Egy kínos beszélgetés

Miután nagy nehezen elváltam Caeltől a Mungónál hopp-porral hazasiettem. Nagyszerű híreim voltak anyunak és húginak, amiket minél előbb meg akartam osztani velük. Először mikor beléptem a házba, és üresen találtam, megijedtem, hogy talán rossz helyen szálltam ki. Aztán meghallottam a kertből beszűrődni a hangokat. Mikor kiértem, akkor láttam, hogy Suzie éppen betalál a focilabdájával a kapuba. Jelen esetben a kapu a hintaágyunk volt.
- Ügyes vagy, Tökmag! – szólaltam meg. – Ugye ez már a századik volt, hogy anyu ne tudja behozni a lemaradását?
- Nem csak a harmadik, de így se fogja tudni behozni a lemaradását – mondta büszkén.
Anyura néztem, aki kicsit dühösen nézett vissza rám. Megértettem, hiszen az első adandó alkalommal megszegtem a neki tett ígéretem.
- Tökmag, egy kicsit kölcsönvehetem anyut? Muszáj beszélnem vele.
- Persze.
A labda után szaladt, és rugdosni kezdte. Én elindultam a házba, anyu a nyomomban volt. A nappaliban leültettem, én pedig szembefordultam vele.
- Tudom, hogy mit gondolsz most rólam, de had magyarázzam meg.
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Megszegted a szavad, és ezzel elvesztetted az összes beléd vetett bizalmam.
Vettem egy mély levegőt, és átadtam neki a levelet, ami egy nappal korábban érkezett. Alaposan átolvasta, majd ha lehet még dühösebben rám nézett.
- Hazudtam neked, mikor azt mondtam, hogy talán még életben van. Biztosra vettem, hogy meghalt, de nem akartalak még jobban összetörni. Akkor úgy gondoltam, ami a levélben állt, igaz.
- Megértem, hogy mikor hazajöttél nem akartad elmondani, de azóta? Egy hónap telt már el, és alkalmad is lett volna.
- Úgy tűnt, hogy megbékéltél a gondolattal, hogy még hazatérhet.
- Tényleg azt hiszed, hogy elhittem azt a mesét, amit előadtál?
- Hát… Inkább csak reménykedtem benne.
- És ezúttal mi az igazság? Tényleg az apátokról van szó?
- Igen, tényleg ő az. Mikor odaértem, nem volt eszméleténél, de amíg egy medimágusra vártam, és beszélgettem vele apuról, magához tért.
- Bemehetünk hozzá? A húgodnak már nagyon hiányzik. Jobban, mint ahogy mutatja.
- Én beviszem Suzie-t, de te is jönni akarsz?
- Még szép, hogy kérdezhetsz ilyet?
- Anya, az a hely tele van varázslókkal és boszorkányokkal. Tudom, hogy nem szeretsz közöttük járni.
- Az apádról van szó, nem fogom egyedül hagyni.
Sóhajtottam egyet, aztán folytattam tovább, azzal amit megtudtam.
- Az igaz, hogy még néhány napig, esetleg egy hétig benn kell maradnia, de most, hogy felébredt, hamar haza fogják engedni. Ha itthon tud pihenni, akkor nem lesz baja.
- Hogy érted, hogy felébredt?
- Eszméletlenül találtak rá Bristol mellett. Eleinte egy mugli kórházban feküdt, de egy auror, aki feltételezett halálfalókat keresett ott, felismerte aput. Csak néhány napja szállították át a Mungóba.
Valószínűleg az volt a szerencséje, hogy már korábban megtalálták, és ha nem is megfelelően, de ellátták valahogy.
- Hogy került Bristolba?
- Anya, nem vagyok gondolatolvasó, és nem kérdeztem. Nem ez volt a legfontosabb dolog, ami akkor eszembe jutott.
- Igazad van. Mondjuk el a húgodnak is a jó hírt.
- Anya, várj! Biztos vagy benne, hogy vigyem be a Mungóba? És te, még mindig akarsz jönni?
- Persze, holnap mind a hárman megyünk.
Hosszú nap lesz a holnapi. Kimentem egy kicsit Suzie-val játszani, de már elég későn értem haza, és ideje volt lefeküdnie. Elbúcsúztam anyutól, hogy én is lefeküdjek, de még megállított egy percre.
- Caellel is találkoztál? Ott volt veled?
- Anya, hogy jön ez most ide?
- Csak tudni szeretném.
- Összefutottam a nővérével a kórházban, de vele nem.
- Akkor jó. Féltem, hogy…
- Féltél, hogy ő előbb találkozik vele, mint te?
Tudtam, hogy ez nem igaz, de ezt is könnyen el tudtam képzelni. És még mindig jobb volt ezt feltételezni, mint azt, hogy ráhozta-e apura a szívrohamot a tudat, hogy a pici lánykájának van valakije. Igazából nem is volt sokáig magánál, csak ültem még egy kicsit az ágya mellett, amikor már visszaaludt.
Másnap mind beültünk a kocsiba, és elmentünk Londonba aput meglátogatni. Kicsit féltettem anyut, de szerencsére nem volt semmi gond. Büszke voltam rá. Pont úgy viselkedett, mintha boszorkány lenne, ezért ki se tűnt a tömegből. Az emberek pedig nem is figyelték a másikat, mindenki a saját problémájával volt elfoglalva. A legbüszkébb mégis a húgomra voltam. Nem is tudtam elképzelni, hogy mennyire meg lehetett ijedve. Egyenesen felmentünk a negyedik emeletre, ahol megkerestem azt a medimágust, aki aput kezelte. Pont beteggel foglalkozott, ezért várnunk kellett, de szerencsére nem sokat. Ezúttal anyunak is elismételte, amit tegnap nekem mondott. Aput több átok is eltalálta egyszerre, és ezek együttes kombinációja miatt volt sokáig eszméletlen.
Apu nem volt ébren, mikor odamentünk hozzá Suzie-val. Anyu addig kikérdezte a medimágust arról, hogy mégis mi a baja apunak, mikor jöhet haza velünk és hasonló kérdések. Mindent, amiről elsőre nem tudta, hogy mit jelent. Húgom, először talán nem is értette, hogy mi történt apuval.
- Mikor fog felébredni? – kérdezte.
- Nem tudom. Biztos nagyon elfáradt munka közben, és most sokat kell aludnia.
Nem éreztem úgy, hogy nekem kéne beavatnom a valóságba. Legalábbis addig nem, amíg anyu nem próbálkozik vele. Az egyik szomszédos ágytól magamhoz vettem még egy széket, és leültettem rá húgomat. Mikor anyu végzett a beszélgetéssel és odajött hozzánk, akkor átadtam neki a helyem. Elnézést kértem tőlük, és inkább sétálni indultam. Úgy éreztem megfulladok, ha még egy napot kell itt töltenem. Bűntudatom volt, amiért majdnem elvesztettem aput a saját felelőtlenségem miatt.
Felmentem a büfé részhez, és kértem egy teát. Még többen voltak itt, mint tegnap, ezért megkérdeztem valakit, hogy odaülhetek-e. Ezúttal nem kezdeményeztem beszélgetést, mint korábban. Nem akartam senkitől semmit, csak azt, hogy apu jöjjön haza velünk. Most! Bár, örülnöm kellett volna neki, hogy él, nem éreztem így magam. Nem vártam olyan sokat a teával, mint tegnap. Még szinte égette a nyelvem, amikor megittam. Visszamentem egy emelettel lejjebb, és benéztem a szobába. Messziről úgy tűnt, hogy apu felébredt, ezért közelebb mentem.
- Szia, Apu! – mosolyt erőltettem az arcomra.
- Szia, Alex! Már azt hittem, megint elszöktél.
- Nem vagy vicces.
Most ugyanolyan furcsa volt hallani a nevem, mint mikor Cael először Alexnek hívott. A két legfontosabb férfi az életemben Alexnek hív, és teljesen függetlenül egymástól. És csak ők ketten. Eddig nem hittem a véletlenekben, de túl sok minden történt eddig látszólag véletlenül ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a korábbi feltevésem.
- Nem festesz valami jól – jegyezte meg apu.
- Siettünk reggel, és nem volt időm rendbe hozni magam.
Egyszerű hazugság volt, de hazugság. Tudtam, hogy nem erre gondolt. Mivel Suzie átült apa mellé az ágyra, leültem a helyére. Nem szóltam, hagytam, hogy kibeszélgessék magukat. Úgyse maradhattunk sokáig, és biztos voltam benne, hogy bizonyos témákat nem is fogunk érinteni. Alig öt perccel később megfogtam testvérem kezét, visszatettem a széket a helyére, és kimentünk a helyiségből, hogy anyu és apu kicsit kettesben tudjanak maradni. Felvittem őt a büfé részhez, és vettem neki egy mézes sütit. Pillanatok alatt bekapta az egészet. Nem volt öt perc az egész. Ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy a szüleink végezzenek.

Egy héttel később apu hazajöhetett. Majdnem teljesen felépült, de még szüksége volt egy hét pihenőre. Úgy döntöttem, hogy addig nem beszélek Caelről neki, azonban legnagyobb meglepetésemre két nappal később, hogy hazaengedték, ő kezdeményezett. Pont a hintaágyban ültem, mint oly sokszor mostanában naplemente idején, mikor odajött hozzám, és leült mellém.
- Holnap be kell mennem a Minisztériumba. Van kedved elkísérni?
- Azt hittem a héten még pihenni fogsz.
- Igen, ez igaz, de akkor is be kell mennem. Na, ne nézz így rám, nem lesz semmi baj.
Eléggé megrémített, hogy még fel se épült, de már mennie kellett. Nem szokták csak úgy behívni őt a Minisztériumba. Vagy csak nem tudtam róla eddig, amit valószínűbbnek tartottam.
- Azért legközelebb nem fogsz elszökni, igaz?
- Jaj, apu, ne kezd már te is!
- Alex! Anyád halálra aggódta magát.
- Tudom. - Felkeltem a helyemről, és szembeálltam vele. – De miért gondolja mindenki, hogy…
- Veszélyben voltál? Ostoba döntést hoztál? Felelőtlen voltál? Mert így van. Talán nem voltál akkora veszélyben az ostromig, de akkor ott kellett volna hagynod őket.
- És akkor nem találkoztam volna veled, és nem mondhattam volna azt, ami miatt még… ma is bűntudatom van.
- Gyere ide mellém!
Visszaültem apu mellé, aki kicsit közelebb jött hozzám, és átölelt. Nem éppen az az ölelés volt, amire vágytam már.
- Azok a szavak tartottak életben. Családfőként és apaként az a feladatom, hogy itthon legyek veletek, és megvédjelek titeket, bármi áron.
- Apa! Én úgy féltem, mikor elmentél és nem jöttél vissza.
- Akartam, hidd el, akartam.
Kicsit beletemetkeztem a felsőtestébe, hogy elrejtsem a könnyeim. A megkönnyebbülésem viszont még így is érezhette, ami nem tartott sokáig.
- Anyád azt mondta, hogy van valami mesélni valód.
- Tényleg, anya ilyet mondott? – töröltem meg a szemem. – Nem tudom mire gondolhatott.
- Sejtette, hogy ezt fogod mondani, ezért azt mondta, hogy kérdezzek rá mi történt Londonban, amíg az Üstben laktál. Jézusom, hogy képzelted, hogy az Üstbe mész lakni? Akkor már mehettél volna a barátnődhöz is.
- Igaz, de akkor még nem tudtam róla semmit, és nem akartam felzaklatni az anyukáját. Más helyet pedig nem ismertem ahova mehettem volna. Mugli pénzem pedig még annyi se volt, mint galleon.
- Akkor mi is az a nagy titok?
- Szerintem még nem épültél fel eléggé hozzá, majd egyszer elmondom.
Próbáltam ennyiben hagyni a dolgot, de nem engedte. Nem voltam biztos benne, hogy anya már nem kotyogta ki, csak tőlem is hallani akarta. Vettem egy mély levegőt, és belefogtam.
- Amíg az Üstben laktam megismerkedtem valakivel.
- A valaki alatt egy fiút értesz? – szakított félbe.
- Igen. Kedves, aranyos, nagyon szeretjük egymást, és…
- Odaadtad már magad neki?
- Hogy mi? – hirtelen úgy meg voltam lepődve, hogy csak habogtam. – Nem. Egyáltalán hogy jutott… Képes vagy kinézni ezt belőlem?
- Nyugi, csak a fiút sajnálnám. Szép vagy, okos, bátor és nagyon vonzó. Azon csodálkozok, hogy eddig nem próbálkoztak nálad.
- Miért sajnálod Caelt?
- Áh, szóval Caelnek hívják?
- Igen, Caelius Edevane. De miért sajnálod őt?
- Edevane? – Egy pillanatra elgondolkodott, de csak egyre. - Hát, lássuk csak. Biztos tud valamit, ha megfogta az én kislányomat, de ahhoz már nem elég ennyi, hogy meg is tartson. Ha pedig valami olyat tesz veled, ami…
- Apa! Nyugi! – gyorsan leállítottam, mielőtt még belelovalja magát. – Semmi olyasmit nem csinált.
- Akkor jó. Ígérd meg, hogy nem is fogod hagyni, hogy olyat csináljon!
- Nem ígérem, mert nincs okom arra, hogy megígérjem!
Felálltam mellőle, és elé álltam.
- De majd úgyis megismered. Remélem, rövid időn belül el tud már jönni hozzánk, ha jobban leszel. Anyu már tűkön ül. És ha már itt tartunk, akkor meghívott magához, ha megy haza három hét múlva.
- Ne… - szúrós szemmel néztem rá, mielőtt még kimondja, kilátásba helyezve a szökés esélyét – csinálj semmi rosszat, jó?
- Köszi, apu. Nem fogok!
Ezt már bátran megígértem. Bíztam Caelben és bíztam magamban is, hogy semmi olyat nem fogunk csinálni, amit egyikünk nem akar majd.