Mungo, 1998. június

       Tegnap kaptam meg a baglyot McGalagony professzortól, hogy az apám a Mungóban van. Azt nem árulta el hogyan került oda vagy mikor, de ez abban a pillanatban nem is érdekelt. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy szóljak-e róla anyunak és Sue-nak vagy sem. Többször is megpróbáltam, de úgy tűnt, a hazugságom olyan jól működött, hogy kár lett volna most ezzel elrontani. Először tudni akartam a részleteket, aztán bevallani mindent nekik. Ma reggel korán keltem, hogy még anyu ébredése előtt elmehessek otthonról. Szokásomhoz híven csak egy cetlit hagytam neki egy üzenettel. Ezt valaki bátorságnak valaki gyávaságnak tartaná. Engem pedig nem érdekelt egyik fél véleménye sem.
       Most a recepciónál álltam, és próbáltam megtudni, hogy az apám itt van-e egyáltalán, és ha igen, akkor melyik emeletre kell mennem. Úgy döntöttem, hogy nem fogok elmenni addig, amíg meg nem tudom azt, amiért idejöttem. A recepciós pultnál elég nagy volt a tömeg. Még mindig tiszta bolondok háza volt a háború miatt, pedig már hónapokkal ezelőtt vége lett. Odafurakodtam a pulthoz, de meg sem hallottak a nagy ricsajban. Kiskorúként még nem használhattam varázslatot, ezért rácsaptam az asztalra, és elkiáltottam magam. Érdekes módon, mindenki elhallgatott és rám figyelt. Megdörzsöltem a tenyerem, mert fájt a csapástól. Az egyik boszorkány meghallgatta a kérdésem, és útba igazított. Kitalálhattam volna, hogy a negyedikre kell mennem.
        Félve léptem a negyedik emeleten lévő szobák felé. Egy nővér sietett elém, és kérdezte, hogy miért mentem. Elmondtam, mire elvezetett az egyik szobához. A szobában hatan feküdtek. A nővér a szoba egyik végébe vezetett, ahol egy bekötött fejű férfi feküdt. Elég volt ránéznem a kezére, hogy tudjam, ő az apám. Anyuval a jegygyűrűjük különleges, egyedi mintával készült, amihez hasonlót még sohasem láttam. Leültem az ágy mellett lévő székre. Nem bírtam sokáig sírás nélkül. Még mindig élt bennem az emlék, mikor a Roxfortban elváltunk egymástól.
         Egy óráig bírtam, aztán felálltam az ágy mellől. Kellett egy kis levegő. Kellett egy kis idő, amíg megbékélek a helyzettel. A nővér azt mondta, hogy még nem sikerült rájönniük milyen átok találhatta el, de aurorként szerencsés, hogy még él. Felmentem az ötödikre, ahol vettem egy csésze teát és leültem az egyik asztalhoz meginni azt. Néztem a semmibe, és közben azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt elmondani otthon a családomnak. Aztán feltűnt egy ismerős arc. Nem sokszor találkoztunk, főleg azért mert nem egy évfolyamba jártunk, és még csak nem is egy házban voltunk. Mégis ismerős volt, és biztos a Roxfortból. Megfogtam a csészémet, hogy odamenjek hozzá. Úgy tűnt, mintha valakivel együtt lenne, ezért nem akartam nagyon zavarni. Nem is volt szerencsés itt kérdezősködni, de engem hajtott a kíváncsiság.
      - Elnézést! Szia! Én Alexis P. Dullahan vagyok. Öhm, szeretném megkérdezni, hogy... ugye te is Roxfortos vagy még?
    Nem akartam tolakodó lenni, de tudni szerettem volna. Idősebbnek tűnt nálam, és tudni akartam, hogy összefuthattunk-e esetleg a Roxfortban vagy máshol láttam. Mostanában elég sok minden történt velem, és néhány emlékem kicsit összekeveredett.
      - Meghívlak egy csésze teára vagy arra, amit szeretnél.
    Úgy gondoltam, ha mégis tolakodónak talál, akkor legalább ezzel kiengesztelem. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, valamiért rossz érzés kerített hatalmába. A csésze kezdett átforrósodni, ezért inkább leraktam egy közeli asztalra. Talán mégse volt jó ötlet kérdezősködni. Ez nem éppen az a hely, ahol nyugodt szívvel meg lehet ezt tenni.

[- Uhm, halihó. Igen, Roxfortos vagyok. Most leszek hatodéves... ha átmegyek a vizsgákon, persze.]

Mintha valami teljesen vadidegen helyen járnék. Igaz, hosszú idő telt el azóta, hogy a Szent Mungót kellett volna meglátogatnom, de a betegségem miatt gyakorlatilag a második otthonommá vált a hely.
Most azonban a Mungo egyáltalán nem hasonlított régi önmagára. Pedig ugyanaz az épület, ugyanazok az emeletek, ugyanazok a termek. Két hónap telt el azóta, hogy legyőzték Tudjukkit, viszont még mindig dugig vannak tömve a termek, és a legtöbben olyan állapotban, amilyet én még sohasem láttam. Pedig láttam már jó néhány sérülést, ami azt illeti. Félresikerült átkokat, trópusi betegségeket, különleges növény mérgezéseket. Sőt! Egyszer egy koboldot is láttam a Gringottsból, aki véletlenül hozzáért egy elátkozott tárgyhoz. Persze ez már elég régen volt, meg amúgy se mertem hozzászólni, hiába kapta ugyanazt a szobát, mint én. De olyan mogorva képe volt, hogy igazából ránézni sem mertem.
A vizsgákra még mindig nem került sor, a háborús helyzet miatt. Ennek persze én örülök, mert végre tényleg tudok készülni a gyakorlatiakra. Azokkal ugyanis mindig problémám van, ha pálcát kell ragadni. A legjobban az átváltoztatás tantól félek, hiszen ha valamiben, akkor abban tényleg gyalázatos a teljesítményem. Pedig az elméleti része mindig nagyon jól ment. De nem egyszer fordult elő, hogy a saját kezemet változtattam kancsóvá a gekkó helyett. Aztán pedig mindezt az egész éves stressz is tetőzte, és mintha csak romlott volna a teljesítményem belőle.
Most azonban, még ha nyári szünet is van, anyámék megengedik, hogy gyakoroljak. Persze, az ő felügyeletük mellett, mert még nem töltöttem be a tizenhetet. Azonban most, hogy már tényleg a nyakamon vannak a vizsgák, mindenképpen el kellett jönnöm ide, hogy biztosan tudjam, minden rendben van. A szokásos rutinvizsgálatok és kezelések... amik viszont mindenképpen szükségesek, hogy ne legyen baj. Nagyon gáz lenne, ha pont a vizsgán sülne be egy bűbájom.
A szokásos vizsgálatokat elvégzik, így most már csak várnom kell. Úgy tűnik, hogy nem is keveset, hiszen rengetegen vannak, a szokottnál is többen. Örülök, hogy végre felszabadulhatok az emeletre, hogy egy kicsit szusszanhassak, a túl sok embertől egyszerűen megrémülök. A Roxfortban is mindig feszengek, ha túl sok ember van körülöttem. Introvertált vagyok, inkább a kisebb társaságokban érzem jól magam.
Az ötödik emeletre sétálok, ahol megpillantok egy ismerős medimágust. Akik régóta dolgoznak itt, őket már mind ismerem. Igaz, azt is olvastam a Prófétában, hogy a kedvenc medimágusom eltűnt, és valószínű, már nem találják meg élve. Pedig Rosie mindig kedves volt velem. Még akkor is, ha történetesen mugli születésű volt.
Váltok vele néhány szót, hátha tud valamit. Furcsa, mert igazán alig fogtam fel a háborút, meg azt sem, ennyien nincsenek már körülöttem. Sajnos ő sem tud semmit... csak a fényképét helyezték ki a falra. Aztán egy nálam fiatalabb lány jön fel az emeletre, aki miután kér egy csésze teát, megszólít. Ezt egy picit furcsának tartom, mert biztos vagyok benne, hogy nem mardekáros. Azt hiszem, idén nem leszünk túl népszerűek. Még akkor sem, ha történetesen nagyon sokunknak semmi közük az egészhez, sőt! Az én öcsém még a Roxfort védelméért is harcolt.
- Uhm, halihó. Igen, Roxfortos vagyok. Most leszek hatodéves... ha átmegyek a vizsgákon, persze. – talán idősnek nézek ki? Nekem sohasem tűnt fel. Legfeljebb a nagyon régi fényképek láttán. Elsőben még egy pufi képű, csupa szeplős lány voltam, most pedig, közeledvén a 16-hoz, már egészen megváltoztam. Nem csak nőiesebb lettem, hanem még sokkal magasabb is. Amit én még mindig nem szoktam meg, például még mindig pizsit hordok, és a fiúk se nagyon érdekelnek. A képregényeim valahogy jobban lekötnek.
- Clarice vagyok. Clarice Edevane. – a medimágus biccent egyet felénk, és mosolyogva továbbáll. Nem úgy tűnik, mintha meg akarná zavarni két roxfortos ismerkedését. Én a kezemet nyújtom felé, míg másikkal a válltáskámat tartom rajta a karomon. Talán feltűnhet neki, hogy az én kézfogásom egészen más, mint bárki másé. A csuklóm mintha cseppet irreális pózban lenne kicsavarva. De nekem egyszerűen így kényelmes.
A házamat persze nem említem, persze szándékosan. Nem akarom elrontani az esélyeimet, pedig Alexis kedves, nyitott lánynak tűnik így elsőre. Hihetetlen, hogy odáig jutok, hogy a saját házamat kell letagadnom. Pedig nagyon is jól éreztem magam a Mardekárban, egészen az előző évig.
- Én pedig meghívlak egy sütire! A mézes sütijük egész finom. Persze nem olyan, mint a Mézesfalásban, de azért egész jó. – a sütemény mindenek felett. Ha ideges vagyok, akkor nassolok, és nem érdekel, ha felveszek vele néhány dekát. Márpedig amíg nincs eredmény, és nem kapom a kezembe a papírt, addig én bizony ideges maradok.

                  Akárhányszor gondoltam végig, még mindig úgy láttam, hogy nem kellett volna letámadnom így ismeretlenül őt. Főleg, hogy pofátlan módon nem vártam meg, amíg befejezi a beszélgetést. Most már mindegy volt, és szerencsére nem küldött el azonnal a fenébe, amit egyértelműen jó jelnek vettem. A rossz érzésem is oszlani kezdett egészen addig, amíg el nem árulta a nevét. Először azt hittem, hogy véletlen, de ahogy végiggondoltam, hogy mit mesélt Cael a nővéréről, biztos voltam benne, hogy a rengeteg ember közül sikerült őt leszólítanom. Még akkor is, ha nem volt olyan hosszú az a mese.
                  - Rendben, úgyis hiányzik a mézes süti.
                  Próbáltam leplezni meglepődésem, ami valószínűleg kevésbé sikerült. Ennél sokkal nehezebb feladat volt, hogy olyan természetes maradjak, amilyen voltam is. És ennél még nehezebb volt, hogy rájöjjek, miért éreztem magam hirtelen feszélyezve.
                  - Hirtelen sokan lettek, te látsz valahol két szabad helyet? – kérdeztem a pénztártól elfordulva.
                  Szememmel kutattam a helyek után, míg végül sikerült találnom egy távozó párt. Villámgyorsan odamentem az asztalhoz és lefoglaltam. Óvatosan tettem le a két csészét, nehogy kilöttyenjen az ital. Valamiért kellemetlenül éreztem magam. Emlékszem az első alkalomra, mikor a lány szóba került Cael és köztem. A nevét nem árulta el, sem azt, hogy miért kell a Mungóba járnia, és ennek megfelelően én nem kérdezősködtem. Ahogy most sem fogok. Most sem fogok! Meg kellett volna esküdnöm, hogy nem fogok, de tudtam, hogy a kíváncsiságom előbb-utóbb le fog győzni.
                  - Bocsáss meg, amiért kicsit idősebbnek néztelek a korodnál. Nem igazán jellemző rám, hogy idegenekkel csak úgy beszélgetést kezdeményezek.
                  Nem akartam, hogy mentegetésnek tűnjön, de valószínűleg mégis az lett belőle. De ha rákérdezett volna, miért, nem tudtam volna válaszolni rá. Sem arra, hogy miért mentegetőztem, sem arra, hogy miért néztem idősebbnek.
                  - Köszönöm a sütit, tényleg finom.
                  Nem titkoltan bajban voltam. Amilyen bátran szólítottam le, olyan bátortalan és hallgatag lettem azóta, hogy tudom kicsoda. Nem akartam se őt kellemetlen helyzetbe hozni, se Caelt. Fogalmam se volt róla, hogy mit mesélt rólam a családjának. Olyannyira a biztonságra hajtottam, ha eszembe jutott valami, háromszor átgondoltam, hogy megkérdezzem-e vagy ne. Hogy ne ronthassak el semmit, elsősorban a süti majszolása mellett döntöttem. Az viszont előbb-utóbb úgyis el fog fogyni, ezért kénytelen voltam kigondolni valamit, mert ez így elég hülyén adta ki magát.
                  - Kellemes meleg van ma is. Talán ez az egész nyár ilyen lesz.
                  Egy semleges témánál maradtam, de mindenki azt mondta, hogy az időjárásról beszélni a lehető legrosszabb téma volt, főleg két idegen között. Legalább azt a hibát nem követtem el Clarice-nél, amit Caelnél igen, legalábbis eleinte. Nem kerültem a tekintetét. Olyan okosnak tűnt, és magabiztosnak. Kicsit talán megviseltnek, de élettől duzzadónak. Ezt már szinte irigyeltem tőle. Olyan volt, mintha erősebbé tette volna az a tény, hogy gyakran kellett idejárnia.
                  Nos, azt már tudtam, hogy a mai naptól kezdve én is gyakrabban fogok jönni, hacsak anyu nem gondol egyet és költözteti be a családot Londonba. Nem örültem volna neki. Jobban szerettem azt a csöndes kis falut, ahol most lakunk. Igaz, hogy Oxfort miatt sok mugli járt a környéken, de apu és anyu közös vállalkozása ettől volt igazán sikeres. Persze, ha elmondom neki az igazat, nem pedig megkímélem a valóságtól.
                 Nagyon nem bírtam a véremmel, de egyelőre csak annyit engedtem meg magamnak, hogy fészkelődni kezdtem a széken. Ezt nem is kellett annyira megengedni magamnak, csináltam a testem irányítása nélkül is.

[- Na, remek. A mézes sütijük a legjobb. Teából csak filteres van, de nem olyan vészes.]

Ezekben az időkben cseppet sem meglepő, ha egy másik roxfortos diákkal találkozok, pont itt. Egyébként csak elvétve látni itt diákokat, talán csak nyaranta hoznak be egy-két embert valami mágikus baleset miatt, de általában semmi komoly. Most viszont bárki, de tényleg bárki megjelenhet itt. A háború mindenkitől áldozatokat követelt, bármely oldalra is állt. Már ha állt valamelyikre is.
Mivel nem látom, hogy bármi baja lenne, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy látogatóba jött. Kicsit mintha megszeppenne, amikor meghallja a nevemet. Bár nem vagyok nagyon ismert a mardekárosak közül, mivel nem nekem van a legnagyobb hangom közülük. Sohasem volt. Elsőben még attól féltem, hogy a hugrába kerülök. De szerencsére nem így lett. Túl ambíciózus vagyok hozzá. Még akkor is, ha néha alig merem hallatni a hangomat.
- Na, remek. A mézes sütijük a legjobb. Teából csak filteres van, de nem olyan vészes. – nagyon sokat voltam itt, hogy ezeket tudjam. Ezt a Roxfortban néha szégyellem, de azért néha jól jön, hogy tudom, mikor kihez kell fordulni ahhoz, hogy elérj valamit. Meg ugye, igazából már mindent kóstoltam a büfében. Kivéve, amiben koffein van, mert azt nekem nem szabad. A kínálat meg ugye sohasem változik. Igazából szerintem már hosszú évtizedek óta ugyanaz a választék. Nem nagyon szeretik itt a változásokat.
- Ott, a sarokban! Épp most mennek. – megkapjuk a sütit meg a teát, és megindulunk abba az irányba, ahonnan épp most állt fel egy fiatal pár. Nagyon ritka eset, ha ennyire sokan vannak itt. Persze, a legtöbb asztalnál így is csak egy, maximum két ember ül, na de hát bevett szokás, hogy idegen mellé nem ül le az ember nyilvános helyen. Hanem a lehető legtávolabb minden idegentől.
- Ugyan-ugyan. Miért kéne haragudnom? Nem kell ilyen megszeppentnek lenned, csak mert nem a Roxfortban vagyunk. – a többi mardis biztosan azt mondaná, hogy tutira hugrás a csaj, én viszont tudom, hogy ez nem így működik. A süteményemen nyammogtatom egy darabig a szemem, hiszen még a látványa is elősegít az édes cukormérgezéshez. Még tíz perc, és nem marad belőle úgy sem semmi.
- Kit látogattál meg? Ha szabad tudni. – láthatóan feszeng, én viszont nem félek belemenni egy kicsit személyesebb témába is, még akkor is, ha nem is ismerem. A sötét időknek még nincs vége, amíg ennyien szenvednek elvesztett szeretteik miatt. Még az én apám se jött teljesen rendbe, igaz, már visszaengedték dolgozni végre a minisztériumba. Persze, nem akarok tapintatlan lenni, de nem érzem, hogy olyan időket élünk, amikor a mindenféle, buta illemszabályok meg hagyományok dönthetnek cselekedeteink felett. Ezeknek az ideje lejárt. Aztán leveszem a vállamról is a táskát, amit szintén az asztalra teszek. Az erszényemen kívül csak egy vaskosabb könyv, Dylan Marwood sellőkről, és a nyelvükről szóló könyve, a pálcám, valamint a bevásárló listám található. Szükség lesz rá, hogy megvehessem az alapanyagokat a főzethez.

Nem húzhattam tovább az időt, csupán a fészkelődés nem fog segíteni, és talán nem is vezetne sehova, csak ahhoz, hogy hülyének néz.
- Az édesapámat. Ott volt a Roxfortnál, de eltűnt. Tegnap kaptam egy üzenetet McGalagony professzortól, hogy megtalálták. Nem értettem, hogy miért tőle, de igaza volt. Már voltam benn nála, de nem bírtam sokáig, ahogy ott feküdt az ágyon, eszméletlenül. Beszéltem egy medimágussal. Azt mondta, hogy nem tudják megmondani felébred-e valaha. Mielőtt kijöttem a szobából, azt mondta, hogy beszélni szeretne velem, de itt kell megvárnom.
Nem gondoltam, hogy mindjárt a közepébe vágunk, de ez kellő bátorsággal ruház fel, hogy rákérdezzek bizonyos dolgokra. Ha nem akar róla beszélni, akkor úgyis elutasít.
- Caeltől tudom, hogy gyakran jársz ide. Komoly a baj? – Nem akartam bajba sodorni, ezért inkább gyorsan megtoldottam egy gondolattal. – Egyszer érintettük csak a Mungót beszélgetés közben, akkor annyit említett, hogy gyakran kell idejönnöd. De ő nem mesélt, én pedig nem kérdezősködtem.
Próbáltam kíméletesen kérdezni, és úgy gondolom, hogy ez a jelenlegi helyzetben sikerült is. Viszont felvetődött bennem egy gondolat. Annyira le voltam foglalva a kilétével, hogy fel sem tűnt, ő nem tudja, ki vagyok én. Talán mégis eltévesztettem, és nem Cael nővére? Vagy még nem mesélt volna rólam? Nem találtam elképzelhetőnek.
- Gondolom most is ezért vagy itt.
Ha jobban belegondolok, akkor várható volt, hogy itt összefutok vele, de jobban szerettem volna, ha egy másik helyen történik meg. Valószínűnek tartottam, hogy majd csak akkor, ha elmentem hozzájuk.
Furcsa volt, hogy először mikor szó volt róla, csupán egy nyári kirándulásról volt szó, hogy lássam Skócia egy részét, ha már ott születtem. Most pedig alig tudtam meglenni nélküle, és alig vártam már, hogy újra találkozzunk. Olyan váratlanul jöttem Londonba, hogy el is felejtettem szólni neki.
Többet viszont nem akartam kérdezni tőle, egyelőre. Tudtam, hogy menet közben még lesz bőven miről beszélgetnünk. Nem tudom mennyit szokott várni, de én biztos itt leszek még egy ideig. Volt még néhány családtag, akik akkor érkeztek mikor én.
- Ilyenkor itt szoktál aludni valahol Londonban vagy mész is haza?
Ha jól emlékeztem, akkor Cael egyszer említette, hogy közel tíz órát utazik ide Londonba. Biztos nem lehet könnyű neki egész nap utazni, és még itt is kivárni a vizsgálatokat aztán pedig az eredményeket.

[- Uhh...]

Csendben hallgatom végig, amit mond. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy valamilyen hozzátartozója miatt van itt, hiszen semmilyen látható nyom nincs rajta, ami mágusbetegségre utalna. Márpedig én láttam annyit, mint az itt dolgozó, veterán medimágusok. Azt hiszem, ebben a helyzetben mindenkinek szüksége van valakire, aki legalább egy kicsit fogja a kezét, hogy a nehéz pontokon túl tudjon lendülni. Nem zavar, hogy egyébként nem is ismerem, s a nevén túl, meg azon, hogy a Roxfortba jár, semmit sem tudok róla.
Elmeséli, hogy az apja is ott harcolt a Roxfortban. Itt egy kicsit felcsillan a szemem, hiszen legszívesebben eldicsekednék vele, hogy az én öcsém is ott harcolt, az iskoláért, de amilyen hamar jött, úgy el is ment belőlem a késztetés. Egyre nehezebben bírom ki, hogy ne dicsekedjek el valamivel, ami az érdemem, de igazából ez most nem az én érdemem, úgyhogy csak-csak sikerül megelőznöm, hogy egy tapló mardisnak tűnjek. Ez most nem a legmegfelelőbb pillanat erre.
- Uhh... – egy pillanatra nem is tudom, mit mondjak. Az a baj, hogy az ilyen helyzetekre nincs olyan mondat, ami megfelelő lenne. Nincs egy olyan gesztus, ami tényleg segítene. Hitetgetni meg amúgy sem akarom a lányt.
- Általában nem jó, ha külön akarnak beszélni veled, főleg kettesben. De a medimágusok mindent megtesznek. Láttam már csodákat. – nem akarom hiú reményekkel áltatni. Így viszont valahogy azt is sikerül közölnöm vele, hogy a legrosszabbra is fel kell készülni. Anélkül, hogy talán teljesen letörném.
- Nemrég az én apám is még itt volt. Ugye ő mugli születésű, és sokáig ő sem akart felébredni. A dementorok kikészítették. Azt hittük, elvégezték rajta... szóval tudod. De szerencsénk volt. Ma már a munkahelyére is visszamehetett. – Cael nagyon kiakadt, amikor mondtam neki, hogy apa itt van, és napokig tényleg nem akart felébredni. Mások nem voltak olyan szerencsések, mint mi.
- Azt nem mondták, pontosan mi történt vele? – hátha akkor többet megtudunk. Nem mindegy ugyanis, hogy mitől került ilyen állapotba. Szegény lány... csoda, hogy tartja magát. Azt hiszem, idén a Roxfortban mindenki felnőtt lett, teljesen mindegy, melyik házba, és melyik évfolyamba is tartozik.
Megkavargatom a teámat, amiből zöldet kértem, miután megcukrozom azt. Amit ezután hallok, azon azért egy picit meglepődök, hiszen ezek szerint mégis hallott rólam. Talán öcsinek lehet az évfolyamtársa. De biztosan egy másik házból van, mert egyáltalán nem ismerős az arca, és Cael köreiben sem szoktam látni. Általában azzal a két sráccal lóg, és ez így is van rendjén. Néha házon belül is rácsodálkoznak, hogy tesók vagyunk, mert nem nagyon hasonlítunk külsőben. Bár jellemben talán akadnak hasonlóságok.
- Az évfolyamtársa vagy? Jaj, ne aggódj, megszoktam. Így születtem. – kiveszem a kanalat a csészéből, és leteszem az asztalra. Majd szabaddá vált kezemet kinyújtom, és rögtönzött előadást tartok. A mutató ujjamat visszafelé fordítom be, percről percre, s minden egyes mozdulatkor hallani azt a jellegzetes, undorító, csontropogtató hangot, amitől anyát kirázza a hideg.  A csuklómtól tovább tulajdonképpen majdnem azt csinálok a kezemmel, amit akarok. Csak a csontjaim nincsenek gumiból. De így is irreális, amit művelek. Ami azt illeti, egy kicsit a lábfejemen is megy, de azzal nem nagyon kísérletezek, és sokkal bénább vagyok benne. Mindeközben Alexis arcát lesem, annál jobban ugyanis nem akarom megbotránkoztatni, amennyire feltétlenül szükséges.
- Kísértetes vagyok, és kell a papír, hogy mehetek vizsgázni, meg hogy nem lesz baj. Aztán mehetek is haza. – meglep, hogy van, akinek Cael egyáltalán beszélt rólam. Ugyan ő a fiatalabb, mindig megvédett, ha kicsi korunkban gúnyoltak a mugli gyerekek, de a suliban nem szoktunk annyit együtt lógni, csak nagyon ritkán. Idén meg pláne beletemetkeztem a könyveimbe, és ez nem az RBF vizsgák közeledtének köszönhető.
- Nem is tudtam, hogy mesélt rólam. Nem jellemző rá. Egyébként később lehet, ő is beugrik. – most, hogy kellőképpen elijesztettem a „bűvészmutatványommal”, nem maradt más hátra, mint hogy szürcsölgessem a teám. Meg néha a sütivel is szemezek persze. Ha nem tudja, mi is ez a betegség, akkor majd úgyis rákérdez. Mondjuk annyira nem ismert, csak akik jártasabbak a mágiavilágban. Mégis volt, aki kviblinek csúfolt.

          Nem kergettem magam illúziókba apuval kapcsolatban. Tudtam, hogy nagyon sok függ attól, hogy milyen átoknak köszönhetően került ebbe az állapotba. De ha ezt tudnánk, még akkor sem lenne biztos, hogy felébred.
          - Gondolod, hogy történhet csoda? Nem tartok tőle, hogy túl rossz dolgot mondanának. Egyelőre úgy érzem, hogy bármi jobb annál, ha nem a halálhírét közlik.
          Még akkor sem, ha már megbékéltem vele. Ott voltam, ezért úgy gondolom, hogy mindenki szerencsés, aki élve kikerült abból az összecsapásból. Anyunak és Suzie-nak mégse mertem megmondani az igazat, azt amit én gondolok. Nekik inkább hazudtam valami ostobaságot megfelelően előadva.
          - Ez szörnyű. Szerencsések vagytok. Örülök, hogy nem minden történet végződik tragédiával.
         Kirázott a hideg, mikor eszembe jutott a dementor csók. Senkinek sem kívántam azt a borzalmat. Viszont az itt lévő embereket elnézve, a többség még így is tragédiával végződött vagy fog végződni. Cael biztos örült, mikor kiderült, hogy minden rendben van a családjával, és ugyanez fordítva is. Én se gondoltam sohasem, hogy egyszer úgy fogok örülni a szülői háznak, mint most.
          - Nem, mikor benn voltam nála, csak megmutatták, hol fekszik. Kicsit furcsálltam, de voltak ott mások is elegen, ezért valószínűleg csak a soromat kellett volna kivárnom. Talán megleptem őket, amikor felálltam, és távozni akartam. De muszáj hazamennem, és elmondani a családomnak, mert ők még nem tudnak róla.
          Nem volt akkora titok, hogy ne árulhassam el. Egy éve folyamatosan hazudtam a környezetemnek. Elsősorban azért, hogy megvédjem őket, másodsorban azért, hogy magamat védjem. Sikerült tartanom magam, csak azt nem tudtam, hogy meddig. Lassan kezdtem azt érezni, hogy a döntésem miszerint visszamegyek a Roxfortba, sokkal több következménnyel járt, mint amivel először számoltam.
          - Nem vagyok az évfolyamtársa, egy évvel járok alatta, és Griffendéles vagyok. Madam Malkin talárszalonjában találkoztunk nemrég. Aztán elég sokat beszélgettünk, és egyik dolog következett a másikból.
          Figyeltem, ahogy megmutatja mire képes a kezével. Kiráz a hideg a hangoktól és magától a látványtól is. Igyekszek alig láthatóan megkapaszkodni az asztalban, és biztos vagyok benne, hogy el is sápadtam. Ez rosszabb volt, mint még egy háborút végigcsinálni, de szerencsére nem tartott olyan sokáig.
         - Kísértetes? Az micsoda?
         Még sohasem hallottam erről. Nem mintha bármilyen más betegségről hallottam volna szakszóval. Azért nagy megkönnyebbülés volt, hogy mégse tévedtem olyan veszélyes vizekre, mint amire először számítottam.
         - Az igazság az, hogy nem sokat mesélt rólad. Pontosabban csak annyit, amit már elmondtam, hogy gyakran kell idejárnod. A sok téma közül, amit érintettünk ez valahogy kimaradt.
        Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy sírjak. Természetes, hogy Cael is jön, ha a nővéréről van szó, de arról semmiképp sem tud, hogy én is itt leszek. Szólnom kellett volna neki, volt rá időm. Legkésőbb akkor, mikor leszálltam a Paddingtonon a vonatról. Miért hazudok magamnak, meg se fordult a fejemben, annyira a levélre koncentráltam és a tartalmára.
          - Ha tényleg beesik, akkor lesz meglepetésben része bőven. Azt hiszem mind a hármunknak. Ugye te is abban a házban vagy, mint az öcséd?
          Kicsit hülye kérdésnek éreztem, mert a testvéreket általában egy házba teszi a süveg. Inkább az volt a szándékom vele, hogy lássa, engem nem érdekel, hogy ki hova lett beosztva. Szándékosan nem mondtam ki a ház nevét. Nem tudtam, hogy a környezet hogyan reagálna rá, és nem hiányzott egy kisebb balhé sem. Elég csak egy ember, aki nem tudja szó nélkül hagyni, és máris kész a felfordulás. Egy kórház pedig nem kocsma, hogy összeverekedjenek és rontásokat, meg ártásokat, meg átkokat szórjanak egymásra.

[- Igen, annál bármi jobb. Elegen haltak már meg...]

Igen, mondták már többen is, hogy azok vagyunk. Pedig elég keményen bántak a mugli születésűekkel, de azoknak egy picit mégis jobb volt, akik betartották a minisztériumi rendelkezéseket. Például a diákokat engedték a Roxfortba is, ami azért nagyon nagy dolog, még akkor is, ha a többiek nem állhattak szóba velük. És hát, akárcsak a Roxfortban, a „kinti világban” is megvoltak ezek a szankciók. Ha apa elmenekül, akkor előbb vagy utóbb biztosan megtalálják, és az nem lett volna jó. Ráadásul akkor minket meg anyát is bajba sodorja. Így viszont megúszta azzal, hogy néhány dementor kezelgette őt, amíg újabb és újabb kihallgatásokra várt. Azóta sem mesélt sokat, hogy mi történt, úgyhogy nem erőltetjük a témát. Igaz, nem is tudjuk úgy kezelni, mintha meg sem történt volna.
- Igen, annál bármi jobb. Elegen haltak már meg... – helyeselek, s meredek rá a teámra. Igazából nem is szeretem a teát, meg még túl forró is. A bal kezembe veszem a villát, mert az a pálcás kezem, és elkezdek falatozni a sütiből is. Most, hogy már látta, milyen a kezem, talán nem fogja meglepni, ha ezt is nagyon enyhén máshogy tartom. Az ujjaim egészen máshogy vannak hozzászokva bizonyos tárgyak megfogását illetően. Ez akkor kellemetlen főleg, amikor az órán jegyzetelek, mert még mindig vannak, akik megbámulják, ráadásul, mivel bal kezes vagyok, pillanatok alatt összemaszatolok mindent. Nagyon rossz.
- Hát, remélem, nem olyan nagy a gond. Ha gondolod, segíthetek megkeresni egy illetékest. Az újakat kivéve már mindenkit ismerek. – jobb a rossz dolgokon túlesni hamarabb. Ezért van az, hogy a szendvicset is körbeeszem, először a héját, mert azt nem szeretem, de trehányságnak tartanám a tányéron hagyni. Aztán ha körbeettem, utána jöhet a közepe. Az a finom része.
Megtudom végül, hogy honnan ismerik egymást, és hogy tulajdonképpen fiatalabb öcsinél. Ez egy picit meglep, mert nem nagyon láttam Caelt eddig, hogy a házunkon kívül barátkozna. Főleg nem lányokkal. De mondjuk tényleg nem olyan nagy legény, mint amilyennek a mardin belül mutatja magát. Talán most, hogy vége a háborúnak, már úgy érzi, felengedhet kicsit végre. Ez pedig határozottan jó. Nekünk kell tenni róla, hogy a házunkat ismét jó színben lássák. Azon mondjuk sosem segített Dumbledore sem, mert mindig kivételezett a Griffendéllel, mert az akkor is igazságtalan, hogy miután megnyerjük a házikupát, kitalál valamit, hogy mégis a Griffendél nyerjen, és több száz pontot ad nekik. Szóval igazából valahol még ő is felelős ezért.
- Rossz bennem a mágia. Megakad, és ettől tudok ilyeneket. – felmutatom a szabad kezem, hogy egyértelművé tegyem. Sokaknak kellett már elmagyaráznom, hogy ez mi is, és egyáltalán nem jövök már zavarba tőle. Elmúltak azok az idők.
- Szóval, amikor pálcát használok, nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy kéne. Egyszer például átváltoztatástanon a kezeimet változtattam kancsóvá, még elsőben. Aztán véletlenül le is tört az egyiknek a füle, ahogyan a gyengélkedőbe vittek. Képzelheted, mekkora volt a pánik, nem tudtuk, hogy egy ujjam is elvesztettem-e miatta. – úgy mesélem az anekdotát, mintha a világ legfantasztikusabb dolga történt volna velem, és azzal büszkélkednék. Ez persze nincs így, hiszen éppen akkor, amikor ez megtörtént velem, nagyon megijedtem, de még a tanárnő is. Utólag viszont már egyáltalán nem tűnik vészesnek. Még akkor sem, ha tulajdonképpen tényleg eltűnt egy kisujjam. Három napot kellett a gyengélkedőn töltenem, hogy fel tudjak gyógyulni. És még az ujjamat is visszakaptam. Aztán egy csomó ideig csak erről beszélt mindenki a suliban.
- Igen. De téged nem láttalak közöttük soha. Melyikbe tartozol? Jól érzed magad ott? – bár ha most lesz negyedikes, akkor a Trimágus Tusáról pont lemaradt, ami azért kicsit sajnálatos. Pedig azt nagyon élveztem. Igyekszem nem kimondani a házam nevét, és egyszerűen borzalmasan érzem magam emiatt. Pedig én tényleg, de tényleg nagyon jól éreztem magam eddig a Mardekárban. Ráadásul emiatt nagyon kevesen piszkáltak csak. Mert a házon belül mi eléggé összetartóak vagyunk, a házon kívül pedig egyszerűen igyekszem mindenkivel jófej lenni. Jó, egyszer megfenyegettem McKiney-t, hogy ellopom a seprűjét, de igazából eszembe nem jutott volna. Csak repültünk közösen egy-két kört, hogy kipróbálhassam az övét, és ennyi.
- A családod nem jött veled? Nagyon bátor vagy, hogy egyedül képviseled apudat. – nekem mondjuk ez az, ami nagyon furcsa. Egy tizennégy éves forma lányra bíznak egy ilyen dolgot. Megváltozott a világunk. Eddig azt sem engedték, hogy az iskolán kívül varázsoljunk, most bezzeg már ilyen dolgokért kapunk felelősséget. Valami nagyon elcseszett világban élünk. Titkon eddig is utáltam az emberiséget, amiatt a sok szörnyű dologért, ami van, és amiért tehetünk. Főleg a varázslótársadalomban. Na de ezek után... Bár még ki tudja. Lehet, valami jó kerekedik ki belőle.

          Minél többet gondolok arra, hogy otthagytam aput, annál nagyobb lesz a bűntudatom. De mégis úgy érzem ez volt a helyes, mivel nem tudtam volna ott ülni még egy percet az ágya mellett anélkül, hogy összetörjek. Akkor pedig segítség nélkül nem tudtam volna hazamenni. Pedig estére legkésőbb otthon kell lennem. Már így is megszegtem az ígéretem, amit anyunak tettem, mikor hazamentem.
          - Köszönöm, az aggodalmad és a segítséged, de szerintem megleszek. Ha mégse, akkor majd szólok, ígérem.
          Megpróbáltam megerősíteni a szavaimat egy bátor mosollyal, de lehet, hogy csak valami vicsorgásféle lett belőle. Igaz, talán csak percek teltek el azóta, hogy leültünk az asztalhoz, de óráknak éreztem. Háttal ültem az ajtónak, és néha nagyon nehéz volt megállni, hogy ne forduljak meg, és figyeljem folyamatosan azt, mikor lép be az a medimágus, aki engem keres. Megfordult ugyan a fejemben, hogy megkérem, kísérjen el, de végül letettem róla. Még akkor is, ha ilyen könnyen vette a betegségét már, nem akartam még esetleg az én gondomat is a nyakába akasztani.
          - Most vársz még csak a kezelésre vagy már végeztél?
          Kicsit meglep, amit mesél. Még nem hallottam olyanról, hogy a mágia valakiben rossz lehet. Én eddig úgy gondoltam rá, mintha a vérem lenne. Vagy a véremmel kering bennem. Pont ezért odafigyelek minden szavára és mozdulatára. Egy ponton mégis megakadok. Túl lelkes volt ahhoz képest, amit mesélt. Persze, utólag már máshogy látja a dolgot, de akkor biztos meg volt rémülve. Egy kicsit végigmértem, amennyire az asztal engedte, de úgy láttam, hogy nem esett komolyabb baja, ha voltak még ilyen kalandjai.
          - Nem is láthattál, mert Griffendéles vagyok. De engem nem zavar. Nem a házuk alapján szoktam megítélni az embereket. Ráadásul mindegyik egy saját családot alkot, csak védeni próbálják magukat a kintről jövő támadások ellen.
          Hú, de szépen fogalmaztam meg az évszázadok óta tartó Griffendél-Mardekár ellentétet, ami az utóbbi időben talán még jobban elmérgesedett, mint korábban.
          - Eddig jól éreztem magam, de nem tudom mi lesz majd ezután. Bess, az egyik barátnőm, ugyan elkezdte az évet velem, de aztán nem bírta tovább, és hazaszökött. Mary-Ann a másik barátnőm pedig el se kezdte az évet. Az órákat leszámítva ettől még sokat lehetünk majd együtt ősztől, de az mégsem lesz ugyanolyan.
          Már hozzászoktam a gondolathoz, hogy így lesz. Pontosabban akkor, ha még a nyár hátralévő részében sikerül rávennem Besst arra, hogy kilépjen a lakásból, és újra élvezni kezdje az életét.
          - Tudod mit? Egyezzünk meg egy helyettesítő szóban, és akkor ki is mondhatod, de mégsem. Vagy ez elég hülye ötlet?
          Nem tudtam elképzelni sem, hogy mit érezhet most egy Mardekáros. Caelt kínoztam már ezzel a kérdéssel eleget, és igyekeztem megnyugtatni, hogy engem aztán egyáltalán nem érdekel. De ez csak én voltam, és rajtam kívül volt még több százezer mágus.
          - Nem jöttek, de én inkább gyávaságnak hívom. Anyu mugli, ezért nem akarom elhozni magammal. Nem hiszem, hogy jól érezné magát ennyi varázsló között, még akkor se, ha halálra aggódja magát apa miatt. A húgom pedig hét éves. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lássa. Nem is tudják, hogy itt vagyok, csak hagytam nekik egy cetlit a konyhaasztalon, hogy estére hazamegyek. Pont úgy, ahogy otthagytam őket tavaly nyáron, mikor visszamentem a Roxfortba. Akkor is csak egy üzenetet hagytam a konyhaasztalon.
          Nem voltam büszke rá, de miért takargassam vagy hazudjak, ha már egyszer így volt?  Abban viszont hazudtam, hogy anyu nem érezné magát jól itt. Egyszerűen még nem éreztem annyira biztonságosnak a várost, hogy elhozzam magammal. És az egészsége se tette most lehetővé, hogy vonaton utazzon.

[- Nem-nem, már végeztem. Csak kell a papír. Tudod, nem mehetek enélkül RBF vizsgázni. Muszáj jól teljesítenem, de ez az év... félek, hogy semmit nem haladtam.]

Szívesen segítettem volna felkeresni neki a nővért, de úgy néz ki, most nem kér belőle. Pedig minden jobb, mint csak várni, és várni. Jó, persze, most én is várakozásra vagyok kényszerítve, de ez azért más. Már kora reggel érkeztem Hop-Porral, mert a mindenféle vizsgálat azért nem fél percet vesz igénybe, bár azzal is számoltam, hogy rengeteg időt kell majd idefent ücsörögnöm.
- Nem-nem, már végeztem. Csak kell a papír. Tudod, nem mehetek enélkül RBF vizsgázni. Muszáj jól teljesítenem, de ez az év... félek, hogy semmit nem haladtam. – csóválom meg a fejem. Kétségbeesés viszont így sem látszik az arcomon. Felesleges ilyen dolgok miatt pánikolni, amikor tudod, hogy tényleg mindent megteszel, ami tőled telik.
A másik dolog, amit nem említettem, hogy ha nagyon gyalázatosan teljesítek, akkor még az is lehet, hogy elveszik tőlem a pálcámat. Ezt pedig semmiképpen sem szeretném. A nyári gyakorlásoknál ez valahogyan meg is látszik, mintha egyszer csak megértette volna, hogy mennyire szükségem van rá. Pedig egész roxfortos életemet úgy éltem le, hogy a lehető legkevésbé kelljen rá támaszkodnom. Talán éppen ezért volt ilyen pocsék a teljesítményem némelyik tantárgynál. Most viszont, hogy már tényleg függök tőle, egyszerűen mintha jobban mennének a dolgok. Lehet, a háború végének is a hatása egyben. Tavaly szinte az egész nyarat a Mungóban töltöttem, most viszont csak másodjára fordulok meg itt, amióta elkezdődött a szünet.
- Azt én sem tudom, mi lesz ezután... De bármi jobb annál, ami tavaly volt. – nem csodálom, hogy van olyan, aki már vissza sem jön a suliba. Pedig tizenhét éves korodig elvileg tanköteles vagy, a Roxfort pedig még mindig a legjobb választás, hacsak nincs más lehetőséged, például egy külföldi iskolába menekülni. Egy csomó mardekárosat tudok, akiknek a szülei ezt akarták összehozni, de talán csak egy olyan van, akinek ezt sikerült is elérnie, és a Dumstrangba vették fel. Azzal együtt, hogy a szüleik is kiköltöztek. Azt hitték, akkor megússzák a háborút. Persze nem volt szerencséjük. Állítólag még ott is megtalálták őket.
- Az egyik barátnőm is griffendéles! Raquelt ismered? Az évfolyamtársam, szóval két évvel van feletted. – attól még nagyon idegesít, ha nem a Mardekár az első, már sokadjára a versenyeken. De egyébként, csak egy hülye házkupa. Mi meg túléltünk egy háborút. Most komolyan, kit érdekel, kié a házkupa, és kinek mennyi pontja van? Ezek csak színek. Ideje tovább látni a dolgokon.
Nemet bólintok felajánlására a titkos jelszóval kapcsolatban, miközben újra a sütimmel foglalkozok. Ezúttal viszont nem spórolok vele. Hiszen itt mindig is ez volt a kedvencem. Talán már megszokás, hogy majdnem mindig ezt kérem. Az pedig tény, hogy ez egy nehéz év lesz a Mardekárnak, de attól még nem fogom homokba dugni a fejemet. A dolgokat a maguk nevén kell nevezni. Kivéve talán Tudjukkit.
- Nem csodálom akkor, hogy anyukád nem mert eljönni. – mint aki észre sem veszi, mit mondott, szelek még egy harapásnyit a villámmal a sütiből, aztán pedig hirtelen rájövök, hogy mekkora suttyónak hangozhatott, amit mondtam! A villa kiesik a kezemből, a tányérra, a kezemmel pedig homlokon csapom magam.
- Nem, nem úgy értettem. Úgy értem, apa is mugli születésű. És semmi bajom a muglikkal. Csak tudod, szóval az elmúlt események... – újra hadarni kezdek, mint mindig, amikor felzaklatom magam valami butaság miatt. Vagy ha nagyon izgatott vagyok. Általában ez a kettő szokott megtörténni.
- Szóval remélem, hogy azért sikerült átvészelnie a dolgokat. Arról pedig jobb, ha nem is tud, hogy idén mit kellett tanulnunk mugliismeret helyett... – forgatom a szemeim a gondolatra. Ezek az órák lelkileg egészen kikészítettek. Egyike vagyok azon keveseknek, akik felvették ezt a tantárgyat, még mielőtt kötelezővé nem tették volna átnevelési célzattal. De őszintén szólva soha nem voltam benne elég jól. Képtelen vagyok megjegyezni a fura kütyüiknek a nevét, ráadásul teljesen logikátlan. Még nem tudom, hogy megyek-e majd belőle RAVASZ-ra, hiszen igazán azt sem tudom, mi lesz, ha elvégeztem a Roxfortot. A Godrikon például van nyelvi szak is, a sellővel pedig már jó ideje ismerkedek, úgyhogy azt mindenképp meg akarom csinálni, de egyébként még nem tudom, mi lesz utána. Ezért lenne jó, ha nem a nyár legvégén kéne letenni az RBF-eket, mert utána nagyon kevés időm lesz a jegyek alapján eldönteni, mi az, amit tovább tanulok.
- No, de egy pillanat. Azt hiszem, ez nekem jött. – meglátom a medimágust felgyalogolni, akitől várom a papírt. Igaz, felajánlották, hogy elküldik bagollyal, de megölt volna a kíváncsiság. Miután odalép hozzánk, én enyhén remegő kézzel veszem át a tekercset, aztán pedig egy „sok sikert” megjegyzés után tovább is áll. Ez elég biztató. Remélem, tényleg jó hírek vannak a tekercsben, és nyugiban mehetek vizsgázni.

          Tudom, hogy hamar túl kéne esnem rajta, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy felálljak az asztaltól, és megkeressem a medimágust. Túlságosan is féltem attól, amit mondani fog. Azért kicsit irigyeltem Clarice-t, hogy már végzett, csak az eredményre vár. Igaz, hogy talán ez a legrosszabb része egy vizsgálatnak. Főleg akkor, ha a jövőnk múlhat rajta.
          - Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Simán átmész majd a vizsgákon is.
         Nem tudom mire gondolt akkor, mikor a haladásról beszélt, de biztos vagyok benne, hogy többet haladt a gyakorlások alkalmával, mint amit gondol. Csupán ebben az évben mások voltak a körülmények, és talán nem annyira tűnt fel neki. Néha az önbizalom megszerzése vagy a kevésbé hezitálás is lehet haladás.
          - Ebben igazad van, és szerintem így is lesz. A tavalyinál csak jobb év jöhet. A varázsvilágnak és a Roxfortnak is szüksége van időre ahhoz, hogy újra régi fényében tündököljön. Én nem féltem a Mardekárt sem, hiszen a többi házból is került ki sötét varázsló.
          Szándékosan nem mondtam ki a halálfaló szót. De szerencsére a Mardekár említése se okozott nagy felfordulást. Ennek gondolom Clarice örült jobban kettőnk közül. Meg aztán, még az is könnyen lehet, hogy a körülöttünk lévő emberek többsége valamikor Mardekáros volt.
          - Raquel? Nem név alapján nem ismerem. Az igazság az, hogy még az egy évvel felettem vagy alattam járókat sem ismerem, néhány embert leszámítva. Őket is esetleg csak azért, mert segítséget kértem, vagy tőlem kértek segítséget a házi megoldásában.
          Úgy éreztem, hogy az utóbbi években inkább a Griffendél került az ellenszenves táborba. Az a rengeteg pont, amiket az utolsó pillanatban osztott ki Dumbledore professzor a házamnak, és ez által nyertük meg a házkupát, sokak szemében volt szálka. Persze, ez abban a percben nem érdekelt. A házam boldog volt, a házvezetőnk szintén. Bess-szel ünnepeltünk, May-Annt pedig teli szájjal vigyorogva igyekeztünk megvigasztalni az Expresszen. Régi szép idők, mikor még az volt a legnagyobb gondunk, hogy ki nyerte a házkupát, és nem az, hány diáktársunkat vesztettük el a harcokban.
          - Hogyan?
          Egy percre meghökkenek azon, amit mond. Sejtettem, hogy nem szándékosan, és nem is rosszindulatból mondta, de akkor is furcsa volt. Tudtam, hogy első benyomás és néhány perc beszélgetés alapján nem lehetett megítélni az embereket, de ennyire még nem ismertem félre senkit, ha mégis komolyan gondolta. Aztán, ahogy elkezd magyarázkodni, még akkor is, ha kicsit esetlenül, megnyugtat, hogy mégse ismertem annyira félre.
         - Semmi baj. Anyu saját maga próbálja kivonni magát a varázsvilág dolgaiból annyira, amennyire csak lehet. Az idei tanévet Írországban töltötte a húgommal, és a nagyiékkal. Nem épp a megfelelő távolság ahhoz, hogy biztonságban tudhassam őket, de nem csináltak olyat, amitől bárkinek feltűntek volna. Csak apu és miattam aggódtak nagyon.
          Persze anyunak más baja is volt ezen kívül, hiszen folyamatosan figyelnie kellett Suzie-ra, hogy ne árulja el magát boszorkányként a nagyiék előtt, és valamilyen bevétel után is keresnie kellett, mert a boltunkat bezárta erre az időre. Szerencsére sikerült elhelyezkednie dadusként, így a pénzzel nem volt gondjuk. A Gringottsban lévő széfhez pedig senki sem nyúlt rajtam kívül, de én is csak annyi pénzt vettem ki, amivel ki tudtam fizetni a szállásom, és még néhány dolgot, amíg nem mentem haza. Szóval azzal a kevés megtakarítással se volt baj, ami abban a bankban volt.
          - Én nem vettem fel a mugliismeretet eddig, annyira nem érdekelt, de lehet, hogy idéntől felveszem. Segítesz majd a felzárkózásban?
Halványan kezdett körvonalazódni bennem, hogy mihez is kéne kezdenem magammal, ha felnőttem, és ahhoz szükségem volt arra, hogy jól ismerjem a mugli világot.
          - Mesélnél nekem Caelről? Úgy értem a gyerekkoráról. Milyen volt? Te is szereted a kviddicset?
          Meg akartam tudni, honnan van az a rengeteg negatív gondolat a jövőjével kapcsolatban. Persze csak akkor, ha nem válogatják be a Mardekár kviddics csapatába a következő tanévben. És jó lenne még a nyáron nekem is dűlőre jutni a jövőmmel kapcsolatban, mert ideje lesz nekiállnom a tanulásnak, nem úgy, mint az eddigi években.
          - Persze, csak nyugodtan.
          Felnéztem az érkező medimágusra, és szurkoltam, hogy jó hír legyen. Olyan jó érzés lett volna a nap végén, ha legalább egyikünk jó hírrel távozik innen. A „Sok sikert!” elég beszédes volt a maga nemében, ezért biztosra vettem, hogy csak jó dolgok állhatnak a Clarice kezében lévő tekercsen.
          - Mi áll benne?
Olyan kíváncsi voltam, hogy már alig bírtam magammal. Persze lepleztem. Egész nap ezt várta, biztos kellett neki egy kis idő, mire bátorságot gyűjt és megnézi az eredményt.

[- Remélem is. Cael szerint túlparázom. De legalább az engedély megvan. Tavaly ilyenkor tuti nem engedtek volna.]

A medimágus sunyi vigyorral adja át nekem a pergamen tekercset, amit kapkodva bontok szét, hogy elolvassam, mi áll benne. Szokásos sablon duma, blablabla, a felesleges részeket a tekintetem automatikusan szkippeli, hogy a lényegre térjek. Megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem, mikor arra a részre érek, hogy a Kísértet kór nem befolyásol olyan szinten, hogy ne tudjam letenni a vizsgákat. Ez pedig remek hír. Kiváló! Ha csak egy V-t sikerül kapnom mondjuk bűbájtanból, akkor aztán pláne megérte. Igaz, arra még bőven kéne gyakorolnom, hiszen néha még mindig elrontom a legalapvetőbb bűbájokat is.
- Remélem is. Cael szerint túlparázom. De legalább az engedély megvan. Tavaly ilyenkor tuti nem engedtek volna. – szerencsém, hogy nem egy évvel korábban születtem, különben tutira bukom az egészet. Az is csoda, hogy nem vették el tőlem a pálcámat, ahogyan azt aputól is tették. Még mindig nem vettünk újat, azt mondta, a sulis holmik miatt ráér ez még, de hát már nem volt pénz ilyesmire.
- Persze, a többiből is... de azért mindig minket hibáztatnak. – megvonom a vállamat, s elteszem a tekercset a táskámba. Nem akarok erről vitát kezdeményezni. Még mindig érzem magamban a sértettséget ezzel kapcsolatban, és egyáltalán nem tartom okésnak, hogy mindenért a Mardekár a felelős. Még a hülye pontokért is a meccseken meg a háziversenyen.
- Ez fura, pedig többektől is hallok ilyet. Nálunk mindenki ismer mindenkit, legfeljebb az elsősöket nem. Jó, sokan mondjuk egymás rokonai, az is igaz. Biztos ne keressük meg a medimágust? Ismerem őket, ha nem sürgős az eset, akkor képesek órákat váratni. – nekem is csak azért dolgoztak gyorsan, mert már jól ismernek. És őszintén szólva ha nem feltétlenül muszáj, nem töltök el itt sok időt. Pedig tudom, hogy kénytelen leszek még pár alkalommal ide látogatni, egy-egy rosszul sikerült varázslat után. A Roxfortban is nagyon sok volt a kihagyásom, mert annyiszor kerültem a gyengélkedőre. Persze, ezek csak egy-egy napok, de gyakran heti rendszerességgel.
Aztán fura kérést kapok, mégpedig hogy segítsek felzárkózni. Megiszom az italom maradékát, majd  az ölembe veszem a táskát, ami eddig az asztalon volt.
- Segítenék szívesen, de annyira nem vagyok jó benne. Nekem furák a muglik dolgai. Cael valamiért imádja, még olyan telés dobozt is kapott a szobájába. Aztán azóta siránkozik, hogy nekem miért van jobb seprűm, mint neki. Nagyon sok pénzt elkérnek a muglik ilyenekért. – a legfurcsább kérés viszont ezután következik. Mesélni? Az öcsiről? Miért érdekli őt ennyire? Ez nagyon fura. Előre hajolok az asztal felé, s próbálom kiolvasni a tekintetéből, hogy mit is szeretne. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre, azt hiszem. Csak nem mindenki képes arra, hogy ezeket a jeleket értelmezze. Azt hiszem, a Jóslástan is gyakran inkább erre alapoz. Találgatások, és hatásvadászat, semmi több. Semmi érdekes.
- Miért szeretnéd tudni? Miért érdekel ennyire? – mondta, hogy griffendéles, és tudom öcsiről, hogy szokott balhézni, talán pont griffendélesekkel. Talán nem kéne kiadni valami ciki sztorit róla. Nem, az öcsém nem teljesen normális, de ennyire azért nem akarok neki rosszat.

          - Szerintem, nyugodtan hallgathatnál az öcsédre. Nem tudom, milyen lehet együtt élni ezzel a betegséggel, de biztos vagyok benne, hogy ügyesebb vagy, mint amilyennek gondolod magad.
          Nem tagadom, volt ebben a mondatban egy kis hízelgés is. Nem lett volna jó dolog, ha rosszban leszünk. Cael talán úgy érezhette volna magát, mintha villámhárító lenne. És ez még csak nem is a legrosszabb eset lett volna.
Éreztem a csalódottságát a hangján, hogy mennyire nem szereti a kialakult helyzetet, ami a Mardekár és a többi ház között van.
          - Tudom, nem vigasztal, de erről nem mi tehetünk. Valamikor régen alakulhatott ki, és egyik évfolyam adta tovább a másiknak. Biztos vannak olyanok, akiket ez nem érdekel, de vagy nagyon kevesen vannak, vagy nem mernek szólni.
          Én is ilyen voltam. Mindig meg volt a véleményem emberekről, amiket vagy megosztottam mással vagy nem. Ha egy ismeretlen emberrel találkoztam, akkor igyekeztem nem a háza alapján megítélni. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy érvényre jutassam a szavam, de olyan kis hal voltam elsősként a Griffendélben, hogy felhagytam vele. Most viszont nem érdekelt, hogy milyen következményei lesznek. Nem hagyom, hogy Caelt vagy Clarice-t bántsák.
          - Talán nekem az elsős évem miatt alakult így. Reményekkel telve, boldogan és mindenre felkészülve léptem át először a kaput, aztán Umbridge hamar letörte a kedvem. A griffendéles barátnőmön kívül szinte senkivel sem tartottam a kapcsolatot a saját házamból. Kicsit eltávolodtam a többiektől, mert már azt se tudtam, hogy mit lehet, és mit nem. Azóta pedig semmi olyan nem történt, ami feloldotta volna bennem ezeket a gátlásokat.
Pontosabban a nyárig nem történt semmi olyan, ami feloldotta volna bennem ezeket a gátlásokat. Mikor Caellel találkoztam, akkor is ő volt az, aki kezdeményezett, de gyorsan feloldódtam mellette.
          - De, jó lenne, köszönöm. Azt hiszem, most már nem tudnék még két percet itt ülni, és arra várni, hogy mikor történik már valami.
És persze nem akartam lefoglalni egész napra. Biztos volt más dolga is. Gyorsan bekaptam a süteményem maradékát, és megittam a teám. Leakasztottam a táskámat a székem támlájáról és az ölembe fogtam. Megvártam, amíg befejezi ő is a süteményét.
          - Egyetértek, a muglik dolgai nagyon drágák. Emlékszem, anyu mikor vette magának a kocsiját, évekig spórolt rá, aztán apu is kisegítette egy kicsit.
          Kicsit meglepett, hogy Cael mugli dolgot választott seprű helyett, pedig a kviddicshez elengedhetetlen lett volna egy jó seprű. Talán nem gondolta át eléggé, mikor választott. Viszont, ha nekem nagyon nem fog menni a mugliismeret, akkor tudtam, kihez kell fordulnom majd, hogy segítsen. Eddig is sokat segített.
          Aztán a kérdésem után előre hajolt, és mélyen a szemembe nézett. Én éreztem, ahogy egyre vörösödött az arcom. Eddig csak sejtettem, hogy nem tud a kapcsolatomról az öccsével, de most már biztos voltam benne. Kezdtem úgy érezni, hogy túl sokan voltunk egy egyre kisebb helyiségben. Nem gondoltam, hogy én leszek az, akitől szerelmem bármelyik családtagja tudomást szerez rólunk.
          - Hát, nos… - kerestem a szavakat. Nem tartottam szerencsésnek, hogy csak úgy rázúdítsak valamit, amire nem biztos, hogy fel volt készülve. – Úgy fél hónapja találkoztunk az Abszol-úton, és jót beszélgettünk, és elvitt ebédelni, és moziba, és most együtt járunk.
          Ha esetleg a hosszas felvezetőből nem derült volna ki számára, mire akartam célozgatni, akkor azért a végére odaböktem a valóságot. Kicsit tördeltem a kezeim az asztal alatt, de álltam még mindig a tekintetét. Igaz, teljesen vörös lettem.
          - Egy emelettel kell lejjebb mennünk – mondtam gyorsan, hogy kicsit eltereljem a témát. – Ha nem akarsz, akkor nem muszáj elkísérned. Azt hiszem, egyedül is boldogulni fogok.
          Dehogy fogok, de annyira rossz hírt nem tudtak volna közölni velem, amivel ne birkóztam volna meg. Mellesleg, fogalmam sem volt, hogyan reagáltam volna, ha egyszer csak összefutok a húgom pasijával. Már ha lett volna neki pasija. Nem várhattam el Clarice-től sem, hogy azonnal a keblére öleljen.

[- Fogd be...]

Fura nekem, hogy valaki vadidegen ennyire érdeklődik az öcsém iránt. Egyébként nem lenne az, ha ezeket a szokásos sablon nyílt kérdéseket tenné fel, de az, hogy meséljek öcsi gyerekkoráról, azért ez elég konkrét. Felhúzott szemöldökkel kérdezek rá nála, hogy mégis miért érdekli őt ez ennyire, a válasz láttán viszont a számra tapasztom a kezem, íriszeim pedig kikerekednek. Jól hallottam, amit hallottam? Nem, nem lehet másképp „járni”. Na neee... ez most komoly?
- Fogd be... – ez nem az a fajta „fogd be”, hogy kuss legyen, és ne mondj semmit, hanem inkább az a fajta, hogy „na ne mondd”, meg hogy erre nem számítottam. Mert tényleg nem számítottam rá. Mégis ki az, aki ezt tette volna?
Újra végigmérem, bár tetőtől talpig aligha tudom ezt megtenni, hiszen még mindig ülünk. Mellkasban elég erős, fejre meg olyan cuki, és megvan az a kisugárzása, ami miatt mindenki védelmezni akarja. Szóval egyáltalán nem csoda, hogy Caelnek bejön. Rá pedig szerintem sosem lesz jellemző, ami mondjuk az egyik haverjára, vagy például Domville-re, hogy mindig cserélgesse a nőit. De hát, hogy éppen egy griffendéles nője lesz Caelnek... meg ilyen hamar. Szóval azta.
- Cael nem mondta, hogy becsajozott. Már nem csak borotválkozik, de harcolni is volt, és barátnője is lett! Tiszta aranyos. – nem tudom, mennyire komoly, ami kettejük között van, de azért nem akarok túlontúl lelkes sem lenni. Főleg, mert öcsi semmit sem mondott nekem, és azért ez nem szép dolog.
- Kocsi? Az a füstölős izé, amikkel tele vannak az utcák, ugye? Bár nem értem, mi olyan drága rajta. Cael meg valamiért imádja a mugli közlekedést. – megvonom a vállamat, majd felállok az asztaltól. Elrakom a pergament a táskámba, ez ugyanis fontos lesz majd. Aztán pedig a vállamra teszem a táskát, s megindulok a lépcső felé, valószínűleg Alexissel a nyomomban. Bezzeg én a Roxfort Expressen se nagyon tudok mit kezdeni magammal. Ráadásul túl sok az ember. Elsőben még egész jó volt, mert csak ketten voltunk a fülkében Raquellel.
- Na és, komoly a dolog? Öcsi meg miért nem mesélte? Na, ezzel megint tartozik nekem. >.< – igen, azért rosszul esik egy picit. Nem szoktunk a magunk dolgairól valami sokat megosztani egymással, de azért ez egy igenis, fontos dolog. Ráadásul folyamatosan olyanokat mond, hogy majd ő nem engedi, hogy a srácok hozzám szóljanak, és jaj, de megbünteti, aki akár csak rám néz... Cöhh. Nem mintha lenne olyan, aki érdekel. Talán túl magasak az elvárásaim, ráadásul nem vagyok kezdeményező típus sem. Meg mindig van fontosabb dolgom a fiúknál.
Megérkezünk végre oda, ahova kell. A Varázslati Traumák Osztálya. Általában ide járok én is, mert a kísértetkór nem ragályos, ott pedig úgyis csak elkapnám mások baját. A kórterembe lépve megkeresem az első, éppen nem elfoglalt medimágust, hogy szóljak neki arról, hogy Alexis megbeszélt valamit valakivel, szóval jó lenne, ha túlesnének rajtuk. Hamarosan meg is érkezik az, akire neki szüksége van, innentől viszont nem kísérem el. Megveregetem a vállát, és rámosolygok, s  súgok neki egy kitartást, és hogy odakint megvárom. Mire kijön, addigra valószínűleg még Cael is megérkezik. Akkor pedig lesz neki némi mondandóm. Mert mi az, hogy a saját nővérének nem mond el ilyeneket??!

          Egy kicsit megszeppentem, és gyorsan el is hallgattam. A hangsúlyból tudtam, hogy nem rossz értelemben szólt rám. Mégis jobbnak láttam, ha egy ideig nem szólok egy szót sem. Talán sokkoló volt tőlem megtudni, hogy mi a helyzet az öccsével. Elképzelni sem tudtam, hogy mit tennék, ha a húgom egyszer úgy állítana haza, hogy bepasizott. És ez még csak nem is teljesen ugyanaz a helyzet lett volna. De szerencsére még elég sok időm volt kigondolni a lehetséges forgatókönyveket egy ilyen szituációhoz.
Amit korábban már sejtettem, most végre ki is derült. Ha Clarice nem tudott rólam, akkor valószínűleg a szülei sem. Az én anyukám persze azóta tudott róla, hogy hazamentem. Már abból tudtam, mennyire szeretné megismerni, ahogy rám nézett.
          - Tényleg aranyos.
Valószínűleg nem ilyen összefüggésben használta az aranyos szót, mint amire én gondoltam. Nekem viszont ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra elmerengjek a találkozásunk napjának emlékein.
          - Igen, az a nagyon hangos és büdös bádogkasztni. Nem igazán rajongok értük, de anyunak szüksége van egyre. Viszont szeretem a vonatokat. Segít a gondolkodásban, és abban is, hogy ha szükséges, akkor időt tudjak nyerni. Ráadásul nagyszerű emlékeket idéz fel bennem.
Ahogy elhagytuk a kávézót, feltette azt a kérdést, amire nem igazán tudtam válaszolni. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna.
          - Igen, határozottan komoly. Nem tudom miért nem mesélt rólam. Én azt hittem, hogy az első dolga lesz elmondani valakinek a családjából.
          Gyorsan végiggondoltam, és biztos voltam benne, hogy nem a szülei közül esett volna valakire a választás, hanem a tesójára. Úgy tűnt, hogy mégse tudott róla senki. Egyet viszont mindenképpen tudtam. A barátja már tudott rólam. Miattam mondott le egy programot, amihez fel kellett hívnia őt.
          Nem is tudtam mihez kezdenék Clar nélkül. Valószínűleg sohasem mentem volna haza, vagy sohasem tudtam volna meg, hogy mi történt apuval. Így viszont, hogy segített, láttam némi reményt felcsillanni. Hamarosan megjelent a medimágus, aki megkért, hogy várjak a teázóban, amíg végez. Elindultunk egy nyugisabb hely felé, de kértem egy pillanat türelmet. Visszamentem Clarhez, és megöleltem.
          - Köszönöm. Nem tudom mihez kezdtem volna nélküled.
          Biztos nem estem volna kétségbe a magatehetetlenségtől, de könnyebb volt úgy, hogy volt valaki, aki ellátott némi jó tanáccsal és bíztatással. Végül egy elég hosszúra nyúlt beszélgetést sikerült lefolytatnom a medimágussal. Elmondta, hogy milyen átkok találták el aput, hogy mennyit kell még várni a felépülésére, és hogy ez nagy mértékben függött attól, mikor ébred fel. Azt is megtudtam, hogy miért csak most került elő, és miért McGalagony professzortól tudtam meg a hírt.
          Elkísért az ágyához, ahol legnagyobb meglepetésünkre apu már ébren volt. Könnybe lábadt szemmel igyekeztem átölelni, ami elég nehezen ment az ágy miatt. A medimágus kért egy kis időt, amíg elbeszélgetett apuval és még egyszer megvizsgálta. Addig én elindultam vissza Clarhez. Szólni akartam neki, hogy ne várjon rám tovább. Úgy tűnt, kicsit tovább fog tartani, mint először gondoltam.
          - Clarice, köszönöm, hogy eddig vártál, de kicsit tovább maradok. Apu felébredt, és szeretnék egy kis időt tölteni vele.
          Nagyon hálás voltam neki, hogy eddig maradt, és támogatott. Azt hiszem, ha ő nem lett volna itt, akkor még este is a kávézóban ülök majd a medimágusra várva.