Földszinti helyiség

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


A pultos.
Az italok.
Szerencsére nem kellett túlzottan sokat várni azokra a retkes italokra. Mondhatnám, hogy kellemeset csalódtam, de mivel párszor megfordultam errefelé, tisztában voltam azzal, miféle kiszolgálással és sebeséggel kell számolnom. Nem egy elit hely, hehh, közelről sem. Hasonlatosabb lenne egy pöcegödörrel, vagy egy kanálissal hasonlítani. Mind a szagok, mind a berendezés azon a szinten van… mégis, van valami fílingje a kócerájnak, amely miatt megéri betérni. A vaskos korsó, valamint az apró pohár asztalra kerülését követően ismét jeleztem, hogy nem veszem tovább igénybe az úriembernek közelről sem nevezhető majom szolgálatait, húzzon a büdös picsába, mielőtt torkát vágom, és kivéreztetem, hogy legyen mivel kifesteni. Legalább ennyi restauráció férjen már bele a büdzsébe. Távozáskor majd egyenlítem a számlát, ráérek… nem kell tartania tőle, hogy azt a pár koszos sarlót nem vágom hozzá. Most, hogy végre nyugodtan kortyolhatom majd a nedűt, és minden adott, az asztalom szélén minden bizonnyal tegnap erre járó vendég által hagyott újság felé nyújtottam kezem. Kelletlen, de ugyebár szemmel is követtem a mozdulatokat… minthogy olyan helyre telepedtem, ahonnan a kocsma nagy része belátható, igen hamar feltűnt a rengeteg sötét árnyalat között valami színes. Lassú, szinte vontatott tempóban húztam vissza a kezem, már nem is igazán kellett az a pletykarovat, lesz itt más elfoglaltság is. Ezalatt természetesen szemmel követtem a kirívó alakot, cseppet sem zavarva, hogy esetleg észreveszi.
Fúriafűz.
Hugra.

Ez a két szó tökéletesen leírta kit is sodort szemeim elé a nemlétező sors keze. Az ütődött, de egyedi picsa, ahogyan akkor elváltam tőle… és valóban, még most is annak tartottam. Nem olyan régen történt az eset, és még mindig élénken élt az emlékezetemben, mennyire meg akart feleni nekem, folyamatosan feszegette, hogy miért ilyen és olyan. Persze a kurva pálcája az kellett az egész folklór műsort megelőzően. Megemeltem a lángnyelvet tartalmazó poharat, majd egy húzásra eltűntettem a nedűt. A megüresedett alkalmatosságot az asztalra tettem, majd hátradőlve kényelmesedtem el a székemen, összefonva karjaimat a mellkasomon.
Rendelt.
Női italt.
Miután fürkészni kezdte a népesnek nem nevezhető vendégsereget, a két tekintet összefonódott. A mosoly, a halovány biccentés… nem lehetett nem elmosolyodni az oldalamról is. Kicsit gúnyosan, hadd menjen fel a pumpa a puszta látványomtól is, kissé féloldalasan, hogy megspékeljem a pofátlanságom. Áááááááá, természetesen biccentettem, hiszen nem vagyok bunkó.

Vártam.
Figyeltem.
Nem igazán kapkodtam, hiszen miért is kellett volna? A sok buzgó buzerátorbolha hímtársam – tisztelet a rettenetesen kevés kivételnek, számuk mondhatni egy, azaz én – valószínűleg azonnal pattant volna, hogy a retkes nyálát verve invitálja az asztalhoz. Köcsögök. Ehelyett előre dőlve az asztalra helyeztem kezeim, mintegy körbeölelve a korsómat, majd a két tenyerem összekulcsoltam azelőtt. A másodperc töredékére megemeltem a szemöldökeim – mintha érdeklődnék : na, most mi a fenét fogsz csinálni? -, majd ismét a tipikus Blaine féle fapofával meredtem előre.
- Önmagad vagy! Egy ütődött picsa…
Ismét halovány és gúnyos mosoly, páran felfigyeltek a szavaimra, de leszartam nagy ívben. Tenyereim szétnyíltak, jelezvén, ez neki szól majd, jelen pillanatban az öltözködési szokásainak.
- …de legalább egyedi.
Befejezve a gondolatmenetet csendesen figyeltem, vajon mit és hogyan fog reagálni. A hely maga komor és sötét, ahogyan a vendégek nagy részének ruházata is. Olybá festett, ő az egyetlen, aki kirí a tömegből… a ruha színeinek választásával. A kívülállók egyértelműen balhészagra aspirálhattak. Én éltem a gyanúperrel, ha lesz is valami kis nyavalygás, nem afféle, mint amit az állathad vár.
Szemek kereszttüze.
Csend.

[Blaine]

Blaine

Némileg feszengve mégis erős mosolygási kényszerrel támasztja továbbra is a pultot egy, vagyis inkább két pontra szegezve tekintetét. Ezek a pontok pedig nem mások, mint Sean kék szemei. Bár a félhomályba burkolózó sarokrészben nem olyan feltűnőek az egyébként igencsak kék íriszek, még így is hatnak rá. Azzal korábban sem volt baja, hogy nem mert sokáig beléjük nézni. Rejtegetnivalója semmi, és őt magát nem zavarják az ilyen szem dolgok. Őt is megáldották hasonlóval, nagyokkal és zöldekkel, mint két, kövér, zöld smaragd, melyektől az embernek vagy vallhatnékja támad, vagy egyszerűen csak úgy érzi, hogy a veséjébe lát velük. Egyiket összeszűkíti, amitől szemöldöke is megsüllyed szakasztott olyan arcot kölcsönözve a lánynak, mintha kérdőre vonná, hogy Sean Blaine mit keres egy ilyen helyen. Úgy is vehetnénk igazából, hogy miért épp ott tűnik fel, ahol ő. Úgy látszik London sem elég nagy ahhoz, hogy ezt elkerülje.
Jellegzetes hang üti meg a fülét, de nem fordul el, hogy szemével kövesse végig, ahogy a rendelt itala a pulton végigcsúszva érkezik meg hozzá. A mardist figyeli és a mosolya olyan kis pimasz vigyorra szélesedik, amikor meglátja a srác arckifejezését. Ez felkérés keringőre. Képletesen. Belül kicsit cifra gondolatok ötlenek a fejébe, egyik-másik iszonyatosan hajaznak az első Alkímia órán történtekre. Hogy miért? Csak úgy. Akkor nem volt kedve ilyen... irritálóan vigyorogni. A lány egyébként nem híve sem az átkozódásnak sem a muglimódi ökölharcnak. De olykor önkéntelenül is ökölbe rándult a keze, amikor a fensőbbséges, lekicsinylő vonások a látóterébe került. Egyébként nincs baja vele, egyszer-kétszer figyelgette már, csak úgy a tömeg rejtekéből, amikor egymaga volt. Ez elég gyakran előfordult, valamiért arra a következtetésre jutott, hogy nem sokan barátkoznak a sráccal, amennyire nehéz elviselni, az nem is csoda.

Kezeit mellkasa előtt karba fonva foglalja el a kihívott szerepét, s a "csata" szinte azonnal kezdetét veszi, mi mással is, mint egy bűbájos Blaine nyitással. Ez a mondat eléggé megragadt benne. Ütődött egy picsa vagy.... de egyedi. Ugyanezen kedves szavakkal búcsúzott el tőle akkor is. Kuncog egy keveset, amikor arra kissé merész lépésére emlékszik vissza, hogy bezavarva mindenféle aurába meg személyes térbe nyomta oda azt a kis fricskának szánt puszit. Megrázza kicsit a fejét és körbenéz a helyiségben, hallja, ahogy a csapos morog a háttérben, a jóképű varázsló is felpillant az újságjából egy pillanatra, és még a daráló vénasszonyok is befogják a szájukat. Előbb Blainre kapják szemüket, majd a kihívott fél Shay kerül nem kívánt reflektorfénybe. Nem néz végig magán, a fiú pillantásai elég egyértelműek ahhoz, hogy rájöjjön most épp harsánynak tetsző ruházatával vívta ki, hogy megszólaljon. De mit érdekli őt, hogy miben kellene lennie? Nyár van az istenért. Felsóhajt, s lehajtja a fejét, majd felvéve a kesztyűt emeli vissza azt előbbi céljukra, onnan aztán tovább a pultra. Leteszi a pénzt, majd fülön ragadja korsóját és a csaposra néz.
- Köszönöm... - villant egy olyan mosolyt, amit egy ideje biztosan nem látott errefelé, maximum a már jócskán részeg alakoktól. A lány viszont némileg értetlen pillantással találkozik. Megrántja a vállát, amolyan ez van üzenettel. Elemeli korsóját, s a kíváncsi pillantásoktól kísérve indul meg a sarok felé.

- Te meg egy arrogáns, öntelt hólyag... - szúr vissza, nem emelte fel a hangját, de a szinte teljesen üres ivóban, így hallik, mint ahogyan a pult felől érkező reszelős kuncogás is, amely aztán halk krákogásba megy át. Végre eléri az asztalt - ...most, hogy ilyen kedvesen kibókoltuk magunkat - megfogja a szemben lévő szék támláját -... szabad? - kérdezi meg, bár egy pillanatig benne volt, hogy kérdés nélkül leül, no de benne van a pakliban, hogy vár valakire, akkor pedig nem kellene zavarnia. A szíve eközben igencsak vadul kalapul. Gőze sincs mi a fenének akar leülni, mikor már előre tudja, hogy mi lesz ennek a... valaminek a vége, amit ők készülnek itt lefolytatni. De talán reméli emberi beszédre is sor kerül, nem csak sárdobálásra. Bár... vele ez is elég szórakoztató. Másra nem volt még lehetősége.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


A kezei.
Kulcsban.
Csendesen szemléltem, nem érdekelt a sok részeges seggfej, akinek más dolga sincs nap közben, mint bebaszni. A feleségek, avagy férjek helyében hatalmas pofonnal jutalmaznám, meg egy baltával a gerincoszlopban. Az valószínűleg eléggé nyomatékos kifejezés lenne, ne a kocsmában töltsd az egész kibaszott napodat te ökör! Más az, amikor az ember évente egyszer betéved egy jó pofa sörre, vagy borozni, mint az, amikor reggel érkezik, és műszakban pusztítja a bódító italokat, hogy ne is tudjon magáról. Szánalmas és undorító. Mivel azonban nem vagyok sem férj, és nincs, akire ezen tekintetben figyelnem kellene, nem is izgat fel túlzottan. Egyszerű eszmefuttatás, melynek végén a konzekvencia levonva. Egy pillanatra sem emeltem el a kéklően kék szemeket a csajről, vártam a reakciót. Biztos voltam benne, hogy valami summás dologgal próbál majd előrukkolni, ahogyan azt tette a Fúriánál is. Tipikusan olyan ember, aki nem szereti, ha valakinél rosszul áll a renoméja. Nálam valójában sehogyan sem állt, a negatív és pozitív észrevételek pontosan kiegyenlítették egymást. A szavaimat követően összefonta a karjait. Sokaknak ez nem jelentene semmit, pedig jelentőségteljes mozdulatsor, zárkózottságot sugall, és adott esetben félelmet is a kihívó féltől. Ezen nem kellene csodálkoznom, hiszen jobbára efféle reakciókat szoktam kiváltani azokból, akik csak kicsit is ismernek… akik tudják, hogy miképpen reagálok.
Lehajtotta.
A fejét.

Ejnye-ejnye… ez két dolgot jelenthet. Az első, a ruházatát szemléli, mintha tartana attól, valóban szánalmasan nevetséges kompozíciót választott. A második, azon morfondírozik, mit is mondhatna. Lenni kellene annyira magabiztosnak, hogy az elsőt alapból kizárja, elvégre önmagáról van szó.. ennyire nem bízik a saját ízlésében? Valamint, lenni kellene annyira magabiztosnak és spontánnak, hogy egy efféle kritikára azonnal reagálni tudjon, ha biztos abban, hogy nem igaz.

A korsó.
Végre.
Olyan érzésem volt, mintha a felszólalásom óta, vagy egy nap telt volna el… már komolyan kételkedtem abban, hogy valaha elindul felém, vagy egyáltalán reagál valamit. Csodával határos módon az éti csiga sebességével vetekedve megindult a kétségbeesett mentőakció. A szavak hallatán kedvem lett volna elmosolyodni, de hogy venné ki magát, ha komolytalanul fogadnám a támadást. Fapofával és tipikusan Blaine-arccal meredtem a szemeibe, mindvégig, míg az asztalhoz nem ért. Abban a pillanatban hátradőltem, és elkényelmesedtem az ülőalkalmatosságnak nevezett szarban. Ezt követően ismét felpillantottam rá.
- Kevés embernek sikerül, de te elérted…
A szavak ejtésének színéből érezni lehetett, hogy természetesen nem igaz, amit mondok… de a cél éppen ez volt.
- …kíváncsivá tettél!
Egy aranyos kis summázás, afféle bókszerűségnek, hadd érezze magát valóban egyedinek. A következő szavak közben a mennyezet felé emeltem a tekintetem, mintegy színpadiasan elmélkedve.
- Mit akarhat egy magadfajta úrinő egy magamfajta arrogáns és öntelt fasztól?
Amennyiben nem jött rá, hogy ezzel meginvitáltam a beszélgetésre, vessen magára és húzzon a picsába. Van egy cseppnyi esze? Leül.
Meredtem.
A szemébe.

[Blaine]

Blaine

A főhajtás egyetlen és valódi oka az, hogy ezzel időt nyerve döntse el belemegy-e a társalgásba, vagy egyszerűen levegőnek nézi a mardist. Ez ugyebár kapásból a lehetetlen kategóriába tartozik, és próbálkozni sincs értelme vele. Oka nincs rá, hogy haragudjon rá, hogy utálja a srácot, elvégre még mindig jön neki eggyel, noha mai napig szentül hiszi, hogy képes lett volna kivédeni a fúria gyilkos ágának támadását. Ha másra tehát nem is, arra biztosan jó volt ez a néhány pillanatnyi szünet, hogy túllépjen önmagában az ütődött picsa megnevezésen, és inkább a számára is szimpatikusabb résszel foglalkozzon. Ugyan Blaine szájából ennek semmi jelentősége, hiszen anno a fúriánál épp arról folyt a vita, hogy Shay mennyire is átlagos, sőt ugyanolyan mint minden gyengeelméjű társa. Seant nem olyan fajtának tartja, aki csak úgy megváltoztatja véleményét az emberekről. Itt sem ez a helyzet áll fenn, hiszen a dilis rész megmaradt, de ezek szerint egyedien dilis. És az sem átlagos, hogy magasról tesz arra, hogy a nyár közepén levő füllesztő ködben ő nem csomagolja magát fekete, szürke és egyéb sötét, melankólikus hangulatot tükröző ruhába. Van, akinek jól áll, mint a jelenlévő Blaine, de ő nem az a kategória, aki szereti az olyan darabokat. Éppen elég neki, hogy a suliban egy egész tanéven keresztül kell fekete talárt viselnie. Ami azonban nem képes változni az az, hogy még így is könnyed mosollyal az arcán társalog a fiúval, nem feszeng a társaságában, sikerült elfogadnia, hogy sosem lehet megfelelő pontszáma a Blaine-mércén.

Támaszkodik egy ideig a szék támláján, szemöldökét felvonva tartja a kérdést követően is, miközben fürkészi a srác arcát. Mosolya mögött már több is van, mint az általános jó kedve, és az hogy belebotlott a mardisba, itt ahol elvileg nem sok esély volt rá. Ennek azonban jelét csak akkor vehetné a fiú, ha ismerné őt, így azonban marad az, hogy szimplán jó a kedve. Ritkán lehet rossz kedvűnek látni. Egyik szemét kicsit összehúzza, amikor válasz helyett megjegyzést kap, amelytől kénytelen megrázni egy kicsit a fejét és kuncogni. Naiv tud lenni, bár egy év alatt sokat fejlődött ebből a szempontból is, az ilyesmivel azonban korábban sem lehetett volna átejteni. A cél nem is ez volt, bár biztosra nem mondaná meg. Kíváncsian várja a folytatást, de a mondat befejezése meglepi egy kissé. Ajkait összehúzza, csücsörít, és talán hallható, ahogy egy kis "hűűű"-t is elejt. Arca továbbra is mosolygós, de igazából tanácstalanság is látszik rajta. Nem tudja, hogy ez most jó-e vagy rossz, mindenesetre ezt már egy apró előrejelzésnek veszi, hogy ha türelmes akkor akár le is ülhet. Azért erre figyelni fog a mai nap során, hogy mégis mit jelent az, ha Blaine Úrfit valaki kíváncsivá teszi. A következő mondat neki épp elég arra, hogy elvonja testsúlyát a szék támlájáról egyúttal lassan ki is húzza. Egy megkönnyebbült sóhaj is feltör belőle, mely talán vehető a válasza kezdésének is.
- Hmm... talán az agyára menni.... - vigyorodik el, s a bájos arcon most olyan kis gonoszkás, talán csibészes mosoly jelenik meg. Szemöldökét megvonja néhányszor. - ...ahhoz van tehetségem, és te... - pici szünet - ...egészen jó alany vagy hozzám, mit szólsz? - ártatlan, angyalian bájos mosolyt villant, zöldjei hasonlóképpen pillognak. Persze tudja, hogy ennek semmi hatása a fiúra, nem is akar hatni rá. No persze, ha lehetne talán megpróbálkozna vele, de Sean nem tűnik olyannak, ezt majd talán az idő múlásával sikerül kiderítenie.
- És mondd csak, egy magadfajta kifinomult úriember mit keres egy ilyen lepukkant trágyadombon, mint ez? - reméli nem túl indiszkrét a kérdése, de nem kezdhet egy mizujs kérdéssel, mintha annyira ismerné. Hangjában nem fedezhető fel semmi különös, egy csöpp gúny sem hasonló nincs benne, noha a jelzők, amivel Seant illeti talán saját véleménye szerint nem feltétlenül állja meg a helyét. De ez betudható annak, hogy nem ismeri őt annál jobban, mint iskolatársát és néhány órán osztálytársát. Nem kerüli a szemkontaktust, sőt talán egy pillanatra bele is feledkezik a kékekbe.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Méreget.
Fürkészik.
A kérdést követően pár pillanatig még dermedten állt a széket támasztva, mint egy fagyott kutyaláb. Ez a nőszemély rosszabb minden egyes lassított felvételnél… mintha direkt módon azzal próbálná felbaszni az ember agyát, hogy éveknek tűnő percekig nem válaszol. Nem zavar, elvégre roppant türelmes ember tudok lenni, ha akarok. Bármilyen meglepő is tud lenni, általában akarok, csak vannak külső, számomra megmagyarázhatatlan tényezők, amelyek bizony olykor kizökkentenek ebből a nézetemből. Nem részletezném, mik is ezek, feleslegesnek találom jelen pillanatban, hogy önmagam szórakoztatására játsszak a gondolattal. Bár, teszem hozzá rettenetes gyorsasággal, megtehetném, mert időm emellett a picsa mellett, mint a tenger. Kíváncsi lennék, mások hogyan tolerálják a „kérdezünk valamit és év végére meg is kapjuk a választ” hozzáállást.
Fürkészem.
Nem zavar, egyetlen pillanatra sem, ha esetleg a betegesen kék szemeim övébe olvadása miatt elszáll a bátorsága, vagy esetleg kihívónak találja. Gondoljon aki amit akar, leszarom… én tudom, csak annyit jelent, hogy várom a választ, és jelen helyzetben kitüntetett figyelmemet élvezi. Még mindig jobb választás ő, mint a túlsó sarokban lévő idióta részeg torkát felvágni… bár… na jó, ebben azért nem vagyok olyan biztos. Bármilyen hihetetlen, megtörténik a mozdulat, a sóhaj, és a velem szemben lévő szék lassan kikúszik az asztal alól. Na, csak jutunk valahová a végén. Szerencsére az első fordulón túljutott, és fel tudta dolgozni csökevényes agyszerkezetével, hogy bizony helyet foglalhat.
Válasz.
Kérdés.

A kezdés roppant módon diplomatikus, mi több, magázó is. Ennyire ráhoztam volna a gyomorgörcsöt? A válaszból fűzött kérdés azonban meglepő lenne valamilyen szinten – ha nem rólam lenne szó -, hiszen eleddig úgy reagált mindenre, mintha aggódna amiatt, mi is lesz a következménye, avagy végkifejlete ennek az egésznek. A második kérdés annyira nem izgatja fel a lelki világomat, nincs benne semmi egyedi, semmi különleges… mondhatni egy szar és klisés téma, amit akkor szokás feldobni, ha az ember már nem tud mit kitalálni. Az én esetemben még rendben volt, elvégre a „leülhetek-e” fejezetet zártam le vele.

Mosoly.
Halovány.
Nem dőltem előre a székben, továbbra is kényelmesen, hátamat a támlának szegezve, karjaimat a karfára hasonlító szarra helyezve ültem. Nyitott testtartás. Az emberek képesek ezt is figyelmen kívül hagyni. Az ülési formának is vannak jelentései egy beszélgetésnél. Előre dőlve az ember azt fejezi ki, hogy dominálni akar, szeretné, ha az ő akarata érvényesülne. Hátra dőlve nyugalmat sugall, azt, hogy nem érzi magát feszélyezve a másikkal szemben. A köztes állapotokra is vannak teóriák, melyek majd mindegyike helytálló. A kezek, ha zárják a testet, az tartózkodást jelent… ellenkező esetben az én tartásommal, amely nyitottságot sugall a téma és a személy irányába. Meglepő, de valóban érdekel, mit lehet kihozni a napomból. Egy kellemes marakodás senkinek sem árt, és építi a kapcsolatot. Arcomról lefagyasztva a halovány mosolyt, immáron unott arccal és hangszínnel kezdem meg a válaszadást.
- A második kérdésre, amely amúgy egy teljesen klisés és felesleges kérdés, a válaszom, hogy egyszerűen egy jó mézsörre szomjaztam. Minthogy csőcselékek között nem igen vegyülök, számos hely kiesett. Az úri népekkel való tetssz bájolgásra nem volt érkezésem a mai nap folyamán. Ismét kiesett számos hely. Ez a szar a kettő között lebeg, és mindig történik valami.
Rettenetesen kimerítő válaszomat követően nem is késlekedtem rátérni az első felvetésre, mely szerint tökéletes alany vagyok, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
- Bizonyosan jó alany vagyok, amennyiben ezen tekintetben szereted a kudarcot.
Nem folytatom a mondatot, mert feleslegesnek tartom. Ezzel a kijelentésemmel mindenféle szín alatt megindul egy minden bizonnyal érdekesnek ígérkező diskurzus. Ugyebár, az agyamra menni nem egyszerű, ezt ezzel kifejeztem... de vajon felfigyel-e arra a pici kis közbeszúrásra, ezen tekintetben? Ismét mosoly, halovány és diplomatikus, mintegy jelezve, erre varrj gombot Csillagom.
Figyeltem.
Vártam.

[Blaine]

Blaine

Shayt kár elemezgetni, ha vannak viselkedési szabályok, ő megszegi azokat, nem könnyű behatárolni milyen tartást miért vesz fel, ahogyan a mosolyait is csak nehezen lehet kiismerni. Nem az a zárkózott fajta, de testét szokta takarni, ha olyan a helyzet. Nem igazán érdekli ki mit gondol róla, hogy most épp miért csinálja ezt meg azt. Saját maga válogatja meg kire hallgat, kinek a véleményére ad egyáltalán ki akiét kikéri, és nem mindig egyértelmű mi alapján választja ezt ki. Olyan ő, mint a varázspálca...
Kifordítja egy kicsit oldalra testét, lábait keresztezi, egyik karját felteszi az asztalra, miközben természetesen érdeklődéssel hallgatja Sean kisbeszámolóját. Természetesen hogyan kezdhetné máshogyan, mint valami piszkálódással, amire csak egy mosoly-grimasz furcsa párosát villantja. Klisé... naná, de ha egyszer érdekli miért van itt, mi mást kérdezhetne, és hát nem tehet róla, hogy próbálkozik az emberi társalgással. Megkapja válaszát, kicsit túlságosan is bő választ kap, de ezt is boldogan fogadja és bólint természetesen. Erre mit felelhetne? Tudna néhány kissé cinikus megjegyzést tenni, de inkább megtartja őket magának, mert bár szívesen szócsatázik ezek nem olyan jellegűek lennének, amire még higgadtan lehet válaszolni, problémát meg nem akar magának.
- Ez az én naaaagy szerencsém... - kuncog egy kicsit. Részéről kevéssé bánja, hogy itt kötött ki végül Sean, elvégre most ülhetne a díszes társaság egyik tagjaként egyedül. Bár a mardis irányából sincs igazán meggyőződve, hogy teljes biztonságban van, de legalább abban biztos vele kapcsolatban, hogy nem halálfaló. Vagyis, reméli, hogy így van. A normális halandó ember kedvét és lelkesedését letörnék a fiú szavai. Elvégre már most halálra ítéli a lány tervét, amivel egyébként nincs is baja. Ki mondta, hogy ki akarja készíteni? A múltkor pedig már ékes bizonyítékát adta annak, hogy képes olyan badarságokat mondani, csinálni, amivel Blaine-t lehet cukkolni. És ha ehhez az kell, hogy idiótának nézze... nos, ez már így van, nemde? Ez, amit most a srác csinál, egyértelmű felhívás arra a bizonyos keringőre, ami a lánynak egyáltalán nincs ellenére. Egy jól irányzott vállrándítással kezdi, vajsöréről smaragdszín szemei a fiúra emelkednek...

- Meglehet, de kár lenne tagadnod, hogy nem esne jól, ha meg sem próbálnám… - elvigyorodik, magabiztosan, tudálékosan, ez az arckifejezés már azért könyörög, hogy valamit tegyenek ellene. Mindamellett most valóban úgy tűnik, hogy így gondolja, tény egyáltalán nincs mögötte, szimplán most úgy döntött, hogy így lesz. - ...és, bár ez engem teljesen hidegen hagyna, mégsem hagyhatom, hogy esetlegesen kárt szenvedjen a szellemi fejlődésed - ajkát alig észrevehetően harapja be, majd ártatlan pillogások közepette emeli magához korsóját és kortyol bele az italba. Ő is hátra van dőlve saját székén, egyik keze a háttámlán pihent, míg a másik az asztalon, ám ivás közben egy kicsit módosít. Néhány kortyot követően, mielőtt még visszatenné az italt az asztalra, a poharat hívja segítségül, hogy a szájára tapadt habot annak rejtekében tüntesse el ajkáról, azonban kicsit elvéti a dolgot, s a kihívó mozdulatsor láthatóvá válik. Erről persze neki fogalma sincs, egy pillanat múlva már engedi is le a poharat az asztalra. Épp az ezt követő pillanatban rezzen össze egy pillanatra, mintha megszúrták volna. Végül is ez történik vele. Elkapja jobb kezét a korsótól, kicsit megmasszírozza csuklóját, ahol az órája van, rápillant a számlapjára, melyen néhány szó izzik fel. "Késünk, ne mászkálj el!"
Egy alig észrevehetőt szusszant, majd úgy néz fel vissza a fiúra, hogy az embernek rögtön nyilvánvaló, akar valamit.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Kiegyensúlyozottság.
Nyugalom.
Noha nagyon is jól emlékeztem a Fúria előtt történtekre és magára a záró akkordra is, arra a retkes puszira, akár lehettem volna idegbeteg is. Mi a büdös picsának ült le az asztalomhoz? Mi a fenét akar itt? De minek görcsöljek ilyeneken… leült, mert nem akar egyedül ténferegni ebben a koszos putriban. Amennyiben jól belegondol az ember, a választása teljességgel logikusnak mondható. Amott a pult mellett az ujjhiányos részeges fasz egyértelműen kilőve… az idegen boszorkány, vagy éppen maga a pultos szintén felejtős téma. Marad az újságjába temetkezett pipogya köcsög és természetesen jómagam. A két ismeretlen közül akkor már a valamelyest ismertebbet választotta. Gondolja ő, aztán az élet majd szállítja a szokásos pofonokat, amelyek már saját védjegyévé váltak. Mivel semmilyen formában nem akartam a szavába vágni, hát csendesen üldögéltem és hallgattam a mondókáját. Természetesen kitüntetett figyelmemet is élvezhette, nem bámészkodtam semerre, nem nézegettem a falon ketyegő órát, nem ásítoztam, rá összpontosítottam. Ebből a szempontból, bármennyire is tűnik másképpen, mindenféle szín alatt kiemelkedtem. A számomra érdektelen emberekre is figyeltem, amíg szükséges… azután vagy lebasztam egy hatalmas pofont, vagy reagáltam arra, amire volt értelme reagálni. A hugrás leányzó egyelőre kiérdemelte furcsa és idióta viselkedésével azt a kategóriát, hogy ne ignoráljam. Kevesen mondhatják el magukról az iskola falai között, hogy hajlandó vagyok végighallgatni, mit is szeretnének. Igen, mintha magamnak mondanék ellent, hiszen kiemelkedem azzal, hogy figyelek az érdektelen dolgokra is. De, és ez egy nagyon nagy de, azokra vagyok hajlandó időt szánni, akit még nem ismerek, vagy akit ismerek, és van értelme a szavainak. Legalábbis vita és diskurzus alapot szolgáltatnak. Akik már leírták magukat, azok felőlem azt is ecsetelhetik, hogy öngyilkosságra készülnek, azt is leszarom. Hulljon a férge.
Befejezte,
Elmosolyodtam.

Persze csak a tipikus hanyag és hagyományos Blaine féle formában, afféle féloldalas vigyorszerűséggel. Nem válaszoltam a felvetésére, mely szerint fájna, ha meg sem próbálna feldühíteni. Nem tudom, miért nem vettem figyelembe ezen szavakat… mert lehet? Áh, teljességgel ki van zárva. Mi a fészkes fenének kellene szomorkodnom, mert nem akar leülni hozzám? Leszarom… le bizony, le én. Mindegy, nem érdekes. A szellemi fejlődéses mondat már annál inkább evidens válaszadásra sarkallt.
- Régen rossz lenne a világnak, ha a te társaságod fejlesztené az emberek szellemi énjét.
Újfent mosoly, és egy apró fejrázás, megerősítve, hogy még a gondolat is borzalmas.
- Csupa öngyilkosjelölt zombi koptatná a Roxfort padjait.
A mondatot követően lassan előre dőltem, de természetesen most is élvezte figyelmemet. Az italból való kortyolás után lett volna alkalmam szívni a vérét, de úgy gondoltam, ezt a kört most kihagyom. Nem találom poénosnak a pofán lecsorgó fehér anyagot. Gyermekded. Az viszont sokkal szembetűnőbb volt, hogy amikor lerakta a korsót, megrettent., mintha megijesztette volna valami. Ezt követően az órájára pillantott.
- Gondoltam, hogy unalmas társaság vagyok, de azt nem, hogy ennyire.
A fejéhez vághatnám, hogy mi a fenének ült le hozzám, ha már most menni akar. Persze, mivel nem lehetett tudni, hogy valóban efféle szándékok miatt nézegeti, nem erre irányult a mondat. Mindinkább még egy rúgás, amit nem lehet kihagyni. Varázslótársadalom lévén biztos voltam benne, hogy a ketyegő jelzett valamit, és a hugrás nőszemély nem az unalmas béklyó miatt nézegeti azt.

[Blaine]

Blaine

A barna nem bonyolította túl ennyire helyzetet. Ha Sean nem szólítja meg, talán nem is jut eszébe odaülni. Szóval a srác magára hozta a bajt. Semmi logikára nem volt ehhez szükség, érti ő a célzást, ha úgy tesznek, hogy nem ismerik, nem erőlteti a témát. Picit meg is lepődött, hogy a mardis megszólította, ezáltal egyáltalán elismerte, hogy van némi közük egymáshoz. Ha nem is a legjobb értelemben, de valóban így van. Ilyen időkben pedig inkább azzal áll szóba az ember, akiről tudja, hogy a rosszabb napjain közveszélyes, egyébként pedig igen szórakoztató a mufurcsága és hogy mindenről megvan a véleménye, amely természetesen szöges ellentéte az átlagosnak és a normálisnak. Talán épp emiatt nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy leüljön-e vagy sem. Igen, mondják, hogy Shaynek furcsa az ízlése, előbb Montague, aztán Joe, most meg azon kapja magát, hogy Sean Blaine társaságára "áhítozik". Ennyire vészes lenne a helyzet? Mondta már korábban, hogy neki semmi baja a Mardekárral, még ha a DS-ben erről is folyamatosan szó esett, amikor tanultak valami ellenátkot.
Valóban jól esik neki, hogy Blaine figyelmének középpontjában sütkérezhet, bár talán csak megjátszott figyelmet kap, elvégre az ő sületlenségei -merthogy a fiú arcáról leolvasható a véleménye, legalábbis az, amit kifelé mutat- miért épp az ő számára lennének érdekesek. Maximum azért hallgatja meg, hogy aztán jót röhöghessen rajta, vagy újra és újra leoszthassa, ahogyan tette anno is. Mindezt azonban vidám mosollyal veszi tudomásul.

- Ez gonosz volt... - jegyzi meg kuncogva. Nem, nem veszi sértésnek, de azért igyekszik azt mutatni egy apróbb fintorral. Meglehet, hogy nem képes megtéveszteni, elvégre elég jó szeme van, és ügyel a részletekre, többek közt ezt is kiszúrta azalatt a kevés idő alatt, amit a társaságában töltött. - ...bár tőled... - megrántja a vállát, ismét elhúzza a száját. Elég megmosolyogtató ilyenkor.
- Hééé... - kapja fel a fejét, de nem folytatja egyből, méregeti Sean arcát, talán két másodpercet várhat ki, amikor összeszűkíti a szemeit - ...végül is igazad van. Nem ajándékozok ám meg akárkit a társaságommal, így valóban elég sokan lennének kénytelenek csökött aggyal létezni, de - ismét egy vigyor - megnyugtatlak, te biztonságban lennél, ha rajtam múlna - huncut fény csillan a zöldekben, persze Sean úgysem vesz mást észre, csak hogy megint hülyeségeket beszél. Ki tudja, lehet megártott neki a vajsör. No persze mind jól tudjuk, hogy nincs benne alkohol. Azért, hogy teljes legyen a kép még nagy büszkén bólint és vigyorog is, épp csak az hiányzik, hogy mell-kidüllesztve vállon veregesse saját magát. Feltehetőleg a mardis most már nagyon is biztonságban érzi magát, legalábbis Shay agyában megszületik ez az abszurd gondolat, s ahogy arcát fürkészi lesve a reakcióját ismét elvigyorodik.
Az üzenet hirtelen éri, utálja is egyébként az óráját, nem érti miért nem lehetett úgy megbűvölni, hogy csikizze vagy valami kellemes módon értesítse, ha fejlemény van, nem pedig szúrással. Olyan, mint mikor megcsípi egy darázs az embert, hirtelen jött, bár itt nem ég utána.
- Mit? - kérdez vissza hirtelen, meglepetten - Ugyan - legyint - Te? - itt már sokat mondóan elmosolyodik, kicsit úgy, mintha biztosra venné, hogy Blaine-t zavarja, hogy másra figyel és nem rá, szemöldöke felvonódik, szakasztott úgy, mintha még mellé mondaná, hogy "Nocsak..." - Ne aggódj, nem untatsz - ha eddig Sean nem is akart kikelni magából, ez a megjegyzés mindenképp ok arra, hogy továbbra is dilisnek nézze a hugrást. Ha nem tartana attól, hogy jó esetben is a kezével lakolna érte, még saját helyzetét súlyosbítandó nyugtatólag a srác kezére tenné sajátját, a mozdulat azonban félbeszakad, inkább közre fogja korsóját, és némileg zavartan figyeli az oszladozó habot.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Gonosz.
Nyugalmas.
A kettő tulajdonság jó esetben együtt szokott járni, kéz a kézben, elvégre az igazán megfontolt emberek képesek olyan találatokat bevinni másoknak, amelyek azonnal kifejtik hatásukat, és sakk-matt helyzetet idéznek elő. Nyerő tud lenni az, aki képes efféle dologra, én pedig az vagyok, sokak szemében. Nem csoda, hogy hatalmas ívben kerülnek el a folyosón, nincs hálótársam, és még sorolhatnám. A „régen rossz lenne a világnak” kezdetű mondat valami ehhez hasonló lehetett, itt mégis a – ha lehet ezt mondani – jó értelemben véve, hiszen nem alantos, hátulról mellbeszúrásnak szántam, sokkal inkább egy jól irányzott, kesztyűvel adott pofonnak… természetesen a képzeletbeli kézre való szart aztán az asztalra dobva, a célszemély, jelen esetben az ütődött hugrás hadd vegye fel azt, és válaszolhasson. Tulajdonképpen számolni lehetett vele a részéről, hogy valami hasonlóképpen reagál majd, ahogyan tette azt. Mint egy dilis picsa, fel sem véve magára a hallottakat válaszolt, és adta a tőle – noha csak másodszor találkoztam vele – lassan megszokottnak mondható folklór műsort. Amennyiben soha életemben nem láttam volna ezelőtt, vagy keveredtem volna vele interaktusba, csak most először, úgy sanszos lett volna egy kurva nagy pofon, de akkora, hogy a méterekre tevékenykedő csöves pultos karjaiban kötött volna ki… átszakítva azt a rohadt pultot is. Mivel az első találkozás alkalmával nagyjából kiismertem a reakcióit, nem ért meglepetésként. Viszont, ha minden igaz, akkor megragadt benne valami a Fúriás kalandról, ugyanis képes volt ügyelni, hogy olyan módon válaszoljon, amely valamilyen szinten… áh, hagyom is a gondolatmenetet a picsába. A lényeg, hogy erre kurvára kevesen képesek, nem örültem neki, hogy, ha nem is fogást, de valamit talált. Aki egyszer bármiféle benyomást tett rám, jó eséllyel indult, hogy nem tépem le az arcát, ha olyat cselekszik, amit nem igazán szívlelek. Gyűlöltem, ha csak az aurám közelébe merészkedett valaki, ő meg merte engedni magának nemcsak azt, hogy a közelében legyen… de olykor meg is „sértse” azt.
Szemkontaktus.
Mosoly.

Persze csak halovány, hogy valamilyen szinten érezze a törődést a lelkem. Gondoltam, hogy fel fog fortyanni, vagy legalább valami hasonlót produkál. Tipikusan az a nőtípus, aki szeret szerepelni… csak azt felejtette el, hogy ezekben az időkben nem éppen ez a megfelelő hozzáállás. Persze, ha azt vesszük alapul, kik vannak a krimóban, túlzottan sok félnivalója nincs. Egyetlen ember árthat neki idebent, az is én vagyok… nekem meg eszem ágában sincs leállítani. Egyelőre.

Biztonságban.
Rajta múlna.
Minő érdekesség, lám-lám. A másodpercekig tartó szemkontaktus elárulja, a velem szemben ülő annak ellenére képes vidámnak maradni, hogy mi folyik körülöttünk a kibaszott világban. Minden sarokból ártó szemek figyelnek… tény, ha az ember túlreagálja a dolgot, akkor idegösszeroppanásban fog meghalni, de azért megvannak a határok. A hugrás leányzó ezeket feszegeti kirívóságával, mégis, ez az, ami miatt valamilyen szinten más, mint a többiek. Nem egy tipikus pláza lotyó, sokkal inkább a Mungó idegosztályáról szalasztott divatmajom. Szerencsére ez egy jó párosítás, legalábbis ebben a formában. Persze az arcizmaim és a szemem erről mit sem árulkodnak. Továbbra is érdektelenül kémlelik őt, várva, hogy befejezze mondandóját. Ez meg is történik az ominózus órás eset, valamint a summás a részemről való summás támadást követően. Mi több, valami egészen érdekes is történt… nem palástoltam, hogy észrevettem, elvégre a látóterembe esett. A keze megindult a korsóm mellett asztalon heverő kezem felé, a mozdulatsor azonban gyengén palástolva szakadt félbe… mintha az italáért nyúlt volna. Mivel a beszélgetés fonala most hozzám került, ismét nyugalmas hangon szólaltam meg.
- Úgy festek, mint aki aggódik Tündérem?
Megemeltem a sörrel teli kupát, majd felé nyújtottam, jelezvén a koccintási szándékot. Amennyiben fogadta, úgy a nedűk találkozását követően haloványan elmosolyodtam egy pillanatra. Meglepő lehetett számára, de a betegesen kék szemek most nem üresen tátogtak, sokkal inkább valamiféle cinkos pillanat volt felfedezhető bennük. Természetesen csak a másodperc töredékére, amíg elhangzott a mondat.
- Egyszer láss aggódni…
Nem fejeztem be, de biztos voltam benne, venni fogja a többértelmű célzást.
Kortyoltam.
Figyeltem.

[Blaine]

Blaine

Most nincs kedve felvenni a kesztyűt, szólhatott volna vissza, van benne annyi, hogy nem hagy semmit szó nélkül. Nem mániája, hogy az övé legyen az utolsó szó, de szereti megvédeni magát. Elvégre hugrás, épp ezért nem a pálcája az első, amihez nyúl. Ez mondjuk nem minden helyzetben állja meg a helyét, ha pálcát fognak rá ő is védekezni fog, valami csak ragadt rá azokon a DS edzéseken. De sárga lévén az első a békés megoldás, a jámbor, csak aztán a többi. Az meg már úgyis a másikon múlik, hogy hova is lyukadnak ki. Nem az a félős fajta, de ha lát más megoldást, a pálcáját inkább békés dolgokra használná.
Így hát inkább úgy fordította magának a dolgokat, ahogy az neki tetszik, így már sokkal kedélyesebb állapotba kerül, hiszen ebben az értelmezésben egészen kedves megjegyzést kapott a mardistól. Mosolyog is rajta megállás nélkül. Folyik, ami folyik körülöttük, ő nem az aki elveszíti önmagát. Ha teheti legalábbis. Vannak számára is olyan napok, amikor búskomorság telepszik rá, de mint minden ez is átmeneti. Úgy gondolja neki nincs mitől tartania, sem a családjának, senkinek nincsenek útjában, senki olyasvalakivel nincsenek kapcsolatban, akik miatt kitüntetett figyelmet kellene kapniuk. Persze ez nem ok az örömre, de alapvetően mosolygós természetű és ha beszélget valakivel, mindig odakúszik az arcára. És az a tény, hogy képes eszmecserét folytatni a mardisok ezen példányával külön élmény számára. Valahol büszke is magára annak ellenére, hogy Sean nem egyszer közölte vele mit is gondol róla.
Olykor letekint a vajsörébe, de valahogy jobban élvezi azt a látványt, amit a srác nyújt. A kék szemeket, melyektől egy idő után libabőrös lesz a keze, azt a bujkáló, el s feltűnő mosolyt, mely neki egészen sokat ad. Szórakoztatja és ez a barnaságot jó érzéssel tölti el. Nem akar persze nevetségesen béna lenni, addig jó a helyzet, amíg "vele nevet és nem rajta". Beharapja alig észrevehetően alsó ajkát, ez van ha picit zavarban van. Egy kicsit elkalandozott a kékekbe bámulva. Nem üvegesedett ki a szeme, csak a gondolatai párhuzamosan egy másik síkon is elindultak valahol a szeme és a mosolya között.

A kérdésre nem neveti el magát, nem kuncog, csak ott feledett mosollyal, s összeszűkített szemekkel méri végig a fiú arcát immáron számtalanadszor, amióta itt vannak. Megzabolázott kalandozni vágyó kezei a korsót macerálják ezalatt. Nem akarta ő leplezni szándékát, szimplán idejében meggondolta magát. Idejében ahhoz, hogy ne érjen hozzá, bár a pusziért sem került a Mungóba, azért jobbnak látja nem kihívni maga ellen a sorsot. Majd talán máskor.
- Nem... már nem - zöldjei megcsillannak, s még mielőtt azt gondolhatnánk, hogy ez egy lemondó válasz volt, inkább tudatom, hogy semmi ilyesmiről szó nincs. Elvégre akkor nem azt mondta volna, hogy 'már'. Nem nyomja meg a szót, nem emeli ki, kíváncsi arra, hogy a fiúnak feltűnik-e. Ha nem a mardis szemeibe nézne talán fel sem tűnne neki a szándék, így is elég meglepő, de relatíve hamar csatlakozik. Zavartan mosolyog, pohara fölött azonban még mindig a kékeket fürkészi, ezért tűnhet fel neki az a különbség, amely ugyan alig néhány pillanatig van jelen, de ott volt és ő látta. Vagyis inkább érezte, mint látta. A félbeszakított mondaton elvörösödik az arca, s poharát ahelyett, hogy a szájához emelné, leereszti egy kicsit.
- Érdekes műsor lenne... azt hiszem kíváncsi lettem... - igen, ez egy vérgyenge flörtölős szöveg lenne. Shay nem gyakorlott az ilyesmiben, most sem igazán tudja honnan jött. A barnácska arc kicsit elszíneződött, nem teljesítmény észrevenni. Zöldjei megcsillannak, de hogy ne adja ki nagyon magát arcát igyekszik a korsója mögé rejteni. Szerencséjére olyan gyenge megjegyzést sikerült elsütnie, hogy nem mindenki venné ezt flörtnek.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Kedély.
Szokatlanság.
Furcsa valami kezdett kavarogni, nem volt éppen megszokott… nem is tudom, talán érzésnek mondott valamiként fejezném ki. Kellemesen nyugtató, éppen ezért hideg és távoli. Az utóbbi időben sok emberrel voltam képes olyan hangnemet megütni, amire évekkel ezelőtt egyszerűen képtelen lettem volna a mentalitásomból, vagy inkább a világszemléletemből fakadóan. Talán Cedrah tanításai kezdtek beérni, vagy egyszerűen csak teltek az évek, és a múlt eseményei egyre homályosabban derengtek. Megvallom őszintén, annak ellenére, hogy okított, rengeteg vonást úgy gondoltam, a büdös életben nem fogok átvenni… mert nem és kész. Az én kibaszott életemről van szó, mindenbe azért ő sem szólhat bele. Tény és való, hogy tudásának megosztása roppant építő jellegű rám nézve, és valóban vannak olyan területek, ahol belátom, van értelme a tetteinek, szavainak. De bizony vannak olyan részek, ahol, ha Merlin fenyegetne meg sem érdekelne, vagy maga a rettegett Pottervadász. Az a helyzet pedig, amiben vagyok, pontosan ilyen. Egy lánnyal üldögélek, és diskurzust folytatok. Cedrah szép szavakkal bűvölné, csalogatná, mégis hűvös és kimért jellemet mutatna. Nem értem, miért kellene egy nővel másképpen bánni, mint másokkal. Állandóan a kurva egyenlőségükkel jönnek, hát megkapják. Tény, nem úgy fogok vele beszélni, mint egy alja paraszttal, de egyenrangú félként kezelem… és megmondom neki, ha valami nem tetszik, vagy éppen tetszik. A hugrás csaj is megkapta, gyogyós és egyedi.
Nem.
Már.

Roppantul ügyesen tud táncolni a szavaival azon a bizonyos borotvaélen. Mintha egész életében arra tanították volna, hogyan kacérkodjon az emberekkel, miközben az idegeit tépi. Az igazat megvallva nálam jelenleg az idegtépésről szó sem volt, mi több, nem reagáltam a szavakra sem, csak egy újabb mosollyal nyugtáztam a szavakat, miközben letettem a korsómat. A befejezetlen mondatom úgy festett sikert aratott nála, mert noha megpróbálta itala mögé rejteni az arcát, szinte azon is átütött a pír. Érdekes jelenség, soha nem hoztam mást ilyen helyzetbe. Az emberek feje, ha velem beszélgetnek kurvára piros szokott lenni, de inkább a dühtől, sem, mint… nála… valamitől… fura.

Kíváncsi.
Rám.
Mégpedig az amúgy pofámon soha meg nem jelenő aggódó maszkra. Hát bevallom őszintén, ha egyszer ilyen fejem lenne, magam tépném le a nyakamról a rusnya búrámat, és az első kukába basznám. Az aggódás az egyik legnagyobb gyengeség a világon, csak az képes aggódni, akinek van miért, vagy kiért. A miért kihúzható, általánosságban véve leszarom a dolgokat, így nincs is semmi, amiért aggódnék. A kiért ismét kihúzható… hiszen ki a fészkes fenéért aggódnék? Cedrahért? A piros kabátos ki buzi meg tudja védeni magát, ez eléggé evidens. Iriskéért? Nem hiszem, hogy bárki is árthatna neki. A babája ellopása nem aggodalomkeltő, mert az utolsó ki balhé óta megtanulták a kópék, nem érdemes szórakozni azokkal, akik Blaine ismerősei. Megint oda lyukadunk ki, hogy kiért sincs, ergó aggódni sem fogok soha. Viszont, válasz nélkül nem szeretném hagyni a dolgot, így nyugalmas hangon szólalok fel újfent.
- Nocsak!
Előre dőltem a székben, könyökeim az asztal lapjára kerültek, tenyerem összefontam, állam pedig a fonatra helyeztem.
- Miss Fúria érdeklődésének középpontjába kerültem!
A pillanat töredékére megemeltem mindkét szemöldököm, és vártam, hogyan reagál. Szokatlan szöveg tőlem, igazat megvallva nem is tudom, miért mentem bele az egész szituációba… de már benne vagyok. Felesleges lenne most elkezdeni másról beszélni, kurva hülyén jönne ki, még azt hinné, sikerült összezavarnia, vagy beszartam.
Szemkontaktus.
Mély.

[Blaine]

Blaine

Sok mindent mond, amit talán később meg fog bánni. Nem ismeri annyira Seant, hogy tudja mit fog kezdeni a kapott információkkal. Márpedig, ha figyelt eleget kapott bizonyos dolgok felismeréséhez. Ha úgy lenne nyugodtan mondhatná, hogy a fejébe szállt az ital, de a vajsör köztudottan nem ártalmas az emberekre, így ez inkább lenne árulkodó kifogás, mintsem indok.
Egyébként sem olyan, hogy ne vállalja a felelősséget tetteiért, vagy jelen esetben szavaiért. Valahol tudja ő is, hogy pengeélen táncol, mint annyiszor megtette már. De eddig is sikerült mindig a határokon belül mozognia, még ha csak egy vékonyka hajszál is választotta el a soktól, akkor is.Jelen esetben onnan tudja, hogy mi az állás, hogy Sean még nem kelt ki magából és hozta az egész Üst előtt kellemetlen helyzetbe. Bár az elején elég közel járt hozzá, és ha Shay olyan lenne, hogy zokon veszi az ilyesmit, már biztosan a szobájukban ücsörögne, s egy nyitott könyv fölött mélázva emésztgetné a hallottakat. De miért tenné? Sokkal szórakoztatóbb idelent. Nem vigad olyan feltűnően, igyekszik nem felhívni magukra a figyelmet, ami elég nehéz, tekintve, hogy egyébként a krimóban csönd van. A két boszi még mindig trécsel, de ők is fojtott hangon. 

Most rajta van a meglepődés sora. Nem látványosan, szájtátós módon, inkább csak magában, észrevehetetlenül lepődik meg. Egyetlen támasza a kezei közt szorongatott korsó, amelynek tartalma fogyóban van már, ráadásul szegény hugrás annyira kapaszkodik belé, hogy lassan, de biztosan még itala is felmelegszik. Nem szándékos, de jobb mintha megállás nélkül ajkát harapdálná, még a végén vér serkenne belőle, aztán meg jól nézne ki. A kacér, és kissé elbizakodott megjegyzésre elmosolyodik. De nem úgy, mint akit most nagyon megfogtak és nem tudja, hogyan keveredjen ki belőle. Talán a mardis azt feltételezte, hogy Shay önkéntelenül jegyezte meg, amit és most lehet rajta fogni egy keveset. Mosolya vigyorrá szélesül, ahogyan zöldjeit Seanra függeszti. Szinte látni véli rajta, hogy várja mit fog reagálni rá. A kérdés felmerül, vajon meddig merne elmenni?! Jó kérdés, talán a srác előbb tenne pontot a dolgokra, mint ő. Azonban kénytelen felhorkanni. Na nehogy már csak úgy, minden nélkül igazat adjon Mr. Blainenek. Nem eszik azt olyan forrón, és az amúgy olyan tipikus nőségnek is adni kell egy keveset. Egyébként hogyan jegyezhetné meg a zöld, hogy csak terelni próbál vagy valami ilyesmit.
- Aaaa... - arca kicsit olyan irányba torzul, mintha valami túlzottan erős megjegyzést hallott volna. És, ha úgy lenne, ahogy a másik feltételezi, miért kellene azonnal megadnia magát? - ...a középpont azért egy elég erős túlzás - vigyorog, miközben két ujja zavartan matat az asztalon. Pótcselekvés. Gyorsan fordul a kocka, arca visszaszelídül, mintha valóban nem lenne szó többről, csak arról a piciny figyelem morzsáról, ami lehet, hogy nem is olyan piciny és talán nem is egyetlen morzsa.
- De... persze, ha nagyon szeretnél a közepére kerülni... - a mondatát fölösleges befejeznie. Egyrészt mert olyat igazán nem tudna mondani, ami nem tűnik olcsónak. Ő pedig nem híve az ilyesminek. Inkább továbbra is megmarad saját maga. Kicsit játékos, kicsit idegesítő, de továbbra is kacérnak mégsem túl rámenősnek. Sőt, egyáltalán nem rámenős. Valahol fél is kissé a fiútól, de inkább azért, hogy leég, hogy valamit nagyon félreképzel, hogy megüti a bokáját. Utál szégyenkezni.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Mosoly.
Halovány.
Az élelmesnek és igencsak kihívónak nevezhető megszólalásomat követően a szemben ülő hugrás elmosolyodott, és ahogyan a korsójáról rám függesztette tekintetét, az a bizonyos halovány mosoly majdhogynem vigyorrá szélesedett. A sok csepegős kis buzerátor ebből a mimikából két dologra következtetett volna… az igazán rámenős bekeményít, tekintve, hogy nyeregben érzi magát… a beszari meg visszavonulót fúj, mert Uram Merlin, kinevette egy lány. Szerencsére nem képviseltettem magam egyik táborban sem, mindezek ellenére továbbra sem mozdultam, mi több, tartottam a szemkontaktust is, egy pillanatra sem vonva el a figyelmem róla. Sokan megjegyezték már, hogy kissé visszataszító, vagy inkább gyomorszorongató a betegesen kék szempár hosszas kémlelése… zavaró és megszokhatatlan. Talán ezért az egyik ok, a másik pedig a bizonyos kitüntetett figyelem, ha már egymást vérét szívjuk, tegyük azt teljes odafigyeléssel, alapossággal és pontossággal. Ééééééééés természetesen, ahogyan az várható volt kedves kiismert iskolatársamtól – aki mellékesen egy fokkal a majmok értelmi szintje felett, de egyelőre az emberi alatt leledzett gyogyós megmozdulásai miatt… ez nálam nagy szó, kevesen vannak, akik kilábaltak a szememben az állatvilágból -, már érkezett is a reagálás egy apróbb felhorkanás formájában. Mit is várhatott volna az ember, hogy igazat adjon? Egek, akkor romba dőlt volna a világ, hát nehogy már egy mardekárosnak legyen igaza, főleg akkor, ha Sean Blainnek hívják, micsoda lehetetlenség.
Zavartság.
Megérzem, ha valaki zavarban van, még akkor is, ha bizony el akarja rejteni a külvilág elől az érzéseket. Ez az érzés egyszerűen letagadhatatlan, ugyanis vannak az embereknek az apró kis szokásaik, amiből hamar rá lehet jönni a valóságra. Persze ehhez meglehetősen éles szemmel kell figyelni, amire nem sokan képesek. Én az vagyok, azzá kellett válnom, mert túl akartam, túl akarok és túl is fogok élni ebben a rohadó világban. Pont rólam mondható el a figyelmesség, akit általánosságban véve az iskola, egyesek pedig az emberiség legnagyobb hulladékának képzelnek. Szar világ… szar emberek. Mindenesetre, az előttem üldögélő szépség két ujja bizony vad mozgásba lendült az asztallapon. A szemét néztem, mélyen… de akaratlan is látókörömbe esett. Ez van… nem jegyeztem meg neki, csak elkönyveltem magamban, hogy aztán majd ehhez mérten adhassam a választ, ha befejezte saját mondókáját. De még volt egy kis hozzáfűzni való, amellyel tovább csavarta a már amúgy is rendesen összebogozott helyzetet. Összebogozott, mert olyan utakon jártunk a beszélgetéssel, ami tőlem legalább annyira messze állt, mint tőle nem gyogyósnak lenni.
Mosoly.
Csend.

Természetesen nem maradhatott el a mosoly, előtte már megengedett volt… mások még nem érdemelték ki ezt a kiváltságot. Valahogyan olyan érzésem támadt, hogy direkt módon terelődött erre a téma, mármint, a figyelemre… vagy ahhoz hasonló szavakra. Nyugodt voltam, hűvös tekintetű, csak olykor engedtem fel egy-egy pillanatra, amikor a szituáció engedte, vagy jómagam belső késztetése nem tudott már tartani. Mindenesetre, hiába éreztem magam biztonságban, furcsa érzés kavargott bennem, amit nem értettem meg. Más volt, de egyszerűen nem tudom megmagyarázni mi lehet. Utálom az ilyesmit, a legszívesebben felpofoztam volna magam, hátha visszazuhan minden a jól megszokott és kényelmes kerékvágásba. Pár pillanatig húzódott csak meg a mosoly a szám szegletében, aztán lelohadt. Megemeltem a korsómat, is kiittam belőle a maradék, már igen kevés ámde annál ízletesebb nedűt. Az alkalmatosságot ezt követően az asztalra helyeztem, majd ahogyan elengedtem, jobbom a matató ujjaira tettem. Bizony-bizony, megérintettem valakit, ráadásként úgy, hogy annak ereje nem a falra kente, nem pofon, vagy éppen rúgás… érintés. Újabb rekordadat, amellyel alkalomadtán eldicsekedhet majd a társainak. Blaine megérintette afféle gyarló emberi gesztusként. Azért történt, hogy fejezze be az ujjakkal asztallapon való matatást. Ezt követően a szemébe néztem ismét, majd hűvös és kimért hangon szólaltam meg, ahogyan eddig is.
- Szerintem nagyon a közelében járok…
A hanglejtés szokásos módon színtelennek indult, a vége mégis valahogyan befejezetlenre sikeredett. Furcsán éreztem magam, főleg azért, mert most kapcsoltam, hogy még mindig a kezén van a kezem. Nem gyorsan, kapkodva, lassan és nyugodtan húztam vissza azt. Arcom továbbra is a hűvösséget sugározta, mit mást? Ennek ellenére úgy gondoltam, ideje indulni. Kezdtem áthágni a saját magam által felállított szabályokat, amiket azért állítottam fel, hogy távol tartsam magam a világtól. Jobb mindenkinek… jobb az embereknek, mert csak adott helyzetben kell elviselniük a véleményemet. Jobb nekem, mert nincs rajtam támadási felület, vagy éppen fogás, ami a gyengeség felé taszítana. Felálltam a székemből, majd a korsót a balomba fogtam, jobbom pedig felé nyújtottam, mintegy felsegítsem őt. Amennyiben fogadta, és felkelt, úgy az ő korsóját is a balomba fogtam.
- Ideje a dolgomra indulnom! Aztán csak csínján a feltűnési viszketegséggel!
Biccentettem egyet afféle köszönésképpen, noha a pult felé volt a lépcsősor is, tehát egy darabon, alig néhány lépésen még egyfelé vezetett az utunk…

[Blaine]

Blaine

Csak a fejében fejezte be elkezdett mondatát..
~...talán megoldható, de tenni kell érte. ~ azért is nem mondta ki hangosan, mert ez valóban egy olyan ajánlat lett volna, melyért pironkodnia kellett volna. Részéről egyáltalán nem zavarja, ha Sean ránéz, sőt egészen élvezi ezt a helyzetet. A betegesen kék szemek ettől függetlenül, ahogy senki mást, őt sem hagyják hidegen. Az ő gyomra is meg-megugrik olykor, de nem azért, amiért esetlegesen másoké. Tény, Shay sem örülne neki, ha a mardis valóban bírna egy olyan képességgel, hogy egy kitartott szemkontaktus alkalmával az ember legbelsőbb titkaiig is ellásson. Van mit titkolnia előle is. Nem olyan jelentős dolgok, inkább csak az, hogy azok a "gyomorszorongató" kékek olykor az ő gyomrát is megszorongatják, ha nem is egészen rendeltetésszerűen.
Zöldjeivel az asztallapot fürkészi, s leginkább azokat a motívumokat, melyeket ujjaival próbál a fába karcolni. Nagy kár, hogy körme az aztán nincs. Csak szeme sarkából látja a másik mozdulatait, aki ismét megemeli a korsóját, hogy aztán üresen tehesse vissza korábbi helyére. Az érintés áramütésként éri, de nem összerezzen, hanem teljesen egyszerűen lefagy. Tekintetét visszakapja Seanra, ajkai elnyílva maradtak, a bennszorult levegő, pedig képtelen utat találni légcsövéből. Egy időre egészen olyan a kép, mintha sóbálványátkot szórtak volna rá, az élet legkisebb jelét képes csak produkálni, mégpedig, hogy valami csigalassúsággal képes pislogni. Váratlanul éri a már-már gyöngéd, nyugtató hatású tenyér érzete a kézfején. A vér kifolyik végtagjaiból, hirtelen igen hidegnek érzi a kocsmát. Most történik meg az, hogy gyomra diónyira zsugorodik, és ha nem az asztalon pihenne a keze, most biztosan elkezdene remegni.

Elmosolyodik a válaszon, amellyel leginkább nem akar mit kezdeni. Hiába tagadná, hazudna magának hazudna neki, ő pedig rémesen rosszul hazudik, és ha az ember magával sem őszinte, akkor hogyan várhatná el, hogy mások higgyenek neki, ugyebár. Beletörődőn sóhajt fel, de nem néz félre, nem adta fel egészen a meggyőzést, leginkább saját magával szemben, de szeretné ezt asztaltársára is ráerőltetni. Ajkát beharapva próbálja megóvni magát a teljesen fölösleges visszakozástól. Ez most egy vesztett game, de a játszmának még koránt sincs vége. Fogalma sincs milyen tudatalatti utasításra, de egyik szemöldöke elkezd felfelé húzódni, mintegy várakozást sugallva ezzel. Bizony, az ő figyelmét sem kerülte el, hogy az indokoltnál tovább időzik a Mardekáros keze az övén, arra viszont már nem derül fény, hogy ő maga tenne-e valamit a szabadulás érdekében. Sean bontja meg a kontaktust, ám Shaelynn tekintete még néhány másodpercig elidőzik kezének helyén. Ajkain furcsa, elsőre fölényes mosoly jelenik meg, míg aztán visszaemeli tekintetét.
A fiatal úr a távozást sürgeti, s ahogyan a leányzó egy gyors pillantást vet órájára bizony látnia kell, hogy ahhoz képest, hogy mennyire nem akart túl sokáig időzni Blaine társaságában, elröppent néhány órácska és még csak nem is bánja. Alig hallhatóan helyesel a kezdeményezésre, de hülyén jött volna ki, ha megjegyzi, hogy igen neki például nagyon sürgős olvasnivalója akadt, így engedelmesen elfogadja a felkínált jobbot, majd egy köszönömöt is elmotyog.

- Nem vagyok feltűnő, csak annak szúrom a szemét, aki észre akar venni... - enged a késztetésnek, hogy ezt mind célzottan neki, és a szemeibe nézve közölje vele, nem kevés csibészes mosollyal és valamiféle hangsúllyal. Ha csak egy menetre is, de visszatért a meccsbe, elvégre nem távozhat megsemmisítő vereséggel a pályáról, ezt a szülei is így tanították neki, és ugyan ő nem kviddicsezik, azért még alkalmazhatja a tanultakat, egy sajátos játszmában. Elérve a pultot aztán megvárja, amíg a korsók a pultra kerülnek, addig még egyszer körbenéz a lenti helyiségben, látszólag senki nem törődik velük, ami természetesen jó hír és valamennyire őt igazolja. A búcsúzást illetően tanácstalan egy csöppet, mivel legutóbb egy pimasz puszit szúrt a srác arcára. De akkor azt, mint fegyvert használta.
- Köszi az igen tartalmas délutánt... - félelmetes, hogy minden alkalommal hálálkodni kényszerül neki, de tagadhatatlan az érdeme abban, hogy megóvta a hugrabugost egy csapnivalóan eseménytelen délutántól. Még mindig inkább toporog, mint cselekszik - ...további kellemes estét! - egy cinkos pillantás, egy nagy levegő, és végül is a támadás mellett dönt, lábujjhegyre tolja magát és szinte pontosan úgy, mint a Fűznél hagyja ott dns-ét a srác arcán. A.k.a ismét megpuszilja, a jobb alkarjába kapaszkodva. Ha korábban a hidegre volt panasza, most inkább a fullasztó hőségre, sietősen el is hátrál a fiútól, majd egy biccentést követően a lépcsőket veszi célba.

Egy újabb rakás dolgot kénytelen átértékelni saját magában. Kezdve ott, hogy valami probléma lehet a fejével, addig, hogy talán félreismerte a mardekárost. Még most sem mondhatja el magáról, hogy egy afféle Blaine szakértővé avanzsálódott volna, de mindenképpen elkezdett rajta gondolkodni. Bár önmagát nem tartja előítéletesnek, rá kell döbbennie, hogy Vele kapcsolatban voltak. Még most sincs arról meggyőződve, hogy a srác nem olyan, mint amilyennek leírják számára, de van egy olyan sejtése, hogy ez csak az egyik oldala. Olyan nincs, hogy valakinek csak egyetlen oldala legyen, mégis ilyen gesztusokra képes. Lehet, hogy jó az álarca, de a hugrást nem igazán hagyja nyugodni, az a szinte pillanatnak sem nevezhető időtartam, amit meglátott.
~ Még a végén neki lesz igaza... ~

Köszönöm a játékot.