De ebből a labirintusból hogy jutunk ki?

- Nelly! Gyere már le egy kicsit! - éppen a szobában alkottam egy verset, amikor egy erős, érces hangot hallok, ami persze a bátyámtól jön, Marktól. Tudom, hogy annyira lusta, hogy nem bírja felállítani a valagát a székből, akkor sem, ha a hűtőből kell neki valami és mellette van. Abbahagyom az írást, félrerakom a fiókomba, mert nem szeretem, ha bárki is meglesi, hogy mi van rajta, miket írok. Leszaladok a lépcsőn teljesen mezítláb, hiszen még eléggé meleg van. Egy fekete testhezálló nadrágot viselek, ami a térdemig ér, valamint egy kék laza pólót, amit megkötöttem a köldököm felett. Idehaza így öltözködöm, nem fogja nézni senki sem. Leérve vettem jobban szemügyre a két fiút, akik a nappaliban az asztalnál üldögéltek és kártyáztak.
- Hm? - teszem fel a kérdést, hogy mi az, amire annyira nagyon szüksége van, s ő nem tudja megoldani. De ezzel várnom kell, ugyanis int még az ujjával, hogy gondolkodik, mi legyen a következő lépése, hova rakjon.
- Inkább sakkozzunk - ezzel az egyszerű mondattal megoldja Matt a dolgot, Mark pedig már nem tudja, hova legyen kínjában, de hallgatva pár perccel idősebb bátyjára, előveszi a sakktáblát, ami valamilyen úton-módon már elő volt készítve. Gondolom, az olyan esetekre amikor Matt rájön, hogy nem tud nyerni az okosabb Mark ellen.
- Szóval... van egy skót whiskey a hűtőben, azt hozd már ide, legyél olyan nedves, meg két poharat is, köszi - ha van két bátyád, akkor hozzá kell szoknod az idiótaságaikhoz, és ahhoz, hogy nem fognak neked mindent külön elmondani. Előre megköszönik, akkor is, ha nem szándékozol nekik odavinni a dolgaidat. Bár szívesebben folytatnám a Romannek írt versem, úgy érzem, van rá elég időm, hogy befejezzem. És a bátyáim eléggé nyűgösen tudnak lenni, ha nem kapják meg, amit akarnak. Benyúlok a hűtőszekrénybe, hogy kivegyem az említett italt, ráadásul még töltök is nekik. Ez olyan érdekes, hogy úgy jönnek haza, hogy már van bennük egy kevés, de még képesek tovább inni, és meg se látszik rajtuk.
- Mi ez a finom illat? - szagol a levegőbe Matt, s mint aki LSD-t szedett, úgy nézhetett ki a lehunyt szemeivel és a mámoros arcával.
- A parfümöm? - kérdezek vissza, mert lehet, hogy azt érzi, de az ő esetében sose tudni.
- Nem, ez a nyereség szaga! Egyébként minek van rajtad parfüm? - oh, hát ezt nem is gondoltam volna, hogy testvérek létére pénzben játszanak. Bár a kártyát is mindig tétre játszák, de hogy a sakkot is!
- Nem említettem, hogy Roman jön? - pedig úgy rémlik. Vagy már annyira izgatott vagyok miatta, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy másoknak szóljak róla. Egész nap ő jár a fejemben, csoda, ha közben ő el nem fáradt. Vagy csuklik.
- Áhhááá! Hát nagyon úgy érzem, hogy ez a whiskey hamar el fog fogyni! - szegény Roman. Már most látom előre, hogy mit fognak vele tenni... hogy legszívesebben addig itatnák, amíg el nem fogy, csak azzal nem számolnak, hogy a drága húguk is itt van, aki persze ezt nem fogja hagyni. Ki tudja, milyen hatással lenne rá. Törődök vele, úgyhogy nem fogom hagyni, hogy lezüllötté tegyék. Még ha csak poénnak tartják az egészet.

[- Szia! Ezt neked hoztam.]

Raquel

Összeszorítom a szemem, miközben bekenem mindhárom vágást az arcom bal oldalán a narancssárga krémmel. Már nem olyan rondák, de maradandóak, és most valamiért érdekel, hogy ott vannak. A jegyet már nem takarom egy ideje, úgyhogy a krém viszonylag lassan fogy, de az arcom elkezdett érdekelni mostanában. Kellemetlen, ahogy csíp (bár messze nem annyira, mint a sötét varázslat okozta seb a karomon), de úgy érzem, megéri. A tükörbe nézve, nélkülük tényleg nem látom magam rossz külsejűnek. A kókuszillatú dezodort, amit az öcsémtől vettem kölcsön, aki ráadásul mugli boltban juthatott hozzá, már kicsit túlzásnak érzem, de azért használom végül. Azt mondta, hogy ajánlott, és jobban fogja értékelni, mint a negyven galleonos kölnit.
 Egy egyszerű, zöld inget veszek fel fekete nadrággal, kivételesen megigazítom a hajamat is, hogy azután magamhoz vegyem a bombont, amit ajándékba szánok. Remélem, hogy ízleni fog neki. A szokásosnál ruganyosabb léptekkel indulok el a földszintre, a kandallóhoz, erőszakkal elfordítva a fejem attól a helytől, ahol a halott lány feküdt. Még mindig nem tudok arra fordulni.
 A hónom alá szorítom a dobozt, miközben átsuhanok a kandallókon, és még egyszer végiggondolom a kapcsolatunkat. Elég nagy dolgot készülök tenni, ami könnyen magával vonhatja Raquel, a családom és az egész varázslótársadalom gyűlöletét, de úgy érzem, nincs más választásom. Nem tudok választani Raquel és a családom között, muszáj megpróbálnom úgy rendezni a dolgokat, hogy mindenki elégedett legyen.
 - Szia! Ezt neked hoztam.- egy öleléssel és egy rövid csókkal köszöntöm a lányt, akinek átadom a bombont. Remélhetőleg leköti a figyelmét, mert kicsit zavarba hoz, hogy nem a ruhát, hanem a meztelen hátát érintettem meg, és hogy fel van kötve a pólója, ami látni engedi a hasa egy részét. Gyorsan el is fordítom róla a tekintetem, hogy a bátyjaihoz forduljak.
 - Sziasztok!- egy udvarias, bár a szokottnál jóval őszintébb mosollyal kezet fogok a két sakkozó fiúval, hogy azután leüljek, és nézzem, ahogy játszanak. Nem szólok bele, de most nem figyelek annyira arra, hogy udvariasan ne engedjem látni, hogy mennyire hibásnak gondolom minden lépésüket. Amikor apa játszott Lucius Malfoyjal, jóval semlegesebben néztem, de persze, annak a játszmának nem a győzelem volt a tétje. Akkor is fizikailag fájt, ahogy néztem a játszmát, ahogy most is, úgyhogy inkább a lány felé fordulok. Szigorúan a nyaka felett nézem csak.
 - Szép napod volt, Nessy?- az egyik bugyuta, levélben megírt versemben használtam a középső nevének ezt a formáját, és valahogy megtetszett. Mindig mosolyt csal az arcomra, ha így hívom őt. Néhány másodpercig a szemébe nézek, ahogy a parton, azután megfogom a kezét, és újra a játékot figyelem, továbbra is némán.

A kanapén ülök és onnan nézem a bátyáimat, akik éppen a kanapé melletti asztalon játszanak a hordozható sakktáblán a kicsit ősrégi bábokkal, amik persze kifejezetten tetszenek. Aztán hallok valamit a másik irányból, és amikor odafordulok, már látom is, hogy Roman lép ki a kandallóból. Hatalmas öröm ül ki arcomra, amikor azonnal felpattanok, hogy megcsókolhassam, s megöleljem. Jobban megnézem, hogy mit is kaptam.
- Csoki! - hát igen, az egyik dolog, aminek a legjobban örülök, és még azt se veszem észre, ha Roman esetleg zavarba jöhetett. Mivel a fiúkhoz siet, megyek utána, hogy akkor ott foglaljak helyet.
- Áh, megjött az emberem! - felállnak az asztaltól, s Mark rögtön kezet nyújt, mire Matt is. Ennél már csak az elképzelhetőbb, ha egyik megfogja a bal kezét, a másik a jobbat és egyszerre kezdik el rázni. Roman a játékot figyeli, én közben sejtem, hogy mennyire ki tudja szúrni ezeket a rossz lépéseket, még talán én is jobbakat lépnék Matt-nél. Mark már más tészta, ő okosabb ezekben, de nem okosabb, mint az én lovagom.
- Belekezdtem egy versbe neked, talán még egy versszak hiányzik... de az is lehet, hogy kész van, majd kiderül - azon kívül sokmindent nem igazán csinálhattam, maximum pesztráltam ezt a két majmot, a házimanónk odahaza van, hogy azért mégiscsak legyen valaki, aki őrzi a házat, így a házimunkát is én végzem el. O-néni pedig most dolgozik, a három unokaöcsém pedig már ilyen korán ágyban van, talán azért, mert előző este jó sokáig fent voltak, valami filmmaratont tartottak.
Közben játszom Roman ujjaival, ahogy a kezem fogja, még ha közben bele is mélyül a játékba, akkor is adok neki egy puszit.
- De szép is a szerelem! Kár, hogy nem az enyém - Matt a semmiből jött elő ezzel a mondattal, amikor látta, hogy épp szerelmem próbálom kifejezni.
- Ööeee. Ez olyan b*zisan hangzott, mintha hajtanál Romanre - én csak pislogok, hogy mit össze nem bírnak hordani, Mark szájából ilyet ritkán lehet hallani, hogy egy másik... na, igen.
- Ha már itt tartunk, akkor játszanék veled, Roman, mert Matt csököttagyú ehhez - Matt ért a szép szóból, hogy testvére nem akar játszani vele, legalábbis hamar megverné, szóval feláll az asztaltól és átadja a helyet. Jelzek Romannek, hogy menjen csak, s amikor feláll, hogy átüljön, megcsap a kókuszillat. Neee! Ez komoly? Ebben a pillanatban olyan lehetek, mint egy bika, aki próbálja megtartóztatni önmagát, szóval kussban ülök tágra nyílt szemekkel. Ez tuti szándékos volt tőle.
- Itt egy kis induló, fenékig, drága barátom! - kezdődik. Mark töltött egy keveset a whiskey-ből Romannek, aki biztos nem fogja tudni elutasítani, mert ha a bátyáimban már van egy kicsi is, akkor lehetetlen. Belekezdenek a játékba, Mark hagyja, hogy az első lépést Roman tegye meg.
- Szerintem nagyon vigyázz Mark, mert Roman két lépésből mattot ad - int nekem, hogy maradjak csendben, ugyanis szeretne koncentrálni. Ha elfogyott Roman itala, egy újabbat tölt neki. Lehet arra pályázik, hogy ő nyerje meg ezt a meccset. Ők azok a fiúk, akik nem szeretnek veszíteni.

[- Kíváncsi vagyok.]

Raquel

Még a zavaromon keresztül is, amit a lány hátának a megérintése okozott, elmosolyodok rajta, hogy mennyire örül a csokinak. Utoljára édesség iránt talán öt-hat évesen mutathattam ekkora lelkesedést. Talán akkor sem annak örültem, hanem annak, hogy valaki ad nekem valamit.
 - Kíváncsi vagyok.- azt hiszem, nem is tudna szebb ajándékot adni valaminél, amiben benne van a szíve-lelke, ami csak az enyém, egy darab belőle nekem. Annak ellenére, hogy nem veszem le a tábláról a szemem, egy kicsit forróbbnak érzem az arcomat ott, ahol megpuszil. Soha nem éreztem magam még ennyire nyugodtnak, boldognak, soha nem éreztem, hogy ennyire nem kell aggódnom semmiért.
 Szó nélkül helyet foglalok Markkal szemben, nem igazán értem, miről van szó. Látszik, hogy másik világból származunk, nem értem a vicceik egy részét, a szavaikat. De nem érzem magam kínosan emiatt, mert így sem vagyok kívülálló. Ez az első hely talán, ahol elfogadnak, nem akarnak megváltoztatni.
 - Proszit!- elmosolyodok, miközben megiszom az italt, amit töltött. Hasonlóan erős ahhoz, amit akkor, Portmanéknél ittam, már ettől az egy pohártól érzem, hogy enyhén eltompulnak az érzékeim, a negatív dolgok a fejemben. A gondolkodásomat viszont most sem befolyásolja igazán, ahogy aznap este sem. A fejem hideg maradt aznap, az ital csak segített elviselni, ami még aznap este várt rám. Ha nem is figyelek olyan nagyon a játékra, azért szépen lassan elkezdek jobban állni.
 Egy kicsit összehúzom a szemem, amikor megkapom a második italt. Apa nagyon korán megtanított a trükkjeire, ha ezt most egy másik aranyvérűtől kapnám, sértőnek találnám, hogy ilyen egyszerű módszerekkel akar befolyásolhatóvá tenni. Most viszont a barátaimról van szó. Különben is, már túl késő. Egy kicsit meglötyögtetem az italt, mielőtt kimondom az utolsó előtti lépésemet. A következő már matt lesz. Miközben hagyom, hogy elfogadja a vereséget, meghúzom az italt. Most viszont hirtelen zavarosabbá válik minden. Ezúttal nem kínoznak sem engem, sem mást, nincs semmi, ami éberen tart.
 - Mindig a tábla közepét kell birtokolni. Amúgy nagyon finom. Mi ez, lángnyelv whiskey?- rámosolygok Raquelre, aki eddig csendben nézett minket, de ezúttal elfelejtem, hogy hogyan öltözött. Másodpercekig nézem a lány hasát, csak az térít magamhoz, hogy megérzem: enyhén beleharaptam az alsó ajkamba. Nagyon kevésszer éreztem ilyet. Gyorsan visszafordulok inkább Mark felé. - Még egyet? Ezúttal te legyél világossal!

Talán valami macskaképem lehet, amikor Roman azt mondja, hogy várja már, mit alkottam. Nagyon nem kell rajta gondolkodnom, ha ő jár a fejemben, egyszerűen maguktól jönnek a rímek és az érzések. Valahogy ihletet kapok tőle, akár tíz vers is megszületne egy éjszaka alatt egymás után. Nagyon szeretem őt, nem is kell cifráznom, és ezt minden tettemben meg akarom neki mutatni.
Roman elfogadja az italt, aztán a másodikat is, én pedig attól tartok, hogy megárt neki. Valamennyire azért tudom, hogy hol van nála a határ. Tudom, hogy nem lesz tőle rosszul, csak azt, hogy kicsit másképp viselkedik tőle. Oldottabb lesz a beszéde.
- Neee, pedig nagyon közel voltam! - Mark nehezen viseli el a vereséget, aztán kicsit megsimogatja a borostáját, ami épp kétnapos még csak. Talán mélyebben elgondolkodik azon, hogy mit hogyan kellett volna tennie, és hevesen bólogat, amikor Roman azt a tanácsot adja, hogy a tábla közepét kell birtokolni. Én a sakkban csak nézőként veszek részt mindig, de kilogikáznám, hogy mit hogyan kell. Azt tudom, hogy a bábok hogyan lépnek, mik a szabályok, volt már pár játékom is évfolyamtársakkal, de sose jutottunk el addig, hogy valaki nyerjen is. Ha nyerni akarok, akkor két lépés között jobban el kell gondolkodnom, hogy mit akarok lépni. Eddig még senkinek sem sikerült kiismernie a taktikáimat, Roman lenne az első, aki rájönne erre.
- Picivel gyengébb, azt még ők sem bírnák így meginni - válaszolok. Ez még az én torkomon is lemegy, nincs olyan égető hatása, bár már hozzászokhattam Mark és Matt mellett. Közben bekapok egyet a bombonból, és lehunyom a szemem, mert az édességet ízlelni kell, élvezni minden egyes pillanatát, amit csak az íze adhat. A többieknek is szoktam hagyni ezekből, nem vagyok fösvény.
- Mehet még egy! Most jobban odafigyelek - szögezi le Mark, és újra felállítja a bábokat.
- Mondtam, hogy az nem lesz elég, ha csak jobban odafigyelsz. Nem fogsz nyerni, ehhez te hülye vagy - így szeretjük egymást, hogy szívjuk egymás vérét. Mark felém nézett egy gonosz pillantással, aztán szélesen elvigyorodott.
- Tudod, Nelly, szeretlek, mint húgomat, de néha jobb tanácsokat is osztogathatnál - megvonom a vállam, tudja, hogy én így szeretem őt, ettől olyan édes a testvéri szeretet köztünk. Matt közben elvonulhatott valahová a hűtő mögé, mert egy tál müzlivel jött elő. Alkoholra müzli... oké.
- Na, még egyet! - csak most veszem észre, hogy Mark még egyet önt Romannek az italból, szóval mielőtt még nyúlna érte, megelőzöm, megfogom és én hajtom fel.
- Szerintem mára már eleget itattad. Most ha nem haragszotok, kisajátítom magamnak - hogy Roman is vegye a célzást, megfogom a kezét, és megvárom, míg feláll, aztán elindulok a lépcső felé, hogy felmenjek a szobámba. Újra megérzem a kókuszt, és úgy érzem, hogy kapaszkodnom kell a korlátba, különben visszafelé dobnék egy hátast.
- Áh, akkor viszont... Nelly, mi elmegyünk valahová, egy jó öt óra múlva betoppanunk, és ez minimum öt óra! Érted? Öt! - van egy sejtésem, hogy ezzel mire akar célozni, hogy elmennek itthonról. Elég szépen kihangsúlyozta, hogy minimum öt óra és nem kevesebb. Az rengeteg idő! Becsapom magam mögött az ajtót, ahogy a szobába érek.
- Most így nem engedhetlek haza. Mit mondanának a szüleid arra, hogy a bátyáim megpróbáltak leitatni? - leültetem az ágyra, és lehúzom a cipőit, hogy kényelmesebb legyen az itt tartózkodása. Már most eléggé gondoskodó vagyok.

[- Akkor mi ez?]

Raquel

Csak elnézően megcsóválom a fejem, hiszen, bár úgy tűnik, csak két lépéssel késett el az ő támadása, egyáltalán nem volt közel. Pontosan láttam, hogy ki fog előbb célba találni. Nagyon régóta játszom ezt a játékot, sok kortársamat legyőztem már összejöveteleken. Amikor hét éves voltam, és az akkor kilenc éves Draco Malfoyjal játszottam, és legyőztem, apa több figyelmet kapott. Talán azért, mert úgy gondolták, hogy én okosabb vagyok, mint Draco.
 - Akkor mi ez?- az a brandy volt a legerősebb, amit valaha ittam. Azon túl csak pezsgő, bor az ebédhez, ami egy-két pohárral szinte semmilyen hatást nem gyakorol rám. Nem szerettem soha különösebben az alkoholt, apám azért ragaszkodott hozzá, hogy tizenhárom éves korunktól azt igyuk az ebédhez, hogy ne lehessen leitatni minket. Rengeteg előnytelen üzlet, szövetség születhet a fejbeszálló alkoholtól.
 Mosolyogva kezdem a következő játékot, bár még kicsit zavarban vagyok. Ettől függetlenül, a játékom bőven megfelelő hozzá, hogy újra előnybe kerüljek már az első tíz lépésben, hiába vagyok sötét színnel. Végig azonnal mondom a lépést, csak akkor állok meg, amikor megkapom a következő pohár italt. Kétlem, hogy túl jól érezném magam, ha ezt is meginnám. Hálásan pillantok Raquelre, amikor megissza, hogy azután leüssem az egyik ütésben hagyott futót.
 - Köszönöm a játékot!- kezet nyújtok Marknak, miközben egy udvarias mosollyal, bár a szokásosnál homályosabb tekintettel ránézek. Kedvelem őket, úgy érzem, a barátaimnak is mondhatom a két fiút, de azért mégis a lány mellett érzem magam a legjobban. Sajnos, társaságban még mindig feszélyezve érzem magam kicsit, még ha a barátaim is. Különösen, hogy nem tudom biztosan, mit szólnak hozzá, hogy a húgukkal járok. Egy pillantást még azért vetek hátra, ahogy kézen fogva követem Nessyt fel a lépcsőn.
 - Jó szórakozást!- nem tudom, mennyi lehet az idő, de irigylem egy kicsit őket, hogy spontán találnak szórakozást éjszaka. Persze, a legtöbb tisztességes varázsló már alszik ilyenkor, a muglik közé pedig nem szívesen mennék, főleg, hogy nem bírom a tömeget. Jó nekem egy ilyen szűk, családias környezet.
 Hagyom, hogy Raquel levegye a cipőmet, bár azt hiszem, ezt meg tudnám oldani, nem érzem magam annyira részegnek. Ahogy mondja, pont annyira vagyok az, hogy otthon azt ne vegyék jó néven. Igaz, azután a rengeteg szenvedés után, ami kijutott, anya és apa jóval elnézőbbek velem, mint Vitalieval vagy Finnickkel. Nem tudom végleg kiűzni a gondolatot, hogy azért, mert az én jövőm már véget ért, elvágtam.
 - Rendben, ha nem zavarok, szívesen maradok. Mit csináljunk? Szívesen meghallgatnám a versedet.- végignézek a lányon, azután hanyatt fekszek az ágyon, és összekulcsolom az ujjaimat a fejem alatt. Mindig imádtam ennek a szobának az atmoszféráját, ami átadja a lakója személyiségét. Most mintha sokkal erősebben költözne belém ez az atmoszféra, mint máskor. Mintha hullámozna a takaró, élnének a plüssállatok, zenélne a lány gitárja.

[- Sajnálom, hogy eddig vártunk ezzel. Sokat kell bepótolnunk. Azokról az évekről nem is beszélve.]

Négy órával később...

16+

Hosszan megcsókolom, magamhoz ölelem Raquelt, miközben végigsimítok a takaró alatt megbújó meztelen testen, megkeresve minden zugot, amit felfedeztem az elmúlt órákban, másodperceket szánok minden hajlatra. Most, a fürdés után még selymesebbnek hat, a teste beszívta a tusfürdő virágillatát. Tudom, soha nem akarom elereszteni többé, megtaláltam a társamat ebben a kegyetlen világban.
 Túlzottan kifáradtam hozzá, hogy bármit csináljak azon kívül, hogy gyengéden megcsókolom, simogatom. Ez a fáradtság viszont teljesen más, mint az, amitől akkor szenvedtem, amikor gyalog, éhezve, sérülten, félve, szenvedve, megalázva szeltem át ezt az országot, a jövő reménye nélkül. Most úgy vagyok fáradt, hogy nyugodt vagyok, biztonságban érzem magam, nem csak a világtól, de attól a rengeteg szörnyűségtől is, ami a lelkemre tapadt.
 - Sajnálom, hogy eddig vártunk ezzel. Sokat kell bepótolnunk. Azokról az évekről nem is beszélve.- mindig féltem, amíg nem tudtam meg, mit jelent félni valójában. Féltem, hogy nevetségessé teszem magam, visszautasítanak, szégyent hozok a családomra, mindig féltem barátkozni vagy udvarolni. Szerencsés vagyok, hogy ennek ellenére vannak barátaim, és valaki, aki szeret engem.
 Olyan közel bújok hozzá, ahogy csak tudok, miközben átölelek, nem zavar, ha összegabalyodnak hozzá a lábaink, ha belelóg a fekete hajzuhatag az arcomba. Minél közelebb akarom magamhoz érezni, mielőtt álomra hajtom a fejem. Annyira tökéletes most minden: az illatok, ahogy összesimulunk, a csendes légzése, a párnák puhasága, az érzés, hogy összetartozunk, megvéd engem azoktól a szörnyűségektől. Mégis, van valami, ami még hiányzik, és ami eredményezheti azt is, hogy akár örökre elszakadjunk egymástól. Elválok tőle, és felkönyöklök, hogy a szemébe nézzek.
 - Nessy, tudod, hogy mennyit jelent nekem a családom. Mennyit tettem meg értük, és mindenem, ami megmaradt, nekik adnám, ha kellene. Mindig fontos volt nekem a vér, amikor a családról beszéltem, de úgy érzem, te is a családom része lettél ma.- talán szerencsétlen a szóhasználat, de szeretnék őszinte lenni vele. Tényleg úgy érzem, hogy ma, abban a pillanatban, amikor eggyé váltunk, vált a családom részévé, olyan közelivé nekem, mint a saját szakadt lelkem.
 - Veled akarok lenni, Raquel Palmer. Most, és örökké, amíg élünk. A családomnak talán nem fog tetszeni, de azt hiszem, téged választanálak. Eldobnám a nevem, ha kellene, vállalnám, hogy soha többet nem néznek rám.- nem tudom, hogy mennyire üresek ezek a szavak, mert ez a kérdés olyan, mint hogy mit választanál, ha kettétépnek, a lelked a jobb, vagy a bal oldaladdal megy. Értelmetlen a kérdés, hiszen, nem éled túl a fájdalmat, és ha azt mégis, utána megöl az a rengeteg elvesztett dolog, ami fontos volt neked. - De azt hiszem, van egy megoldás. Nem lenne a szüleimnek gondja egy aranyvérű lánnyal. Azt hiszem, el tudnám intézni, hogy a családod aranyvérűnek számítsák.
 Visszafekszek a párnámra, és nyakig magamra húzom a takarót. Kicsit fázok hirtelen, most, hogy ezt kimondtam, félek a reakciójától. Mindent elveszíthetek, de úgy érzem, nem tudok élni anélkül, hogy ne lenne esélyem rá, hogy mindent megkapok, mindent megtarthatok. Szeretném ezzel a lánnyal megalapítani a családomat, és szeretném, ha a gyerekeim is ugyanúgy gondtalanul, szabadon, a földi világ rabszolgasága nélkül nőhetnének fel, ahogy én és a testvéreim. Talán több szabadságot adnék nekik, mégis szeretném, hogy bálokba járhassanak, megismerjék az elitet, legyen rengeteg befolyásos unokatestvérük, akik segítenek nekik.
 - Természetesen megértem, ha nem szeretnéd. Én mugliként is ugyanúgy szeretnélek.- ezzel a dologgal talán megsértem a családja emlékét, még ha nem is vágnék ki senkit a családfájáról, meghamisítjuk a rokonságát. Elmondta, hogy nincsenek szülei, hogy már meghaltak, és most talán úgy érezheti, hogy nem elég jók ők nekem. De remélem, már eléggé érti a világomat hozzá, hogy megértsen.

+16

Mindennél jobban esett ilyen közel lenni hozzá, talán most még jobban, mint eddig bármikor. Frissnek éreztem magam, átszellemültnek, mintha most szabadítottak volna meg minden nehézségtől. Lehunytam a szemem, hogy megpihenjek a karjaiban, ezt még a simogatások is elősegítették. Egyenletesen, nyugodtabban vettem a levegőt, most még attól sem félek, hogy akármi lerángathat az ágyam alá - többek között vannak ilyen félelmeim is, de a csótányokat semmi sem múlja felül.
Roman felé fordulok és mosolyt vetek rá, amikor megejti, hogy sok mindent kell bepótolnunk. Úgy érzem, igen, még mindig van mit mutatnom neki, még mindig fel kell őt emelnem a mocsokból, és nem fogom őt elengedni. Azon a szinten fogom őt tartani, hogy annál lejjebb már nem süllyedhet, mindig csak feljebb, egyre magasabbra. Boldoggá akarom tenni őt, mindent megadni neki. Ha ő elég közel bújik hozzám, én is úgy próbálok, a lábam az övébe gabalyodik, de ez nem zavar, mert tudom, hogy egymáséi vagyunk.
Tudom, hogy valamit mondani akar azzal, hogy így néz rám, fekve feléfordulok, de nem kelek fel. Úgy érzem magam, mintha egy drámába csöppentem volna, amikor a családot hozza szóba. Nem igazán tudom, hogy mit akar vele, vagy mit akar belőle kihozni, körülbelül egy lánykérésnek hatna, ha nem tudnám, hogy hol tartunk most. A vérről valahogy beötlik, hogy talán az enyém nem lehet elég jó ahhoz, hogy családot alapítson. Nem tudok hozzá mit szólni, csak csendben hallgatom.
Csillog a szemem, amikor a következő szavait hallom, eldobnám érte a nevét, mindenét... talán nem is hallhat ennél jobbat egy olyan lány, akinek a kedvese egy aranyvérű ex-halálfaló, és akinek világ életében a vér volt a fontos, mellesleg a lány maga meg sem érdemelné, hogy egy aranyvérű legyen a barátja. Persze, talán nem kellett volna meghallanom a többi megjegyzését, amiben elintézné, hogy aranyvérű legyek. Sosem volt panaszom arra, hogy milyen vérből származom, nekem semmit sem jelentett, csak megkülönböztetés volt az arisztokrácia krémjei között, hogy ki mennyire nézi le a másikat. Szeretek egyenlőnek látni minden embert, nekem egy aranyvérű ugyanolyan ember, mint egy sárvérű. Ez még tovább ront a helyzeten, hogy mugliként ugyanúgy szeretne. Felülök az ágyon hirtelen, az se érdekel, ha lecsúszik a takaró rólam, de azt mindenképpen felhúzom magamhoz, hogy eltakarjam magam. Nem azért, mert szégyellős lennék, nincs előtte szégyellnivalóm, csak kicsit zaklatott lettem. Mintha nem lennék neki elég jó, vagy a családom semmit sem jelentene. Büszke vagyok arra, aki vagyok, még ha apám tett is róla, hogy most ne legyek az. Nehéz beleegyeznem ilyesmibe, veszélyekkel járhat, és nem akarom őt veszélybe sodorni.
- Roman... tudom, hogy nagyon sokat jelent neked a családod. De kockázatos. Egyáltalán mi biztosítja, hogy nem jönnek rá a csalásra? Mert ez csalás - azt hiszem, már így is figyelik minden lépését, hát ha még elintézi, hogy az legyek, amit szeretne, hogy legyek. Azzal csak felrakná a pontot az i-re.
- Nem akarom, hogy rossz legyen neked. Nem akarom, hogy elvigyenek tőlem... - kicsit önzőnek érzem magam ezzel, hogy azt akarom, hogy velem maradjon, igazság szerint azt nem szeretném, hogy bezárják. De ha úgy is lenne, minden erőmmel azon lennék, hogy kihozzam őt, még ha lehetetlen küldetésnek is bizonyul.
Nem tudom, mit mondhatnék még. Tudom, milyen a helyzete, hogy mennyire preferálja a családját, s hogy nekik mennyire jó lenne, ha a fiúk úgy cselekedne, ahogy helyes. Én már teljesen nem látom ebben, hogy mi a helyes döntés. Kicsit elszomorít, amit hallok tőle.

[- Ez nem bűncselekmény, legalábbis a Minisztérium szemében nem az. Az aranyvérűek listáját a dédapám alkotta inkognitóban, elterjesztette, és a legtöbb aranyvérű elismerte. Sokan azt mondják, hogy a mi családunk sem volt teljesen tiszta vérű, és így lettünk elfogadva a többi aranyvérű által.]

Raquel

16+

Egy kicsit megdobban a szívem, amikor meglátom a szemében a csillogást. Azt hiszem, érti már, mennyit jelent nekem, lemondanék mindenről érte, amiért szenvedtem. Igaz, nagyon fájna, túl sem élném talán, ha elveszteném a családom, de mégis őt választanám.
 Persze, ahogy vártam, nem tetszik neki annyira az ötletem, látom rajta. Nem én vagyok az egyetlen, akinek fontos a családja, még ha az ő félvér ősei nincsenek is olyan sokáig számon tartva, a szüleit bizonyára szerette. Még ha az apja halálfaló is lett, biztosan ő is szerette. Sokan úgy képzelik, hogy azért követtük Voldemortot, mert nem tudunk szeretni, csak gyűlölni, és nem akartunk mást, csak hatalmat, de fogalmuk sincs semmiről. A nagybátyám, aki önként csatlakozott a halálfalókhoz, szerette a családját, voltak elvei, és jobb életet, jobb világot akart teremteni nekik. A legtöbb halálfaló épp úgy a szeretteiért harcolt, mint a másik oldal.
 - Ez nem bűncselekmény, legalábbis a Minisztérium szemében nem az. Az aranyvérűek listáját a dédapám alkotta inkognitóban, elterjesztette, és a legtöbb aranyvérű elismerte. Sokan azt mondják, hogy a mi családunk sem volt teljesen tiszta vérű, és így lettünk elfogadva a többi aranyvérű által. - ami engem illet, soha nem csak a vér alapján ítéltem meg azt, ki aranyvérű és ki sárvérű. Nálam a viselkedés is sokat számított hozzá, az elvek, a neveltetés. Azért, mert anyai ágon volt néhány félvér rokona, nem tartom Raquelt kevésbé aranyvérűnek, mint Milicent Bulstrodeot például. Ő sokkal inkább olyan, mint egy hercegnő.
 - Ha kiderülne, hogy én írtam, és felkerültek rá nem aranyvérű családok, akkor az történne, ami amúgy is történne, ha együtt lennénk. Kivetnének maguk közül az aranyvérűek, nem lennék többé a családom része. És persze, a varázslótársadalom többi része gyűlölne, de azt hiszem, ezen már nem ronthatok sokat. Ez csak egy esély rá, hogy megtarthassalak téged és a családomat is, nem kockáztatok.- átölelem a mellettem fekvő lányt, megcsókolom, miközben a tenyeremmel óvatosan végigsimítom az oldala puha ívét. Érzem dobogni a szívét. Pár hónapja még elképzelhetetlen volt, hogy bármiért lemondtam volna a családomról.
 - Szeretném, ha a gyerekeink gyerekkora is olyan gondtalan lehetne, mint az enyém volt. Soha nem kellene aggódniuk a pénz miatt, azt csinálhatnának, amit csak szeretnének, ha felnőnek.- nem mondom ki, de nem szeretném, ha vérárulónak neveznék a gyerekeinket, ironikus módon azt szeretném, ha az olyan emberektől lennének védve, mint amilyen én magam vagyok. Persze, én soha nem bántottam senkit sem szóval, sem tettel, amíg nem kényszerítettek rá, én talán nem vagyok olyan rossz. Vagy legalábbis nem voltam.
 - Tudom, hogy fontos neked a családod, de semmi nem változna, nem kell semmit csinálnod a családfáddal, nem kell bemutatnod senkinek semmit. Minden aranyvérű családban van félvér, ha nagyon keressük, amíg nem nagyon látványos, nem nagyon turkálunk bele egymáséba.- egyre kellemetlenebbül érzem magam, hogy ilyet kérek Raqueltől. Talán úgy érzi most, nem elég jó nekem, de tényleg nincs másról szó, csak arról, hogy szeretném megtartani a családomat. Szeretném látni a testvéreim gyerekeit, szeretném, ha az enyémek velük játszhatnának, és szeretném, hogy ne legyenek rabszolgák. Mert akinek dolgoznia kell, hogy életben maradjon, az rabszolga.

+14 (?)

Nem tudom, mégis mennyivel változtatna a helyzetemen az, ha aranyvérűként lennék bejegyezve. Oké, hogy könnyebb lenne elviselni neki és a családjának, ha úgy van velem, de engem gyötörne a lelkiismeretem, hogy nem az vagyok, aminek hisznek. Kezdek beletörődni, hogy nagyon fontos neki, hogy a családjával maradjon, úgyhogy átgondolom ezt az ő részéről is. Mi lenne, ha én lennék Roman Nott? Már tudom, hogy körülbelül azon a szinten lehetek, hogy ha nem követem a hagyományokat, kitagadott lehetek, a családom az egyetlen biztos menekülőpont, akik örülnek, hogy még egyáltalán vagyok, és nem ragadtam a fertőben. Nyilván az lenne a legjobb, ha a sok szenvedés után végre lenne egy olyan biztonságos pont az életemben, ahol tudom, hogy várnak rám, mert ha ez nem is jönne össze, akkor még mindig van valakim.
Azt sem akarom persze, hogy gyűlöljék őt amiatt, amit most tenni készül, így körülbelül az a tudat van bennem, hogyha megteszi, miattam fogják őt megvetni. Belegondolva persze, hogy már kerültek be félvérek úgy a családjába, hogy elsimították a helyzetüket, lehet rá esély, de nem tudom azt már végképp, hogy mennyire lebukásmentes ez a terv. Vagy egyáltalán mi történt végül azokkal, akik átírták a családfát.
Sóhajtok egyet. Tényleg nem akarom, hogy rossz legyen neki, szóval köztes megoldás lenne, ha mindkettőnknek megfelelne. Végülis... teljesen mindegy, csak azt nem akarom, hogy elveszítsem őt. Megígértem, hogy mindentől megóvom. Viszonzom a csókját és szorosan magamhoz ölelem. Megdöbbenek a gyerek szó hallatán. Máris itt tartunk? Sűrűn pislogok rá jó közelről, mint aki nem ebben a világban él, körülbelül mintha egy dementort látnék fehér angyalszárnyakkal és unikornisszarvval. Egyrészt elámított, viszont nagyon örültem, hogy ennyire komolyan gondolja velem a jövőben.
- Tényleg velem szeretnél maradni? – mosolygok rá, talán most még őszintébben, mint eddig valaha megtehettem, bár nem tudom, hogy lehetek még őszintébb az alap állapotomnál. Megfogom a kezét, s arcomhoz emelem, hogy hozzásimuljak.
- Nem szeretnélek elhagyni soha. Beleegyezem – bólintok. Mindezt annak érdekében teszem, ha tényleg úgy alakulna kettőnk között, hogy együtt tervezhetjük a jövőnket. Adja az ég, hogy úgy legyen, egy a biztos: én nem fogok egy kicsit sem eltávolodni tőle. Ha ez kell ahhoz, hogy majd a mi gyerekeink jól nevelkedjenek, ám legyen. Bár sosem akartam aranyvérű lenni, sem sárvérű, valahol a köztes állapotban jó nekem, így is legyen akármilyen vérű valaki, a társadalom úgyis megveti majd valami miatt. A sárvérűeket azért, mert sárvérűek, a félvéreket azért, mert egyik vér sem igazán, az aranyvérűek pedig… a legtöbbjük fennhéjazó. Örülök, hogy végül Roman nem ebbe a csoportba tartozott, bár én különbséget nem teszek vér között.
- Az erények nagyobb érték, mint a pénz. Nem boldogít, de jó, ha van… Végülis engem sem pénzen vettél meg – tény, hogy engem pénzen nem lehet megvenni. Fontosabb volt, amit benne látok és nem rajta.
- De csak ha megígéred, hogy nem buksz le – egy pillanatra szigorú a tekintetem, de tudom, hogy nem áll jól és egyébként sem tudom sokáig így tartani magam, szóval egy széles mosollyal hátradőlök.
- Akarod hallani a versed? – eltérek a témától, csakmert úgy gondolom, hogy ennek itt a vége, ha már beleegyezésem adtam.

[- Igen. Csak veled szeretnék lenni, nem kell senki más.]

Raquel

16+

 Visszafojtott lélegzettel várom a lány válaszát, amin majdnem annyi múlik, mint egy egyszerű szón múlt: „felmentjük.” Ezt persze túlélném, ez nem ölne meg, ez csak olyan lenne, mint egy crutiatus-átok, ami nem múlik néhány perc után, hanem csak lassan gyógyul be, hónapok alatt beforrasztva a sebet. Tudom, hogy kibírnám, de félek mégis. Nagyon fájna, ha most elveszíteném őt vagy a családomat.
 - Igen. Csak veled szeretnék lenni, nem kell senki más.- úgy érzem, új ember vagyok, az őszinteség teljesen mássá tesz, mint aki régebben voltam. Persze, tudom, milyen kockázatai vannak ennek, de boldog vagyok, hogy van valaki, akinek megmutathatok mindent a testemből és a lelkemből. Még a családom előtt is szégyellem a sebeimet, de Raquel előtt valamiért nem kell.
 Nem jutok szóhoz rövid ideig, azután szorosan átölelem Raquelt. Minden levegőm elhasználom, hogy számtalanszor kimondjak egy szót: köszönöm. Mintha égtem volna a kétségtől, amit ő eloltott, olyan a hűs ölelése. Tudom, hogy szeret, hiszen biztosan áldozatot hozott értem, ha nem is akkorát, mint egy család elvesztése. Néhány perc után elengedem, de nem távolodok tőle messzire. A vállunk összeér, és ha a hüvelykujjával megérintené az ajkát, a kisujjával elérhetné az enyém.
 - Hidd el, tudom, hogy nem boldogít. Nem segített rajtam, amikor kellett volna, nem kaptam meg érte semmit, amire vágytam. De szeretném, ha nem kéne az alapján eldönteniük, mivel töltik az életüket, hogy lesz-e belőle pénzük hozzá, hogy éljenek.- azt mondják, mindig mindenki akkor lesz igazán boldog, ha megtalál valamit, amit nem örökölt születésétől, valamit, ami nagyon hiányzott neki. A szerelem talán amúgy is az egyik legerősebb érzés, de rám ez sokkal erősebben hat. Talán egy pár az, aki a legjobban definiál. Nem én választottam a nevem, a címem, a rangom, a házam, a hivatásom, még a barátaim is csak szűk választékból csipegettem ki. Ha megkérdeznék, ki vagyok, talán az lenne a legjobb válasz, hogy Raquel barátja.
 - Ne félj, nem fogok. Már nem vagyok kezdő a tilosban járásban.- elmosolyodok, mielőtt megcsókolom, ezúttal szorosabban magamhoz ölelve, felszabadultan hozzábújva. Végigsimítok a hátán, miközben lassan elkezdem visszadönteni a párnára, a másik kezemmel pedig játékosan végigjárom a térdét, majd a combját. Teljesen belefeledkezem abba a csodába, amit Raquel Palmernek hívnak, és aki a lelkem hiányzó, másik fele, amit most leltem csak meg.
 - Hogy... ja, persze! Nagyon kíváncsi vagyok.- a hátamra fekszem, és a párnára dőlök, a karjaim a fejem alá fonva. Nem zavar, hogy a takaró lecsúszott rólam, jól esik a kellemes, hűvös levegő ezen a forró éjszakán. Mosolyogva figyelem Raquelt, iszom be minden szavát, mint szomjazó a vizet.

+16

Annyira örülök, hogy sikerült a jobb útra térítenem őt. Amikor megismerkedtünk, szinte majdnem végighazudta az életét arról, hogy ki ő és miket tett, arról, hogy mit érez pontosan. Most már nem kell emiatt aggódnom, hogy nem tudom majd leolvasni róla. Sokkal jobban elárulja őt egy arckifejezés, egy szempillantás, az, ha elhúzza a száját, és érzem a szavain is, hogy mennyire őszinték. Nem akartam őt megváltoztatni abban, hogy ki legyen, mert mindig is elfogadtam azt a Roman Nott-ot, aki valójában volt, de sokkal jobban tetszik az, ha nem kell titkolóznunk egymás előtt. Nincsenek titkok. Én már akkor felfedtem előtte mindent, amikor talán ő még nem is tudta azokról, hogy titkok.
Érzem, hogy nem kapok levegőt, viszont elegendő jut a tüdőmhöz belőle ahhoz, hogy ne fulladjak meg teljesen. Nem láthatja az ölelésben, hogy végig csak mosolygok, amikor nem győz nekem hálálkodni. Még most is melegnek érzem a testünket, ahogy közel érünk egymáshoz. Talán az első alkalom után maradt felhevült levegő, vagy a folytonos vágy, mit Roman iránt érzek és nem akar megszűnni.
- Annyiban talán igaz, hogy nem kell amiatt aggódniuk, hogy nincs. De azért jó, ha megtanulnak kicsit megdolgozni is érte - az se jó, ha elkényeztetettek, hogy mindent megkapnak gyerekkorukban. Én például kicsit mindig kiharcoltam magamnak, ha szükségem volt valamire, és keményen megdolgoztunk azért, amink most van. Mert ugyebár a Nottok sem születtek azonnal gazdagnak, valakinek el kellett indítania a folyamatot. Így hát mi sem pénzzel a bőrünk alatt születtünk.
- Azért mégis légy óvatos - megmosolyogtat. Azért kissé fura, hogy én őt a jó útra tereltem, ő pedig adott egy kis rosszaságot az ő életéből, hogy egyáltalán beleegyezzek a tilosban járásra, és mellesleg ez arra kényszerítsen, hogy én magam is megszeglyem a szabályokat. Persze, olykor arra valók. Nem lehetek világ életemben jó gyerek, egyszer el kell kezdenem valamikor.
Átölelem a nyakát, ahogy a párnára dönt, s magamhoz húzom még jobban a csók közben. Ezek azok a pillanatok, amikor a szívem minimum kétszer olyan gyorsan dobog, ahogy szokott. Roman kihozza belőlem azt az állapotot, amikor kellemesen fáj a mellkasom és tényleg úgy érzem, hogy felrobbanok. Gyengéden simogattam a vállát, amikor eszébe jut, hogy az előbb a versem akartam neki megmutatni.
- Rendben! - lelkesülök, szerintem kíváncsibb vagyok, hogy mennyire fogja értékelni, s tetszeni fog e neki. Tudom azt, hogy a családjában voltak írók, azt persze nem, hogy felérek e hozzájuk, vagy talán egyszer felérhetek e. Felállok, nem zavar, hogy nem takar ruha, közben vetek rá egy pillantást, hogy nem menekül olyan könnyen, ezt még később folytatjuk, amit félbehagytunk.
Kihúzom a fiókot, belőle pedig a papírt, majd vissza beülök Roman mellé. Ránézek, majd vissza a lapra egy halk sóhajtással. Kicsit félek, mert még soha nem volt hallgatóságom, azt hiszem, még O-néni sem igazán hallotta őket. Lassan kezdek bele, mindenhol hangsúlyozva a fontosabb részeket, ahol kell, szüneteket hagyva. A végén újra rápillantok, s pislogok, hogy vajon mit reagál rá. Már meg sem kérdezem azzal a sürgető "na" kérdéssel, mert tudom, hogy elmondja a véleményét, kinyilvánítja tetszését vagy nem-tetszését. Szerelmes verseket nem írok gyakran, ebben eléggé amatőr vagyok, talán azért, mert eddig nem volt kinek. Ha persze Romanre gondolok, dőlnek belőlem a szavak, s bár nehéz papírra vetni az érzéseket, mégiscsak könnyebb, ha előttem van az arca.

A verset röppentette a bagoly

[- Hidd el, rengeteg dolog van, amiért nekem is meg kellett dolgoznom. A tudásért, a családtagjaim elismeréséért, a társadalomban elfoglalt helyemért. Azután persze a családomért és az életemért.]

Raquel

18+

 Most, hogy megbeszéltük, hogy tudom, beleegyezett, visszatér az az optimista, boldog érzés a szívembe, ami olyan ritkán látott vendég volt. Végre vannak terveim, végre úgy érzem, tudom, merre fog haladni az életem. Lesz egy csodás feleségem, lesznek közös gyerekeink, akiknek őszintén el fogok magyarázni mindent, ha elég nagyok lesznek. Nem fogom többé szégyellni, hogy mit tettem, és szeretném, ha tudnék, értük újra megtennék.
 - Hidd el, rengeteg dolog van, amiért nekem is meg kellett dolgoznom. A tudásért, a családtagjaim elismeréséért, a társadalomban elfoglalt helyemért. Azután persze a családomért és az életemért.- az egyetlen dolog, amit munka nélkül kaptam, talán a legjobb dolog az életemben: Raquel. Azt hiszem, inkább ő dolgozott értem, hogy megtalálja az utat ahhoz, ami a lelkemből maradt még, hogy újra felépítse. Fogalmam sincs, miért engem választott, nálam sokkal jobb embereket kaphatott volna sokkal könnyebben. De boldog vagyok, hogy engem választott.
 - Ne aggódj, a veszélyes részét nem én végzem majd, hanem a házimanóink. Bár nekik sem lesz veszélyes, ők bármikor bárhová tudnak dehoppanálni, és hát ki ismerné fel őket? Nekem inkább a visszakereső bűbájok kivédését lesz nehéz megoldani. Sajnos arra rá is fog menni a holnapi napom, pedig mindennél szívesebben maradnék veled.- boldog vagyok a gondolattól, hogy a holnapi nappal már nem kell titkolóznunk. Nyugodtan elmondhatom, hogy Raquel a barátnőm, akár otthon, akár a barátaimnak is, és legfeljebb azért fogok Pansytól vagy Finntől kapni egy szúrósabb pillantást, mert griffendélest. Azt meg túl lehet élni.
 Visszafojtott lélegzettel, hanyatt fekve hallgatom a verset, az egyetlen, ami néha egy-egy másodpercre elvonja az édes szavakról a figyelmem, az Raquel hófehér teste. Mindig szerettem volna első lenni valamiben, hogy mondhassák rólam, hogy az első ember, aki csinált valamit, de most elértéktelenedik hirtelen az, hogy mondanak-e rólam valamit. Az a fontos, hogy én láttam először Raquel testét, nekem adta oda magát először, és most láthatok egy darabot a lelkéből, amit eddig elrejtve tartott, és ami nekem alkotott. És gyönyörű. Egész életemben elfeküdnék itt, hallgatnám a szavakat, amik olyanok, mintha egy angyal mesélne a boldogságról. Nem kéne étel, ital, alvás, mindenem meglenne csak az ő hangjával. Amikor befejezi, felülök, hogy átöleljem. Ezúttal olyan gyengéden, mintha ez a szépség törékeny lenne, óvni kéne.
 - Még soha nem hallottam ennél szebbet. Bárcsak én is ki tudnám fejezni szavakkal, mennyire szeretlek!- ahogy átölelem, a szemem sarkából kiszúrok egy halvány, fénylő tárgyat az éjjeliszekrényen. Azt hiszem, ez volt a legjobb dolog, amit én adhattam neki, nem tudok olyan szépet alkotni a szavaimmal, a kezemmel, mint ő, az egyetlen dolog, amihez értek egy kicsit, a varázslás. - Tényleg olyan vagy, mint egy angyal.
 Gyengéden hanyatt döntöm, miközben hosszan megcsókolom a száját. Nem tudok betelni a szépségével, azzal, hogy mennyire szeretem. Elválok az ajkától, és felsóhajtok, miközben összeolvadunk, egyetlen testté, amiben ugyanannak a léleknek a két fele lakik: a fehér és a fekete. A ragyogó kőre nézek, és nevetek egyet. Nem hosszan, ez inkább egy pillanatnyi kuncogásnak tűnik, de tőlem ez is nagyon szokatlan.
 Hiába hallom, hogy valaki lehúzza a vécét, hiába hallom, hogy valaki van a földszinten, számomra ők nem léteznek. Nincs senki a világon, aki fontos most, csak mi, ő és én. A gyűrött, megkínzott lepedő, a lenyúzott ágy, a levegőtlenné váló, forró szoba. A puha test mozdulatai, az illata, a fénylő kő, aminek a fénye a kék szemekben csillog. Amikben végre meglátok valamit abból, amit ő láthat bennem. Valamit abból a szerethető oldalamból, amiről azt sem tudtam, létezik. Felsóhajtok, és a hajába, a vállába temetem az arcom. Még a szemhéjamon is átszűrődik a fény, amit talán láthatnak a Holdon is.