Hideg, mint a jég

[Hideg, mint a jég]

Hideg, mint a jég
Florean Fortescue fagylaltszalonja
1998. június 30

Louise Lott

°°°

A Kviddics a javából sportbolt úgy két perc sétára lehetett Florean Fortescue fagylaltszalonjától. A korábbi nagy tömeg úgy tűnt megfutamodott a hőségtől, és árnyékos helyre menekült, így nekem is könnyebb volt szemmel tartanom a gyerekeket. A fiúk Reg új seprűjét csodálták, melyet kilencedik születésnapja alkalmából kapott tőlem. Hosszan győzködés után sikerült csak rávennem az unokaöcsémet, hogy mondjon le a Tűzvillámról szőtt álmairól.
- Még csak kilenc éves vagy – mondtam neki. - Előbb tanulj meg rendesen repülni, és majd akkor keress meg, ha már beválogattak a házad kviddicscsapatába! 
A hiszti elmaradt, és ahogy lenni szokott, az utcára érve már az volt a világ legjobb seprűje. Az utca Reg hangjától zengett, ahogy a pontos paramétereit sorolta újdonsült szülinapi ajándékának. Caroline és én pár méterrel lemaradva követtük őket, azonban teljesen máshol járt az eszem.
Közel két hónapja találkoztam először Louise Lottal, a béke első napján. A találkozásunk már kevésbé volt békés hangvételű. Én azonban úgy váltam el a lánytól, hogy azt hittem soha többé nem látom már. Tévedtem. Rá egy hónappal a munkahelyemen futottam vele össze, és mint ahogy az első alkalommal, akkor is bajban volt, és megint csak én segítettem rajta. Nem egészen tudom megmagyarázni mi vitt rá, hogy kihúzzam a csávából, hiszen meglehetősen idegesítőnek és szemtelennek tartottam őt. Azt hiszem azt is, mint a legtöbb jócselekedetemet, a bátyám miatt tettem. Akkor már tényleg azt hittem, hogy utoljára látom a dühös vöröst, és jobb is lett volna, ha úgy alakult volna. A sorsnak viszont még mindig tervei voltak velünk, mi pedig újból találkoztunk.
Csupán fél órája történt, hogy ismét megpillantottam a zöld íriszeket. A lány olyan hatással volt rám, mint amilyet utoljára Natalie mellett éreztem. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szememet, és valósággal megbabonáztak hosszú, karcsú combjai. Szégyelltem magam, amiért ilyen vágyakat ébresztett bennem egy nálam jóval fiatalabb lány, ugyanakkor idegesített, hogy pont ő ébresztette fel a bennem szunnyadó sárkányt. Próbáltam utálni őt, az idegesítő replikázásai miatt, a tiszteletlensége miatt, hogy nem úgy tekintett rám, mint ahogy azt a rangom megkövetelte volna. Azonban egyre jobban próbáltam elnyomni a iránta érzett vonzalmamat, annál erősebben gondoltam a vörös hajára, amint szemérmetlenül rövid szoknyáját verdeste.
Fortescue fagylaltozója az Abszol út közepén helyezkedett el. A szalon híres volt a hatalmas választékáról, és a méretes adagjairól. A terasz mindig tömve volt, és ha az ember egyszer megkóstolta Florean fagylaltját, nehezen állt meg egy gombócnál.
Reg és Matt lehuppantak egy távoli asztalhoz, a seprűt pedig gondosan lehelyezték annak közepére. Caroline a nyakamba csimpaszkodva ült a karomon, és onnan figyelte a több száz ízű és színű fagylalttal teli dobozt. Nem tudott választani.
Ekkor ért utol minket Louise, kezében a frissen vásárolt bagolycsemegés szatyorral. Caroline egy mosollyal köszöntötte őt, és örült, hogy megtalált bennünket a lány.
- Akkor hát… Szia, ismét!
Nem elég, hogy köszöntésem meglehetősen sutára sikeredett, még csak igaz sem volt. A kisállat-kereskedésben ugyanis annyira meglepett a Louiseszal való találkozás, hogy elfelejtettem köszönni neki. Szerettem volna bemesélni magamnak, hogy csak Caroline miatt vagyok hajlandó szóba állni a dühös vörössel. Akkoriban talán még el is hittem ezt…
- Milyen fagyit óhajtanak a hölgyek? – kérdeztem. – Én az igazat megvallva, nem igen tudok választani. Azt viszont tudom, hogy Reg és Matt mindig ugyanazt kérik, igaz Cara? Csokoládé és karamellás sárgadinnye. Ha jól emlékszem, te nem nagyon vagy oda a csokoládéért, Louise.

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Őszintén csodálkoztam saját magamon. Nem vallott rám, hogy ilyen irracionálisan viselkedjek. A kis kékszemű szörny teljesen a kisujja köré csavart. Mikor Max véglegesen hátat fordított nekem, még álltam ott néhány másodpercig, és bámultam utánuk. Egy kérdés zakatolt csak a fejemben, mégpedig, hogy: mi a jó fene volt ez? Végül megpördültem a sarkamon és visszasétáltam a bagolycsemegékhez, hogy időhúzás képpen kiválasszak még valamit Mediumnak.
Szükségtelen alapossággal néztem végig minden rekesz tartalmát, összehasonlítva a színt, a méretet, az árat és bármi mást, amit csak találtam. A baj csak az volt, hogy amint a következőre néztem, már el is felejtettem az előzőt.
Shafiq első ránézésre egyáltalán nem volt karizmatikus. Az ember szeme simán átsiklott felette, amikor a semmilyen színű öltönyeiben a Minisztérium forgatagában járt kelt. Aztán megszólalt, és minden létező illúziót lerombolt, akárcsak egy fél mondatával is. Olyan keserű volt, hogy komolyan innom kellett volna rá. Csípős megjegyzések, és arrogancia – ebből volt a teste hetven százaléka, és nem vízből. Ezt majdnem le is mertem volna fogadni.
Aztán a kezébe nyomsz egy gyereket és vitorlásnak öltözteted, mire valószínűleg annyira kiesik a komfortzónájából, hogy egy egészen más oldalát is megmutatja. Mit ne mondjak, tényleg vagy bipoláris volt, vagy én voltam teljesen megbolondulva tőle. Bár a kettő nem zárja ki egymást. Plusz valószínűleg tényleg legalább akkora érzelmi analfabéta, mint én. Pont ugyan olyan nemes egyszerűséggel tapos bele mások lelki világába, mint ahogy én szoktam.
Még szebb a dolog, ha az ő szintjére redukálom magam, és onnan próbálom elképzelni mit lát belőlem. Azért elég nagy pofa kell, hogy szegény tizenéves lánykák önbecsülését tiporja a porba. Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan csinálja, mert tényleg ekkora bunkó, vagy csak simán fel sem éri ésszel. Kétesélyes volt a dolog, bár a szándékosságban legalább mindig van valami szexi.
Az intelligens, de érzelmileg nem éppen a csúcson lévő embereknek meg van az a sajátosságuk, hogy végtelenül cinikusak, és bunkók tudnak lenni. Ami, mint olyan nem volt éppen visszataszító számomra. Ezt pedig maximálisan el tudtam képzelni Shafiqről. Maximálisan.
Na, jó ez szánalmasan szar poén volt, ráztam meg a fejem és belelapátoltam a kis fém lapáttal a csont alakú falatkákat egy másik zacskóba. Nem különösebben néztem, hogy mit választok, csak a körülöttem állók furcsa pillantásaiból eszméltem rá, hogy valószínűleg már kínosan régóta meredek a csemegékre.
Kikerülve két kölyköt, akik a kaják alatti ládák tartalmával szemeztek, elindultam a kassza felé, bár még mindig nem különösebben hoztak lázba a környezetemben végbemenő események. Nagyjából olyan lehettem, mint Lüke Lovegood, amikor valami nem létező lényt kutat a klubhelyiség közepén.
Elég nagy barom voltam, és nem értettem még mindig az indokát, hogy miért is mondtam igent. Ha a józan eszemre hallgatok, Shafiq egy jó nagy nemet érdemelt volna, és különösképp nem volt kedvem szócsatákat veszteni sem. Viszont tudtam, hogy a legostobább és legőszintébb indokom még mindig az idióta kíváncsiságom volt.
- Adhatok még valamit? – kérdezte az eladó, mire csak rámosolyogva megráztam a fejem. – Huszonkilenc sarló lesz. – Felé nyújtottam az előre leszámolt összeget, majd már fogtam is a zacskóimat, hogy végre magam mögött hagyjam a hangzavart, meg a rohangászó gyerekeket.
A dilemma viszont maradt. Még mindig itt volt a lehetőség, hogy fogjam magam és dehoppanáljak a fenébe. Veszek egy jó könyvet, vagy egy újonnan kiadott szakiratot és hagyom az egészet.
Úgy döntöttem adok magamnak még ötpercnyi gondolkozási időt, és addig átsétálok a Czikornyai és Patzához, hátha találok valami érdekeset.
Pechemre viszont a könyvesbolt felé bolyongva pont sikerült kiszúrnom Caroline szőke haját a tömegben, így, hogy Max karján ült. Már majdnem a fagyizóban voltak. Ecc-pecc-kimehetsz. Legyen fújtam ki a levegőt, és nekiálltam követni őket. Ha hinnék a sorsban, akkor biztosan arra kenném, hogy pont sikerült meglátnom. Így viszont kénytelen voltam beismerni, hogy a saját akaratomból gyorsítottam fel a lépteimet. Talán némi félsz volt bennem, hogy Caroline netaláltán észrevesz a tömegben és jelenetet rendez.
Mikor végre én is beléptem az üzletbe, ők már a sorban álltak. Annyira még nem voltak sokan mögöttük, hogy hatalmas pofátlanság legyen beállni Max mellé, meg különben sem érdekelt nagyon, szóval csak megjelentem az oldalán.
- Akkor hát… Szia, ismét! – köszönt Max, mire villantottam az irányába egy mosolyt. Aztán pedig már fordultam is a kínálat felé. Fortescue-nál sosem tudtál elég időt sorban állni tapasztalatom szerint ahhoz, hogy minden címkét végigolvass és értelmezz. Plusz, még ha sikerült is az egyik alkalommal, a következőn már biztosan változik a sorrend és néhány új íz is bekerült a pultba. – Milyen fagyit óhajtanak a hölgyek? – kérdezte.
- Sosem tudok választani. Te milyet eszel? – kérdeztem vissza kíváncsian. Caroline valószínűleg még inkább szín szerint választ, mint íz szerint, szóval az ő véleményére nem kifejezetten adtam volna.
- Én az igazat megvallva, nem igen tudok választani. Azt viszont tudom, hogy Reg és Matt mindig ugyanazt kérik, igaz Cara? Csokoládé és karamellás sárgadinnye. Ha jól emlékszem, te nem nagyon vagy oda a csokoládéért, Louise. – Nem tudtam eldönteni, hogy most piszkálódni akar-e, de hátha úgy elembe jövök ismét. Max a kisujja mozdítása nélkül ki tud vetkőztetni önmagamból.
- Itt nincs olyan csokoládé, amilyet én szeretnék – mosolygok fel rá, és még kacsintok is egyet. Aztán viszont úgy döntök, hagyom, hadd gondolkozzon ezen a kis akción, és rögtön Caroline-hoz fordulok. – És te milyet fogsz enni, hmm, Caroline? – kérdeztem tőle lábujjhegyre állva, hogy egy magasak legyünk, így, hogy ő Shafiq kezén ült.

Louise Lott

°°°

Még a mosolya is furcsa volt. Idegen attól a lánytól, akit megismertem. Talán hiba volt tíz perc után ítéletet mondanom felette. De ugyan mire kellett volna várnom vele kapcsolatban? Hatszáz másodperc is elég lett volna hozzá, hogy megfojtsuk a másikat.
- Milyen fagyit óhajtanak a hölgyek? – kérdeztem, mire ő kellemes társalgási stílusban felelt. Ez még különösebb volt.
- Sosem tudok választani. Te milyet eszel?
- Én az igazat megvallva, nem igen tudok választani. Azt viszont tudom, hogy Reg és Matt mindig ugyanazt kérik, igaz Cara? Csokoládé és karamellás sárgadinnye.
A fagylaltokról beszélgettünk, mint két átlagos ember. Különös gondolat tolakodott be a koponyámba. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, apa, anya, és gyerekek. Megborzongtam. Louise túl fiatal volt. A groteszk kép azonban nem akart távozni.
- Ha jól emlékszem, te nem nagyon vagy oda a csokoládéért, Louise.
Igyekeztem visszaterelni a beszélgetésünket a korábbi medrébe, és olyan területekre jutni, melyeket már ismertem korábbról. Azt akartam, hogy kiabáljon velem, hogy sziszegve szitkozódjon, hogy gyűlölje minden porcikámat. Az egész békés fagylaltozás megrémített. Nem voltam tisztában az érzelmeimmel, a vágyaimmal. Évek óta nem tekintettem rá egy nőre sem úgy, mint esetleges társra. Akikhez hozzáértem, mind csupán tárgyaknak tűntek, használati cikkeknek, nem pedig érző, beszélő lényeknek. Szégyelltem magam emiatt.
- Itt nincs olyan csokoládé, amilyet én szeretnék – mosolyodott el, majd kacsintott, melytől ismételten ugrott egyet a gyomrom. Mindezt a félelemnek tudtam be.
- És te milyet fogsz enni, hmm, Caroline?
Cara a nyakamba kapaszkodva a pult fölé hajolt, majd aprócska ujjával a legszínesebb, kék-rózsaszín fagylalt felé bökött. Áfonyás-meggyes vanília, hirdette a fagylaltba tűzött kis tábla. Szinte a gondolattól is cukorbeteg lettem.
- Már csak te és én maradtunk – csúszott ki a számon, ahogy Louise felé fordultam.
Rettenetesen zavart, hogy ennyire kiestem a szokásos szerepemből. Édesanyám mindig azt mondja nekem, hogy három énem létezik. Az idő folyamán én nevet is adtam e három állapotnak: az otthonülő, a munkamániás, és a hétköznapi. Csak így hívom a fázisokat, melyek között nem igen van átmenet.
Pont ez okozta a problémát. Louise mindaddig a „hétköznapi” és a „munkamániás” énemet ismerte. Az előbbi ismérve, hogy gőgös, lenéző, és rettentően tapintatlan tudok lenni, ha éppen abban a fázisban vagyok. Ilyen voltam akkor is, amikor az ostrom másnapján megismerkedtünk a lánnyal. Édesanyám talán ellenkezne ezzel, és tagadná, hogy ilyen is tudok lenni, de tudni kell, hogy ő még sosem látott olyankor. Ő az egyik kiváltó ok, amitől kikerülök ebből az állapotból. Ugyanakkor a „munkamániás” énemet már minden bizonnyal ő is elismerné, hiszen nem győzi mondogatni nekem, hogy milyen sokat is dolgozok. Ezzel az énemmel Louise akkor találkozhatott, amikor a Minisztériumban összefutottunk. A komoly, de ugyanakkor illedelmes Maxwell Shafiq talán már egy fokkal szimpatikusabb ember.
Az „otthonülő” akkor tört elő belőlem, ha a családom közelében lehettem. Mindennél fontosabbak voltak számomra, és a társaságukban végre szabadnak érezhettem magam. Ilyenkor elfelejtettem a munkát, azt a tucatnyi bűnözőt, akiket naphosszat hajkurásztam, és elfelejtettem mindent, ami csak a szívemet nyomta. Louise ebben a kiszolgáltatott, felkavart állapotban talált rám. És ekkor kezdődött az érzelmi hullámvasút.

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Szinte szórakoztató volt Max mellett állni. Tapintható volt mennyire kényelmetlenül érezte magát. Mondhatni furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy a fantasztikus személyem éppen melyik aspektusa váltja ezt ki belőle. Nem mondanám, hogy megtört volna jég, inkább csak ingoványos talajra értünk. Nem tudtam, hogy hová kéne tennem őt. A seggfejsége elhozta belőlem is a világi parasztot, ami ismerős volt, és örömteli. Még ha vastagabb is volt a bőr a képén, azért lefogadom, hogyha nem éppen kiszolgáltatott szituációkban találkozunk, szórakoztatott volna a viselkedése. Mindig is perverz örömöm leltem abban, ha méltányos ellenfélre akadtam. Max pedig több mint jó volt. Még nálam is kecsesebben tudott mások lábán táncolni.
- Már csak te és én maradtunk. – Azt hiszem ezt ő sem épp úgy akarta mondani, ahogy kibukott belőle. Nem tudtam eldönteni, hogy most a végtelenül romantikus énje szólalt fel a mélyből, vagy egy csatatérre képzel minket, ahol már csak a másik választ el minket a győzelemtől. Nem is tudom melyik kép volt zavaróbb. Párbajozni talán szívesebben párbajoztam volna vele, mint hogy a szerenádját hallhassam. Sosem vonzottak, vagy nyűgöztek le az efféle dolgok. Felesleges rituális közjátékok voltak azoknak, akik szerették, ha a magánéletükben is jelen vannak az ostoba tettetések és játszmák. Na, meg egy párbaj az tényleg őszinte, ezt már sajnos tapasztalatból is tudtam. Vagy te, vagy ő.
- Lehet a tiéd az elsőbbség, nem ragaszkodom hozzá – mondom, majd oldalazva beállok mögé. Amúgy sem akarom hagyni, hogy meghívjon. Az csak megduplázná a kellemetlenségi mutatót, és nem is különösebben szeretnék neki tartozni. Meg annyi előnye is volt még a mögötte állásnak, hogy leplezetlenül mérhettem végig. Nyilvánvalóan a lényeg kissé derék alatt volt, és be kell ismerjem, Shafiq hátulról egészen megnyerő volt. – Legalább azt is megtudjuk, hogy te szereted-e a csokoládét – jegyeztem meg, csak hogy kicsit azért tovább húzzam. Valamint azt sem szerettem volna, ha hosszasabb csend áll be közöttünk, mert minél hosszabb, annál kényelmetlenebb.
Caroline már egészen bezsongott úgy vettem észre. Milyen lesz, ha már a cukorsokkot is megkapja. Úgy ficánkolt Shafiq karjában, mint valami kis kukac. De legalább ő biztonságos témának bizonyult, vagy témaelterelésnek, felvetésnek, akárminek… A gyerekek tényleg jó ürügyek.
- Hé, Caroline – szólítottam meg és megint lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássam. – tölcsérben fogod enni a fagyid, vagy olyan unikornisos tálkában? – kérdeztem tőle, hogy kicsit lefoglaljam. Rám nem jellemző módon jelent meg a glória egy másodpercre a fejem felett. Aztán ki is pukkant, ahogy szánt szándékkal Shafiq vállára tettem a kezem, hogy jobban felnyomjam magam egészen az arca mellett. Caroline-nak akartam suttogni, de azt hiszem rá nagyobb hatással voltam. – Ehetnénk egyformából – suttogtam a kis kékszemű szörnynek. – Max biztos vesz neked olyat, ha nem ficánkolsz – ereszkedtem vissza telitalpra és töretlen mosollyal jutalmaztam a kislányt, miközben fél szemmel Maxet figyeltem. Talán egyszer mégis csak kiszakad belőle miért is segített. Legalábbis, ha így folytatja, tudni fogom milyen technikát válasszak a repertoáromból.

Louise Lott

°°°

- Már csak te és én maradtunk.
- Lehet a tiéd az elsőbbség, nem ragaszkodom hozzá. Legalább azt is megtudjuk, hogy te szereted-e a csokoládét.
A vállam fölött hátrasandítottam Louisera. Úgy tűnt felettébb szórakoztatónak találja, hogy összezavarhat engem. Ördögi módon tapintott rá a gyengeségemre, és gondolkozás nélkül használta fel ellenem. A fal leggyengébb részén támadott újra és újra. Játszott velem…
Úgy döntöttem, hogy végre összeszedem magam, és nem hagyom, hogy kikészítsen a kislányos játékaival. Férfiember vagyok, csak nem okoz már komoly problémát egy fagylaltkehely rendelése – gondoltam.
- Nekem egy csokoládé-vanília lesz – böktem ki végül. Minden bizonnyal a két legunalmasabb, legsablonosabb ízű fagylaltot sikerült kiválasztanom a több száz egzotikus közül. A legkevésbé sem érdekelt. Mással voltam elfoglalva addigra…
- Hé, Caroline! Tölcsérben fogod enni a fagyid, vagy olyan unikornisos tálkában?
Egy finom kéz érintése a vállamon. Louise ujjai nyomán zsibbadni kezdett a bőröm. Az idejét sem tudtam volna megmondani, mikor értek hozzám utoljára ily szelíden, és kecsesen. Volt benne valami földöntúli, leírhatatlan finomság. Én pedig azonnal tudtam, hogy többre van szükségem. Azt akartam, hogy máshol is érintsen, simítson, és hogy soha ne engedjen el. És én is érinteni akartam őt…
- Ehetnénk egyformából. Max biztos vesz neked olyat, ha nem ficánkolsz.
Egy tűszúrás volt csupán. Louise hangja egy másodperc tört része alatt magamhoz térített kéjenc sóvárgásomból. A lufi kipukkadt és kattogó kíváncsiság tört rám.
Sosem említettem neki a nevemet…
Egyelőre azonban nem szóltam neki a turpisságról, hagytam hogy kiválassza a fagylaltját, meg az unikornisos tálkát, vagy mit.
- Azt most tedd el, míg szépen mondom – mordultam rá, amikor is tárcája után nyúlt. Rettentően sértette volna a férfiúi becsületemet, ha hagytam volna Louiset fizetni.
Nem érdekelt, hogy ellenkezik-e vagy sem. Kifizettem a fagylaltokat, majd letettem Carolinet és a kezébe nyomtam az övét. A kislány egyből elszaladt unokabátyjai felé, akik még mindig a versenyseprűt csodálták. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha Cara elbotlik és leejti a fagylaltját, de szerencsére a kislány gond nélkül célba ért. Ekkor már tényleg csak ketten voltunk Louiseszal, én pedig kihasználtam az alkalmat és nekiszegeztem a kérdést.
- Honnan tudod a nevem? Sosem említettem neked…

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Ahogy befeszült a válla az tenyerem alatt, az több volt, mint árulkodó. Szerettem tudni, hogy milyen hatással vagyok valakire, Max esetében pedig kezdett egyértelművé válni a helyzet. Ahogy pedig Caroline-hoz beszélve a szemem sarkából őt néztem, nem kerülte el a figyelmem, ahogy összeráncolódott a szemöldöke.
Abból, hogy nem húzódott el, tudtam, hogy inkább a lelki üdvöm miatt marja magát. Legalábbis sejtettem. Hiszen ő volt, Mr. Tökéletes. Tökéletes munka, makulátlan öltözék és kinézet, a hozzá társuló kikezdhetetlen sziklaszilárd személyiséggel. Kivéve, ha mégsem, az még őt is meglepné, talán.
Nekem elég volt kilenchónapnyi megalázás és gyűlölködés, hogy a végére már magam is kezdjem elhinni, hogy a vérem miatt megérdemlem, hogy kirekesszenek és lenézzenek.
Vajon hány évnyi ajnározás, és „jó nevelés” kell ahhoz, hogy Shafiq elhiggye érinthetetlen? Talán elég lenne öt is, de ha jól sejtettem esetében ez inkább huszonöt volt. A társadalom összes elvárását belénevelték, Margaret ismertetőjéből kiindulva.
Miután rendelt vártam, hogy fizessen is, és hogy gyorsabban haladjunk időközben elővettem a saját tárcám. Kókuszos pite, vagy mentás vanília?
- Azt most tedd el, míg szépen mondom – morogja Shafiq, mire csak felhúzom az egyik szemöldököm. A társadalom összes hülyeségét tényleg belénevelték. Sosem szerettem, ha mások fizettek helyettem. Nem szeretem, ha leköteleznek. Onnantól az emberek elkezdenek elvárásokat támasztani feléd. Meghívlak, visszahívsz, vagy meghívlak, de gyere el velem legközelebb is… Minden esetre visszatoltam a tárcám a táskámba, és becsuktam.
- Mentás vaníliát szeretnék – mondtam az eladónak, de nem néztem Maxre. Az e fajta dolgokat nem kedveltem, de jelenetet sem akartam rendezni. Hagytam, hogy fizessen, aztán pedig elvettem a saját kis unikornisos álam, meg az egyik fiú fagylaltját és elindultam az asztal felé, Shafiq-kel a nyomomban.
- Honnan tudod a nevem? Sosem említettem neked… - ragadott ki a kissé morcos hallgatásomból, mire rájöttem, hogy elszóltam magam. Különösebben nem tituláltam nagy baklövésnek, ezért bevártam, hogy az oldalamhoz érjen és felmosolyogtam rá.
- Nem is kellett – kezdtem. – Te ahhoz értesz, hogy az idegeimen táncolj, én pedig az információszerzéshez, ügynök. – Nem akartam többször rákacsintani, hogy erőltetettnek tűnjek, ezért maradtam a sokat sejtető mosolynál. Na, ezt bogozd ki, ha tudod. Persze, ha kiejteném a számon, hogy mikor, vagy éppen hol szereztem az információt, seperc alatt rájönne, hogy Margaret volt olyan kedves, hogy megismertessen kicsit jobban vele.
Viszont csak most értettem meg mennyire ördögi is volt a néni. Tudta, hogy nem kedveljük egymást, de sikerült a kis információ morzsáival felkeltenie az érdeklődésem. Úgy csűrte csavarta a szálakat, hogy észre sem vettem. Elhitette velem, vagy csak magamtól voltam olyan ostoba, hogy elhiggyem, hogy elég okos vagyok, és rájöttem, mit is akar végső célként elérni, de afölött elsiklottam, hogyan.
- Kié a karamellás sárgadinnye? – kérdeztem az asztalhoz érve, miután egy gyors pillantást vetettem az extra fagyira a kezemben.

Louise Lott

°°°

- Azt most tedd el, míg szépen mondom – mordultam a lányra ellenkezést nem tűrően, mire ő némán visszacsúsztatta tárcáját a táskája mélyébe. Felhúzott szemöldökéről tudtam, hogy nem igazán tetszik neki a rendszer, de ez egyelőre nem érdekelt. Voltak dolgok, melyekből nem voltam hajlandó engedni. Az én fejem tele volt az illemtanórák száraz tanaival, melyekhez vaskalapos módon ragaszkodtam, mozdulataim pedig olyan finomak és pontosak voltak, mintha vonalzóval és körzővel szerkesztették volna őket. E tekintetben nem voltam egy túlzottan izgalmas személyiség.
- Mentás vaníliát szeretnék – fordult az eladóhoz a lány.
Még csak rám sem pillantott, ezzel is tüntetve korábbi akcióm ellen. Magam is meglepődtem rajta, de elérte a célját. Még ha csak egy másodperc erejéig is, de elszégyelltem magam. Talán kissé durva voltam – gondoltam.
- Honnan tudod a nevem? – Tettem fel gyorsan a kérdést, mielőtt még komolyan elszégyelltem volna magam. - Sosem említettem neked…
Louise megtorpant, bevárt, és csak azután felelt. Egyáltalán nem volt zavarban, holott reménykedtem benne, hogy ezúttal megfogtam őt.
- Nem is kellett – válaszolta. – Te ahhoz értesz, hogy az idegeimen táncolj, én pedig az információszerzéshez, ügynök.
Szkeptikusan felvontam a szemöldökömet. Rövid mérlegelés után úgy határoztam, nem érdemes belemásznom a fejébe, mágia nélkül is fényt derítek a rejtélyre. Kezemben a két fagylalttal, követtem Louiset az asztalhoz.
Reg és Matt még mindig a seprűvel babráltak, ám időközben becsatlakozott hozzájuk az aprócska Cara is, aki kíváncsian vizsgálta a lakkozott, csillogó-villogó seprűnyelet. Louiseszal kiosztottuk az édességeket, majd leültünk egymással szemben. A gyerekek mintha tudomást sem szereztek volna rólunk, amitől csak sokkal kényelmetlenebbé vált a helyzet. Egyetlen pozitívum volt csupán, mégpedig hogy a folyamatos csacsogásuknak hála legalább nem néma csendben kellett elfogyasztanunk a fagylaltokat.
- Szóval azt mondod, hogy jól informált vagy – tértem vissza korábbi témánkhoz, amint felocsúdtam a mosoly okozta rövidzárlatból. Úgy döntöttem próbára teszem a lányt, és kiderítem ki árulta el a nevem. Bíztam benne, hogy ismét elszólja magát. - És még mi mindent tudsz rólam? Lakcím? Születésnap? Kedvenc szín? A feleségem leánykori neve?
Arcom rezzenéstelen maradt. Vártam a hibát, az árulkodó jelet, bármit amiből kideríthettem az igazságot. Ha volt valami, amit nehezen viseltem, akkor az a tudatlanságom volt.

Maxwell Shafiq

♦♦♦

A felvont szemöldökéből tudtam, hogy elkezdtek forogni a fogaskerekek a fejében.  A fél mosollyal viszont sikeresen eltoltam a kérdéseit, vagy egyéb módszereit, legalább addig, amíg már leültünk. Azért határozottan jót tett a megtépázott egómnak Shafiq kitüntetett figyelme. Régen volt már, hogy bárkin is használtam a sármom. Ráadásul most nem kifejezetten volt vele célom. Egyszerűen csak a szokásos pervert örömmel töltött el a tudat, hogy mennyire egyszerűen képes vagyok hatással lenni valakire. Egy fokkal közelebb éreztem magam a magabiztosságom visszaszerzéséhez.
Talán kínosnak éreztem volna a kettőnk között lévő csendet, ha a kölkök nem zümmögnek folyamatosan a két oldalamon, és ha nem sütkérezek még mindig a régi énem újrafelfedezésének fényében. Eszem ágában sem volt folytatni a játszmákat, meg a felesleges köröket, de jó volt végre valami ismerőset találni magamban. Valamit, ami már régen is megvolt.
- Szóval azt mondod, hogy jól informált vagy – ragadott ki a gondolataimból Shafiq, mire visszaemeltem rá a tekintetem, és bólintottam, hogy folytassa. A kettőnk közötti macska-egér fogócska kezdett egyre érdekesebb lenni. Szerettem kiismerni az embereket, és úgy éreztem, már hellyel-közzel őt is sikerült. - És még mi mindent tudsz rólam? Lakcím? Születésnap? Kedvenc szín? A feleségem leánykori neve? – Természetesen ezekre az unalmas kérdésekre nem tudtam a választ. Lustán elmosolyodtam és megvontam a vállam, mielőtt válaszoltam volna neki. Kicsit fészkelődtem is a székemben, majd végül előre dőltem.
- Egyiket sem tartottam fontosnak megkérdezni – mondom neki egyszerűen, majd a kanalat a számban hagyva átnyúlok azzal a kezemmel és automatikusan kisöpröm Caroline szájából a hajat, amit a fagyijával együtt eszik. - De, ha gondolod, tippelek – néztem vissza rá, és kanalaztam egy újabbat a fagyimból, miközben végigmértem ismét. – Ha a lakcímed akarnám megtudni, utána olvasnék a családod történetének – kezdem egy halk sóhajjal. Aranyvérű, valamiféle feljegyzések biztosan vannak egy, kettő vagy akár még több a család kezében lévő birtokról, kúriáról, vagy miegymásról. Ha ő már nem is lakik ott, biztosan találnék valakit, aki útbaigazít. Azt szándékosan nem említem meg, hogy elég lenne Margarethez átugranom, onnan pedig a szomszédba. Ejnye, csúnya lett volna azért tőlem, ha már ilyen korán kiesek. – A születésnapod még véletlenül sem akarom elkezdeni találgatni, mert itt ülnénk napestig – ugrok tovább rögtön, mert ez aztán tényleg esélytelen volt, meg különösebben nem is érdekelt. Ahogy a Jóslástanban, úgy a mugli asztronómiában is kételkedtem. – A kedvenc színed bármennyire is bántja a lelkem nem az egyértelmű unalomszürke, amit öltönyben preferálsz, jól gondolom? – bökök felé a kanalammal. – Legyen, mondjuk a pöffeszkedő lila. – Gondolatban csak annyit fűztem még hozzá, hogy ugyebár tudjuk az minek a színe. Shafiq tényleg úgy nézett ki, mint akire már nagyon ráférne néminemű kielégülés. – Feleséged pedig nincs – fordítom ki a jobb kezem, majd megmozgatom rajta a gyűrűsujjam. Büszke voltam magamra, hiszen még csak le sem kellett néznem. Margaret nyilván nem nekem szánná a megtisztelő Mrs. Shafiq címet, ha már lenne egy. – Mit szeretnél még tudni önmagadról, Max? – kérdezem tőle játékosan, majd újra hátradőlök a székemben és várom, hogyan reagál az igazi válaszokat nem tartalmazó mondathalmazomra. Ha a személyiségét illető kérdéseket tett volna fel, valószínűleg könnyebb dolgom lett volna, de ezt a kis kitalálósdit még így is élveztem.

Louise Lott

°°°

- Szóval azt mondod, hogy jól informált vagy.
A lány rám emelte tekintetét, majd némán bólintott. Legyen hát – gondoltam magamban, és ezzel kezdetét vette a fogócska.
- És még mi mindent tudsz rólam? – Kérdeztem. -  Lakcím? Születésnap? Kedvenc szín? A feleségem leánykori neve?
- Egyiket sem tartottam fontosnak megkérdezni –Felelte lustán, melytől gépies mosoly feszült arcomra. Nem tartotta fontosnak, mert nem érdekelte őt, vagy mert olyannyira nyilvánvaló lenne? - De, ha gondolod, tippelek.
Szemöldököm ismét feljebb szaladt, mély ráncokba borítva ezzel a sima bőrt homlokomon. Izgalmasan hangzott a játék. Habár az informátor kilétét ezzel nem fedhettem fel, azt mindenesetre kideríthettem, milyen embernek is tartott engem a lány. Hirtelen rádöbbentem: ez érdekel leginkább.
- Állok elébe.
- Ha a lakcímed akarnám megtudni, utána olvasnék a családod történetének.
Okos kislány. A családi kúria fellelhetőségét nyilván könnyedén kiolvashatta volna bármely aranyvérűséggel foglalkozó könyvből, és a nyomok Oxfordba vezették volna. Csakhogy nem én voltam a legidősebb fiú, így a házat más örökölte, én pedig évekkel korábban elköltöztem onnan. Tengerparti villám nemhogy a közelében, de még egy országban sem volt az öreg Shafiq kúriával. Posztmodern kockaházam beleveszett Wales szépséges tájaiba.
- A születésnapod még véletlenül sem akarom elkezdeni találgatni, mert itt ülnénk napestig.
Majdnem aznap találkoztunk először, – gondoltam magamban, de hangosan már nem mondtam ki – május 2.
- A kedvenc színed bármennyire is bántja a lelkem nem az egyértelmű unalomszürke, amit öltönyben preferálsz, jól gondolom? – bökött felém a kanalával, miközben szemeim mély ráncba futottak az arcomon elterülő, széles mosolytól. – Legyen, mondjuk a pöffeszkedő lila, feleséged pedig nincs. Mit szeretnél még tudni önmagadról, Max?
Háromszor összecsaptam tenyeremet, mintegy gúnyosan megtapsolva a lányt. Nagyon büszke volt magára, ez csak úgy sugárzott róla. Nem volt szívem kipukkasztani az örömtől felpumpált lufit, elvégre én magam is roppantul élveztem a kitalálósdit.
- Egyébként rosszul gondolod. Tényleg az „unalomszürke” a kedvencem.
A fagylaltom után nyúltam, mely időközben már folyós állagúvá olvadt.
- Csak hogy egálban legyünk… Te minden bizonnyal itt élsz Londonban, hiszen kiskorú létedre még nem varázsolhatsz, így nem is hoppanálhatsz, hacsak nem óhajtasz ismét befáradni hozzánk az osztályra. Születésnapod legyen mondjuk valamikor tavasszal, de ez csak tipp. Kedvenc színed a rózsaszín, feleséged pedig biztosan nincs, mint ahogy férjed sem, de megkockáztatom, hogy még csak barátod sincs. Tekintettel arra, hogy itt ülsz velem, aminek a barátod helyében én biztosan nem örülnék. Na hány pontom lett?
Elmosolyodtam és kikanalaztam az olvadt fagylaltot a tálamból. Magam is meglepődtem rajta, mennyire elszórakoztatott ez a kis játék. Louise megmagyarázhatatlan érzéseket váltott ki belőlem, és valóságos rejtély volt számomra a lány. Úgy éreztem, hogy csupán ezzel a pár töredék információval is, de valóságosabbnak tudhatom őt, és ezáltal közelebb kerülök a megfejtéshez.
- Mehet egy második kör? Nos... Mivel foglalkozom? Melyik házban voltam a Roxfortban? Mi a kedvenc hobbim? És végül… hány éves is vagyok? Ezek már kicsivel nehezebb kérdések, Lott.

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Nem tehettem róla, mindig is tudtam fogadni a tapsot. Max gúnyos csapkodását is töretlen mosollyal fogadtam, majd újabbat kanalaztam a fagylaltomból, ameddig vártam a kiértékelést.
- Egyébként rosszul gondolod. Tényleg az „unalomszürke” a kedvencem. – Mondhatni annyira nem volt meglepő a válasza, és elraktároztam magamban, hogy színek kérdésében még van hová fejlődnöm.
- Csak hogy egálban legyünk… - kezdte a világosbarnává olvadt fagylaltjával a kezében, mire kihúztam magam. Kíváncsian vártam, milyen profilt állít össze rólam. - Te minden bizonnyal itt élsz Londonban, hiszen kiskorú létedre még nem varázsolhatsz, így nem is hoppanálhatsz, hacsak nem óhajtasz ismét befáradni hozzánk az osztályra. Születésnapod legyen mondjuk valamikor tavasszal, de ez csak tipp. Kedvenc színed a rózsaszín, feleséged pedig biztosan nincs, mint ahogy férjed sem, de megkockáztatom, hogy még csak barátod sincs. Tekintettel arra, hogy itt ülsz velem, aminek a barátod helyében én biztosan nem örülnék. Na, hány pontom lett? - A kis monológja végére, egészen összeszűkült a szemem és kellett néhány másodperc mire meg tudtam fogalmazni azt, ami szöget ütött a fejemben nagyjából az első mondat után. Az, hogy a végén még saját maga alatt is vágta a fát, már csak bónusz volt. - Mehet egy második kör? Nos... Mivel foglalkozom? Melyik házban voltam a Roxfortban? Mi a kedvenc hobbim? És végül… hány éves is vagyok? Ezek már kicsivel nehezebb kérdések, Lott – folytatta, mielőtt különösebben megszólalhattam volna. Nem tudtam megállni, hogy a válaszom előtt ne csettintsek egyet a nyelvemmel.
- Most komolyan engem akarsz lekicsinyíteni, hogy azzal saját magadnak beadhasd, hogy amikor rám nézel és ez ilyen lesz – egyenesítettem ki a begörbített mutatóujjam, csak, hogy maradjunk a virágnyelvnél a gyerekek társaságában. Nem mintha figyeltek volna ránk, még mindig a seprűvel voltak elfoglalva, Caroline meg az ujjaival követte a tálkáján körbe-körbe szaladó lovakat. – az valami hatalmas bűn, amiről muszáj megfeledkezned? – kérdezem tőle a tőlem megszokott brutális őszinteséggel. Mindig is felesleges időpazarlásnak tartottam, amikor emberek saját magukat próbálták áltatni. – Viszont lenyűgöző a sztereotípiád, Max – mondtam neki kissé talán gúnyosan, majd visszavarázsoltam a mosolyt az arcomra. – A kedvenc színem talán az elefántcsontszín, de nem tartom számon – kezdtem, majd három feltartott ujjamból egyet lehúztam. – A lakhelyem eltaláltad, bár csak a vakszerencsének hála, mert elmúltam már tizenhét, tehát az indoklásod nem áll meg – húztam el kicsit a szám, de azért igyekeztem elnyomni a hangom gúnyos élét, és visszaterelni a beszélgetést abba a kellemes mederbe, amiben eddig folyt. Bár be kell vallanom, enyhén dühített. – A párkapcsolati státuszomra és a szülinapomra pedig szintén ráhibáztál. Bár azért többet vártam volna valakitől, aki olvasta az aktám – dőltem ismét hátra, bár fel sem tűnt, hogy eddig előre voltam hajolva. – Nézzük a második kört – könyököltem rá a karfára. – Az elsőt elég hülye kérdésnek tartom, lévén, hogy háromszor említettük csak a témát, a mai nap folyamán, de legyen: különleges auror vagy – lövöm ki, mivelhogy ezt tényleg elég ostoba kérdésnek találtam. Bár, lehet, hogy neki nem tűnt fel, amikor ügynöknek szólítottam. Egye fene. - Önbíráskodó vagy, és hamarabb jár a szád, mint, hogy végiggondolnád, pontosan mit is mondasz. A csata után találkoztunk, tehát feltételezem bátorsággal is épp úgy el vagy látva, mint ízlésficammal – néztem végig rajta ismét. Sütött róla, mit ne mondjak. – Lássuk csak, legyen a Griffendél – mondtam ki a végső ítéletet. Szinte biztos voltam benne, hogy igazam van. A Hugrabughoz túl mogorva volt, a hollóhátasok éleslátása elkerülte, a Mardekárhoz pedig túlságosan is hőstípus volt. – Ha hobbit kéne tippelnem, akkor a munkád mondanám, nem hiszem, hogy sok időd marad amellett – vontam vállat, és apránként valamennyire elszállt a dühöm, amit az általánosítása váltott ki belőlem. Nem tehettem róla, szerettem az ilyesfajta játékokat. – A korod pedig huszonöt és harminc közé raknám, szóval mit szólsz az aranyközép úthoz? Azt mondom, legyen huszonhét – emeltem fel újra a fagyis tálkám, amiben már éppen, hogy csak egy kis megfolyt fagyikupac volt. – Fordítva úgy gondolom izgalmasabb feltenni ezeket a kérdéseket. Szóval mit gondolsz, mivel fogok majd foglalkozni? Melyik házban vagyok és mi a hobbim? A koromat illető kérdést most válaszoltam meg, szóval legyen egy bónusz – ajánlottam neki előzékenyen. – Mit tartok a legfőbb erényemnek? – kérdeztem tőle néminemű gondolkozás után, majd még hozzátettem. – És nem a bedobozolt verzióméra gondolok - böktem a mutatóujjammal a feje felé. Mert az az énem tényleg csak ott létezett.

Louise Lott

°°°

- Mehet egy második kör? Nos... Mivel foglalkozom? Melyik házban voltam a Roxfortban? Mi a kedvenc hobbim? És végül… hány éves is vagyok? Ezek már kicsivel nehezebb kérdések, Lott – mosolyogtam a dühös vörösre.
Furcsa, cuppanós hangot hallatott, melytől még az előbbinél is feljebb szaladt a szemöldököm. Lott idegesítő szokásait még egy tétel gyarapította, méghozzá a nyelvvel csettintgetés…
- Most komolyan engem akarsz lekicsinyíteni, hogy azzal saját magadnak beadhasd, hogy amikor rám nézel és ez ilyen lesz, az valami hatalmas bűn, amiről muszáj megfeledkezned?
Csend…
A csípős válasz a torkomra forrt. Nem válaszoltam.
Louise bármennyire is nyers volt, szavai mélységes igazságot hordoztak. Fájt, hogy ily könnyen átlátott rajtam. Sértődötten nyíltak tágra orrnyílásaim, ahogy a mondatait ízlelgettem.
- Viszont lenyűgöző a sztereotípiád, Max – folytatta az alázást, mintha csak a végső csapást kívánta volna bevinni. - A kedvenc színem talán az elefántcsontszín, de nem tartom számon.
Fogalmam sem volt, hogy az elefántcsontszín miben különbözik a hagyományos fehértől. A férfi agy az alapszíneken kívül csupán két árnyalatot képes még megnevezni, ám e kettő is kimerül a kedvenc futballcsapata, esetemben kviddicscsapata színeiben. Legyen mondjuk gránátvörös és a királykék…
- A lakhelyem eltaláltad, bár csak a vakszerencsének hála, mert elmúltam már tizenhét, tehát az indoklásod nem áll meg. A párkapcsolati státuszomra és a szülinapomra pedig szintén ráhibáztál. Bár azért többet vártam volna valakitől, aki olvasta az aktám.
Arcom ezúttal rezzenéstelen maradt. Nem kívántam még egy olyan fatális hibát véteni, mint a kisállat kereskedésben. Azt ugyan elárultam neki, hogy csak is az én segítségemnek hála sikerült megúsznia a hosszú és macerás kihallgatást, ám az továbbra is az én titkom volt, hogy az aktája helyett egyenesen a csinos, kis vörös fejébe pillantottam bele. Ha ezt elárultam volna, akár még az osztályomon is bepanaszolhatott volna, ahol aztán hiába próbáltam volna meg tagadni a dolgokat. Csendben tűrtem, és hagytam, hogy nyeregben érezhesse magát.
- Nézzük a második kört. Az elsőt elég hülye kérdésnek tartom, lévén, hogy háromszor említettük csak a témát, a mai nap folyamán, de legyen: különleges auror vagy. Önbíráskodó vagy, és hamarabb jár a szád, mint, hogy végiggondolnád, pontosan mit is mondasz. A csata után találkoztunk, tehát feltételezem bátorsággal is épp úgy el vagy látva, mint ízlésficammal. Lássuk csak, legyen a Griffendél. Ha hobbit kéne tippelnem, akkor a munkád mondanám, nem hiszem, hogy sok időd marad amellett. A korod pedig huszonöt és harminc közé raknám, szóval mit szólsz az aranyközép úthoz? Azt mondom, legyen huszonhét.
Győzelemtől mámorosan felcsillant a szemem. Az aurori szakmám még egy dolog lett volna. Több százan is elmondhatták magukról, hogy ez a mesterségük. Én azonban különleges ügynök voltam, titkosított ügyeken dolgoztam, és éppen ezért sosem árultam volna el egy ilyen jellegű, fontos információt a lánynak. A kitalálósdi játéknak indult ugyan, mégis segített leszűkíteni a lehetséges informátorok körét. Azonban még így is sokan voltak, és fogalmam sem volt, hogy közülük kivel állhatott kapcsolatban a lány.
A házamat illetően igaza volt, és a sértésbe csomagolt bókot is örömmel könyveltem el. Munkamániásnak nézett, ami szintén igaz volt, de annyira azért nem, hogy ne lett volna legalább egy hobbim, amit szívesen űztem volna. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy az informátora csak elfelejtette-e megemlíteni, avagy abszolút nem is tudott erről az apróságról. Habár tény, hogy csak a legközelebbi ismerőseim hallottak zongorázni. A zene volt az egyetlen, mely elfeledtette a magányt. A korom ugyanakkor telitalálat volt.
- Nem rossz, négyből három. Annyira azért nem vagyok unalmas, hogy állandóan az irodában üljek.
- Fordítva úgy gondolom izgalmasabb feltenni ezeket a kérdéseket – mondta. - Szóval mit gondolsz, mivel fogok majd foglalkozni? Melyik házban vagyok és mi a hobbim? A koromat illető kérdést most válaszoltam meg, szóval legyen egy bónusz. Mit tartok a legfőbb erényemnek? És nem a bedobozolt verzióméra gondolok.
- Hogy mi szeretnél lenni, nem tudom. A képességeid alapján viszont kiváló újságíró válna belőled. Jobban fel van vágva a nyelved, mint annak a firkász, Rita Vitrolnak. Szóval, ha megfogadsz egy tanácsot, akkor suli után keresd fel a Reggeli Prófétát, hátha van náluk üresedés.
- Hogy melyik házban vagy? Nos, az előbb szépen és finoman tudattad velem a véleményedet a griffendélesekről, így az nyilván kilőve. Mardekárosnak sem mondanálak, a Hugrabughoz pedig talpraesettebbnek gondollak. Ez bók volt… Szóval legyen a Hollóhát. Hobbidat is tippelem. A Mágikus Menazsériában jártál, szóval biztos van valami kisállatod. Ránézésre azt mondanám, hogy macskás vagy. Így hát legyen az a hobbid. Ehhez tényleg nem fűzök nagy reményeket.
- Legfőbb erény. Na, ez érdekes… Ha engem kérdezel, szerintem te is tipikusan az a fajta tini csajszi vagy, aki átélte a háborút, és most azt hiszi magáról, hogy borzasztóan talpraesett és erős. Mindenki látott már szörnyű dolgokat, képzeld...
Csak a mondatom felénél kezdtem rájönni, hogy ezzel végképp túl messzire mentem. Igaza volt Louisenak, valóban hamarabb járt a szám, minthogy átgondoltam volna, mit is mondok. De már nem volt visszaút. Acélbetétes csizmával tiportam a lány legérzékenyebb pontjára. Eddig altattam volna?

Maxwell Shafiq

♦♦♦

+18

Látni Maxen a szavaim hatását mondhatni valamilyen szinten kárpótolt az elszenvedett sérelmeimért. Pontosan nem tudtam eldönteni, hogy mivel érdemeltem ki a seggfej mivoltát. Az biztos, hogy nem én voltam vele először lekezelő, bár az is előfordulhat, hogy tényleg annyira irritálóak vagyunk egymásnak, hogy elég egy szó, és rögtön vége a világnak. Fene se tudja. Viszont az általánosítása olcsó húzás volt. Vagy tényleg annyira ostoba, hogy a hosszú haj és a rövid szoknya – hozzáteszem rekkenő hőségben – már elegendő neki, hogy kijelentse, milyen címkét is érdemlek, vagy, ahogy azt neki is kifejtettem, saját magával nem képes megbirkózni a közelemben. Ami szintén szánalmas, de még mindig szívesebben veszem, mintha valóban hülye. A buta és nagypofájú emberek úgy riasztanak, mint Weasleyéket a fogamzásgátlás.
A második kör megválaszolása alatt apránként elszállt a dühöm, ahogy átvette a helyét a serény agymunka, hogy összepárosítsam a kérdéseket a tapasztalataimmal és a válaszokkal. Izgalmas kitalálósdi volt, és szemmel láthatóan Maxnek is tetszettek a válaszaim, amiket elegánsan három pontra értékelt a négyből. Most nem tapsolt, de azért én mégis elmosolyodtam a végén egy egészen picit. A jól végzett munkának mindig van eredménye. Azzal kiittam a tálkámból a maradék fagyim, és Caroline elé tettem.
- Ha szeretnéd tartsd meg nyugodtan ezt is – mondtam neki, majd visszafordultam Max felé. – Fordítva úgy gondolom izgalmasabb feltenni ezeket a kérdéseket. Szóval mit gondolsz, mivel fogok majd foglalkozni? Melyik házban vagyok és mi a hobbim? A koromat illető kérdést most válaszoltam meg, szóval legyen egy bónusz. Mit tartok a legfőbb erényemnek? És nem a bedobozolt verzióméra gondolok – kérdeztem tőle. Nem felejtettem el azt sem hozzátenni finom kérésbe foglalva, hogy erőltesse meg magát, mert ez a maszlag elég gyenge volt tőle, amit az első kör alatt produkált.
- Hogy mi szeretnél lenni, nem tudom – kezdte, mire csak aprót intettem felé a kezemmel, hogy folytassa. Tudtam, hogy gőze sem lehet róla, de kíváncsi voltam a legjobb tippjére. - A képességeid alapján viszont kiváló újságíró válna belőled. Jobban fel van vágva a nyelved, mint annak a firkász, Rita Vitrolnak. Szóval, ha megfogadsz egy tanácsot, akkor suli után keresd fel a Reggeli Prófétát, hátha van náluk üresedés – javasolta nagy gálánsan, mire csak szoros mosolyra húztam a szám egy röpke pillanatig.
- Ha ajánlást is kérnek, nem felejtelek el majd megemlíteni – válaszoltam neki lesajnálóan. Azt bóknak vettem, hogy felismerte az őszinteségem, bár valószínűleg ő ezt nem így látta. Az újságírás – pláne a Vitrol-féle – viszont olyan nevetségesen távolt állt tőlem, hogy még csak gondolni sem gondoltam rá soha. Nem, eszem ágában se volt ilyen baromságokra pazarolni az intelligenciám. Mivel azonban Shafiq egy utolsó bunkó volt, nem osztottam meg vele a világmegváltó ötleteimet.
Erősen vacillálni kezdtem az elmúlt két hónapban azon, hogy vajon mi sülne ki a mugli gyógyszerek és a bájitalok kereszteződéséből. Lehetne-e gyógyítani mondjuk a rákot valamilyen bájitallal, ami kiválthatja a sugárkezelést és a műtétet? Vagy mi lenne akkor, ha a kínzó átoktól megbuggyant embereknek mugli antidepresszánsokat adnának, vagy ilyesmi. Vad elgondolások voltak, de úgy éreztem, ha ezzel akarok foglalkozni, azt most kell elkezdenem, amiért a háború utószeleként még rátüsszenteni is alig mernek a mugli-születésűekre mostanában. A kis kalandozásomból Max ébresztett, amikor folytatta.
- Hogy melyik házban vagy? Nos, az előbb szépen és finoman tudattad velem a véleményedet a griffendélesekről, így az nyilván kilőve. – Elmosolyodtam. Valóban nem voltam kibékülve a griffendélesek jó néhány közös tulajdonságával. A gondolkodás hiánya pedig egyike volt ezen attribútumoknak. - Mardekárosnak sem mondanálak, a Hugrabughoz pedig talpraesettebbnek gondollak. Ez bók volt… - teszi hozzá, bár nem akartam belekötni. Valóban jóval nagyobb volt a pofám, mint egy átlag hugrabugosnak. - Szóval legyen a Hollóhát. – Most ő érdemelte az apró tapsot a hibátlanul levezetett gondolatmenetért. - Hobbidat is tippelem. A Mágikus Menazsériában jártál, szóval biztos van valami kisállatod. Ránézésre azt mondanám, hogy macskás vagy. Így hát legyen az a hobbid. Ehhez tényleg nem fűzök nagy reményeke – tette hozzá azért utólag, és bölcs gondolat is volt.
- Ez volt eddig a legbénább tipped Max. Még a Barbie rózsaszínt is jobban viseltem – csóváltam meg a fejem. – Kisegítelek, és figyelj jól, mert ebből tanulhatsz. A kedvenc hobbim az olvasás – mondtam neki mosolyogva. Talán ezzel közelebb segítem a megértésemhez. Igazán nem voltam nagy ördöngösség, de úgy tűnt, neki túl bonyolult ez a játék. – Macskám meg aztán szerencsére nincs, nem is kéne – fűztem hozzá, csak, hogy tisztában legyen vele. Nem kedveltem túlzottan a macskákat. Értelmetlen jószágok voltak. Leszámítva mondjuk Mrs. Norrist. Neki volt haszna, bár azt nem éppen említeném pozitívumként ebben az elméletben.
Igazából végre elérkeztünk ahhoz a válaszhoz, amire a leginkább kíváncsi voltam. Kétszer is szóltam már neki, hogy próbálja meg moderálni a száját és némileg több infót összekaparni, ezért kíváncsi voltam sikerül-e neki. Na, meg az is érdekelt, hogy szerinte mi bennem a legjobb a saját elképzelésem szerint. Feladtam a leckét a nagyfiúnak.
- Legfőbb erény – kezdte lassan. Jó jelnek vettem, hogy nem járt rögtön a szája. - Na, ez érdekes… Ha engem kérdezel, szerintem te is tipikusan az a fajta tini csajszi vagy, aki átélte a háborút, és most azt hiszi magáról, hogy borzasztóan talpraesett és erős. Mindenki látott már szörnyű dolgokat, képzeld... – A mosoly, ami eddig a szám szélén ült, fokozatosan hervadt le. Az előbb az ócska általánosítása csak feldühített, jött és ment, ezzel viszont most olyan helyre szúrt, ahová nem kellett volna.
Minden voltam a háború óta, csak talpraesett és erős nem. A hülye következtetése miatt pedig újra peregni kezdtek előttem az emlékek, amik bizonyították miért is nem. A számtalan alkalom SV-n, amikor jó esetben nem pofán talált a Crutiatus, a gyűlölködő tekintetek a folyosón, a rettegés és minden egyéb. Rohadtul minden voltam én, csak erős nem. Nem is bántam, nem áltattam magam azzal, hogy én voltam a háború hősszerelmese, vagy a diadal ittas lélek, aki végigcsinálta az egészet. Igazán leszophat, ha ezt nem képes látni rajtam, és még fel is hozza. Túl messzire ment. Akármennyire is idegesítettem, ilyen megjegyzéseket tőlem nem kapott. Nem rúgtam bele szándékosan ott, ahol a legjobban fájt. Néhány becsmérlő megjegyzés, ami maximum az egót tromfolja le egy kicsit, az még belefért. Viszont olyan témát felhozni, ami ennyire friss volt, és amit annyi féle képpen meg lehetett élni, hogy még csak a végiggondolásukhoz is hülye volt, rohadtul nem kellett volna, hogy a palettán legyen.  
Felszívtam magam, és összepréseltem a számat, mielőtt még elküldtem volna itt a kölykök előtt a jó büdös picsába.
- Ismét csak szép volt, Max – préseltem ki az összeszorított fogaimon keresztül, majd feltoltam magam a székem karfáján. – Gyönyörű, hogy milyen érzékkel választasz témát, és hogy milyen hibaszázalékkal lősz mellé – akasztottam gépiesen a táskám is a vállamra. – Remélem, eltekintesz tőle, hogy megtapsoljalak – fűztem még hozzá, de már csak az kattogott a fejemben, hogy elhúzzak innen, mielőtt még elbőgném magam. Kiléptem a székem mellől és a kijárat felé indultam. Sajnálatomra Max ült ennek az útjában, így kénytelen voltam elhaladni mellette. A harcedzett önérzetem pedig nem hagyhatta ki, hogy ezért a húzásért ne rúgjon azért bele. – Örültem az ismeretségnek – paskoltam meg az arcát, majd elsétáltam mellette. Már a mondat felénél látszott rajta is, hogy tudja mennyire elbaszta, de azért úgy éreztem fairnek, ha ezt közlöm is vele. Az arc ütögetés pedig a lesajnálás egyetemes mozdulata volt erre a helyzetre. Reméltem, hogy legalább annyi lelkiismerete van a kis rohadéknak, hogy egy ideig szarul érzi majd magát. Máskülönben meg elmehet tőlem az anyjába is, ha neki ott kényelmes. A fagyizóból kisétálva egészen az első emberektől mentes helyig bírtam, majd megpördültem a sarkamon és már ott sem voltam.

Louise Lott

°°°

Egyszerűen teljesen kicsúszott kezeim közül a gyeplő. Szó szót követett, én pedig azon kaptam magam, hogy mélységes szégyen önti el a lelkem. Az esetek többségében hű voltam saját magamhoz. Volt egy megszokott séma, ami szerint éltem az életemet. Ez legtöbbször az evés, munka, család, alvás négyesből állt össze, és nem is igazán tartalmazott egyéb összetevőket. Érzelmek nélkül éltem.
- Hogy mi szeretnél lenni, nem tudom. A képességeid alapján viszont kiváló újságíró válna belőled. Jobban fel van vágva a nyelved, mint annak a firkász, Rita Vitrolnak – ömlött számból a trágya. - Szóval, ha megfogadsz egy tanácsot, akkor suli után keresd fel a Reggeli Prófétát, hátha van náluk üresedés.
- Ha ajánlást is kérnek, nem felejtelek el majd megemlíteni – válaszolta lesajnálóan. Talán itt kellett volna befejeznem. Még nem lett volna késő befognom a számat, lenyelni a feltörő ostobaságokat, kézen fogni a gyerekeket és angolosan távozni. Én mégis folytattam. Mérges kígyóként köptem az ocsmányságokat Louise arcába, várva, hogy felpattanjon és képen töröljön. Megmagyarázhatatlan módon vágytam rá, hogy utáljon engem, és igen jó úton haladtam efelé.
- Legfőbb erény. Na, ez érdekes… Ha engem kérdezel, szerintem te is tipikusan az a fajta tini csajszi vagy, aki átélte a háborút, és most azt hiszi magáról, hogy borzasztóan talpraesett és erős. Mindenki látott már szörnyű dolgokat, képzeld...
A méregfogam belehasított Louise hófehér bőrébe, savas lyukat égetve szívén. Belülről fertőztem, olyan helyről támadva, melyről sosem várta volna. Én ilyen voltam…
- Ismét csak szép volt, Max – pattant fel az asztaltól. – Gyönyörű, hogy milyen érzékkel választasz témát, és hogy milyen hibaszázalékkal lősz mellé. Remélem, eltekintesz tőle, hogy megtapsoljalak.
Arcom megfeszült, s oly keménnyé vált, mint a márvány. Haraggal és büszkeséggel nyomtam el magamban a szégyent és a bűntudatot. Nagyon is tudtam magamról, hogy undorító dolgot tettem, hogy ezúttal túllőttem a célon, mégsem rezzent egy arcizmom sem. Ez most valóban messze állt attól a gentlemantől, aki voltam. De minden egyes tettem, amit Louise társaságában csináltam, távol állt attól a valakitől, aki voltam.
– Örültem az ismeretségnek.
Megpaskolta az arcomat, mire én behunytam a szemem. Cara és a fiúk most már abbahagyták a versenyseprű mustrálását, és tátott szájjal figyelték a jelenetet. Louise elhaladt mellettünk és az utca felé vette az irányt. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó.
- Mondd meg az öreglánynak, hogy ezúttal túl nagy fába vágta a fejszéjét! – Megragadtam Louise csuklóját, és a szemébe néztem. Akkor és ott tényleg úgy gondoltam, hogy utoljára látom őt. – És, hogy hagyjon engem békén.
Ujjaim elszakadtak vékony kezétől, és egyből a hajamba túrtak, végigszántva koponyámat, kisöpörve a tincseket a szememből.  Elfáradtam. Zakatolt az agyam, és elegem volt az emberekből. Vártam, míg Louise eltűnt a szemünk elől, és csak utána fordultam a gyerekek felé.
- Ideje indulni.
Kilépve Florean Fortescue fagylaltszalonjából még mindig Louise szavai visszhangoztak fejemben. „Szép volt, Max…” Tudtam, hogy hatalmasat hibáztam, és tudtam jól, hogy igazságtalan voltam a lánnyal, mégsem hagyhattam annyiban. Képtelen voltam veszíteni, és nem csak azért, mert egy tizenhét éves tinilány ellen vesztettem. Idegenként viselkedtem, és ez fájt leginkább.
Ahogy az utcán sétáltam, karomon az aprócska Caroline-nal, arra gondoltam, hogy maga a fájdalom egy jel. Egy jel, hogy mégsem vagyok teljesen érzéketlen. Hogy mégis van szívem. Csakhogy… - gondoltam magamban – ha van is szívem… Az hideg, mint a jég…

°°°

Vége