Pitkästä aikaa

[Minerva]

Minerva

Megnyugtat és boldogabbá tesz Minnie kedves sutasága. Úgy tűnik nála ez valami gyógyíthatatlan defekt. Kuncogva állok a könyvesbolt előtt, míg kirángatja nehéz üstjét, amit folyamatosan kerülgetek, hátha tudok segíteni, de barátnőm nem adja jelét, hogy szüksége lenne rá vagy elvárná.
-Kicsit… de ki a szerencsés? És biztos, hogy elérhetetlen? Egyébként… hát, azt hiszem, egy csónakban evezünk, ha a körülményeket tekintjük.
Bólintok, de közben úgy gondolom a csónak egészen más, csupán a víz hasonló, de míg az övé tele van halakkal , az én vizem hínáros, köves, mintha minden csak nehezítené az előrehaladást.
-Tulajdonképpen más a távolság. A te távolságod azért alakult ki, mert boszorkány vagy ő meg nem, ez színtiszta balszerencse. Az én távolságom azért létezik, mert én vagyok én. Ez több, mint balszerencse, ez bizonyára valami finn átok, amit azok a rokonok küldtek rám, akiket sosem látogattam meg. – magyarázom és úgy érzem kötelező kissé elbagatellizálnom a végét, mert ha nem teszem túlságosan súlyossá és kétségbeejtővé válnak szavaim.
Miközben én kifejtem a helyzetet kellemes kis kávézóhoz érkezünk, ahol Minnie végre megszabadulhat ólomsúlyú terhétől. Ő tökös frappucinót rendel az újdonság jegyében, míg én maradok a  jól ismert levendulás cappucinómnál, amit a legtöbb hasonló helyen már kipróbáltam.
-Igen, ismered és ráadásnak még roxfortos is. Jó kis kombináció ,mondhatom-húzom el a számat .
-Azt azonban nem mondhatom el egyenlőre, hogy ki az, mert valószínűleg kiröhögsz és akkor én kénytelen leszek elsüllyedni szégyenemben, vagy ami mégrosszabb szánalmasnak tartasz majd, ami után okvetlen vízbe kellene ölnöm magam.-fejtem ki a szomorú helyzetet. Valóban nagyon kellemetlenül érint a delikvens kiléte, ugyanis erősen belelóg az ügyeletes Casanova státuszába,és köztudott, hogy az ilyen típusú fiúk csak a buta és naiv lányokat vonzzák. Ezekután egyértelmű, hogy én nem szeretném magaménak tudni egyik vonást sem. Sosem gondoltam magam olyan lánynak, aki hasztalan képes gyöngéd érzelmeket táplálni valaki olyan iránt, aki ezt láthatóan nem viszonozza. Pontosabban ötletem sincs, hogy viszonozná-e, ha arra kerülne sor, de sokkal egyszerűbbnek tartom a pesszimista álláspontot, hiszen világéletemben úgy tartottam, hogy két méterről sokkal kellemesebb pofára esni, mint tizenkettőről. Bár meg kell valljam a pofáraesősdihez egyáltalán nem ragaszkodom, épp ezért teszem azt, amit teszek.  Megbújok az árnyékban és csendesen figyelek.
-Egyébként is...ha még nem vetted észre akkor remekül titkolom, hogy egyáltalán érdekel az illető.

Aila

Egy pillanatra elkap a hév, hogy minden részletesen az ölébe öntsek, kezdve az óriáskerékkel, Kalappal, a tűzijátékkal, Párizzsal, az esővel, a rengeteg mi lenne, ha gondolattal, a majdnemekkel, mindennel… de ez most nem alkalmas rá. Hallgatok röviden a leírása után, csak aztán válaszolok.
- Hmm, lehet, hogy azt elfelejtettem mondani, hogy egy leheletnyit idősebb nálam…? – ártatlanul az égre tekintek, aztán gyorsan le is csapom a megkezdett gondolatot – Nekem úgy rémlik, hogy legutóbb még egy almafa is szóba került, mint Mr. Clarce, amennyiben megfelelően terem.
Cinkosan elvigyorodom, elvégre ki tudná elfelejteni azt a délutánt, amikor már mindketten ott tartottunk, hogy egyedül maradunk és a farkaskutyák esznek majd meg? Nos, ezek szerint ez a jövőkép már nem valószínű, ami igen örvendetes, mert annyira nem ragaszkodtam már akkor sem hozzá.
- Rendben, szóval akkor nevezzük mondjuk… Almafának. Legyünk stílusosak, ápoljuk a hagyományokat, - nevetek fel – főleg, hogy még ismerem is. Egyébként, ha maga Hagrid is lenne az, amit azért kétlek, akkor sem röhögnélek ki. Főleg annak tudatában, hogy te bizony tisztában vagy vele, mit mondtam a fiatal Sirius Black képéről…
Á igen, a nosztalgia vállveregetése. Ezt a kijelentésemet azért nem ismételném meg még egyszer hangosan, mert valami azt súgja, nem aratnék vele osztatlan sikert.
- Oké, komolyra fordítva a szót, miért gondolod, hogy teljesen esélytelen? Beszéltél már vele erről? Vagy foglalt? Félig óriás? – a végére mégsem tudom megállni az apró poént – Figyelj, Aila, bármelyik ember rettenetesen szerencsésnek érezheti magát, ha tetszik neked. Ismerlek annyira, hogy olyan valakiről legyen szó, aki abszolút megérdemli ezt a figyelmet. Várj, azt mondod, nem vettem észre… Akkor mégis van pár tippem, és elég erősek.
A pincér leteszi elénk a rendelést, úgyhogy annyi egérutat adok a barátnőmnek, amíg belekortyolok az italba. Meglepő kombinációja a bizarr és kellemes ízeknek, így még egy korttyal tovább nyújtom az időt, de tovább úgysem menekülhet.
- Ha rákérdezek, és eltalálom, elárulod? – nyújtom felé a kezemet – Vagy mit szólsz ehhez: kitalálom a tulajdonságai alapján, neked pedig csak bólintanod kell, ha eltaláltam az egyiket. Cserébe te is feltehetsz nekem pár olyan kérdést, amire amúgy nem biztos, hogy sietnék válaszolni…
Érzem, hogy az arcom a londoni estét idéző vörösbe borul, így inkább megragadom a poharam, és húzok belőle egyet. Még ha ezzel kapcsolatban nem is tudok túl sok intim részlettel szolgálni, egy-két régi kalandomra bőven rákérdezhet…

[Minerva]

Minerva

-Hmm, lehet, hogy azt elfelejtettem mondani, hogy egy leheletnyit idősebb nálam…? 
Ezután a vallomás után kénytelen vagyok cinikus megjegyzést tenni.
-Mégis mekkora leheletról van szó? Remélem nem egy sárkánnyiról.
Minnie tipikusan az a leányzó, akinek sohasem a megfelelő szőke herceg bukkan fel fehér lovon, sokkal inkább problémás királyfik seprűkkel, gitárokkal meg isten tudja még mikkel, amikről nem is igazán akarok tudni. Még a végén megbotránkoztatásra késztetne ezen a kellemes nyári napon.
-Ó igen, az a bizonyos almafa- nevetek fel- végül már termés nélkül is elfogadtam volna, csak legyen.
Állapítom meg. Természetesen ez így nem igaz, ugyanis sosem futottam a fiúk után, mert azt borzasztóan megalázónak éreztem. Néhány srác mutatott ugyan némi érdeklődést felém, de egyikőjük kitüntető figyelmét sem vettem megtiszteltetésnek, amiből gyakran lett sértődés, bár ellenségeskedés sosem. Egyszerűen nem akartam egy olyan illetővel tölteni az időmet, aki felé nem táplálok még alapvető emberi jóindulatot sem, márpedig engem leginkább az ilyen jelentkezők találtak meg. Az önteltek, a kellemetlenkedők, a tapadósak, az unalmasak és a buták,nem is beszélve a bárdolatlanokról és a pojácákról. Mindezek után kicsit kisebb elképzelni, hogy valóban kezdtem úgy gondolni egyedül fogok aszalódni életem végéig, bár lehet a farkaskutyás rész tartalmazott némi túlzást. Nem kell farkaskutyának felfalni a tetemem, szerintem egy eléggé éhes kóbor macska is vállalja a feladatot, ha előzőleg szépen megkérem rá.
-Egyet le kell szögeznem, nem Hagrid. Sőt…Almafa barátunk nem manó, nem óriás, nem állat és mégcsak nem is növény.-magyarázom ki magam gyorsan, nehogy kedves barátnőm azt hihesse, hogy éjszakánként valami jól fejlett csipkebokorról álmodozom. Minnie szavai után nem szólok semmit, inkább gyorsan belekortyolok a kávémba, természetesen túl forró, így végig égeti a torkom,de jelenleg korántsem ez a legzavaróbb tényező.
-Maradjunk annyiban, hogy kérdezhetsz és ha eltalálod… nos úgyis kiül majd az arcomra a félelemmel vegyes borzalom. Ha nincs szerencséd még az is lehet, hogy gutaütést kapok.
Mondatomat apró, zavart nevetéssel zárom. Talán már kezdem kissé bánni, hogy egyáltalán fölhoztam a témát, hónapokon keresztül egészen jól titkoltam, mélyebbre temettem magamban, mint apám halálát és erre valamiért borzasztó büszke voltam, még ha ostoba dolog is. Minnie dolgai azonban érdekelnek annyira, hogy cserébe felfedjem ezt az apró kellemetlenséget

Aila

- Oké, legyen az a picike, ártatlan korkülönbség a játék része… - bólintok nagyon komolyan, és arra jutok, hogy nagyon oda kell figyelnem, ha nem akarok két percen belül beszámolni az összes olyan eseményről, amely férfiakhoz kapcsolódik, de nem feltétlenül szalonképes. Nem mintha sok ilyen lenne… dehogy. Ártatlan vagyok.
- Rendben… fölötted jár? – mereven figyelem a vonásait, de mivel nem ilyen egyszerű a helyzet, szinte azonnal folytatom is – Valami azt súgja, hogy igen. Melletted valaki érettebbet tudok elképzelni… és még mielőtt mondanál valamit, igen, úgy látszik, ez a zsánerem nekem is.
Újra kortyolok egyet, míg az arcát fürkészem jelek után kutatva.
- Szinte biztos, hogy hollóhátas, mert velük találkoztál a legtöbbet, és ugye azt is megtudtam, hogy nem terem gyümölcsöket.
Fokozódik a hangulat, legszívesebben vidoran hátradőlnék a győzelem teljes tudatában, de egyelőre nyugalmat erőltetek magamra. Elgondolkozva játszom a poharam peremén az ujjaimmal, egyik lép a másik után, aztán a döntő pillanatban felpillantok, ezúttal már a célra tartva a fegyvert.
- Akkor lássuk, kik a versenyzőink. Lehet Jeremiah Morgenstern, ő azonban nagyon magának való, zárkózott. Tristian Tayilor, de azt mondtad, ismerem, ezt a fiút pedig inkább csak névről, emiatt akkor vegyük is inkább az én évfolyamomat. Eric Dragneel? Á, annyira ellentétes veled, főleg, mert ott az a kényelmes tulajdonsága, hogy kukkolja a lányokat. Sachevell d’Espérey…? Nem tartom valószínűnek, hogy ő az.
Egy pillanatra megpihenek, legfőképp azért, hogy lemérjem a reakcióit a felsorolt nevekre. Rá kell jönnöm, hogy a legtöbb embert csak futólag ismerem, viszont ha Aila kedveli, biztos vagyok abban, hogy voltunk már együtt a társaságában.
- Hmm… Owen Redway? Nem hiszem, még nem láttalak a közelében. Rendben, akkor Morgan Williamson? – elvigyorodom a könyvtárban töltött közös emlék hatására, de ez gyorsan tova is tűnik – Sol Harington? Rendben, kifogytam a nevekből. Sok embert ismerek, de te mindig szerettél élesen fogalmazni a népszerűségről. A legerősebb tippjeim az utóbbi három úriember. De nem akarok igazságtalan lenni, az eddigi három következtetésemért, és persze az urakért jár három kérdés, és tőlem három válasz. Nahát, mintha egy mesében lennénk, jobban nem is jöhetett volna ki.

[Minerva]

Minerva

Ártatlan korkülönbség, mi? Ismerve őt, ez minimum öt évet jelent, amit én nem feltétlenül könyvelek el bajnak, mivel átlag két évvel kell idősebbnek lenni annak bizonyos fiúnak, hogy egyáltalán kezdjen fölérni a lány fejlettségi szintjére. Valamiért ilyen furán van megalkotva a világ. Idősebb srácokkal kell próbálkoznod, hogy egyáltalán megpróbálhasson megérteni, aztán emiatt az emberek nagyrésze úgy néz rád, mintha legalábbis Friccsel töltenéd minden időd.
-Rendben… fölötted jár?-kezdi a kérdezősködést, erre valami félig egyetértő, félig önhelytelenítő mimika válaszol. Önhelytelenítő…létezik egyáltalán ez a szó? Elképzelhető, hogy azért is reménytelen a helyzetem, mert valami furcsa idegen nyelven dadogok idegességemben, amit senki emberfia nem ért? Könnyen el tudom képzelni.
-Valami azt súgja, hogy igen. Melletted valaki érettebbet tudok elképzelni… és még mielőtt mondanál valamit, igen, úgy látszik, ez a zsánerem nekem is.
Nem tehetek mást csak bólintok és megadóan belekortyolok a kávémba, ami ezúttal már kellemes hőfokra hűlt, így nem marja végig a szájpadlásom vagy a nyelvem, már az ízét is érzem. Na igen, azt hiszem a levendulás cappucinóval lehetetlen mellé fogni. Minden évszakban, minden kávézóban ugyanolyan jó.
-Igen, ezt eltaláltad. Idősebb nálam és hollós…azért ebből van egy pár. Jelentősen közelebb vagy, mint eddig, de nem szűkítetted túlságosan a kört.-mosolyodom el pimaszul.
Minnie hosszasan hozza fel a neveket, de egyenlőre olyan felsőbb évesekét , akikhez közöm sem lehet, így gyorsan el is veti őket. Titkon kissé reménykedek abban, hogy nem találja ki, akkor pedig nyugodt lélekkel még mélyebbre áshatom a titkom . Valahogy azonban olyan érzésem van, hogy hamarosan kitalálja. Intuícióim remekek, most sem hagynak cserben, hamarosan terítékre kerül Morgan neve, aminek hatására kissé elsápadok Minnie arca pedig felderül.
-Gondolom lebuktam. Nos? Mennyire kínos? – érdeklődöm zavartan.
Az is lehet, hogy csak én érzem annak. Megnyugtatna ha a saját szánalmasságom helyett csak a folyamatos aggályoskodásommal kellene együtt élnem. Mindig olyan lány voltam, aki bizonyos dolgokat egyszerűen megtagadott magától. Szerettem és szeretem fenntartani a látszatot, miszerint én olyan erős és érzéketlen vagyok, néha viszont rádöbbenek az ellentettjére és szégyenkezem. Nem szeretek gyönge és báránylelkű lenni. Sokan gondolhatnak ezért begyepesedettnek vagy  merevnek, sőt konzervatívnak, de még véletlenül sem vagyok az. Csak máshogy gondolkodom a dolgokról, mint a korombeli a lányok, akik még túl naivak és szentimentálisak, hogy átlássák a dolgokat. Eleget láttam már a drága barátnőmet szenvedni különböző hímnemű személyek abnormális megnyilvánulása miatt, én magam nem szeretném ezeket az érzéseket magamévá tenni.

Aila

- Morgan? Morgan Williamson? – kérdezem, azért rendesen meglepődve.
Nem maga a tény hoz zavarba, hanem az, hogy Ailától hallom. Ugyan éreztem, hogy jó nyomon járok, de talán nem is gondoltam bele eléggé, mit jelenthet, ha kitalálom a titkát. Az egyiket, a kisebbet legalábbis, mert a nappali fényben is komoly vonásai más történetről mesélnek. De ez itt a jelen, a kezemben a tökös kávém, arcomon a szokásos mosoly, árnyalatnyi huncutsággal fűszerezve.
- Nem kínos, ha nem teszed azzá. – jegyzem meg, a pohárban lévő italt kevergetve a szívószállal – Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de szerintem szép pár lennétek. Igen, mindig, mindenki ezt mondja ilyen helyzetekben, de komolyan is gondolom. Kedvelem Morgant, te pedig a barátom vagy, és annyira jó lenne tudni, hogy egy kicsit több szeretet van a világban.
Biccentek felé, lelki szemeim előtt már esküvői ruhát visel, én vagyok a tanúja, kicsi, virágokkal díszített kápolna északon, finn rokonok, a fenébe, még akár Willow is ott ülhet a sorok között, egymásra vigyorgunk, kitárul az ajtó, jön a menyasszony az apja oldalán…
Mintha valaki kegyetlenül kiragadná a kezemből a gyerekkori játékaim egyikét. Kipukkad az ábrándom, mert ez itt a valóság, velem szemben a sok mindenen keresztülment Aila ül, és kettőnk barátsága is más mederben folyik tovább. A napfény megcsillan a haján, aminek árnyalata mindig tetszett, és most ugyan szégyellősnek látszik a téma fejtegetése miatt, de a fehér bőr és elegáns tartás alatt valami keményebb lakik. Hátradőlök a széken, aprót sóhajtok, ezzel elengedve a múltat, helyet csinálva a jövőnek, amelyben felnövünk, és olyan dolgokkal nézünk szembe, amelyek nem szerepeltek a közös kis álmokban.
- Továbbra is azt mondom, nem esélytelen a dolog. Rendben, mindig is szerette a lányokat, bolondos és népszerű, de ezek nem rossz tulajdonságok. Jó, várj… - kényelmesen elhelyezkedem, mert valami azt súgja, ehhez az érveléshez már nem lesz elég a lazaság – tegyük félre egy pillanatra a lehetőségeket, nézzük kicsit a másik oldalt. ’Lehetetlen’, mert te úgy gondolod, így kell lennie, mert ez nem az, amire számítottál. Aila, tudom, hogy azt hiszed, ezek a dolgok nem illenek hozzád, te nem ilyen vagy, de ez nem a butaság vagy a gyengeség jele. Az ember nem lesz esendő attól, ha szeret valakit vagy valamit, akkor az, ha képtelen belátni, hogy vannak érzései. Te ezerszer több vagy a komor sztereotípiánál, aki szoborként ül a könyvei fölött, és mindenkit megvet, de Morgan is több a szépfiúnál, aki pengeti a gitárját. Mielőtt élből elutasítod a lehetőséget is, kérlek, hidd el saját magadnak, hogy a dolgok nem feketék és fehérek, és mindig változnak.
Kifújom a levegőt, érzem, ahogy süllyed a mellkasom. Őszintén remélem, érti, mit akarok mondani neki, és persze ezután rátérhetünk a továbbiakra is. Szerencsére egyelőre megúsztam a kérdéseket, de valami azt súgja, egy rossz lépés, és az ölembe kapom az összest.
- Ha a másik oldalról nézem, és az érvelésem helyes, miszerint Morgan egyfajta Casanova, de érző lélekkel, és el kell fogadnod, hogy ez így van, akkor nem látom akadályát továbbra sem annak, hogy közel kerülj hozzá. Oké, nem úgy értem, hogy küldj neki olyan ijesztő gnómot február tizennegyedikén, amelyik felér egy szociális öngyilkossággal, hanem egyszerűen engedd, hogy alakuljanak a dolgok.

[Minerva]

Minerva

-Most mondhatnám, hogy nem, csupán a mikrokifejezéseim hazudoznak, de nem hiszem, hogy elhinnéd.-vonok vállat megadóan. Már kiderült a dolog, innentől kezdve nincs visszaút. Belegondolva lehet, hogy ez a beszélgetés nem lesz kellemes, de ellenben hasznosnak is bizonyulhat, végtére is Minnie-nek jóval nagyobb tapasztalata van a pasik terén, mint nekem. Miről is beszélek?! Egy félszemű oposszumnak is nagyobb tapasztalata van nálam.
Elhúzom a számat, hiszen valójában fogalmam sincs hogyan kellene a helyzetet kevésbé kínossá tenni, én inkább a szöges ellentétéhez értek.
-Szép pár lennénk? Te láttál már minket? Az a hobbink, hogy egymás idegein kötéltáncolunk.Méghozzá nagy élvezettel.-jelentem ki kissé hevesen gesztikulálva. Ugyanakkor az is eszembe jut, mikor kettesben üldögéltünk egy késő estén a klubhelységben és nem bírtuk abbahagyni a beszédet. Ő a hajamat simogatta...én pedig ugyanúgy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mint általában.
-Értek én mindent, de egyetlen egy kérdésre válaszolj! Miért akarna engem? Mégis mi oka lenne,, hogy egyáltalán érdeklődjön felém?
A hangom halk és kemény, mert tökéletesen hiszek abban, hogy amit gondolok az az igazság, de be kell, valljam Minnie kissé felhígítja bennem ezt az érzést. Mióta bújok el az érzelmeim elől? Elképzelhető, hogy apa betegsége indította be ezt a fajta védekezést,de sajnos pontosan tudom, hogy már előtte is itt volt, mélyen bennem.
Elkezdtem kerülni Morgant, mikor rájöttem, hogy nem vegytiszta barátságot érzek iránta és bezártam előtte az agyam és a lelkem. Egész nyáron nem hallottam róla, ennek ellenére sokat gondolok rá, akaratlanul is az eszembe jut. Próbálok tenni ellene, de egyszerűen minden ellenállás hasztalannak tűnik.
Minnie kizökkent és megint eléri, hogy elnevessem magam.
-Küldök én neked olyan gnómot, hogy még…!-fenygetem meg kedvesen aztán a következő mondataira rábólintok. Nem igazán tudom, hogyan kell hagyni alakulni a dolgokat. Én inkább olyan típusú ember vagyok, aki tervez, számít, gondol és túlgondol. Mindemellett nehezen tudom elképzelni, hogy Morgannek a leghalványabb fogalma is lenne róla, hogy mi van bennem irányába. Eddig úgy gondoltam, hogy ez így jó, bár sokszor bosszantott fel az, ahogyan más lányokhoz viszonyult. Szerettem volna, ha csak velem kacérkodik, engem becézget, de ezt még véletlenül sem jelezhettem.
-Ostoba kérdés, de azt hogyan kell? Mégis mit csináljak, hogy ne tűnjek komplett idiótának?- kérdezem kínlódó grimasszal az arcomon.
-Tudod, hogy teljesen képtelen vagyok a spontenaitásra, az ilyen dolgokat pedig mégsem lehet pontról pontra megtervezni.

Aila

- Ha egyszer megtanulok gitározni, - jelentem be – írok rólatok egy dalt. „A lányról, aki szeretett a viharban táncolni”.
Belemosolygok a poharamba, persze, a tekintetem úgyis elárult volna. Egy csöpp keserűség hullik a különben édes pillanatba, hiszen tudom, már minden gitárt pengető ujjbillenésem csak egy apró hunyorítás lenne a múlt felé. Az emberek az életünkben olykor elvesznek dolgokat, fogalmakat, hogy aztán azok bennük és velük éljenek tovább. A cigaretta a nagyanyámról mesél, a törött tárgyak anyámat idézik, na és a gitár...? Persze megragadhatjuk a távozók kezében fekvő képeket, újra elrabolva az egykortól, de hatalmas önerő kell ehhez, és néha már olyan gyengék és fáradtak vagyunk a küzdelemben…
- Szerintem a szép nem feltétlenül jelent nyugodtat, tökéletest és idillit. Nekem tetszik a stílusotok, és az emberek amúgy sem egyformák. – állapítom meg – Aila… nagyon hízelgő a kérdésed, szinte nem is tudom visszafogni magam…
Felugrom a székről, ami hangos nyikordulással csúszik hátra, és az asztal fölött áthajolva gyors puszit nyomok a homlokára. Tudom, sőt, érzékelem is, milyen meglepő a gesztus, de annyira kíváncsi vagyok, hogyan reagál majd, hogy nem is próbálom visszafogni a kitörő örömömet. Nem mindennapi pillanat ugyanis, hogy Aila elismeri az érveimet, sőt, még valahol hallgat is rájuk…!
- Ezer és egy okot tudok neked felsorolni: az arckifejezésed most, az, hogy pókerarccal tudsz csípős dolgokat enni, aztán kijelenteni, hogy finom volt. Ahogy elmélázva lapozol olvasás közben, a hajad színe, amit továbbra is irigylek, a kis megjegyzéseid, a félmosolyod, ahogy néha kibillensz a kontrollból, a gesztusaid ilyenkor, a nagyon is logikus gnómküldési szándékod… és biztos vagyok benne, hogy Morgan alkalomadtán jóval többet és szebben sorolna fel ezekből. Szívesen udvarolok még egy kicsit, ha szeretnéd, de ő a zenész, és a dallamok mindig pokoli jók ebben.
Talán egyszer, évek múlva valóban megtanulok gitározni, és akkor én leszek a gondolataim között élő gitáros – zenélek majd az esőben ülve, a barátaimnak, ha szomorúak, magamnak, ha boldog vagyok. Én leszek a lány a gitárral, valakinek a gitárosa, de addig is dolgoznom kell rajta, ha el akarom orozni ezt a címet a Gitárostól.
- Legyél önmagad, és figyeld a jeleket! – mosolygok rá – Szóval csak azt, amit eddig. Tölts vele egy kis időt kettesben, és főleg, soha de soha ne hagyd, hogy mások véleménye elrontsa a kedvedet. Mondjuk, elhívhatnád Roxmortsba, és akkor terveztél is előre, meg nem is. Tudom, hogy szereted irányítás alatt tartani a dolgaidat, és valamilyen szinten ez itt is lehetséges, de a szerelem… pardon, a párkapcsolatok spontának, és ettől olyan bizsergetőek.

[Minerva]

Minerva

-Ha egyszer megtanulok gitározni,  írok rólatok egy dalt. „A lányról, aki szeretett a viharban táncolni”.
Elmosolyodom, majd megcsóválom a  fejem.
-Miért épp vihar? Bár…elképzelhető, hogy a „A lányról, aki nagy érzelmek hatására hiperventillál” túl hosszú és bonyolult.
A hiperventilláció hálistennek még talán nem fenyegetett Morgan közelében, bár gyakran éretem, hogyha néhány percnél tovább nézek a szemébe egyszerűen megáll a szívem, én pedig, ahogy az ilyen eseteknél lenni szokott azonnal szörnyethalok. Szörnyet? Ez a szó talán nem épp korrekt. Halálom a fent említett körülmények között számomra nem tűnik szörnyűnek, bár el sem tudom képzelni  mit érezne Morgan, egy nyugodt hangulatú, kellemes beszélgetésünk alkalmával veszteném életem.
Mikor Minnie beszéd közben felpattan a székről, először nem tudom mire vélni a dolgot, de arcom valószínűleg furcsa fintorba gyűrődik, ahogy felém hajol, majd cuppanós puszival illeti homlokomat. Úgy tűnik remekül szórakozik már azon is, ahogyan reagálok. Pontosan tudja, hogy efféle dolgokkal lehet kibillenteni a szokásos nyugalmamból, hiszen furcsán idegenkedem az érintésektől és az érzelmek ilyen heves megnyilvánulásaitól. Nyilvánvaló azonban, hogy vannak olyan estek, mikor, ha nem is tartom ugyan helyénvalónak az ehhez hasonlókat, mégis elviselem, mégha csak néhány embertől is. Míg válaszol a kérdéseimre én elgondolkodva bólogatok, végül mégsem bírom ki, hogy ne eresszek el egy kissé szarkasztikus választ.
-Szóval egy vörhenyes könyvmoly vagyok,aki olyan ételeket fogyaszt el élvezettel, amiktől jól fejlett férfiak már a helyszínen gyomorfekélyt kapnak. Ezekután el sem tudom képzelni, hogy Morgan miért is nem jelezte még, hogy nem tud nélkülem élni és ajándékozott meg egy nagy csokor jalapeno paprikával.-mondom nevetve.
Azt mondja a párkapcsolatok bizsergetőek, ám nekem fogalmam sincs milyenek valójában. Sosem volt még párkapcsolatom, se rövid, se hosszú, se érdekes, se unalmas, bár azon gyakran gondolkodtam, hogy a Sparkseekerrel való viszonyomat talán elkezdem így nevezni, hátha jobban érzem majd tőle magam. Másoknak barátjuk,barátnőjük,menyasszonyuk,vőlegényük van, nekem pedig egy nyulam, aki megvető pillantásokat vet a reggeli saláta adagjára, ha épp répára számított helyette és hajlamos megenni a párizsit, ha édesanyám elöl felejti. Ezekután merje bárki is azt mondani, hogy az életem nem csodálatos és izgalmas!
-Roxmorts…-ismétlem meg dárga barátnőm szavait elgondolkodva- az a különös ebben az egészben, hogy olyan dolgok, amik tavaly normálisnak számítottak, mostanra rettegéssel töltenek el. Például, hogy elhívjam bárhova. De mindegy is…majd csak helyére billennek ezek a dolgok is.
Még legalább három percig hümmögök és kiiszom a cappucinóm is, mikor eszembe jut valami, pontosabban egy érzés vár kinyilatkoztatásra.
-Minnie, tévedek vagy tényleg van valami ezzel a titokzatos gitárossal, ami miatt érdekesebb, mint a többi?

Aila

- Hát, azt hiszem, ha valami túl nyugodt, vagy annak tűnik, akkor megijedsz tőle. Mindig úgy éreztem, titkon nagyon is szereted a viharokat, mert sok ember fél tőlük, te viszont akkor is nekivágsz, ha villámok szaggatják az eget. – vonom le a következtetést, majd folytatom is – Rendben, talán kettőnk közül inkább én vagyok az, aki táncolni is megállna, de ez csak azt jelenti, hogy megszokom a körülményeket, míg az alak, aki szembe is száll vele, legyőzheti azt.
Óhatatlanul is egy bizonyos városra gondolok, zuhogó égi könnycseppekre, feltámadt szélre – és persze a felismerésre, ami ezzel a monológgal ér el igazán. Aila ereje, habár volt, aki lebecsülte, szilárdabb és szívósabb a felszín alatt, míg én meghajolok a nehézségek előtt. Talán a hasonlatban a keményebb törik el, ez az élet nem fekete vagy fehér, és a rugalmasság sokszor pihen meg a simulékonyság karjaiban, onnan pedig pár mozdulat csak a képmutatás. Sokszor, sok embernek tagadtam ezt, elvégre ki szeretne szembenézni a jelleme sötét hibáival?
Eljátszom egy darabig a kanállal, míg a válaszát várom, és arra gondolok, az évek óta parentált technikám talán nem is az, aminek én hiszem. Eleinte büszkeségből, játékból vettem fel a kesztyűt, lökdösött a kényszer, hogy soha, senki ne lásson a falak mögé, beszéljen helyettem az örök mosoly, a kedély és a kis szórakozások – ebben nem is tévedtem, így alakult. Az emberek ritkán ismerik az életem körülményeit, és talán itt lenne az ideje, hogy megreformáljam a mutatott képet, mielőtt az elavul előlem. Olyan kevesen vannak, akik a vigyoron túl is látnak, de ez nem az ő hibájuk, az én hiányosságom: néha magam sem sejtem, melyik vagyok én.
- Kisasszony, kérem, azok az azóta jobb létre szenderült jól fejlett férfiak forognak a sírjukban! – vigyorgok Ailára pimaszul – Már csak irántuk való tiszteletből se becsülje le ezt a teljesítményt. Tényleg, idén kipróbálhatnánk, tüzet is tudsz e fújni utána… bár isten ments, hogy Morganre. Nevezz maradinak, de szerintem egy vajsörözés közelebb hoz, ugyanis ezt értettem az elhívás alatt, nem a kávézót, ahol ha nem vagy elég gyors, kapsz egy adag konfettit is a poharadba, fogyasztás céljára.
Nevetek az emléken, amelyek ma valahogy tömött sorokban zajlanak a fejemben: egyikünk sem volt soha kifejezetten romantikus alkat, így egyszer csak a kíváncsiság elhajtott minket az ajtóig. Aggódó tekintetünk kereszttüzében egy fiú és egy lány annyira elfoglalták egymást, hogy észre sem vették a plafonról vastag füzérben az italukba potyogó fecniket, amelyet aztán egy laza mozdulattal felhajtottak. Mondanom sem kell, halálra váltan menekültünk a helyszínről.
- Mire gondolsz? – kapom fel a fejemet, mert jókor kérdezett kevésbé jót. Mármint az én szemszögemből, de még idejében rendet vágok a vonásaim között, így az érdeklődő mosolyon kívül még véletlenül sem árulja el semmi, hogy visszatértünk egy ingoványos témára.
- Tényleg, szerintem a nevét még nem is mondtam: Willow. Elég különleges, nem? Elsőre majdnem biztos voltam benne, hogy varázsló, de aztán, mikor kiütötte azt a barmot…
Még én magam is félrenyelném a kávét erre. Ó igen, Minnie Balmoral újra ringben, hölgyeim és uraim, kellett ez az elszólás nekem, mint egy falat kenyér. Ha eddig gátat is szabtam az arcomon elhatalmasodó zavarnak, ez most a múlté: vigyorgok, mint egy fakutya, csak a maradék önkontroll ment meg attól, hogy nevetgélni is kezdjek.
- Oké, belekeveredtem egy kis… bajba. Egy kis kocsmai verekedés, érted, semmi extra. Willow megmentett a részegtől, viszont ez most abból a szempontból érdekes, hogy nem pálcát használt hozzá. Tudom, hogy nem lett volna amúgy sem okos döntés, de még csak erre utaló jelet sem tett, pedig annyira hozzánk nő a pálca, hogy én még nem láttam varázslót, aki nem árulta volna el ezzel magát. – gondolkozom hangosan, és közben jótékonyan osonok egy fejtegetés irányába, ami megkímél attól, hogy válaszoljak nyíltan – Egyszer sem nyúlt a mellényzsebe vagy a farzsebe irányába, pedig eléggé figyeltem. Szigorúan gyanakvásból, hát persze.
Nagyjából olyan hihető a hangom a végén, mintha egy bűntett helyszínén üldögélnék, a körülményekről csevegve, kezemben a gyilkos eszközzel. Ebből persze nem lehet messzemenően következtetni, legfeljebb arra, amit már az első körben kijátszottam: felkeltette az érdeklődésem az úriember. A kérdés persze az, Aila is hagy e futni?

[Minerva]

Minerva

-Hát, azt hiszem, ha valami túl nyugodt, vagy annak tűnik, akkor megijedsz tőle. Mindig úgy éreztem, titkon nagyon is szereted a viharokat, mert sok ember fél tőlük, te viszont akkor is nekivágsz, ha villámok szaggatják az eget.
Valóban ilyen lennék? Én úgy érzem nem igazán szokásom harcolni, sokkal jobban kedvelem az olyan helyzeteket, ahol a háttérben maradhatok és a gondolataim rejtekéből oldhatom meg a problémákat. Amennyiben pedig erre nincs lehetőség gyakrabban maradok passzív és hagyom úgy a dolgokat, ahogyan vannak. Minnie-hez képest gyakran érzem, hogy tesze-toszának tűnik az állandó stagnálásom miatt, így tulajdonképpen örömmel tölt el, hogy ő nem így gondolja. Gyakran gondolkozom azon milyennek látnak azok az emberek, akik közel állnak hozzám és belátnak a büszkeség és társtalanság álcája alá. Tudom, hogy azok, akikkel pár szónál többet sosem beszélek gőgösnek és rátartinak tartanak, holott nem azért szigetelődöm el tőlük, mert kevesebbre tartanám őket jómagamnál, csupán azért, mert nincs dolgom velük, ahogyan közös témám vagy érdeklődésem sem. Nem vagyok az az embertípus, aki mindenkivel megáll cseverészni a folyosón, akit folyton körbeállnak az emberek, de erre nekem nincs is szükségem, se hajlamom. Nekem jelenleg épp elég régi barátnőm társasága, akinek arcán épp az látható, ahogy elmerül a gondolataiban.
-Ami túl nyugodt most, az annak ígéretét hordozza magában, hogy nem sokáig lesz az.-zökkentem ki.
Nagyot nevetünk a közös emlékeinken, egyikünk sem volt oda azért,mikor a különböző álompárok a folyosó kellős közepén feledkeztek egymás szemébe vagy nyálkahártyájába. Mindkettőnkbe szorult egy adag rosszindulat, amit örömmel éltünk ki, én megterveztem az akciót, Minnie pedig bravúrosan végrehajtotta. Ezenkívül borzasztóan élveztük, hogy gyakorlatilag bármilyen csípős vagy túlfűszerezett ételt rezzenéstelen arccal tudtam bekebelezni, mindezt persze kizárólag olyanom előtt fitogtattam, akik a kis műsorszámom már nézni is alig bírták. Ebből kiindulva azt hiszem sokan gondolták, hogy kissé lelki szegények lehetünk, ha ilyen dolgokkal szórakoztatjuk magunkat.
-Igazándiból képtelen vagyok elgondolni, hogy valami olyasmit csináljak bárkivel is, mint azok ketten. Lehet hogy fantáziám nincs…de az is lehet, hogy erkölcsöm van. Bár erre azt hiszem ők azt hinnék, hogy csúnya nemi betegség.
Határozottan örülök neki, hogy ezeket a hatalmas baromságokat is ki tudom mondani valakinek, aki ahelyett, hogy teljesen elmeháborodottnak nézne velem nevet rajtuk. A mosolyomat azonban hamar követi egy egészen más arckifejezés. Kiütötte azt a barmot? Nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni miféle helyekre mászkál ez a leányzó, mikor máshol csavarog. Végighallgatom az egész történetet és közben figyelem az arcát, majd felsóhajtok.
-Igazán remek fiatalember lehet ez a Willow, hiszen már van is egy közös pontunk.
Mulattat a kérdő tekintet, amit válaszként kapok, de nem sietek megmagyarázni a dolgot, kicsit hagyom, hogy elképedve bámuljon mielőtt kiegészítem a megjegyzésem.
-Egyikünk sem hagyja hogy jól, de lehet , hogy megérdemelten, fejbe verjen, vagy az én esetemben kirúgjon.
Meg sem tudom mondani hányszor mentettem meg a bőrét és vele a sajátomat is, mikor kényes szituációkban automatikusan a jó dolgokat sikerült mondanom vagy tennem. Fogalma sincs mennyiszer hittem azt, hogy egy ilyen helyzetben agyvérzést kapok.
-Ez alapján nem feltétlenül mondanám azonnal varázstalannak. Ha logikusan nézed van rá esély, hogy hozzá van szokva a mugli élethez vagy, hogy valami teljesen valószínűtlen és célszerűtlen helyen tartja a pálcáját, éppen ezért.-magyarázatom után vállat vonok. Elképzelhető, hogy igazam, de ugyanannyi az esély arra is, hogy tévedjek.
-Egyébként meg nem is te lennél, ha nem keveredsz valami furcsába.

[Igazándiból képtelen vagyok elgondolni, hogy valami olyasmit csináljak bárkivel is, mint azok ketten. Lehet, hogy fantáziám nincs… de az is lehet, hogy erkölcsöm van. Bár erre azt hiszem, ők azt hinnék, hogy csúnya nemi betegség.]

Aila

Aila megint elkapja a lényeg fonalát, és robogunk is tova a nemi betegségek és párkapcsolatok vörösen izzó kisvonatán.
- Igazándiból képtelen vagyok elgondolni, hogy valami olyasmit csináljak bárkivel is, mint azok ketten. Lehet, hogy fantáziám nincs… de az is lehet, hogy erkölcsöm van. Bár erre azt hiszem, ők azt hinnék, hogy csúnya nemi betegség.
- Á, azokat már mind ismerik, ezt maximum egy új fajtának néznék… - vigyorgok a gondolaton – Egyébként ez egy sztereotípia. Egy kapcsolat nem feltétlenül kell, hogy együtt járjon mások manduláinak vizsgálatával, sőt, a vízszintes pozíció is az intimitás jele kellene, hogy legyen, a mostani versenyfutás helyett. Egyébként én is rövid úton távozást szoktam javasolni, ha valaki erre próbál rávenni az akaratom ellenére, és szerintem neked is menne. Megismétlem magam: a párkapcsolatok sokfélék, ettől izgalmasak. Morgan amúgy sem tűnik egy garatbúvárnak, emiatt ne aggódj.
A kifejezés az előző tanév termése, és csak azért nem jövök zavarba még a hangzásától is, mert tudom, Aila a megfelelő partner a tirádás szavak kijátszásában. Mindketten tudnánk cifrábbakkal is előrukkolni, de a saját bevallásunk szerint jól nevelt ifjú hölgyek ilyet nem tesznek, legalábbis nyilvánosan biztosan nem.
Meglep azzal, hogy közös pontot emleget a gitárossal, de nem kell sokáig várnom a magyarázatra.
- Egyikünk sem hagyja, hogy jól, de lehet, hogy megérdemelten, fejbe verjen, vagy az én esetemben kirúgjon.
Mosolygok a kis szúráson, ez teljesen jogos megállapítás. Nem tudom megszámolni az alkalmakat, amikor a közös kis csínytevéseink valahol kisiklottak, és Aila vágott ki minket a helyzetből, akár az óvodások az öltöztetőket. Ő sem vétett éles széleket vagy ügyetlen hibákat, a legsúlyosabb büntetés is csak egy büntetőmunkával honorált délután, némi pontlevonás… csekély ár az igazán emlékezetes rosszban sántikálásért. Ez a tanév persze más lesz, de valami azt súgja, csak a játék eszközei változnak a természete nem – főleg, ha ezúttal már a képbe kerül Morgan is.
- És én mindkettőtöknek végtelenül hálás vagyok! – kacsintok rá – Egyébként igen, ez még önmagában nem elég bizonyíték, de nem egyszer láttam már felnőtt varázslót is önkéntelenül nyúlni a pálcája után. Egyébként mire is gondolsz azzal a pálcatartással…?
Szeretem az ilyen kis bedobásokat, a maguk két arcával úgy fordulnak a másik fél felé, hogy az értelmezhesse így is, úgy is. Ez most persze nem sok magyarázatra szorul, de az esély ott van arra, hogy a jól nevelt hölgyek elintézzék egy egyszerű mosollyal.
- Aila, akartam kérdezni valami elég komolyat, mármint még a témához kapcsolódóan komolyat… - egy kis kanállal való zörgés után erőt veszek magamon – Talán te olvastál ezzel kapcsolatban valamit. Gyerekként megmutatkozik az önkéntelen varázserő, ezt én is tudom, de felnőttként ez a képesség el kellene, hogy vesszen. Azt hiszem, ezúttal egy kicsit nagyobb bajba keveredtem, mint terveztem… megállítottam egy óriáskereket. Felültünk rá éjszaka, figyeltük a látképet, aztán egyszer csak megállt. Nem simán meghibásodott, konkrétan elment az elektromosság, pedig ezek túl vannak biztosítva az ilyen esetekre. Mikor lenyugodtam, újra indult, de eléggé foglalkoztat a dolog, érthető okok miatt…

[Minerva]

Minerva

Együtt nevetünk a kétes szóhasználaton, amit elkezdtem, majd Minnie a lehető legnagyobb örömmel folytattott, bár, amikor a párkapcsolatok intim pontjairól beszél kénytelen vagyok félrenézni. Nem igazán van tapasztalatom ilyen dolgok terén. Nem igazán? Pontosítanék, igazán nem, ha már ezeket a szavakat kívánom használni.
-Egészen nyugodt vagyok, ugyanis Morgan soha egy sanda pillantást sem vetett felém, ami arra utalna, hogy kíváncsi a nyelőcsövem, esetleg szájpadlásom állapotára. Egyébként sem azért mondom, mert elítélendőnek tartom, végül is egyenlőre még nem lettem apácává.-magyarázom a dolgot.
Sosem tartottam magam kifejezetten prűdnek, nem is marasztalom el a nemiséget és annak minden formáját, csupán kissé érzékenyen érint a dolog, pláne, ha valamit oda nem illőnek érzek. Sosem szerettem a nyilvános érzelemnyilvánításokat, mindig távol álltak tőlem, de még az is furcsa viszolygást keltett bennem, ha láttam, ahogy mások hosszan ölelkeznek, esetleg valami más hasonló típusú dolgot tesznek. Mindenkinek vannak ilyen kis rigolyái, hát nekem ez jutott.
Minnie-nek ellenben szerelmi életből bőven kijutott, de ezzel nagyjából egyenesen arányos mértékű problémákkal is, amiket sorra hallgattam anélkül, hogy a logikán és megértő bólogatáson kívül bármit felajánlhattam volna neki. Tulajdonképpen még mindig megtisztelve érzem magam, amiért kicsit részese lehetek a szerelmi életének.
-Légy boldog, hogy most erre nem mondok semmit, mert lenne néhány frappáns beszólásom.-nevetek fel finoman, mikor a pálcás megjegyzését meghallom. Csak azért engedem elszállni ezt a magas labdát egyenesen a Nap felé, mert ha most lecsapnám hatalmasat szólna és gyaníthatóan az összes nőies bájt, amit a külsőm mutat , úgy söpörné el, mint tornádó a teheneket. Mikor viszont a különös eseményről beszél, ami az óriáskeréknél esett meg vele valósággal fennakad a szemem. Hosszan mérlegelem mit is kellene mondjak, illetve mit tudok egyáltalán mondani , ami hasznos lehet számára, ugyanis ilyen jelenségről felnövőben lévő varázsló esetében még sosem hallottam.
-Hmm…ez furcsa, ez határozottan furcsa. Nem hallottam ugyan ilyen történésről, de kell, hogy legyen rá racionális magyarázat. Elsősorban itt felhozhatjuk azt, hogy még korántsem vagy teljes értékű, felnőtt  mágia használó, aztán ott vannak az erős érzelmek, a gyerekekből is ilyen impulzusok csalogatják ki a varázslatot. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudok az, hogy valamilyen érzelemből olyan löketet kaptál, amit limbikus rendszered hirtelen képtelen volt feldolgozni így…-a mondat közepén rádöbbentem, hogy az észrevételem már megint tartalmaz olyan orvosi kifejezést, amiről Minnie-nek valószínűleg fogalma sincs. Kérdő tekintetéből ítélve legalábbis azt kell gondoljam szabadidejében nem az én könyveimet olvassa, inkább csak azt nézi, ahogy én elveszem bennük.
-Szóval az agyadban található érzelmi központ, ami az általános emocionális kontrollal áll kapcsolatban, néhány másodpercre egyszerűen bemondhatta az unalmast. Így jöhetett létre a varázslatszivárgás. Persze, elképzelhető, hogy tévedek, hiszen nem  voltam még ilyen szituációban.
Hátradőlök a székemben ls várom, hogy legkedvesebb barátnőm elemezze és megértse a túlbonyolított magyarázatomat.

- És megfosztasz azoktól a frappáns beszólásoktól? – előhúzom a legjobb kiscicákra emlékeztető arcom a kalapból – Belül zokogok.
A drámai kijelentés persze olyan távol áll tőlem, mint a Mardekár ötven árnyalata a tisztességes regénytől, és ezt bárki két perc után megállapíthatta, az évek óta barátnőm pedig talán még nálam is jobban érthette a gesztust. Viszont ezúttal visszakerekedünk az óriáskerék témájához, amire feszülten figyelek, hiszen az eddigi kutatásom eredménytelenül zárult.
- Olyanról már hallottam, sőt, tapasztaltam is, hogy érzelmek hatással voltak egy pálcára, de itt ugye nem erről van szó. – folyok bele – Ami az érzelmeket illeti…
Inkább hagyom végigérni a gondolatmenetet, elvégre a limbikus rendszer bedobásánál legfeljebb egy udvarias mosollyal tudok versenyben maradni, de Aila elég precízen rálát a jelenségre. Mindig érdekelt az emberi test és a mágia kapcsolata, de ez csupán a laikus csodálkozásra, időt nem fordítottam rá, és ez most itt bosszulja meg magát. Némán megfogadom, hogy ebben a tanévben több időt töltök majd a könyveim társaságában, és habár ezt, mint mások a rossz újévi kötelékeiket, mindig megkötöm, de miután a kaland bőven elég rejtélyes ahhoz, hogy egyikünk se tudjon rá egyértelműen felelni, nem is kérdés, hogy idén lesz motivációm is.
- Várj, jól értem, arra célzol, hogy… - elakadok a szavakban, és ezt lehet udvarias csendnek is titulálni, ha épp ahhoz van kedvünk. Valószínűbb azonban, hogy teljesen egyértelműen megnémultam. Azon ritka pillanatok egyike ez, mikor a benti fogaskerekek őrült tempóra pörögnek, gondolatok száguldanak egymásra kapcsolódva, miközben én azt mérlegelem, mennyire legyek őszinte, mi az, amit jobb, ha az udvarias bohémiám szőnyege alá söprök a szokásos napsugaras mosollyal. Most nem uralkodom az arcomon, nyilván a velem szemben ülő barátnőm is érzékelheti a nem jellemző tétovázást, vagy felfigyelhet a zavar biztos jelére: a fülem mögé simítom a hajam, és elhatározom, hogy őszinte leszek.
- Rendben, jó… - nem indul egyszerűen, meg kell hagyni – Tudod, voltak sokan, hiszen elmeséltem mindet, csak azok maradtak ki, akik a kettőnk közül kieső időben jelentek meg. Azt is tudod, hogy ez mind játék volt, a szokásos versenyfutás, egymásra mosolygás a pálya széléről, mielőtt aztán felülkerekedett a nyerni akarás és a kalandvágy. Mindig az új, mindig a még újabb, ha csak egy érintésig terjedően, egy mosolyig akár… Willow meg…
Nem bírok az izgatottságommal, önkéntelenül is a hajamba túrok, megvakarom a tarkómat, félre nézek, épp csak nem vigyorgok teli szájjal, ennek jelen nem lévő őseim biztosan örülnének, hiszen a tartásom utolsó mentsvárát képezi. Végül mélyet sóhajtok, leengedem a kezem, és farkasszemet nézek Ailával, az idézőjeles vereség teljes tudatában.
- Willow pedig igazi. – jelentem ki kissé túl drámaian, hogy aztán a frászt is hozzam magamra a lendülettel, illetve a szóhasználattal – Úgy értem, hogy igazi ember. Mármint igazi partner. Szóval igazi férfi. Jó, oké, ez egyre rosszabb, pedig már az első után sem hittem, hogy lehet még fokozni…! Amit mondani akarok, az az, hogy ő volt az első, aki tudott játszani, de belátott a színfalak mögé is. A forró nyár a tél közepén, a vihar az aszályban. Fogalmam sincs, mi is erre a pontos meghatározás, már magamat is alaposan összekavartam, de remélem, érted, mire célzok. Ha lehetséges mágiával megállítani egy óriáskereket, hát az miatta lehetséges.
Végül mintha kövek gördülnének le a vállamról, könnyebb kihúznom magam, fáradt mosollyal kísérem a monológ utáni nem épp békés csendet. Ritkán teszem az asztalra a kártyáimat ilyen nyíltan, és a szemlélődőnek minden joga megvan arra, hogy ezért kétszínűnek tartson, de ami azt illeti, Minnie Balmoral vigyora mögött olykor látványosabb vihar dúl, mint az a felszínen sejthető.
- Ha ez az, amit érzel Morgannel kapcsolatban, akkor semmi kétségem afelől, hogy meg kell próbálnod a kétségeid ellenére. – óvatosan pillantok rá – Egyébként összefutottunk még nyár elején, de ez nagyjából annyira érdekes vagy jelentőségteljes a jelenben, mint szürke hippogriff a ködben. Sajnálom, hogy nem beszéltünk erről hamarabb, de… írtam róla neked, csak nem küldtem el, mert nem válaszoltál az előtte lévő… nos, néhányra.
Szám szerint huszonegyre, mondjuk ki némán, magunkban. Nem hagytam abba a körmölést a mindennapokról ezután sem, de már nem küldtem el őket, mert szomorúvá és kétségbeesetté tett a süketség, amelybe ütköztem. Milyen máshogy alakult volna a helyzet, ha a tragédiák láncolata nem tekeredik az életünk köré, és nem vág át régi barátságokat. Ez most azonban az újrakezdés lehetősége, és ha ragaszkodom is a házi színházamhoz, Ailával őszinte akarok lenni.

[Minerva]

Minerva

-És megfosztasz azoktól a frappáns beszólásoktól?  Belül zokogok. –fűzi hozzá szarkasztikus éllel, én pedig cinkosan rákacsintok, hiszen nagyjából mindkettőnk fejében megfogalmazódhatott már néhány remek megjegyzés a pálca kérdés kapcsán, ami valóban annyiféle módon értelmezhető, ahányon csak akarjuk.
Miután megmagyaráztam a varázslatszivárgás okát, Minnie-t egyszerre látom meglepettnek és riadtnak. Sokféle érzés szalad végig az arcán gyors egymásutánban, ami az ő esetében abszolút nem megszokott, ugyanis hozzám hasonlóan remekül kontrollálja a mimikáját. Míg én az érzelemmentes arckifejezést vagy az irányított mosolyt kedvelem, ő a széles vigyorok és kacsintások híve.
Most azonban zavart, borzasztóan zavart és eleinte nem értem a miértjét, hiszen a nagy érzelmek bármilyenek lehetnek és nem tudhatjuk biztosan mi váltja ki őket, mikor azonban beszélni kezd az előző kapcsolatairól, kalandjairól, hirtelen tisztává válik a kép számomra is.
-Nem gondoltam semmire. Célozni pedig kizárólag arra célozhatok, ami már eleve kikívánkozik belőled és úgy látom ennek nem is vagyunk híján.
Szavaim csapdát hordoznak, tulajdonképpen már észleltem a helyzet súlyosságát, már csak barátnőm megerősítésére várok, amit az első félrenézés meg is hoz.
Minnie szerelmes. Most, hogy tudom, úgy érzem ostoba voltam, amiért nem vettem észre mennyire megváltozott, hiszen mindig ragyogott, de most valósággal sugárzik. A mozdulatai, a nézése, az idegessége, hirtelen minden jól ismert gesztikuláció és hanglejtés új megvilágítást kap. Jó ideig nem jelzem a meglepetésem, de mikor ezt a bizonyos Willow nevű figurát az „igazi” szóval emeli magasra akaratlanul is kiül az arcomra a döbbenet. Szótlanul hallgatom a kis monológját és mikor úgy látom megkönnyebbülve a végére ért kibukik belőlem az, amit már percek óta próbálok lenyelni.
-Ő az igazi? Minnie, mégis hányszor találkoztál vele? Mégis mennyire ismered? Vagy mennyire ismerheted félre?
Semmi meglepetés, a szememen valósággal kikönyököl a negativitás, de nem tehetek róla. Az első követ az vesse rám, aki nem akarná megvédeni barátnőjét egy csalódástól, főleg egy hatalmas nagytól. Igazi? Vihar? Forró? Aszály? Ez nonszensz. Minnie még a büdös életben nem ragadtatta el annyira magát, hogy ilyeneket mondjon bárkiről. Az általános mondandója a pasikról annyi volt, hogy elmesélte mi történt, majd annyival zárta, hogy szép volt, jó volt és köszöni, de bőven elég is. Be kell valljam megrémiszt ez a hirtelen érzelmi elköteleződés. Mikor Morganről beszél kissé elvörösödöm, én bizonyára nem érzek ilyen dolgokat iránta. Értelme sem lenne. Csupán jó a közelében lenni, szeretem titokban nézni, mikor nem figyeli a reakcióit vagy mozdulatait, az illatát is szeretem, illetve azt, ahogyan hozzám beszél…nem is akarok erre gondolni. Bőven ráérek még magamban tisztázni az infantilis érzelmeimet, ha egyedül leszek velük.
-Ugyan-ugyan, azért én ekkora érzelmekkel nem rendelkezem.-legyintek zavartan és mikor a megválaszolatlan levelire terelődik téma kissé kínosan elvigyorodom. Na igen, válaszolnom kellett volna, hiszen olvastam őket. Viszont ez a találkozás furcsa érzést kelt bennem, enyhén féltékeny vagyok rá, hiszen én az ostrom napján beszéltem utoljára Morgannel. Egész nyáron nem keresett.
-Összafutotottatok? Merre? –kérdezem a lehető legközömbösebb hangon, amit csak meg tudok ütni.
-A levelek miatt pedig, bocsánat. Nem tudtam volna igazán mit írni, hiszen velem semmi érdekes sem történt, de azt tudnod kell, hogy hiányoztál.