Sous le ciel de Paris

Kopognak a lépéseim a deszkákon, elvegyülve sok más ember táncmozdulataival – egyetlen nagy, pulzáló energiával átitatott tömeg vagyunk, mindannyiunk arcán ég a tűz fénye, és valami sokkal hatalmasabb hatalomé: a szenvedélyé. Karok fonódnak a kezembe, együtt hullámzunk, az ajkunkon nevetés harsan a zene dallamával összhangban, míg tovapörgünk a lázas koreográfiában…
Az egyik fordulatnál látom, ahogy Willow a gitárral a kezében átadja magát a hangulatnak, és szélesen elmosolyodom, ezzel a pillantással pedig egyből el is kapom Roux tekintetét, aki mintha elemezni akarná az arcomat. Vidám kis intés kíséretében már szaladok is tovább a kezek erdejében, itt ugyanis nem lehet megállni, amíg forog a tánc.
- Honnan ismeritek egymást? – kérdezi Roux, aki az egészet elmeséli nekem majd másnap, tudva, mennyire szeretem a részleteket – Ritkán látjuk ilyennek. Mindig vidám, mindig mulat, de a szeme nem mindig mosolyog.
Leteszi a maga hangszerét, átadja a dalban elfoglalt helyét is az egyik férfinak, gyanakvó, de jóindulatról árulkodó testtartása Willow felé fordul. Sötét, cserzett bőre melegen simul a vörös hajban és szakállba, amelyről a nevét is kapta – még nekem sem árulta el, mi áll a papírjaiban, de ahogy ő, én is tudom, az számít igazán, mekkora utat járunk be ezután. Tiszteltem azt, hogy képest volt a szabadság iránti vágyát valami konstruktívba belesimítani, hálás voltam kéretlen, de éleslátó megjegyzéseiért, amelyekkel ekkor a gitáros felé nyitott, míg én épp vidáman kopogva suhanok tova a többiek alkotta körben.
- Mondtam már neki: nem való neked az élet, amit elképzelsz. Sötét, merev és korlátok közé zár, de ő csak nevet rajtam, bolondnak nevez. – int felém az állával – Pedig velünk is élhetne, de ő harcolni akar, győzni mások felett… aztán megjelenik egy másik vándorral. Ne is kérdezd, látom az ilyet, látom a mozdulatokból, amelyekkel azokat a hangokat ébreszted. Vigyázz vele, de vigyázz rá is: a nő olyan, mint a hangszer, mindkettő szeszélyes játékot játszik, amikor azt hiszed, megismerted… de épp ettől olyan gyönyörűek.
Én ekkor a levegőben vagyok – az egyik izmosabb fiúnak tetszik az elképzelés, hogy a magasba dobáljon, elfelejtve azt a tényt, hogy mi lesz, ha nem kap el. Ez itt még szerencsére nem történik meg, az arcomon ugyanolyan önfeledtség uralkodik, mint az övén, amikor végül a kezei között érezhet.  Roux két poharat vesz elő maga mellől, teletölti őket abszinttal, és a barátom felé tartja az egyiket, míg ő már jólesően bele is szagol a sajátjába.
- La fée verte. – magyarázza – A te nyelveden zöld tündér. Igyunk pertut, üdvözlünk a családban, öcsém. Ritkán látni ilyen ügyes kezet idegen dalban, idegen hangszernél, és Párizs kényezteti egy kicsit a kegyeltjeit.
Ezt a pillanatot történetesen épp láttam, habár csak a vállam fölött odasandítva, mielőtt az ujjaimra színes gyűrűs kezek fonódtak volna, megpörgetve a saját tengelyem körül. Kipirult arccal folytatom hát a kötetlen, szabad, mégis elemi erővel vonzó táncot, egy kósza mosollyal megemlékezve a poháremelésről, amely öreg barátomtól érkezik válaszul.
- Csinos fiú! – suttogja a fülembe a mellettem elhaladó Florence, akinek sötét tekintete mélye csupa huncutság – Vigyázz rá, Mimieux!
- Ja, mi nem úgy, a barátom! – mosolygok rá, de ő szinte egyből le is üti.
- Akkor is vigyázz! Párizs féltékeny teremtés…!
Együtt nevetünk, hiszen tudjuk, valóban így van: olykor a város lélegző, létező személyének felületén a sértődöttség fut végig, és akkor jaj nekünk, tiszteletbeli franciáknak. A gondolatról eszembe jutott a megkezdett beszélgetésünk a vörösben égő malomról, és a válaszok, amelyekkel feleltem Willow kérdéseire.

- Akkor a legjobb, ha velem jössz a Moulin Rouge ajtói mögé...- mosolygok akkor rajta – Jobb, ha ismerős vezet körbe, úgy nem zuhansz egyből olyan mélyre.
Az emlékben ugyanolyan fölényes és vidám vagyok, mintha valóban bementünk volna: nem kell tudnia, mennyi ismerősöm van a városban szerte, és milyen helyekre jutottam már el a segítségükkel… talán én magam sem mindig szeretném feleleveníteni ezeket a kirándulásokat, de épp ezek tették számomra olyan valóságossá Párizst, mintha tükörbe nézve találnám meg mindig változó vonásait magamon.
- Egy úriember nem érdeklődik a hölgyek kora iránt! – zárom a megkezdett emlékek fonalát ezzel az utolsóval, amellyel még az utcán feleltem meg egy kényes témára. Ugyebár minden nézőpont kérdése, és ma eszemben sincs olyan csekélységek miatt aggódni, mint hogy hány éves vagyok.

Végül egy kicsit később én is elfáradok, kilépek a mulatók közül, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy helyet foglaljak a remeknek ígérkező ismerős társaságban, de ekkor a korábbi partnerem karon ragad, és jelentőségteljes mosolya arról árulkodik, ő nem fejezte be. Egy biccentéssel jelzem, hogy majd később folytatjuk, és végre tényleg elfoglalhatom a Willow mellett árválkodó hordót, a magam abszintos poharát dédelgetve.
- Na, beállsz te is? – kacsintok rá, telve még a parkett szikráival – Vagy beszélgettek még egy kicsit?
- Mimieux, hagyd a férfiakat egy kicsit. – koccint azért velem Roux – Hisz a múltkor is hajnalig roptátok, kell egy kis bemelegítés, még az ember zenész is.Hív a fehérnép... Mindjárt jövök…
- Ártatlan vagyok! – intek feléjük somolyogva, aztán lehajtom az italomat, ami a maga ánizsos, hűvös becézgetésével szorít magához, hogy titokban leheljen mámoros csókot az ajkaimra. Roux után nézek, aki az egyik fiatal lánnyal elegyedik elmélyült beszélgetésbe, és leteszem magam mellé a poharat, jelezve a társamnak, hogy eszemben sincs a továbbiakban alkoholba fojtani az estét.
- Hogy érzed magad? – támasztom a tenyerembe az államat – Szimpatikusabb már a kisasszony? Vigyázz az abszinttal, itatja magát, és alattomos. Greg is a saját kárán tanulta meg, de csak miután lehúzott egy üveggel belőle, azt kiabálva, hogy ő skót, és neki bírni kell. Persze, most nem erre játszunk, de nem árt az óvatosság. Ha esetleg szeretnél tovább indulni, azt is megértem, de úgy látom, teljes az egyetértés abban, hogy kedvelnek téged.
Kicsit csitul a hevület, az emberek szintén beszélgetni kezdenek, van, akik párban, és van, akik kisebb csapatokba tömörülve. Kezükben a miénkhez hasonló zöld tündér integet, néhányan pedig érdeklődő tekintettel figyelnek kettőnket, gondolom, különböző szándékoktól hajtva.
- Ha valakivel beszélgetni szeretnél, szólj nyugodtan. Kevesen beszélnek angolul, azt hiszem, talán csak Roux, Sébastian, - pislogok a korábbi partnerem irányába, aki erre szélesen elvigyorodik és csókot dob, majd illetlen mozdulatot tesz – meg én. Nem is hinnéd, hogy ki tudják forgatni az ember szavait…Szóval csak lankadatlan éberség, rendben?

          Hamar sikerül felvennem a ritmust még úgy is, hogy teljesen ismeretlen dallamot játszok. Néha ugyan hamis hangot pengetek a gitáron, de mintha senkit sem zavarna. Engem sem. Figyelem, ahogy Mimi táncol az emberek között, olyan önfeledten és mindenről elfeledkezve, mintha egy nyolcévessel lennék itt. Most látom először gyermeki bájait, eddig habár meg tudtam pontosan saccolni a korát, a mondandója és tapasztalatai alapján idősebbnek tűnt. Most olyan, mintha szabad lenne, láncoktól és gondoktól mentes.
Aztán a zenét kicsit túlharsogva meghallom a mellettem ülő öreg kérdését.
          - Úgy két hete futottunk össze egy pubban. Az öccsének volt a gardedamja, amiből az lett, hogy csatlakoztam hozzá én is. Véletlen találkozás, mintha a sors akarta volna.
          Tudom, hogy nincsenek véletlenek, és biztos vagyok benne, hogy valamelyikünknek útmutató a másik, ha nem mind a kettőnknek. Csak még azt nem tudom, hogy milyen irányba visz majd.
          - Igen, most teljesen más, mint mikor megismertem. Aznap éjjel túl komoly volt, ez sokkal jobban áll neki.
          Nem tudom, hogy az öreg mennyit tud róla, de lényegében én se sokat. Mégis, ha azok alapján kellene döntenem, mint amit megélt, akkor nem lepődök meg, hogy ennyit változott miután kicsit felszabadult.
          - Mióta ismeri Mimit?
          Érdekel egy kicsit, hogy mégis mennyi ideje tagja ennek a közönségnek. Nekem úgy tűnik, mintha már ezer éve ismerné őt, de alig lehet több pár évnél, és a bentlakásos iskola miatt ez is csak nyárra korlátozódik maximum.
          - Gondolja? - Hirtelen ránézek, még a dallamot is elrontom. – Egy vándorral? Miből gondolja, hogy vándor vagyok?
          Nem lehet, hogy valaki, akit alig néhány perce ismerek, így megmondjon rólam bármit is. Az öltözékem, a viselkedésem, semmi sem utal arra, hogy mit csináltam eddig. És nem csak eddig, ezután is. A nyárból még van egy kis időm, és ha tehetem, akkor kihasználom majd a jó időt, elég gyakran. Hallgatom a jó tanácsait, majd elgondolkodva nézek Mimi felé. Mit rejthet még az álarca mögött, amit eddig nem vettem észre?
          Kicsit félve veszem el az italt. Az illata megnyerő a színe már kevésbé. Nem hiszem, hogy hallottam már korábban róla. Az idős férfira nézek, és kicsit elámulok. Mégis milyen család lehet ez? Egyáltalán mit jelent az, hogy család?
          - Miért olyan fontos Párizs? Ez csak egy város, nem? Mimi is úgy beszél róla, mintha élő, lélegző személy lenne, de én nem látom annak.
          Vagy azért, mert túl keveset láttam még belőle, vagy azért mert egyszerűen nem tudom átélni ezt a fajta érzést. Mindenesetre annak azért örülök, hogy nem azzal jön mindenki, a város bármelyik pillanatban kidobhat magából, annyira nem vagyok idevaló. Nem lennék meglepődve rajta. Egy kicsit kiszállok a dalból, amíg felemelem a poharam, majd megisszuk a pertut. Egy húzással iszom meg, de ez olyan erős, hogy majdnem eldobom a poharat a meglepetéstől. Köhögni kezdek, és egy pillanatra a hangom is elmegy.
          - Finom.
          Pedig nagyon sokféle alkoholt ittam már, nem lehetne ez sem meglepetés, és úgy tűnik mégis. Viszonylag gyorsan kapom vissza a hangomat, és folytatjuk egy kicsit a beszélgetést, és a húrok pengetését is. Ez tényleg más világ, talán olyan, amit meg is tudnék szokni hosszútávon, ha nem lennék már foglalt.
          - Csatlakozz csak, engem nem zavar.
          Nyitnám a szám, hogy szóljak, még nem kéne innia, de a pub, a pezsgő és úgy egyébként minden után ez már meg sem lep. Főleg az a része, hogy itt úgy kínálják, mintha hazajáró vendég lenne. Mert az is, igazság szerint. Félreteszem a gitárt, amíg Mimivel beszélgetek, csak zavarna a játék közben.
          - A kisasszony? – gondolkodok el egy pillanatra. – A kisasszony még nem mutatott annyit magából, amitől el tudnám dönteni, hogy szimpatikus vagy sem. Eddig összességében pozitív véleményem van róla, de ezt inkább neked köszönheti, és nem saját magának.
          Észrevettem mennyire. Eléggé felégette a torkom, de már kívánnám a következő kört. Greg sohasem változik meg. Csak azt nem értem, hogy miért engedik neki. Mimi is.
          - Nem, maradhatunk még, de szólj, ha fázol. Akkor inkább menjünk tovább.
          Amennyit ugrált, nem hiszem, hogy most fázna. Ráadásul, ha jól gondolom, valami takarófélével mind a kettőnket ellátnának. Tényleg úgy érzem, hogy megkedveltek, és amíg én se rohanok tőlük sírva, addig biztos nem lesz baj. Márpedig nem hiszem, hogy sírva rohannék el bárki elől is, még nem volt rá példa.
          - Nem becsülsz egy kicsit alá engem, és a múltamat? Hidd el, voltam már az, aki kiforgatta az emberek szavát, és az is, akinek kiforgatták. Ez utóbbi kevésbé volt szórakoztató az elsőhöz képest, de egyik sem zárja ki a másikat. Egyébként pedig a zene nyelve egyetemes, nem kell nekem tolmács.
          Még akkor is, ha igaz, nem feledkezhetek meg róla, hogy a zenével nem úgy tud az ember kommunikálni, mint szavakkal. Tekintetemmel megkeresem Roux-t, majd odamegyek hozzá. Megkérem, hogy játsszon el nekünk egy dalt, majd visszatérve Mimihez a kezem nyújtom felé.
          - Az esőben nem volt zene, de jót táncoltunk. Most lesz zene, de nem esik az eső. Ettől még táncolnál velem egyet?

- A kisasszony még nem mutatott annyit magából, amitől el tudnám dönteni, hogy szimpatikus vagy sem.
Mosolyogva nézek rád, mert nem tudod, hogy ez akár az én jellemzésem is lehetett volna, ha véletlenül nem te vagy az a valaki, aki belát a függönyök mögé, és megérti, hogy hány szempár les még odabent a sötétben. Mindenki másra igaz lenne ez, kivéve téged. Talán az alkohol teszi, talán Párizs otthonossága, de nem ijedek meg. Ráérek arra még holnap reggel, az ágyamban felülve, realizálva, hogy megint őszinte voltam valakivel, és elkezdhetek akkor rettegni attól, hogy ez mivel járhat együtt. Most inkább töltök magamnak némi vizet, és hallgatom a szavaidat.
- Bármelyik másik városra azt mondanám, most egészen biztosan megsértődött rád ezért, de ez itt Párizs: ki tudja, mi tetszik neki, talán a következő pillanatban már egészen más a véleménye. Talán furcsa lehet neked, hogy így emlegetem, de számomra valóban olyan, mint egy kiismerhetetlen karakter, akit attól függ, kedvelünk e, hogy jókor kaptuk e el. Mindig más, mikor ide jövök, és én is mindig máshogy távozom innen.
Idáig érzem a tűz lobogását, de még tart annyira melegen a lendület, hogy ne akarjak közelebb húzódni hozzá. A víz fölött vagyunk, itt hamar hűl le a levegő, és már így is elégszer kísértettük a szerencsénket egy fájdalmasan kiadós nátha lehetőségét megszellőztetve. Csalóka a dolog, elvégre az abszint elég erős hozzá, hogy elnyomja a hideget – Roux szerint arra is alkalmas, hogy ezt az ember szívében tegye. Emlékszem, jót nevettem akkor rajta, pedig utólag mindig rá kell jönnöm, hogy nem szokott tévedni.
- Sajnálom, ha úgy tűnik. Nem becsüllek alá, csak… nem tudom, furcsa lenne azt mondani, hogy amíg itt vagy, felelősnek érzem magam érted? – fordulok felé teljes testtel – Persze, tudom, hogy idősebb vagy, valószínűleg sokkal több helyen jártál, mint én, de ettől ez még egy önkéntelen reflex. Mint amikor otthon vagy, vendéget fogadsz, és te tudod, hogy a könyvespolcnak billeg a lába, és finoman odébb húzod a gyanútlant, nem azért, mert nem hiszed, hogy feltalálná magát, csak… segíteni szeretnél, mert te már megjártad.
Hagyom, had eméssze ezt is az alkohol mellett, egyébként is valami beszélnivalója akadt öreg barátommal, így kicsit hátradőlök, és úgy figyelem a társaságot. Érdekes történet a miénk, szinte már túl mágikus egy boszorkány számára is… utólag persze megtudom, hogy Roux röviden elmesélte Willownak is, némi gyanúsan varázslatos részlet lefaragásával.

- Három év óta, úgy emlékszem. – kezében szinte folyamatosan újratöltődik a zöld ital hathatós segítségével – Ültem itt, a parton, festettem. Sokan járnak errefelé, akkor is sokan voltak, nem törődtem a lánnyal, aki mereven figyelte, mit teszek. Azt hittem, turista, úgy is volt öltöztetve, de észrevettem, van valami a mosolyában, ami ismerős. Megkérdeztem a nevét, és attól kezdve Mimieux minden délután a vendégem volt. Nem félt egy cseppet sem attól, hogy bántani akarom, a furcsa szokásainktól, és úgy beszélt franciául, mint aki a szomszéd utcában született. Mesélt a családjáról, arról, hogy mindig megszökik az anyjától, és azt tervezi, egy nap nem megy vissza hozzá többé, elcseréli a nevét, és ideköltözik, hozzám. Akkor azt mondtam neki, hogy mindig küzdeni kell azért, ami a miénk, azért, ami fontos számunkra. Másnap eltűnt. Azt hittem, megbántottam, vagy talán lebukott. Egy évvel később, kivirulva ismét itt toporgott, a lány a mosollyal. Azóta is mindig visszatér hozzánk, mintha hazajönne. Csak ő nem ismeri a csendet, mindig táncolni akar…
Ha ott lettem volna, biztosan kiegészítem jó pár dologgal, de persze fogalmam sem volt, miről is beszélgetnek, amíg én a tömeg részeként forgok és pörgök. Érdekes volt felismernem, hogy Roux, aki ritkán engedi bő lére a mondandóját, még egy egészen más témában is megszegte ezt a szokását.
- Te egy vándor vagy. A hasonló felismeri a hasonlót. – mosolyodik el – Az utak ott kígyóznak benned, ne is hagyd el őket. A szabadság szerelmesei sosem felejtik el ezt az ölelést, de a bölcsek tudják, mikor kell megállni. Az én mostani otthonom Párizs, de ki tudhatja, holnap nem máshol ébredek e, vagy felébredek e egyáltalán? Mit tehetnék, szeretem a különös mosolyát, amikor nyár van, a zord tekintetét, ha itt a tél. Itt vagyok önmagam… azt hiszem, ezért létező személy. Segít megérteni magunkat. Csodálatos lenne, ha az asszony is képes lenne erre, de hát… ő sem lesz már fiatalabb. Minden kapcsolat, amiben ott tükröződünk teljes valónkban: maga az élet.
Lehajtja egyetlen húzásra az italát, a szeme sem rebben közben. Ekkor érkezem meg én, és eddig tart a gondolataim hosszú fonala is, ugyanis Willow áll előttem, a kezét felém nyújtva.

- Mindig! – állok fel nevetve, az ujjaimat az övéibe fűzve. Tehát ez volt az a vidám hunyorgás Roux arcán, amikor felém fordult… néha úgy érzem, az öreg varázsló a jövőt is látja, hiába tudom, hogy ez lehetetlen. Ebben a helyzetben, ebben a városban mégis teljesen más értelmet kap a ’lehetetlen’, valószerűvé változik. Ezen jár a fejem, de aztán már a kör közepén is állunk, és mosolyogva helyezkedem újra a tánchoz illő pozícióba, kíváncsian arra, milyen dal hangzik el ezúttal hozzá.
- Melyik dalt kérted tőle? – kérdezem halkan, nehogy megzavarjam az éppen ébredő gitárt és dallamot – Á, ez az egyik kedvence, amit elég ritkán ad elő. Talán a szöveg miatt választotta…
Ismét felcsúsztatom a kezem a vállára, a másikat a tenyerébe adom, de mivel tudom, hogy ez nem a hagyományos, keringőre illeszthető hangulat lesz, ezúttal semmi kötöttség nincs a mozdulataimban. Jó érzés, hogy épp a szemébe tudok nézni, olyan… igazán közeli és őszinte. Mikor a szövegre hivatkoztam, tulajdonképp azt értettem alatta, hogy Roux általában franciául énekelt, néhány dal kivételével, amelyeket csak angolul szeretett. Ez is közéjük tartozott, és már az első sornál tudtam, hogy nem kell majd fordítanom. Pengette a gitárját, és közben alig figyelt ránk, inkább eggyé vált a zenével, én pedig csak mosolyogva hagytam magam vezetni Willow által.
- „Nem ez a vágyam/ veszem a szárnyam / van egy holtig rejtett hely…”
Egy lépésnél szélesedik a mosoly az arcomon, és egy rövid ütem erejéig átveszem az irányítást: finoman megpörgetem maga körül. Kíváncsian figyelem a reakcióját, de már csak úgy, hogy vissza is zártam a karjai közé, miközben fölöttünk tovahullámzik a refrén.
- „Remeg a föld / reped az ég / de ha te ringatsz, jöhet a vég! / Borul a Föld / szakad az ég/ de ha te rám ragyogsz, maradok még… / Jöhet a tűz / jöhet a jég / más halál vár ránk, ó de szép!”

          Egyre többször töltődik újra az ital, aminek az illata és az íze vonz ugyan, de kezdem érezni jótékony hatását, így már csak lassan, nagyon lassan kortyolgatom. Nem tudom, mennyi lehet bennem, de annak ellenére, hogy jól bírom az alkoholt, kezdem elveszteni a koncentrációmat. Ami rossz lenne, mert van egy olyan érzésem ugyanis, hogy nem itt fog véget érni az éjszakánk. Figyelmesen hallgatom a történetét. Furcsa, hogy néhány dolgot pont egy idegentől tudok meg róla. Azt már sikerült megtudnom, vagy kibogarásznom a meséiből, hogy a szülei elváltak, és az édesapja újranősült. Gondolom, az anyja, akiről szó van, jelen esetben az édesanyja lehet. A mondandója végére elmosolyodom.
          - A megismerkedésünk estéjén kicsit úgy éreztem, mintha a beszélgetésünk egyszerre lett volna sakkjátszma és tánc. Élveztem, talán ez az, ami annyira megfogott benne, hogy eljöjjek ide is utána.
          Kicsit elgondolkodom, hogy mi lehet az én otthonom. London? Perth? Belfast? Dublin? Vagy a Roxfort, ahova készülök? Akármelyik is az, egyszer eljön az idő, mikor megtalálom azt a helyet, ahol letelepedhetek. Ahol megállhatok, és onnantól élvezhetem az életem. Legalábbis az életem egy más szemszögből. Talán Roux-nak igaza van, és az lesz a tökéletes hely, ahol meg tudom érteni majd magam. Ez pedig egyik városra sem igaz, ahol eddig megfordultam.

          Éppen csak kiürül a poharam, máris új adag kerül bele. Nem is tudom eldönteni, hogy a mosolyom természetes vagy már kicsit kínos. Elég sokfelé jártam, de ennyire vendégszerető társasággal még nem találkoztam.
          - Engem nem az érdekel, hogy a városnak tetszem-e, Mimi, ezt nem fogod megétetni velem. Egy város nem él, lélegzik és… lüktet.
          Csak, ahogy haladok előre a mondattal jövök rá, hogy de igen. Egy város él, lélegzik és lüktet. A város utcái a vérerek és az emberek benne a vér, ami mindig felfrissíti és mozgásban tartja. Újra a számhoz emelem a poharat, de ezúttal egy hörpintésre megiszom a tartalmát. Megszámolom a poharak számát, és úgy ötig jutok. Sok lesz ez rövid időn belül, kicsit le kell állnom.
          - Nem ez teljesen normális érzés. Meséltem, hogy még nem jártam Párizsban, de ha nem is, akkor is hamar ki lehet találni, hogy így van. Ha én vinnélek el valahova, akkor én is felelősnek érezném magam érted. Meg aztán, annyi helyen nem jártam még, mint gondolod. Leginkább a Királyság és Hollandia területét jártam be eddig.
          Elmosolyodom, miközben magam felé húzom. Nem volt egy kifejezett dal, amit kértem. Annyi megkötésem volt, hogy azok közül, amiket ismer, válasszon egyet, ami illik hozzánk. Nem éppen keringőzni fogunk, de alapfelállásnak jó lesz. Aztán ahogy változik a dallam, úgy változik a mozgásunk is, amibe még az is belefér, hogy ő pörget meg engem. Eléggé meglep a dolog, le se tagadhatnám mennyire. Aztán mire észbe kapok, már vált a dal, engem pedig elvonnak Mimitől, és bekerülök abba a táncoló forgatagba, amiben az előbb még csak ő volt. Legalább pohár nincs a kezemben, és a csípős hideg levegő sem zavar már annyira. Legalább egy pulóvert hozhattam volna, mert a pólóm eléggé kevésnek kezd bizonyulni.
          - Mimi! – kiabálok keresztül a tömegen, amíg a tánc hevében újra egymás mellé nem érünk. – Öreg vagyok én már ehhez, de köszönöm, hogy elhoztál. Sokkal jobb, mint a nyugdíjasoknak való múzeumba járkálás.
          Persze, végig mosolygok, és nem is vagyok annyira kifulladva, csak néha vesztem el az egyensúlyom a lebegő hajó és a már bennem lévő alkohol miatt.
          - Tudod mit? Legyen még egy kör.
          Mielőtt eltávolodnánk egymástól, határozottan megragadom a kezed, és magamhoz vonlak. Mintha Roux tudta volna, pont időben kezd bele egy tangóba. A szenvedély táncába, amit annyian szeretnek űzni, mert a legkifejezőbb táncnak tartják. De előtte egy fordulásnál, még megiszom a poharam tartalmát. A mozdulat csak egy pillanatra töri meg a lendületet, hogy aztán folytatódjon tovább, egészen addig, amíg rosszul nem leszek és a gyomrom tartalmát a hajó korlátján keresztül a folyóba engedem, majd leülve ott nevetni nem kezdek.
          - Azt hiszem, alábecsültem az ital és a köztem lévő kapcsolatot. Elsőre talán nem kellett volna ennyire sokat innom belőle ennyire rövid idő alatt.
          Sohasem tudtam megálljt parancsolni az alkoholnak egy jó társaságban, de most úgy tűnik muszáj lesz, ha nem akarok rövid időn belül a földön fekve, önkívületi állapotba kerülni.
          - Menj, szórakozz csak tovább, majd csatlakozom én is pár pillanat múlva.

Tudom, sok ember számára különös, hogy személyiséget társítok bizonyos dolgokhoz: tárgyakhoz, városokhoz, még olyan megfoghatatlan misztikumokhoz is, mint a számok. Számomra a kilences mindig a kegyelten lesz, akitől a nyolcas és a tízes is retteg, míg a hetes csak szórakozott huligán, aki után az ötös titokban eped… elkalandoztam. Gyakran megesik, és habár azt mondják rólam, én magam vagyok az a bizonyos kilences, sokkal inkább csak a kettes, amely két arcával tekint a gyanútlanra. Nekem Párizs eldúdolja a dalait, London elsírja a bánatát, Aberdeen magába zárja őket, mert élénk képzeletű gyerek voltam, és ritkán volt társaságom… hát teremtettem magamnak. Kisajátítottam fogalmakat, mert úgy gondoltam, túl varázslatosak ahhoz, hogy ne nyugodjon több a mélyben belőlük. Talán többek között ezért is kaptam annak idején annyi pofont, hogy ne beszéljek hülyeségeket…
Aggasztónak találom Willow élénk vágyát arra, hogy elfelejtse, hányadik pohárnál jár…? Egy kicsit, igen. Nem mintha nem lennék kíváncsi a kipirult, részegen csillogó szemére, vagy mondjuk arra, ő mit mond a részegek szokásos billegő őszinteségével, de én szánni valóan józan vagyok mellette, és valami azt súgja, ezen nem is érdemes változtatni a mai estén. Vagy pont, hogy igen?
A biztonság kedvéért én is lehúzok még két pohárral, a zöld tündér vacog a fogaim alatt, és némi bátorságra is szert teszek, habár fogalmam sincs, miért lenne rá szükség. De ugyan kit érdekelnek az ilyen apróságok, amikor táncolhatunk is?

Nevetek rá, de nem csak a szám, az egész lényem, a mozdulataim, a hangom, az egész lényem. Hamar elragadnak mellőle, és én vissza akarok menni, mert ez az enyém, és emlékszem a tanácsra is, nem akarom, hogy Párizs elragadja előlem pont most, amikor épp csak megismertem. Utólag nevetséges félelem lesz ez, olyasmi, amit másnaposan fejfájós emberek csak dünnyögnek a tükörnek homlokkal támaszkodva, megtartva az egész világukat egyetlen lábujjon, de most kinyújtom felé a kezemet, és mások kapaszkodnak bele, hallom a hangját, és követem a tekintetét, várva a lehetőséget, hogy visszaszerezzem.
- Willow! – válaszolok neki egy nagyobb lendülettel teleitatott pörgésnél – Dehogy vagy öreg… ehhez sosem leszel az!
Az alkohol az én hangomon is lágyít, amit megfigyeltem már korábban: mintha vizet csöpögtetnénk eleve puha színekre, felöleli az összhatást, légiesebb lesz az egész. Ez talán hamisnak tűnik, mesterkéltnek, közben valahol tudom, hogy ez vagyok valójában. Valaki, aki nagyon is sebezhető, nagyon is álmodozó, és valaki, aki nem élné túl az életem balszerencséjét. Teszek még egy utolsó kísérletet az elérésére, és érzem, hogy az abszint bennem is dolgozik annyira, hogy sikerüljön. Hallom, hogy hozzám beszél, tovább akarja táncolni, én pedig nem is lehetnék lelkesebb.
Megszorítom az ujjait, aztán hagyom, hogy végigrohanjanak rajtam. Tangó? Legyen. Nem készültem rá, de Willow tele van meglepetésekkel, és olyan ritkán van lehetőségem ennyire jól szórakozni valaki oldalán. Hozzá simulok a mozdulatok közben, a pohara közvetlenül előttem ér az ajkához, és sok minden eszembe jut újra a lobogó tűz fényével megfestett bőrét látva. Mielőtt azonban valami olyasmit tennék, amit utólag nekem is meg kellene bánnom, bármennyire nem is lenne őszinte, olyan hirtelen lesz rosszul, amit még maga Greg is megirigyelhetne, aki hihetetlenül jó volt abban, hogy az egyik percben nevessen, aztán zöld arccal térdeljen, majd két másodperccel később ártatlanul megjegyezze, hogy ő ugyan soha nem volt még ennyire részeg. Kilököm a táncolók közül, a lehető legjobb időpontban, aztán már tényleg csak annyit tudok tenni, hogy simogatom a hátát, és elnézek a görnyedő alakja fölött, hallgatva Párizs gúnyos nevetését… hát igen. Az abszint nem való mindenkinek. Párizs, remélem, nagyon boldog vagy most.
- Ugyan, nem te vagy az első, és nem is az utolsó, akit elbűvölt a zöld tündér… - mosolygok a nevetésén, aztán letérdelek mellé – De azért egész jól bírtad. Biztos, hogy jól vagy…?
A homlokára teszem a kezemet, jól mutatja ez, mennyire nem vagyok összeszedett én sem. Nem ittam ugyan annyit, amennyit ő, de azért az alkohol engem sem hagy hidegen. Hátrasimítom a haját, és a szemébe nézek, onnan latolgatva, vajon mire lenne a szüksége leginkább most – már persze azon kívül, hogy pihen egy sort.
- Tudod, értékelem, hogy nem én voltam a célpont. – helyet foglalok mellette, odahúzva egy közelben felejtett színes takarót – Nem hagylak itt. Sosem hagynálak.
A mellkasának dőlök, magamra húzom az anyag másik végét, mert sejtem, hogy hamarosan a józanodással párhuzamosan megindul a kihűlés is, még az én tagjaimon is, pedig most lángoló tűznek érzem magam, ami megperzsel bármit, ha nem vigyázok rá…
- Figyelj, mesélek neked valamit, te meg idd meg ezt közben. – felmarkolok egy felém gurított vizes palackot, és elkapom Roux cinkos pillantását – Volt egyszer a farkas, és a Hold. A farkas magányos volt, egyedül bolyongott végtelen utakon, keresve azt, amiről nem is tudta, hogy szüksége van rá, csak hajtotta valami előre, tovább, mert ilyen volt a természete. A Hold ott ragyogott fölötte, néha eltűnt, aztán újra felbukkant… végül egy éjszaka nem jött vissza. A Farkas keresni kezdte most őt, de nem volt a végtelen utakon, sem a mély erdők mélyén, nem kelt fel a hegyek fölött, ahogy korábban, hogy a fényével bevilágítsa a magányos életét. Az állat kétségbeesetten szűkölni kezdett: ’Hol vagy? Hiányzol, gyere vissza, vagy vigyél magaddal!’, de választ nem kapott rá, csak amikor már azt hitte, soha nem hallja majd: ’ Nem vihetlek magaddal, én halott vagyok, te pedig élsz. ’
Felsóhajtok ennél a pontnál, mert ezt szerettem a legkevésbé. Úgy tűnt már annak idején is, mintha igaz lenne, mintha emberekről szólna, akik éltek valahol és valamikor, csak a nagyanyám képzelete így formálta át őket, hogy ne sajnáljam a mesét. Ha ez is volt a terve, nem sikerült… olyannyira nem, hogy az eredeti változatra nem is emlékszem, csak arra, amit magamnak találtam ki, mert nem szeretem a sötét lezárásokat. Közelebb húzódom Willowhoz, a vállára hajtom a fejem, és csak egy kézzel mutogatok tovább, ahogy halad a történet szála.
- De akkor a farkas rájött, hogy végig a fényt követte csak… mert a fény besütött mindenhová, erősebb volt a sötétnél, és mindig utat mutatott neki, habár ő maga sem tudta, merre is megy. A Hold pedig, mikor megértette, mit kell tennie, leszállt az égről, hosszú, ezüstszőke palástját húzva maga után, magához ölelte a farkast, és együtt felmentek az égre… azóta is ott ragyognak, mindketten.
Remélem, soha nem fog eszembe jutni az, ahogy először hallottam. A képzeletem jó mélyre földelte a tudatom talajába, és nem bánom, felőlem így maradhat örökre.

Végignézek az embereken, akik most kicsit lepihentek a tűz köré, kis csoportokban beszélgetnek, csak Roux követi a mozdulataimat időnként szemmel, de úgy látom, nem aggódik különösebben. Hálás vagyok azért, hogy befogadott mindkettőnket, sokat jelent számomra az itteni viszonylagos szabadság. Erről álmodtam lázas éjszakákon, és ezt irigylem a kötelességekkel teli nappalokon… de rám harcok várnak. Érzem magam mellett Willow testének melegét, és arra gondolok, talán most az egyszer kivételt tehetnék, és lehetne valaki, aki mellettem marad. Nem úgy, mint barát, hanem mint az, akinek mindent elmeséltem, az összes szép és sötét történetet az életemből. Vagy az alkohol festi ilyen szépre a profilját, megbízhatóra? Ritkán hallgatok a megérzéseimre, mert a logikus döntések mögé rejtőzni könnyebb és egyszerűbb, de most megszegem a szabályom. Ha elvétem a tánclépést, csak eggyel több dolog lesz, amit nem bánok meg, bár mások szerint kellene… de ahogy nem szégyellem, hogy létezem, úgy nem fogom azt sem, hogy megbíztam benne és őszinte voltam vele.
- Hogy érzed magad? – kérdezem halkan, még mindig az alkoholtól puha hangon – Még mindig elhiszed, hogy valódi vagyok?

          Sejtettem, hogy nem fog öregnek tartani, habár a szervezetem ellenkezne ezzel a kijelentéssel. Fogalmam sincs, hogyan reagáltam volna a zöld tündérre, mondjuk tíz évvel ezelőtt, most már nem olyan jól, ez biztos. És mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy most a korlát szélén támaszkodva engedek bele mindent a folyóba, ami a gyomromban volt, amíg ő simogatja a hátam.
          - Jól vagyok, azt hiszem.
          Persze valaki, aki egy hajó korlátjának van dőlve és valószínűleg a zöld különféle árnyalatait veszi fel éppen, nem mondhatja, hogy teljesen jól van. Ez a zöld tündér pedig egy aljas alak, aki nem úgy teljesíti az ember kívánságait, ahogy az elvárható tőle. Csak repked itt az ember körül, amitől már nagyon idegesítő is néha, ahogy az ujjaival hívogat, és te mész utána, amíg az arcodba nem röhög, és el nem árulja, hogy: „Te balfácán, minek ittál ennyit, ha nem bírod?” Aljasak ezek a tündérek már tudtam ezt gyerekkoromban is, de hogy Párizs is felhívja rá a figyelmem, arra nem gondoltam. Aljas Párizs is, hogy tehette ezt velem?
          - Minerva, Párizs nagyon aljas, nem szeretem.
          Felhúzott szemöldökkel nézek rád. Ha eddig nem is voltál biztos benne, hogy mennyire vagyok berúgva, most már teljesen biztos lehetsz benne, már nem tudok egyenesen járni. De tisztán gondolkodni se nagyon. Kellett ugyan egy kis idő az alkoholnak, míg teljesen kifejti a hatását, de ez is megtörtént mostanra.
          - Sose csinálnék belőled célpontot. Nem… - ingatom a fejem. – Arra van más jelöltem. Mondjuk az a nagy zöld és forgó izé, ami ott van… ottan, ni!
          Az a nagy zöld izé egy tűzijáték egyik fellőtt rakétája, ezért ha észre is veszed időben, egyértelműen nem lehet komoly célpont. Átölelem a válladat és magamhoz húzlak.
          - Jól van, akkor ne hagyj. Féltesz a tűzben ugráló lidércektől? Nem fognak bántani, megígérték.
          Lassan kezdem elveszteni a fonalat, hogy mit is mondok ki hangosan és mit gondolok csak. Talán nem ártana háromszor végiggondolnom, hogy mit is mondok. Főleg, mert nem szólhatom el magam, hogy varázsló vagyok. Nem, már csak az hiányozna. Hogy húznék elő egy nyulat a cilinderből?
          - A zöld tündér után adsz egy fehér… nem egy átlátszó angyalt?
          Próbálkozom a kinyitásával, de nem igazán megy, percekig csak bénázok, vagyis inkább próbálkozok vele, de aztán sikerül.
          - Akkor a farkasra és a Holdra.
          Megemelem a palackot, belekortyolok, majd ezzel a lendülettel ki is köpöm, nem számít, hogy kit találok el vele. Megtörlöm a számat a takaró szélében.
          - Meg akarsz mérgezni? Ennek az izének borzalmas íze van. Várj, mindjárt kitalálom… Nem, ne mondj semmit… Pont olyan az íze, mint… Mint annak az izének… a… hova akarsz magaddal vinni?
          Ezzel át is lépek annak a problémáján, hogy mi is van a palackban. Aztán hirtelen felpattanok, mert a hajó billegése miatt egy újabb adag vacsora akar távozni a gyomromból. És sikeresen, már megint.
          - Azért finom volt az étel, tényleg. Jogosan nyertem. Mármint te? Én? Mindegy is.
          Megfogom a kezed, felsegítelek a földről, majd az egyik meggyújtott hordó felé húzlak. Már megszoktam újra a hajó imbolygását, de mégis halaszthatatlannak tűnik egy mutatvány, amit be akarok mutatni. Megállok két hordó között, terpeszbe teszem a lábam, kétoldalt felemelem a karom.
          - Szörfölök, látod? Súúúúú, csak úgy száguldok a hullámokon. Várj, mindjárt partot érek.
          Lépek egyet, ami a valóságban csak egy deszkányi lépés, de én már partot is értem. Aztán megmarkolok valami drótot, vagy fonalat, vagy kötelet, vagy nem tudom, mi van a hajókon.
          - Látod? Légszörfözök. Jössz kipróbálni? Nincs akkora szél, nem fog elrepíteni.
          Lényegében abban se vagyok biztos, hogy van valamennyi szél. Mármint valamennyi biztos van, de az én egy helyben állásom és a felső testemmel történő esetleges mozgásom nem helyettesíti a légszörf mozdulatait. Egy centire se tudok ellépni, majd mikor úgy érzem, hogy kezdem megunni ezt a dolgot, elengedem a kötelet. Utána felkaplak az ölembe, és elindulok a hajó korlátja felé veled.
          - Akarsz úszni egyet velem? Te leszel Ariel én pedig a jóképű herceg, jól van?
          Azt hiszem, mosolygok rád és nem vicsorgok, de csak a bátorítás miatt.

A szíved mélyén gyerek vagy és részeg.

+16

Ahogy Willow részeg kiadását nézem, hipersebességgel jutok arra a megállapításra, hogy én ehhez túl józan vagyok, sőt, ami azt illeti, túl melankolikus is – ezen pedig segítendő megragadom a mellettem felejtett üveget, és istenesen bepuszilom a tartalmát. Arra eszmélek, hogy a mutatványt nemhogy üdvrivalgások tömkelege nem fogadja, de egyenesen leköpnek. A büdös úristenit….
- Ez nem volt szép… - motyogom kissé zavartan – Baromira nem volt szép…
De aztán már cipelnek is egy hordó felé, ami olyan, mintha rám kacsintana. Kicsit megdőlök ugyan oldalra, de még pont elkapom Willow karját, mielőtt a homlokom gyengéd csókot váltana a padlóval. Nem múlik sokon, de aztán kihúzom magam, és úgy nézek rá, mint egy frissenszült… frissensült… mindegy, elengedem a hasonlatot, és belebámulok a lángokba. Csak arra nézek fel, hogy Willow szörföl, és annyira viccesnek látszik, hogy egyből el is indulok felé, de valaki rosszindulatúan elbillenti száznyolcvan kemény foknyit a látószögemet.
- Tudodte… - na fussunk neki megint – Tudod te, mi vagy? Kalóz! Én is kalóz akarok lenni… milyen király már nekik, csak nők, meg rum, meg szabadság… oké, az első nem kell, tök mindegy, mekkora mellük van… de a rum meg a freedom az királyság! Hajózunk majd, meg ilyenek, kirabolunk néhány halászt… ja várj… lopjunk egy szigetet! Hallod, Willow, lopjunk egy szigetet!
Teljesen belelkesülök, pacsit akarok adni, táncolni és énekelni egyszerre, de ehelyett azt figyelem, ahogy a leendő földrészem társtulajdonosa illusztrálja a szörfözési képességeit, vagy mit. Nem értem tisztán, miről beszél pontosan, csak azt nézem, hogy olyan, mint egy gyerek. Állok ott bárgyú mosollyal az arcomon, a józan tudatom még valahol fuldoklik odabent a halódó gátlásaim pocsolyájában, de annyit sem foglalkozom vele, mint Willow a fizikai törvényeivel. Egyik sem lényeges, amikor az ember igazán tombol és jól érzi magát… annyira tetszik, amit látok, hogy nem is folytatom a fiktív földről szőtt álmaimat, pedig már azt is kitaláltam, hogy Winnie névre fog hallgatni. Odafent csillagok integetnek felém, kicsit mintha forognának is, de ez szelíd és szép, még ha a billegés miatt nem is tudom megmondani, hol van melyik csillagkép. Úgysem érdekel különösebben, Minervának persze nincs csillaga. Kénytelen leszek lopni egyet… felnyúlok az ég felé, és azt hiszem, el is érhetem őket. Nevetek, mert egy pillanatra gyerek vagyok, aki mindenben bízni tud, nem számít, ki figyeli abban a percben.
- Willow! – kiabálok integetve – Lopok neked is egy csillagot, de psszt… ne áruld el másnak, mert ezt csak neked veszem el, és titok lesz örökre!
Nem derül ki, mi történne, mert ekkor felkap, és cipelni kezd a víz felé. Nehezen fogom fel a lényeget, csak amikor már úszásról van szó, de akkor egyből ugrom is egyet, hátrahajtom a fejem a nyaka és a válla közötti otthonos résbe.
- De akkor… nem nekem kéne megmenteni téged? – kérdezem nehezen megtalálva a szavakat – Meg szájon át lélegeztetni, meg ilyenek. De én a diznihercegnő leszek, oké? A másik meghal, és… megszakad a szíve. Nem akarom, hogy megszakadjon a szívem. Olyan kicsi és magányos, erre te itt vízbe akarod fojtani… bár tudod mit?! – nevetek fel hirtelen gondtalanul – Oké! Ha bárki vízbe fojthatja, az te leszel, jóképű herceg!
Nem tudom már, merre van a fölfelé vagy a lefelé, tényleg boldogsággal tölt el a hullámsírba temetés lehetősége. Már elértünk a peremhez, érzem, alattam jóval hidegebb van… felnézek megint a csillagokra, hamisan égnek odafent… ostoba csillagok, fulladjatok meg velem! Legalább nem egyedül lennék odalent a vízben… a rossz emlékekkel… ne, nem akarok meghalni… még nem is éltem semmit… anya, ne üss meg… nem tehetek róla…
- Willow! – szólalok meg az utolsó pillanatban – Menjünk haza! Kérlek, menjünk haza!
Kiülök a hajó peremére, és a szememet dörzsölöm. Ez a mese rossz változata, ahol a lány szívét összetörik és hab lesz belőle, csak itt a boszorkány átka még azelőtt eléri, hogy igazán megszerethetné a herceget.

Hamarosan már lefelé mászunk a hajóról, de az utca felé. Roux ugyan mondott valami olyasmit, hogy túl részeg vagyok ahhoz, hogy elmenjek, de megnyugtattam – abban nem vagyok biztos, hogy emberi nyelven történt ez, de a vállamra támaszkodó Willow meg én biztos elő tudtuk adni, hová készülünk, mert csak az utánunk integetők kurjongatása hallatszik az amúgy csendes parton. Úgy érzem magam, mintha még mindig a hajón lennénk, jobbra-balra hullámzik a világ, és valaki bekapcsolta a pezsgőfürdő funkciót is, már ami a koordinációt illeti. Próbálom egyenesen tartani a gitárost, de aztán alig haladunk két percig, egy fájdalmasan hülye lépéssel kimegy alólam a bokám, és mindketten a földre esünk, bár ő puhára.
- Te Willow, adj gyógy puszit… - nyöszörgöm a lábamat megölelve – Te vagy a herceg, vagy mi, hol a lovad…? Ja de várj, kalózok vagyunk, azok meg nem izélnek ilyeneken. Gyere! Vár minket a szigetünk!
Valahogy kiegyenesedem, de annyira részeg vagyok, hogy nem is veszem észre igazán, hogy ez mindenféle testrész kézzel való minőségellenőrzése árán történik. Mikor végre a fejem eléri a szokásos utazási magasságot, egyből érzem is a föld marasztaló suttogását.
- Húúú de nehéz vízszintesen állni… hogy csinálják ezt mások? – kérdezem halál komolyan, aztán tovább indulunk erőnek erejével – „What should we do with the drunken sailor” …?
Én tökéletesen alkalomhoz illőnek érzem a zenei aláfestést, egy mellettünk elsétáló, fiatal srácokból álló banda már kevésbé. Beszólnak valamit, mire közlöm velük, hogy másszanak vissza az édesanyjukba, vagy ha az kényelmesebb, egymásba. Ez persze okoz némi impertinenciát köztünk, ők ugyanis szentül állítják, hogy egy részeg idióta vagyok, én meg kikérem magamnak a részeget. Már épp le akarnám ütni őket, és csak egy egészen kicsit tántorodom meg, amit úgyis felfog a közeli ház fala, amikor az utca végén jellegzetes villogás fest minket homályos jelenetté. Nem hiányzik nekem egy igazoltatás, szóval kihasználatlan testi erőmet arra használom fel, hogy belökjem Willow-t a legkézreesőbb kapualjba, és berántsam magunk után a szerkezetet.
A sötétben vigyorogva a szájára teszem a kezemet, belőlem persze majdnem kitör a nevetés, így figyelem a csillogó szemét a fekete valóságban. Nem bírom ki, suttogni kezdek, de nagyjából úgy, ahogy a gyilkos szokott a horrorfilmekben: - Nyugi, nyugi, kalózok vagyunk… psszt, ne röhögj már, most te vagy a herceg… vagy én röhögök? Mindegy, a lényeg, hogy kalózok vagyunk, és azok… nem félnek semmitől. Kapaszkodj, Kapitány, ma éjszaka Hook kormányoz…!

          Valahol a szörf és a légszörf vagy ki tudja mi között foszlányokat hallok a környezetemből. Kalóz.
          - Mimi! Hasrakalóz! – Mi? Nem. – Mimi kalóz! Hasra!
          Nem még így se jó, de mintha nem is hallaná a hangomat, mert teljesen mással van elfoglalva. Bezzeg én a földre vetem magam. Nem mintha félnék a hasrakalóztól. Fordulok egyet, hogy lássam, mi történik a fejem felett, de a könyököm valami keménynek ütközik, ami hangos csörömpöléssel a lábamhoz szóródik. Hogyafenébe lehet ez?
          - Te lány! – intek az egyik mellettem elhaladónak, aki furcsán ugyanabban a pozícióban van. – Ez a hajó itten furcsán mozog. A lábam vonzza a csörömpölős izéket… Na, mi az… Mindegy, szóval mágnes a lábam.
          Tekintetemmel keresek valakit, csak nem tudom, hogy kicsodát. Ja, de már igen. Egy magas szőkét, aki olyan kedves volt velem eddig. Valamit mutogat, de nem látok semmit a fényes pontokon kívül.
          - Kő az egyik, csajszi? Eléred? Várj! - Felemelem és megpróbálom közelebb vinni. – Megvan? Várj, Ariel…
          Ariel? Ő mintha nem szőke lett volna. Mindegy, ez legyen a legkevesebb. Mind a ketten csajok, csak nem fognak ezen összeveszni.
          - Engem, nem mentesz meg! – ingatom a fejem. – Nem, nem. Itt én vagyok a hős! És a herceg, látod a lobogó köpenyem?
          Nem láthatja, mert nincs lobogó köpenyem, de majd mindjárt szerzek egyet. Ott van a négylábú szörnyetegnél. Megfogok egy kardot és egy páncélt, majd elkezdek hadakozni a gaz sárkánnyal, végül pedig diadalittasan, de lehet, csak ittasan emelem fel a visszaszerzett köpenyem. Végül már teljes hercegi díszemben állok a víz pereménél és éppen dobni készülöm a sellőt a vízbe, mikor megállít.
          - Jól van, bogyó, menjünk haza. Figyelj, hozom a hintót, jó?
          Elindulok a hajóról, de csak egyedül. Mire észbe kapok, már tényleg átértem, így mehetek vissza érte.
          - De akkor gyere te is, bogyó! Hoztam térképet, amivel megtaláljuk a hintót.
          Egymásba karolva és egymásra támaszkodva elindulunk a lakás felé, de mikor lelépünk a pallóról, a fülébe súgok.
          - És ezzel elfoglaltuk a szigetünket. Minek akarod elnevezni?
          Bárminek, ami nem úgy kezdődik, hogy Párizs, mert Párizs aljas és utál engem. Nem mintha én nem így tennék vele. Semmi hasznom nem származott abból, hogy megismertem. Nem is szeret, akkor én miért szeressem őt. De most majd tisztázom a helyzetet vele.
          - Párizs, felkérhetlek egy beszélgetésre, hogy tisztázzuk a nemi életünket?
          Nem tetszett neki a kérdésem, mert sikítva rohant el a drága, hogy rohadna meg. Hát ide se jövök többet. Átver mindenféle tündérekkel, aztán mikor beszélgetni szeretnék vele, akkor az arcomba köp és elmegy. Bezzeg, mikor már tényleg ki vagyok rá nagyon akadva, akkor magához ránt, de megfog valami puhával.
          - Jé, szia, bogyó. Mit keresel te alattam?
          Igyekszem lemászni róla, de mintha az egész utca mozogna, nem tudok csak úgy egyszerűen. Azért nagy nehezen leülök, és rá nézek.
          - Gyógy puszit? A lovagok nem adnak… Hogy mik? Kalózok? Már megint itt vannak a hasrakalózok? Nem… - vakarom a fejem. – Várj, nekünk már van egy szigetünk, nem? Most is azon járunk. Ugye nem Párizsnak nevezted el?
          Ha kalóz vagyok, akkor most mit csináljak a köpenyemmel? Hátranyúlok érte, de már nincs is meg. Megrántom a vállam, és Mimi arcához hajolok, hogy gyógypuszit adjak. Talán már nem fáj a valamije ettől. Aztán nagy nehezen ugyanúgy megküzdve az elemekkel, amik az arcomba csapnak, nagy nehezen kiegyenesedem. Legalábbis azt hiszem, mert ide-oda lépkedek, amitől végül sikerül megtalálnom az egyensúlyomat. Hát így! Mondom diadalittasan, de mivel bogyó nem reagál rá, talán csak gondoltam rá. Aztán becsatlakozok hozzá a dalba.
          - „Early in the morning/Put him in the bed with the captain's daughter…” Jé, bogyó, nem is tudtam, hogy ismered ezt a dalt.
          Magamhoz ölelem, és úgy megyünk tovább, énekelve, hülye járással. Büszke vagyok a mellettem lévő bogyóra, aki legalább olyan jó az ír zenében, mint a farancijá… nem a falan… nem a francba, is ezzel, pont olyan, mint Párizs, utál és én is utálom őt, mert aljas. A srácok megjelenésére a kardomért nyúlok és kihívom őket egy párbajra, de érdekes módon velem egyiküknek sincs kedve kezdeni, csak bogyót molesztálják, amíg aztán valami furcsa fényjáték nem kezdődik, ami lehet akár utcai karnevál is, de már nem várjuk meg, mert hamar egy sötét ajtóban találom magam, a számat pedig befogja.
          - Ha kalózok vagyunk, és nem félünk, akkor menjünk táncolni az utcabálon – fordulnék el, de megállok. – Mi vagyunk a hasrakalózok? Azért nem találkoztam eddig egyikkel se?
          Nem bírom megállni a nevetést, ahogy látom őt is kuncogni. Ő nem is kalóz, ő egy angyal. Ducc! Lassan közel hajolok hozzá, a homlokom kicsit nekikoccintom az övéhez. A mutatóujjam pedig a szám elé teszem. Nem tudom, meddig vagyunk ebben a pozícióban, talán egy kicsit be is alszok, de mikor megmozdulok, adok a szájára egy puszit, majd elrohanok.
          - Csókot loptam! Csókot loptam!
          Ennek persze az lesz a vége, hogy hasast esek, mert elakad valamiben a lábam. Talán egy fának a gyökere, vagy csak simán egy gyökér, aki már korábban elfeküdt a földön. A hátamra fekszek és nevetek. Angyal! Valaki küldött nekem egy angyalt.

A szíved mélyén gyerek vagy és részeg.

+16

Sok hülye történetet ismerek kalózokról, akik áthajózták a tengereket, megtalálták a kincseket, aztán a kalandjaikról évszázadokig beszéltek az emberek… de nekik biztosan nem kellett azzal megküzdeniük, hogy a házfal elmozdul a kezük alatt. Egy fájdalmas nyikkanással ülök a hátsómra a még vizes aszfaltra, és csak az nyugtat meg, hogy nem vagyunk már messze, és még látom Willow-t kiterülni nem túl messze tőlem. Innen integetek felé, de annyival könnyebbnek tűnik négykézláb odáig haladni, hogy inkább ezt választom, mindegy, milyen nőietlen csámpázás is kell hozzá.
- Mi vagyunk a kalózok…! – jegyzem meg a kellemesnél jóval hangosabban – És jönnek értünk a… rend… a fakabátok! Azt ismered, hogy „Nekem egy fakabát a barátom/ Elég ciki, belátom” ?
Ki az a bogyó? Van itt rajtunk kívül valaki? Homályos tekintettel bámulok körbe, mert akkor bizony hihetetlenül jól lopakodik itt már a part óta, hogy én nem vettem észre. Aztán persze leesik, hogy hozzám beszél, és muszáj hangosan nevetnem rajta.
- Hogyne ismerném azt a dalt… én mindent tudok! Na jó, azért lenne pár kérdésem… - ülök le mellé vidáman, miután látom, hogy a rendőrök már messze járnak – Először is: miért nem bírod te az alkoholt? Hát kalóz vagy, az istenit…! Aztán meg… hol a fenében vagyunk, és miért ülünk a földön? És végül: mi ez a fura érzés, amit érzek? Nem oké ez, Willow, nem azér’ lettem kalóz, hogy itt összevissza érezzek mindenféléket… na gyere, vár minket a szigetünk! És én neked Hook vagyok… ő tök ász volt. Kampó, szemtapasz, meg minden. Szexi, nem? Szexi vagyok, bizony. Nem tudsz ellenállni!
Ahogy én sem a gravitációnak, de azért megpróbálom, és sikerül is valahogy függőlegesbe kerülnöm. Békésen sóhajtok a jól végzett munka után, de érzem, hogy kezdek fázni… hogy is mondtam az előbb? Nem oké. Megragadom Willow kezét, és egy erőteljesen elegáns mozdulattal felrántom magam mellé, aztán együtt billegünk tovább szépen békésen.
- Párizs… hát, asszem, nem jössz be neki! – jut eszembe egy sokkal korábbi kérdés – Nem lehet mindig mindenkinek. Így van ez: vannak viszonzatlan szerelmek… de ez olyan szomorú… jobb nem is érezni semmit. Én nem akarok érezni semmit. Mint eddig.
Furcsán körbeforog körülöttünk a világ, nem is tudom hirtelen, merre megyünk, esetleg nem visszafelé e… meg kell támaszkodnom egy kerítésben, mert különben biztosan orra buknék. Már így is több a horzsolás rajtam, mint amennyit meg lehet magyarázni egy ártatlan vacsora után, de Greget úgysem lehet ennyivel leszerelni… végül aztán erőt veszek magamon, és odaérünk. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, vagy egyáltalán ez a valóság e, de nálam boldogabb ember még biztos nem botladozott be azon a kapun a társát maga után vontatva.
- És most psszt megint… legyél nagyon csendben… HALLOD?! LEGYÉL CSENDBEN! – na most már biztos hallotta – Most minek hangoskodsz… mondtam… psszt és pöcc. Izé. Csak lazán.
A lépcső úgy magasodik előttünk, mintha egy olimpiai versenyszámra neveztek volna be két, legfeljebb az ovi udvarán szaladgáló kisgyereket. Nyelek egy nagyot, és inkább leülök a földre, mert ennek nem lehet csak úgy nekivágni, mindenféle előkészületek nélkül. Érzem, hogy rá akarok nyújtani, de fönt van a táskám, a gyújtóm, és Willow biztos nem tapsolna nekem érte. Francba, ez a rövid és tömör ténymegállapításom az ügyről.
- Én boldog akarok lenni, de itt ez a lécső… lépcső. – kommentálom sírós hangon – Miért vannak lépcsők? Hogy az embereknek rossz legyen, és ne legyenek boldogok? De én boldog vagyok most veled, Willow, szóval kibasztunk a lépcsővel.
Nyomatékosítva rá is csapok a korlátra, de persze ez is nekem fáj csak. Végül nem sok lelkesedéssel megindulok fölfelé, bár érzésem szerint ezt sokkal könnyebb lenne mind a négy végtag bevetésével összehozni… hát, a hatékonyság nevében legyen. Szóval most már becsatlakoztatva az eddig érdemtelenül elnyomott másik két kiálló testrészemet vonulok egyre magasabbra, remélve, hogy Willow tud követni… legalább fizikai szinten. Aztán valami két forduló után megállok pihenni, mert kimerítő elfoglaltság ez, nem is tudom, józanul hogy vagyok rá képes minden nap.

Van időm jól megbámulni magamnak a gitárost, és arra jutok, hogy pokoli jó dolgom van nekem. Oké, most annyira vagyunk egyben, mint a kiöntött tej, de egyébként a most a fizika törvényeivel küzdő férfi meglehetősen sok lepkét szabadít fel a gyomromban. Nem, ehhez semmi köze az alkoholnak, azt mindig jól bírtam, de most valami nagyon nem oké velem. Megnyalom a számat, és minden józan gondolatomat a borgőzbe fojtva figyelem tovább, hogy dolgoznak az izmai a feljutásért, hogy küzdenek a vonások az arcán a normális formák megtartásáért, és amikor végül rám néz az átható szemeivel, a bőröm felforrósodását a legjobb indulatú hazugsággal sem tudnám az abszintra fogni többé. Ha most józan lennék, menekülnék rég, de egyrészt ez el sem jut igazán a tudatomig, másrészt mindig hibás volt bennem a veszélyérzékelő, ennek meg nem tett jót a kicsapongás gyengéd lórúgása.
Rád mosolygok, Kapitány, amikor végre valami csodával határos módon bejutunk a lakásba, bár közelebb a padló, mint a plafon, és nehézkesen csukom be az ajtót is, de a lényeg, hogy a küldetés teljesítve.
- Kapitány, jelentem…! – csapom fel a kezemet nevetve – Észrevételeim vannak! Egy: megérkeztünk, kikötöttünk! Kettő: száááárazföööööööld a láthatáááárooooon!
Kényelmesen elfekszem a hajópadlón, amit biztosan azért raktak ide, hogy én egyszer megjegyezhessem, mennyire alkalomhoz illő ez a dolog. Szétterül körülöttem a hajam, így némi szenvedést igényel, hogy ne húzzam én saját magam a tincseket, de aztán mikor minden a helyére került, kézzel kitapogatom Willow… nos, az ujjait akartam, de jutott azért máshová is a mozdulatokból. Rossz Minnie, rossz.
- Három: állítsd már le a körhintát… most már ideértünk, nem buli. És négy: nem is így kell csókot lopni! Várj, megmutatom!– hirtelen felülök, és magamhoz húzva megcsókolom. Szélesen vigyorogva dőlök aztán hátra, csak a fejem koppanása jelzi, hogy vannak még dolgok, amelyek normálisan működnek ezen az éjszakán... de én már csak nevetek az egészen.

          Látom a felém kúszó angyalt. Állj, várjunk csak, az angyalok repülni szoktak nem kúszni. Tévedtem, de ha igaz, amit mond meg is értem. Egy kalóznak nincs szüksége angyalra. A kalóz a saját szerencséjét csinálja, és akkor kicsoda a kalóznak ez a lány? A szeretője? A kalózoknak egyáltalán van szeretőjük?
          - Nem ismerem… Kellene? Elloptál valamit? Mármint a hajónkról? Azért miért jönnének?
          Nem értem, ha a saját hajónkról lopunk el valamit, akkor miért jönnének értünk a fada… nem, a fapulóver… nem, mindegy a fából készült izék. Egyébként is, nincs olyan, hogy valamit mindenki tud. Nem, valaki mindent tud. Vagy mégis az első lenne a jó? Mindegy. Lassan…
          - A fenéket vagyok kalóz! Én vagyok a hős, a lovag, aki megmenti a bajbajutott hölgyet. Csak elhagytam valahol a köpenyem, de ha akarod, visszamegyek érte.
          Ülő helyzetbe szenvedem magam, ami valahogy úgy nézhet ki, hogy először visszafordulok a hasamra, aztán feltérdelek, majd, mint egy járni tanuló gyerek a fenekemre huppanok pont bogyóval szemben.
          - Bírom én az alkoholt, tök jó cimbik vagyunk. Most komolyan, miért olyan fontos neked, hogy kivel barátkozok? És nem vagyok kalóz, hős lovag vagyok.
          Végignézek rajta, aztán megakad a szemem a melleinél, és utána lejjebb is, majd nevetni kezdek.
          - Bepisiltél!
          Még akkor is ezen kuncogok, mikor valahogy sikerül eltávolodnom a földtől. Alaposan megnéztem már magamnak néhányszor, és nem… mármint igen… nem, ő nem Hook, és igen, elég szexi, de Hookként biztos nem szexi.
          - Mi a szexi a szemkötőben? Eltakarja a szép szemed. Annak pedig nagyon is ellent tudok állni. Nem, ellentállni… Szóval, úgy nem vagy szép.
Biztos nem az ital beszél belőlem, mikor arra gondolok, hogy mekkora ostobaságokat mond. Hogy lehet, hogy valaki nem érez semmit? A fájdalom is egy érzés. Rácsapok a fenekére, majd diadém… nem diadalittasan közlöm vele.
          - Ezt is érezted, te buta. Ne mondj már butaságokat, buta.
          Megfogom a kezét, mielőtt a lendülettől előre buknék, vagy hátra, vagy nem is tudom merre, de viszem csak magammal, ki a világból. Aztán ott a hegy előttünk, amit egy hatalmas kiabálással üdvözöl. Ha itt ez a szokás, akkor én is kiabálok egyet.
          - Hegymászás!!!
          Aztán elnevetem magam hirtelen, végül a biztonsági hevedert megszorítva mindjárt az első akadályban elbukok. A fenébe, így sokáig tart majd felmászni ezen az istenverte hegyen. Visszafordulok, és jól megrúgom azt az akadályt, amitől meg a lábujjam mellett a sarkam is fájni kezd. Hát, milyen világban élünk, hogy egy hegy fájdalmat okoz nekem pusztán a jelenlétével. Nekem! Nem is értem, hogy gondolja. Ezért kap még egyet, tök mindegy már mindenhol fáj. Újra felnézek a hegy tetejére. Bogyó már messze jár, úgy tűnik, neki nem kell hóviharral küzdeni ahhoz, hogy feljussunk.
          Felegyenesedek, mind a két kezemmel megragadom a biztonsági hevedert, aztán elindulok felfelé. Lassan, nem kapkodva, ahogy a jó hegymászókhoz illik. Szerintem másztam már vagy ezer métert, amikor muszáj megállnom. Ez sokkal magasabb, mint azt gondoltam. Rohadjon meg, és pont most nem tudok hoppanálni. Mennyivel egyszerűbb lenne megmászni ezt a hegyet. Vagy az már csalás? De kit is érdekel a csalás? Veszek még egy utolsó lendületet, és miután megakadályozom, hogy ne lefelé guruljak, elindulok felfelé. Bogyó mosolyogva vár rám, de a legjobb az, hogy elértük a hegy tetejét.
          - Matric… Matróz! Pihenj!
          Lekuporodok a földre, közvetlenül bogyó mellé. Intek a kezemmel, hogy mondja csak tovább. Az első két észrevétele nem is volt igazán észrevétel. Egy hegy tetején hogyan érhettünk volna partot? Pontosabban, hogyan tudtunk volna kikötni? Mindegy. Még nem ivott eleget a józan gondolkodáshoz.
          - Akkor most hol is vagyunk? Egy hegyen, egy hajón vagy egy körhintán? Én csak hegyen vagyok, mindjárt leveszem a felszerelésem, és akkor majd jobb lesz.
          Már nyúlok a nadrágomhoz, mikor váratlanul megcsókol. Nem hosszan, és leginkább a részegségi mérőnkhöz mérten vagy a józansági mérőnkhöz mérten? Tök mindegy. Szóval, az egyik mérőhöz mérten gyengéden. Nem mondanám, hogy ez egy pillanat alatt kijózanít, inkább egy pillanat alatt megrészegít még jobban.
          - Ne lopd el a csókjaimat!
          Fölé hajolok, majd még egyszer, kicsit hosszabban megcsókolom. Mikor végzek, négykézláb megyek valami felé, ami olyannak tűnik, mint egy ágy, de előtte felhúzom a hátamra bogyót.
          - Kapaszkodj, mert ha leesel, akkor leesel a hegyről.
          Meggörnyedve, mint egy nyolcvanéves papus elindulok a hálószoba felé. Ott legurítom az ágyra, majd én is mellé fekszek. Addig helyezkedek, amíg meg nem találok egy nagyon kényelmes párnát. Azonnal elalszok, annyira, hogy a világomat sem tudom. Legalábbis addig nem, amíg meg nem mozdul alattam a párna. Azt hiszem, a világ legkicsavartabb pozícióját vettem fel, mikor a lábam beleakadt az ágy végén lévő rácsba, míg a fejem bogyó hasát használta párnának, közben a testem pedig kilencven fokban elfordult. Csoda, hogy nem törtem ki valamelyik testrészem.
          Azért bogyó se panaszkodhat. Ahány keze van, annyi felé, és a lába is. Most meg fordul és… Au. A rohadt életbe! Miért ilyen kicsi ez az ágy? Kikerültem ugyan azt, hogy lecsapjon, de ennek következtében leestem az ágyról. Mászva megkerülöm az ágyat, és most a másik oldalon próbálkozok az alvással. Remélem, több szerencsével.

A szíved mélyén gyerek vagy és részeg.

+12

Bevallom, kevés dolog rémlik a visszaútról, de azokról már mind megemlékeztem. Ezek közé süllyed majd a viszonzott csókom, amit majd egyszer felidézek magamban, meglepetten elgondolkozta a motiváción, amivel eleve elloptam… most viszont csak fekszek a padlón, és mosolyogva belemerülök. Már húznak is fölfelé, pedig még kapnék az ajkai után, de igaza van, amikor az ágy felé indul: leragadnak a szemeim, már nem számít a szoba ütemes forgása sem körülöttünk.
- Nem akarok leesni. Nem akarok meghalni. De itt vagy, és nem is fogok, mert te vagy… - a vállam fájdalmasan ugrik egyet az izmok nyúlásán – Te vagy a hős lovag. Én meg Bogyó.
Mintha ezer évig tartana eljutnia odáig, de nem csodálom, nem lehet könnyű úgy, hogy én már nem is segítek a haladásban. Puffan a testem a takarón, érkezik mellém ő is, de még annyi maradt bennem, hogy önkéntelenül tépni kezdjem magamról a ruhát lefelé, elvégre mégsem alszunk kisestélyiben, még részegen sem. Üggyel-bajjal aztán át is húzom a mellkasomon, de megakadok a hajamnál, szóval azon szentségelek egy sort franciául, mire végre az aljas ruhadarab elfoglalhatja a megérdemelt helyét a padlón. Nagy nehezen Willow pólóját is utána küldöm, de ez nehezebb, mint hazáig eljutni volt, mert vagy azt hiszi, hogy éppen erőszakot akarok tenni rajta, vagy azt, hogy ez a helyezkedés része. Végül, a csodával határos módon, kegyetlen francia káromkodás-hullámok hátán evezve aztán hanyatt dobom magam a párnák közé, és ahogy a nyakam a puha anyagok közé merül, már érzem is a fejét a hasamon. Nincs erőm felnézni, hogy megkérdezzem, mégis mire készülsz, már hajózok is a szigetünk felé…

Nem tudom, mikor ébredek fel, de azt érzem, hogy valami meglehetősen fáj. Persze, ha az ember keze a háta mögött kicsavarodva préselődik egy izmos test alatt, arról nem a komfort jut eszébe először. Ki akarom húzni, de nem akar sikerülni… közben még hallgatom Willow bizarr kis monológját a bármiről, ugyanis hiába van közel a fülem a szájához, fogalmam sincs, mi a kiselőadás tárgya. Fáradtan felemelem a fejem, rögtön fújkálom is odébb a képbe csúszó hajamat, közben azért igyekszem kihámozni a morgásokkal és mormogással tarkított beszéd értelmét.
Végül ásítva visszadőlök, abban a tudatban, hogy biztos írül szórakoztatja a nagyérdeműt. Még egy csontroppantóan kellemetlen rántással visszaszerzem a kisajátított karomat, aztán elfészkelem magam mellette, és folytatom is az alvást.

Meleg bőr ölel körbe, szívdobogás dallama, és halk lélegzetvételek sorozata. Épp rá akarok szólni az öcsémre, hogy ne érezze már magát olyan otthonosan az ágyamban, megfordulok, már amennyire ez lehetséges, de csak azért, hogy aztán rögtön kipattanjon a szemem. Szembe találom magam Willow alvó alakjával, meglehetősen intim közelségben. Ha a testem egy pillanatra is úgy gondolta, hogy rosszul akar lenni, azt tökéletesen elűzte a látványa, amire azért nem minden reggel ébredek. Sőt, ha egészen pontos akarok lenni, ez az első alkalom. Kicsit odébb helyezem a súlyomat, így próbálom magamban is tudatosítani, kivel és hol vagyok, és hogy ez teljesen átlagos szituáció, ami egyetlen kérdést sem vet fel.
Kihalászom nagyon is maradásért kiabáló végtagjaimat alóla, és törökülésben, a fejemet a tenyerembe támasztva akarom folytatni az elemzés fáradtságos műveletsorát, hogy rádöbbenjek ezzel a lendülettel, hogy melltartóban és bugyiban aludtam, míg a jelent férfi főszereplője félmeztelen. Lehet, hogy mégis érdemes lenne azokat a kérdéseket feltenni, de mivel egyéb érdekesség nem érkezik, sem vérmes öregasszonyok sikítását megkövetelő vérfolt nincs a lepedőn, utat engedek a lassan szivárgó múlt éjszakai emlékeknek. Á, igen, a zöld tündér, a tánc, a kalózok, a lépcső… azt hiszem, ezekkel számolunk. Ez összességében semmi olyan, amin megbotránkozni illene vagy lehetne, így a szemem sem rebben a továbbiakban, ha ez szóba kerülne köztünk. Felkelek az ágyról, és így indulok a fürdőszobába szemrevételezni magamat.
Volt már verekedés, amiből elegánsabban kerültem ki – húzom a számat a zuhany alatt állva. Csúnyán lehorzsolt térdek, lábszárak, combok, karok és kézfejek. A hajnalban zseniálisnak kikiáltott elképzelésem, miszerint négykézláb fogok közlekedni, most már józanul az egyik legnagyobb hülyeségnek tűnik, amit magam ellen követtem el. Nem vagyok persze sokáig bosszús, elvégre egyszer remek történet lesz belőle…
Végül egy doboz félig üres müzlivel indulok vissza, a tegnapi pulcsis-nadrágos formámat felöltve. Remélem, nem ijesztem meg Willow-t túlságosan…
Nincs szívem felébreszteni, úgy alszik, mint egy gyerek. Viszont nem tudok magamnak parancsolni sem, amikor finoman átsimítok az arcom felé forduló bőrén – épp csak halványan, hogy ne tegyem tönkre az álmát. Türelmes ember vagyok, nem okoz gondot a várakozás, így elhúzom az ujjaimat, és egy sokat ígérő mosoly kíséretében az ablakhoz sétálok, hogy megnézzem, Párizs melyik arcát mutatja ezen a borongós fényben tündöklő délelőttön a tegnapi váratlan, csókra nyíló szájú helyett.

          Szorosan magamhoz ölelem, hogy ne essen le. Nem eshet le, akkor én is leesnék. Elérve az ágyat, leülök a szélére, és mire észbe kapok, már nyúl a felsőmért, vagy értem, vagy valamiért mögöttem. Mi a fene lehet mögöttem? Bezártuk egyáltalán az ajtót? Van ezen a hajón egyáltalán ajtó? Megpróbálom elhessegetni a kezét, de teljesen felesleges a próbálkozás. Végül megadom magam az alvásnak.

          Azt hittem, hogy végig fogom aludni majd az egész estét, de azon a kalandon kívül, mikor leestem az ágyról, volt még egy emlékezetes. Szintén Mimihez kapcsolódva, mikor azt hittem, meg vagyok kötözve, de kiderült, csak annyira egymásba vannak gabalyodva a végtagjaink által, hogy ilyen érzést váltott ki belőlem. Ettől viszont a közelség már sokkal nagyobb, mint amit valaha el akartam érni nála. Nagyon óvatosan, hogy ne ébresszem fel, kiszabadítom magam, megfordulok, és alszok is tovább.
          Reggel, vagy délelőtt, vagy délután, vagy nem tudom mikor, de ébredek és az első, ami feltűnik, hogy a borongós idő ellenére is nagyon világos van. Miért nem lehet lekapcsolni azt a lámpát, legalább ilyenkor? Lassan kimászok az ágyból, megvakarom a fejem, és elindulok a fürdőszoba felé, de nekimegyek a falnak.
          - A rohadt életbe, ki tette ide ezt a falat?
          Kicsit jobban kinyitom a szemem, és realizálom, hogy nem a saját lakásomban vagyok. De akkor hol a fenében? Gondolkodni kezdek az éjszaka történteken, amitől meg megfájdul a fejem. Oké, ettől még sorba kell vennem, hogy mi történt előző nap. Keresek egy széket és leülök rá. Párizs, Minerva, az étterem, a művész barátainak a lakása, a hajó és onnantól már csak homályos emlékeim vannak. Kicsit jobban kinyitom a szemem, és felismerem a festést korábbról. Remek, ez a kérdés megoldódott. A következő: Hol van Mimi?
          Mivel közvetlenül a környezetemben nincs, a keresésére indulok, és végül meg is találom a hálóban. Átöltözött, de nem emlékszem rá, hogy mikor és egyáltalán miért kellett neki. Vagy, hogy este még ez volt-e rajta. Vagy… én miért vagyok félmeztelen? Miután beléptünk a lakásba és elterültünk a padlón, már nem sokra emlékszem.
          - Mimi, mi… te… én…
          Le se tagadhatnám, hogy milyen zavarban vagyok. Nem akartam elrontani a kapcsolatunkat a szexszel. Bár, majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem történt meg. És legalább ennyire reménykedek abban, hogy nem varázsoltam. Gyorsan megtapogatom a nadrágom, mert láthatóan az még rajtam van, vagy már megint. Úgy tűnik, minden a helyén, ahol volt is. Megjegyzem, ha varázsoltam volna, akkor valószínűleg már tudnék róla Mimi által.
          - Ha nem gond, akkor most lezuhanyzom. Van itt fejfájás csillapító?
          Bekapom a pirulát, amit ad. Remélem, mire végzek a zuhannyal, addigra hat is, mert lassan, de biztosan, egyre hangosabban kezd korogni a gyomrom. Fejfájósan pedig nem tudok még egy rántottát se összedobni. Legközelebb becsomagolok néhány bájitalt is, ami elmulasztja ezt a hasogatást.
          - Kérsz valami reggelit?
          Nem tudom hall-e a zuhany másik oldaláról. Abban sem vagyok biztos, hogy van itthon valami, amiből bármit össze tudok ütni. Percekig csak állok a zuhany alatt, hagyom, hogy a víz lemosson rólam mindent. Aztán még vizesen visszaveszem a ruháimat. Mikor hazaérek, úgyis mennek a mosásba, hogy elmúljon ez a büdös ital szaga. Vajon hányszor öntöttem nyakon magam azzal a tündérkével? Kilépek a helyiségből, és mindjárt szembe is találkozok Mimivel.
          - Van itthon egyáltalán valami ehető? Vagy amiből ehetőt tudok készíteni?
          Kimegyek a nyomában a konyhába, előveszek néhány alapanyagot a hűtőből, és nekiállok a reggeli készítésének. Közben nézem a pulthoz ült lányt. Megtöröm a csendet, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy némán legyek a konyhában főzés közben. Valamilyen zene mindig szól nálam, ha nincs senki a közelemben.
          - Én nagyon jól éreztem magam. Tudom, Párizs még mindig nem szeret, de eljövünk majd máskor is?
          Bedobom a sütőbe a holmit, beállítom az órát tíz percre, majd Mimi felé fordulok, de végül nem kérdezek semmit. Előveszek két tányért, evőeszközöket, és megterítek. Pont végzek a mosogatással is, mikor jelez az időzítő. Kiporciózom az  adagokat , majd leülök.
          - Akkor jó étvágyat!
          Direkt várok egy pillanatot, hogy lássam az arcán visszatükröződni a végeredményt. Én már tudom, hogyan főzök, ezért szoktam várni. Az első arckifejezések sokkal többet mondanak a szavaknál. Aztán a reggeli és a kávé végeztével, elrakom az edényeket.
          - Nos, örülök neki, hogy újra találkoztunk. Nagyon jól éreztem magam, tényleg.
          Azt hiszem, az éjszaka történtek miatt, már túllépett a kapcsolatunk a kézfogáson. Megölelem, majd az ajtóhoz lépek.
          - Találkozunk még szeptember előtt? Majd… megadtam már a címem, ha van valami, akkor üzenj.
          Nem tudom, hogy neki bele fog-e férni az idejébe, vagy az enyémbe bele fog-e férni, de megpróbálok majd még egy találkozót összehozni még szeptember előtt. Meg kell bűvölnöm a kalapot és ki kell szednem belőle valahogyan a címét az iskolájának. Kilépek a ház kapuján, még visszanézek, de a tetőtér ablakai nem éppen utcabarátok. Elmegyek a legközelebbi sikátorig, majd onnan először az ismerősökhöz, majd haza hoppanálok. Elmosolyodok, mikor eszembe jutnak a képek, amik miatt találkoztunk. Nem hoztam el őket tőle, de nem is baj. Úgyis csak egy ál indok volt, hogy újra találkozzunk egymással. Jó lesz a következő találkozáshoz is ál indoknak.

Je ne regrette rien.

Egykedvűen rágcsálom az egyébként nem is túl finom müzlit, végérvényesen arra jutva, hogy túl fiatal és bohém vagyok ahhoz, hogy igazán másnapos legyek. Persze, majd pár év múlva már engem is felkér a mindenki által fájdalmasan emlegetett macskajaj néhány körre, most azonban legfeljebb csak a lehorzsolt és sebes tagjaim fájnak jótékonyan csendben, amíg én bámulok kifelé a vízcseppes ablakon. Csak arra figyelek fel, hogy Willow ügyetlenül sétára indul az ágyról, de egyrészt tele a szám a hadtáppal, másrészt érdekel, mi lesz a kaland vége, így végignézem, hogyan sétál neki a falnak. A csodálatos jellememnek köszönhetően nem kezdek el nevetni, pedig igazán vidám pillanat, ha elkapjuk, amint másnaposan pislogó társunk közel kerül egy ilyen felülethez. Ha akarnék is válaszolni, leteszek róla, mert már ajtón kívül is van, és eltelik legalább tíz perc, mire visszatalál, addig pedig a nyugalmamat a párkányra telepedő galambok müzlivel való kínálásba fojtom. Az egyikük prüszkölve menekül az első csipegetés után, szóval én is feladom a táplálkozásra való hajlamaimat, és sóhajtva odébb teszem a leszerepelt dobozt. Az tényleg ehetetlen, amit még a városi madarak is csőr felhúzva hagynak hátra…
- Mimi, mi…te…én…
Meglepetten fordulok hátra, mert ezek szerint Willow megtett egy teljes kört a lakásban, és most bumerángként visszatért a kiindulópontra. Szélesen elmosolyodom a reakcióján, elvégre a helyzet tényleg félreérthető, bár ha két pillantást vetne a múltba, egyből rájönne, hogy még a létezés is komoly kihívásnak tűnt annyi alkohol után, pláne bármi más testmozgás.
- Jó reggelt, Kapitány! – kuncogok halkan – Szerencsésen partot értünk, de ez volt a legvadabb dolog, amit csináltunk, szóval ne aggódj.
A kérdésére aztán kivándorolunk a konyhába, és némi keresgélés árán a kezébe nyomom a kívánt gyógyszert. Őszintén remélem, hogy nem néztem félre a kis pirulákat… bár persze csak a rossz humorérzék beszél belőlem, az, amelyik kedvtelve figyeli Willow még nem teljesen összeszokott végtagjainak mozgását a fürdőbe befelé. Szórakoztató látvány, de még mielőtt nagyon szélesen jó kedvem kerekedne, be is ütöm a kezemet a hűtőbe. Ennyit ugye az eleganciáról…
Mintha hozzám beszélne, de ebben nem vagyok teljesen biztos a víz hangja miatt. Beviszem addig a pólóját, ügyelve arra, hogy a függöny elhúzva maradjon, amíg beosonok, de szerintem nem köti össze a dolgokat logikailag, ahogy kisétált mellőlem a hálóból is, gyanítom, engem keresve. Mikor visszatér, már a pulton üldögélek egy pohár víz társaságában, szomorúan mérlegelve, hogy vagy a galambok által sem ajánlott müzli, vagy hazáig nem eszem, ugyanis nem igazán vagyok jártas a konyhaművészetben.
- Itthon? – kérdezem mosolyogva – Szerintem biztos van valami.
Teszünk néhány lépést az általam imént leütött hűtőhöz, és aztán már csak kíváncsian figyelem visszaülve Willow tevékenykedését. Rám néz az étel fölött, és úgy látom, átlendült a zavarán.
- Én is. – bólintok – Persze, hogy eljövünk! Annyi minden van még, ami megváltoztathatja a véleményedet a kisasszonyról… vagy az övét rólad. Arra jutottam, talán egyszerűbb, ha oda sem figyelsz arra, amit suttog rólad, szereti az ilyen trükköket. Párizs képes rá, hogy egyszer pirospozsgásan mosolyogjon, mint egy ártatlan bárányka, hogy aztán a következő öt percben hátba szúrjon gondtalanul szaladva…
Az ajkamba harapva húzódom hátra. Ezt a jellemzést nem volt nehéz előrántanom a képzeletemből, majdnem szó szerint elhangzott egyszer: velem kapcsolatban. Talán itt az ideje, hogy átgondoljam az életem és a másokhoz való hozzáállásom. A tegnap éjszaka nálam részben az őszinteség mocsarában fuldoklás is volt, habár a gitáros nyilván nem ragadta meg a lényeget belőle, számomra nagyon is ijesztő, hogy bevallottam neki, sokszor nem érzek semmit. Persze, a bőrömön a hideg esőt, a hűvös szél cirógatását, esetleg egy kéz erélyes csapását a fenekemen, de érzelmileg… nem is olyan nehéz visszaemlékeznem rá, milyen üres tudok lenni. Nem mellette, mert mellette valahogy minden él és az illatok, színek, formák kavarognak, hogy aztán egy lenyűgöző képet alkossanak magukból, de rég találkoztam olyan emberrel, aki ezt váltotta ki belőlem.
Nem tudom, mi jár a fejében, amíg a sütőben készülő ételt figyeli, én meg a poharamat. Végül, hogy hasznossá tegyem magam, nekiállok kávét készíteni, addig sem azon agyalok, vajon miket is mondhattam tegnap éjszaka, amelyeknek nem a pikáns részletei ütnek vissza, hanem azok, ahol eddig rejtett gondolatokat villantottam fel. Hamarosan azonban leülünk enni, és a szemeim valószínűleg akkorára nőnek, mint egy-egy pontlevonás mértéke, amikor dohányzáson kapnak valakit.
- Hát ez… hihetetlen! – pislogok, közel hajolva az ételhez – Miért nem mondtad, hogy egy szökött mesterszakács vagy…? Így még fényesebb a tegnapi győzelmem. Bon apétit! Köszönöm!
Felteszek evés közben ugyan néhány kérdést az elém került ételről, de utólag nem tudnám felidézni, miről is szóltak ezek pontosan. Egyébként sem tartott sokáig a szeánsz, hamar megettem mindent, de ez nem is csoda, Willow valóban minden szerénykedés nélkül kijelenthetné, hogy olyan valaki, akinek a főztjén örökké tudnék élni.
Már a kávé fölött somolygok, mikor eljön a búcsú, amiről sejtettem, hogy közel van már. Mindkettőnknek akad bőven átgondolnivalója, nekem meg pakolnivalóm, aztán pedig jóóó sok magyaráznivalóm az öcsémnek arról, hol töltöttem végül az egész éjszakát a megbeszélt este helyett. Attól nem félek, hogy apáék is becsatlakoznának a vallatásba, Greg bőven elég kreatívan hazudik ehhez.
- Részemről az öröm. Nem pont így képzeltem el, de melletted sosem unatkozom. – jegyzem meg, amikor elköszönéskor megölel – Mindenképp! Akkor… egyszer csak. Kitalálunk valami még izgalmasabbat. Prends son de toi, Willow!

- Ilyenkor kell hazajönni, ilyen állapotban…? – kérdezi Greg a kanapén heverve, pont olyan testtartásban, mintha a szülő várná haza a csintalan lányát – És miért sebes a térded, Mimieux? Te becstelen nőszemély…
- Móka és kacagás volt! – jelentem ki szélesen mosolyogva, amikor lehuppanok mellé – Mr. Alkohol megint hű volt a nevéhez, de csodálatos volt!
- Hála istennek, ezek szerint nem kell megbosszulnom a drága nővérem kegyeit… - kacsint rám, aztán bekapcsolja a tévét – Remélem, nem hiszed, hogy a legkisebb részletet is kihagyhatod. Pokoli éjszakám volt, majd megőrültem…
- A kíváncsiságtól, igaz? – helyezkedem el a nagy párnák között, jótékonyan ráhúzva a pulcsim ujját a már beragtapaszolt kézfejemre – Hát, még ha megtudod, hogy én nem mentem haza éjfélkor, mint a kedvenc hercegnőd…
- Akkor mától te vagy a kedvenc hercegnőm, letaszítottad a trónjáról a tegnap délutáni végzet asszonya kiadást. – egy laza mozdulattal vált át a mesékre – És bizony, már látom, milyen izgalmas történetet fogok én erről rajzolni.
- Mi lenne, ha ezúttal csak úgy viselkednél, mint a tegnapi meleg divattanácsadóm? – de már szinte félig álomba is merültem az andalító színek és hangok összességére – Mi lenne, ha minden csak pontosan ilyen szép és nyugodt maradna…?
- Akkor talán odaadhattad volna neki azt, amiért eredetileg indultál. – hallom még a kommentárját, nyilván látta a képek szélét a táskámban.
- Talán… vagy talán egy másik találkozón… egy másikon, bizony…egy olyanon, ami már nem a párizsi ég alatt játszódik…

Merci, et á la prochaine, Willow! / Köszönöm, és viszlát a legközelebbiig, Willow!