Malfoy Kúria

ͼ Draco Malfoyͽ

A szabadság felelősséget jelent,
a legtöbb ember ezért retteg tőle.
Én úgy éreztem, a szabadságom
felemészti a felelősségem.

Előzmény

A Malfoy kúria patinás utazószobájában kötöttem ki. Botor módon nem gondoltam rá, hogy mi lesz, ha nincs jogom átjutni a védővarázslatokon. Ostoba dolog volt.
A márványpadlón kopogott a cipőm sarka, ahogy kiléptem a kandallóból. Nem kellett lehajtanom a fejem soha. Ahogy otthon, úgy itt is minden tágas, elegáns és rideg volt. Legalábbis a nyilvános szobákban és termekben. A makulátlan tisztaság bántotta a szemem, a labor mocska után. Akárhányszor pislogtam, apám gyalázatos, kiterült teste folyton visszanézett rám. A szánalomtól és az undortól pedig egészen felfordult a gyomrom. Elléptem a kandallótól, és enyhén reszkető térdekkel rogytam le az egyik aranykeretes székre a jobboldalán.
A karfára támasztott kezembe hajtottam a fejem és vártam, hogy elmúljon az émelygés. Még mindig semmiféle csíráját nem éreztem a gyásznak, és tudtam, nem is fogom. A felelősségem súlya nyomta a vállam, amitől úgy éreztem, összeroskadok.
Ostoba kislány voltam, amikor arról álmodoztam, milyen lesz majd, ha a saját kezembe vehetem az irányítást. Elhittem, hogy majd én leszek az, aki megmutatja hogyan is kell ezt a játékot játszani. Persze akkor még feltételeztem, hogy lesz kinek megmutatni. A szüleim közönye akkor még csak egy lehangoló tényező volt, amiről azt hittem végig kísér majd. Azt elképzelni sem tudtam volna akkor, hogy egyszer ez tépi szét a családom. Gyerekként képtelenség felfogni, hogy sosem leszel elég jó. Aztán, ahogy idősödsz, úgy lesz egysre tisztább, egyre nyílvánvalóbb és kézzel foghatóbb. Utáltam őket, amiért ennyi mindent elvettek tőlem.
- Dumby köszönti Ms. Parkinsont újra a Kúriában – jelent meg egy pukkanással előttem Dumby. Draco adta neki ezt a röhejes nevet, amit annak idején jókora nevetések követtek, akárhányszor csak hívtuk. Kinyitottam a szemem és bólintotta neki. – Mit tehet a kisasszonyért Dumby?
- Dracóhoz jöttem – válaszoltam neki, majd kisimítottam a hajam az arcomból, ahogy felnéztem. – Itthon van?
- Az úrfi itthon van, Dumby megy és szól neki – bólintott sokszor egymás után a kis rondaság. Kivételesen hálás voltam neki, amiért egyszerűen csak volt. Amúgy is sokkal kedvesebb volt, mint a saját manóim. Valamint a torka sem dagadt ki méregtől ellilult erektől.
Újabb halk pukkanás és már ott sem volt. Régen egyszer rávettem Crackot, hogy hozza ki a teám és tegyen úgy, mintha a házimanóm lenne. Amikor meg megérkezett az ujját a szájába téve kellett utánoznia ezt hangot.
Keserű szájízzel vettem tudomásul az újabb emlékeztetőt. Mindez már csak emlék volt. Sok száz és ezer apró emlékeztető, hogy mim volt, amim már soha többé nem lesz.
Visszahajtottam a fejem a tenyerembe, és a halántékom kezdtem masszírozni. Undorító dolog ez a várakozás. Pláne, ha a boszorkánynak annyi gondolat száguldozik Nimbusz 2001-eseken a fejében, mint nekem.

[- Nagyon ajánlom, hogy fontos legyen, különben most nem úszod meg egy vasalóval.]

Pansy Parkinson

Még ki sem nyitom a szemem, de már a homlokomba, a hajamba markolok, és veszek néhány mély levegőt, hogy megszabaduljak a fejembe vágott fűrésztől. Ez az ára egy szórakoztató éjszakának, minél jobb az éjszaka, a rozsdás fogak annál mélyebbre nyalnak. Márpedig megittam egy egész üveg lángnyelv whiskeyt az éjjel. Oldalra nyúlva óvatosan kitapintom egy meztelen hát ívét. Éjjel nagyon szépnek tűnt, de kicsit tartok attól, milyen lesz most. Inkább nem is nyitom ki a szemem.
 A bal lábammal lerugdosom magamról a takarót, amit álmomban teljesen kisajátítottam- Bianca, vagy mi a neve köhög is néha álmában. A jobb lábam ledobom az ágy mellé, de még néhány másodpercet így fekszem. Elég hulla vagyok, ha nem érezném úgy, hogy széthasad a koponyám, és mindjárt visszajön, amit megittam, talán vissza is aludnék. Az mindenesetre biztos, a magam részéről méltóképp megemlékeztem Vincentről. Felülök, és vetek egy pillantást a mellettem szuszogó lányra.
 A nap első pozitív eseménye, hogy megállapítom, nem egy bányarém fekszik mellettem. Blaize unokahúga vagy micsodája még józanon is megérdemel öt-hat pontot a tízes skálán. Pontos számot nem tudok mondani, amíg a hasán fekszik, megfordítani meg nem akarom. Még fejfájás nélkül is elviselhetetlen a hangja. Felállok az ágy széléről- a hirtelen magasságváltozástól felerősödő fájdalom lelassít egy kicsit, de azután elindulok a fürdőszobám felé.
 A fejemre csurgó hideg víz száműzi a dolog legrosszabb részét, attól pedig majd megszabadulok, ha összeszedtem magam annyira, hogy eszembe jusson a megfelelő varázsige. Az azért így is biztos, hogy ma nagyon korán fogok lefeküdni. Egy kicsit rá kell pihenni az évkezdésre, rengeteg dolgom lesz kviddics kapitányként. Amikor megkaptam róla a levelet, elfogott ugyanaz a gyerekes izgalom, mint másodikban, amikor bevettek a csapatba. Ha most, utoljára még megverem Pottert, azzal felülírhatom, ami eddig történt.
 Kevés híján elesek, amikor egy házimanó halk pukkanással dehoppanál a fürdőszobába, de még megtartom az egyensúlyom azzal, hogy reflexből arcon rúgom. Ez így, cipő nélkül nekem is fájt egy kicsit, de jól esik: elfelejtem a fejemet. Attól pedig még jobban el fogom felejteni, hogy mindjárt belerúgok másodszor a szemét fogó kis szörnybe.
 - Nagyon ajánlom, hogy fontos legyen, különben most nem úszod meg egy vasalóval.- bár egyáltalán nem szégyenlősködöm a házimanók előtt, amik olyanok, mint az állatok- és mondjuk ki szégyenlősködne egy macska előtt?-, de utálom, ha rám törnek a saját szobámban. Különösen, ha nem vagyok egyedül.
 - Dumby nagyon sajnálja, Draco úrfi, Dumby kopogott. Pansy Parkinson kisasszony jött önhöz látogatóba.- egy pillanatra annyira meglepődök, hogy elnapolom a térdre boruló kis dög megtaposását. Nagyon régen nem láttam Pansyt, úgy tudom, az apja nem örül, ha találkozunk. Vártam vele már nagyon a találkozást, úgyhogy örülök, hogy előre lett hozva. Csak éppen az időpont nagyon kényelmetlen. Lehajolok egy kicsit, hogy a halk szavakat a manó hallja.
 - Menj vissza Pansyhoz, és mondd meg neki, hogy néhány perc és ott vagyok. Kísérd ki a rózsateraszra, és vigyél neki bármit, amit kért. Nekem csinálj egy kávét jó erős fej fájáscsillapítóval, és mondjuk egy pirítóst. Ja, és miután lent vagyok, gyere vissza Biancához, mondjad meg neki, hogy sajnos el kellett mennem, de majd írok neki, meg a szokásos, és kísérd a kandallóhoz!
 - Barbara kisasszonyra gondol, Draco úrfi?
 - Akkor ő, tökmindegy.- nem érdekelnek különösebben a lány érzései persze, meg hogy haragszik-e rám, de ki tudja, mikor lesz megint egy magányos éjszakám. Meg persze, nem szeretném, hogy Pansy lássa, milyen nőkre pocsékolom az időmet.
 Megszárítkozok, és rövid tükörbenézés után úgy döntök, nem állítom most be a frizurámat. Ma jó lesz az, ahogy természetesen áll, az amúgy is mindig jó volt neki, amíg együtt voltunk. Gyorsan magamra kapok egy alsónadrágot, egy fekete nadrágot, egy világoszöld inget, ráveszek a zoknira egy egyszerű fekete cipőt, és halk léptekkel kiosonok a szobámból, magára hagyva a sötét bőrű lányt, aki éppen a hátára fordul. Egy pillanatra megállok, csak hogy miután jóindulattal megszavaztam neki a hat pontot, becsukjam az ajtót, és elinduljak lefelé. Lefelé a lépcsőn azért a levegőbe emelem a pálcám, és elmotyogok egy Silenciot, hogy ha kiabálna vagy ilyesmi, azt mi ne halljuk.
 Egy kicsit izgulok a viszontlátás előtt, nem is tudom igazán, miért. Talán csak boldoggá tesz a tudat, hogy láthatom azon kevés ember egyikét, akit tényleg szerettem, és szeretek most is. Az egyiket azon kevés barátom közül, akikre számíthatok. Sajnos, kevesebb van, mint hittem. Gregoryval ugyan visszatértünk a régi kerékvágásba a háború után, és ő nem is beszélt velem úgy, mint Vincent, úgy érzem, hasonlóan gondolta, hogy már nincs szüksége rám. Ezt nem igazán tudom elfelejteni. Pansy viszont más. Ő most is itt van. A zsebembe süllyesztem a pálcát, mielőtt egy, a másnapossághoz és a fejfájáshoz képest kedves mosollyal félrehúzom a tolóajtót.
 - Szia, Pansy! Örülök, hogy látlak, már hiányoztál.- ezúttal elmaradnak a külsőt dicsérő, üres frázisok, amit az üres lányoknak tartogatok. Ő sokkal több egy testnél, amit dicsérni kellene, ráadásul, ő átlát rajta. Meg már mondtam is neki elégszer, hogy jól néz ki, és ez a véleményem nem változott az elmúlt öt évben. Viszont most legalább olyan pocsékul érezheti magát, mint én. Leülök a kis kávézóasztalhoz, vele szemben, elhagyom a mosolyomat is. - Valami baj van?

ͼ Draco Malfoyͽ

Az újabb pukkanásra lassan felemelem a fejem. Dumby a szemét szorongatja, és kétségem sincs afelől, hogy Draco nem örült a reggeli zargatásnak. Amióta csak az eszemet tudom - meg az övét is -, sosem volt az a korán kelő fajta.
- Az úrfi azt üzeni, hogy Dumby kísérje ki Ms. Pansyt a rózsateraszra, és a kisasszony ott várakozzék – int a ronda kis kezével felém a manó, mire sóhajtva, a karfákra támaszkodva felállok. Mindig is a rózsaterasz volt a kedvencem. Azt hiszem ebben vita nélkül egyetértettünk Narcissával. Nem lepett meg, hogy Draco emlékezett. Olyan volt, mintha csak tegnap láttam volna utoljára, pedig már hónapok is elteltek azóta. Lassú léptekkel és egy szomorú mosollyal az arcomon követtem Dumbyt.
Újra rám tört az összes kétségem és önsajnálatom mellett az aggódás is, amit egész nyáron át éreztem. Roman levele némi enyhülést nyújtott, de nem volt elég. Amikor ilyen régóta ilyen bensőségesen ismersz valakit, mint én Dracót, az akaratlanul is a részeddé válik.
A teraszra kilépve egy pillanatra lenyűgözött a látvány újra, pont, ahogy minden egyes ezelőtti alkalommal is, amikor itt jártam. A régi, letűnt és kellemes emlékektől ismét remegni kezdett a térdem. Muszáj volt bevallanom, hogy a jövő, amit jelenleg magam előtt láttam leginkább egy nagy rémisztő szürke köd volt, ami minden irányból körülvett.
Eltántorogtam az első székig, és leültem rá, mozgásom, akár egy saját korom négyszeresét megélt embernek. Fogalmam sem volt, hogy fogok kitalálni ebből a ködből, amibe a szüleim jóindulatúan beledobtak. Nem voltak mentővarázslatok, nem volt kire számítani.
Rám hárult minden, tényleg minden. Sóhajtottam és előre döntöttem a fejem a tenyerembe.
- Hozhat Dumby a kiasszonynak valamit? – kérdezte a kis béka, akiről már meg is feledkeztem. Nem néztem rá, csak elemeltem a kezem, ami a számat takarta.
- Egy pohár Lángnyelv whiskeyt – mondom neki. – Legyen dupla, jég nélkül.
Nem tudom miért gondoltam jó ötletnek az ivást, de talán egy jó pohár whisky majd eltompítja azokat a hegyesre sarkosított kockákat, amik a fejemben száguldoztak és gondolatoknak csúfolták magukat. Halk pukkanás ismét, és már ott sem volt.
Nem várhattam annyira sokat, bár az asztalon már megjelent előttem a whiskym, és amiről úgy gondoltam Draco reggelije lesz majd. Hánytam volna, ha most egy falatot is le kell nyelnem. Folyamatosan apám halott testét láttam magam előtt. Ennél szánalmasabb és gyávább módon nem is távozhatott volna. Undorító féreg volt, és úgy is végezte.
Nem is hallottam, ahogy kinyílt az ajtó, mindössze Draco szavaira emeltem fel a fejem a kezeimből.
- Szia, Pansy! Örülök, hogy látlak, már hiányoztál – mosolyogja, bár szörnyen fest. Így már értelmet nyert a pirítós is. Végig nézek rajta, és a megkönnyebbülés apró szomorú mosolyt kényszerít az arcomra. Kimondhatatlanul jó volt újra látni.
- Te is nagyon hiányoztál, aggódtam érted – mondom neki halkan, ahogy figyelem minden mozdulatát, miközben leül velem szembe. Jó ideje átléptük már azt a határt, ami után már nincs értelme hazudni, mert minden átlátszó. Talán ő volt az egyetlen, akinek mindenféle hátsó szándék, és a visszaéléstől való félelem nélkül tudtam ezt mondani. Szerettem őt, amióta ismertem. Nem számított, hogy mikor éppen hogyan, a lényeg sosem változott. Egyikünk sem volt az a fajta, aki könnyen felvállalja az érzelmeit, vagy a gondolatait. Mégis mindig úgy éreztem, hogy pontosan ezért, megszakíthatatlan az a kapocs, ami köztünk van. Mindegy mennyi ideje nem beszéltünk, vagy láttuk egymást. Ez mindig ugyan olyan marad. És persze most is könnyűszerrel lát át rajtam.
- Valami baj van?
Nem tudom visszafogni, egy apró gúnyos nevetés kiszalad a számon.
- Húsz perccel ezelőtt még apám kiterül, undorító testét bámultam. Megmérgezte magát – mondom neki. Jómagam sem tudom beazonosítani a hangszínem, de az biztos, hogy eljött az ideje az első kortynak, így a pohár után nyúlok. Dumby nem sajnálta. Talán még triplának is mondható. Löttyintem a pohár oldalának az italt, majd a számhoz emelem. – Egy ideig komolyan szórakoztatott, hogy megbolondult, de most… - néztem el a válla felett. – Minden rám maradt. – Éreztem, ahogy előre esnek a vállaim és mély levegőt kellett vennem, hogy ne kezdjek el sírni, mint egy hisztis kisgyerek. Inkább csak felemeltem az üres kezem, és erősen masszírozni kezdtem a homlokom.

[- Ha bármire szükséged van... bármire, akkor én itt vagyok neked. Segítek bármiben, ahogy te is segítettél nekem.]

Pansy Parkinson

Akkor sem lenne nehéz észrevenni, hogy baj van, ha nem lenne a hozzám legközelebb álló személyek egyike már több, mint tíz éve. Valahogy úgy nézhet ki, mint én azután, hogy apát börtönbe zárták, és megkaptam a jegyet. Rögtön tudom, hogy valami szörnyű dolog történt.
 Nem futja másra néhány másodpercig, csak egy csodálkozó arckifejezésre. Nagyon jól tudom, hogy kell részvétet kívánni, különösen az olyan esetekben, amikor jól ismertem a halottat, mint például Vince esetében, akinek az édesanyja nagyon meghatódott. Anya is az én vállamon sírta ki Bellatrix néni elvesztését, akit, bár ijesztő volt, és a saját őrült rajongását előbbre tartotta még nálunk is, szerettem én is. Ami viszont Pansy apját illeti... nem csak, hogy én nem ismertem igazán, és a ritka találkozók ellenére is ellenszenves embernek tartottam, Pansy sem beszélt róla soha úgy, mintha igazán szeretné. Hogyan kell részvétet kívánni valakinek, akinek nem is fáj az elvesztett halála? Idegennek nyilván ugyanazt az érdektelen, udvarias formulát mondanám fel, de a lány minden, csak nem idegen. Átnyúlok az asztal fölött, megfogom a halántékát masszírozó kezét, és finoman az üvegasztalra húzom az apró, törékeny végtagot, ami most is ugyanolyan hűvös és puha.
 - Ha bármire szükséged van... bármire, akkor én itt vagyok neked. Segítek bármiben, ahogy te is segítettél nekem.- nagyon ritka, amikor a felszínre engedem a kedvességet és a szeretet, amit csak a számomra legfontosabb embereknek mutattam meg. Leengedem a falakat, amik áttörhetetlen, mióta okklumentor lettem, hagyom egy kicsit, hogy a teljes őszinteséget lássa a szememben. Ő talán az egyetlen ember, akinek anélkül segítenék vinni egy vállalatot, hogy kiforgatnám mindenéből, az egyetlen lány, akit nem használnék ki, ha ennyire sebezhető. Az egyetlen ember, akit nem tudnék becsapni anélkül, hogy levágnék valamit abból, ami én vagyok. Voltunk már barátok, szerelmesek, szövetségesek, sokszor éreztem úgy, hogy ő a húgom, akim soha nem volt. - Nem kell visszamenned, ha nem akarsz. Lakhatsz a vendégszobánkban, ameddig szükségesnek érzed.
 Sajnos kicsit gyakorlatlan vagyok az őszinte kedvességgel, aminek nem az a célja, hogy bevegyek egy szövetbe burkolt erődítményt. Talán tudnék szebbet is mondani, mondhatnám, hogy nyugodtan sírja ki magát, ha szeretné, hogy nekem az segített, átölelhetném, beszélgethetnék vele arról az emberről, aki az apja volt. De azt hiszem, aki szórja a kedvességet, annak a kedvességét nem is értékelik. Pansy már a szememben is láthatja, mennyire sokat jelent nekem. Elveszem előle a whiskeyt. Apámnak sem segített, neki sem fog. Nem szabad ezzel csillapítani a fájdalmat és a félelmet. Arra csak az az igazi gyógyszer, ha elviseled, amíg megszűnik, vagy meg nem tanulsz együtt élni vele.
 - Holer, hozz valami édességet! Mondjuk ha van svájci csokoládé, az megfelel. Ezt megihatod.- annak ellenére, hogy a fiatal nőstény házimanó nem igazán használható még semmire, mert bénázik, ezt az egyszerű feladatot azért rábízom. Nem lenne szerencsés, ha Dumby a szólításomra ledehoppanálna egy meztelen lánnyal kézen fogva. Nem tenne jót a légkörnek, és talán Pansy is félreértené, többnek gondolná, mint ami. Pedig még csak meg sem csókoltam.
 - Nem ismertem túl jól az édesapádat. Szeretnél mesélni róla?- bármennyire távol állt tőle, bármennyire utálta, tudom, hogy ha mesél róla, előbb-utóbb meg fogja érteni, hogy minden a múlt már. Nincs más mód, el kell fogadni a halált valahogy, el kell fogadni, hogy már csak emlék. Engem hónapokig kínzott Dumbledore halála, akinek szerepet játszottam a pusztulásában, és nem az zavart, hogy sajnáltam őt. Az zavart, hogy nem tudtam feldolgozni, hogy láttam meghalni egy embert. Nem értettem meg azonnal, mit jelent igazából.

ͼ Draco Malfoyͽ

Nem vártam és nem is voltam kíváncsi a sajnálkozásra, pontosan ezért jöttem Dracóhoz. Fikarcnyit sem érdekelt kinek mennyire fog hiányozni az apám, és mennyire szörnyű, hogy távozott az élők sorából. Arra volt szükségem, hogy valaki utat mutasson és csak egy kicsit éreztesse velem, hogy ostoba vagyok, amiért ekkora hippogriffet csinálok egy bólintérből.
Mikor megérintette a kezem, az először meglepetésként ért. Felnézve rá hagytam neki, hogy türelmesen lefejtse a kezem az asztalra és a sajátjába fogja. Ezer éve nem fogta már meg a kezem, és egy pillanatra rácsodálkoztam mennyivel hosszabbak az ujjai, és mennyivel másabb ő is. A kontúrok nem változtak. A hegyes orr, a szürke szemek és a szőke haj. Mégis, azok a szemek még a másnaposság ellenére is sokkal jobban csillogtak, mint mikor utoljára láttam őt.  Ritka volt, hogy ennyi érzelem uralja az arcát, épp ezért is tudtam, hogy én is ugyan olyan különleges vagyok neki, mint ő nekem.
Semmi más nem tudta felülírni a családomhoz való hűségem, csak a hozzá való. Talán mert ő is az volt. Tényleg mindegy volt, hogy a szerelmemként szerettem, vagy a legbizalmasabb barátomként. Azóta álltunk egymás mögött, amióta csak emlékeztem rá, és mindig olyan formában, amire a másiknak szüksége volt.
Megszorítottam a kezét, amikor ismét meghallottam a hangját. Nehéz lett volna szavakba foglalni mennyire megkönnyebbültem így, hogy tudtam ő még mindig velem van.
- Ha bármire szükséged van... bármire, akkor én itt vagyok neked. Segítek bármiben, ahogy te is segítettél nekem. – Nem tudok mást tenni csak bólintani, mert már így is érzem, hogy a könnyek szúrják a szemem. Tőlem szokatlan módon felhősödött el a látásom. Mindig is távol állt tőlem ez a fajta magatartás, pont úgy, ahogy a gyengeség más formában való kimutatása is.
Talán nekem is van egy olyan mélypontom, amit el kell érnem, hogy aztán ismét fölfelé mehessek. Talán pont most értem el. Utolért a háború, a félelem, hogy végül nekem is oldalt kell választanom, a Draco elvesztésétől való rettegés az anyám nem meglepő, de mégis bántó teljes elutasítása, az apám elméjének meglágyulása és az a sok-sok érzelem, ami egy idő után már nem fér meg még a belém nevelt, szinte már természetessé váló közönyöm és hidegségem mögött. - Nem kell visszamenned, ha nem akarsz. Lakhatsz a vendégszobánkban, ameddig szükségesnek érzed.
Nem kell többet mondania, hiszen nem is kérhetnék többet. Leteszem az asztalra a poharam és megtörlöm a szemem sarkát. A nedves kézfejem pedig a fehér taláromba törlöm. Elveszi előlem a poharat, és manót hív. Felismerte a gyávaságot, az indokaim között, de nem bánom. Kicsit sem akarok arra az útra lépni, mint az apám. Csendben hagytam, hogy tegye, amit gondol, és igyekeztem venni még néhány mély levegőt. Olyan volt, mintha másfél év után azok végre sikeresen megtöltötték volna a tüdőmet.
- Köszönöm - mondom neki egyszerűen, miközben végig a szemébe nézek. A kis ronda manólány pedig megjelenik a whiskym helyett az édességgel, amit Draco parancsolt. Jó két hete nem ettem már semmi ehhez foghatót, ezért rögtön fel is kapok egy gömb alakút, az egyenként csomagolt bonbonból. Szorítok még egyet a fiú kezén, majd visszahúzom a sajátom, hogy kibonthassam a csokoládét.  – Ha te is meg bírsz enni ebből most egyet, akkor megírom az első bűbájtan beadandód – mutatom fel a papírjánál fogva a bonbont és egy darabig az arca felé tolom, majd inkább mégis beleharapok. Tudtam, hogy ha arról lenne szó, melyikünk az édesszájúbb, még sárkányhimlősen is Draco nyerne. A másnaposság viszont már egészen más lapra tartozik. A szokásos számító mosoly vonja szélesebbre az ajkam, annak ellenére, hogy az aggodalmam ráncai még talán halványan piroslanak a homlokomon és a szám sarkában. A tőlem megszokott nyugalmam kezdett visszaszivárogni, szinte észrevétlenül. Kezdtem lassan ismét önmagam lenni, ami még inkább megnyugtatott. Vettem még egy mély levegőt, miközben beleharaptam a csokimba.
- Nem ismertem túl jól az édesapádat. Szeretnél mesélni róla? – Mivel teli van a szám, ezért egyelőre csak aprót rázok a fejemen, majd lenyelem az első falatot.
- Nem méltó az említésre. – Az első mondat még érzelmesebben bukik ki a számból, aztán viszont még egyszer kifújom magam és lassan rendezni kezdem a gondolataimat, miközben beszélek. - Így is segítened kell majd megírnom a gyászbeszédem, mert az egyetlen dolog, amit jelenleg mondani tudok róla, az az, hogy mennyire szánalmas életet vezetett – húzom el a szám és újabbat harapok.  El kell kezdenem gondolkozni azon, hogyan is tovább. Biztosítanom kell a saját jövőmet, és meg kell szerveznem egy temetést, minél hamarabb, lehetőleg a vonat indulása előttig. Ezen kívül pedig muszáj lesz felvennem a kapcsolatot Mr. Devenrow-val is, aki a vállalat ügyeit intézi már egy jó ideje. Talán kérhetnék néhány tanácsot Luciustól is. Azt hiszem meg tudnánk állapodni.

[- Miért csak az elsőt? Megírhatnál többet is.]

Pansy Parkinson

Csendben, szótlanul figyelem, ahogy megerednek a könnyei, de közel sem azt a reakciót kapom tőle, amire számítok. Az elmúlt két évben rengetegszer omlottam össze, legfeljebb arra tudtam koncentrálni, hogy azt ne nyilvánosan tegyem, a lányokat meg sokkal többet látom sírni általában is. Nem egy volt, aki miattam sírt, ez a Bianca vagy Barbara is biztos közöttük lesz. Pansy azonban más.
 Mindig tudtam róla, hogy sokkal keményebb nálam, ha nem is beszélt róla olyan gyakran, azért tudtam, ő nem olyan szerencsés család tekintetében, mégsem láttam soha sírni emiatt. Lenyűgöző, hogy még most sem törik össze, még akkor is, ha az apja nem jelentett neki sokat. Nem is biztos, hogy én két éve apámat sajnáltam igazán, legalább annyira megijesztett a tudat, hogy tizenhat éves koromban a nyakamba szakad minden kötelezettsége.
 Ahogy levettem az álarcom, úgy veszem újra fel a megszokott sápadt mosolyt, ami mögé bezsúfolom a lanyhuló fejfájást és a cikázó gondolatokat, érzéseket. Persze, tényleg van az érzelmeim között valami, ami talán gyerekes mosolyt csalna az arcomra, miközben kinyitok és megeszek egy darab csokoládét, de nem ezek a dominánsak. Sokkal nagyobb helyet tölt be a Pansy iránt érzett sajnálatom, ahogyan az a sajnálat, ami a barátaim elhanyagolásához köthető. Túl kevés időt töltök azokkal, akik tényleg számítanak nekem valamit. Igaz, eddig ezt megmagyarázta, hogy inkább ártottam volna nekik a barátságommal.
 - Miért csak az elsőt? Megírhatnál többet is.- annak ellenére, hogy félig tele van még a szám, nem esik nehezemre tökéletesen megformálni a szavakat. Elsős koromban megtanultam egyszerre beszélni és enni, aki Vincent és Gregory mellett nő fel, vagy csendben marad, vagy éhes marad. Nem igazán maradt soha semmi karnyújtásnyira onnan, ahol ők ültek, arról nem is beszélve, ha az ember megosztott velük valamit. Lenyelem a bombont, és elkezdek kibontani egy másikat.
 - Persze, szívesen segítek.- az udvariasnak szánt mosoly az arcomon marad, de az talán elárulja a pillanatnyi elbizonytalanodást, hogy megállok az édesség kibontásával, csak forgatom az ujjaim között az aranygolyót, mint szárnyaszegett cikeszt. Úgy döntök, nem beszélek többet Mr. Parkinsonról. Pansy őszintén megvetette őt, nem is teljesen ok nélkül, ha magára hagyta őt. Nem értem, hogy dobhatja el valaki az életét, amikor az amúgy is olyan könnyen elveszhet, még ha vigyázol is rá. Csak egy félresikerült varázslat, és porszem sem marad a testedből, elnyelik a lángok. Zsebre rakom az édességet, felállok, és a többit is a kezembe veszem.
 - Menjünk fel, rendben? Megmutatom a szobádat.- nem tudom, hogy apám közeljövőben várható hazaérése-e az, ami miatt szeretném elkerülni a földszintet, de hirtelen kezdem hűvösebbnek érezni ezt a helyet. Nem tudom, ő mit tenne a helyemben, de bizonyára nem úgy látná ezt, mint én. Ez neki csak egy lehetőség lenne, az ő szemében csak egy tapasztalatlan lány állna közötte is a felemelkedés között. Nem is hibáztatom érte, ha Pansy nem jelentene nekem ennyit, én is hasonló céllal dolgoznék.
 - Az egyik vendégszobánk szerintem tetszeni fog neked, át lett alakítva a berendezés, mióta utoljára itt jártál. Még mindig szereted az unikornisokat?- elöl haladok, de nem hagyom hátra Pansyt, hátra-hátranézek, hogy lássam, jön utánam. Ahogy végigsimítok a korláton, elfog a déjà vu érzés. Amikor tizenhárom-tizennégy évesek voltunk, hasonló lelkesedéssel akartam megmutatni neki valamit, bár fogalmam sincs már, mi volt az. Az persze sokkal őszintébb volt, és nem árnyékolta be semmi. Nem ismertem még a halálfélelmet, az igazi fájdalmat és megalázottságot, a lány akkor őszintén lelkes volt, nem bántotta semmi sem. És nem féltem attól, hogy egy meztelen nő rohan majd ki a szobámból, amikor elhaladunk előtte. Azok az idők már elmúltak.

ͼ Draco Malfoyͽ

Felnézve láttam Draco arcán a sajnálatot. Tőle ez nem fájt, különösebben nem váltott ki belőlem semmit, csak biztosított róla, hogy van, akinek számítok. Mielőtt a Roxfortba mentem volna, sosem éreztem úgy, hogy bárkinek is elég lennék. Nem is voltam az, aztán viszont jött Draco és minden, amit magával hozott. Nem bántam sem a várható kirekesztettséget, sem a média meghurcolását, amiért vele látnak majd. Többet jelentett annál, minthogy ez még számítson. Szövetségesek voltunk. Megszorítottam még egyszer a kezét.
Mondhatni sikerült vele meglepnie, hogy megevett egy olyan édes gej bonbont ebben az állapotában.
- Miért csak az elsőt? Megírhatnál többet is – csámcsogta, mire közelebb húztam magamhoz a bonbonos dobozt.
- Alábecsültelek, de ez nem fordul elő újra – mondom neki. Egyszer elmagyarázta a teóriát a teli szájjal beszélésről. Vincent és Greg mellett tényleg igyekeznie kellett mindenki másnak, ha valami élelemhez is akart jutni az asztalnál. Ha nagyon éhes volt, mindig át is ültem Millicent meg a buta unokatestvérei mellé. Egy utolsó mély levegővel végleg befejeztem a sajnálkozást. Ideje foglalkoznom végre a fontosabb dolgokkal is. A vállalat nem csúszhat ki a kezeim közül, amíg így forog a világ, az biztos. Pénz beszél, kutya ugat. A sikeressége, és a profit mennyisége már kérdésesebb. Szipogok egy utolsót, és úrinőhöz méltatlan módon elveszem Draco reggelije mellől a szalvétát, hogy megtöröljem vele a szemem, majd a kézfejem is.
Már a második csokit bontja ki, amikor megígéri, hogy segít majd valami ízléses gyászbeszédet írnom. Tényleg nem lenne jelenleg egy kedves szavam sem az apámhoz. Ha elismer, már gyerekként is taníttathatott volna, bevezethetett volna az egész cég működésébe. Ehelyett ostoba kiházasítani való öszvérnek nézett, majd rám hagyta mindenét. Ostoba ember volt, aki nem tudta, hogyan is játsszák a játékot. Nem vette sorra a lehetőségeket, ezért pedig rám hárul minden felelősség mellé még a tudatlanság terhe is.
Draco végül mégis a zsebébe süllyeszti a csokoládét, majd feláll.
- Menjünk fel, rendben? Megmutatom a szobádat. – Bólintva én is felállok, és kiveszek még egy bonbont azelőtt, hogy magához venné, az egész dobozt. Erre azt hiszem Narcissa szoktatta rá, még amikor kisebbek voltunk. A hetente küldött édesség megtette a hatását.
- Csodálom, hogy még nem vagy olyan kövér, mint Gregory – jegyzem meg, ahogy követem felfelé a lépcsőn. Szerettem, hogy minél beljebb sétáltunk, annál otthonosabb lett a berendezés. Narcissa ízlése mindenhol kiütközött.
- Az egyik vendégszobánk szerintem tetszeni fog neked, át lett alakítva a berendezés, mióta utoljára itt jártál. Még mindig szereted az unikornisokat? – kérdezi Draco, ahogy bekanyarodunk a folyosóra, amiről az ő szobája is nyílik. Régen rajongtam az unikornisokért, és rengeteg relikviát halmoztam fel, néhányat még neki is adtam. Gyerekesen lelkes voltam még akkoriban.
- Természetesen – mondom gúnyosan, majd felgyorsítom a lépteimet, hogy utolérve belé tudjak karolni. – Hiszek még a jóban, meg abban is, hogy Granger egyszer ki tudja majd fésülni a haját – forgatom meg a szemem, és kiveszem a félig már kibontott bonbont a zsebéből. – Emlékszel, amikor néhány éve be voltál zsongva, amiért páholyba szóló jegyed volt a Kviddics kupára? – kérdezem tőle, bár nem szokásom nosztalgiázni, de a helyzet kísértetiesen hasonlított az akkorira. Akkor is ugyan így sétáltunk, bár akkor éppen azért karoltam belé, mert járni kezdtünk, és lerázhatatlanul folyton a nyomában voltam. A figyelmemért cserébe már akkor sem bánta.  – Ha már itt tartunk, a páváitokat is régen doboltuk már utoljára kővel, szerintem hiányzik nekik.
Befordultunk a folyosó végén, és megálltunk szinte rögtön, meg sem lepett, hogy egy kétszárnyú ajtó mögötti szobát szán nekem. Már kíváncsi voltam mi köze van a berendezésnek, a gyerekkori unikornis szeretetemhez.

[- Valószínű a kviddics miatt nem híztam el, arra muszáj edzeni.]

Pansy Parkinson

Érzem, a gyomrom és a fejem kicsit háborog a csokoládé ellen, de nem hagyom kiülni az arcomra. Ez igazán apróság, nemsokára elmúlik. Sokkal rosszabbat is átéltem már mosollyal az arcomon, a hétköznapi kellemetlenséget nem hagyom uralkodni magamon. Különösen nem most, ez a helyzet kifejezetten alkalmatlan lenne rá, hogy nyavalyogjak.
 Rövid, de kellemes a pillanat, amikor elfelejtek mindent egy másodpercre. Csak egy félmosoly a válaszom a lány megjegyzésére, ami azt az érzést kelti bennem, hogy megint tizennégy évesek vagyunk. Az én életem sokkal könnyebb és szebb volt még, és ő is bizonyára boldogabb volt. Még ha gyűlölt rokon is volt, akit elveszített, biztonságot adott neki. Bármilyen kellemetlen is volt néha Bellatrix néném, kétlem, hogy bármelyikünk túlélte volna a háborút, ha nem a legmagasabb rangú halálfaló a rokonunk.
 - Valószínű a kviddics miatt nem híztam el, arra muszáj edzeni.- hátrapillantok a lányra, aki rendületlenül követ engem felfelé a lépcsőn. Talán ezek a hosszú lépcsők is hozzájárultak ahhoz, hogy nem híztam el, rengeteg gyaloglással jár, de azért az is közrejátszik, hogy minden másnap legalább tornázok, és az éjszakák felén is kimozgom magamból a felesleges energiát. Persze az sem hátrány, hogy anya kiveszi a kezemből a csokoládét, ha már túl sok szerinte.
 Talán egy századmásodpercnyi a meglepettség az arcomon, néhány másodpercnél pedig nem hosszabb a némaságom, talán észre sem veszi, mennyire furcsa, hogy belém karolt. Nem tudom, hirtelen, mi lenne a helyes reakció. Tudom, kell neki valaki közelsége, de nem biztos, hogy az én ölelésem az, ami most segít neki. Mindig egyértelmű volt számomra, hogyan érez irántam, talán még mindig, és nem akarom hiú reményekkel táplálni. Még ha nem is lenne teljesen elképzelhetetlen, nem akarok beleugrani egy komoly kapcsolatba. Túl sokáig kötöttek meg, most szabad akarok lenni néhány évig, és bepótolni, amit kihagytam a háború miatt.
 - Amikor utoljára láttam, még mindig elég össze-vissza haja volt. De Weasleynek bejött, hallottad?- egy pár másodperccel azután, hogy kimondom, már vissza is szívnám ezt az egészet. Hiába köszönhetem nekik az életem, hiába fogadtam meg, hogy nem pocsékolom az időm olyanokra, akiket utálok, már túl mélyen bennem van ez. Legyintek egyet magamban. Ennyi még belefér. - Az egy nagyon kellemes nyár volt. Nem mondtam senkinek, de a meccs után profi kviddicsező akartam lenni.
 Egyelőre nem válaszolok a pávadobálós ajánlatára. A páváinkat megölte valaki április közepén, valószínűleg viccből. Elég sok halálfaló megfordult a házunkban, és sokuk nem tartozott közénk, csak egyszerű félvér volt, akikre a Nagyúrnak csak mint katonára volt szükségük. Sokan bizonyára élvezték, hogy egy ősi család kúriájában randalírozhatnak, különösen azután, hogy foglyok lettünk az otthonunkban. Csak némán belököm a kétszárnyú ajtót, ami mögött Pansy szobája vár. A falak sötétzöldek, néhol ezüstszínű egyszarvúak ügetnek a fal képzeletbeli erdejében. Ezen túl olyasmi, mint az én szobám: széles, baldachinos ágy, éjjeliszekrény, asztal, szék, saját fürdőszoba.
 - Sajnos a mostani páváink még fiókák, nem lenne jó dobálni őket.- megállok az ajtóban Pansy mellett, és az arcára pillantok. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit szól ehhez a szobához. Remélem, hogy tetszik neki.

Draco Malfoy

"Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek.
Olyan ez, mint egy finálé."

ͼ ͽ

Sokszor jártam már a Kúriában. Túl sokszor ahhoz, hogy ne tűnjenek fel az apró, vagy néhol jelentősebb változások. Nem sok kedvem volt a jelenlegi hangulatomat még inkább beszennyezni azzal, hogy végiggondolom, vajon milyen lehetett Dracónak, amikor a Nagyúr is ezeken a folyosókon járt. Még a gondolat is elborzasztó.
- Amikor utoljára láttam, még mindig elég össze-vissza haja volt. De Weasleynek bejött, hallottad? – szólal meg Draco, és egy fél pillanat kell, hogy leessen Grangerről beszél.
- Ó, dehogynem! A varázsvilág álompárja – fintorogtam az egyik Próféta címlapot felelevenítve. – Az a kettő meg is érdemli egymást. Csak azt remélem, sosem kell többet látnom, ahogy szánalmasan veszekszenek – teszem hozzá őszintén. Ha lehet saját véleményem, idióta párosításnak gondoltam azt a kettőt. Egy kapcsolatban nem vágytam arra, hogy folyton küzdjek valakivel. Dracóval ebből a szempontból jó páros voltunk, még ha sok másikból nem is. – Emlékszel, amikor néhány éve be voltál zsongva, amiért páholyba szóló jegyed volt a Kviddics kupára? – jut eszembe az emlék, ahogy ugyan azokat a folyosókat sétálom le újra. Az összekulcsolt karjaink is stimmeltek. Szebb és boldogabb emlékek voltak ezek, mint bármi, amit nemrégiben elraktároztam a fejemben. Apám szánalmas sírása és imádkozásai ugyan úgy egy életre beleégették magukat a tudatomba.
- Az egy nagyon kellemes nyár volt. Nem mondtam senkinek, de a meccs után profi kviddicsező akartam lenni.
- Igazán megnéztem volna apád arcát, amikor ezt közlöd vele – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mert megálltunk a szobaajtó előtt és Draco kilökte azt. A szoba nagy volt, és ezen kívül egy kicsit talán sötét a zöld falaival, viszont amint jobban megnéztem azt, alig bírtam megállni, hogy szégyentelen kisgyerek módjára a markomba ne nevessek. Kifűztem a karom Dracójéből és beljebb léptem a szobában.
- Sajnos a mostani páváink még fiókák, nem lenne jó dobálni őket – hallottam még a válaszát, de csak megvontam a vállam. Az is csak egy kósza buta kis ötlet volt, hogy valamiféle ismerős érzést is magamba verjek az emlékek nyomán. Nem éreztem már magam eléggé önfeledtnek ahhoz, hogy madarakat dobáljak kaviccsal.
A szoba kis túlzással magával ragadó volt. A franciaablakok és a tökéletesen kivitelezett bútorok, igazán elegánssá tették a helyiséget. Az unikornisok pedig fantasztikusan élethűek voltak. Élvezettel járattam végig a tekintetem a helyen. Jó lesz végre elszakadni az otthoni komor szobákból. Bár talán az is más lesz, ha végre nem kell apámmal megosztanom. A mérhetetlen felelősség mellett kezdtem kapizsgálni a lehetőségeimet is.  
- Mivel kezdjem? – néztem vissza rá. Nem tudtam hol is kéne kezdenem az egészet. Egy egész vállalat igazgatása vár rám. Talán egy vezetői üléssel kéne kezdenem. Felmérni ki és miért dolgozik nekem. Vagy lehet, hogy egy levéllel kéne kezdenem Mr. Devenrow-nak. Tudtam, hogy apám távollétében ő igazgatta a vállalatot.

[- Én jól meglennék, ha egyáltalán nem is találkoznék velük többet, de kicsi rá az esély.]

Pansy Parkinson

 - Én jól meglennék, ha egyáltalán nem is találkoznék velük többet, de kicsi rá az esély.- tényleg kevés dolog érdekel most jobban, mint Granger és Weasley, és nem is igazán érik meg az időmet, de azért végül mégis megérte felhozni. Pansy figyelmét legalábbis látszólag eltereli ez az egész egy kis időre. Fogalmam sincs, hogy az-e a jobb, ha egyben túlesel az egész gyászon, vagy próbálsz minél kevesebbet bánkódni, új vagyok ebben a dologban, de mégis azt hiszem, hogy jó, ha Pansy mosolyog legalább egy kicsit. Mindig irigyeltem egy kicsit, amiért olyan apró dolgokon is olyan jókat tud nevetni.
 Hirtelen egy kicsit furává válik, hogy Pansyba karolva sétálok ugyanezen a folyosón, pont mint tizennégy évesen. Akkor persze még nem jártunk, akkor még csak ismerkedtünk az ilyen dolgokkal, akkor vált gázból menővé, ha volt valaki, akivel kézen fogva jártál. Akkor még gyerekek voltunk teljesen, mostanra pedig annyi mindenen túl vagyunk. Tényleg nagyon rövid idő volt, ami azóta eltelt, de mégis aránytalanul gyorsan kellett felnőnöm. Ha minden megy a normális kerékvágásban, nagyon valószínű, hogy ő lett volna az első, jelenlegi és talán egyetlen barátnőm egyben.
 - Hát, én nem voltam rá kíváncsi, úgyhogy nem kérdeztem meg.- ki tudja, mit szólt volna? Talán nem is érdekelte volna, annyira lefoglalta akkoriban az, hogy rettegjen a Nagyúr visszatérésétől. De mégsem örülnék, ha sima kis kviddicsező lett volna belőlem, aki játszogat valami csapatban. Egyszerűen csak zavart, hogy veszítek a Griffendél ellen újra és újra, ezért akartam bebizonyítani, hogy jó vagyok. Valahogy mindig ellenem dolgoztak a körülmények mindenben, de túl sokszor lettem vesztes, második hozzá, hogy sokáig elhiggyem még.
 - Szerintem ezeket a napokat töltsd most pihenéssel, azután a végrendelet kihirdetése jön. Remélhetőleg azzal nem lesz semmi baj, ha mégis, akkor meg kell támadni. Érdemes lenne még beszélni a család könyvelőjével, azután tudatnod kell a vállalkozásaid vezetőivel, hogy mindenkitől elvárod a jó munkát, ha meg akarják tartani az állásukat. Elképzelhető, hogy amíg apád gyengélkedett, valaki elkezdett sikkasztani. Amennyiben ilyesmire fény derül, ki kell rúgni, legalább annyit, hogy a többi ne próbálkozzon ezzel többet. Szívesen segítek átnézni a számokat.- amíg apa börtönben volt, segítettem anyának még ebben is, és a tavalyi évem itthon töltött idejéből is sok telt azzal, hogy elintéztem az üzleti ügyeket, egyszer még levélben jeleztem is az egyik borászatunk vezetőjének, hogy ha tovább csökken a profit, akkor talán mondok róla néhány csúnya dolgot Bellatrix nénikémnek. Most már csak az állás elvesztésével lehet fenyegetőzni, hasonló levéllel nyilván futna már mindenki a minisztériumba, de a legtöbbször az is elég. Általában nem a szegények lopnak, hanem azok a férgek, akiket kiemeltél a többi közül. - De ez egyelőre ráér, néhány napot kibír a vállalkozás. Most tényleg az a legfontosabb, hogy kipihend magad.

Draco Malfoy

"I think I need time to process things - and I need you to be a distraction so I can't start today."

ͼ ͽ

  Szükségem volt már Dracóra, és az útmutatására. Sosem irigyeltem azért, ahogyan szert tett erre a tudásra, de azt egyikünk sem tudta volna letagadni, hogy mennyire hasznos volt. Amikor ötödév végén Luciust bebörtönözték az egész Dracóra maradt. Nem csak a kötelesség része, de a mögötte lévő érzelmi is. Pontosan tudta milyen az, amikor hirtelen olyan felelősségek nyomják a vállad, amire nem álltál készen.
 Beljebb sétálok a szobában, és helyet foglalok a fésülködő asztal előtti bársonnyal párnázott karosszékben. A pálcám egy finom mozdulattal csúsztatom ki a talárom ujjából, majd intek vele az ablakok felé, azok egy pillantás alatt nyílnak ki, beengedve a szobába a rózsakert illatát, ami éppen itt volt alattunk.
 A halvány mosoly lassan eltűnik az arcomról, átadva a helyét egy komolyabb kifejezésnek. – Tudod, hogy nincs sok időm pihenni. A vonat napokon belül indul, addigra pedig el akarom intézni a temetést – sóhajtom és végigfuttatom a kezem az elegáns kézitükrön, ami az asztalon pihent. Harmonizálva a szoba tematikájával az ezüst fogó egy unikornis képében ölelte körbe a tükröt, kobold munka  lehetett. – Az aurorok és a nekromágusok már nálunk lehetnek – nézek vissza Dracóra. – A könyvelővel ráérek beszélni holnap, úgy gondolom ma inkább Fawleyval és Mr. Dewenrow-val kéne felvennem a kapcsolatot – folytatom a gondolatmenetet. A vállalat pénzügyei részletekbe menően bőven ráérnek holnapig, azonban az igazgatói tanács mibenléte már kevésbe, ahogyan apám végrendeletének érvénybeléptetése, vagy megtámadása sem. Tényleg nem volt túl sok időm, ha még a vonat előtt meg akartam tartani a temetést. Még az aurorokat is meg kellett valahogy győznöm, hogy ne vizsgálódjanak és tartson a nyomozás hetekig. Bár gyanítom erre Fawleynak jobb módszerei vannak, mint amivel én elő tudnék hirtelen rukkolni. – Mit szólnál hozzá, ha megírnám a leveleket, aztán elmennénk repülni egyet. Megvan még a kvaffod? – kérdezem tőle. Habár idén nem terveztem jelentkezni a kviddicscsapatba, tudtam volna most mit kezdeni egy kiadós repüléssel. Kiszellőztetné a fejem és még a pávákban sem kellene kárt tennünk miatta. Ráadásul kevés szebb dolog volt, mint a Malfoy bírtok a nyáron.