A Bölcsek Köve

Jimmy K. Quinton rovata a Sunday Prophet című hetilapban. Különböző, első sorban tudományos, másodsorban pedig társadalmi témák fejtegetése. Új cikk minden vasárnap, Quinton professzor pennájából.

[Egy tömegmanipulációs kísérletről]

Egy tömegmanipulációs kísérletről

Tömegmanipuláció. Az utóbbi, zavaros években senki sem kerülhette el, hogy belefusson ebbe a dologba. Mert egyszerűen képtelenség volt. Erre használták a médiumokat, az iskolát, de még a munkahelyeket is. Az eredmény több száz halott boszorkány és varázsló, közülük rengeteg gyerek.
Nem volt azonban elég, hiszen egy újabb tömegmanipulációs próbálkozást élhetett át mindenki. Ezúttal azonban az elkövető cseppet sem árulkodott olyan profizmusról, amit elődei képviseltek a maguk barbár módján.

Az egyik reggelen bizonyára sokaknak feltűnhetett az a randalírozás, ami Nagy-Britanniában mindenfelé, főként a legfontosabb csomópontoknál, s nagyobb és ismert birtokoknál történt. Az azt megelőző éjjelen ugyanis – ennek többek között magam is szemtanúja lehettem – házimanók tucatjai szemetelték tele az utcákat, városokat, és mások birtokait.
A szeméthalom, amit valaki olyan fontosnak tartott közölni, hatalmas betűkkel, büszkén hirdeti magáról, hogy ez az „Új Címjegyzék”, ami persze már önmagába is nevetséges tényező. Szakítottam hát időmből azért, hogy megvizsgáljam, a kedves szemetelő (a házimanók nyilvánvalóan nem saját szórakozásukra szemeteltek, hiszen általában inkább éppen ennek az ellenkezőjét végzik) mit is vetett pergamenre. A megfelelő szakirodalmak újratanulmányozása mellett alaposan kikutattam, miről is szól ez.

Senkit ne tévesszen meg, természetesen ennek a firkálmánynak – bár a szemét még mindig megfelelőbb szó rá – köze nincs sem az Aranyvérűek Címjegyzékéhez, a valósághoz pedig még annyira sem, bármily hatásvadász akart lenni az, aki szemetelésre utasította a manóit. Nincs is annál igénytelenebb közlési forma, mint amikor szórólapokat szórsz el a levegőben, mint olcsó reklámot, hátha akkor tényleg nálad vásárolnak. Az ugye egyértelmű, hogy a halálfalók bukása után senkinek nincs mersze arra, hogy a nevét vállalja egy ilyen íráshoz. Aki ezt tette, viszont nem csak a nevét nem vállalta, hanem még azt sem, hogy tisztességes módon kinyomtattassa. Elődje, aki az 1930-as években adatta ki ennek a valódi kivonatát, legalább arra vette a fáradtságot, hogy a primitív listáját könyv formátumban adja ki, s emellett egyéb tartalmat is szolgáltatott. Mindenféle tanáccsal látta el a családokat, hogy hogyan tartsák meg aranyvérűségüket, a testvérházasságok nagy örömére. A vandálnak viszont még erre sem volt képe. Egy igénytelenül összerakott vezetéknév lista, az általa aranyvérűnek tartott családokról. Bizonyára azt gondolhatta, hogy neki „joga van” a szabadsághoz, és a szólásszabadsághoz. Hiszen mi más jelképezné a legjobban a szabadságot, mint az, ha teleszemeteled Roxmorts utcáit? A kedves alkotó ezt valami magasztos, hősi tettként képzelte el. Igen szegényes intellektusa és lelki világa miatt azonban inkább szánalmas és elkeseredett próbálkozás, hogy a saját baráti körét megpróbálja felemelni a semmiből, s ismételten azt tegye, amit az elődei is: lehúzni a fejlődni kívánó varázslótársadalmat a barbár, sötét középkor világába, szintjére.

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy minden igyekezete ellenére, hogy saját kilétét titkolja, rengeteg apró, árulkodó jelet hagyott, ami alapján minimális erőbefektetéssel ki lehetne deríteni kilétét. Nem sok olyan család létezik, akik több manónak is képesek munkát adni, pontosabban, ahol szükség van egyáltalán ennyi manóra. Emellett az elkövető nyilvánvalóan bukott halálfaló, aki valamiért megúszta Azkabant, és tisztázta magát a vádak alól. Vagy pedig nincs olyan hatalmi pozícióban, ami miatt megengedhetné magának, hogy kiadassa a maga kis... listáját. Tehát olyan személy szemetelte szét Nagy Britanniát, aki mindenképpen a listán található családok közül valamelyikhez tartozik, ezen kívül vagy felmentették a halálfalói vádak alól, vagy pedig még gyerek. A rejtőbűbájai elég ügyesek, tehát nem egy képzetlen varázsló vagy boszorkány csinálta.

Így tehát, a hosszúra nyúlt felvezető után elérkeztünk a lényegi részre, mégpedig az iromány tartalmára. Döbbenetes az a primitív ostobaság, amivel szembesültem, mikor megszámoltam, hány nevet is listázott a szemetelő. Olybá tűnik, elődje nagy hatással volt rá, hiszen még arra sem vette a fáradtságot, hogy valós adatokat közöljön. Annyira ragaszkodott az alapműhöz, hogy nem csupán nem írta meg saját elképzeléseit a vér tisztaságáról (ahogyan azt az 1930-as években kiadott kötetben olvashatjuk), hanem még a nevek pontos számát is megtartotta! Pontosan 28 név szerepel rajta, éppen úgy, ahogyan az eredeti irományban is. Mellékesen megjegyzem, a 28-as szám számmisztikailag az ellentmondások száma. Először sikereket ígér, másodjára viszont a biztos bukást. Amilyen sikereket ért el – a maga köreiben – az első kiadvány, úgy bukik el ez a firkálmány. Az alkotó láthatóan egyáltalán nem konyít a számmisztikához (pedig ezt egy harmadikos Roxfortos diák is tudja, ha felvette ezt az órát), különben bizonyára eltér ettől a számtól, és akkor talán megpróbál valós adatokat közölni.
Ebből kiindulva megint csak roppant érdekes, hogy az aranyvérűnek titulált családok listája nem hogy csökkent, de még nőtt is. Ez egy igazán fantasztikus eredmény abból a szempontból, hogy említés sincs rengeteg, ősi családról, akik a hagyományok szerint megtartották aranyvérűségüket. Például az Abott, a Longbottom, Shacklebolt, vagy éppen az Olivander családról. Mintha soha nem is léteztek volna. S annak ellenére pedig, hogy kivette a kihalt Kupor házat (az ifjabb Barty Kupor halálával a ház teljesen kihalt), a szintén nem létező Rovovle família neve még mindig ott szerepel. Thorfinn Rovovle Azkabanba kerülésével (súlyos mentális zavarai ellenére) a család kihalt, utódja ugyanis nincs.

S ugyan a helyükre berakott néhány magát aranyvérűnek valló családot (például az Infernalokat, Crakokat, Monstrokat, és a Pierce-eket), rejtély számomra egy név, amiről őszintén nem tudom, hogy mégis mi keresnivalója van itt. Természetesen nem ismerhetem mindegyik családot. Nem minden család került be a történelemkönyvekbe, ahogyan azt például a Lumpsluck család tette. Nem minden családnak van világhíres borászata, ahogyan például a Malfoyoknak. Azonban – lévén az okmányaimban az aranyvérű szó szerepel, s neveltetésem lévén ismernem kellett minden fontosabb, és kevésbé fontosabb család nevét – mit keresnek itt a Palmerek, azt én tényleg nem igazán értem. Természetesen nem adtam fel. A számomra amerikaiasnak hangzó nevet felkutattam, először az angol anyanyelvű, majd az egyéb országok névjegyzékében, de sehol még csak egy lábjegyzetet nem találtam róluk. Az egyetlen, akit találtam, egy mugli énekesnő, de őt is csak azért, mert láttam a mugliknál az arcképét az egyik állóhelyükön, ahol a tömegközlekedésre várnak.
Elnézést kérek a Palmer család tagjaitól, ugyanis én nem ismerem őket, és semmit nem tudok róluk. De ez nem így működik. Bárki is írta ezt, valamiért ragaszkodik hozzá, hogy elhitesse az emberekkel ezt a hazugságot. Azt várta, hogy az emberek majd, mint a birkák, kiváltképp ezekben a zavaros időkben beveszik azt, amit leírt. Ezt úgy nevezik, mint a történelem szándékos meghamisítása. Rengeteg olyan történelmi eseményről tudunk, ahol máig nem tiszta, mi is volt pontosan, éppen az ehhez hasonló félrevezetések miatt. S az eredeti névjegyzéknek is ez volt a célja – a valóság meghamisítása. Csupán az abból volt profibb, hogy – alpári és ostoba tartalma ellenére – valódi könyvet írtak hozzá, s sikerült örökké fennmaradnia. Valahol sajnálatos, hogy tulajdonképpen én adom meg számára a legnagyobb reklámot ezzel a cikkemmel, de azt hiszem, vállalható a dolog, ha cserébe eloszlathatom a butaság és a birkaság fellegeit.
Tehát, a Palmerek. Kik ők? Miért nem szerepeltek az előző jegyzékben? Miért nem szerepelnek egyetlen jegyzékben? Miért nem hallott róluk soha senki semmit sem? A válasz egyszerű. Az alkotó azt szeretné, ha a Palmereket elismernék aranyvérű családnak. Hogy mi okból, az ebből nem derül ki, viszont abban egészen biztos vagyok, hogy a Palmer család egyáltalán nem aranyvérű.

Természetesen semmi probléma nincs azzal, ha valaki nem aranyvérű, sőt! Ez valójában egy nem létező fogalom. Az aranyvérűség nem létezik. Ez egy kitalált fogalom – elitisták találták ki. Ugyanúgy, ahogyan a különböző kutyafajtákat. Ma, akik kutyatartásra adják a fejüket, igyekeznek „fajtatiszta” kutyát beszerezni, hiszen elhiszik, tényleg elhiszik, hogy ezek nemes, erős, egészséges állatok. Valójában viszont az emberek találták ki őket, nagyjából százötven éve, csupán a saját szórakoztatásukra. Ennek eredményeként a fajtatiszta kutyák egytől egyig betegek és rövid élettartamúak, olyan születésük óta rajtuk lévő betegségek miatt, amit a tenyésztésük eredményezett. Az aranyvérűség éppen úgy kitaláció, ahogyan a kutyafajták.
Ez a lista pedig nem más, mint más családok kiközösítése saját maguk életéből. A valóság viszont egyáltalán nem olyan, ahogyan azt a „szerző” képzeli. Ezzel a primitív listával legfeljebb annyit ér el, hogy a többi család fogja kiközösíteni azokat, akiknek a nevük itt szerepel.

Adhatunk-e hitelt annak, aki mugli papírt használ, de közben aranyvérűségről papol? Annak, aki a szolgáival szemetelteti össze egész Nagy Britanniát ahelyett, hogy maradandót alkotott volna? Aki hanyagul összekapkod egy listát, s nem veszi a fáradtságot még arra sem, hogy a saját adatai pontosak legyenek? Aki a holtakat nem veszi ki, de hozzátesz olyat, akinek nincs keresnivalója közöttük? Aki azt állítja, az arany nem fakul, de valójában folyton azt teszi? Aki nem hisz nekem, kérdezzen meg egy koboldot a Gringottsban. Biztosan elmagyarázza majd, hogy miért ér most kevesebbet a széfjében tárolt aranyrúd, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt.

Természetesen nem állt szándékomban a fent említett családok egyikét sem megsérteni, különösképpen a Palmereket. A cikk pedig nem gyerekes sértődésből született, amiért sem az Olivanderek, sem a Quintonok nem szerepeltek rajta. Az első ismert Quinton ugyanis egy sikeres mugli orvos (gyógyító) volt, nincs okom szégyenkezni miatta. Szeretném inkább, hogy az olvasóim használnák a legnagyobb értéküket, ami megadatott nekik – nem a varázspálcájukat, hanem az eszüket. Manipulálni próbálták az ősi aranyvérű családokat éppúgy, ahogyan azokat is, akiknek ehhez semmi közük. Irányítani akartak mindenkit, hogy majd valamikor ismét úgy ugorjanak egy bukott, tisztázott halálfaló parancsára, ahogyan ő fütyül.
Azt sem kétlem, ha van olyan, aki nem ért velem egyet. Ha bármi hozzáfűznivalója van a témával kapcsolatban – vagy egyszerűen egy mágiatudományos kérdése lenne valamivel kapcsolatban - , küldjön egy baglyot a Vasárnapi Próféta szerkesztőségébe, s következő lapszámunk végén megválaszolom azt.

[A mágia és a muglik viszonya]

A mágia és a muglik viszonya
1. rész: ősi kultúrák

Ahogyan egyik olvasói levelemre is válaszoltam, a következő témánk a muglikkal, pontosabban a varázsvilággal való viszonyukkal kapcsolatos. Egyik olvasóm ugyanis a papír keletkezését említette meg, melyet tévesen bár, de a varázsvilág sikerének tudott be. Bár feltételezése nem volt alaptalan – ugyanis az írás megjelenése elősegítette a mágiatudomány rohamos fejlődését.
A cikksorozat, melynek több része is következik még, első sorban informatív jellegű, ahol a mára kialakult kultúrális, valamint társadalmi problémák kialakulására szeretnék rávilágítani. Úgy hiszem, kötelességünk ismernünk történelmünket, a régen történt események ugyanis még ma is hatással vannak, még a közelmúltban történtekre is.
Mindazonáltal tartózkodom a vélemények formálásától. Tekintsék ezt rövid történelemórának, ha az úgy tetszik, amiben kifejezetten egy kérdésre keressük a választ. Hogyan viszonyulnak a muglik és a varázsvilág egymáshoz?

A varázserő megjelenéséről máig nincs általánosan elfogadott vélemény. Egyesek szerint egyenlő az emberiséggel, azonban pusztán arra használták, amire a kor embereinek szüksége lehetett. A túlélést elősegíthette, ha a csoportokban akadt egy-egy mágiatudó, s biztosíthatta például a vadászatok sikerét. A mágia első nyomaira barlangrajzok, s temetkezési szokásaik utalnak. Barlangrajzok alapján feltételezik, hogy a varázslatot a vadászat elősegítése mellett arra is használhattak, hogy megelőzzék a nem kívánt terhességeket. Némelyik neandervölgyi maradvány pedig különös vágásokra, csonkításokra utal, amiért azt feltételezik, hogy holtjaik húsát különös ceremóniákkal elfogyaszthatták, ezzel magukhoz ölelve az illető szellemét, ami így “bennük él”.
Az első írásbeliség pedig már ezekben az időkben is jelen volt. Az úgynevezett képírás jelképeket teremtett. Ezeket első sorban barlangok falán, s némelyik fegyveren jelent meg, s nem is írásként, hanem inkább képvarázsként tekintettek rá. A rajzok nagyon vázlatosak, s folytonosan mozgó, történő eseménysorokat örökítettek meg vele. Nem a kép a lényeg, hanem felrajzolásának folyamata. Valós írásnak azonban ez még nem tekinthető, viszont tény, hogy rendkívüli erővel hatott a szellemiségre.

Mások inkább úgy vélik, hogy csak később, az első civilizációk megjelenésekor alakult ki a mágikus fogékonyság, s az ősi idők emberei csupán babonáktól, kialakult szokásoktól s hallucinogén növényektől (ezeket bizonyítottan keresték és használták) hittek egy természetfeletti erő, a mágia létezésében. Azonban szerintük nem volt szó valós, igazi mágiáról. S holott az írás kialakulása előtti időkből is találtak mágiára alkalmas eszközöket – ilyenek például a kőkörök, amiket csillagászati megfigyelésekre használhattak, de bizonyos sírhelyeknél is találtak mágiára utaló jeleket, a legtöbb feltárás szerint komoly mágiát csupán az íráskialakulása után használtak.

Az írás kialakulása, mint fentebb már utaltam rá, a legfontosabb eleme lehetett a ma ismert mágia megjelenésének. Az első civilizáció, akik a mai értelemben vett írást használtak, a sumérok voltak, akik Mezopotámia déli részén éltek, a képírást pedig felváltotta az ékírás. Ekkoriban még főleg agyagtáblákra írtak. A hegyesre vágott fa vagy nádvesszőkkel (kalamus), még a friss agyagba karcolták bele az apró, szög formájú írásjeleket.
A legteljesebb ókori irodalmi mű, a Gilgames-eposz, a Sa naqba imuru (“Aki a mélységet látta”) szintén agyagtáblákon maradt fent. Ezeket főleg töredékekben találták meg, a történetek viszont összefüggenek, helyenként kiegészítik egymást, ezért kétség sem fér összetartozásukról. Az uruki epikus ciklus eme darabja a mezopotámiai mitológia legfontosabb művévé vált. Részben akkád nyelven, részben pedig asszír, babiloni, valamint hetita fordításban találtak rá.

A Gilgamesh-eposz egy agyagtáblán fennmaradt részlete

A történet Gilgames királyról szólt, akit kétharmadrészt isteni, egyharmadrészt emberi alaknak írnak le. Édesanyja az eposz szerint Ninszun istennő, aki jelentős tiszteletnek örvendett a korban. Gilgames célja a halhatatlanság megtalálása. A cél eléréséért emberfeletti tetteket visz véghez. Felépíti Uruk falait, s elhatározza, hogy olyan tornyot épít, ami az egekig, az Istenek honáig ér. Hogy megakadályozzák, egy bizonyos Enkidu nevű vademberhez küldik el Innana templom főpapnőjét, hogy szelídítse meg, és vegye rá arra, hogy küzdjön meg Gilgamessel. A sokáig tartó küzdelmük során azonban képtelenek legyőzni egymást, ugyanolyan hatalommal és erővel rendelkeznek, így végül Enkidu és Gilgames barátságot kötnek.
Az eposz továbbá szól arról, hogy Gilgamesnek miféle hatalma volt. Barátjával legyőzik a szent cédruserdő rettegett őrét, Humbabát, majd Innana istennő égi bikáját. Rengeteg szó van Gilgames varázserejéről, amivel arra kényszeríti Uruk városának fiait, hogy tegyenek az ő kénye és kedve szerint. Arról is szó van a történetben, hogy Gilgames varázserejét különböző varázseszközökből nyeri, ezek azonban megsemmisülnek, amikor az alvilágba hullanak.
Ezek után barátja, Enkidu leszáll az alvilágba, hogy visszaszerezze Gilgames varázseszközeit.
 Önfeláldozása miatt azonban nem tud visszatérni, ezért Gilgames utána megy. A tenger fenekéről megszerez egy bizonyos életgyökeret, ami halhatatlanságot kölcsönöz neki, azt azonban elrabolják tőle. Végül sikerül visszahoznia barátját az alvilágból, azonban már csak a testét tudja megmenteni, az életét nem.
Kétség sem fér Gilgames, Uruk ötödik királyának létezéséről, neve ugyanis nem csak az eposzban szerepel. Különböző, gazdasági könyvelési okmányokban is fellelhető a neve, amikben főként áldozatokat mutattak be neki. Lévén az eposz szerint csupán az alvilágban vált “teljes mértékű istenné”, tehát ezután érte el a vágyott halhatatlanságot, cseppet sem kizárt, hogy még évszázadokig élt. A történetek beszámolnak sorsának további folyásáról, miszerint barátja elvesztése után már nem a halhatatlanság titkát kereste (hiszen erre már szert tett), hanem éppen ellenkezőleg. A halál titkát kutatta. Varázshatalmáról további történetek adnak bizonyítékot. Varázseszközei főként hangszerek, dobok voltak, amivel hatalmat tudott gyakorolni az egyszerű muglik felett. Ez körülbelül az Imperio átokhoz hasonlóan működhetett, azzal a különbséggel, hogy egész tömegeket volt képes hatalma alá hajtani. Zsarnok uralkodó volt, a rengeteg, isteni származást bizonygatni próbáló titulus ellenére azonban mégis ember.

Gilgamesh ábrázolása kegyetlen uralkodóként

Ami egészen biztos, hogy a papyrus feltalálása után a mágiatudomány rohamos fejlődésnek indult meg. Elég csak elolvasni az erre vonatkozó szakirodalmat, például Gyasi Tuau: Fáraók és Mágia az ősi Egyiptom világában című művét.
Az ősi Egyiptommal foglalkozó könyvekből kiderül, hogy a muglik, valamint a boszorkányok és varázslók viszonya egészen más volt. A varázsló-gén megjelenése egy családban nem riadalmat és pánikot keltett, hanem egyfajta áldásnak tekintették. Akár a legszegényebb családokból is kikerülhetett egy tehetséges boszorkány, aki így jobb életkörülményeket biztosíthatott önmagának és családjának. A kor kultúrájában rendkívül jelentős volt a hierarchia, főleg Egyiptomban. Gilgames módjára a varázslók erejük révén hatalomra kerültek, s isteni származásúnak kikiáltva magukat fáraóként uralkodtak. Ha pedig egy rossz sorsú, alacsonyabb rangú családba beleszületett egy boszorkány vagy varázsló, akkor mindenképpen megérte neki a fáraó szolgálatába állni, és például papként vagy papnőként elhelyezkedni.
A muglik így többé-kevésbé elnyomottá váltak, azonban fontos megjegyezni, hogy a boszorkányokkal és a varázslókkal az alá és felé rendelt szerepek ellenére egy közösséget alkottak. Azok az emberek, akikben mágiára utaló jeleket találtak, ugyanúgy kivették a részüket a munkákból. Segítettek a tudományos munkákban, jóslatokban, csillagászatban a varázstalan tudósoknak, vagy éppen biztosították a jó termést, a kisebb gyermekhalandóságot, gyógyítók voltak, vagy papok, és temetési szertartásokat is végeztek. Ezek kivétel nélkül olyan feladatok, amik nem igényelnek jelentős fizikai megterhelést. Minden egyebet, például az öntözőcsatornák kialakítását, a földművelést, a kézműves, valamint kereskedői foglalkozásokat, az építkezéseket kivétel nélkül muglik végezték, s csupán nagyon kevesen voltak, akik például írnokok vagy tudósok lehettek.
A papirusz tehát, mivel mágiatudók nem végeztek ilyen munkákat, mugli találmány, amit mugli kezek a szabadon termő papiruszsásból készítettek. Az ókori egyiptomban pedig már hieroglif írást használtak, bár ez első sorban díszírás volt.

Ez a világrend azonban nem maradt örökké így. A varázslók arrogánssá váltak, a muglik pedig túlzottan elnyomottakká. Egyiptom új-birodalmi időszakában a papi méltóságokat már nagyobb részt muglik töltötték be, akik a hatalmukat saját leszármazottjaikra örökítették. A varázstudók pedig az állami feladatokat látták el. Az ó-egyiptomi birodalom már túllendült fénykorán, amihez első sorban a folytonos háborúskodás vezetett. A hadsereg már nagyobb részt külföldi zsoldosokból állt, a királyi kincstár pedig emiatt, és a templomi adományok miatt jelentősen megcsappant. III. Ramszesz egyiptomi fáraó még egy stabil rendszert örökölt, de vagyonát hamar eltékozolta. Részben a hadsereg finanszírozása miatt, hiszen rengeteg támadást indítottak birodalma ellen, részben pedig az építkezések miatt. Az ő nevéhez fűződik a Medinet Habu-i templom, ami Thébában található. Minden építmény közül ebben a városban ez maradt fent a legjobb állapotban.
Annak ellenére, hogy a tengeri népek rengetegszer megostorozták Egyiptomot, mindig sikerült győztesen kikerülniük, habár minden szövetségesüket elpusztították, ezzel legyengítve őket. Eltűnt a Hettita birodalom, a környező vidékeket pedig megszállták. Ramszesz fáraó varázserejét nagy valószínűséggel első sorban erre fordíthatta, s többek között ez felel személyének meggyengüléséért is.
Ily módon a vallási vezetők fokozatosan, de képesek voltak függetlenedni az uralkodói hatalmaktól, s idővel Amon papjai a földek jelentősebb részét, a művelhető földterületek mintegy kétharmadát is megszerezték. A termés jelentős része így a mugli Amon papok tulajdona volt. Ez végül az első mugli lázadást eredményezte, ami végül az uralkodói hatalom elgyengüléséhez, és a papi állam kialakulásához vezetett.

Külön figyelmet érdemel, hogy az ókorban a fejlettebb kultúrákból fejlődött ki a feketemágia még ma is ismert, s sajnos alkalmazott valósága. Érdekes megfigyelés, hogy minden olyan néphez társítható legalább egy nagyobb hatású, sötét felfedezés, ahová a papiruszt importálni tudták. A piramisok titkai például még ma is sok problémát okoznak az átoktörői szakmában elhelyezkedőknek, a görög Herpo pedig kitenyésztette az első baziliszkuszt.
Az ókori mugli irodalom rengeteg példáját megmutatja a varázslat megjelenésének, s legfőképpen azt, hogy hogyan boldogultak mellettük, vagy éppen ellenük. Az emberek pedig nem csupán egymással osztoztak a világon, hanem a mágikus fajokkal és teremtményekkel. A kor embereinek természetes volt például egy nimfa látványa, a természetfeletti erőket, s az ezzel a hatalommal bíró emberek létezését pedig ténynek tekintették.
Fontos megemlíteni a vallások jelentőségét. Ezeket természetesen azért találták ki, hogy magyarázatot adjanak a létezésre, a mágia különböző megtestesüléseit (legyen az mágikus hatalommal bíró ember, vagy éppen egy sárkány felfedezése) pedig bizonyítékként könyvelték el. A kormányzók szintén képesek voltak úgynevezett csodákra (a muglik szava a varázslatra).
Rengeteg esetben a varázslók maguk is hittek az isteni létezésben, azzal a különbséggel, hogy önmagukat egyfajta leszármazottnak tekintették. A különböző kultúrák más és más vallásokat alakítottak ki maguknak, hiszen mindannyiuk másként élték meg a dolgokat. Jellemzően az ókori kultúrákat a politeizmus, azaz többistenhit dominálta, egészen az időszámítás előtti első évezredig. Ekkor kezdett el a többi vallással szemben álló monoteizmus, azaz egyistenhit szélesebb körben terjedni (holott a keleti vallásokban már i. e. 3000 évvel fellelhető ez a vonal), ez pedig végül a zsidó vallás kialakulásához vezet. A zsidó nép pedig ugyan évezredek óta jelen volt, a kutatások szerint ugyanis rokonságban állnak az első mezopotámiai civilizációval, nagy részüket rabszolgasorba állították. Maradék részük Izraelbe vándorolt ki.
Az ókori irodalom muglik által máig kedvelt műve, a Biblia beszámol egy valós történelmi személyről, aki ezen nép királya volt. Az írások szerint egy bizonyos Isten parancsára egy próféta kente fel királlyá. Ez azért volt jelentős, mert ő volt az első mugli uralkodó. Egyiptomban a theotratikus állam tényleges megvalósulásáig kizárólag varázslók, s szintén mágiával bíró leszármazottjaik uralkodtak. A többi fejlett birodalomban pedig, például Görögországban az arisztokrácia különböző formái jelentek meg (ami az aranyvérűség kialakulásához vezetett), akik szintén varázslókból és boszorkányokból álltak, s egészen addig voltak hatalmon, amíg a demokrácia fel nem váltotta azt. Tehát egyenesen vérlázítónak hatott, hogy egy próféta, isteni sugallatra hivatkozva felkenjen valakit a zsidó nép királyának.

Saul király és az endori boszorkány találkozása, egy mugli festő ábrázolása alapján

A biblia szerint Saul király célja nem a zsarnokság, hanem az erkölcsi útmutatás volt. Mágiatörténészek szerint azonban a mágusok hatalmát akarta visszaszorítani azáltal, hogy megakadályozza egy újabb varázslók által vezetett állam létrejöttét. Uralkodása kezdetén szerény és kiegyensúlyozott embernek írják le, aki rengeteg háborút vívott meg – sikerrel. Ugyan az államigazgatási tervei nem voltak a legpraktikusabbak, a háborúzáson kívül máshoz nem nagyon értett, sikerült olyan hadsereget is felállítania, ami kihívás volt a kor varázslóinak. Elkezdték kiirtani a boszorkányokat és a varázslókat, , s legyőzte a filiszteusokat is. Végül úgy sikerült legyőzni, hogy olyan átkot bocsájtottak rá, ami teljesen eltorzította személyiségét. Ennek hatására először a hatalom maga részegítette meg, amit a Biblia úgy ír meg, hogy beképzelt lett saját sikereire. Emlékoszlopot állítatott magának, s egyre görcsösebben kapaszkodott bele hatalmába. Letért az eredeti útról, amit kijelölt magának, s immáron nem az erkölcsi útmutatás, hanem egyedül a hatalom és a vérszomj motiválta, s félelmetes zsarnokká vált. Végzete az lett, hogy egy fileszteusok elleni csatában a Gilboa hegyen megölték három fiát, s hogy ne essen fogságba, inkább öngyilkos lett a saját kardjába dőlve.
Törekvései azonban így is sikeresek voltak. A környező népektől teljesen eltérő vallást népszerűsített, utódjaként pedig egy másik muglit, Dávidot jelölték ki, így nem léphetett varázsló a helyére. Megalapozta a mágiamentes, muglik által vezetett királyságokat, amik később egész Európára kihatottak.

Cikkem ezen szakasza befejeződött. A folytatás a következő lapszámban olvasható, ahol bővebb szó lesz az arisztokrácia kialakulásáról, a római birodalom varázslók elleni háborújáról, a nyugati máguskultúrák kialakulásáról, valamint a középkori boszorkányüldözésekről. Ha valakinek kérdése van, vagy csupán véleményt szeretne formálni, küldjön baglyot a szerkesztőségbe.

_______________________________

Edit: Külön köszönet a segítségért Morgannek, akinek remek ötletei voltak, valamint Caelnek, az átellenőrzésért.