A vörösek mind gyanúsak...

      Az Üst melletti buszmegálló

                                                                                                                       ...a barnáktól meg bármi kitelik.

Raquel Palmer

♦♦♦

Érdekes élmény volt találkozni Cael nővérével. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra külsőleg, viszont a modoruk és a jellemük egyértelműen kiadta őket.
Hümmögve sétáltam ki a Foltozott Üst ajtaján, mert nem volt kedvem hoppanálni. Néha rám tört a vágy, hogy lökött mugli módra átutazzam a fél várost, magáért az utazásért. Jól esett beolvadni a muglik közé, egy lenni a sok közül. Elveszni a tömegben és pici pontként létezni, a figyelem, a gyűlölet és minden rám villanó furcsa tekintet nélkül. Hiába kezdtem megint beilleszkedni a varázslók társadalmába, a muglik csendes elfogadása újdonságként hatott a korántsem békésnek mondható év után, ami mögöttem volt.
Lassú léptekkel sétáltam a buszmegálló fele, ami majd a metróig visz, ahonnan aztán majd hazasétálhatok. Épp kezdett alkonyodni. Úgy számoltam pont hazaérek sötétedésre. Máskor nem lett volna vele bajom, de azért Cael bekeretezett rajzával a hónom alatt már nem akartam volna túl későn metrózni.
Nem sokan voltak errefelé az utcákon, a buszmegállóban meg aztán pláne csak én álltam. A menetrend szerint még negyed óra volt, mire érkezik a buszom. Vagyis az előzőt éppen hogy lekéstem. Egy sóhajjal támasztottam neki a képkeretet a buszmegálló falának, miután leraktam a padra. Így bekeretezve rohadt nehéz volt, és még piros csíkokat is hagyott a könyökhajlatomban, meg a tenyeremen. Megforgattam a csuklóm, hogy enyhítsem a zsibbadást. Meg bele is töröltem a ruhámba, mert megizzadt a markom ott, ahol fogtam. Kezdett kicsit enyhülni a levegő, de még mindig piszok meleg volt. Kiszedtem az ásványvizes üvegem a táskámból, és miközben kortyoltam belőle a három fiút néztem, aki felé közeledett. Fiatalnak tűntek meg vidámnak, nevettek valamin és lökdösődtek. Illetve csak a legkisebbet lökdösték. Szórakozva néztem őket egy ideig, aztán visszafordultam, hogy a forgalmasabb út kereszteződésén áthaladó muglikat bámuljam. Már sajnáltam, hogy nem vettem semmit az édesség boltban, amit hazáig rághatnék, de nem volt már kedvem visszamenni. Lustán neki támaszkodtam az üvegnek, és egészen addig bámultam ki a fejemből, amíg meg nem láttam, hogy egy font elgurult a lábam előtt. Aztán megláttam a mozgást a szemem sarkából, és még épp időben megfékeztem magam, mielőtt a pálcámért nyúltam volna, amikor az előző kisfiú beszaladt elém, majd egész végig felnézve rám, felvette a földről az érmét. Megbotránkoztatott, amit csinált, mert tudtam, hogy a rövidnadrágomba akar belátni, de nem tettem semmi, azon kívül, hogy szigorúan bámultam le rá. Bizsergett a tenyerem, de nem nyúltam a pálcámért. Soha többé nem tudnám elviselni azt a szégyent, hogy azzal az apró aranybilétával lépjek be a Minisztériumba, ami azt kiáltja, fegyelmi tárgyalás. Na, meg hogy még egyszer belefussak abba a felfuvalkodott vadparaszt Shafiqba.
Mégis, amikor másodszorra hangzik fel a hangos nevetés a bal oldalamról, és a kisfiú megint megjelenik előttem, egy mérges nyögés elhagyja a számat. Már épp emelném az ujjam, amikor újabb mozgást látok abból az irányból, egy másik lány az.

Két levelezés között általában igyekszem valamit csinálni is, mert ha reggel írok levelet, az csak estére érkezik meg. S ha ő ír még este, akkor reggelre érkezik meg. Szóval bezsúfoltam magamnak egy programot, bár azt mondtam, hogy nem nagyon leszek megtalálható a nyár ezen részén Londonban. Boldog voltam, már alig vártam, hogy megkapjam a következő levelem, és az eddigi találkozások is jól sültek el.
A nyár ezen napja olyan fülledt meleg volt, hogy a fagylaltom alig győztem elnyalni, mellesleg még a kezemre is folyt belőle bőven, amit legegyszerűbben szintén úgy takarítottam el, hogy lenyaltam, aztán a fagylalthoz kapott szalvétával megtörölgettem. Még így is ragadós volt, ez persze nem zavart jobban annál, hogy a fagylaltot, amit általában kiélvezni kell, gyorsan el kell fogyasztanom, ha nem akarom, hogy aztán innom kelljen.
Egy szökőkútban alaposan megmosom a kezem annak tettetve, hogy csak játszom a vízzel, mint egy kisgyerek. Szívesebben lennék itt valaki mással, mintsem egyedül, még csak az is jól esne, ha egy ismerős arcot megláthatnék. Nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy bárki, akit ismerek, erre járhat, de ahogy elsétálok a ritka magányos fejemmel az emberek mellett és szugerálnak a tekintetükkel, megeresztek eléjük egy félmosolyt. Valóban ritka alkalmak egyike, hogy ilyen állapotban legyek és még magamon is meglepődöm.
Egy padon üldögéltem, ahogy a közvetlen környezetem figyeltem meg, gyakran csinálom ezt akkor is, ha éppen otthon vagyok már ismert világban, csak azért, mert úgy érzem, percről percre változik. A levegő kezdett lehűlni, ahogy közeledett az este, de nem volt elég ahhoz, hogy magadra kapj egy hosszúujjút. Felállok, amikor kezdem megunni a helyzetet, mert egyedül olyan unalmas, és nem is tudom, mihez kezdhetnék... talán van valami a levegőben, vagy a gondolataimban, hiszen eddig mindig feltaláltam magam, aztán egyszer csak jön valaki, aki hirtelen belép az életembe, és ha nem találkozok vele egy nap, vagy nem hallok felőle, képes vagyok elhagyni magam.
Megindulok előre, amerre a lábam visz - igazság szerint azt sem tudom, merre van az az arra -, s ezek a gondolatok nem hagynak nyugodni. Messziről sikerül megpillantanom egy ismerős arcot, akit éppen fiúk vesznek körbe. Közelebb érve érzékelem, hogy nem éppen kellemes a társasága, úgyhogy gondolkodom, hogy mit is kellene tenni. Hallom a mérget is a hangjában, hogy legszívesebben egy átkot szórna rájuk... ne! Most jut el csak a tudatomig, hogy ez Lott! Ami persze azt is jelenti, hogy boszorkány és ha éppen feldühítik a boszorkányokat, nem sül ki belőle semmi jó. Mielőtt bármi is történne, a segítségére sietek... azt hiszem.
- Szia! - remélem, hogy észrevett még azelőtt, mielőtt ráköszöntem volna. Mégiscsak kellemesebb, ha van mellette valaki, én sem tudnám elviselni, ha ilyenek rámakadnának. Tény, hogy nem tudnék nekik ártani, de ha például a bátyáim itt lennének velem, fog nélkül mennének haza.
- Ne ácsorogj itt egyedül... - nem tudom, mit is mondhatnék neki, a Roxfortban sem válthattunk egymás között sok szót, mindenesetre a társaság felé bökök számára észrevehetően, hogy tudja, miért jöttem mellé. Ha valamit megpróbálnak beszólni, akkor előveszem a bal egyenesem.

Raquel Palmer

♦♦♦

Nincs időm rá, hogy közelebbről is megnézzem a másik lányt, vagy, hogy segítséget kérjek. Nem mintha addig süllyednék. Hiszen ki kell állnom magamért.  Még a fejemben is gyökérségnek hangzott ez a mantra, amivel egy ideje próbáltam lelkesíteni az ellaposodott önérzetem. Nem mintha sokat ért volna, csak hülyének éreztem magam tőle a saját fejemben. Abszurd.
Bámultam a kiskölyköt és összepréselt ajkakkal erősen ajánlottam neki, hogy találja meg végre hol a helye, mert nem lesz jó vége. Nem mintha sok mindent tudtam volna vele csinálni. Most pofoznám fel?
- Szia! – jött az oldalamról a köszönés, de nem néztem fel automatikusan. Megvártam, amíg a kiskölök szemei felpattantak, aztán fordítottam csak el a fejem kicsit, hogy a szemem sarkából lássam az érkezőt, bár szinte biztos voltam benne, hogy az előző lány az. Mikor közelebb lép hozzám teljesen elfordítom a fejem. Hmm, ismerős volt, és tudtam, hogy griffendéles, de a neve nem jutott eszembe. - Ne ácsorogj itt egyedül... – bök a kölykök felé, mire felemelem az állam, és kihúzom magam. Megkönnyebbültem, hogy végre nem voltam egyedül, mert így a kísértés is majdnem elszállt, hogy megátkozzam őket. A másik oldalról viszont zavarta a csőröm, hogy megint valaki más szánalmára szorultam, hogy megússzak valamit. Még akkor is, ha az csak néhány suttyó kölyök baromkodása volt.
- Együtt járunk a Roxfortba, és tudom, hogy griffendéles vagy, de a nevedre nem emlékszem – mondom neki, hogy ne álljunk egymás mellett kukán, meg azért is, mert tényleg zavart, hogy akárhogy csűrtem csavartam, gőzöm nem volt róla, hogy hívják. És mint olyan, utáltam, ha nem tudtam valamit. Meg jobb most túlesni az ilyen kellemetlenségeken. Nem néztem rá, miközben vártam a választ, mert még mindig a három srácot szuggeráltam, akik körbeálltak, és gusztustalan módon sutyorogtak. Egyértelmű volt, hogy nem adták fel. Sőt, a lány megjelenésével még izgatottabbaknak tűntek a kis rohadékok. Azt vettem észre, hogy a fogam kezdtem csikorgatni, amikor az egyik elindult a megálló mögé. Nem tudtam, hogy mire készül, mert egy üvegfal mindenképpen elválasztott tőle, de legszívesebben megragadtam volna a karját és addig ráztam volna, amíg meg nem érti, hogy ez milyen primitív, szánalmas dolog. Elgondolkoztam rajta vajon milyen képet vágna, ha beverném az orrát, vagy ha mondjuk, rácsapnék a seggére.
- Szarházik – mormoltam az orrom alatt, és visszanéztem a lányra.

Hála az égnek használt valamennyit a jelenlétem, de csak annyira, hogy egy kicsit megrémissze a Lott közelében álló kölyköt. Sosem értettem, hogy kisgyerek létükre mi az, ami ennyire érdekli őket egy érettebb nő személyében, és még akkor sem képesek magukat észrevenni, ha látják az arcodon, hogy legszívesebben megtépnéd őket. Felvont szemöldökkel nézek az imént tovamenő srácra, majd vissza "partneremre", akiről azért süt le, hogy valamelyest megkönnyebbült.
- Raquel Palmer, ha úgy könnyebb, egy évvel jársz felettem - no, még ezt is tudom, meglepő. Bár akkor mégsem az, ha valamennyit hallasz a közvetlen környezetedről. Nem ismerhetek én sem mindenkit, de vannak kapcsolataim ahhoz, hogy halljak valami szóbeszédet másokról - mint ahogy mindenki másnak vannak ilyen pletykás barátai. De legalább jó úton haladunk, hogy azt már tudja, griffendéles vagyok. Nem lehet nehéz kitalálni, süt le rólam távolról, már csak erről a kis belépésemről is.
Hallom a suttogásokat magunk mögött, és ölbetett karokkal állok Lott mellett, amikor sóhajtok egyet. Kicsit közelebb állok hozzá, csakhogy ne hallják a nem kívánatos személyek, hogy miket akarok mondani.
- Ilyenkor tök gáz, hogy nem tudunk nekik odapörkölni... csak egy kicsit - jól tudja szerintem, hogy miről beszélek, de hogy hangsúlyozzam vágyam az odapörkölés iránt, összeérintem hüvelyk-és mutatóujjam, hogy érzékeltessem azt a "kicsit" jelzőt.
- Sokára jön még a buszod? - nem nehéz kitalálni, hogy arra vár, ha már megállt a buszmegállóban, bár ha annyi időm lenne, lehet, hogy továbbmentem volna, hogy keressek egy másikat, amennyiben van egyáltalán egy olyan megálló, ahonnan arra tart a busz, ami valójában a célállomás.
- Ilyenkor jönne jól a két bátyám társasága, szegényeknek foguk se lenne - nézek magam mögé megvetően, amit alapból nem szoktam tenni, de ez egy olyan cselekedet még tőlük is, amit nem tolerálok. Matt már az első kiszúrt pillantásnál a fülénél fogva lógatná a srácokat a levegőben, Mark pedig valószínűleg a sárba tiporná az önbecsülésüket. Valószínű, hogy a lánnyal tartok útja során, már csak amiatt is, hogyha ő felszállna a járműre, egyedül maradnék, annak pedig vagy az lesz a vége, hogy engem szúrnak ki és követni kezdenek, vagy az, hogy fogom a pálcám, s mivel nem használhatom helyes rendeltetése szerint, ezért egy mozdulattal feldugnám a valagukba. A halálos valagszaggató-Palmerpálca.
Az márpedig tény, hogy én járnék rosszul, ha eléjük állnék, az is lehet, hogy ketten sem érünk pálca nélkül sokat. Nem tudhatom. Még nem verekedtem.

Raquel Palmer

♦♦♦

- Raquel Palmer, ha úgy könnyebb, egy évvel jársz felettem – válaszolja. Nem lepődök meg rajta, hogy tudja, ki vagyok. Mármint régebben tényleg elég sok pletyka keringett rólam. Meg aztán ott volt egy darabig McLaggen is. Esetleg Balmorallal is jóban lehet, talán az arca is onnan rémlik. Bár mondjuk arra a belépőjéből is következtethettem volna. Griffendéles-hőslélek a drága. - Ilyenkor tök gáz, hogy nem tudunk nekik odapörkölni... csak egy kicsit – jegyzi meg, miután közelebb lépett hozzám. Nem mintha a kis szarháziak bármit is értenének, de azért biztos, ami tuti.
- Megérdemelne mind a három egy-egy Rémdenevért – értek egyet. Én is lejjebb veszem a hangom, bár hogy ebből mire következtetnének, azt nem tudom. A szemem sarkából megint a legkisebb mitugrászt lesem, aki éppen leguggolt, bár gőzöm nincs, mire számít mit fog látni, ha két méterrel arrébb lefekszik a földre. Rámeredek még egyszer, majd visszafordulok Palmerhez.
- Még nyolc perc, menetrend szerint – válaszolok a kérdésére, miután lepillantottam az órámra. Reméltem, hogy nem fog késni az a szar, és kezdtem elgondolkozni újra a hoppanáláson.
- Ilyenkor jönne jól a két bátyám társasága, szegényeknek foguk se lenne. – Mintha pofán vágtak volna, úgy esett le hírtelen, honnan is ismerős a lány.
- Basszus, te vagy Mark Palmer húga? – kapom felé a fejem a kérdés közepén. Tudtam, basszus tudtam, hogy nagyon ismerős. Most, hogy újra megnézem, még a közös vonások is kitűnnek. – Rég láttam, hogy van? Meg a másik bátyádba is belefutottam néhányszor, mondjuk vele sok közös nem volt bennünk. Mattnek hívják, nem? – Hányszor és hányszor kértem kölcsön Mark Mágiatöri jegyzeteit. Bár, ha jól tudom egy részét ő is örökölte. Nem volt ritka, hogy egy év teljes anyaga több embertől származzon. Pont, ahogy én is tovább adtam utána Haringtonnak, meg tavalyelőtt Wesleynek. Mágiatörin csak a legszívósabbak tudtak végigülni egy órát jegyzetelve. A szintén jó tanuló, de kevésbé kemény rész meg a könyvekből próbálta összeszedni a hiányzó anyagot. Az is érdekesebb volt, mint Binns órái. Annál mondjuk bármi érdekesebb.
Szinte el is felejtem, hogy miért futottunk össze, egészen addig, amíg a kiskölök megint meg nem jelenik a látóterem jobboldalán. Megkerülte a buszmegállók. Esküszöm, ha még egyszer eldobja azt a rohadt pénzérmét, akkor lenyeletem vele. Nem teszi, helyette csak végig bámul, ahogy elhalad előttünk, majd futásnak ered a másik kettőig. Komolyan megérdemelnének valami rontást. Olyat, amitől azért fájna egy-két napig a fejük. Kis rohadékok. Minden esetre megragadom a képkeretem, mert a busz befordult az utcába.
- Ezzel jössz te is? – kérdezem a lányt és a busz felé bökök a fejemmel, mivel szabad kezem megint nincs. Gyanítom, hogy egyedül nem fog itt maradni, nem is hagynám neki. Ha neme mond, valószínűleg visszakísérem az Abszol útra, és én is haza hoppanálok.

A Lott always pays her debts.

Felnevetek a rémdenevéreken, bár ők ennek biztos nem örülnének, csak a fejüket fognák, és folyamatosan pörögne a fejükben a kérdés, hogy akkor most mik, vagy kik is vagyunk mi, és mik azok a rémdenevérek.
- Akkor még van kegyetlen nyolc percük arra, hogy kimulassák magukat - már ha ez nekik egyáltalán mulatságos. Bár nem tudom, a mai fiatalság az úgy működik a férfiak körében, hogy nem mernek leszólítani egy lányt, hanem a lánynak kell már lépnie, mert ezek olyanok, mint a díszpintyek - tényleg csak dísznek jók. Ahogy kinéznek szegények és már csak a viselkedés alapján is, ha odajönne hozzám egy szemtől szembe, biztos nem szólnék hozzá, inkább jó messziről elkerülném.
Lott fellelkesülése azonban akkora szívrohamot okoz, hogy megugrok mellette, talán látszik is, hogy a lelkem egy kis időre kibújt a bőrömből.
- Igen! Jézusom, azt hittem, hogy valami rosszat csinált. Nagyon megijesztettél! - igen, ezzel a felismeréssel körülbelül meg is teheti. Mark egyébként is Matt társaságában olyan ördögi, hogy nem tudnám megmondani, hogy hollóhátas volt ezelőtt, az idiótábbik bátyám beleviszi a rosszba.
- Tökéletesen van, már amikor a másik bátyám nem kergeti az őrületbe. Említett egy-két beszélgetésben, amikor még diák volt, jó barátnak tart téged - legalábbis most nem tudom, hogy annak tartja e még, de akkor az volt. Mark nem sokat mesél a személyes ügyeiről, Matt már annál inkább, szerintem ő egy nyitott könyv... nincsenek titkai, szerintem még azt sem titkolja senki elől, hogy éjszaka meztelenül rohangál a házban, és a húgára a szívbajt hozza, amikor kimegy éjszaka, mert szomjas, és a bátyókája ott áll a hűtő előtt egy szál semmiben. Ilyenkor fogom magam, s azzal az erővel, amivel lejöttem a szobámból, úgy megyek vissza fel.
- Igen, Matthew, a lökött... nem csoda, ha nem volt bennetek sok közös, ő tényleg egy nyitott könyv, de eléggé vicces. Ezzel csábítja el a nőket, akiket lehet, a legtöbbet, akik elég okosak, hogy ne menjenek a közelébe, azokat elriasztja - mármint a vicceivel, meg egyáltalán azzal, amilyen hülye. A kisugárzásával nincs baj, nem is értem, hogy lehetett Griffendéles, amikor inkább a Hugrabugban kellett volna kikötnie.
Nem tudom, a kölyöknek mi célja van azzal, hogy elénk jön, most inkább érdekesnek találja az arcunkat a hátsónk helyett? Felvont szemöldökkel nézek rá, körülbelül vesztőhelyre küldöm, mert eléggé gáz, amit leművelnek.
- Nem terveztem buszozni, de elkísérlek. Aztán majd hazaugrom, ráérek éppenséggel - közben meg kivesézhetjük a bátyám és a Lott közti kapcsolatot, hogy egyáltalán min mentek keresztül. Nem sokat hallottam vissza Mark-ról, önmagában nem volt rossz gyerek, csak az volt a bökkenő része, hogy sokat találkozott Matt-tel... meg amikor elsős voltam, engem kellett pesztrálni.

Raquel Palmer

♦♦♦

Mikor Palmer megugrik mellettem rákapom a tekintetem.
- Igen! Jézusom, azt hittem, hogy valami rosszat csinált. Nagyon megijesztettél! – mondja, és tényleg úgy is néz ki.
- Ne haragudj – bököm oda neki, de igazából már várom, hogy folytassa. Mark Palmer volt az első plátói szerelmem, még másodikban. Aztán persze akkor nem lett belőle semmi, meg később sem, esetleg valami barátság féle. Nem volt az a típus, aki szívesen részt vett a játékaimban, de beszélgetni azért mindig is szeretett velem. Sok dologról voltak hasonló elképzeléseink.
- Tökéletesen van, már amikor a másik bátyám nem kergeti az őrületbe. Említett egy-két beszélgetésben, amikor még diák volt, jó barátnak tart téged. – Simogatta az egomat, pedig nem is szándékosan csinálta.
- Én is annak tartom őt, jó lenne valamikor összefutni vele. Mivel foglalkozik? – kérdezem. Mark is végigment a szokásos időszakokon, mint ahogy szinte az összes hollóhátas. Ezért kíváncsi voltam minél kötött ki végül. – Ja, igen, Matthew. Egyszer emlékszem kiszökött a fél lánytábor az éjszaka közepén, még amikor ötödévesek voltunk, mert a bátyád fogadásból végigfutott a fél iskolán pucéran.
Jó feneke volt már akkor is, arra azért emlékszem. Meg arra, hogy fél napra megsüketültem a sok vihogástól. A többi lánynak ez valamiféle első alkalom volt, és mindegyik be volt zsongva tőle.
- Igen, Matthew, a lökött... nem csoda, ha nem volt bennetek sok közös, ő tényleg egy nyitott könyv, de eléggé vicces. Ezzel csábítja el a nőket, akiket lehet, a legtöbbet, akik elég okosak, hogy ne menjenek a közelébe, azokat elriasztja. – Hát, azt valahogy megértem.
- Ez ilyen csábítási technika nála? – kérdezem félig meddig csodálkozva a pofátlanságán. Azért azt el kell ismerni, hogy szórakoztató. – Most komolyan, ezzel mennyi lányt szed fel? Csak úgy nagyjából, kíváncsi vagyok – nézek rá kérdőn. Matt Palmer, mint hódító. Hát, nem nagyon állt össze a kép, tekintve, hogy mekkora hülyegyerek volt mindig is a srác. Néha kaptunk belőle egy-egy adagot mi is, amikor a bátyját próbálta rávenni valamire úgy, hogy beordibált a klubhelyiség ajtaján. Bejutni azért nem sok esélye volt.
Miközben felszállunk a buszra tovább hallgatom, ahogy kicsi Palmer mesél a bátyjairól. Az egész család szórakoztató jelenség lehetett. Meg Markkal amúgy is szívesen összefutottam volna újra. Meg esetlek Mett fenekével is.

Legyintek, nem tesz semmit. Ezek szerint a lelkiismeretem rossz, mert általában azok az emberek ijednek meg a legkönnyebben. Pedig esküszöm, semmi olyat nem tettem mostanában, ami miatt lelkiismeretfurdalásom lenne. Ebben magabiztos vagyok... vagy mégsem?
Mark nem sokat mesél a jelenlegi tanulmányairól, pedig szinte minden nap látom, ahogy a könyveit bújja, már ha éppen nem más vonja el a figyelmét róla, úgyhogy biztosan elég kemény lehet, ami engem is felkészít a jövőbeli életemre. Nem kell mesélnie, leolvasom róla.
- Bájitalmester medimágus szakon van - tovább nem is mondom, mert még nekem is elég kimondani, meg megjegyezni az Intézet nevét, pedig szerintem elég egyszerű. De Lott biztosan tudja, hogy mire gondolok.
Matt komolyan csinált ilyet? Hol voltam én abban az időszakban? Bár biztosan nem érdekelt, csak a fejemet fognám, hogy mekkora idióta bátyám van, és a legrosszabb mindebben, hogy én pedig olyan húg vagyok, aki nem csak elmegy mellette, hanem fel is vállalja, mellesleg bevédi, ha kell.
- Erről pont lemaradtam! Elég azzal szembesülnöm, amikor az éjszaka közepén felkelek, mert éhes vagyok, lesétálok a hűtőhöz, és a kedves bátyám meztelenül áll olyan közel a hűtőajtóhoz, hogy azt hinnéd, ő maga a hűtő tartalma - ha nem a bátyám lenne, biztosan elégedett lennék a látvánnyal és azt mondom, hogy nézem még egy darabig, de nem.
- Hát, ilyen téren komoly kapcsolata még nem igazán volt, de nem is hiszem, hogy nagyon akarna, ha így csábít. Csak szórakozik egyelőre, ez eddig eléggé bevált módszer nála - közben felszállok vele a buszra, s végre sikerül megszabadulni a sok szempártól, avagy a pávagyerekektől, akik meg nem álltak a kémkedésben. Talán évek múlva sem fogunk rájönni arra, hogy ez mire volt nekik jó.
Támad egy ötletem is.
- Hé! Ha szeretnéd, gyere át hozzánk. Mark úgy tudom, pihenteti a hasát, biztosan örülne neked! Engem pedig nem zavar - nyilván a többieket sem. O-néni dolgozik, mint mindig, ha pedig mégsem, akkor is nagyon keveset van otthon, az unokaöcséim pedig úgy megvannak maguknak is. Bár most ők éppen Cambridge-ben vannak és nem Cardiffban, ami megkönnyíti a mi dolgunkat - avagy nem kell rájuk nagyon ügyelni. Cardiffban eszerint most csak én vagyok meg a két bátyám. Merlinre, teljesen elfeledkeztem arról, hogy a héten nincs velünk O-néni!
- Eddig úgy néz ki, hogy hárman vagyunk otthon... - jegyzem meg, hátha megkönnyebbül attól, hogy nem kell mindenkinek bemutatkoznia, hogy mégis ki ő. De lehet, hogy már ismeri Odelyn nénit is. Fogalmam sincs arról, hogy Mark elhozott e valakit a Roxfortos éveiben.