Akik felismerték...

Az Abszol út

                                                                                                              ...a válaszaimban rejlö önkritikát.

Minerva Balmoral

♦♦♦

A könyveim megvásárlását sosem hagytam az utolsó pillanatokra, ahogy most sem. Még jó három hét volt a vonat indulásáig, amikor úgy döntöttem épp ideje beszerezni őket, még a horda megjelenése előtt. A sok buta kölyök még a könyvesboltban is képes volt meggyűrni a könyveket, ezért mindig igyekeztem beelőzni őket.
Egyedül jöttem most is az Abszol útra, mert a szüleim már szinte nem is beszéltek velem. Apámmal még néha semleges témákról sikerült könnyed hangnemben szót váltanom, anyám viszont olyan volt, mintha már most temetne. Nem tudta, hogy tavaly kellett volna. Még mindig nem láttam jó ötletnek elmondani nekik mindent. Talán majd, ha már több idő eltelt. A Roxforttól is tartottam. Nem tudom, hogy felgyorsítja majd a mentális gyógyulásom folyamatát, hogy mindennap szembe kell néznem az emlékeimmel, vagy inkább belebolondulok. Bár a társaság hiányzott. Ott nem kell majd lábujjhegyen járkálnom, mint otthon.
A Czikornyai és Patzában még csak kisebb tömeg volt, amit azért túl lehetett élni. Korábban akartam jönni, de nem találtam otthon pénzt. Anya nem hagyott nekem pénzt a könyvekre, ezért el kellett mennem apa munkahelyére. Őt jobban megviselte ez a köztünk lévő hirtelen váltás. Anya duzzogott, és próbált a saját módszereivel visszaterelni a vélt helyes útra, apát viszont tényleg megviselte. Ő sejtette, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Tényleg sajnáltam, de nem akartam, hogy tudja az igazságot. Sosem voltam kifejezetten lelkiismeretes ember, de könnyebben viselem, ha engem hibáztat, mintha magát, a varázslótársadalmat, vagy az egész világot. Semmi értelme nem lenne.
Az utca szélén sétáltam, az árnyékban. Legalábbis szerettem volna. De ahogy haladt előre a nap, úgy lett minden egyre zsúfoltabb hülyegyerekekkel. Már régen is idegesítettek, de mostanában tényleg nem tudtam elviselni az agyatlankodást. Kikerültem egy marok elsősnek kinéző csürhét, és eszembe jutott, hogy milyen baromságokkal képesek licitálni egymásra, minden áldott évben. Nohiszen!
Intettem néhány embernek, akik érdekes módon így, a háború után már hajlandóak voltak vissza is inteni. Igazából keserű ízt hagyott az egész a számban. Nem hibáztattam őket, mert tudtam, hogy ha lett volna lehetőségem, én is kerültem volna a magamfajták száz méteres körzetét. Mindazonáltal mégis haragudtam rájuk, ami nem volt racionális tekintve, hogy tényleg elfogadtam, a miértjeiket. A kettősség pedig még bunkóbbá tett, mint voltam. Hát, nem mondom, hogy ez hatalmas eredmény, mert azért már régen is feszegettem a határokat, de most egészen más motivált. Kifejezetten nem érdekelt már, hogy hányan nevetnek majd a beszóláson. Csak a helyükhöz akartam szoktatni az idiótákat. Semmi önös érdek.
Mégis, amikor megláttam Minervát, gúnyos mosoly ült ki az arcomra és a szokásos játékossággal néztem a kihívás elébe. Baromira nem értettem, hogy mit keresett a Griffendélben, de hát egye fene. A nagyzolása úgyis oda illik – jutott eszembe az első találkozásunk. Ironikus, hogy az is pont itt volt. Nem bírtam már akkor sem szó nélkül elmenni a nagyzolás mellett, és bizsergető vágy tört rám, hogy kijavítsam, amikor azt híresztelte, hogy márpedig ő Potter nyomdokaiba fog lépni, és már az első nap első órájába kviddics csapatkapitány lesz. Ugyan már.
- Balmoral, A Lány-Aki-Még-Mindig-Nem-Repül – forgattam meg a szemem, ahogy mellé értem és ráköszöntem. Mert mi más volt ez, ha nem melegszívű üdvözlés. Körbeölel, mint egy kellemes nyári este. A szex poénokat és utalásokat leszámítva, Minervával nagyjából olyan volt a kapcsolatom, mint Wolffal. Mondom, a szexista részt, meg a többit, leszámítva. Azt a nem lényeges többit. Ő is olyan volt, akivel nem féltem bunkónak lenni, mert a lány képén olyan vastag volt a bőr, hogy még bálnaölő szigonnyal is kemény munka volt átrágni magam rajta. Legalábbis a beszólások sosem hatoltak át rajta, és ez így is volt tökéletes. Az már csak bónusz volt, hogyha sikerült visszavágnia is. Nincs jobb, mint egy kiadós vita valami értelmesebb egyeddel. Mondjuk ennek a kritériumnak Wolf is csak alkalomadtán tesz eleget, ha hosszadalmasabb időt tölt a közelemben és már meglátszik rajta a befolyásom. Na, akkor. – Ha így folytatod, tényleg bekerülsz a Tórfia terembe, csak nem, mint a legfiatalabb fogó, hanem mint a legkivénhedtebb kezdő a Roxfort történetében. Igazán gratulálok – mosolyogtam fel rá.

[És én leszek minden idők legfiatalabb kapitánya!]

Louise & Minerva

Imádom a nyarat - a fűben fetrengést, az éjszaka izgalmas kavargását, a lehetőségek végtelenségét. Ilyenkor újra meg újra megtanulok hinni abban, hogy az élet gyönyörű, csak olykor a felénk forduló kacér arcon mosódnak el a vonások. Azt hiszem, ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül, az egymás szavába vágó baráti köröm legalábbis meg sem próbál erre rácáfolni - túlságosan lefoglalja őket a viszontlátás öröme. Ahogy haladunk az Abszol út boltjai között, szinte úgy tűnik mintha a múlt eseményei meg sem történtek volna, a nyár ezúttal csak kacsint pergő párbeszédükre. Fél füllel hallgatom az eseményeket, de így sem nehéz kiszúrni, mennyire boldoggá teszi őket az újrakezdés ígérete, de persze furcsa lenne, ha egy ilyen napsütéses napon a rossz emlékeket idéznék fel. Túl friss a varr a sebeken, és hogy kiheverik e az érintettek a háború szörnyűségeit...? Ezt a jövő dönti el, nem számít milyen széles az én arcomon is tükröződő reménykedő mosoly.
A Czikornyai és Patza mellett elhaladva már nem érzem a késztetést arra, hogy kötelezően boldognak tűnjek - elvonja a figyelmem egy félig már el is felejtett emlék.
-És én leszek minden idők legfiatalabb kapitánya! - kiabálok túl időn és téren, bár gyakorlatban természetesen csak az akkori közelemben állók hangján. Azon a nyáron, közvetlenül a levél érkezése után felvillanyozott a lehetőség, hogy elhagyhatom az egyhangú otthonunkat, és megismerhetem mindazt, amiről évekig csak a történeteket hallgattam. Harry Potter alakja pedig valami olyasmi volt, amivel minden elismerésre váró gyermek azonosulni tud - de talán nem tartozott a legjobb kijelentéseim közé az előbbi. Látom az akkori magam, foghíjjas vigyora büszkén villog, a hirtelen beállt csendre csak még természetesebb lelkesedéssel válaszol.
- Most mit néztek? Én leszek a Roxfort történelmének legfiatalabb kapitánya, erre akár fogadhattok is!
- Persze, én meg a Mágiaügyi Miniszter!
- Ne szórakozz, hegyi trollokat nem vesznek fel!
- Jó, vitatkozzatok nyugodtan a hülyeségen, de aztán majd meglátjátok! - csatlakozom be, mert képtelen voltam nem reagálni. Azt hiszem, erre a tulajdonságra szokták mondani, hogy házhoz menni a pofonért. A csípős válasz mégsem tőlük érkezett (főleg, mert teljesen lefoglalta őket, hogy eldöntsék, melyikük felmenői között volt több troll) - egy vörös hajú lány figyelt minket, csak akkor tűnt fel, hogy már a beszélgetés eleje óta. Elsőre azt hittem, csak be akar társulni, ekkorra már kisebb tömeg gyűlt össze a lelkes elsőévesekből, a sort pedig a szülők kísérték, ki-ki a maga vérmérsékletében. Elhallgattam, mert zavarni kezdett a kitüntető figyelme, a vita tovább pörgött a fejünk fölött, engem viszont érdekelni kezdett az arcán ülő kétkedés.
- Mi van, mit nézel? - kérdeztem, egy tizenegy éves természetes bájával - Nem tetszik valami? Azt hiszed, hazudtam? Nem is ismerjük egymást, honnan tudhatnád?
Hirtelen rengeteg potenciális replika jut eszembe, amivel letorkolhatnám saját magam, jó edzésben vagyok a testvéreimnek köszönhetően. Ők legalább ilyen kedvesen szoktak válaszolni, ha az ember vidám pillanataikban találja őket. A sors iróniája, hogy most visszakapom az egészet...

A merengésből egy ismeretlen ismerős hang zökkent ki - Louise Lott jelenik meg, ezúttal a valóságban. Eltelt néhány év, felépült rengeteg fal, de megnyugtat a tudat, hogy mindig ráérez a tökéletes időzítésre.
Mindig szórakoztató a játék, ha a partner egyenrangú.
- Egy ideje már csak Minnie, de boldoggá tesz a tudat, hogy van, aki elismeri az érdemeimet! - mosolygok rá. Nem is sejti, mennyire örülök, hogy újra itt látom, én pedig természetesen nem fogom a fitos kis orrára kötni. Az eddig csiripelő társaságom látványosan elhalkul, Louise mindenkiben elülteti a kétely magjait - most is hallható, hogy összesúgnak az eddigi lelkesedés helyett. Nem is érzékelik, ahogy a békés nyári levegő megtelik egy kellemes vihar ígéretével - lehet, hogy szeretem a nyarat, de időnként mindenkinek szüksége van egy egy viharra, amely éberen tartja és megmozgatja.
- Az előbbit el kell ismernem, Lott, de sajnos már az utóbbit sem érhetem el, nem fogok beférni, mert az arcod már kitöltötte a rendelkezésre álló teret - de had jegyezzem meg, örülök, hogy nem esett komoly baja.

Minerva Balmoral

♦♦♦

- Balmoral, A Lány-Aki-Még-Mindig-Nem-Repül – köszönök neki, és közben már vigyorgok is. A nyelvem hegyén van a következő mondat, és már az előtt ki is csúszik, hogy ő válaszolhatna. – Ha így folytatod, tényleg bekerülsz a Trófea terembe, csak nem, mint a legfiatalabb fogó, hanem mint a legkivénhedtebb kezdő a Roxfort történetében. Igazán gratulálok – folytatom, és megelégedetten kihúzom magam. Felnézve rá, már látom, hogy kész válaszokkal várt a viszontlátásra.
- Egy ideje már csak Minnie, de boldoggá tesz a tudat, hogy van, aki elismeri az érdemeimet!-Csak legyintek, amikor kijavítja a megszólítást. Pish-posh. Ebben az esetben a kicsire nem adunk.
- Tudod, hogy én vagyok a legnagyobb szurkolód – fonom össze a karjaimat még szorosabban a könyveimen, egészen a mellkasomhoz húzva őket. - Bár, a szurkolólány ruhámat már kinőttem, annyit várat magára a kinevezésed – húzom el a szám és kikerülök egy újabb kisgyerek hordát, akiknek a kezeiben még ráadásul nehezítés képpen fagylalt is van. Az kéne még csak, hogy valamelyik megtaperolja a koszos kis mancsával a vadi új könyveimet.
- Az előbbit el kell ismernem, Lott, de sajnos már az utóbbit sem érhetem el, nem fogok beférni, mert az arcod már kitöltötte a rendelkezésre álló teret, de had jegyezzem meg, örülök, hogy nem esett komoly baja. - Csak bólintok a mondat második felére. Én is örülök, hogy neki nem esett komoly baja. Igaz ez szinte mindenkire, de azért Minervával voltunk olyan jóban, hogy ezt esetleg ki is mondjuk. Aztán újra dobom a komoly arckifejezést, mert már színültig vagyok a háború gondolatával is.
- Mert még ti buta griffendélesek is rájöttetek, hogy az arcom sokkal hasznosabb, mint a te, hát fogjuk rá, hogy tehetséged, valaha is lesz – mondom neki, és hátra kapom a fejem, hogy a hajam a vállam mögé csapódjon. - Nem tehetek róla, a természet adta – bökök az állammal magamra –, és a természet vette el – most pedig felé, majd felvigyorgok rá.
A szokásos csipkelődésünk most is felvillanyoz. Ilyenkor mindig elengedhetem magam, és szabadon hagyhatom, hogy a szám anélkül járjon, hogy az eszem különösebben kordában tartaná. Minél bunkóbb, annál viccesebb. Ilyenkor megengedhetem magamnak, hogy olyan szellemes legyek, mint a Roxfort valószínűleg lesz a következő évtől... Minerva pedig jó partner benne, hiszen éppen akkora a szája, mint a Bécsi kapu, és pont annyi lakat is van rajta. 

[Ugyan, Lott, az a kis mez már rengeteg embert tehetett boldoggá azóta!]

                                                            
                                        Louise & Minerva





- Ugyan, Lott, az a kis mez már rengeteg embert tehetett boldoggá azóta! - vigyorogtam a gondolatra. Ha valakinél nem lepne meg ilyesmi, az Louise - képes volt a legbizarrabb dolgokból is előnyt kovácsolni. Persze, ettől úgy tűnt, mintha folyton küzdene a világgal, éber tekintete csak a támadás lehetőségét és annak elmés kivédését leste... és talán ez az ő életében így is volt. Hajlamos vagyok elfelejteni, a roxforti társaim mennyire más háttérből érkezhettek, mi mindent máshogy érzékeltek, más volt a fogadtatás is. Más megvilágításba kerültem én magam is, mikor apáékhoz kerültem: addig képtelen voltam megugrani az aranyvérűség lécét, főleg, mert nem születtem annak. Itt persze én voltam a különleges, messzi iskolába járó idegen gyerek, így mindkét érzésből jutott bőven. Évek múlva ez lecke lesz csak, emberségből és nézőpontokról, most azonban Louise gúnyos válaszai vannak csak előttem, illetve a barátaim néma rosszallása. Tényleg ennyire tartanak egy kis szórakozástól? Vagy csak mást értünk alatta?
- Lehet, hogy az arcod pont olyan csodálatos, mint állítod, de sajnos akkor is nagyobb a kelleténél. Lehet, hogy fogyókúráznia kellene. Egyéb iránt, ha a természet adott volna mellé ekkora bölcsességet is, már mindjárt előrébb járnál a kis ruhád lengetése helyett. Vagy lemaradtam a házad profilváltásáról?
Mögöttem felszisszen pár lány, de annyira színpadiasan, hogy azon is mosolyognom kell. Ha eddig kételkedtem abban, hogy nem értik a viccet, most már fogadni is mernék rá egy nagyobb összeggel. Valaki elintéznivalókra kezd hivatkozni, többen csatlakoznak, én bólogatok, Louise meg egyébként sem törődik velük, így hamar megfogyatkozunk. Még bocsánatkérően odaintenek, gondolom, hogy jelezzék a hűségüket, gyors megbeszélése következik a későbbi találkozóknak. Helyes, fussatok csak - az igazi játék még csak most kezdődik.
- Hé, Lott, mi lenne, ha meghívnám az óriási arcodat egy kávéra vagy teára? Lehet persze fagyi is, ha arra vágynál inkább a szurkolólány mezed emlegetése után. Egy kis nosztalgia még senkinek nem ártott meg! – mosolygok töretlenül, és egy közeli terasz felé intek.
Szinte hallom, ahogy a kis fogaskerekek körbefordulnak párszor a még mindig gúnyos fejében, de valami azt súgja, egy ilyen csinos kávézóra nem akar nemet mondani. Én magam sem akarnék, bármilyen szomorú is, hogy milyen kiszámíthatóak tudunk lenni.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem váltottam be az ígéretemet. A gyerek Louise pont olyan önelégülten helyeselne erre, mint az, amelyik az ajánlatomat fontolgatja. Az ő kérdései az én kérdéseim is lehetnének – miért nem próbálkoztam annak idején keményebben a kvidiccsel? Gyávaság lenne anyámra fogni ezt is, pedig vastagon merülne a témában a keze: még a létezésem jogosságát is be kellett bizonyítanom minden alkalommal, ha egy levegőt szívtunk, ilyen módon kitűnni már lehetetlennek látszott. Az a Minnie, vagy más olvasatban, Elizabeth képtelen volt komolyan hinni a saját képességeiben, és azt kell gondoljam, épp elég idő telt el azóta, hogy megváltozzam.
- … honnan tudhatnád? – szólal meg újra a fejemben az emlék én, parázslik rajta az elhivatottság. Ha engedek a túl élénk fantáziámnak, akár felém is fordulhat kis arca (hallod, Lott?) szemrehányóan, mondhatja nekem is ugyanezt. Francba, miért kell nekem ilyesmin merengenem?
A kávézó teraszán megürül egy újabb asztal, a poharak maguktól tűnnek el a semmiben. A hirtelen beköszönő varázslat szerencsére kiránt a felesleges filozofálgatásból, jókedvűen dőlök a kerítésnek, fejemmel a hely felé bökve.
- Ígérem, egyik hódolódnak sem mondom el, hogy átlépted a kalóriákkal a jólánysági fokot!  Aki eddig ismert, annak már nem árt az a pár plusz kiló, aki meg nem… hát van egy olyan érzésem, hogy belőlük lehet a több, Lott.

                                                    

Minerva Balmoral

♦♦♦

- Jó is volt, ameddig tartott – kacsintok rá. Viszont most, hogy mondja, lehet, hogy a mugliszármazású fiúknál nagy sikert aratnék egy olyan ruhával a Roxfortban. Márpedig lassan ideje lesz áldozat után néznem. Január óta nem voltam senkivel. Ja-nu-ár. Mocsok sok idő. – Veszek majd egy újat a tiszteletedre.
- Nem tehetek róla, a természet adta, és a természet vette el – vigyorgom.
- Lehet, hogy az arcod pont olyan csodálatos, mint állítod, de sajnos akkor is nagyobb a kelleténél. Lehet, hogy fogyókúráznia kellene. Egyéb iránt, ha a természet adott volna mellé ekkora bölcsességet is, már mindjárt előrébb járnál a kis ruhád lengetése helyett. Vagy lemaradtam a házad profilváltásáról? – Ahh, a csípős nyelve. Komolyan nem értettem, hogy kerül ebbe az együgyű bagázsba. Simán megállta volna a helyét a Mardekárban is.
- Édesem, a féltékenységtől még mindig bezöldül a kis arcod – nyúltam fel jobb kézzel és megpaskoltam az arcát. – A cél pedig szentesíti az eszközt – mondom neki bölcsen, majd rosszallóan magunk mögé nézek. Az ostoba társasága kicsit sem szórakoztató. Bekaphatják, ha félvér létükre még mindig a szánalmas kis irhájukra gondolnak. A háborúnak vége. Bár én sem fogok hozzájuk úgy állni, ahogy azt régen tettem. Nem felejtek. – A házam pedig nem módosított profilt. Még mindig a kifejezetten intelligens varázslók járnak oda, bár minek is magyarázom. Élő példa vagyok – forgatom meg a szemem.  Oszlik mögöttünk a tömeg, amit egy gúnyos mosollyal nyugtázok.
- Hé, Lott, mi lenne, ha meghívnám az óriási arcodat egy kávéra vagy teára? Lehet persze fagyi is, ha arra vágynál inkább a szurkolólány mezed emlegetése után. Egy kis nosztalgia még senkinek nem ártott meg! – bólintok az ajánlatra, mert szívesen veszem.
- Már ráncosodik is a szemed, Minnie, vigyázz azokkal a nosztalgiákkal – mondom neki jó szándékúan. Biztosan mindenki szeretne tudni róla, ha már tizenöt évesen ráncos a pofija, nem? Ejnye, Balmoral.
Leteszem magam az üres asztalhoz, mert gondolom neki is ez volt a terve, a könyveimet meg takaros kis stócban a mellettem lévő székre állítom.
- Ígérem, egyik hódolódnak sem mondom el, hogy átlépted a kalóriákkal a jólánysági fokot!  Aki eddig ismert, annak már nem árt az a pár plusz kiló, aki meg nem… hát van egy olyan érzésem, hogy belőlük lehet a több, Lott.
- Ez csak a kijelölt halmaztól függ, édesem – mondom neki egy vigyorral a fejemen, ahogy meglátom a pincért felénk közeledni. – Ha a felsőéves roxfortos fiúk halmazát veszed alapul… - kacsintok rá. – Hidd el, egy-két plusz kilóval is kelendő lennék. Neked viszont figyelned kell az alakodra, ha jön a kviddics idény – bökök a hasa felé a mutatóujjammal. – Nézd csak meg Weasleyt. Az a lány is mindig gebe volt. Bár lehet, hogy azért mert tényleg nem fért már ki az ő adagja is a büdzséből – vonok vállat, majd a pincér felé fordulok. Nem én vagyok az, aki el fogja ítélni a Weasleyket a híresen kevés pénzükért, de ami tény, az tény. Egy kis piszkálódás pedig sosem árt.

[- Tényleg, Lott? Kifejezetten intelligensnek tartod egy ilyen téma után felhozni az észbeli képességeidet?]

                                                              
                                       Louise&Minerva


- Tényleg, Lott? Kifejezetten intelligensnek tartod egy ilyen téma után felhozni az észbeli képességeidet?
Lehuppanok vele szemközt a kávézó székére, arcomon ezzel együtt terjed végig a boldog vigyor. Csodálatos perceknek nézek elébe, Lott igazán elemében van.  Felbukkan a pincér, kis bajuszt egyensúlyoz az ajkai fölött, félve pillant felénk, pedig neki aztán igazán nem kell tartania egy csípős megjegyzéstől.
- A felsőéves fiúkat már mind megetted reggelire… - dünnyögöm, közben egy itallap landol az asztalon előttünk – És lássuk be, nem szívesen ennék a kis tányérodból, miután otthagytad.
A pincér elszörnyed a kijelentésre, de nem törődöm fele – Louise ezt követő megjegyzése még egy elfojtott felháborodást is előcsal a remegő bajuszosból.
-  Neked viszont figyelned kell az alakodra, ha jön a kviddics idény. Nézd csak meg Weasleyt. Az a lány is mindig gebe volt. Bár lehet, hogy azért mert tényleg nem fért már ki az ő adagja is a büdzséből
 Megnyerően mosolygok rá, abban a biztos tudatban, hogy magában már sárkánygyíkká átkozott bennünket, de történjen bármi is, udvarias lesz.
- A féltékenységtől zöld arcom egy jeges fehércsokoládét kér, már csak az összhang kedvéért is! – kacsintok mindkettőjükre, de persze csak Louise fogja értékelni a gesztust. Megvárjuk, míg ő is rendel, a kívánt tétel annyira rá vall, hogy egy pillanatra meg is feledkezem a riposztokról, és néma pislogással adózom a jóslástanaim szomorú emlékének – akkor egy lyukas garast sem dobtam volna arra, hogy valaha ennyire jól meg fogok tudni mondani valamit előre.
- Fájt a fogad a kiválasztottra, innen a jó modor, Lott? – kérdezem mosolyogva – De Weasleybe beletört a bicska, ha jól sejtem.
Az a sanda gyanúm, hogy a pincér felháborodásában minél előbb le akar tudni minket, mert szinte azonnal megjelennek a poharak, bennük a rendelt italokkal. Most odabent biztosan megbeszélik, miket mondott az a szemtelen vörös és szőke lány. Egészségükre.
- Nem akarok a pozitív gondolkodás szobrának tűnni, – kezdek bele – de idén úgy saccolom, mindenki indul majd valami posztért a csapatban. Gondolod, hogy elég hegyes a könyököm ehhez a körhöz? És még mielőtt elhamarkodnád, szeretném, ha emlékeznél arra, Lott, hogy nem mindenki tud olyan bájosan érzéketlenül mások lábán állni, mint te.
Egy pillanatra elgondolkozom ezen – a gyerek énemnek nem okozott volna gondot megugrani azt a bizonyos ignoráns lécet.  Nagyot kortyolok az előttem álló folyékony gyönyörből, végig mérem az utcát közben: a barátaimnak nyoma sem maradt. Ha nekik dobtam volna fel a témát, (persze, nem ilyen stílusban) gyanítom, hogy kevés átgondolt választ kapnék. Láttak ugyan kviddicsezni az évek folyamán, de az udvarias kötelék befogja a szájukat az ilyen pillanatokban. Lottra nézek, mielőtt válaszolna, és biztosan tudom, nem fog köntörfalazni. Felmerülhet a kérdés, félek e a véleményétől, ahogy félne rengeteg más roxfortos a helyemen ülve…?
Természetesen nem. Miért tennék fel olyan kérdéseket, amelyekre nem akarok választ kapni?

Az italom kellemesen hideg, a kanállal felkavarom benne az apró jégkockákat. Sokan mondanák, hogy pont olyan barátságos és meleg, mint a velem szemben helyet foglaló Louise, aki mindent meg is tett sejtésem szerint ezért a hírhedtségért. Érdekes helyzet ez... főleg annak fényében, hogy az öcsém épp valami hasonlót próbál elérni a saját kis udvartartásában. Buta fiú, akkor sem tudna ilyen csípősen rám nézni, ha évekig tanulná, döntöm el, de aztán a békés filozofálgatást megszakítja Louise válasza, ami persze jobban érdekel, mint a kavargatás időhúzó művészete.

                                               

Minerva Balmoral

♦♦♦

A pincéren már messziről látszik, hogy nem igazán örvend a ténynek, hogy ki kell szolgálnia minket, a szemei meg még inkább kikerekednek, amikor az asztal közelébe érve már hallja is, amiről a beszélgetés folyik.
- A felsőéves fiúkat már mind megetted reggelire… - magyarázza tovább Balmoral, de csak legyintek egyet. Az azért nem volt nagy teljesítmény. Inkább csak azért voltam kiemelt versenyző, mert a többi az ellenkező nemből indult. Owen, Malfoy, Grosiean, és még sorolhatnám napestig… – És lássuk be, nem szívesen ennék a kis tányérodból, miután otthagytad.
- Drágám, már azóta utánam eszel, amióta rájöttél, hogy hová megy a pöcök – mondom neki okosan, majd a menüt kezdem fixírozni. Nem okvetlen akarom, hogy ez a prűd gyökér végig itt rontsa a levegőt. Minerva még rendelni is pofátlanul tud, amitől elvigyorodok a saját menümbe.
- A féltékenységtől zöld arcom egy jeges fehércsokoládét kér, már csak az összhang kedvéért is!
- Nekem pedig egy csésze feketetea lesz, cukor nélkül, egy csepp tejjel – rendelem. Sosem rajongtam a túlzottan édes dolgokért, a teám meg aztán pláne ne legyen édes. Melegben meg amúgy is csak a hülyék öntik magukba a jeges dolgokat. Minél hidegebbet iszol, annál inkább meleged lesz utána. Minerva megvárja, amíg a pincér elhúzza a csíkot, majd már folytatja is.
- Fájt a fogad a kiválasztottra, innen a jó modor, Lott? – kérdezi vigyorogva. – De Weasleybe beletört a bicska, ha jól sejtem.
- Úgy érted Potterre? – kérdezem felhúzott szemöldökkel. – Bottal se, köszönöm szépen. Én néha tényleg elcsodálkozom azon, hogyan sikerült eddig túlélnie annyi aggyal – forgatom meg a szemem. Néha előfordult, hogy hallottam, ahogy a vizsgák előtt Granger szóról szóra rágja a tananyagot Weasley meg Potter szájába, és mondanom sem kell, nem volt imponáló.
Mire befejezem már meg is jelenik előttünk a két csésze. Komótosan kavarok egyet a teámon, miközben várok Minervára.
- Nem akarok a pozitív gondolkodás szobrának tűnni, de idén úgy saccolom, mindenki indul majd valami posztért a csapatban. Gondolod, hogy elég hegyes a könyököm ehhez a körhöz? És még mielőtt elhamarkodnád, szeretném, ha emlékeznél arra, Lott, hogy nem mindenki tud olyan bájosan érzéketlenül mások lábán állni, mint te.
Elmosolyodok a bókra, és még egy szalutálásra is futja a kanalammal. Aztán viszont a kérésének fejet hajtva nem sietem el a választ.
- Őszintén megmondom Balmoral, nem vagy rossz játékos, de a legjobb sem, akit láttam. Milyen posztra is akarsz nevezni? Hajtónak kicsit lassú vagy, terelőnek meg rohadt magas – nézek végig rajta. – Az elsőre megoldás lehet egy gyorsabb seprű, viszont azt leszámítva szerintem nem sok mindent tehetsz. Gondolkoztál már azon, hogy őrző legyél? Az esetleg még működhet, de a fogóságról már most tegyél le – csóválom meg a fejem. Őszinte véleményt kért, én pedig legjobb tudásom szerint igyekezetem ezt megadni neki, eleget téve a kijelentésének, miszerint kevesen tudnak olyan egyszerűen és mindenféle bűntudat, vagy lelkiismeret furdalás nélkül így kivesézni másokat, mint én.

[Őszintén megmondom Balmoral, nem vagy rossz játékos, de a legjobb sem, akit láttam. Milyen posztra is akarsz nevezni? Hajtónak kicsit lassú vagy, terelőnek meg rohadt magas.]

                                                     
                                                    Louise&Minerva

Kanalazgatás közben úgy döntök, nem merülök bele jobban Louise téves elméletébe a magánéletemről – egyébként is történelmi pillanat, hogy egy következtést rosszul vont le. Elteszem ezt ínségesebb időkre. A kedves kis gesztusa tökéletesen illik hozzá, remekül felvezeti a véleményét, ami bárki mást kellemetlenül érintene. Ugyan meg kellene acéloznom az önbecsülésem, ehelyett az őszinte válaszra koncentrálok.
- Őszintén megmondom Balmoral, nem vagy rossz játékos, de a legjobb sem, akit láttam. Milyen posztra is akarsz nevezni? Hajtónak kicsit lassú vagy, terelőnek meg rohadt magas.
Vizslató tekintete egy pillanatra megszakítja a szavak láncát, még pont vissza tudom fogni a pici, vitriolos megjegyzésem. Nem lenne épp sportszerű, hogy a témánál maradjak, elvégre a kritikát fogadni kell, nem bírálni.
- Az elsőre megoldás lehet egy gyorsabb seprű, viszont azt leszámítva szerintem nem sok mindent tehetsz. Gondolkoztál már azon, hogy őrző legyél? Az esetleg még működhet, de a fogóságról most tegyél le.
A parádésan felépített monológ nem sok kívánni valót hagy maga után – majdnem az összes pontban megemelem a kalapom a teáját iszogató Louise előtt. Nem sokat javít az esélyeimen a tény, hogy a nyáron a seprűmet legfeljebb portalanításra használhatom, ami, mondanom sem kell, nem tartozik a hagyományos kviddics elemei közé. Már épp elkezdenék magyarázkodni a szokásos mosolyommal, de akkor szembetalálom magam Louise várakozó tekintetével, és egy rövid sóhaj után teret engedek inkább a valóságnak.
- Először is, köszönöm az észrevételeket, Lott, biztos vagyok benne, hogy behatóan megismerted a legjobb játékosainkat. – cinkosan elvigyorodom, majd egyből visszaevezek az udvarias vizekre – A fogó posztját eleve kizárhatjuk, nem csak a képességeknek vagyok híján, de a szándéknak is. Tehát akkor marad a hajtó, terelő és őrző. Mivel mindkettőnk nagy szerencséjére közös nyelvet beszélünk, megkímélhetjük magunkat attól, hogy elmagyarázzam a baseball és más labdajátékok mibenlétét, viszont örömmel jelenthetem be, hogy ezeket élénken űztem az elmúlt hónapokban. Tehát elvileg mindháromban hasonlóan teljesítek, bár elismerem, a nem épp törpe-növésem lehet akadály… de lássuk be, a Weasley ikrek sem voltak épp gnómok, szóval ez nem egyértelműen kizáró ok.
Gondolatban futok tovább a fonálon, menet közben lelkesen belekortyolva az italomba, amelyben mostanra a Titanic békésen hajózhatna keresztül: minden jég elolvadt. Kopogok kicsit a kanállal az üvegen, aztán újra megszólalok, most már egyértelműen fellelkesülve a spekuláción. Kevés ember véleménye tud annyira befolyásolni, mint Louise, illetve még kevesebb embernek hiszem el.
- Tudod, Lott, sokan biztos megkérdeznék, honnan jött ez a hirtelen hülye elképzelésem, miszerint játszani akarok, és teljesen igazuk lenne. És tudod, miért nem fontos ez mégsem? A dekoratív terembe, amelyet ugyebár az arcodnak építenek majd, kell egy kupa, amin a nevem van, már csak azért is, hogy legyen valami, ami versenyt csilloghat az arcoddal.  Mindenképp intézkedni fogok, hogy egymás mellé kerüljenek, elvégre ha nem lenne az előbbi, nem létezne az utóbbi… Szóval azt mondod, az őrző posztja lenne a legesélyesebb? –Ha ilyen jól haladunk, hamarosan újra előveheted a kis ruhádat.

                                               

Minerva Balmoral

♦♦♦

Miután kifejtem a véleményem iszok egy kortyot a langyosra hűlt teámból. Soha életemben nem rajongtam a kviddicsért, a repülésért meg még annyira sem, de Balmoral nem lőtt mellé, amikor az én véleményem kérte ki. Ha a játékot nem is kifejezetten élvezem, analitikus a gondolkodásmódom. Látok valamit és azt szétcincálom. Elég volt őt is néhány alkalommal repülni látnom, hogy tudjam miről beszélek. Na, meg igaz, ami igaz.
- Először is, köszönöm az észrevételeket, Lott, biztos vagyok benne, hogy behatóan megismerted a legjobb játékosainkat – vigyorodik el, mire csak legyintek.
- De tényleg csak a legjobbakat - teszem még hozzá, ameddig gondolkozik a folytatáson. Lassan ideje lenne összegeznem, hogyan is állok kviddicsezők tekintetében. Kedveltem őket, na! Egyszerűek voltak, csak szexelni akartak meg egy barátnőt, akit mutogathatnak. A tökéletes párosítás a silány érzelmi világom mellé.
– A fogó posztját eleve kizárhatjuk, nem csak a képességeknek vagyok híján, de a szándéknak is – ért egyet, mire újra bólintok. Nem szakítom félbe, mert még a végén elfelejti a nevét is. A griffendélesekkel mindig óvatosan kell bánni. - Tehát akkor marad a hajtó, terelő és őrző.
- Kikezdhetetlen a logikád, Minerva – húzom gúnyos mosolyra a szám. – Gyakoroltál a nyáron?
- Mivel mindkettőnk nagy szerencséjére közös nyelvet beszélünk, megkímélhetjük magunkat attól, hogy elmagyarázzam a baseball és más labdajátékok mibenlétét, viszont örömmel jelenthetem be, hogy ezeket élénken űztem az elmúlt hónapokban. Tehát elvileg mindháromban hasonlóan teljesítek, bár elismerem, a nem épp törpe-növésem lehet akadály… de lássuk be, a Weasley ikrek sem voltak épp gnómok, szóval ez nem egyértelműen kizáró ok.
- A Weasley ikreknek olyan dinamikája volt, hogy azt nem hiszem, hogy két másik ember reprodukálni tudná valaha is – vonok vállat. Mindig is lenyűgöztek. Ha olyan Weasleyket kellett mondanom, akiket el tudtam ismerni, azok ők ketten voltak. Sokan még csak nem is sejtették milyen komplex varázslatok bújtak meg egy-egy ostobának tartott termékük mögött. Zseniálisak. –Visszatérve rád, javasolnám, hogy ez esetben tényleg az őrzői pozíciót pályázd meg. Hajtókén a seprűt is jobban meg kéne tudnod ülni – teszem még hozzá, majd megiszom az utolsó kortyot is teámból. Minerva itala úgy néz ki, mint amiből még alig fogyasztottak, pedig csak elolvadt benne a jég, és a sok szájjáratás miatt még nem itta le.
- Tudod, Lott, sokan biztos megkérdeznék, honnan jött ez a hirtelen hülye elképzelésem, miszerint játszani akarok, és teljesen igazuk lenne. És tudod, miért nem fontos ez mégsem? A dekoratív terembe, amelyet ugyebár az arcodnak építenek majd, kell egy kupa, amin a nevem van, már csak azért is, hogy legyen valami, ami versenyt csilloghat az arcoddal.  Mindenképp intézkedni fogok, hogy egymás mellé kerüljenek, elvégre, ha nem lenne az előbbi, nem létezne az utóbbi… - magyarázza. Szeretem az összetett körmondatait, és azt hiszem ez most egy burkolt bók volt.
- Bármikor nagyon szívesen – válaszolom neki őszintén, de hogy mégse essek ki a szerepemből, azért az arcomon felvillan a gonoszkás Lott-mosoly. Valahogy kényelmetlen lett volna nélküle. Sokszor éreztem úgy, hogy Minerva is azt a játékot játssza, amit én. Sosem tudtam róla száz százalékig eldönteni, hogy ő is olyan halovány tudással rendelkezik az érzelmekkel kapcsoltban, mint én, vagy ez csak simán a hős-griffendéles szellem, ami beszél belőle.
- Szóval azt mondod, az őrző posztja lenne a legesélyesebb? – kérdezi meg még egyszer.
- Egyértelműen – válaszolom, majd beledobom a filtert az üres csészémbe és betolom azt az asztal közepére. – Ajánlom, hogy bekerülj, mert akarok venni még egy szurkolólány ruhát.

[Azt meghiszem, Lott.]

                                                                  

                                                    Louise&Minerva

- Azt meghiszem, Lott. – vigyorgok az utolsó megjegyzésén – De aztán ugrálj is benne egy kicsit a meccseken… biztos vagyok benne, hogy a Roxfort egyből több vonzalmat érezne a mugli sportok iránt.
Most tűnik csak fel, Louise menet közben megitta a teáját. Szöget üt a fejembe egy merész gondolat – teljesen lázba jövök tőle. Felhúzom a térdeimet, laza törökülésbe helyezkedem, gondolom, kávépartnerem nem kis megrökönyödésére. Felkapom a teljesen elolvadt italom, és egy gyors húzással megiszom. Nem álltatom magam azzal, hogy elegáns volt a gesztus, de nincs vesztenivaló időnk, ki akarom használni a most jött lendületet. Csapódik a pohár az abroszon, szinte ezzel egy pillanatban, mint a startpisztolyra meginduló futók, megjelenik mellettünk az ideges pincér. Halványan rángatózó szemöldöke elárulja, nagyon szívesen megszabadulna már tőlünk.
- Végeztek? – kérdezi hideg tónusban, hevesen pislog. Nem nehéz megmondani, most épp fontolgatja, melyik részleten háborodjon fel még jobban.
- A kávéval igen, köszönjük. Azonban lenne még egy utolsó kérdésem! – kacsintok rá, miközben kifizetem az italokat – Mondja csak, ön szerint milyen színű szurkolólány mez állna jól a hölgynek? Mit szól a vöröshöz? Vagy túl provokatív lenne…?
- Már elnézést…! – mered ránk látványosan, de még nem végeztem. Bőven elég sótlannak tűnik ahhoz, hogy ne ártson meg neki egy kis szemtelenség.
- Az arckifejezéséből ítélve rettentően provokatív. Kiváló, tényleg! Lott, hallottad az urat, a vörös tökéletes lesz.
A pincér türelmét vesztve elviharzik, gondolom, lesz témája az elkövetkező tíz évre. Az ilyen alakok még az unokáiknak is elmesélik, ha valami történt velük. Az iménti ötletem még mindig parázslik a fejemben, egyre inkább sürgetve afelé, amiről már azt hittem, lemondtam.
- Rendben! Azt mondtad, szükségem lesz egy gyorsabb seprűre. Vágjunk bele! Nem számít, ha őrültség, ez az itt őrült ötletek legjobb pillanata!
Felpattanok, majd a táskámban kezdek matatni, gondolom, még a szokásosnál is nagyobb káoszt idézve elő benne, de szerencsére viszonylag hamar ráakadok a kis prospektusra. Kirántom a lomok közül, megcsillan a nap a hányingerkeltően rózsaszín szórólapon, amely akciót hirdet versenyseprűkre. Eredetileg el sem akartam fogadni, hiszen már nem lesz rá szükségem, de az osztogató boszorkány olyan szívszaggatóan nézett rám, hogy hamarosan a zsebemben foglalta a helyet – most azonban új értelmezést kap. Louise felé fordulok, érzem, hogy az arcomon szétterül a szokásos mosolyom, fűt az izgalom heve. Meglengetem előtte a lapot, aztán végül inkább leteszem elé, nem kevésbé diadalmasan. Gyanítom, ember még nem örült ennyire egy kis fecninek, amiről most fejjel lefelé olvasom a bolt helyét és az akció idejét.
- Pontosan fél óránk van odaérni, Lott! Kapd fel a kis táskádat, veszünk egy új seprűt, még ha egy tömegen is kell átverekednem magam odáig!
Míg várom, hogy mellém érkezzen, a táskám pántját babrálom, izgatottan toporgok, hintázom a lábamon. Nagyiék bűntudatának bizonyítékát nem is költhetném jobb dologra ennél – zavart tekintetük boldoggá teszi majd a pillanatot, mikor a kezembe foghatom végre. Biztosan kirázná őket a hideg a gondolatra, hogy az ő tökéletes világukban van egy unokájuk, aki a seprűt nem seprésre akarja majd használni.
- Gyere, Lott! Az évszázad leglelkesebb új őrzője már alig fér a bőrébe!

Minerva Balmoral

♦♦♦

- Azt meghiszem, Lott. De aztán ugrálj is benne egy kicsit a meccseken… biztos vagyok benne, hogy a Roxfort egyből több vonzalmat érezne a mugli sportok iránt – vigyorogja Minerva.
- Elhiheted, hogy csak egyféle sport érdekelne, ha felvenném – mondom neki olyan megszokott Lott-lekezelő stílusban. Ezután a Minnie csak felhúzta a lábát és magába döntötte azt a tetemes mennyiségű édes vizet. Őszintén megmondom, nem tudom, hogy fértek el a széken a lólábai. Még jó, hogy nem volt karfa. Viszont amint bevágta középre a poharát, már vetült is az árnyék az asztalunkra, jelezve, hogy megjött a pincérünk, az előző savanyú arckifejezés pedig még mindig demonstrálva volt a képén. Édes pofa.
- Végeztek? – kérdezte, mire csak én bólintottam neki, bár nem tudtam Minervának vannak-e még tervei. Az viszont biztos volt, hogy a pincér melyik opciónak örvendene.
- A kávéval igen, köszönjük. Azonban lenne még egy utolsó kérdésem! – Érdeklődve figyelem, ahogy Balmoral sikeresen paprikázza fel és hozza zavarba már ezzel a félmondattal is a pincért. – Mondja csak, ön szerint milyen színű szurkolólány mez állna jól a hölgynek? Mit szól a vöröshöz? Vagy túl provokatív lenne…? – Nem mutatom, hogy különösebben meglepne a kérdés, hanem csak hűen a szerepemhez kacéran felmosolygok a pincérre.
- Már elnézést…! – Ó, joy! Hát, imádtam a palit. Elég volt kettőt pislognom is hozzá és már keresztben álltak a szemei.
- Az arckifejezéséből ítélve rettentően provokatív. Kiváló, tényleg! Lott, hallottad az urat, a vörös tökéletes lesz.
- Ó, igen, az tökéletes lesz – mosolyogtam fel. Miután Minerva fizet, a férfi már el is tűnik. Azt hiszem ennyi szemtelenséget még sosem tapasztalt egy nap alatt, és kibukott nála a mutató. Talán még karriert is vált, és akkor még segítettünk is neki.
- Rendben! Azt mondtad, szükségem lesz egy gyorsabb seprűre. Vágjunk bele! Nem számít, ha őrültség, ez az itt őrült ötletek legjobb pillanata! – szakít ki hirtelen Balmoral a pincér után való révedésemből, mire csak rámeredek. Csak kérdőn bámulok rá, mire felpattan, és a táskájában kezd matatni, mint valami kisgyerek. Akármekkora zsiráf is, félig így is eltűnik abban a táskában. Kezdtem azt hinni, hogy tágító bűbáj van rajta, mint az én iskolatáskámon. Hülyén nézett volna ki egy rohadt nagy hátizsák a ruháimmal párosítva, szóval maradt ez a variáció. Végül Minerva az arcomba tol valami rózsaszín lapot, amit addig nem tudok elolvasni, amíg le nem teszi elém. Szóval seprűvásár. Ám legyen. - Pontosan fél óránk van odaérni, Lott! Kapd fel a kis táskádat, veszünk egy új seprűt, még ha egy tömegen is kell átverekednem magam odáig!
- Szörnyű nagy szerencséd van, Balmoral – állok fel, majd a vállamra kanyarítom a kistáskám és előveszem a pálcám, hogy összezsugorítsam a könyveimet. – A tömeg helyett oda hoppanállak. – Azzal felemeltem a szórólapot és jól megbámultam a rajta lévő üzlet képét, meg a címet is a fejembe véstem.
- Gyere, Lott! Az évszázad leglelkesebb új őrzője már alig fér a bőrébe! – toporogja, mire csak megforgatom a szemem és megragadom a karját.
- Ha lehánysz, te tisztítod ki a ruhám – figyelmeztetem még utoljára, majd megpördülök a sarkamon.

[Ha lehánysz, te tisztítod ki a ruhám.]

                                                      
                                           Louise&Minerva

A szörnyű nagy szerencsével tudnék vitatkozni, elvégre nem fűznek olyan vidám emlékek a hoppanáláshoz, mint amire Louise határozott fellépése gondolni enged, de a lehetőség valóban sokkal jobb, mint odáig futni. Felsóhajtani sincs időm, máris megragad öt erős ujj, tulajdonosuk pedig efféle kedves megjegyzéssel vezeti fel a gyomorforgató kalandot.
- Ha lehánysz, te tisztítod ki a ruhám.
Válaszolni akarok, esetleg megjegyezni, hogy ha kell, inkább vele a hátamon megyek odáig, ha egy mód van rá, de persze esélyem sincs – már préselődöm is a kényelmetlen képzeletbeli csőben. Sosem rajongtam az utazás szűkös formáihoz, eleinte az ezzel járó kellemetlen rémképek miatt, később azonban lapot húztam a tizenkilencre a magasságommal is. Alapvetően nem éltem meg hátránynak soha, megmaradt mégis az a képzetem, egyszer majd pont emiatt ragadok be valahová. Ezen persze a hoppanálással együtt járó kényelmetlenségek nem sokat enyhítenek.
Hamar véget ért az élmény, feltűnt előttünk a Kviddics a javából. Pár pillanatig győzködnöm kellett ugyan magam, miszerint nem vagyok rosszul – kevés kínosabb dolog jut eszembe, mint valóban elhányni magam Louise Lott előtt. Még egy sárkánnyal is szívesebben néznék szembe, mint ezzel a balszerencsével.
- Ugyan, Lott… - préseltem ki magamból egy vigyort, feltehetően hamuszínű arccal – Ez a szoknya úgyis túl hosszú a tőled megszokotthoz képest.
Nem állítom, hogy ez volt életem legcsípősebb megjegyzése, a skálán közelebb állt az elsózotthoz, mint a pikánshoz, de visszabillentett a jelenbe. Az órám alapján negyed óra múlva zárnak, erre utalt a kirakatban bőszen pakoló eladó látványa is.
- Hát, akkor előre! – mosolyogtam újra kontrollban, majd első seprűjüket megvásárlókat megszégyenítő bizonytalansággal belevágtunk.
Ha bárki végighallgatja a kérdésáradatot, amivel a megszeppent eladót elárasztottam első körben, nyugodtan hihetné, soha az életben nem volt még seprű a kezemben. Végtelennek tűnő részletek és fejtegetések után a versenyrészleghez kísért minket, ahol nagyszerű kép tárult elénk: seprűk minden méretben, színben és anyagban.
Egy seprű kiválasztása persze nem olyan bonyolult és hosszadalmas folyamat, mint egy pálcáé, de az ötödik verzió megülése után (minek keretein belül többször kellett minden eleganciát nélkülöző pózokba meredve vacillálnom a kényelmen és hasonlókon) kezdett a helyzet arra emlékeztetni. Persze, mindez elég szórakoztató kommentárral zajlott, az eladó, avagy bemutatkozása után Beth, nem volt olyan könnyen zavarba hozható, mint a pincér.
-… na és ez? – kérdeztem a hetedik példányt felmutatva.
- Jó döntés, ha előtte levágjuk a lábad térdtől lefelé. – jegyezte meg jókedvűen hunyorogva, majd néhány újat nyomott a kezünkbe.
- Rendben, talán nőttem egy leheletnyit a legutóbbi seprűvételem óta, - ismertem el kelletlenül – de hát végül is kinek van szüksége lábszárakra a játékhoz, nem igaz?
A borzasztó megjegyzésem után tovább folytatódott a kutatás, aminek azért akadtak emlékezetes pillanatai. A kilencedik jelöltnél sikerült fejjel lefelé fordulnom, tökéletes példában illusztrálva, milyen egy inkompatibilis seprű és lovasa.
- Ismerd el, nagyon csinos taktika volt! – nevettem aztán magamon a kaland után, Louisenak magyarázva – Nem is lenne hülyeség ráhozni a frászt az ellenfélre egy-egy ilyen akcióval.
Mikor már mindhárman kiörömködtük magunkat, kezdett a dolog kissé aggasztóvá válni, elvégre a bolt jó részét teszteltem már. Még javában tartott a tanácskozás a probléma megoldását illetően, mikor kiszúrtam a helyiség túlsó felében elhelyezett példányokat – ezek hosszúsága megfelelőnek látszott.
- Mi a helyzet ezzel? – kérdeztem az egyiket kézbe véve, és el is öntött az ilyenkor szokásos izgalom. Egy vidám elsős kifejezésével meredtem Bethre, ujjaim között a sötét nyelet forgatva.
- Remek kialakítás, versenyzésre tervezett gyorsulás, - kezdte sorolni az eladó a jól csengő tulajdonságokat, és mivel jó eséllyel pályázom Trelawney helyére a mindig bejövő negatív jóslataimmal, érkezett is a végszó -… szóval nagyon elegáns férfimodellt választottál.
- Férfimodell? – kérdeztem vissza csodálkozva.
- Az bizony. A legújabb Supernova Gentleman.
„Férfiasan tökéletes!” – hát persze, mi más is lenne a befutó, ha nem a tökéletes csajozós seprű.

                                                          

Minerva Balmoral

♦♦♦

Mikor kinyitottam a szemem pontosan ott álltunk, ahová képzeltem magam. Elengedtem Minerva kezét és már indultam is volna el, ha hátranézve nem látom meg Minnie hulla fehér arcát. Hupsz. Nekem is beletelt némi időbe, mire hozzászoktam a hoppanáláshoz, főleg, mivel nem sokszor volt hozzá szerencsém azelőtt, hogy saját magam tudtam volna.
- Na, legalább hányni nem hánytál – jegyeztem meg miközben még mindig a fejét bámultam. – Bár valljuk be, nem ez a legelőnyösebb színed.
- Ugyan, Lott – kezdte és valami mosolyszerű dolgot próbált vicsorítani rám. – Ez a szoknya úgyis túl hosszú a tőled megszokotthoz képest.
Felhúzott szemöldökkel méltattam a marha béna hozzászólását, majd lenéztem a szoknyámra. Teljesen átlagos szoknya volt, sőt ízlésesen rövid.
- Na, ha már visszakaptad a látásod, és nem fenyeget, hogy lehányod a saját cipőd, akár mehetünk is – dobtam hátra a hajam, majd a bejárat felé indultam.
- Hát, akkor előre! – zárkózott fel hozzám Minerva, majd le is hagyott, ahogy a lólábaival lépdelt az üzlet felé.

Őszintén megmondom a világomról nem tudtam már a hetedik seprű kipróbálása után. Egy padon ültem az üzlet hátuljában és a combomon már több mint három pár könyök-karika volt. Lassan kezdtem tisztelni az eladólányt, aki még mindig töretlen mosollyal válaszolgatott Balmoral kérdéseire.
- Nekem biztos nem lesz, ha itt döglök meg az unalomtól – mormoltam halkan a lábas poénra, majd megmozgattam a sajátjaimat, csak hogy történjen már végre valami.
A következő kísérlettel Minerva a feje tetejére állította a világot, szó szerint.
- Ha más nézőpontra vágysz, kifejtem a véleményem – mondtam neki, majd előre hajolva löktem egyet a fején, hogy lendületbe hozzam.
- Ismerd el, nagyon csinos taktika volt! – halandzsázta, majd lemászott arról a seprűről, csak, hogy jöhessen a következő. – Nem is lenne hülyeség ráhozni a frászt az ellenfélre egy-egy ilyen akcióval.
- Inkább próbálj meg fennmaradni végre egy seprűn – javaslom, majd hátradőlök a bolt falának. – Nagyjából az is érdekesebb lett volna, ha az unokahúgom tamagotchijával játszok. Ismét muszáj volt rájönnöm mennyire hidegen hagy engem ez a sport. – Majd utána trükközhetsz, meg foroghatsz. Még gurkót is bűvölök neked, hogy legyen mi elől menekülnöd – ígértem neki.
Minerva átsétált a bolt másik sarkába, majd egy egész szép darabbal tért vissza. Végre nem tűnt nevetségesen rövidnek a seprű a lábához képest, és nem volt szilvaszínű.
- Mi a helyzet ezzel? – kérdezte az eladólányt, aki betéve tudta az összes seprűről a mézesmadzagos ismertetőt.
-… szóval nagyon elegáns férfimodellt választottál. – Na ez tetszett. Minerva képe meg aztán még inkább.
- Nem tudom hol itt a probléma. Látsz te valahol melleket? – kérdezem az eladólány gonoszkásan vigyorogva.
- Férfimodell? – kérdezett vissza Minnie, mire a lány visszanézett rá.
- Az bizony. A legújabb Supernova Gentleman – bökött a névre a seprű elején.
- Ez lesz a tökéletes? – kérdeztem felpattanva és reménykedve, hogy végre elszabadulunk ebből a viaszszagú lyukból.

[Ez a hal bizony élni fog.]

Louise&Minerva

Mielőtt bármi lehetőségem lenne alaposan belegondolni abba, hogy én itt tulajdonképp mit is választottam ki, már ott állok egy fültől-fülig vigyorral, kezemben egy férfiaknak reklámozott seprű, és szerelmes vagyok. Mit vagyok, az érzés kölcsönös, a nyél vidáman bizsereg, jókedve rám is átragad, rögtön repülök vele egy alacsony kört, gondolom, a közönségem hatalmas megkönnyebbülésére, elvégre nem volt egyszerű szülés.
- Tökéletes! Imádom! Ő az igazi! – ujjongok leérkezve, ezúttal teljesen egyenesen.
Beth őszinte sóhajjal jutalmazza a mutatványt, ami gyanítom, nem a képességeimnek, inkább annak köszönhető, hogy végre megtaláltuk a megfelelő járgányt.
Miközben fizetek, élvezettel gondolom végig a várható reakciókat, amelyek otthon a „Nahát, ez egy…seprű?-től a „Tényleg erre költötted a szülinapi pénzedet?!”-ig terjed majd.
Mikor a boltból kilépünk, annyira boldog vagyok, hogy szerintem a seprű nélkül is simán tudnék repülni, de ehelyett vidáman ballagok Louise mellett.
- Köszönöm a segítséget, Lott! Tudom, hogy nem rajongsz kifejezetten a lelkes hálálkodásért, de minden tiszteletem, amiért kibírtad ezeket a tantaluszi kínokat. Ha a következő kviddics-sztáros randidon esetleg valaki ezúttal, a csodával határos módon, kérdéseket is feltenne, már fogsz tudni részletekkel szolgálni a legújabb modellekről… a férfiakon kívül, persze.
Sasszézom párszor, egyre távolabb kerülünk a bolttól, Louise arcán a kifejezés pedig azt jelzi, nem is lehetne boldogabb ettől a ténytől. Mikor a sarkon végleg eltűnik mögöttünk a szenvedéseinek eddigi színtere, ránézek a karórámra, ami arról árulkodik, hogy megérkezett a sofőröm.
- Hé, Lott, meghálálhatom egy fuvarral? Apám értem jött, és bár én imádom a koraesti felháborodott mugli tekinteteket, amelyek a mágikus dolgokra szegeződnek, ő ezt tartja a biztonságosabbnak. Tudom, hogy tudsz hoppanálni, az emlék még elég… élénk, de ha valami hagyományosabbra vágynál, szívesen elviszünk.
Képzeletbeli cilindert emelek előtte, felnézve veszem észre, hogy ugyanott vagyunk, ahol pár éve először találkoztunk. Érdekes, mennyi minden megváltozott azóta, a kör épp visszatért önmagába.
Akkori énem néz farkasszemet a kis Louiseval, szeme ugyan büszkén szikrázik, hiába gondolja komolyan a nagy szavakat, a háta mögött biztosan meghúzódó anyja túl magas fal, olyan fajta, amely kizárja a napfény lehetőségét is. Ezért mondja hát durcásan:
- Hát csak figyelj, és meglátod! Ha nem is én leszek a Roxfort történelmének legfiatalabb kapitánya, egyszer elég nagy leszek, és akkor majd meggondolod magad és nekem fogsz szurkolni! Erre akár mérget is vehetsz!
A tömeg akkor tovább sodort bennünket, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem váltottam valóra a vagdalkozást, bár valahol megnyugtat, hogy túl sok mindenben nem maradtam le a céljaimtól – és persze még mindig várok az első troll miniszterre.
- Emlékszel, Lott? Itt kezdődött. – mutatok körbe az egyébként egyáltalán nem érdekes utcaszakaszon – Sajnos ezúttal nincs közönség, de talán így jobb is. Vedd meg azt a szurkolói mezt, méghozzá vöröset, mert idén lesz is okod viselni. Na, hölgyem, jöhet az a fuvar?
Bizony, elsőéves Minnie, a remény hal meg utoljára. És nem, nem fogom azzal elrontani ezt a szép napot, hogy hozzáteszem: mindig a legrosszabbkor.
Ez a hal bizony élni fog.

Köszönöm a csodás játékot, Louise!