Mungo, 1998. június

Kissé unom magam a várakozás közben, de nem akarom csak úgy, szó nélkül itt hagyni Dullahant. Az azért bunkóság lenne, még tőlem is. Sőt, kifejezetten tőlem. Arra az egyre viszont mindenképpen jó az ácsorgás, hogy tisztázzam a gondolataimat Alexissel kapcsolatban.
Talán ami a leginkább meglepett, hogy ennyire fiatal... jó, tudom, a Roxfortban már egyre kevésbé számít, de nekem még mindig fura, ha megtudom, egy nálam is fiatalabb diáknak már mennyi pasija volt. Engem igazán még mindig nem érdekelnek a fiúk, amiért anya mindig csesztetni is szokott, meg hogy öltözködjek kissé nőiesebben, és csináljak végre valamit a hajammal, de nem tudom rávenni magam a több órás készülődésekre, mert fárasztó egyszerűen.
Alexis viszont látszólag tényleg rajong Caelért. Nem hiszem, hogy csak megjátszotta, hogy kedves, csak azért, hogy ne utáljam, hanem ő tényleg az a cuki pofi típus. Tisztán az öcsi típusa. Na de hogy mi lesz velük később? Hát, azt így hirtelen nem tudom eldönteni. Fura, hogy Cael becsajozott, mármint tényleg, nem pedig csak pálcát méreget a haverjaival, amit általában szokott. De azt hiszem, Alexis rendes csaj, nekem nincs bajom vele, és ha meg mégis szakítanak... hát nekem ahhoz igazán semmi közöm. Jobb nem belefolyni mások magánéletébe.
Átfutom még egyszer az engedélyt, amit kaptam, hogy ezzel is elüssem az időt. Már-már azon vagyok, hogy mégis csak bekopogok hozzá, hogy én talán mégis mennék, de mindig meggondolom magam. Á, nem... nem zavarom.
Percek telnek el, mire kijön a folyosóra, hogy elmondja, mi van. Arcomról nem lehet nagyon leolvasni bármilyen örömöt vagy megkönnyebbülést, miszerint az apja rendben van, de az ilyesfajta érzelmeket, mint az együttérzés, mindig is nehezen mutattam ki. Bezzeg ha zavarban vagyok, vagy meglepődök... Pedig tényleg nem vagyok jégkirálynő, eskü! Ezt valamiért sokan félreértik.
- Hát rendben, érthető. Örülök, hogy felébredt. – biccentek egyet, így lesz a legjobb. Ugyan úgy volt, hogy Cael majd beugrik ide, de eddig nem jött, szóval biztosan csavarog valahol. Remélem, nem tévedt el a Zsebpiszok Közben, mert akkor tutira elmondom anyának. Na de, majd megkeresem, és számon kérem tőle a helyzetet, hogy mi az, hogy nekem nem mondott semmit. Tutira kap egy pöckölést a homloka közepére ezért. Csak úgy, testvérien, ahogyan hét évesen szoktuk.
- Akkor majd még ütközünk valamikor. – köszönök el tőle, a pergamen tekercset visszatuszkolva a táskámba, s integetek is neki búcsúzásként. A kezem mintha megint fura pózban lenne... de semmi drasztikus. Ezzel elhagyom a Mungót, hogy megkeressem az öcsit, és megkérdezzem. Akkor mi az, hogy neki most barátnője van?!

//köszi a játékot