London, 1998. május közepe

[- Úgy tűnik, hogy te inkább a koktélozós fajta vagy.]

Előzmény

 

Foltozott üst, 1. szoba

 Egy mosollyal az arcomon veszem el a felém nyújtott poharat, kis híján nevettem is egyet a lányon. A legtöbb lány nem szereti a sör ízét, úgyhogy annyira nem lepett meg Alexis reakciója, de mindig úgy voltam vele, hogy mindent ki kell próbálni, mielőtt eldöntjük, hogy nem szeretjük. Én is adtam egy esélyt a töklének, de gyorsan eljátszotta.
 - Úgy tűnik, hogy te inkább a koktélozós fajta vagy.- egy hajtásra megiszom a maradékot. Egy pillanatra megérzem a szokásos zsibbadást a fejemben, ami azután nagyjából tovaszáll. Talán mégis jó, hogy ittam egy kicsit, kevésbé érzem magam idegesnek, gátlásosnak, bár ezek a tulajdonságok nem jellemzőek rám amúgy sem, természetes, hogy kiütköznek egy lány közelében.
 - Tényleg? Az én anyám is egy boltot vezet, ilyen szépségszalon-félét, bájitalokat árul boszorkányoknak. Ha arra jársz, bemutatlak neki.- szerencsére, a sör megakadályozza, hogy kiüljön az arcomra az, amit akkor érzek, amikor rájövök, mit mondtam: „bemutatlak anyámnak.” Remélhetőleg ő nem veszi észre a félreérthető részét a dolognak, és úgy értette, ahogy én is. Biztosan érdeklik a kozmetikumok, a legtöbb lány szereti szépítgetni magát. Azt hiszem, már ő is bánja, hogy megemlített dolgokat az apjáról, úgyhogy talán megérti, hogy én is mondok butaságokat.
 Abból, ahogy Alexis a gyerekekről beszél, rögtön úgy gondolom, ő bizonyára jó kislány volt. Nem lehet könnyű egy olyan gyerekkel megáldva lenni, mint amilyen én voltam, és amilyen még most is vagyok. Azt hiszem, nem változtattak meg annyira a Roxfortban átélt dolgok, mint másokat, nem tervezem, hogy megváltozok. Aki túl óvatos, annak nem is igazán van semmi olyan érdekes, izgalmas az életében, amiért megéri élni. Ha azt mondanák, hogy holnapig tart, akkor sem akarnék nagyon más lenni.
 - Sajnos, a kórházas dologgal kapcsolatban igazad van. A nővérem gyakran van bent.- egy pillanatra elfordulok a lánytól. Furcsa, hogy csak így előkerült az a téma, amit talán a legjobban titkolok, amit a legjobban szeretnék elkerülni. Nem tartok azoktól, akik a kórházból jöttek ki, talán pont azért, mert Clarice is sokszor kerül be, és a gyerekkorom jelentős részét ott töltöttem, inkább attól tartok, hogy egyszer oda fogok kerülni. Már nagyon kicsi korom óta félek tőle, hogy nincs velem rendben valami, azért vannak furcsa álmaim, és még ha tudom, talán rosszabb lesz az idő múlásával, talán jobb lenne hamar kórházba menni, nem merek. Nem akarom, hogy kiderüljön valami, ami bekényszerít oda. - Mindenesetre, szerintem kár olyan emberek véleményével bármit foglalkozni, akik nem jelentenek neked semmit. Az biztos, hogy nem esne jól, ha néhány ember, akit a barátomnak tartottam, hirtelen elkezdene velem ellenségeskedni, mert a Mardekárba kerültem, de a többiekkel nem törődök.
 Nem kerüli el a figyelmem, hogy elpirult, de úgy döntök, diszkréten lesütöm a szemem, és az üres poharat nézem néhány másodpercig inkább. Nem szeretnék semmit elkapkodni, még akkor sem, ha esetleg tetszek neki. Azt hiszem, jobb lenne még egy kicsit jobban megismerni, még akkor is, ha már tudok róla néhány dolgot, mint például azt, hogy sokkal érettebb, és valószínűleg sokkal bátrabb, mint én, csak neki ez kevésbé jön ki a mindennapokban. Sokan vannak a Griffendélben is, akik visszahúzódónak tűntek, de az ostrom idején jóval bátrabban küzdöttek nálam, aki csak ostobaságból maradt ott. Talán nem is nevezhetjük bátorságnak azt, ha sarokba szorulsz, és nincs más választásod, mint harcolni.
 - Ha szeretnéd, még maradhatunk egy kicsit, nem vagyok még annyira éhes.- várok néhány másodpercet, mielőtt, hacsak nem kéri határozottan, hogy elinduljunk az étterembe, visszaülök az ágy szélére. Nem tudom nem észrevenni, hogy itt, ahol egyedül vagyunk, jobban érzi magát, legalábbis nekem úgy tűnik. Nem túl kellemes ez a hely, de ez az egy előnye van az utcákkal, metrókkal és éttermekkel szemben.

Előzmény

Foltozott üst 1. Szoba

Nem sikerült eldöntenem, hogy miért mosolyog. Engem akart bátorítani továbbra is, vagy csak leplezett valamit. Mondjuk, nem számított. Soha többé nem iszok sört. Legalábbis nem önmagában. Kell mellé valami, ami elveszi az ízét.
- Koktél? Mint a Bloody Mary vagy a Mochito? Talán igazad van.
Ezeket már volt szerencsém megkóstolni, és tényleg sokkal jobbak voltak ízre, mint a sör. Igaz, amennyivel drágábbak, legalább ennyi előnye legyen nekik.
- Örülnék neki, ha bemutatnál. Ha összejönne a kirándulás Skóciába, akkor akár meg is valósulhat.
Fellelkesedtem, de ennek egy oka volt igazán. Felkeltette az érdeklődésem ezzel a kozmetikumos dologgal. A húgomnak sok gondja van a bőrével. Apu nem igazán értett a bájitalokhoz, ezért inkább vettük egy boszorkánytól őket. Pontosabban cserélte, de a helyzet egyáltalán nem javult, sőt néha annyira leromlott, hogy nem tudott kimenni az utcára sem. Voltunk mugli orvosnál, és voltunk a Mungóban is, de semmire se mentünk. A mugli orvos azt mondta, hogy nagyon érzékeny a bőre, és nem visel el minden szövetet, ami hozzáér. A Mungóban is valami ilyesmit mondtak. Meg azt, hogy ez nem igazán betegség, ne zavarjuk ott a légkört. Akkor megfogadtam, hogy inkább bénulok le, mint tőlük segítséget kérjek. Persze, nem mindenki egyforma, és lehet, hogy csak egy olyan napon mentünk, amikor nem kellett volna. Nem is érdekelt már annyira. Viszont szerettem volna kikérni valakinek a véleményét, aki jártas ebben. Jártasabb, mint én, mert én sem remekelek a bájitaltan órákon.
- Sajnálom, nem akartam…
Hirtelen megijedek, mikor mesél a nővéréről. Nem tudtam, hogy érzékeny témára tapintok. Bár, hajtott a kíváncsiság, ez esetben erőt vettem magamon, és inkább nem kérdeztem. Már így is eléggé beletúrtam a magánéletébe, ahhoz képest, hogy most találkoztunk először. Viszont nem állítottam volna meg, ha beszélni akar róla. Valamilyen szinten örültem is volna neki. Bár, én magam nehezen fogadtam el a saját meggyőződésem, másokat mindig arra bíztattam, hogy meséljék el, mi nyomja a lelkük. Ha nem nekem, akkor valakinek, akiben jobban megbízik.
- Igazad van. Minek odafigyelni a világ hangjára, ha úgyis csak azoké számít, akik a legközelebb állnak hozzánk? A világ pedig olyan hatalmas, és olyan sokan kiabálnak, hogy azok már nem is hallatszódnak, akik számítanak.
Néha sokkal bölcsebbnek éreztem magam, mint amit a korom megengedett volna, de ezt a sok olvasás számlájára írtam. Könnyen megragadtak bennem azok a gondolatok, amik megtetszettek. Némelyiket még tovább is gondoltam. Aztán, ha nem tetszett, akkor maradtam az alapoknál, vagy teljes egészében dobtam a dolgot.
- Felőlem mehetünk. Ha az első padnál megállunk az is jó, mégsem ebben a homályos szobában töltjük az időnket, és károsítjuk a tüdőnket.
A szememmel megkerestem a táskámat. Odamentem az ágy végéhez, és megnéztem mindent elraktam-e. Pénz, kulcs, varázspálca és még néhány apróság, ami miatt legalább két kilónak éreztem. Néha irigyeltem a fiúkat, hogy nem kellett annyi mindenre figyelniük, mint egy lánynak. Vagy csak nem minden esetben tűnt fel nekem. Visszasétáltam az asztalhoz, és felvettem a két poharat az asztalhoz. Hagytam, hogy Cael vezessen, hiszen ő tudta az utat az étteremig.

[- Hát, ha összejön, akkor tényleg tudunk helyet szorítani, szóval anyagilag biztos megoldható.]

 

Csak egy „aha” választ adok a koktélos kérdésre. Úgy tűnik, a lány nem teljesen kezdő az alkoholok világában, bár lehet, hogy csak hallomásból ismeri ezeknek a nevét is. Talán arra kéne meghívni, bár ezek nem olcsó dolgok, egy hozzám hasonló csóró tinédzser tárcájának luxus a koktélozás, még a legolcsóbb is egy galleon lehet legalább, és akkor nem is alkoholost kértem.
 - Hát, ha összejön, akkor tényleg tudunk helyet szorítani, szóval anyagilag biztos megoldható.- nem hiszem, hogy anya és apa pénzt kérnének tőle az ételért meg az ilyesmiért, úgyhogy tényleg csak a vonatra kéne költenie. Anyáék biztosan örülnének, hogy elhívok magunkhoz egy lányt.
 - Ne aggódj, semmi baj.- egy mosollyal is jelzem a lánynak, hogy nem haragszom, de ez egy árnyalatnyival szomorúbbra sikerül, mint a korábbiak. A nővéremnek nagyon nehéz dolga lesz, bármennyit tanul, soha nem lesz képes rendesen használni a varázspálcáját, most kviblinek nevezik, később pedig nem fog megkapni semmilyen munkát, amihez varázsolni kell. Még ha eléggé alapszintűnek nevezhető a tudásom pálcahasználatot illetően, akkor is kellemetlen lenne, ha nem tudnám magamnál.
 - Tényleg kár olyanok véleményével foglalkozni, akiknek nem ér semmit a véleménye számodra. Sokkal egyszerűbb úgy az élet.- nem is tudom, mi lennék most, ha hagyom, hogy bemásszanak a fejembe azok a hangok, amik szerint ostoba, bunkó, meg ilyesmi vagyok. Nekem is van véleményem mindenkiről első ránézésre, de nem érzem úgy, hogy közölnöm kellene, amikor nem is igazán ismerem az illetőt, főleg, ha negatív a vélemény. A griffendélesek egy jelentős része, és sok mardekáros is másképp gondolja, mint én.
 - Oké, akkor nézünk padot.- egy kis kitérővel, de szerencsére tudok egy parkot az étterem felé. Lehet, hogy inkább valami rozzant játszótér-féle, gyereket nem láttam még ott, de azt hiszem, hogy jó lesz. El is indulok előre, de néhány lépésenként hátranézek a lányra, aki nyilván bezárja az ajtót, meg leteszi a két üres poharat. Az utcán aztán már mellette sétálok, ott már van elég hely hozzá.
 - Amúgy milyen a Griffendél? Úgy értem, hogy milyen ott lenni? Fent van egy toronyban, ugye?- ahogy elképzelem a klubhelyiségeket, az összes többi olyan idegennek tűnik nekem fejben, a sötétzöld víz, ami kívülről nyaldossa az üveget, az a rengeteg ősi falikárpit, az ünnepélyes hangulat, valahogy sokkal magasztosabbnak hatnak fejben, mint egy torony, vagy egy napfényes szoba a konyha közelében. Persze, nekem az az otthonom, Alexis nyilván ugyanúgy érez a saját klubhelyisége iránt. - Itt balra. Hú, siessünk, mindjárt piros lesz!
 Az utca sarkánál megfogom a lány kezét, hogy a pislogó, zöldről lassan vörösre váltó lámpa átmeneti oltalmát kihasználva átfussak vele a zebrán. Egy kicsit furcsa  érzés volt megfogni a kezét, de ahogy a túloldalon néhány másodperc tétovázás után kinyitom az ujjaim, már bánom egy kicsit. Egy rakat kezet fogtam már meg különböző céllal, de ez most valahogy más volt.
 - Nem vagyunk már messze, itt van egy játszótér vagy park, biztos találunk padot.- csak egy gyors pillantást vetek Alexisre, azután előre nézek, és végigtapogatom a kezemet, amivel az előbb megfogtam a lányét. Valami furcsa érzés maradt benne, amit nem igazán tudok kidörzsölni, az a bizsergő érzés egyre feljebb kúszik, meg sem áll a vállamig. Egy kicsit el is vörösödök, úgyhogy legalább az ujjam tördelését abbahagyom.

Azt hittem, hogy nem jól hallok, amikor megemlíti az anyagiakat a nyári kirándulásra vonatkozóan hozzájuk. Nekem meg se fordult a fejemben, hogy ingyen lakjak náluk. Igyekeztem elrejteni meglepődésemet. Tudom, hogy ez pont olyan lenne, mintha a barátnőimhez mennék, de nekik is vittem valamit. Nem szerettem adósa maradni senkinek sem. Legalábbis nem egy ilyen nagy szívességgel kapcsolatban. És nem csak a barátnőimnek, hanem a családjuknak, hiszen pontosan tudtam, mekkora teher lehet néha plusz egy fő. Főleg, ha nem csak egy éjszakát tölt ott valaki. Mármint reméltem, hogy ez is pont olyan, mintha a barátnőimhez mennék. Nem akartam olyan dolgot tenni vagy mondani, ami esetleg félreértésekhez vezethetne.
- Biztos vagy benne, hogy nem lennék a terhetekre? Akkor inkább nézek egy szállót. Az üst után bármelyik ötcsillagosnak fog tűnni, és egyébként sem hiszem, hogy sok időt töltenék ott. Kivéve nagyon rossz idő esetén.
Azért örülök neki, hogy nem döftem kést a szívébe a Mungós hasonlatommal. Nagy kő esett le a saját szívemről. Leginkább azért, mert nem akartam egy ilyen helyzet miatt elveszíteni senkit sem. Főleg úgy nem, hogy egyre inkább vettem azt észre, hogy ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló véleményen voltunk. Talán egy új házat kéne alapítani a Roxfortban az olyan gondolkodásúaknak, mint mi.
Igyekeztem nem szem elől téveszteni őt, ami az Üstben nem volt olyan nehéz feladat. Bár eltelt néhány óra a találkozásunk óta, kicsit sem enyhült az idő. A hűvös hely után kilépni a melegbe, olyan érzés volt, mintha pofon csaptak volna. Majdnem meggondoltam magam, és visszamentem az esernyőmért, de inkább hagytam a helyén. Igyekeztem megjegyezni, hogy merre kell menni az étterembe, ha esetleg később el akarnék menni oda mással.
- Igen, egy toronyban van a klubhelyiségünk, aminek nem igazán örülök. Tériszonyom van, így sohasem megyek az ablak közelébe. Viszont ha sikerül elcsípnem a naplementéket, akkor csodálatos látványban lehet része az embernek. Ezt ilyenkor úgy szoktam megoldani, hogy nem nézek lefelé, csak előre. De ezt nem teszem meg olyan sokszor, és leginkább akkor, amikor üres a klubhelyiség vagy a hálószoba. Az pedig nagyon ritkán van. A Griffendél szerintem sokkal jobban hasonlíthat a Mardekárra, mint a Hugrára vagy a Hollóhátra. Ennek megfelelően gondolkodnak az diákok is. Nem igazán szoktam odafigyelni, mikor elfogadható érvek nélkül szidnak más házakat. Akkor inkább kivonom magam a közös beszélgetésekből.
Nem akartam mindent az orrára kötni. Főleg, hogy sok mindenről én magam is lemaradtam. A felesleges önistenítéstől volt, hogy felfordult a gyomrom. Persze engem se kellett félteni. Bess-szel volt pár olyan dolgunk, ami abban a pillanatban híressé tett minket, hogy elterjedt a klubhelyiségben. Én nem értettem, hogy mit tettem, Bess pedig élvezte a dicsőséggel járó hírnevet. Aztán elmúlt, mert valaki más csinált valamit. Nehéz egy olyan házban érvényesülni, ahol sok tehetséges és hamar nevet szerző diák van. Azt hiszem, elsősként a kezdeti lelkesedésem ezért csapott át érdektelenségbe.
- Hogyan? – kérdezem, miközben megérzem a húzást.
Futás közben kénytelen voltam arra figyelni nehogy elessek, de még így is volt időm megnézni, hogy miért is volt ez a nagy sietség. Jobban örültem volna neki, ha inkább megvárjuk, amíg megint zöld lesz, de már átértünk az út túloldalára, kár volt rajta gondolkodni. Sokkal inkább az járt a fejemben, nehogy elengedje a kezem. Fülig vörösödtem tőle, de reméltem, hogy majd rá tudom fogni a futásra. Egy pillanatra a keze után kaptam, mikor elengedte az enyémet. Megint kerültem a tekintetét, ami annak volt a jele, hogy nem közömbös számomra.
- Az jó – mondtam tömören.
Valószínűleg pont elkerültem a pillantását, amiről nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy sem. Kicsit észhez kellett térítenem magam, hogy újra normálisan tudjak beszélni vele, de mikor felemeltem a kezem egy különleges, eddig ismeretlen érzés futott végig rajtam. Még mindig akartam, hogy megfogja. Bátortalanul a kezéért nyúltam, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Inkább követtem egészen addig, amíg egy játszótér bejáratához nem értünk. Igazából ez a játszótér, egy parkon belül kapott helyet, de elkerítették a gyerekek védelmében.
- De régen voltam már játszótéren – mondtam fellelkesedve, és elindultam arrafelé.
Kinyitottam a rozsdás ajtót, és egyenesen célba vettem a hintát. Az első lépésnél belesüppedtem a homokba, ezért levettem a cipőmet, és úgy mentem tovább. Kicsit lesöpörtem az ülőke részéről a homokot, majd leültem. Nem kezdtem hajtani magam, de egy kicsit löktem magam, mintha a tengeren himbálóznék. Szabadnak és felszabadultnak éreztem magam, de még mindig ott motoszkált bennem a vágy, hogy többet szeretnék a fiútól.

[- Dehogy lennél! Nehogy szállodába menj, tényleg szívesen látunk.]

 

- Dehogy lennél! Nehogy szállodába menj, tényleg szívesen látunk.- már rájöttem, hogy nem kellett volna mondanom a pénz részét. Ez tényleg nem olyan nagy tétel, ha nem repetázok, negyven helyett tíz percig zuhanyozok, meg nem bámulom annyit a tévét, már ugyanott vagyunk a fogyasztással. Plusz egy ember tényleg nem fogyaszt sokat, főleg nem egy tizennégy éves lány.
 Igaz, hogy annyira nem hiányzik a napfény, de az tény, hogy a Mardekár tele van sápadt emberekkel, mert a klubhelyiségbe nem süt be egyáltalán semmi napfény. Igaz, ablakon keresztül nehéz lebarnulni, szóval ez elég gyenge kifogás, egyszerűen ki kell menni nappal a szabadba, ha jó idő van. Nekem máris van egy kis színem.
 - A napfényt illetően biztos nem hasonlít a két ház, a mi klubhelyiségünk lent van a tó alatt, arra néznek az ablakai. Én mondjuk szeretem, olyan, mintha egy elsüllyedt hajóban lennél, vagy valami víz alatti palotában.- azt hiszem, már azelőtt is a mi klubhelyiségünk találtam volna a legvarázslatosabbnak, hogy elkezdtem otthonomként kezelni. - Az emberek talán tényleg hasonlítanak. Például mi is tudunk bátrak lenni, csak mi inkább a győzelemre játszunk, és elkerüljük a kockázatot, ha lehet. De a versenyszellem ott van mindkét házban.- tény, hogy mi azért játszunk, hogy győzzünk, nem a kihívást keressük, hanem a sikert. Éppen ezért érzem most magam kifejezetten rosszul amiatt a fogadás miatt, amit eddig egy újabb nyerőesélyes versenynek láttam, nevezetesen azt, hogy ki szedi fel a végzős hollós csajt. Igaz, hogy nagyon jól néz ki, és esélyem is lenne nála, de valahogy nem akarom mégsem. Nem érzek felé olyat, amit azt hiszem, hogy most kezdek érezni Alexis felé. Bár nem merném még ezt sem határozottan kijelenteni.
 Szinte meg sem hallom a lányt, még mindig azon gondolkozok, hogy milyen furcsa érzés volt megfogni a kezét. Egy gyors oldalpillantásból sejtem, hogy ő is hasonlóképpen érezhet, mint én. Furcsa, hogy máris kezd kialakulni közöttünk valami, órákban mérhető az ismeretségünk. Talán az lehet az oka, hogy hasonlítunk néhány dologban, és hogy úgy érzem, megért engem. Talán más.
 - Én is, talán már hat éve volt. Eltörtem egy mugli gyerek szemüvegét a kvaffommal.- mosolyogva követem a lányt a hintához, miközben körülnézek az üres játszótéren, ami a berendezésétől eltekintve hasonlít az aberdeenire, ahová jártunk, ugyanazok a játékok, csak máshol elhelyezve. Nem teljesen igaz persze, hogy nem voltam játszótéren, tavaly nyáron egy éjszaka emlékszem, hogy egy játszótéren söröztünk, de nem akarok ilyen dolgokat még elmondani magamról. Nem zavartunk vele senkit persze, meg nem is szemeteltünk, de akkor is olyasmi lehet, ami talán rossz fényt vet rám.
 Vetek egy gyors pillantást a hinta láncaira, és miután úgy döntök, hogy a láncok elbírnak, ha nem állok neki ugrálni rajta, leülök a lány jobb oldalán levőre. Régen volt már, amikor ezek biztonságosan elbírtak, soha nem voltam túlsúlyos, de lassan tizenöt évesen már legalább hetven kiló lehetek, kétszer annyi, mint egy átlagos gyerek. Igaz, ezeket úgy tervezték, hogy ne szakadjon le, ha kettő elég hülye hozzá, hogy ugyanarra a hintára üljön, nem akarom kipróbálni.
 Lassan elkezdem előre-hátra mozgatni magam a lábammal, ami akár olyannak is tűnhet, mintha nosztalgiáznék a gyerekkori élményeim felett, de inkább a feszültséget, a torkomba ugró szívem igyekszem egy kicsit megfékezni. Furcsa, hogy ennyire tiltakozik valami ellen, amit meg akarok tenni, még akkor is, ha már megtettem, és jól esett. Talán ezért olyan nagy erény a bátorság, a griffendélesek talán könnyebben legyűrik ezt a dolgot.
 - Majd megmutatom a játszóteret, ahová gyerekkoromban jártam.- miközben a távolba nézek, ráfókuszálva egy fehér, repülőgép által hagyott csíkra, a bal kezem lassan, vakon megindítom a lány felé. Nem nézek oda, nem mozgatom az ujjaim, és nagyon lassan, centiről centire haladok, amíg meg nem érzem, hogy a kézfejem hozzáér az ő kezéhez. Mintha csak véletlen lenne. Veszek egy mély levegőt, hogy legyőzzem a késztetést, és ne rántsam vissza, hogy megmarkoljam a hideg láncot, csak ott tartsam, mint az a római fickó a tűzben. Egy kicsit ez is olyan, mint a tűz.
 Magamban lassan számolni kezdek, lehetőséget adok neki, hogy elhúzza a kezét. Egy. Még mindig a repülőt nézem. Kettő. Még mindig nem merek ránézni, megszólalni sem nagyon tudok, nem is tudom, mit kellene mondanom. Nagyon örülnék, ha valaki elmagyarázta volna. Mindig kínos témának éreztem az udvarlást, főleg a családtagokkal, de talán nem lett volna ennyire az. Most simán lehet, hogy valamit rosszul csinálok. Három. Ha még mindig ott van a keze, lassan, finoman köré fonom az ujjaim.

Már bántam, hogy szóba hoztam a hotelt. Ő se tudott semmi konkrétumot mondani, és én se. Jelen esetben pedig teljesen felesleges volt egy olyan dolgon rágódni, ami még teljesen bizonytalan volt.
- Akkor majd megbeszéljük ezt, ha már biztosan megyek.
Egyszer se fordult meg a fejemben, hogy a mi klubházunk lenne a legjobb. Sőt, az olyanoknak, akiknek tériszonyuk van, szerintem kifejezetten hátrányos. Ráadásul a többiekét nem is láttam. Igyekeztem elképzelni a Mardekár klubhelyiségét azok alapján, amit Cael mesélt.
- Igazán szép lehet. A napfény szempontjából igazad van. Nem az a döntő mérvadó egy klubhelyiség megítélésénél. Az a lényeg, hogy otthonos legyen, és jól érezze ott magát az ember, különben teljesen mindegy mivel próbálják feldobni a szobát.
Szeretek a víz közelében lenni, és úszni, ezért talán a Mardekár klubhelyisége is tetszene. De volt egy olyan érzésem, hogy ez már örök rejtély marad a számomra. Nem hallottam még olyanról, hogy a diákok átjárnának egymás klubhelyiségeibe.
- Ebben szerintem különbözünk. Addig, amíg jól érzem magam, nem számít, hogy nyerek-e vagy vesztek egy versenyen vagy kihíváson. Természetesen nekem is jobban esik, ha a végén én kapom a trófeát, és ez a később is sokkal többet ér, mint az, hogy ott voltam. Mégis úgy gondolom néha a győzelemhez vezető út, ami tele van kihívásokkal, sokkal többet ér. Édesebb tőle a győzelem.
Kuncogni kezdtem, ahogy elképzeltem szegény muglit, ahogy felé repül egy kvaff. Azon se lettem volna meglepődve, ha azóta egyetlen labdához se merne közel menni. Hallottam már olyanról, hogy valaki irtózik a plüssöktől. Kíváncsi voltam, az vajon mitől alakulhatott ki.
- Én azért annyira régen nem. Úgy három éve a nyári szünetben sokat jártam játszótérre a húgommal.
Talán bepótolom majd vele ezt a három évet. Nem volt könnyű neki se ez az utolsó év, ebben biztos voltam.
Figyeltem, ahogy Cael leül a jobb oldalamon lévő hintára. Elég kimért volt, és csak sejtettem, hogy miért. Szerencsére a játszótér környéke tele volt fákkal, amik biztosítottak némi árnyékot, de még így is látni lehetett a ragyogó kék eget. Szebb napot el se tudtam volna képzelni a mainál. A mellettem ülő fiú is hajtani kezdte magát, egy kicsivel jobban, mint én, de ez sem volt több hullámzó mozgásnál, mintha a tengeren lettünk volna.
- Rendben. A végén még kiderül, hogy nem is annyira unalmas az a hely, mint ahogy állítod. Vagy csak te teszed ilyen érdekessé?
Egy pillanatra elfordultam felőle. Nem tudom, hogyan értelmezte kérdésem, és nem akartam javítani rajta. Azzal csak rontottam volna a helyzetem. Kezem végigcsúsztattam a láncon, egészen addig, amíg el nem értem vele az ülőke részt, aztán vissza. Nem takarítottam, de valahogy igyekeztem leplezni az idegességem. Aztán újra ránéztem, de olyan mereven bámult felfelé, hogy kíváncsi lettem mit nézhet. Az égen semmit sem láttam egy repülőn és az általa húzott csíkon kívül. Biztos volt ott korábban más is, csak lemaradtam róla.
Aztán egy pillanatra úgy éreztem, mint egy bogár mászott volna a kezemen, ezért megráztam. Aztán vissza is tettem, de még mindig volt ott valami. Mielőtt még sikítva ugranék ki a hintából, inkább megnéztem mi az. Már a mozdulat közben láttam, hogy nem is bogár volt, hanem Cael keze. De még mindig olyan határozottan nézte az eget. Nem tudtam eldönteni, hogy csak eltévesztette a láncot – ami határozottan lehetetlen volt -, vagy… vagy mégis teljesülhet az a vágyam, amit néhány perccel korábban kívántam.
Sok fontos dologról beszélgettünk korábban anyuval, mikor bekerültem a Roxfortba, de úgy éreztem egy ilyen helyzetre senki sem tud felkészíteni. Határozottan meg akartam fogni a kezét, de valamiért haboztam. Aztán megláttam, ahogy visszahúzza, és én gondolkodás nélkül kaptam utána. Olyan erősen szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim vége, de nem tudtam, ő mennyit érzett meg ebből. Azt is éreztem, ahogy fülig vörösödöm, ezért újra a csíkot kezdtem figyelni, de az már szétfoszlott. Magamban elszámoltam háromig, hogy utána egyenesen a szemébe nézzek, de a háromból négy lett, aztán öt, és ha nem állítottam volna meg azzal, hogy a fejem elfordítom, talán százig is eljutottam volna.

[- Aham, szép. Egyszer lerajzolom, oké?]

 

Egyelőre nem firtatom tovább a szállás témáját, főleg, hogy nem is biztos, hogy jön, csak egy bólintással elfogadom a választ. Én azért reménykedek benne, hogy vendégül láthatom, azt biztosan nem szeretném, hogy egy szállodában szálljon meg, amikor jöhetne hozzánk is.
 - Aham, szép. Egyszer lerajzolom, oké?- nem próbáltam még színesben rajzolni, de azt hiszem, hogy a megfelelő eszközökkel meg tudnám örökíteni a klubhelyiséget. Esetleg beszerezhetnék én is valami régimódi kamerát, ami működik a Roxfortban, bár azzal veszítenék a népszerűségből. A Mardekárban nem szeretik annyira a mugli ketyeréket.
 - Hát igen, ez a griffendéles hozzáállás inkább.- rámosolygok a lányra, akiről lassan egyre többet tudok meg. A Griffendélre jellemző, hogy a kihívást keresik folyamatosan, nem a győzelmet, ami persze nem elítélendő. Amikor meg akarok átkozni valakit, én is szívesebben választok olyat, akit kihívás megátkozni, a kicsik meg a lúzerek közül unalmas válogatni, meg amúgy sem nagyon szolgálja a céljaimat. Ha valaki folyamatosan gyengébbeket bánt, azt éri el, hogy gyávának fogják tartani.
 Talán a kihívások, és azok legyőzése, még ha nem is szó szerint győzelmet jelentenek, hanem csak a saját elvárásaid teljesítését, azt szolgálják, hogy bizonyítsd magadnak, hogy érsz valamit, hogy többet érsz. Talán azért kerül ki a Mardekárból annyi sikeres ember, mert az évek során elég győzelmet aratunk hozzá, hogy ne ijesszen meg minket semmi, mert tudjuk, hogy legyőzhetjük. Ami a Griffendélt illeti, ők talán nem nyernek annyit, de biztosan jóval könnyebben veszik a kudarcot. Én biztosan nehezen lendülnék tovább, ha nem vennének be a Kviddics csapatba, legkésőbb ötödikben mindenképpen be akarok kerülni, a korábbi próbálkozásaim nem voltak teljesen reálisak, de azok is kinyírták a hangulatomat napokra. Nem mindenkitudja elviselni a kudarcot.
 Van egy húga. Annak ellenére, hogy olyan rövid ideje ismerem, lassan mégis úgy érzem, hogy szinte mindent tudok róla, mintha évek óta ismerném. Persze, az információkat illetően nyilván csak a jéghegy csúcsát ismerem, de a fontos dolgokat, magát a személyt, úgy érzem, kezdem érteni. Nagyon nehéz lehet az élete, különösen most, mégis viszonylag boldognak tűnik, úgy tűnik, jól viseli, hogy ilyenné vált a világ. És nagyon okos is, sokkal érettebbnek tűnik nálam, hiába vagyok idősebb- igaz, valószínű nincs egy év korkülönbség.
 - Mikor van a szülinapod?- ahogy előre-hátra lendülök a hintával, a lábamat végig a talajon tartva, csak úgy kiszalad a számon a kérdés. Nem is tudom, miért kérdeztem meg, teljesen más volt a téma, és nem is biztos, hogy számít, hogy néhány hónap vagy egy teljes év van közöttünk. Talán én tűnök fiatalabbnak, ha megkérdezünk valakit. Talán a fiúk tényleg lassabban nőnek fel, mint a lányok. - Hát, annyira nem vészes, de London mellett nagyon uncsi.
 A szívverésem annyira felgyorsul, hogy az szinte már fáj, amikor Alexis is megfogja az én kezemet- nem véletlenül, nem is csak viszonzásképpen, hanem mintha csak erre várt volna, sőt, mintha az élete múlna rajta, hogy ne engedjen el. A szabad kezemmel megszorítom a hinta láncát, amit lassan lelassítok, majd teljesen megállítok a lábammal. Egyszerre érzem magam nagyon jól, és nagyon idegesnek. Lassan a lányra nézek, aki ugyanilyen idegesnek tűnik legalább, még csak nem is néz rám, és még jobban elpirult, mint én.
 Azt hiszem, most kéne megcsókolnom, vagy valami ilyesmi, de éppen csak pár észrevehetetlen centivel hajolok előrébb, ahogy a hideg lánc megérinti az arcomat, rögtön hátrébb hajolok, újra a repülőt kezdem el nézni. Persze, a láncok nem jelenthetnének akadályt, nem azokkal van a valódi probléma, inkább az az oka, hogy félek. Nem tudom, hogy hogyan kellene, hogy nem rontok-e el valamit, hogy mit fog szólni, hogy nem lenne-e még túl korai neki, hiszen még csak néhány órája ismerjük egymást. Egyelőre beérem azzal, hogy fogom a kezét, és a hüvelykujjammal lassan végigsimítom a puha bőrt.
 - Mindig... sokszor éreztem úgy, hogy hiányzik a játszótér.- szinte fel sem fogom, hogy megszólaltam, és csak nagyon halványan hatol el a tudatomig, hogy mekkora ostobaságot sikerült kidadognom. Nem jellemző, de voltam már zavarban, mégis azt hiszem, egyszer sem ennyire. Kicsit úgy érzem, mintha beszorultam volna valahová: nem merek előrehaladni, megcsókolni a lányt, viszont úgy érzem, semmi pénzért nem engedném el a kezét.

- Ilyen jól tudsz rajzolni? Ha akarod, akkor állok neked modellt.
Nem értem miért nem használ varázslatot, ha meg akarja mutatni a klubhelyiséget. Biztos lenne rá valamilyen mód, és abban is biztos vagyok, ha sikerülne beszerveznie a társait, még egy jó kis buli is kerekedhetne belőle. Jót tenne a vizsgák előtt vagy az újévi megnyitó után.
- A kérdésedből ítélve kíváncsi vagy a klubhelyiségünkre. Majd kitalálok valamit, hogy láthasd, mivel én nem vagyok olyan jó rajzos. Csak egy szinttel haladom meg a pálcika emberkéket.
A hozzáállás sokat számít, de még mindig nem hiszem, hogy ez miatt lettem Griffendéles. Kellett ott lennie még valaminek. De örülök neki, hogy a két viszálykodó házon belül is van azért legalább két olyan személy, akik megtalálják a közös hangot. Úgy éreztem, hogy ez az összhang nem véletlenül van meg közöttünk. Kíváncsi voltam, hogy miért nem találkoztunk eddig. Miért kellett hozzá egy háború? Ez a helyzet eszembe jutatott egy történetet. Rómeó és Júliáét, bár nem gondoltam, hogy mi hasonlítanánk rájuk, csak néhány dologban.
Ezt az érzést az is erősítette, hogy annyi mindent nem tudtam róla, mégis belesétáltam abba a csapdába, amit mindig is el akartam kerülni. Mindig is próbáltam megismerni először valakit, mielőtt csupán első benyomás és kinézet alapján véleményt alkotok valakiről. Maradandó véleményt, amit aztán senki sem tud megváltoztatni. Caellel alig néhány órája ismertük egymást, és máris úgy éreztem, hogy akár lehetne ő is számomra a nagy ő. Miért ne, néha a szívek képesek felülírni az észérveket és elhatározásokat.
- Április 20-án. – Először eszembe se jutott, hogy az évet is meg kéne adnom, de aztán rájöttem, hogy talán fontos lehet a számára. – 1984-ben születtem.
Csak most jutott eszembe, hogy alig egy hónapja volt a születésnapom. Mindig meg szoktam ünnepelni a barátaimmal, mivel a családommal már nem tudtam. Nyilvánvaló okokból ez elmaradt, de hogy el is felejtsem, erre sohasem gondoltam. Meglepett a kérdésével, és normál esetben nem is árulnám el az évet, de most úgy éreztem, hogy fontos lehet valamiért. Főleg azért, mert néhány perccel korábban még a játszóterekről beszélgettünk. Úgy tűnik, az nem volt olyan érdekes.
- Nem vitázom veled. Te ott nőttél fel, biztos már szemmel nézel a falura, ahol laksz, mint ahogy majd én fogok. - Még mindig ott tartok, hogy megyek hozzájuk a nyáron, de még közel sem biztos. Ebben meg is egyeztünk, így nem értem miért emlegetem mindig. Gyorsan hozzáteszek még egy gondolatot. – Vagy mondjuk, mint a barátaid, akik meglátogattak már.
Miután ránéztem, kezdett elmúlni a pirulásom. Nem tudom, hogy ennek az volt-e az oka, hogy nem engem figyelt, vagy az, hogy a kezdett normalizálódni a szívverésem. Mind a kettőnek örültem, ugyanakkor nagyon sajnáltam, de nem adtam fel. Most már nem fogom elfordítani a fejem addig, amíg rám nem néz. A szívem zakatolásának csillapodása pedig egyet jelentett azzal, hogy lassan kezdett enyhülni a szorításom. Rájöttem, hogy ezzel talán túlságosan is elárultam magam, amit nem akartam. Viszont most már nem volt mit tenni. Nem tudtam eldönteni, hogy mit kéne csinálnom. Valahogy a bátorság most faképnél hagyott.
Örültem volna annak, ha valaki megsúgja, hogy most mit kéne csinálnom. Nem akartam ennél tovább menni, de kezdtem egyre hülyébben érezni magam. Elég idősek voltunk már a hintához, így kézen fogva pedig ki tudja kívülről, hogy nézhetett ki. De nem érdekelt. Egyáltalán semmi sem érdekelt. Lassan feladtam, hogy rám fog nézni, ezért a homokot kezdtem figyelni, és rugdosni a lábammal. Bár, a hőség még mindig tombolt, és a szívem is tovább zakatolt, ahogy elkezdett simogatni, kirázott a hideg és a szívem is kevésbé zakatolt. Egy szinte alig észrevehető mozdulat, úgy megnyugtatott, ahogy nagyon kevés dolog tud.
- T-tényleg? Nekem inkább ezután fog.
Elég volt néhány mondat, hogy kiderüljön, jelenleg se ő, se én nem vagyunk a helyzetünk magaslatán. Bár, egy örökkévalóságig el tudtam volna ülni ebben a hintában, úgy éreztem, hogy valamit tenni kéne. Nem nagyon löktem magam a hintával, most még azt a keveset is abbahagytam. Tudtam, hogy mind a kettőnk számára fontos lesz a következő néhány perc. El akartam engedni a kezét, de nem hagyta. Így viszont macerás volt a dolog, mert útban volt a hinta lánca.
- Ne érts félre – álltam elé -, de elengednéd a kezem? Nem akarom magammal vinni majd a hintát.
Kíváncsi vagyok milyen lehetett a látvány, ahogy előtte állok, a kezünk még mindig összekulcsolva, ráadásként én hoztam magammal a hintát is. Nem elterelésnek szántam, de ha már így alakult, közelebb léptem hozzá, és adtam egy puszit az arcára. Nem tudtam, hogy egyáltalán tovább akar-e menni vagy mennyire gyorsan haladunk, de úgy gondoltam ennyi még barátok között is belefér.

[- Hát, már régóta rajzolgatok, az az egyik hobbim. Nagyon szívesen lerajzollak, amikor meglátogatsz.]

 

- Hát, már régóta rajzolgatok, az az egyik hobbim. Nagyon szívesen lerajzollak, amikor meglátogatsz.- egy kicsit muszáj lesz gyakorolnom, már nem rajzoltam, mióta eltört a kezem. Viszont a Louról készített portré szerintem jól sikerült, úgyhogy nem aggódok, hogy esetleg rosszul sikerül, vagy ilyesmi.
 - Igen, szívesen megnézném. Ha szeretnéd, majd megtanítalak rajzolni, annyira nem nehéz.- valójában annyira nem érdekel a Griffendél klubhelyisége, inkább csak ürügy, hogy beszélni halljam, hogy meséljen magáról. Szívesen hallgatom magát a hangját is, ami talán azért is furcsa, mert eddig csak a normálisat választottam el az irritálótól. Alexis talán az első, akinek kellemesnek találom a hangját.
 - Akkor csak nyolc hónap van köztünk. Én augusztus 20-án születtem.- nem is tudom, miért számít a kora, mert gyakorlatilag egy korúak vagyunk, mi lett volna, ha ő tizenhárom lenne csak, amikor én tizennégy. Talán valamiért úgy érzem, hogy tizennégy évesen lép át az ember egy korhatárt, hasonlóan a tízhez meg a tizennyolchoz, most lehetünk a felnőttkor küszöbén. Aztán még három évet várni kell azért a hivatalosra.
 - Igazából nem falu, hanem város, az egyik legnagyobb a környéken, de attól még elég unalmas Londonhoz képest. Ott nincs Abszol út, vagy ilyesmi, meg varázslóból is kevés van. Mondjuk pláza van, úgyhogy a barátaimmal el tudjuk foglalni magunkat.- Augusztus elején lehet, hogy Matt és Dom elnéz egy vagy két hétre hozzánk, de nem vennék rá mérget. Sajnos nagyon a világ végén van. Persze, azért nem kell ott sem unatkozni, főleg nem társasággal. Ha Alexis eljön, biztosan nagyon jól fogjuk magunkat érezni.
 Furcsa, de ahogy fogom a lány kezét, és nem merek tovább lépni, csak hülyeségeket beszélni, eszembe jut néhány hozzám közel álló ember, akik nagyon különböznek, de most nagyjából hasonlóan reagálnának, ha látnának: nevetnének egy jót. Talán én is nevetnék magamon, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehezen fog menni, mindig azt hittem, hogy simán ráveszem majd magam, erőlködés nélkül. Annyira talán mégsem vagyok bátor.
 - Ja... persze... bocsi.- úgy érzem, hogy fülig elvörösödök, miközben elengedem Alexist. Kicsit úgy érzem, mintha sikerült volna hülyét csinálnom volna magamból, nem csak magam és a nem létező szemtanúk, de már a lány előtt is. Az elengedett hinta nyikorgása pedig kicsit olyan, mint egy gúnydal. Talán tudnék is írni magamról gúnydalt a dallamára. Legalábbis, amíg oda nem hajol, és meg nem érzem az ajkait az arcomon. Az valahogy száműzi azt a szégyen-szerűséget, ami kialakulóban van, és valamiféle kellemes nyugalom jelenik meg a helyén.
 - Ez a játszótér kisebb annál, ahová én jártam, az még jobban tetszeni fog. De ide is visszajöhetünk majd.- szinte már természetesnek hat, hogy újra megfogom a lány kezét, csak annyi a változás, hogy cserélek, a jobbal fogom meg a balt. Most valahogy egy kicsit közelebb érzem magamhoz, kicsit kisebbnek tűnik az az ugrás, amit az előbb nem mertem megtenni. Halkabbak azok a hangok is, amik a lehetséges következményekre akarnak figyelmeztetni. Mikor foglalkoztam én vele, hogy következményei vannak annak, ha csinálok valamit?
 A szabad kezemmel átölelem a derekát, hogy finomat közelebb húzzam magamhoz, és mielőtt megint úgy dönthetnék, hogy nem merem megtenni, veszek egy nagy levegőt, behunyom a szemem, és adok egy apró, rövid csókot a szájára. Nem tudom, hogy kéne csinálni pontosan, úgyhogy talán nem is sokkal több, mint az a puszi, amit az előbb arcomra kaptam. Nincs is időm nagyon pontosan végiggondolni, rögtön feltámadnak az aggályaim- ez talán már túlzottan tolakodó volt.
 Ahogy hátrébb hajolok, hogy a szemébe nézzek, elengedem a derekát is, csak a kezét fogom. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy mit fog szólni, miközben a szívem újra felgyorsul. Szívesen mondanék valamit, de nem tudom, mit kellene, és amúgy sem nagyon hiszem, hogy most megjönne a hangom. Nem teszek mást, csak a szemébe nézek. Már korábban is észrevettem, milyen szép szemei vannak, de most sokkal szebbnek tűnnek. Ahogyan Alexis is sokkal szebbnek tűnik, még szebbnek, mint korábban.

          Nem akartam elszomorítani azzal, hogy csak az idejét pazarolná a rajz oktatással. Viszont, ha mindenképpen meg akarta próbálni, akkor nem volt szívem lebeszélni róla. Már láttam magam előtt a dolgot. Legalább két napom azzal fog eltelni Londonban, mielőtt megyek hozzá, hogy megfelelő ruhát és cipőt nézzek. Nem is értem mi ütött belém, mivel eddig nem voltam olyan, akit ennyire lekötöttek a ruhák. Mindig adtam magamra, de nem ennyire. A fodrászhoz is be kellett jelentkeznem, és mindenképp rábeszélni anyát, hogy engedjen el. Legalább egy hosszú hétvégére.
          - Remélem, sok türelmed van, mert kell majd ahhoz, hogy megtaníts rajzolni.
         Bevallom, fogalmam se volt, hogy miért olyan fontos a születési dátumom. Még azzal se mondott sokat, hogy elárulta a sajátját. Ez bármit jelenthetett. Szerintem nálunk nem is számított ez annyira. Azok az elsősök, akik idén kezdtek, valószínűleg már tizenegy évesen felnőttek. A környezeti hatások sokat számítanak. Talán érettebbnek gondolt magánál, és ezért akarta megtudni a korom? Már megint túl sokat fecsegtem komoly dolgokról.
           - Ne haragudj, nem akartalak megsérteni azzal, hogy lefaluztam. Csak olyan unalmasnak mutattad be, hogy nekem inkább falunak tűnt, mint városnak. Engem nem zavar, hogy kevés a varázsló körülöttem. Az év nagy részében azok között vagyok, egy kicsit jól esik távol lenni. Ez olyan, mintha nyaralni mennék.
         Talán annyira azért mégsem. Ha mugliként nyaralni mész, attól még találkozol muglikkal, csak a munkahelyed hagyod ott egy kis időre. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, varázslóellenes vagyok, de most mégis kellett egy kis távolság. Persze, mondom ezt úgy, hogy még mindig nem mentem haza, és egy varázslóktól hemzsegő helyen laktam.
Abban a pillanatban, hogy elengedte a kezem, belül ordítani kezdett valami megint, ami tiltakozott ellene. Próbáltam nyugtatni, hogy nem végleges az elválás, és sikerült is. Lassan csendesedni kezdett, de ekkor az idegesség vette át a helyét. Tényleg csak ideiglenes? Mi van, ha nem? Mi van, ha a puszival már túl messzire mentem? Még a hinta csikorgása se zavart annyira, mint az, hogy a semmit fogtam.
         - Nekem ez is tetszik, de az sem lehet rossz, ami nálatok van. Majd leteszteljük – kacsintottam.
        Úgy tűnik, közöttünk a játszótér lesz a téma, ha mind a ketten zavarban vagyunk. Sokkal jobb annál, mintha egymás mosdó szokásait beszélnénk ki. Vagy bármi mást, ami kellemetlen lehet mind a kettőnkre nézve.
Abban a pillanatban elmúlt az idegességem, amint megint megfogta a kezem. Mintha minden visszatért volna a normális kerékvágásba. De túlzás volt ezt normális kerékvágásnak hívni, bizonyos szempontból.
        Úgy tűnt, ezúttal mintha határozottabb lenne, mint korábban. Miután megfogta a kezem, átölelte a derekam is, és egyre közelebb húzott magához. Egy kicsit meglepődtem, de nem ellenkeztem. Az agyam, ami eddig megpróbált rávenni arra, hogy tiszta fejjel gondolkodjak, és ne hagyjam a szívemnek, hogy vezessen, most egy pillanat alatt elhallgatott. Tudtam, hogy eljött az idő, amikor valami olyan fog történni, ami hatással lesz az életemre. Hagytam magam sodródni az árral, és ahogy közeledett, lehunytam a szemem. Nem tudtam mire kéne számítanom, még sohasem csináltam ilyet. Annyira nem voltam naiv, hogy elhiggyem olyan lesz, mint a filmekben. Végül összeért az ajkunk, és abban a pillanatban engem kirázott a hideg. Nem negatív értelemben, hanem inkább pozitívban. Olyan jó volt, amihez hasonlót még sohasem tapasztaltam.
        Aztán amilyen hamar elkezdődött, olyan hamar lett vége. Még elszámoltam háromig, mielőtt kinyitottam volna a szemem, de éreztem, ahogy elengedi a derekam. Pont a megfelelő időt sikerült eltalálnom ahhoz, hogy elvesszek zöld szemében, amint kinyitom a sajátom. Mint a fekete lyuk úgy húzott befelé, és én nem tudtam tenni ellene. Nem is láttam mást, nem hallottam mást, és nem éreztem mást. Se a homokot a talpam alatt, de a napfényt a bőrömön vagy a közeli fákon csiripelő madarakat. Egyszerűen megszűnt a külvilág, és csak ő volt és én. Megkövülten álltam, mintha szoborrá változtam volna. Lehengerlő volt az érzés.
        Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, de tudtam, hogy valamit igen. Lassan már minden reagálásomhoz kezdett késő lenni, ezért olyan dologhoz kellett folyamodnom, ami még elfogadható volt. Közelebb léptem hozzá, miközben elengedtem a kezét, és inkább átöleltem. Felemeltem a fejem, hogy a fülébe súgjak valamit.
        - Mehetünk enni, most már nagyon éhes vagyok.
      Még ki se mondtam, már tudtam, hogy mekkora balfék vagyok. Elég volt egy pillanatra hagynom, hogy az agyam vegye át az irányítást, és máris bekavart. A homlokom a vállára tettem. Nem gondoltam, hogy én leszek az, aki elront egy ilyen bensőséges pillanatot. Úgy döntöttem, mielőtt még további hülyeségeket csinálnék, összeszedem a táskám és a cipőm. Ez volt az a helyzet, amikor már teljesen mindegy volt, hogy megyünk vagy maradunk.
        - Hogy lehetsz ilyen ostoba, Alexis? – mondtam félig hangosan. – Hogy tudsz ilyen hülye lenni?
        Úgy korholtam magam, mintha ettől valami megváltozna, pedig nem. Ami múlt az elmúlt. Most már az se számított volna, ha a nyakába ugrok, és azt mondom neki, ő életem szerelme. Ki hinné el egy ilyen beszólás után? Mikor végeztem a holmijaim összeszedésével felé fordultam. Alig néhány lépés távolságra voltam tőle, de úgy éreztem, mintha egy szakadék lenne közöttünk.

[- Biztos ügyes leszel.]

 

- Biztos ügyes leszel.- a rajzolás, azt hiszem, olyasmi, amit meg lehet tanulni, a technika legalábbis nem valami kifejezetten nehéz valami. Inkább az a fontos, hogy számodra fontos dolgokat, érzelmeket vigyél bele, mint a művészetben általában. Aki érzelem nélkül alkot, az nem fog soha semmit elérni. Ez nem logika meg ügyesség kérdése.
 Elmosolyodok a gondolatra, hogy esetleg meg is sértődhetnék azon, hogy lefaluzták Aberdeent. Londonhoz képest nekem tényleg falunak hat, főleg varázsló szempontból, az Abszol út nélkül London sem lenne nagyon más. Persze, itt azért nagyobb és kúlabb minden, de mondjuk mozit, plázát, meg ilyesmit találsz ott is. Talán, ha azt mondanák, hogy rossz hely, az zavarna egy kicsit, de tény, hogy nekem kicsinek hat. Pedig olyan közel van a Roxforthoz.
 - Ne aggódj, nem sértődtem meg. Majd tényleg meglátod, milyen kicsi Londonhoz képest.- szeretek ott lakni, mert azért jó, hogy viszonylag kívül esik a varázslótársadalmon a hely, nem is tudom, hogy hol vannak a legközelebbi varázslók. Azt hiszem, örülök, hogy megvan a mugli része is az életemnek, a varázslóknál már majdnem felnőtt vagyok, a mugliknál meg nem sokkal vagyok több gyereknél. Nyáron kicsit olyan, mintha megfiatalodnék, nem Mr. Edevane-ez senki egy darabig. Néha már úgy érzem, hogy megőszülök, ha sokáig kell hallgatnom. Még jó, hogy nem Sir Edevane.
 Alexis kacsintására csak bután nézek egy másodpercig, miközben én is elmosolyodok, és kacsintok egyet. Emlékszem, az első románc-félém is egy játszótéren volt, oviban, négy éves koromban, de az kimerült annyiban, hogy csináltam egy homokvirágot egy nagycsopos lánynak. Kicsit olyan, mintha körbeérne a dolog.
 Épp elég ideig látom, hogy lehunyta a szemét, hogy tudjam, nem volt ellenére, hogy megcsókoltam, ezt pedig megerősíti az is, ahogy a szemembe néz, és ahogy végül átölel. Miközben én is átölelem őt, már örülök, hogy meg mertem tenni. Még ha nagyon halványan is, egy kicsit olyan, mintha érezném, amit a lány érez. Hihetetlen, hogy még csak néhány órája találkoztunk, tényleg olyan, mintha már ezer éve ismerném.
 - Oké.- egy kicsit meglep, amit a lány mond, de még ha nehezen is megy, elengedem. Egy kicsit kellemetlen érzés, hogy hirtelen nem is érek hozzá, pedig most valahogy úgy érzem, hogy minél közelebb szeretném tudni magam hozzá. Elég újszerű, zavaros ez az egész érzés, amihez hasonlót talán csak álmomban éreztem eddig.
 Egy kicsit csodálkozva nézek a lányra, miközben nekem háttal, félhangosan szidja magát. Nem tudom, mi lehet pontosan az oka, igaz ugyan, hogy jól esett átölelni, igaza van abban, hogy sajnos nem állhatunk itt örökké. Amíg nem mondta, észre sem vettem, hogy szinte éhen halok. Elmosolyodok, miközben odalépek mögé, hogy adjak egy puszit a fülére (vagy inkább a hajára), miközben megsimogatom az egyik vállát.
 - Én is éhes vagyok. Itt van az étterem a közelben, csak előtte telefonálnék egyet.- kedvem lenne felkapni a lányt, és úgy vinni az étteremig, de beérem annyival, hogy megfogom a kezét. Ahhoz képest, hogy erre a hintán ülve milyen nehezen szántam rá magam, már teljesen természetesnek tűnik. A másik kezem viszont kénytelen vagyok zsebre dugni, hogy ellenálljak annak a késztetésnek, hogy megint átöleljem. Azzal legalább az étteremig várni kéne.
 - Bocsi, ha kicsit túl tolakodó voltam. Nem tudom, mi van velem.- annak ellenére, hogy fogom a kezét, és a világért sem engedném el, úgy érzem, talán hirtelen volt neki, hogy megcsókoltam, még ha jól is esett neki. Nem szeretnék semmit elkapkodni, vagy megijeszteni, vagy ilyesmi. Talán megértőbb lenne, ha elmondanám, nekem sem volt még soha senkivel semmilyen kapcsolatom, de azt hiszem, ez nem a legmegfelelőbb időpont. - Voltál már moziban? Nincs kedved eljönni velem, miután ebédeltünk?
 Amikor odaérünk egy nyilvános fülkéhez, ami éppen üressé válik, és kinyitom az üvegajtót, csak néhány másodpercig gondolkozom rajta, hogy elengedjen-e Alexis kezét, azután nyitva tartom az ajtót, hogy ő is be tudjon jönni. Nem akarom elengedni a kezét. Olyan nagy ez a város, úgy érzem, akkor elveszne, még ha most épp nincs szinte senki a közelben.
 - Tartanád nekem a telefonkagylót, amíg tárcsázok? Megmondom a barátaimnak, hogy ma nem megyek a strandra.- telefonálás közben sem engedem el Alexis kezét, akinek végig a szemét keresem a tekintetemmel, miközben tárcsázom Doméket, és miközben beszélek, néha a szájára téved a szemem. Olyan szívesen megcsókolnám újra, de nem akarom, hogy azt higgye esetleg, hogy kapkodok.

            Jól esett a bíztatás, de tizennégy évig éltem összezárva magammal, amiből tízre emlékszek is. Ismertem már annyira magam, hogy meg fog izzasztani a dolog. Nem azért, mert egy idő után nem leszek ügyesebb, hanem azért, mert sohasem fog tetszeni, amit csinálok. Még akkor sem, ha szívem-lelkem beleadom. De ez még a jövő kérdése volt. Talán ezúttal máshogy fog alakulni.
            - Tudod, ezek után félek elhívni téged hozzánk. Mi tényleg egy faluban lakunk. Öt utca, egy főutca és rengeteg mugli. Főleg Oxford miatt. Az egyetemváros közel van hozzánk, onnan pedig alig egy óra London. Varázslókkal és boszorkányokkal legtöbbször akkor találkozunk, mikor betérnek a boltunkba.
            Vagy legalábbis a háború előtt ez volt a helyzet. Miután apu visszament aurornak, anyura maradt a bolt vezetése, én pedig segítettem neki, amiben tudtam. Viszont így is mielőtt visszamentem volna tavaly a Roxfortba be kellett zárnunk. Reméltem, hogy anyunak és Suzie-nak volt annyi esze, hogy nem mozdultak el Írországból. És legjobban abban reménykedtem, hogy a nagyiéknak volt annyi eszük, hogy ott tartották őket.
            Igaz még nem mesélt olyan sokat Aberdeenről, de már magam előtt láttam a házakat, az utcácskákat, és a régimódi árusokat. Éreztem a reggeli friss kenyér illatát, és a virágboltnál az illatok kavalkádját. Azt hiszem, gyorsan hozzá tudnék szokni a helyhez, ha oda mennék lakni valaha.
            Azt hittem, hogy a mai napot nem is élem át, csupán az álmomban. Annyira hihetetlen volt, hogy akit néhány órája még nem is ismertem, azzal most ölelkezve álltunk egy játszótéren. Szívem dobbanása összhangba került az övével. Biztos voltam benne, pedig ténylegesen nem is éreztem.
            Nem is érdekelt, hogy milyen furcsának tűnhet egy külső szemlélő számára az, hogy magamat szidom. De muszáj volt. Annyi lehetőségem lett volna annak a pillanatnak a megragadására, és én elszúrtam. Hogy lehettem ilyen balfácán? Olyan mérges voltam, hogy fel sem tűnt az, aminek a hiánya miatt két pillanattal korábban még ölni is képes lettem volna. Szerencsére nem volt időm rá, hogy ténylegesen ráébredjek. Ahogy mögém lépett és hozzáért a vállamhoz, egy pillanatra megmerevedtem. Aztán abban a pillanatban el is ernyedtem, ahogy megéreztem a fülemnél ajka selymes érintését. Szinte leküzdhetetlen kényszert éreztem arra, hogy megforduljak, és az evés helyett inkább ott folytassuk, ahol abbahagytuk, de csak szinte. És ennyire azért nem voltam bátor. Megtöröltem a talpamat, gyorsan visszabújtam a cipőmbe, és igyekeztem a puha homokon nem elesni.
           - Rendben van, azon a két percen már nem fog múlni a dolog.
           Úgy tűnt, hogy sikerült egy kis bátorságot merítenie valahonnan, mert határozott mozdulattal fogta meg a kezem, nem olyan félénken, mint korábban. Azonnal tudtam, hogy ez nem csak a bátorságnak köszönhető, hanem a magabiztosságának is, és talán még valaminek. Nem voltam biztos benne, de ha ugyanaz a gondolat motoszkált benne is, mint bennem, akkor az megmagyarázott néhány dolgot.
           - Nem voltál tolakodó.
           Elmosolyodtam, mert ezt inkább nekem kellett volna mondani. Mindig mikor kétségessé vált a helyzet, megtettem azt a lépést, amit egyébként nem biztos, hogy megtettem volna. Talán a félelem miatt, hogy ha elszalasztom a lehetőséget, akkor soha többé nem tér vissza. Talán azért, hogy lenyugtassam zakatoló szívem és a gyomromban repkedő pillangókat. A csók már jött magától, még akkor is, ha egyáltalán nem számítottam rá. De jó volt, és én is akartam, és csak ez számított.
           - Moziba? – néztem fel rá. – Mi az a mozi? Nem fog megharapni?
           Fogalmam se volt, hogy mire gondolhat, még életemben nem hallottam ezt a szót. Annyira rossz dolog viszont nem lehetett, ha elhívott. Mégse mertem azonnal rábólintani.
           Mikor odaértünk egy nyilvános fülkéhez azt hittem el fog engedni, mivel mind a két kezére szüksége volt, de ez mégsem történt meg. Tartotta nekem az ajtót, amíg én is beoldalaztam; így viszont kicsit szűkösen voltunk. Mégse akart elengedni, ami nagyon jól esett. Nem akartam elszökni, és még kevésbé hittem, hogy majd el fognak rabolni, mikor senki sem volt a közelünkben, de ismertem már ezt a tekintetet. Legutóbb apunál láttam, mikor összetalálkoztunk. Aggódott értem, és most Cael szemében is ezt láttam tükröződni. Apunak és anyunak is okoztam annyi aggodalmat, ami már túl sok lehetett egy embernek, pláne egy szülőnek. Eszem ágában se volt tenni róla, hogy neki is át kelljen azt vagy ahhoz hasonlót élnie.
           Leemeltem a kagylót a helyéről, hogy tudjon telefonálni, aztán miután tárcsázott elvette tőlem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanék semmit, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult abban a szűk kis lyukban. Szabad kezemmel végigsimítottam a mellkasán, miközben tartottam a szemkontaktust. Kezem lassan a telefonkagylót fogó karja felé siklott, miközben suttogva beszéltem hozzá.
           - Mennyire vagy csiklandós?

[- Én szívesen elmennék. Nem is emlékszem, hogy valaha voltam faluban.]

 

- Én szívesen elmennék. Nem is emlékszem, hogy valaha voltam faluban.- furcsa belegondolni, hogy az átutazást leszámítva tényleg csak városokban fordultam meg. Igaz, nagyon hosszú távra nekem vélhetően túlzottan nyugodt lenne, hozzászöktem a pörgéshez, a tömeghez, a mugligépek zajához, de szívesen megnéznék egy falut is. Az a kép, ami a legjobban megmaradt bennem, egy hatalmas birkanyáj volt.
 Annak ellenére, hogy egy kicsit nehezen jönnek a szavak, egyre nyugodtabbnak érzem magam a lány mellett, az a kezdeti idegesség szépen lassan elkezd felszívódni. Kicsit olyan, mintha elsodorna egy folyó, és egy idő után úgy döntenél, hogy nem próbálod irányítani, merre mész, hanem csak hagyod, hogy vigyen, ahová szeretne. Legalábbis valahogy így tudnám leírni ezt az érzést, de mégsem teljesen pontos. Most nem készülök megfulladni.
 - Akkor jó.- egy kedves félmosolyt küldök a lány felé, akit legszívesebben újra megcsókolnék, főleg most, hogy tudom, nem érzi magát rosszul velem, nem érzi úgy, hogy tolakszom. Néhány másodperc után viszont úgy döntök, csak fogom a kezét, és sétálunk. Azt hiszem, a nap hátralevő részében még lesz időm megcsókolni.
 Elnevetem magam arra a kérdésre, amit a lány tesz fel a moziról. Kicsit meglep, hogy még soha nem hallott róla, pedig nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy aranyvérű. Azt mondjuk nem tudom, hogy a mugli falvak hogy állnak fejlettségben, a mesekönyvekben semmit nem tudnak a városról, csak meséket, de így, hogy van telefon meg tévé, azért nehéz elhinni, hogy most is így lenne. Mielőtt a lány azt hinné, hogy rajta nevettem, megállok, és adok egy puszit az arcára. Tényleg nem őt nevettem ki, csak mindig olyan vicces, ha az egyik világ lakói nem ismerik a másikat. Szegény Mattet mindig ezzel szívatjuk.
 - Ne félj, nem harap, vagy ilyesmi, az olyan, mint egy nagy tévé. Illetve, olyan, mint egy könyv, csak nem kell olvasni, látjuk a mozgó embereket, meg halljuk, ahogy beszélnek. Szóval egy történetet mond el, van hozzá zenei aláfestés is.- valahogy úgy érzem, hogy ezt az egészet sokkal szebben is el lehetett volna magyarázni, de nem vagyok benne biztos, hogy mennyit tud a lány a mugli világról, úgyhogy nem tudom, milyen példákat hozhatok fel. Dom nélkül most én is jóval hülyébb lennék mindenhez, a Roxfort előtt még tévém sem volt otthon. Pedig apa szülei muglik- igaz, szerintem akkor még kerék sem volt, amikor ők voltak fiatalok.
 Viszonylag szűkszavúan közlöm Dommal, hogy nem tudok menni, ne várjanak rám, a kérdéseket meg hárítom azzal, hogy majd elmondom. Nem tudom, hogy tényleg elmondom-e, de egyelőre nem is ez a legfontosabb, teljesen máshol járok. Elképzelésem sincs, hogy milyen lehet, ha valaki megsimogatja a szíved, de a lány kezét felette hasonlónak érzem. Kicsit fel is gyorsul a ritmusa, ahogy tudatosul bennem: érzi minden dobbanását. Ahogy elindul a keze tovább a vállamra, azután a karomra, elengedem a kezét, de hirtelen nem tudom, hol érinthetem meg. A lányok erre sokkal érzékenyebbek. Végül, a derekát fogom meg óvatosan, ott láttam már valami régi tánc közben is, hogy odateszik a kezüket.
 - Azt hiszem, csak egy kicsit.- hirtelen ugrik be, hogy még nem raktam le a telefont, úgyhogy egy villámbúcsúval lezárom a beszélgetést, hogy lecsapjam a kagylót. Egy kicsit el is vörösödök, még tisztán megvan az előző nap, amikor egy közös büntetőfeladatból már randi lett. Igaz, ez vállalható, ez más. Ez tényleg randi. Miután kioldalazunk a fülkéből, átkarolom a lány derekát. Hirtelen túl távolinak tűnik, hogy csak a kezét fogom, én pedig szeretném, ha minél közelebb lenne hozzám.
 - Gyönyörű idő van, nem?- most nem érzem magam annyira ostobának, amiért semmitmondó dolgokat mondok, azt hiszem, még a cipőméretekről és szívesen beszélgetnék most a lánnyal. Ahogy a sarkon befordulva meglátom az ebédlőt, mégis eszembe jut valami ettől az üres mondattól: hogy a lány egy sötét, üres szobába fog visszamenni, még ha tényleg haza is költözik holnap.

          - Ha ennyire lelkesedsz érte, akkor bármikor szívesen látlak. Aztán ha már meguntad a helyet, eljöhetünk vissza Londonba is.
          Ez az egy szerencsém volt. London és Oxford nincsenek messze, ha valami kellene, akkor nyugodtan el tudnánk menni mind a két városba. De szerintem jól esne neki is, ha egy kicsit kikapcsolódna, pihenni tudna úgy, hogy nem kell semmire se figyelnie, és kicsit elfeledkezhet a közelmúlt borzalmairól. A tiszta levegő se hátrány, de mivel a Roxfort sem egy nagyváros kellős közepén van, ez biztos nem lesz újdonság.
          Úgy érzem, már egy örökkévalóság óta ismerem és van mellettem. A korábbi pillangók, izgalom és a félelem - hogyha elenged, akkor talán soha többé nem talál lám újra -, elmúltak. Egy másfajta dolog kezdte átvenni a helyüket. Végtelen öröm, megkönnyebbülés és aggodalom. De nem azért aggódtam, hogy mi lesz, ha nem szeret, vagy mi lesz, ha túl bátran viselkedtem, és ez őt zavarja. Azért aggódtam, mert nem akartam, hogy baja essen. A legtöbb fontos eseménynél az életem során, hagytam sodródni magam az árral, és csak akkor léptem közbe, ha az már túl veszélyes volt, vagy nem voltam elég magabiztos a folytatáshoz. Egyelőre nem tudtam, hogy mit tennék, ha most szembe fordulna velem, és közölné, hogy meggondolta magát és további szép napot.
          Nem értettem, hogy miért nevet. Szerintem semmi vicceset nem mondtam. Elég sok dolgot tudtam a mugli világról, főleg mert az utóbbi években voltunk néhányszor nyaranta a mugli nagyszüleimnél, ők pedig nem tudták, hogy boszorkányok vagyunk a tesómmal. De ezt a szót még így sem hallottam. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ostoba lennék, de nem tudtam miért.
          Én még lépek egyet, mielőtt észreveszem, hogy Cael megállt. Aztán ahogy fordulok, érzem a puszit az arcomon. Ez most olyan más érzés volt, mint mikor én adtam neki. Talán azért, mert most már mind a ketten sokkal magabiztosabbak voltunk, meg aztán ezúttal én kaptam, és nem adtam.
          Hallgatom a magyarázatát a moziról, és egyre inkább kezdem megérteni, hogy mi az. Nem voltam biztos benne, de talán rájöttem, hogy mire gondol, csak én nem ezen a néven ismertem.
          - Te most a filmszínházra gondolsz? Mert, ha igen, akkor mehetünk.
          Egyszer voltam már. A nagyiék elvittek egy rajzfilmre. Ha jól emlékszem, akkor a Toy Story volt a címe. Ők emlegették a filmszínház néven, de ez már három éve volt, ezért nem tudtam, hogy miről beszél. Kifejezetten felvillanyoz a dolog, mert akkor nagyon tetszett, de nem volt rá eddig lehetőségem, hogy megint elmenjek. A könyvek még mindig jobban tetszettek, mint ez a mozgó képes akármi, de egy könyvet nehezen olvastunk volna együtt.
          Nem értem miért titkolózik a barátai előtt. Persze, nem láthatok a fejébe, az pedig régen volt, mikor gyerekként két fiú volt a legjobb barátom. Akkor még messze voltunk ettől a tinédzser kortól, és egészen más volt mindannyiunknak a fontos. Ahogy kezem egy percig a szíve felett tartom, érzem, ahogy felgyorsul a dobogás. Korábban is éreztem már, de akkor inkább képzeltem. Nem voltam ennyire közel hozzá. Legszívesebben a mellkasára hajtottam volna a fejem, hogy ne csak érezzem, hanem halljam is, ahogy az élet lüktet a testében, de egy telefonfülkét kevésbé találtam alkalmasnak erre. Egy pillanatra azt hiszem, hogy valamit rosszul csináltam, mert elengedi a kezem. Arra gondoltam, hogy talán nem szereti, ha telefonálás közben zavarják, de aztán, ahogy átöleli a derekam, megnyugszom.
          Elmosolyodok, mikor a halk suttogásomra teljes hangerővel válaszol. Ő is észreveszi, hogy valami olyasmit tett, amit nem biztos, hogy akart, ezért néhány szó után gyorsan leteszi a telefont. Ilyen gyorsan csak a mugli gyerek orvosi rendelőből szoktam távozni, mikor még odajártunk. Apu azt mondta, hogy egy egyszerű megfázással nem fog a Mungóba hozni, de anyu ragaszkodott ahhoz, hogy lásson egy orvos.
          Kioldalazni legalább annyira macerás volt, mint be. Pedig ezúttal nem is fogtuk egymás kezét, és erre az időre a derekam is elengedte. Már megszoktam, hogy fogja a kezem, ezért kerestem az övét, de elsiklott az enyém mellett, és újra átölelt a derekamnál. Nem tétlenkedtem én sem, és megöleltem. Hogy ennek volt köszönhető vagy másnak nem tudtam, de már az első lépéseink teljesen összehangolódtak.
          - De igen. Ritkán van ennyire jó idő. Ráadásul olyan, mintha az időjárás is ünnepelné a háborús időszak végét.
          Nem gondoltam, hogy az időjárás lehet nem kínos téma. Bár, talán inkább más hasonlatot kellett volna felhoznom. Elvégre miért ne örülhetne a mi boldogságunknak? Mivel ismeretlen volt a park, szívesen nézelődtem volna még, de elhagytuk, és bekanyarodtunk az egyik sarkon.
          - Mi a baj?
          Nem gondoltam, hogy tényleg baj lenne, de úgy éreztem, mintha hirtelen valami letörte volna. Talán nem volt nyitva az étterem, ahova mentünk.
          - Cael! - Megálltam az út közepén, minek következtében annak a néhány gyalogosnak, aki volt az utcán rajtunk kívül, ki kellett kerülnie minket. – Talán nem ez a legmegfelelőbb hely, de szeretném, ha tudnál valamit. Akár most, akár a későbbiekben, bármikor, ha van valami, amiről beszélni szeretnél, nyugodtan keress meg. Még akkor is, ha rólam van szó. Akkor főleg, ha rólam van szó. Ígérd meg!
          Biztos voltam benne, hogy a hirtelen hangulat változásának volt betudható ez a gondolat. Ez viszont azt jelentette, hogy sokkal közelebb kerültem hozzá, mint elsőre sejtettem. Nem voltam együtt érző az idegenekkel szemben, de azoknak a hangulatára könnyebben ráhangolódtam, akik közel álltak hozzám.

[- Szerintem ugyanaz. Remélem, hogy adnak valami jó filmet.]

 

Örülök neki, hogy a lány is szívesen lát engem, pedig neki talán még kínosabb lehet a családnak bemutatás dolog. Ami engem illet, otthon inkább az lesz, hogy milyen aranyos, hogy a kicsi Caeliuska hazahozott egy lányt, egy lánynál viszont egészen más a dolog. Apa is mindig sokkal jobban féltette Clart, mint engem, és nem csak azért, mert beteg, hanem csak azért is, mert lány.
 Egy kicsit furcsán nézek, most rajtam van a csodálkozás sora, még nem igazán hallottam a filmszínház szót, ami olyan furcsa, nem áll szájra. Kicsit régiesnek hangzik, vagy talán vidéken máshogy mondják, nem tudom- sőt, még az is lehet, hogy az van kiírva a mozi felé, soha nem néztem még meg. Csak simán tudtam, hogy az a mozi.
 - Szerintem ugyanaz. Remélem, hogy adnak valami jó filmet.- még nem vagyok benne biztos, hogy mit kéne megnézni. Matt bátyja ebben nem igazán adott tanácsot, ő éppen olyan hülye a mugli világhoz, mint Matt, de pár ötletem azért van magamtól is. A romantikus filmek biztosan működnének, sőt, így, hogy most bennem is kavarognak ilyen érzelmek, talán még én is élvezném. A horrorfilmnek meg a drámának annyi előnye lenne, hogy összebújós lenne, de azok után, amiket átélt, nem akarom, hogy féljen, vagy megint eszébe jusson az apja. Emlékszem, hogy bennem milyen nyomás maradt ott bent, amikor nem tudtam, mi van apával. Az akciófilmeket meg a kalandfilmeket meg a legtöbb lány nem szereti, szóval kilőve minden, amit alapesetben a barátaimmal néznék. Esetleg a rajzfilmek működhetnek, az gyerekeknek készült, úgyhogy annyira nem sokkolhatja le. Talán az Oroszlánkirály nem jó most persze, bár nem tudom, mennyire vonna párhuzamot.
 Egy kicsit bánom, hogy a telefonfülkés dolognak vége szakadt, még úgy is, hogy egy kicsit mintha még közelebb kerültem volna hozzá. Olyan jó érzés volt, hogy éreztem a kezét a szívemtől centikre. Csak az lett volna jobb, ha én is érzem az ő szívét dobogni, de persze, azt nem lehet. Talán majd máskor. Egyelőre az is elég, hogy átölelhetem, ahogy az utcán sétálunk.
 - Igen.- tudom, hogy miért látom szebbnek a mai napot, és az nem a háború. Talán még soha nem voltam ennyire boldog, legalábbis úgy, ahogy most vagyok, biztosan nem, ez szépít meg mindent. Talán a borús, esős időt, a havat is ilyennek látnám, bár azt mondják, a szerelem tavasszal a legerősebb. A tavasz a születés, a tél pedig a pusztulás évszaka inkább, természetes, hogy most lettem először szerelmes. Most viszont úgy érzem, a lányba akkor is belezúgok, ha most derékig gázolnánk a hóban.
 Egy kicsit meglep, hogy Alexis azonnal észrevette, hogy valami bánt. Soha senki nem beszélt róla, hogy maga a szerelem hogyan működik, hogy mennyire érzünk együtt a másikkal, hogy mi köt össze minket, inkább egyes részeivel foglalkoztunk csak. Azt viszont nem gondoltam, hogy két ember ilyen rövid idő alatt ennyire közel kerül egymáshoz. Néhány másodperc után, amit a lány szemébe nézve töltök, úgy döntök, elárulom neki az igazat.
 - Csak az zavar, hogy... nem akarlak otthagyni egyedül abban a sötét szobában. Tudom, már ott laksz egy ideje, és nemsokára hazaköltözöl, de én mégsem szeretném. Én szívesen ott maradok veled reggelig, ha szeretnéd.- ahogy kimondom a mondatot, már tudom is, hogy mennyire félreérthetően hangzott, és szívesen elkezdenék magyarázkodni, miközben lenézek a cipőjére, de bízok benne, hogy ezúttal is tudja, hogy nincsen semmilyen hátsó szándékom. Néhány másodperc után azért újra a szemébe nézek. - De ha nem vagy fáradt, akkor mehetünk még valahová éjjel is, van egy csomó hely. Azt szeretem ebben a városban, hogy éjjel sem alszik.- azt hiszem, ezt már nem tudom tökéletesen menteni, de azért kitartóan nézem azokat a gyönyörű, mély szemeket. Talán percek is eltelnek, mire megfogom a kezét, és valahogy elszakítom a tekintetem az övétől, hogy végre beérjünk az étterembe.
 Szerencsére van egy csomó hely, és rögtön ki is szúrom a kis kupét a sarokban, ahol egymás mellé ülhetünk. Ha szembe kell ülnünk, az olyan távol lett volna. Akkor talán elvitelre kértünk volna valamit, így viszont talán a legideálisabb helyzetben tudunk elhelyezkedni. Át is ölelem a derekát, miközben felnyitom az étlapot, amin vállalható árú ételek sorakoznak.
 - Te mit kérsz, Alex?- ahogy így ülve, alig egy arasznyiról a szemébe nézek, és látok szinte minden apró pontot az arcán, érzem azt a hideg szelet, ahogy kifújja a levegőt, úgy érzem, hogy muszáj megcsókolnom. Talán nem is igazán nevezhető csóknak az, amit korábban adtam neki, de egyelőre várok. Ezt most nem akarom elkapkodni.