Ha ajtót rajzolsz a falra...

Caelius Edevane

♦♦♦

Cael hirtelen akar felelni, aztán mégsem teszi. Tisztán látni az arcán, hogy mikor értette meg, hogy igazából mire is gondolok. Nem egyszerű hétköznapi hülyeségekre, meg a kötődéstől és az érzelmektől való szorongásomra. Egyszerűen még csak éppen mos kezdtem el a kárfelmérést, ami önmagában is túl nagy falatnak tűnik egyelőre. Tényleg saját magammal kell először egyenesbe jönnöm, mielőtt bárki mással ugyan ezt megtehetném.
Az egyenesbe jövésről hirtelen beugrik Max undok arca, de Cael még idejében megszólal ahhoz, hogy megfeledkezzem arról a címeres bunkóról.
- Azt hiszem, hogy igazad van. De nem kell mindent a párodra terhelni. Ott vannak a barátaid – mondja kedvesen, és tudom, hogy ő saját magát annak tarja. Ha pedig jobban belegondolok én is annak tartom őt. Azt sem zárnám ki, hogy kis idő múlva még közelebb kerüljünk egymáshoz. Már most is olyan volt, mint valami öcsifajzat. - Ha bármikor bármi bajod van, nyugodtan mesélhetsz róla őszintén.
- Cael, nincs még egy olyan barátom, mint te – mondom neki egy tőlem ritka számba menő kedves mosollyal és közelebb húzom magamhoz egy olyan félölelésbe, miközben tovább furakodom át magunkat az összefüggő embertömegen. – Komolyan, te vagy a legédesebb – mondom neki, mikor felszuszakolom magunkat a metróra az ajtók csukódása előtt fél másodperccel. Még épp sikerül elkapnom egy kapaszkodót is mielőtt elindulna a szerelvény, Cael pedig felül kapaszkodik meg és nekidől az ajtónak. Egy ideig csak csendben utazunk, de aztán egy érdekes kérdéssel töri ezt meg, mire felnevetek.
- Te amúgy milyennek találod a tetkókat egy fiún? Vagy még nem voltál... – harapta félbe a mondatot. Nem tudom, hogy a nevetésem, vagy a saját zavara miatt, de mindegy is.
- Gondolom a kontextus nem annyira lényeges – nevetem még mindig, majd letörlöm kézfejemmel a homlokomon gyönyörű izzadságot és végigmegyek fejben a lehetséges delikvenseken. – Volt egy pár ilyen fiúm – mondom neki, de hát azt azért nem fejtem ki, hogy a legtöbb egy éjszakás, vagy maximum egyhetes nyári kaland volt tavaly, többnyire mugli. – Ha passzolt a srác karakteréhez a tetkó, akkor sosem volt vele bajom. Csak az olyan majmokat nem szeretem, akik mindenféle baromságot nyomatnak magukra. Gondolok itt a kutyájuk arcképére, vagy esetleg a Mick Jaggerére – fejtem ki, majd már lépek is ki az ajtón, mert megjöttünk, de persze nem felejtem el caelt sem magammal rántani, mielőtt még kiömlene a tömeg többi része is a peronra. – Innen már nem lakom messze. Ha gondolod ehetünk is valamit – javaslom, ahogy felhúzom magam után a mozgólépcsőre. – Van egy hamburgeres büfé a sarkunkon, veszünk valamit, aztán megehetjük nálunk.
Felérve a metróból megint arcon csap az undorító meleg, de legalább itt már nincsenek annyian. Elvégre London külvárosában járunk. El is engedem Caelt, hisz itt már azért nem fog elkeveredni, majd megindulok a házunk felé. 

[- Oké, együnk, már úgyis három napja vagyok hamburger nélkül. Egyébként az agyonvarrt embereket én sem bírom, főleg azért nyomják úgy tele magukat, mert amúgy rájuk sem nézne senki.]

 Annak ellenére, hogy nem szeretem, ha valaki édesnek vagy cukinak vagy valami ilyesminek tart, muszáj elmosolyodnom egy kicsit, amikor Lou megölel, és viszonozom is az ölelést, amennyire az a zsúfolt metrón lehetséges. Nehezen hiszem el, hogy ilyen kevés barátja van, hogy ilyen gyorsan azt mondja, hogy én különleges helyet foglalok el a barátai között, mégis örülök neki, hogy ilyen jól sikerült összebarátkoznunk. Általában jól megy a barátkozás, ez viszont mégis rekord gyorsaságúra sikerült. Bár szerintem a csajozás is elég gyorsan ment, nagyjából azonnal, ahogy komolyan megpróbálkoztam vele.
 Néhány másodpercig gondolkozok, de végül úgy döntök, hogy nem firtatom tovább ezt a barát témát. Biztosan vannak barátai, és ha ő jobban belegondol, akkor tudnia kell ezt. El sem tudom képzelni, hogy mennyire rosszul esne, ha Dom és Matt elfordulna tőlem, mert, teszem azt, üldözni kezdik a szőkéket, úgy, ahogyan a muglik gyerekeit kezdték üldözni, de azért meg tudnék bocsájtani nekik idővel. Jártam már mindkettejüknél, és tudom, hogy főleg Domnak milyen fontos a családja, és ha nem is magáért, de értük biztos, hogy feláldozná a barátságunk, legalábbis átmenetileg. Én magam egy ilyen döntés előtt úgy érezném, hogy szétszakadok, de azt hiszem, végül a családom biztonságát választanám. Biztos, hogy rövidesen Louhoz is érkezik néhány bocsánatkérő bagoly az igazi barátaitól.
 Egy kicsit, alig észrevehetően kifújom a levegőt, amikor már a sokadik olyan kérdésre sem reagál Lou rosszul, ami ellenkező neműek között elég tabu, legalábbis ahogy észrevettem. Mi kitárgyaljuk az ilyen jellegű dolgokat egymás között, Matt szerint a lányok is egymás között, de az tényleg nagyon furcsa, hogy fiú-lány beszélgessen ilyesmikről. Még ha a tetkó is a lényeg, ami egyébként a szorongásom nagyobb részének kiváltó oka.
 - Oké, együnk, már úgyis három napja vagyok hamburger nélkül. Egyébként az agyonvarrt embereket én sem bírom, főleg azért nyomják úgy tele magukat, mert amúgy rájuk sem nézne senki.- ami engem illet, nem aggódok amiatt, hogy ilyesmivel vádolnának, mert nem látható helyen lesz, és így is rohadtul menő vagyok szerintem. Ki mondhatja el magáról, hogy tizennégy évesen van barátnője, meg a legmenőbb arc az évfolyamában, sőt, talán a felette levő kettőben is? És mindezek mellett nem is vagyok rosszindulatú vagy különösebben nagyképű, egyáltalán nincs semmi, amit a tetkó ilyen szempontból adhat. Az tényleg azért kell, mert szimbolizál mindent, amit akarok.
 - Te egyébként mit tetováltatnál, ha tetkót csináltatnál? Vagy ennyire még nem gondoltál bele?- tegnap erről beszélgettünk már kicsit piásan, de lehet, hogy nem a komoly válaszokat kaptam, Matt például elég gyanúsan elpoénkodta, mert amiket mondott, azokat még belőle sem nézném ki.

Caelius Edevane

♦♦♦

 Tovább vonszolom magunkat, fel a lépcsőn, méghozzá elég ütemesen, mert nincs kedvem beleragadni még egyszer a tömegbe. Ráadásul néhány fordulás és a mi utcánkban vagyunk. Őszintén meglep mennyire egyszerű kijönni Caellel, pedig nem tudom mit vártam, már tavaly is ilyen volt. A kérdései pedig szerintem mindketten tudjuk, hogy őt sokkal inkább zavarba hozzák, mint engem. Ilyen jellegű témákkal kapcsolatban sosem volt gát az agyam meg a szám között. Most minek is lett volna?
- Oké, együnk, már úgyis három napja vagyok hamburger nélkül. Egyébként az agyonvarrt embereket én sem bírom, főleg azért nyomják úgy tele magukat, mert amúgy rájuk sem nézne senki – jelenti ki Cael, és egy nevetés közepette kezdek el bólogatni.
- Ne ezzel indíts, ha beérünk a szalonba, de amúgy igen – értek egyet, és lelassítva megállok a hamburgeres előtt. Nincsenek olyan sokan, de hát nem is szoktak lenni, elvégre a külvárosban vagyunk. – Mit kérsz? – kérdezem tőle, miközen én is az étlapot böngészem a bódé falán, attól függetlenül, hogy szinte fejből tudom. Pedig idén még nem is ettem itt.
- Te egyébként mit tetováltatnál, ha tetkót csináltatnál? Vagy ennyire még nem gondoltál bele? – kérdezi, ahogy a sorunkra várunk.
- Hmm – gondolkozo el rajta, de igazából ötletem sincs. – Nem igazán gondolkoztam még ezen, de szerintem nincs olyan dolog, amit szívesen látnék magamon, azért, hogy emlékezzek rá – mondom neki, majd megkocogtatom a homlokom. – Minden olyan itt van bent – mondom neki, majd végre sorra kerülünk. – Egy sajtburgert szeretnék, és egy nagy adag sült krumplit, elvitelre, ha lehet – fejezem be, majd átnézek Caelre, hogy ő is mondja mit kér. Elvégre ő jön hozzánk vendégségbe, plusz apámnak aztán nem fájt. A zsebpénzből sosem volt hiány otthon.
 Oldalra állva vártam, miután leadtuk a rendelést és kifizettem, hogy meg is kapjuk a kajánkat.
- És te mit szeretnél magadra varratni? – kérdezem tőle a pult fém lapjára könyökölve, ahogy hátrasimítottam a hajam. – Nem is tudom mit tudnék elképzelni rajtad. A sárkány olyan klisé, az oroszlán meg béna – mondom neki, ahogy végignézek rajta. Caeltől egy kígyó és egy koponya, vagy idézet szerintem távol állna. A másik meg, hogy ki a tököm varratna magára a háború után egy koponyát? Még áthúzva, vagy kiikszelve is meredek. – Na, meg hová szeretnéd? – kérdezem, ahogy leveszem a pultról a barna papírzacskót és megköszönöm a kajánkat az eladónak. Igazából innen már látszik a házunk. Nem mondanám, hogy túlzottan elütne a tipikus britt kertes házaktól, talán csak annyival, hogy a fele narancssárga volt, és volt rajta erkély. Mondhatni megpróbálkoztak az amerikai stílussal, de hát na, mégis csak angolok voltak a kivitelezők. Befordulok a felhajtónkra, és Cael kezébe nyomom a zacskót, hogy ki tudjam túrni a táskámból a kulcsaimat. – Érezd magad otthon - tárom ki az ajtót magunk előtt, majd intek Caelnek, hogy menjen be előttem.