg amúgy is azt mondtad, hogy griffendéles a lány. Tuti szuperhős-komplexusa van és már rég a fejébe vette, hogy akármi is lesz, te az övé leszel – lököm vállba és remélem, nem veszi rossznéven a megjegyzésem. Kezd az érdes nyelvem megint fogni, bár nem vagyok benne biztos, hogy Caellel kéne ércelödnöm. Mégis úgy hiányzott már ez a tulajdonságom, hogy eszemben sincs abbahagyni. Jó kis Wolf-féle szócsaták. – Griffendélesek… - dörmögöm az orrom alatt. És be kell vallanom, hogy hat évem alatt velük kerültem a legkevesebbszer kontaktusba. Szinte egy olyan griffendélest sem tudnék mondani, aki közel állna a szívemhez.

- Egy kicsit félek, hogy elkapkodok dolgokat. Alig néhány órája ismertük egymást, amikor először megcsókoltam, és hát visszacsókolt, de nem tudom, hogy nem érezte-e úgy, hogy siettetem vagy ráerőltetek-e valamit – hadarja, mire felülök.
- Hé! Nem kényszerítetted semmire, jól mondom? – húzom fel a szemöldököm. – Ha gyors voltál neki, majd szól, hogy lassíts le ezután egy kicsit. Plusz, ha visszacsókolt – rántom meg a vállam és felnyúlok, hogy megigazítsam a hajam.
- Az első... az tényleg annyira fáj? Azt hallottam valakitől – folytatja Cael, miközben én a hajam babrálom. Éreztem benne valami ragacsosat, de nem akarom félbeszakítani, mert látom rajta, hogy mennyire nem lenne jó az időpont.
- Hát, ez is változó – húzom le a kezem az ölembe és átfogom egyikkel a másikat, hogy még véletlenül se nyúljak fel babrálni. – Nekem például nem fájt egyáltalán, de hallottam olyat, aki inkább abbahagyta, úgy fájt neki. Bár szerintem az a lány, amúgy is szeretett rájátszani a dolgokra. Volt néhány problémája otthon, és kicsit olyan volt, mintha feltűnési viszketegsége lenne – húzom el a szám visszagondolva. Talán eggyel, vagy kettővel fölöttem járt a csaj. – Gondolom neked is ez lesz az első. Annyit mondok, hogy beszéljetek előtte, és játszatok nagyon, nagyon sokat. Az első sokszor lehet kicsit olyan, mint az első csók – mutatok rá, majd már nem bírom tovább és felnyúlok a kontyomhoz. Szerintem leesik az állam, amikor az ujjaim összefognak egy ragacsos, jó nagy rágó körül. – Baszki! – nyögök fel megfeledkezve magamról, majd körbenézek. Senki nem tűnik gyanúsnak. Pláne mert senki nincs itt. Hacsak nem az a két tróger volt, akik lassan készültek elhúzni a csíkot. – Baszki!

[- Túl lépni?]

16+

- Túl lépni?- egy kicsit értetlenül nézek Loura, nem egészen értem, mire gondolhatott. Én mindig azt hittem, hogy egy kapcsolatnál az egymásra találás, a csók a bonyolult, ami utána jön, az már könnyebb egy fokkal. Főleg, ha már tudod, mit kéne csinálni.
 - Szerintem nagyon szép, kedves és okos vagy, biztosan sorban fognak állni a fiúk, ha kezdődik az év.- persze, a lány talán nem az én bókjaimra van rászorulva ahhoz, hogy jobb kedvű legyen, de komolyan így gondolom. Talán már vőlegénye is lenne, ha nincs ez az egész ügy a halálfalókkal.

 Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor azt kell mondanom, hogy nem hittem, hogy lesz barátnőm tizenhat éves korom előtt. Annak ellenére, hogy népszerű voltam mindig az évfolyamon, a lányok inkább hülyének tartottak engem és Mattet, úgyhogy mindig azt hittem, hármunk közül Dominic lesz az első, akinek barátnője lesz. Még ha ezt soha nem is mondtam volna neki, meg magamnak sem szívesen ismertem volna be. De máshogy alakult.
 - Nem szereted a griffendéleseket?- muszáj elvigyorodnom, hiszen ezt főleg a mi házunkra szokták mondani, és ezt a vádat többnyire büszkén be is ismeri a legtöbb mardekáros. Én már Alex előtt sem utáltam őket, ha nem a legnagyképűbb bunkókkal meg a Potter-fanokkal hoz össze a sors, kifejezetten jó fejek. Inkább a hugrabugosok azok, akiket nehéz megérteni, bár őket kevésbé ismerem.
 
 Egy kicsit még tördelem az ujjaim, nem vagyok benne biztos, hogy Alex tényleg szólt volna, ha nem tetszik neki valami, de végül úgy döntök, hiszek Louisenak. A griffendéles lány mellett tényleg úgy érzem, hogy szinte eggyé válunk, remélem, hogy érezném, ha nem csinálnék jól valamit, ha rossz lenne neki. Talán az is a baj, hogy idősebbként kezelem magam, pedig nem vagyok az valójában, még akkor sem, ha én tizenöt leszek, ő pedig tizennégy, amikor kezdődik a suli. Nyolc hónap nem igazán számít, sőt, ha mindketten csúszunk egy hónapot, még évfolyamtársak is lennénk. Akkor vajon hamarabb észreveszem?
 Egy kicsit bánom már, hogy ilyen témát hoztam fel, mert ez már szemmel láthatóan zavarja Lout, legalábbis a kézmozdulataiból valami ilyesmit szűrök le. Azért hálás vagyok a tanácsaiért, és azért, hogy tudom, nem feltétlenül kell rossznak lennie. Ehhez muszáj egy lányt kérdezni, mástól nem lehet őszinte tanácsot kapni ilyen dolgokban.
 - Igen, nekem is az első lesz, azért is tartok tőle, hogy elrontom. Mennyire érdemes sokat? Miből lehet azt tudni?- egy kicsit fészkelődök a helyemen, azért elég kényelmetlen ezeket a dolgokat egy lánnyal megbeszélni, főleg úgy, hogy ilyen bizonytalan vagyok. - Bocsi, hogy ilyen kérdéseket teszek fel, tudom, hogy elég bunkóság...
 Hirtelen elharapom a mondatot, és odakapom a fejem, amikor meghallom Lou hirtelen megszólal, teljesen más hangon, mint ahogy addig beszélgettünk. Néhány másodpercig azt hiszem, én csináltam, vagy mondtam valamit, de azután észreveszem, hogy a hajánál fogdos valamit. Rögtön felállok, hogy megnézzem, mi az, de már azelőtt sejtem, hogy megnézném.
 - Hú... várj, így még jobban beragad.- emlékszem, amikor valami mugli srác csinálta ezt Clar hajával, anya egy varázslattal kiszedte a rágót. Emlékszem a kézmozdulatra, de a varázsige sajnos nincs meg, nem is tudom, milyen varázslat lehetett. Talán valami extra, anya a szépségápolással foglalkozik. - Neked már szabad varázsolnod, ugye?- halkan kérdezem meg a lányt, hátha, mert akkor talán jobb a helyzet, ő biztosan ki tudja szedni. Ha nem, akkor sajnos nincs jobb ötletem, keresni kell egy fodrászt.

Caelius Edevane

♦♦♦

+16

- Túl lépni? – kérdezi, és látom, hogy nem igazán érti. Nem is várom el tőle. Emlékszem, hogy milyen tévképzeteim voltak, amikor belekezdtem ebbe az egész játékba. Aztán jöttek az újabb és újabb fiúk és valahol útközben azzá lettem, aki most vagyok.
- Egy dolog valakivel lefeküdni, vagy csókolózni, vagy egyéb dolgokat csinálni – sóhajtom és bámulom, ahogy a fejem felett a szél hajtja a bárányfelhőket. – Azzal sosem volt problémám, hogy fizikailag közel kerüljek valakihez, de sosem bíztam senkiben annyira, hogy a gondolataimat is rábízzam – mondom neki. Kicsit szánalmasnak érzem magam, de ez van. Kevés esélyt látok arra, hogy ez a közeljövőben változna, hiszen egyenlőre abban sem vagyok biztos, hogy száz százalékos az elmeállapotom. Hogy engedhetnék be valakit, ha úgy látszik én sem vagyok bent?
- Szerintem nagyon szép, kedves és okos vagy, biztosan sorban fognak állni a fiúk, ha kezdődik az év – lelkesít, ami jól esik, de azért ennél ez bonyolultabb.
- Nem kételkedem benne – értek egyet. – De nem hiszem, hogy bármelyik szemébe is tudnék nézni a tudattal, hogy amikor számított mind elfordultak tőlem. Nem hibáztatom őket, ne érts félre. Megértem, hogy féltek, mert én első kézből ismerem az érzést. De nem tudok ettől mégsem elvonatkoztatni, és nincs sem az az Isten, sem Merlin, ami rá tudna venni, hogy bármelyiket is közel engedjem magamhoz. Egyszerűen nem. – Eszembe jut, amit még Giának mondtam, hogy a háború mindenkit lecsupaszít, és megfoszt a kedvenc kis jelmezétől. Hát, van amikor a valóság túl undorító, és inkább kérnéd vissza a sok színjátékot és megtévesztést, még akkor is ha már előtte is tudtad, hogy mind csak olcsó közjáték.
 
- Nem szereted a griffendéleseket? – kérdezi, mire csak megvonom a vállam.
- Nem az, hogy nem szeretem őket, csak idegesít, hogy a legtöbb milyen ostoba módon rohan fejjel a falnak. Bármi van, előtör a hős-énjük és kidobják az agyukat az ablakon. Ez pedig ellenkezik mindennel, amiben én hiszek. Kicsit bolondnak tartom őket – mondom. – Nem mindet, komolyan nem. Grangerrel néha el tudtam diskurálni néhány könyvről a könyvtárban, de aztán ott van Izabel Bishop, aki a primitívség mintapéldánya a százharminc centijével meg a rohadt nagy pofájával, amit sosem tud befogni.

- Igen, nekem is az első lesz, azért is tartok tőle, hogy elrontom. Mennyire érdemes sokat? Miből lehet azt tudni?  - Caelnek ma csupa fogós kérdése van, ami nem zavar annyira, mint az a valami a hajamban. Kifújom a levegőt, hogy megszabaduljak ettől az idegesítő kényszertől és felnyúljak, hogy tovább birizgáljam.
- Csupa jó kérdésed van, Cael – mondom neki mosolyogva. – Talán abból, ha már mind a ketten magabiztosak vagytok a dolgotokban. Nekem mindez nagyon más volt, szóval nem lehetek benne biztos, de valahogy a többiek élményeiből ezt szűrtem le. A legtöbb lány elvárja, hogy gyengéd legyél vele, meg cirógasd meg hát ilyesmik. Többet tudnék mondani, ha ismerném Alexist. Így kicsit vaktában tapogatózok – ismerem el. Nem szeretek hitegetni, ha nem tudok valamit, vagy nem vagyok száz százalékig biztos benne, akkor inkább nem mondom.

Nem bírom tovább, és muszáj megbizonyosodnom róla, hogy tényleg az van-e a hajamban, mint aminek hiszem. Igen, tényleg egy rágó. Miután bunkóm félbeszakítom Caelt, feláll és közelebb merészkedik a hajamhoz. Remélem, hogy ő ki tudja szedni.
- Hú... várj, így még jobban beragad. – Fújtatok egyet, majd a tekintetem a két srácra szegezem, akik már felszedték a sörös dobozaikat és elindultak a fák felé. - Neked már szabad varázsolnod, ugye?
- Ühüm – nyögöm, és előhúzom a pálcám a táskámból. Nem jut eszembe jobb, ezért amikor a második srác is elhúzta a csíkot: - Tergeo. Kijött?  - kérdezem reménykedve és arrébb húzom a pálcám meg a kezem is. – Mellesleg nem tartom bunkónak a kérdéseidet.

[- Igen, sajnos van, akinek addig kellesz, amíg nincs belőle baja. De biztosan megtalálod azt az egyet. Sokan vannak például, akik nem jártak be tavaly, vagy akikkel nem is ismertétek egymást eddig. Én például nem ismertem Alexet, amíg össze nem futottunk az Abszol úton, pedig csak egy évvel jár alattam, és másik házba lett osztva. Aztán egyszer csak összetalálkoztunk, és kiderült, hogy mennyire összeillünk.]

Egy kicsit furcsának találom Lou szavait. Most, hogy szeretek valakit, elképzelni sem tudom, hogy lehet valakivel úgy csókolózni, pláne szexelni, hogy nem bízol meg benne. Igaz, én sem mondom el minden gondolatomat, de azt hiszem, nincsenek igazán olyan titkaim Alex előtt, amiket nem mondanék el, ha kérdezné.
 - Igen, sajnos van, akinek addig kellesz, amíg nincs belőle baja. De biztosan megtalálod azt az egyet. Sokan vannak például, akik nem jártak be tavaly, vagy akikkel nem is ismertétek egymást eddig. Én például nem ismertem Alexet, amíg össze nem futottunk az Abszol úton, pedig csak egy évvel jár alattam, és másik házba lett osztva. Aztán egyszer csak összetalálkoztunk, és kiderült, hogy mennyire összeillünk.- viszonylag sok varázsló van, és szerintem Lou már a hatodévesek közül sem ismer mindenkit, főleg nem mondjuk a Hugrabugból vagy a Mardekárból.
 
 - Na, én is hasonlóképpen vagyok a griffendélesekkel. Némelyikkel jól kijövök, Alexet imádom, de egyszerűen túl sok ott az a „zárva az ajtó-törjük be!” típusú ember. Meg valahogy olyan arrogánsak tudnak lenni. Fú, elképzelni sem tudom, mit fogunk kapni, ha kezdődik az év, most büszkébbek lehetnek magukra, mint egy disznó, aki megtanult repülni. Ránk meg nagyon durván fújni fognak onnan.- persze, tisztában vagyunk azzal, hogy seggfej mindenhol van, a mardekárosok között évfolyamonként legalább három mindig szokott lenni, de a Griffendélben egyszerűen visszataszító, hogy ezt az egészet úgy csinálják, hogy ránk húzzák a „gonosz” szerepét. - Amúgy, ki az a Bishop?
 
 Egy kicsit elpirulok, és el is döntöm, hogy nem kínzom tovább szegény Lout a szexről feltett kérdéseimmel. Azt hiszem, már elég sokat elmondott így is, ami segíthet majd, ha eljön az ideje, de nem akarom olyasmivel piszkálni, ami neki kényelmetlen téma. Mert szemmel láthatóan az neki.
 - Köszi! Azt hiszem, értem.

 Vetek egy dühös pillantást a két tinédzser felé, aki vélhetően Lou hajába pöckölte a rágót. Nem tudom, miért kell ilyet csinálni valakivel, akit nem is ismersz. Ezt amúgy soha nem értettem a mardekárosok egy részében is, ha már szívatsz valakit, legalább tudd, hogy megérdemli, és nem csak úgy random választasz valakit.
 - Aha, kijött.- bár nem látom, hová tűnt a rágó, már nem a hajában van. Egy kicsit azért irigykedve nézek Lou pálcájára. Persze, nem azt irigylem, van nekem is, de olyan jó lenne, ha használhatnám, ha tudnék dehoppanálni. Akkor csak egy perc lenne Alexet elérni, egy perc lenne meglátogatni a barátaimat, és megkímélném magam rengeteg fáradtságtól is. Igaz, ez talán abból a szempontból nem rossz, hogy tudom, milyen rohadt nehéz muglinak lenni. Sokan, főleg a mi házunkban, erre nem jönnek rá. Például nem egy pálcaérintés leszedniük egy tetkót.
 
 - Lou, kérnék egy szívességet...- egy kicsit nehezen vezetem fel a dolgot, de most, hogy beugrott a tegnapi fogadás, megint idegesebb leszek. Hiába terveztem úgy, hogy egyedül megyek, nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni. - Fogadtam tegnap pár barátommal, és vesztettem, meg már előtte is tervben volt... nem tudsz egy jó tetováló szalont?- azt nem merem mondani, hogy maradjon ott velem, de remélem, azt megteszi magától is.

Caelius Edevane

♦♦♦

- Igen, sajnos van, akinek addig kellesz, amíg nincs belőle baja. De biztosan megtalálod azt az egyet. Sokan vannak például, akik nem jártak be tavaly, vagy akikkel nem is ismertétek egymást eddig. Én például nem ismertem Alexet, amíg össze nem futottunk az Abszol úton, pedig csak egy évvel jár alattam, és másik házba lett osztva. Aztán egyszer csak összetalálkoztunk, és kiderült, hogy mennyire összeillünk.
Még mindig lenyűgözött Cael ártatlan hozzáállása, és irigyeltem, amiért őt meghagyta így a háború. Nem vettem volna el tőle semmi pénzért, de irigyeltem.
- Nem hiszek a Nagy Ő-ben. Szerintem badarság. Olyan szürreális – mondom neki, csak úgy mellékesen. Nem zavar, ha ő igen, de én már régóta nem. Nem azért mert sokan megbántottak volna – lefogadom, hogy én több emberen gyalogoltam át -, hanem mert egyszerűen hülyeségnek tartom, hogy létezne egy ember, aki tökéletes lenne. Hiszen nekem is több olyan tulajdonságom van, ami mellé passzolnia kéne. Inkább hiszek abban, hogy sok olyan ember van, akivel különbözőképpen, de meg lehet találni a közös hangot. Vagy abban, hogy ez az egész egy baromság, amit arra építünk fel, hogy ne üres bábokkal szexeljünk, hanem valakivel, akire címkéket aggatunk, hogy megmagyarázzuk a társadalomnak, igen ezért vagyok vele. – És azt hiszem, most egy jó darabig semmilyen kapcsolatra sem vágyom.

- Na, én is hasonlóképpen vagyok a griffendélesekkel. Némelyikkel jól kijövök, Alexet imádom, de egyszerűen túl sok ott az a „zárva az ajtó-törjük be!” típusú ember. Meg valahogy olyan arrogánsak tudnak lenni – mondja. Ismerem az érzést, amit a tapló griffendélesek tudnak kiváltani a normális emberekből. - Fú, elképzelni sem tudom, mit fogunk kapni, ha kezdődik az év, most büszkébbek lehetnek magukra, mint egy disznó, aki megtanult repülni. Ránk meg nagyon durván fújni fognak onnan. – Nem állom meg, hogy Cael disznós hasonlatán ne nevessek fel.
- Nem mondhattam volna én sem szebben – dicsérem és elhessegetek a lábammal valami levelet. Legalábbis remélem, hogy az valami levél volt, mert nem emeltem fel a fejem, hogy meg is nézzem. – Tudom, hogy ki fognak utálni, mert az emberek buták, és szükségük van mindig egy bűnbakra, akit hibáztathatnak a saját fájdalmukért, vagy hibáikért. A Mardekár pedig könnyű célpont lett volna Parkinson ostoba felszólalása nélkül is, de így… - húzom el a szám. Tudom, hogy miről beszél. – Véleményem szerint nyugodtan átkozd majd meg azokat, akik beléd kötnek, mert nincs joguk hozzá. Pont ugyan annyi bátor ember van a Mardekárban is, mint mondjuk a Griffendélben. Azzal a különbséggel, hogy nem egy rakat fejvesztett idióta, aki rohan a dicsőség felé. Hanem olyan emberek, akik megállnak gondolkozni, és nyernek.

- Bishop egy jelentéktelen figura, de van egy olyan balsejtelmem, hogy nemsokára közelebb kerülünk egymáshoz – vonom meg a vállam. Bár nem beszéltem már Owennel egy ideje, volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja feladni Bishopot, és én nem is bánom. Csak azt reméltem lesz annyi esze, hogy januári légyottunkat nem hozza fel. Különben Bishop legyőzhetetlen kényszert fog érezni arra, hogy összehozzon egy randevút nekem az ütőjével.

Cael megköszöni a segítségem, ami aranyos tőle, bár azért olyan világrengető tanácsokkal nem sikerült előállnom. Talán rossz embert kérdezett. Kicsit érzelmi nulla vagyok én ehhez. Aztán segít leellenőrizni, hogy eltűnt-e a rágó a hajamból. Basszus, tökre megkönnyebbültem. Nem hittem volna, hogy egy egyszerű Tergeo képes ilyesfajta csodatételekre.

- Lou, kérnék egy szívességet... – felnézek Caelra, és várom, hogy folytassa. - Fogadtam tegnap pár barátommal, és vesztettem, meg már előtte is tervben volt... nem tudsz egy jó tetováló szalont?
- Tetkót akarsz? – kérdezek vissza leesett állal. – Azta. Biztos vagy benne? Mármint, ha csak a fogadás miatt akarod, akkor inkább menjünk el az Abszol útra, és tuti találunk valami könyvet a témáról. Szívesen varázsolok neked valami ideiglenest. Azért ne varrass magadra tetkót – mondom neki, és már állok is fel, hogy eleget tegyek az ígéretemnek.

[- Igazából tényleg ráér. Ha valamiért most szétmennénk, szerintem én sem akarnék barátnőt nagyon hosszú ideig.]

- Igazából tényleg ráér. Ha valamiért most szétmennénk, szerintem én sem akarnék barátnőt nagyon hosszú ideig.- annak ellenére, hogy tudom, amit mondok, talán közelebb áll a valósághoz, mégis úgy érzem, hogy élni sem nagyon tudnék Alex nélkül, eltűnne minden boldogság vele. Láttam már persze szakítás után letört embereket, és tudom, hogy fel lehet gyógyulni belőle, de nem tudom, hogy nekem menne-e. Valószínű a seb sosem gyógyulna meg teljesen.

 - Hát, sajnos azért az igaz, hogy a halálfalók nagy része egyszer mardekáros volt, meg nálunk is van idióta, szóval azért valamennyire jogos. Azért én megátkozom majd a griffendéleseket, akik balhézni akarnak velem.- biztos, hogy most, hogy mindenki abból a házból kollektívan magáénak fog vallani egy győzelmet, függetlenül attól, hogy ott volt-e, mi pedig ugyanúgy halálfalók leszünk, tényleg nem hiszem, hogy könnyű dolgunk lesz. Ráadásul visszakapják a hátszelüket is az igazgató részéről. Furcsamód biztos vagyok benne, hogy az olyanok, mint Alex, akik tényleg harcoltak, szerényebbek lesznek azoknál, akik az elsők között futottak el. És akármennyire gyávának tűntek a mardekárosok néhányan, azt hiszem, érthető, hogy nem akartak meghalni egy reménytelen harcban. Én sem mennék vissza semmi pénzért újra a Roxfortba, legfeljebb valakiért, aki fontos nekem. A macskáért még egyszer biztosan nem.
 
 - Közelebb kerültök?- egy kicsit összehúzom a szemem, nem értem, miért akarná Lout egy griffendéles lány bántani. Mert az jön le a szavaiból. Azt mindenesetre már tudom, hogy bármi történik, azt nem fogom hagyni, hogy bárki bántsa szegényt azután, amin keresztül ment. - Ha bántani akar, akkor csak szólj nekem. A haverjaimmal úgyis mindig kötekedőket intézünk el. Igaz, ő lesz az első lány, de majd finomak leszünk.
 Elmosolyodok, de azért nem szánom teljesen viccnek a felajánlást. Így működik a Mardekár, összezárunk, ha egyet a sorainkból bántani akarnak, és elintézzük, hogy az illető megbánja, hogy vele kezdett. Ha Lou nem is mardekáros, azért a barátom, úgyhogy azt hiszem, ezt kiterjesztjük rá is. Ő is annyi mindenben segített, és még sok dologban segíteni fog nekem.
 - Amúgy mi baja ennek a lánynak veled?
 
 - Nem csak azért, csak már régóta akarok tetkót. Igazából már tavaly augusztusban is szóba került, csak aztán áttolódott. Jó is, hogy buktam a fogadást, lehet megint túlhalogatta volna.- elég gyorsan mondom a szavakat, főleg azért, mert ideges vagyok. Annyira nem vagyok baráti viszonyban a tűkkel, úgyhogy a felvarrástól eléggé tartok. Még azon is elgondolkoztam, hogy kellene valami érzéstelenítőt néznem hozzá, de azt mondják, hogy úgy nem is igazi a tetkó, ha nem fáj.

Caelius Edevane

♦♦♦

- Igazából tényleg ráér. Ha valamiért most szétmennénk, szerintem én sem akarnék barátnőt nagyon hosszú ideig.
Kicsit megint irigyelni kezdtem Caelt. Én miután szétment az első kapcsolatom, ami nagyjából három hétig tartott, fogtam magam és kerestem egy másikat. Kicsit sem bánkódtam, mert nem volt miért. Jöttek és mentek. Egyikőjük sem számított. Úgy még Owen sem, és ez néha megrémített. Pláne, amikor láttam a saját szánni való kis érzelmi világomat másokéval párhuzamba állítva. És mennyire kell mélyen lenni ahhoz, hogy már egy tizenöt éves fiú is többet tudjon az érzésekről, mint én?

- Hát, sajnos azért az igaz, hogy a halálfalók nagy része egyszer mardekáros volt, meg nálunk is van idióta, szóval azért valamennyire jogos – folytatja. Igazság persze van abban, amit mond, mégsem tudok utálni egy házat kollektívan. Az általánosítás mindig az ártatlanokat bünteti igazán. - Azért én megátkozom majd a griffendéleseket, akik balhézni akarnak velem.
- Nem is vártam tőled mást – kacsintok rá. – Először hátulról jól le kell fegyverezni őket, aztán mehet a buli, igaz? – kérdezem viccelődve és feltámaszkodok a könyökömre.

- Közelebb kerültök? – kérdez vissza, mire grimaszolok egyet a gondolatra megint. Hát, több az esély arra, hogy megtörténjen, mint arra, hogy nem. Mielőtt válaszolhatnék, már folytatja is. - Ha bántani akar, akkor csak szólj nekem. A haverjaimmal úgyis mindig kötekedőket intézünk el. Igaz, ő lesz az első lány, de majd finomak leszünk. – Elmosolyodok a felajánláson, hiszen tudom, hogy komolyan gondolja.
- Tudod, Cael, még mindig te vagy a legcukibb mardekáros – mondom neki. Sosem találkoztam még ilyen kedves emberrel, mint ő. Bár ez több, mint valószínű, hogy a silány keresésem eredménye. Megint pofán vágott a gondolat, hogy igazából, az érzelmi világomat én húztam le, mert sosem adtam neki esélyt.
- Amúgy mi baja ennek a lánynak veled? – Ezen meg aztán még fel is nevetek. Ha lenne egy kis szégyenérzetem, talán még el is pirulnék.
-  Owen Redway megvan? – kérdezem tőle, bár a történet szempontjából, jelentéktelen információ. – Na, hát Bishop meg ő táncolnak már egy ideje, csak hát a félfiút visszahúzzák a moráljai, meg tudom is én, a griffendéles önérzete – rázok aprót a fejemen. Nehéz elismerni, de talán Bishop csinálja jól, hiszen, amint a mellékelt ábra is mutatja, egy magamfajta lohol utána, és issza minden szavát. Mégsem éreztem úgy, hogy ez lenne számomra is a helyes út. Társadalmi elvárásokra, meg az úgynevezett barátaim véleményére építeni a kapcsolataimat. Na, és aztán ha Redway végig ment a fél iskolán? Legalább tudja hová tegye. Plusz, pont ezért esélye sincs rá, hogy úgy ismerje Owent, ahogy én. Minden sallang, hazugság, önámítás és kitalált játék nélkül. Olyan nyersen, és durván. Eszembe jutott megint, hogy mit kezdett el mondani a színpadon. Tudtam, hogy kicsit később nem lennénk rossz páros. Ismernénk egymást kívül belül, oda-vissza, de nem lenne fair addig váratnom Owent, amíg újra megtalálom saját magam. Akkor semmivel sem lennék jobb Bishopnál. – Én meg előbb értem célba, mint ő – mondom neki egy sokat sejtető vigyorral, amivel a saját belső viszolygásom és aggályaim is próbálom elnyomni.

- Nem csak azért, csak már régóta akarok tetkót. Igazából már tavaly augusztusban is szóba került, csak aztán áttolódott. Jó is, hogy buktam a fogadást, lehet megint túlhalogatta volna. – Nem győz meg, egy picit sem. Egy icike-picikét sem, mégis felállok. Úgy vagyok vele, hogy az ajtóban még mindig meg lehet fordulni, meg még akár utána is.
- És gondolom, én vagyok a tökéletes választás – vigyorgok rá mindent tudóan. – Csak nem szülői aláírás is kéne? – kérdezem tőle, és keresztbe fonom a karjaimat. Nem mintha nem segítenék szívesen, de ennyi piszkálódás jót tett a lelkemnek.

[- Hát, az élet nem fair, úgyhogy érdemes sokan menni egyre, hátulról. A griffendéleseket pont azért röhögik ki sokan, mert azt hiszik, hogy az fair, ha odaáll valaki elé, hogy akkor ők most párbajozni fognak.]

Elmosolyodok a taktikai ajánlaton, úgy tűnik, Lou sem teljesen amatőr az emberek megátkozásában, ha tippeket ad. Régebben azt hittem, hogy átkozgatni főleg úgy szokás, hogy mi a griffendéleseket, ők minket, vagy valamelyikünk a két másik házat, de mióta ismerem Merelt, már nem vagyok ebben annyira biztos. Talán a Hollóhát sem olyan szelíd. Emlékszem, Louise meg akart átkozni, amikor először találkoztunk.
 - Hát, az élet nem fair, úgyhogy érdemes sokan menni egyre, hátulról. A griffendéleseket pont azért röhögik ki sokan, mert azt hiszik, hogy az fair, ha odaáll valaki elé, hogy akkor ők most párbajozni fognak.- persze, azt kihagyják mindig a számításból, hogy az adott illető talán nem akar párbajozni, nem tud annyira jól, mint ő, úgyhogy nem teszik tisztességesebbé a dolgot, csak növelik az esélyét, hogy buknak. Néha persze szórakoztató griffendélessel párbajozni, letörik az egója, amikor legyőzöd. Mint tavaly azé a másodéves srácé. Bár inkább butaság volt kiállnia párbajozni, mint bátor, hiszen minden, amire képes volt, az volt, hogy megpróbált köveket lebegtetni a fejemnek.

 Egy kicsit értetlenül nézek, nem igazán tudom, hogy jön a cuki jelző ahhoz, hogy most ajánlottam fel, hogy segítek neki a bandámmal elintézni egy másik lányt. Nekem biztos az utolsó szó lenne, ami eszembe jutna erről, leszámítva természetesen azokat a szavakat, amik most sem jutnak eszembe.
 Az értetlenségnek lassan átadja a helyét egy mosoly, ahogy rájövök, hogy egy fiún vesztek össze, még ha fejcsóválva jelzem is, nem tudom, ki az az Owen Redway, még ha valahonnan rémlik is a neve. Talán Clarice mesélt valamit, talán Dom mondott egy pletykát róla, az a része már nincs meg. A történet szempontjából annyira nem is lényeges, így is megértem, hogy szegényre haragszik valaki, mert őt választotta egy fiú. Ha ez a másik csaj olyan agresszív, hogy Lou fél tőle, akkor nem is csodálom.
 - Hát, akkor ez nem a te hibád, gondolom nem erőszakoltad meg vagy ilyesmi. Téged választott, pont.- persze, tudom, hogy van olyan rámászós lány, de egyrészt azt nem nézem ki Louból, másrészt meg ha valaki igazán szeret egy lányt, mint én Alexet, akkor bármit csinálhatnak előtte, bárhogy próbálkoznak, ellenállni fog a kísértésnek. - Amúgy mennyire volt komoly ez?- annak ellenére, hogy azt mondta, hogy nem akar kapcsolatot, azért reménykedek, hogy mégis sikerül neki adni egy kis biztatást.

 - Hú, tényleg, azt elfelejtettem, hogy szerezni kéne...- igazság szerint nem is tudtam, azt hittem, ez olyan, mint a fodrász, csak bemész és megcsinálja, ha fizetsz neki. Jó is, hogy itt van velem, nagyon gáz lett volna, ha úgy megyek haza, hogy kidobtak a szalonból. Még mindig lehet ez persze a vége, Loun nagyon látszik, hogy fiatal hozzá, hogy anya legyen, főleg nem egy korombéli anyja, de talán tud rá varázslatot. - Köszi a segítséget, Lou! Nagyon fontos ez nekem.
 Talán nem is csak a fogadás, az, hogy kinevethetnek, már azért is akarom ezt a tetkót, hogy valami emlékeztessen rá, hogy Alexszel járok. Még ha végül nem is alakul úgy, hogy örökké együtt leszünk, ahogy érzem a közelében vagy amikor rá gondolok, mindig szeretnék emlékezni rá, a legcsodálatosabb lányra, akivel találkoztam egy tavaszi délelőttön.
 - Akkor merre? Metró?

Caelius Edevane

♦♦♦

– Először hátulról jól le kell fegyverezni őket, aztán mehet a buli, igaz? – Húzom, mert még emlékszem a tanácsokra, amit ő adott, amikor hasonló képpen hevertünk a Roxfortban.
- Hát, az élet nem fair, úgyhogy érdemes sokan menni egyre, hátulról – mondja, mire csak bólogatok. Fenébe a griffendéles egyenességgel, meg hősködéssel. A kérdés mindig az: nyerni akarsz? Ha pedig a válasz igen, akkor nem fog érdekelni, hogy kikkel osztod meg a nyereséget, csak, hogy nyertél. Az sem fog zavarni, ha nem a legetikusabb eszközökkel tetted. Mert nyertél, és kész. Na, meg az is a társadalom billogja, hogy mi etikus, meg mi nem. - A griffendéleseket pont azért röhögik ki sokan, mert azt hiszik, hogy az fair, ha odaáll valaki elé, hogy akkor ők most párbajozni fognak.
- Szép dolog, vagy nem szép dolog, a jók nyernek a legritkábban. Te pedig mindig eldöntheted, hogy mi a fontosabb – mondom neki. – Személy szerint kevésbé zavar, ha be kell mocskolnom a kezeimet, vagy a hírnevem, ha ezzel megnyerem magamnak akit, vagy amit csak akarok. – Nem kertelek, nem szokásom. Nem is állítok ki magamról hamis bizonyítványt. Hiszen nincs értelme, ez vagyok én, lecsupaszítva, megfosztva minden társadalom felé mutatott bugyuta játéktól. Ezt teszi velünk a háború. Egyesével fogja és lehántja rólunk a rétegeket, egészen addig, amíg a végén pucéran állsz, és nincs mivel körülvenned magad, hogy tovább hazudd, aki nem vagy. A végén pedig már úgy hozzászoksz az őszinteséghez, hogy a valóság tényleg a valóságoddá válik, és már másoknak is megmutatod, hogy milyen romlott, mocskos és darabos vagy.
Pislogok, és megpróbálok visszaemlékezni a tárgyra. Nem tesz jót, ha sokáig elkalandoznak a gondolataim.

- Hát, akkor ez nem a te hibád, gondolom nem erőszakoltad meg vagy ilyesmi. – Felnevetek a gondolaton. Aztán eszembe jut, vajon mennyire számít erőszaknak, hogy az egész abból indult ki, hogy rám nem jellemző primitív módon felképeltem Owent.
- Eléggé lelkes volt, nem kellett túl sokat biztatni – mondom neki végül, és még kacsintok is egyet. Basszus rohadt régen volt már. Kezdett hiányozni a szex is.
- Téged választott, pont – teszi még hozzá, mire a vigyor a képemen megint mosollyá szelídül.
- Nem tartok rá igényt – mondom neki semleges hangon. – Owen egy baromi helyes srác, és azóta mondhatni úgy megértjük egymást, ahogy kevés emberrel, de nekem semmi szükségem most egy kapcsolatra. Owent meg önzőség lenne lerántanom magamhoz. Jó kör volt, de bele van esve Bishopba, mint vak ló a szakadékba – magyarázom. A hasonlat pedig meglehetősen passzol, mert ahhoz, hogy valaki beleessen Bishopba, minimum vaknak kell lenni. De nem árt, ha olyan csökönyös is, mint egy ló, hogy megszerezze azt a kőfejű griffendéles barbárt.
- Amúgy mennyire volt komoly ez?
- Nem tudom, hogy egyszeri volt-e, de olyan kellemes dugás szintű dolgot képzelj el. Nem lenne esélytelen köztünk, mondjuk pár év múlva. Amikor mindketten túlléptünk az összes olyan dolgon, amin keresztülmentünk. Most viszont marhára félnék tőle, hogy igazából csak mindketten kihasználnánk egymást, hogy átlépjünk a saját személyes traumáinkon. – Hát, ezt már nehezebb kibökni. Magamtól nem várt mennyiségű saját érzelmes gondolatot osztottam meg Caellel, ami még kevésbé jellemző a sivár kis lelkemre, mint a primitívség.

- Hú, tényleg, azt elfelejtettem, hogy szerezni kéne... – ismeri be, mire megcsóválom a fejem. Korkorrigálót ugyan nem tartok magamnál, de talán néhány ráncot ideiglenesen elvisel a szemem sarka. Abba talán nem hal bele az egóm. Meg, ha mondjuk, ráncosítok a kezeimen is. Ráncokat nem tanultunk mondjuk, de biztos nem nehezebbek, mint a szeplők. Azokból bármennyit magamra tudtam varázsolni a harmadik próbálkozásra. Na, meg egy átöltözés sem árthat, mert kétlem, hogy negyven évesen egy segg alá érő egybe ruhában mászkálnék a fiammal. – Köszi a segítséget, Lou! Nagyon fontos ez nekem.
- Nem mondom, hogy ezzel kvittek leszünk, de azért majdnem – mondom neki, és közben elindulok vissza a fák között. Tényleg úgy éreztem, hogyha másért nem is, a tartozásom enyhítése érdekében el kell kísérnem Caelt. Kicsit sem felejtettem el, hogy milyen érzés a Cruciatus, és egytől minimum megmentett.
- Akkor merre? Metró?
- Aha, átöltözöm – mondom neki. – Két megállónyira lakom innen – teszem hozzá, hogy tudja, nem kívánom áttúrázni a fél várost. – Aztán meg felhívjuk a nagybátyámat, van valami tetkós nője, hátha mondd egy jó szalont a közelben – mondom neki. Találomra azért mégsem sétálnék be egy ilyen helyre.

[- Szerintem nem kell bemocskolásnak felfogni semmit. Az élet sem fair, az sem fair, ha valaki bántani akar egy hozzád hasonló kedves lányt. Neked sem kell meghajolnod meg várni, hogy háromig számoljon a bíró.]

Egy kicsit elgondolkozom Lou szavain. Kicsit csodálkozok rajta, hogy olyan a világlátása, mint az enyém, legalábbis az átkok terén. A hugrabugosokról tudom, hogy ők próbálnak minél tisztességesebbek lenni, mi próbálunk győzni, a griffendélesek meg nem is foglalkoznak a kockázatokkal, a hollóhátasokról viszont azt hittem, ők ilyenkor arra építenek, hogy sokkal több varázslatot tudnak. Persze, talán Lou látta, hogy néha, amikor nem barátságos kihívásról van szó, hanem az életed vagy a testi épséged a tét, nem lehet mással törődni, csak a győzelemmel. És van néhány olyan szemét ember, aki nem érdemel meg egy tisztességes párbajt. Vagy csak be kell látni, hogy idősebb vagy sokkal ügyesebb az ellenfél, és nem szabad fejjel nekirohanni.
 - Szerintem nem kell bemocskolásnak felfogni semmit. Az élet sem fair, az sem fair, ha valaki bántani akar egy hozzád hasonló kedves lányt. Neked sem kell meghajolnod meg várni, hogy háromig számoljon a bíró.- mesékből tudom, hogy régen a párbajok célja az volt, hogy elkerüljék a nagyobb vérontást, vagy végre lezárjanak egy hosszú ellentétet. Az az idő viszont Dumbledoreral és Grindelwalddal véget ért. Furcsa, hogy régen még a sötét varázslók is megvívták a saját csatájukat, hogy a követőiknek ne kelljen meghalniuk helyettük.
 Együtt nevetek a lánnyal, örülök, hogy ennyire jókedvűnek látom. Amikor először találkoztunk, egy ilyen ócska vicc talán csak egy halványt kis mosolyt csalt volna az arcára. Akkor én is kevesebbet nevettem, bár még mindig sokkal többet, mint amennyit egy átlagos ember nevetni szokott.
 - Hát, ki ne lenne lelkes veled? Ez a Bishop meg tényleg békén hagyhat téged, ha szereti azt a srácot, akkor túléli a kapcsolatuk. Akkor most barátok vagytok ezzel a fiúval?- kicsit kezdem magam úgy érezni tényleg, mintha egy kisöccs lennék, aki a nővére szerelmi ügyeit kérdezgeti. Persze, Clartől ezeket a dolgokat sokkal nehezebben tudnám megkérdezni, meg nem is tudom, hogy van-e mit kérdezni egyáltalán.
 Egy pillanat alatt tűnik el a felhőtlen vidámság az arcomról, teljes komolysággal hallgatom a lány szavait arról, milyen is lenne neki a szerelem. Szörnyű dolgokat élt át, neki az már nem olyan, mint nekem és Alexnek. Nekünk rózsaszín köd és turbékolás minden, de mi nem éltünk át annyi félelmet, szenvedést, megaláztatást, mint Lou. Mégis azt hiszem, hogy jó lenne neki, ha lenne valakije.
 - Szerintem egy kapcsolat egyik legnagyobb előnye, hogy megoszthatsz mindent a pároddal. Nekem meg a barátnőmnek közel sem voltak olyan szörnyű élményeink, mint neked, úgyhogy tudom, hogy nehezebb, de szerintem akkor is érdemes lenne megpróbálni.
 
 - Kíváncsi vagyok, milyen helyen laksz. Egyszer remélem, hogy viszonozhatom.- amellett, hogy örülök, hogy tényleg elkezdődött a folyamat azzal, hogy elhárult az utolsó akadály a tetkókészítés előtt, érzem, hogy egy kicsit elkezdek jobban izzadni. Soha nem voltam nagy rajongója a tűknek, és egy kicsit kezdek félni. Jó, nem kicsit, majdnem annyira, mint amikor először kaptam injekciót. Gondolom, még rosszabb lesz. - Te amúgy nem gondoltál rá, hogy kell valami tetkó?

Caelius Edevane

♦♦♦

- Persze, hogy nem kell megvárnom – mosolygok rá. Sosem vártam meg, hogy háromig számoljon a bíró. Lehetőleg mindig úgy alakítottam, hogy én legyek az, aki számol. Még mindig meglepett, hogy Cael azt hiszi rólam, kedves ember vagyok. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy legnagyobb igyekezetem ellenére is akaratomon kívül sikerült valahogy megvezetnem. Pedig nem akartam. Sosem mondtam neki, vagy utaltam rá, hogy bármi mást is rejtene a csinos pofim, mint egy igazi dögöt. Egy szőrszálhasogató, realista picsát.

- Hát, ki ne lenne lelkes veled? Ez a Bishop meg tényleg békén hagyhat téged, ha szereti azt a srácot, akkor túléli a kapcsolatuk. Akkor most barátok vagytok ezzel a fiúval? – Jó kérdés, bár úgy éreztem. Igyekeztem megfeledkezni Owen múltkori át nem gondolt ajánlatáról. Nem tenne jót most egyikünknek sem. Viszont nélküle is kevesebb lennék.
- Köszönöm a bókot – mondom neki vigyorogva és megigazítom a ruhám. – Nem tudom mi lesz velük. Annyira nem ismerem Bishopot. Szerencsére elkerült eddig. Bár, szerintem nem érdemli meg Owent – jegyzem meg. Tényleg nem gondoltam, hogy Iza Bishop, a nagyképű hülyegyerek stílusával megfelelő ember lenne Owen számára. Pláne, hogy a csaj mindenkinél jobbnak hitte magát, és úgy osztogatta a kedvességét, mint valami jutalomfalatkát azoknak, akik szerinte megérdemelték. A legtöbben pedig be is dőltek a hőskomplexusának, meg az elnyomott kis személyisége kicsapongásinak. Arra, hogy mennyire vagyunk most jóban, már nincs idő válaszolni, mert Cael folytatja.
- Szerintem egy kapcsolat egyik legnagyobb előnye, hogy megoszthatsz mindent a pároddal. Nekem meg a barátnőmnek közel sem voltak olyan szörnyű élményeink, mint neked, úgyhogy tudom, hogy nehezebb, de szerintem akkor is érdemes lenne megpróbálni. – Meglepően bölcs meglátásai vannak, ahhoz képest, hogy most kezdte az ipart. Mégis csak egy fancsali mosolyra futotta a részemről.
- Nem határolódom el a dologtól, ha belefutok a megfelelő személybe – kezdem. – De mondd meg őszintén, a helyemben te lelkiismeretfurdalás nélkül rá tudnád zúdítani az összes problémád egy olyan emberre, akit szeretsz? Rá tudnád tolni az összes mocskot Alexre, hogy neked jobb legyen? – kérdezem tőle, de szinte biztos vagyok a válaszban.

Látom rajta, hogy kezd izgatott lenni. Gondolom kevésbé attól, hogy bekukkanthat a házba ahol lakom, de azért aranyos, amikor mégis hangot ad ennek.
- Kíváncsi vagyok, milyen helyen laksz. Egyszer remélem, hogy viszonozhatom.
- Azt én is remélem. Szívesen meglátogatlak még akár a nyáron is – mosolygok rá, ahogy kiérünk a park szélére, vissza a zebrához.
- Te amúgy nem gondoltál rá, hogy kell valami tetkó? – kérdezi, amikor zöldre vált a lámpa és elindulunk. Nem mondom, párszor már megfordult a gondolat a fejemben, de mindig arra jutottam, hogy ameddig nincs valami, amit örökre akarnék magamon látni, addig nincs értelme. Meg aztán, bármit is akarok örökre az eszembe vésni, arra tökéletesen elég az agyam is. Épp olyan, mintha magamra tetováltam volna.
Ahogy leérünk a metróhoz, megint belekarolok Caelbe, nehogy elhagyjam valahol.

[- Hát, az alapján, amit elmondtál róla, én sem hiszem.]

 Örülök, hogy Lou azért úgy tűnik, látja, hogy mikor nem szabad korrektkedni. Pont azért féltem egy kicsit Alexet, mert griffendéles, ők pedig hajlamosak lovagiaskodni. Nem is tudom, melyik filmben láttam, hogy a főszereplő megnyerte a párbajt, mert kiütötte a kardot a másik kezéből, de hagyta neki, hogy felvegye, és másodszorra a másik kinyírta. Néhány helyzetben inkább be kell vállalni, hogy nem vagy teljesen tisztességes.
 - Hát, az alapján, amit elmondtál róla, én sem hiszem.- nem ismerem ezt az Owent, de ha egy ilyen verekedős lány a barátnője, akkor tényleg nem olyat választott, akit megérdemelt volna. Oké, a kviddicsezők menők, a kviddicsező csaj meg nagyon ritka faj, de ez azért nem ad mentséget mindenre. Én is örülnék, ha rávenném Alexist a kviddicsezésre, de az lenne a legutolsó dolog, ami számítana benne.
 Kinyitom a szám, hogy rávágjam az igent a feltett kérdésre, de a hangom hirtelen elakad. Nem igazán vannak komoly titkaim, komoly problémáim. Be szeretnék kerülni a kviddics csapatba, de nem vagyok biztos magamban, néha rosszul érzem magam a nővérem miatt, sokszor álmodok furcsákat, és most bizonytalan vagyok egy kicsit, hogy nem fogok-e elrontani valamit Alexszel, de ezek apróságok, amiket megoszthatok vele. Lounak sokkal durvább problémái vannak.
 - Azt hiszem, hogy igazad van. De nem kell mindent a párodra terhelni. Ott vannak a barátaid.- a családot direkt nem mondom, mert könnyen érzékeny területre tapinthatok. Nem is biztos, hogy jól érzi magát köztük, hogy megértik, sőt, hogy van neki egyáltalán. Barátai viszont vannak, legalábbis, én biztos, hogy itt vagyok. - Ha bármikor bármi bajod van, nyugodtan mesélhetsz róla őszintén.- a barátok viszont erre valók. Ki tudja, lehet, hogy egy óra múlva majd bőgni fogok a tetoválónál, ami nagyon gáz, de nem hiszem, hogy tovább adná, ha így is lenne. Én sem adnék soha tovább semmi ilyesmit.
 Gyorsan levágom, hogy Lounak a tetkóötlet nem tetszik annyira- vagy azért, mert nem akar ilyesmit egyáltalán, vagy azért, mert már van neki egy valahol, amire esetleg nem büszke. Azért belekarolok a metróban, és hagyom, hogy vezessen. Én nem vagyok annyira járatos a tolakodásban, mint ő, nem vagyok londoni, valószínű nem is érnék be az éppen csukódó ajtón egyedül. Megint bent vagyunk a tömegben. Azért megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, nekitámaszkodni a falnak, megkapaszkodni egy tetőről libegő műanyagdarabban.
 - Te amúgy milyennek találod a tetkókat egy fiún? Vagy még nem voltál...- elharapom a mondat végét, de azt hiszem, hogy már így is leszűrte a mondat jelentését. Tényleg érdekel, hogy mire számítsak majd Alextől, amikor látja, de nem szeretném, hogy Lou most azt gondolja rólam, hogy róla rossz dolgokat gondolok. Kicsit le is sütöm a szemem, és inkább a cipőit kezdem tanulmányozni a megannyi láb erdejében.