+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ● ● kiscsapat
| | | | |-+  B. Lizandra Kenneth (Moderátor: B. Lizandra Kenneth)
| | | | | |-+  Kezdetnek jó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kezdetnek jó  (Megtekintve 1229 alkalommal)

B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
***


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 06. 07. - 20:16:16 »
+1

Kilépek a tárgyalóteremből, a fal mellé állok, és várom, hogy a felmentett halálfaló megjelenjen az ajtóban. Erősen szakállas arca nem tükröz boldogságot, de még elégedettséget sem. A háborúnak vége, a tragédiák, amin ő maga is keresztül ment, jobban megviselte, mint azt hittem volna, mint azt ő maga hitte volna. Megfáradtnak látszott, mattnak és üresnek ható szemei alatt mély táskák húzódnak, és bár egyenes háttal áll velem szemben, mégis úgy néz ki, mintha ezer évnyi fájdalom és bűn nyomná vállát. Egymás szemeibe néztünk, de egy darabig nem szólaltunk meg. Az esküdtszék tagjai szép lassan elsétáltak, a tárgyalóterem kiürült, és pár perc múlva a folyosó is. Nem éreztem sem félelmet, sem hálát a férfi iránt. Már nem kellett semmit éreznem a férfi iránt. Azt hittem boldog leszek, ha ezt megléphetem végre, de csupán egy apró megkönnyebbülést érzek.
- Már nem tartozom neked.
Szavaimra lassan bólint egyet, de nem szól semmit. Épp az imént mentettem meg az életfogytiglan kínszenvedéstől vagy magától a haláltól, de valahogy mégsem érzem a köszönet hiányát. Ha mondaná, sem venném komolyan, sőt, ha komolyan gondolná, az sem érdekelne. Ezt az ügyet le kellett zárni, úgy, ahogy minden korábbi ügyemet.
Együtt indulunk meg a folyosón a lift felé. A gombot én nyomom meg, és együtt várjuk, hogy a lift csilingeléssel megérkezzen. A legfelső szintre tart az utunk, ahonnan végre valahára elhagyhatom ezt a komor épületet. A minisztérium felső emeletének közepéről hiányzik az a hatalmas szobor, ami két éven keresztül állt ott. A helyén csupán a nagy tér foglalatoskodik. Még nem találták ki, mit húzzanak fel a helyére. A kandallók felé veszem az irányt, ahogy az exhalálfaló is. Egymás mellett megállunk két kandallónál. Még egy utolsó pillantást váltok Tristram de Crassoval, és belépek a kandallóba.
Az Abszol úton egy kis ideig még ellézengek, betérek pár boltba, veszek magamnak némi enni- és innivalót, amit a táskámba rejtek el. Sokáig halogattam az időpontot, de eljött az utolsó állomása is a tervemnek, amit nem húzhattam a végtelenségig. Lehunytam szemeimet, és magam elé képzeltem a varázslófalucskát. A sok fát, házikót, az éttermet, a temetőt, és a kápolnát, éreztem a nyári virágok illatát, a lágy szellőt, ami ilyenkor bejárja az utcáit. A nyomás egyszerre terül el a testemen, és magába szippant a vákuum. Pár másodperc émelyítő sötétség borít be.
Amikor a szemem kinyitom, magam előtt látom azt a falucskát, amit az imént képzeltem magam elé. Azt gondoltam, hogy sokat változott az elmúlt év alatt, de igazából ugyanúgy néz ki, mint amikor nyolcéves voltam, vagy amikor harmadjára tértem haza a Roxfortból. Mintha a háború nem is létezett volna. Ahogy végigsétálok az utcákon egy-két ház eltűnt, vagy lerombolódott, amire emlékszem, de lényegében semmivel nem volt másabb, mint békeidőben. Igazándiból már békeidő van - megint. Úgy süt a nap hét ágra, mintha azt elmúlt évek eseményei meg sem történtek volna. Így olyan, mintha minden értelmetlen lett volna. Nem ténfergek sokáig az utcákon, céltudatosan megyek a házunk felé, felkészülve a legrosszabbra és a jóra is. Legjobb nincs, hiszen nincs már ki várjon otthon.
Amikor a falu széléhez érek, már messziről látom a házunkat. Elszorul a szívem, ahogy a kopottsárga épületre nézek, és ha nem apadtak volna ki könnycsatornáim, most azok is megerednének. Minél közelebb lépek, annál lassabban teszem meg a következő lépést. Végül megállok a kertkapu előtt. Nyitva van.

Belátok a bejárati ajtóig, azt is látom, hogy az csukva van, de biztosan tudom, hogy zárva nem. Lehajolok a földig, felkapok egy kavicsot, és behajítom. Akkorát dobok, hogy az ajtón koppan. Miután meggyőződök, hogy semmilyen varázslat alatt nem áll a ház, belépek a kertbe. Balra elnézek, látom a lefelé vezető lépcső alján az üres medencét, amiben pár otromba nagy ág fekszik, és mintha valami állatot is látnék mozogni. A virágágyások, bokrok elég rosszul néznek ki, a kert egyik részében a növényzet kiégve, mintha valami kisebb tűz kerítette volna magába a telek azon részét. Jobbra a tűzrakóhelynél pár farönk ül, ami nem volt itt, mikor legutóbb jártam itt. Nem vizsgálom meg tüzetesebben a kertet, nincs szükségem rá. Benyitok a házba, és az előszobában találom magam. A nappali verőfényes napsütésben fürdik, a hatalmas ablakon tengerként zúdul be a világosság. Máskor ez a fény melegséggel töltött el, de most csak arra jó, hogy minden apró részletét lássam az otthonom maradványait.
Első ránézésre nincsenek nagy károk. A ház üressége, ami igazán elborzaszt. Rendetlenség uralkodik mindenhol, jó néhány bútor felborítva, és por lepi be az egészet. Nem is otthonnak tűnik, hanem egy menekülttábornak, pont úgy néz ki, mint a kert, csak tetővel a fejünk felett. Bizonyára az elmúlt egy évben üresen álló otthonomban rengetegen próbáltak menedéket találni, és több mint valószínű, harcra is sor került már a konyhában, teraszon, a kiégett bokrosnál. Körbejárom a nappalit és a konyhát, benyitok pár szekrénybe, de jószerivel minden üres. Találok egy-két rágcsálót, akik ijedten menekülnek el tekintetem felvillanása elől.
A lépcsőre nézve, elgondolkozom-e, hogy vajon biztonságos-e. Egy-két helyen a falon lyuk tátong, de a lépcső épnek tűnik. Lassú léptekkel, óvatosan teszem meg az utam felfelé.
Az emeleten ugyanaz a látvány fogad, mint a földszinten, habár reménykedtem, hogy nem így lesz. Hiú ábrándom hamar szertefoszlik. Az emeleten egy fürdő van csak, és a hálószobáink. Azaz már csak az én hálószobáim. Húgom egykori szobájának ajtaja zárva van. Nem is tudom miért, de odalépek a kilincshez és lenyomom. Ahogy bepróbálok jutni a szobába, az ajtó megakad valamiben, de könnyedén arrébb tudom tolni. Belépek a leamortizált szobába, és az ajtó mögé nézek. Hirtelen elfog a hányinger, az orromhoz eljut a szag, a szememhez a látvány. Egy már majdnem teljesen lebomlott állat teteme feküdt a citromsárga szőnyegen. Hirtelen leszek rosszul, ezért kiugrom a szobából, és bevágom az ajtót. Nagy levegőket veszek, lihegni kezdek, és úgy érzem a mellkasom összetöpörödik egy kavics méretére. Nem is a tetem alatt sötét, megszáradt vérfolttól, nem is a rohadó hullaszagtól, hanem valami más miatt lettem rosszul. Borzasztó volt látni, ahogy az egykori gyermekszoba, mivé lett. Az egykori otthonom micsoda mocskos, rohadó barlanggá változott, egy olyan menedékké, ami reményvesztett mágusoknak adott fedelet a fejük fölé, vagy hozott halált rájuk. Bele sem gondolok, hogy ahogy állattetem, úgy emberé is lehet a házban.
Mély levegőket veszek, hátamat nekitámasztom az ajtónak, és lecsúszok rajta a földig. Leülök, lábaimat kinyújtom, és szemben lévő fal és a mennyezet találkozását bámulom. Miközben percekig ülök a meleg folyosó parkettáján rengeteg dolog jut eszembe. Eszembe jut anya és apa, ahogy kiparancsolnak a mögöttem húzódó húgom szobájából este, mert már késő van, és ideje lefeküdni. Chloe, ahogy a sárga szőnyegen játszik a varázslóbabákkal. A közös sütögetésre, amiket nyári estéken tartottunk kint a kertben. Ahogy Amyt harmadikban áthívtam hozzánk két hétre, és milyen jól éreztük magunkat. Eszembe jut természetesen James is. Lelki szemeim előtt megjelenik a vízzel teli, hűs medence, ahol először csókolóztunk. Egy év alatt minden porba hullt. A családomat lemészárolták, az otthonom romokban hever, barátaim meghaltak, vagy eltűntek, életem szerelme, James, aki egykor még vőlegényem volt, most vagy halott, vagy én vagyok halott számára. Az elmúlt év szenvedései egyszerre tódulnak be fejembe, és elárasztják nem csak az agyamat, de a szívemet is. Olyan sok van, hogy egy idő után egy hatalmas fájdalmas ködfelhővé olvad össze. Ahogy visszaemlékszek, egyre inkább szürkülő múltam egyetlen egy nagy fejezetté alakul. Minden, ami eddig volt elveszett - meghalt, lerombolódott, eltűnt.
Elérkeztem tervem utolsó állomásához. Első volt túlélni. Második, hogy feldolgozzam a tényt, hogy talán sosem tudom meg, James Wolf él-e, vagy hal. Harmadik, hogy minden olyan ügyet lezárjak, ami a múltamhoz köt - Trsitram de Crasso visszajuttatott a kastélyba, Jameshez, annak fejében, hogyha arra kerül a sor, megmentem őt tanúságommal az Azkabantól. Negyedik, hogy hazatérjek. A tervem itt véget ér.
Innen indultam egy éve, barátokkal, félve a jövőtől. Ide érkeztem, egyedül, félve a múlttól.

1998 július
Godric's Hollow
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 11. 23. - 18:00:43
Az oldal 0.753 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.