Pitkästä aikaa

[1998, augusztus - Abszol út]

Aila

1998, augusztus - Abszol út

„Murphy törvénye, hogy ha valami elromolhat, az el is romlik.”
Ez a gondolat fogalmazódik meg bennem, jelentős figyelmet követelve magának, ahogy ott állok a káosz kellős közepén, kezemben hanyag eleganciával viselhető üst, tele mindenféle bizarr holmival. Míg mások vígan élvezik a tanév előtti utolsó napos délutánokat, addig én, a saját hülyeségemnek köszönhetően rohangálhatok a tankönyveim után, sok szerencsés véletlen összjátékának hathatós segítségével.
A megvevendő dolgok listája a kezemben tartott edény legalján gyűrődik, őszintén remélem, hogy legalább a lakáskulcsaim társaságában, különben ma a kertben alszom. Apám ugyan megígérte, hogy segít észrevétlenül hazaszállítani a vásárlásaimat, de közvetlenül azelőtt jelentette be haladéktalan elintéznivalóit, mielőtt valóban komolyan vásárolni kezdtem volna, persze, ezt megelőzően csak néhány dolgot vettem meg, amelyekkel amúgy sem keltenék feltűnést a metrón – seprűt, talárt, Maccavity dolgait.
Így lehetséges tehát, hogy két nappal a vonat indulása előtt szobrozok az Abszol úton, abban a tudatban, hogy zavart tekintetek kereszttüzében fogom az üstömet, a könyveimet és néhány bájital hozzávalót hazáig cipelni. Micsoda mámor ez… a jókedvemet csillapítandó mélyen lélegzem, és végül beletörődve a balszerencse áradásába, bemegyek a Czikornyai és Patzába. A benti kellemes hűvös nagyon megnyugtató, és vetekszik a boldogsággal, hogy ledobhatom végre a dögnehéz üstömet is.
- Szép napot! A… - köszönök felhangon, ám ekkor az egyik közeli polcnál álló alkalmazott unottan a szavamba vág.
- A dedikálás miatt jött, ugye? Jobbra a második sorban, mindjárt vége.
Gyanakodva nézek rá, aztán alaposabban körbenézve majdnem kiszúrja a szememet a mindent elborító ezüst-zöld plakátok hada: meglepő módon egy kígyó tekergőzik rajta, a fényes betűk pedig tekeregve kiadják a „Mardekár ötven árnyalata” feliratot. Megborzongok, de ehhez a hirtelen levegőváltozásnak semmi köze.
- Khm, nem, a tankönyveim miatt.
A férfi gyanakodva pillant felém, aztán újra a kígyózó (jaj de humoros, Minnie) sorra, amelyet nagyjából velem egykorú lányok alkotnak, hangos lelkesedésük pedig elhallatszik egészen idáig.
- Biztos nem amiatt jött? Bevallhatja nyugodtan, valamiért mindenki nagyon kíváncsi rá…
- Úgy nézek ki, mint aki egy botrányregény miatt jött? – kérdezek vissza, de már a kimondás pillanatában érzem, hogy ez nem a legerősebb érv, amivel valaha előrukkoltak. A mellettem álló, színültig telt üst azonban akár jó inkognitó is lehetne, már ha tényleg emiatt lennék itt, így végül az eladó sötét mosollyal a pulthoz megy, majd a tantárgyaimat végiggondolva meg is ejtjük a vásárlást. Mikor a csinos kupi tetejére helyezem a frissen vett köteteket, úgy érezheti, hogy eddig remekül játszottam a szerepet, megérdemlek egy kis extra kedvességet.
- Tényleg bevallhatja, ha a dedikálás miatt van itt. Nagyon népszerű író, sokan rajonganak érte.
- De hát már mondtam, hogy… tudja mit? Megnézem. Legyen ez egy önbeteljesítő jóslat.
Miután a férfi szemmel láthatóan megnyugodott, hogy igaza volt, a kezembe nyom egy példányt, és pedig lopva körbenézek, figyel e valaki. Nem arról van szó, hogy szégyellném mások előtt…
De, egyébként pontosan erről van szó, ugyanakkor ezzel a lendülettel le is mondanék arról, hogy az elkövetkező ezer és egy beszélgetésben vegyek részt, aminek a regény az alanya lesz, és kevés olyan dolog van, amiben szeretek nem jártasnak tűnni. Nagy a kísértés, ez tény, azonban egyelőre nem veszek észre ismerős arcokat magam körül, így a hátoldalát kezdek tanulmányozni, közbe persze megpróbálok minél alacsonyabbnak és láthatatlannak látszani: még akkor is, ha 178 centiméter magas vagyok, és egy óriási üst helyezkedik el mellettem.

[Minerva]

Minerva

Mindenkinek lehet olyan napja, mikor egyszerűen képtelen megmaradni az otthonában vagy annak pár kilométeres közelében, mert ha mégis így tesz félő, hogy megőrül, ugye?  Akik válasza erre a kérdésre nem, azok valószínűleg egyáltalán nem értenék miért is kóválygok, sőt mitöbb lődörgök, egyenesen kódorgok az Abszol úton már több órája mindenféle különösebb cél vagy haszon nélkül.
Az iskolához szükséges felszereléseimet már rég beszereztem, de nem jutott eszembe jobb hely, ahol szívesen kószálnék.
Tulajdonképpen az egész napom azzal telt, hogy körbejártam mindent, majdnem mindenhol megittam egy kávét, teát, egyebet (ezek után ritka jól hidratált és éber kell legyek) kicsit nyitogattam a Mester és Margaritát Bulgakovtól, de hosszabb értő olvasásba nem bocsátkoztam. Valahogy képtelen voltam ma bármire is koncentrálni. Rossz érzésem volt, egyfajta nyúlós, gusztustalan érzés kúszott fel szőrös póklábain a hátamon, ami arra engedett következtetni, hogy valami borzasztóan kellemetlenben lesz részem ezen a szép nyárvégi napon. Sok minden volt, amire nem vágytam, nem szerettem volna például, ha eltapos egy elefánt, nem vágytam rá, hogy megcsípjen egy hipogriff, de leginkább annak nem örültem volna, ha valaki olyannal találkozom, akinek fontos vagyok vagy voltam. Az utóbbi pár hónapban a legtöbb energiám abba öltem, hogy azt a néhány barátomat is elmarjam magamtól, ugyanis nem tudtam volna elviselni, az apám halála feletti sajnálkozást vagy a kérdéseket a viselkedésemet illetően.
Megváltoztam, ez igaz, de kit ne változtatna meg egy ilyen esemény, kit ne rázna meg ? Valószínűleg nincs az a kőszívű ember, akit hidegen hagyna.
Na de elég is ebből az ostobaságból! Ha örökké ezen járatom az eszem sosem lesz könnyebb.
A gondolkodás közben azt vettem észre, hogy utam önkéntelenül is a Czikornyai és Patzához vezetett. Elmosolyodtam, hisz mi lenne kellemesebb enyhe hányingerrel a gyomromban, mint beszívni az új könyvek megnyugtató illatát vagy végigböngészni néhány frissen nyomott kötetet! Azt hiszem semmi. Már az ajtóból megpillantottam a tömeget, ami odabent valósággal hömpölygött, eleinte arra gondoltam talán imáim meghallgatásra találtak és magas irodalomszeretővé váltak errefelé a népek, de csalódnom kellett.
Csak az új, úgynevezett botránykönyv keltett hisztériát. Méghogy a Mardekár ötven árnyalata! Ezt a szennyet! Akaratlanul is elfintorodom, miközben körbenézek és a hányingerem egy csapásra elmúlik. Ez rosszat jelent, nagyon rosszat, ugyanis ez legtöbbször a negatív esemény bekövetkeztét vetíti előre.
Hirtelen ismerős arcot, pontosabban ismerős szőke fejet pillantok meg nem messze tőlem, ahogy elmélyülten tanulmányozza ezt a borzalmas firkálmányt. El sem téveszthetném, ezzel a magassággal ez nem lehet más, mint Minerva, régi és kedves barátnőm, akinek egész nyáron egyetlen levelére sem válaszoltam.
-Vittu Perkele! –káromkodom el magam félhangosan, ekkor látom, hogy Minnie felnéz a könyvből, én pedig igyekszem elbújni a könyvespolcok mögött aránylag kevés sikerrel.

[Vittu perkele!]

Aila

Már a borító sem volt túl meggyőző, ehhez pedig a dedikálás végét jelző sietős sikkantások – nos, egészen biztos voltam benne, hogy öreg vagyok én már a kezemben lévő könyvhöz, célcsoport ide vagy oda. Botrányos, és ponyva, és értelmetlen… oké, eddig tartott magam meggyőzni arról, hogy kell e ez nekem. Persze, hogy kell! Bizonyára örököltem a lázadásra való hajlamot, elvégre egy lelkesen dohányzó, trágár verseket felolvasó nagymama ölében ülve nőttem fel, aki néha nem szégyellt laposüveg mögül kacsintani rám, ha épp nem figyelt ránk senki. Partner vagyok tehát a hétköznapi polgárpukkasztásban, le sem tagadhatom, és talán a polcok mögött vidáman hajlongó író is így érezhette, mikor ezt a borzasztó ocsmányságot lekörmölte.
- Elnézést, mennyibe is kerül? – kérdeztem fel sem nézve az eladótól, akiről úgy sejtettem, még mindig előttem állhat, ekkor azonban nem várt események láncolata mégis másfelé húzta a szálat.
- Vittu perkele!
Döbbenten kaptam fel a fejem, egyrészt mert biztos voltam benne, hogy az idegesség végképp az agyamra ment és ez élénk fantáziámmal karöltve most megbosszulja magát, de ekkor szembe találtam magam Ailával, aki az egyetlen ember volt, aki tudott finnül az ismerőseim közül, és aki meglepően fürgén próbál eltűnni a magas sorok között.
Ledobom a könyvet, és sietős léptekkel indulok felé, hogy aztán az utolsó kanyar előtt mégis megtorpanjak. Egy sötétvörös lexikon gerincével farkasszemet nézve jövök rá, hogy fogalmam sincs, hogy is kezdhetnék ebbe bele. Mit mondunk annak, aki becsukja előttünk az ajtót, aki becsukja a szemét és megnémul a jöttünkre? Egyetlen levelemre sem válaszolt, pedig gyakran írtam neki, eleinte nem szűnő lelkesedéssel, hiszen azt hittem, eltűntek az üzenetek, ezért nem keres… aztán bizakodva, továbbra is szépen kanyarítva a sorokat, a viszontlátás örömében. Most azonban el kell ismernem, hogy akármilyen ügyes kifogást is találtam ki neki, ő egyszerűen csak nem akart beszélni velem.
Keserűnek érzem a pillanatot, és végtelenül hosszúnak: most mégis próbáljak meg hidat építeni kettőnk közé, megtudni az okot és az okozatot?
Látom magunkat együtt mosolyogni, könyvtárban beszélgetni és még rengeteg más emléket, amelyek nekem úgy tűnik, fontosabbak, mint neki. Tudom, hogy elhidegült tőlem, elvégre nem volt nehéz olvasni a jelek között. Hűvös lett és titkolózó, mint egy erdő, amelyet elér a tél, és többé nem jut napsütéshez. Talán épp ez történt, mikor meghalt az édesapja, akivel én csak az állomáson találkoztam, és akit ő rajongásig szeretett – emlékszem, a hír mindenkit megrémített, elvégre valahogy szeretjük elhinni, hogy a védelmezőink nem betegszenek, és nem is buknak el soha.
Kifejeztem persze a részvétemet, de magamról is tudom, mennyire súlytalan ez abban a sötét sebben, amit a szerettünk távozása mar. Miről csevegtünk volna? Ezek nem azok az idők voltak, amelyben ez lehetséges.
- Aila? Te vagy az? – lépek be mégis a polc mögé, magamat is meglepve. A hangom bizalmatlanul cseng, és tudom, mennyire bagatell a kérdés, de… valamit akkor is tenni akarok.
- Figyelj, beszélhetnénk?
Teszek két lépést felé, az üstömet magam után vonszolva a lehető legkecsesebben, amely az ilyen tárgyak tulajdonsága, ugyebár. Ha megtervezhettem volna a momentumot, amelyben találkozunk, magamat biztos nem ilyen szerencsétlennek találtam volna ki, de hát ha bálban vagy, táncolj keringőt…
Az egyik ügyetlenebb mozdulatnál sikeresen a saját lábamra applikálom a kondért, amely belőlem is némi káromkodást csal elő, tökéletesen megtörve a nyomott hangulatot és a nem is tudom honnan érkezett bűntudatom. Ez már tényleg én vagyok: a félig polcnak támaszkodó, fél lábon egyensúlyozó lány, arcán a kínvigyor és a megnyerő hunyorgás keverékével.
- Hát, vannak dolgok, amik mindig ugyanolyanok maradnak, nem igaz? – mosolygok most már leplezetlenül, mert attól tartok, ha nem teszem, cifrább szavak is elhagyják a számat, és az még tovább rombolná a tekintélyem, ha ez még egyáltalán lehetséges. – Vittu Perkele, határozottan, szerintem is…!

[Minerva]

Minerva

Nem vagyok elég gyors, sem elég ügyes, hogy eltűnjek előle, mint szükr szamár a ködben. Az a rohadt finn! Ezzel árultam el magam, végül is kérdem én, hányan beszélhetnek véletlenszerűen finnül errefelé? Valószínűleg nem sokan épp ezért történhetett az, hogy igencsak csúnyán lebuktattam magam a figyelmetlenségemmel, Minnie pedig a nyomomban volt látható eltökéltséggel az arcán. Én zavaromban és elkeseredésemben röhejes módon a  legközelebbi polc mögé bújtam és villámgyorsan felcsaptam az első könyvet, ami a kezem ügyébe került, természetesen az anonimitás megőrzése végett fejmagasságban.
Barátnőm nem jön utánam, de nem lélegezhetek fel, hiszen nevemen szólít és érdeklődik én vagyok-e…nos én vagyok-e én.
Erre a kérdésre igazából sokféle válasz nem adható. Nem állítom, hogy nem mondhatnám, hogy „nem” és szaladhatnék, ahogy csak a lábaim bírják, de kétlem, hogy sok értelme lenne és,hogy nem válnék röhejessé.
Sóhajtok és a nyugalom kifejezését erőltetem az arcomra, miközben az agyam máris vadul dolgozik jobbnál-jobb kifogásokon.
A „nem kaptam meg a leveleidet” azonnal elvetendő, túlságosan alapvető és legalább annyira hihetetlen. Keverednek el levelek, ez nem is kérdéses, de nem ennyi és nem ilyen gyakran. Végtére is, a baglyok sem teljesen hülyék!
Végül úgy döntök, ha esetleg mégis magyarázkodnom kellene, felhozom, hogy krónikus időhiányban szenvedek, sokat kell segítenem anyának, aki nincs éppen jó lelkiállapotban az utóbbi időben vagy azt, hogy kissé valóban megviselt apa halála és némi távolságra volt szükségem mindentől és mindenkitől, hogy helyre rázódjak.
Gondolatban nem veregetem meg elégedetten a saját vállamat, hiszen bárhogyan is nézem, ezek olcsó kifogások és még, ha van is bennük némi igazság, borzasztóan szánalmasak.
-Én…-kezdek bele egy hosszú mentőbeszédbe, pontosabban csak kezdenék, mert ekkor Minnie sikeresen a lábára húzza jól megpakolt üstjét és arca igencsak eltorzul. Ezen akaratlanul is felkacagok, de hogy ezt elrejtsem inkább visszapakolom a polcra a Bájitalok nagy és piros lexikonját, ami mögé eddig rejtőzködtem.
-Te még mindig meglepően hülye vagy, tudsz róla?- kérdezem kedvesen évődve.
Nem jut eszembe semmi más, amit ilyen hirtelen mondhatnék. Nem tudhatja, hogy egész nyáron könnyes szemekkel olvastam, majd égettem el a leveleit, mert nem válaszolhattam neki. Féltem, ha egyszer írni kezdek megosztok vele mindent, ami az elmúlt pár hónapban történt, mindent , amit átéltem, de ezt nem tehettem. Senkinek sem mondhattam el. Ezt senki sem értené meg, nem ismerek olyat, akit valaha ilyen szörnyűségre kértek. Ez megváltoztatja az embert. Én pedig úgy döntöttem inkább a saját akaratomból maradjak egyedül, minthogy legnagyobb titkom feltárása után fordítson nekem hátat mindenki, akit szerettem.

Aila

Miután ebben a laikus elsősegélyben részesítettem magam, amelynek keretein belül szitkozódtam, majd a funkcionalitás tesztje után megnyugodva jöttem rá, hogy nem bénultam le félig –nos, ezután szembe kellett néznem a komorságból kibillent barátnőmmel is, aki persze rögtön egy lexikont kezdett fixírozni. Látom, nagyon szép az a borító, de szerintem bátran versenyezhetnék vele.
- Hát igen, néha még magamat is meglepem.
Félreállítom a gyilkos szándékú üstöt, és úgy döntök, ennek a beszélgetésnek van, és kell is legyen létjogosultsága. Persze rákérdezhetnék egyből, hogy nem találkozott e az üzeneteimet cipelő bagolyhordával, de mit lehet erre válaszolni? Elfoglalt voltam, nem kaptam meg, büntiben voltam? Nyilván egyik sem igaz, és miért traktálnák vele egymást egyáltalán?
Elnézve a könyvekbe fúrt tekintetét arra jutok, nem fogom felhozni. Sokkal komolyabb és meghatározóbb dolgokon mentünk keresztül, minthogy baglyokkal meg számonkéréssel szórakoztassam. Elsőre talán bőven lenne okom megsértődni, de mint a tapasztalat bizonyítja, nem mindig az első megoldás a helytálló.
- Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az előbbi kifejezés azt jelenti, amire gondolok, de valami azt súgja, hogy nem épp a szép időre vonatkozott. – kezdem csevegő hangon, majd a polcnak dőlök – Mindig nagyon tetszett ez a nyelv, és hát, az sem hátrány, hogy bármikor büntetlenül káromkodni lehet rajta. A franciát azért többé-kevésbé meg lehet érteni… tényleg, emlékszel, mikor Madame Cvikkernek mondtam, hogy menjen a fenébe, és kiderült, hogy érti?
Nincs konkrét tervem, az is lehet, hogy amúgy sem haladunk majd semerre erről a megrekedtnek látszó pontról – tiszteletben kell tartanom a szándékát, és ha ő menekülni akar, nyilván nem is gáncsolhatom ki. Oldalt pillantok felé, várva a szavaim hatását.
Tulajdonképp érthető, miért alakult ez így. Ez utóbbi időszakban megváltoztak a prioritásaink, de már előtte is akadt repedés a felületen: Aila szeretett magában olvasni, elmerülni a csendben, míg én ezt ritkábban tettem. Tehetnék úgy, mint aki nem élvezi mások figyelmét, nem szeret szórakozni velük, de ebben élesen eltér a jellemünk. Talán eleinte még csodálkoztam is azon, hogy jóban vagyunk, de szerettem vele beszélgetni, tetszettek a mély gondolatai, ahogy következtet dolgokra, és bizarr módon az is, amikor rezzenéstelen arccal tudta magába tömni a legcsípősebb ételeket is. Több ízben megemlítettem neki, hogy ezt a látványosságot kamatoztathatná a jövőben… na igen, csak akkor még úgy tűnt, az a jövő gondtalan és szép lesz.
Nem tudom, pontosan mikor jött el az a pont, amikor már láthatóan más irányba indultunk, de az események láncolata, és persze a háború rengeteg következménye nem segített áthidalni a problémát. Aila bezárkózott, én pedig… úgy tettem, mint aki nem. Talán ebben különbözünk a leginkább, nem is az érdeklődésben vagy hozzáállásban: a képmutatásban. Ért már olyan kritika, hogy az általános jókedvem csupán egy szerep része, a sok barátom pedig egyszerű kirakat, de ezek a hangok ugyanolyan részrehajlóak, mint a másik oldalhoz tartozók, akik csak a sziporkázást szúrják ki az emberben. A rétegek azonban tökéletesen egymásra simulnak, és én elmulasztottam az akkori pillanatot, hogy ezt belássam. Ennek tudatában nézek most barátnőmre, őszintén reménykedve azon, hogy ez a jelző nem vált öntagadássá, mint az, amikor azt hittem, utánozni tudom a csípős trükkjét.
- Figyelj, ha nagyon zavarlak, kezd el kiabálni, hogy elfogyott a „Mardekár ötven árnyalata”, és a kialakuló zűrzavarban el tudsz menekülni. Hihetetlen, hogy rajonganak érte, nem? Mármint igen, van egy titkos kamrája, de ki asszociálna arra, hogy ott… nos… nem csak a kígyóját hagyta hátra?

[Minerva]

Minerva

Nevetgélek és kivételesen nem kell megerőltetnem magam, hogy őszintének tűnjek. Ez kifejezetten meglep! Talán maradt még bennem némi szocializációra való hajlam , esetleg Minnie közelsége old fel.
Borszasztó! Nem éppen ezt akartam elkerülni? De most, ahogy egy kicsit kellemesebben érzem magam a bőrömben és a gyomrom sem háborog valahogy nem tűnik olyan szörnyűnek ez az egész.
Úgy tűnik sikerül el mis-másolnom a levelek kérdését, hiszen ismer annyira, hogy kitalálhassa, hogy majd mondok valami borzasztó nyakatekertet, amire végül kilógó lóláb hiányában kénytelen rábólintani. Ennek külön örülök, mivel ma valahogy nem bízom annyira a saját logikámban sem. Sértődés és kötözködés helyett az előbb elhangzott kellemes kis mondat felé terelődik a beszélgetés.
-Igen, valami olyasmi. Igazából erőteljesen káromkodtam, csak ilyen csúnyát nem akartam angolul mondani, nehogy egy jobb érzésű családanya szájon találjon vágni.-mondtam félmosollyal a szájam szegletében. Olyan…fesztelen ez a beszélgetés, hogy kedvem lenne megölelni barátnőmet, pedig nem vagyok a fizikális kapcsolatok vagy nagy érzelemkifejezések híve, időnként egyenesen visszataszítónak tartom az ilyen reakciókat. Ismerve ezeket a furcsaságaimat, Minnie valószínűleg kiröhögne, ha a nyakába borulnék.
A Madame Cvikkeres sztorin halkan felnevetek, igen, ez tipikus.
-Aznap biztosan a hálókörletben hagytad a józaneszed. Hányszor elmondtam, hogy a madame megszólítás nem parasztvakítás, de te nem hallgattál rám.- nevetgéltem tovább. Azzal vádolt, hogy túlaggódom a helyzetet és, hogy Madame Cvikker csak egzotikusabb légkört akar teremteni maga körül, bár a franciának lenni sok minden, de nem egzotikus.
Jó visszagondolni azokra az időkre, mikor Minnie belerángatott idiótábbnál idiótább helyzetekbe, aztán vigyorogva nézte végig, ahogy vért izzadok, hogy jól jöjjünk ki belőle. Ha nem is jól…legalább kevesebb büntetőmunkával.
Kedvesen felajánlja a menekülés lehetőségét, de egyre inkább érzem úgy, hogy nem szeretnék élni vele, helyette visszafogottan ugyan, de továbbra is mosolygok. Furcsa érzés több, mint tíz percig mosolyogni, elképzelhető, hogy az e reakcióért felelős izmaim egész este görcsölni fognak.
-Elég hihetetlen, de tudod mennyi baromságot olvasnak össze az emberek! Ezen legalább jót lehet röhögni, ha már különösebb irodalmi értékkel nem is rendelkezik.- jelentem ki ugyanolyan megvetően, ahogy azokról az úgynevezett művekről nyilatkozom, amiket szívesen tépnék apróra és égetnék el tábortűznél, hogy utána némi szalonnát süthessek rajta.
-Van aki élvezi, ha kígyót melenget a keblén. – mondom, de amint a mondat elhagyja a számat Minerva arcára nézünk és mindkettőnkből kitör a nevetés.
Hiányzott-e? Nagyon is! De nem tudom a dolgok lehetnek-e még valaha olyanok, mint régen voltak.

[Megvan, kicsim, megszereztem az aláírását!]

Aila

Van az a furcsa, meseszerű pillanat, mikor az ember kinéz az ablakon, és az égen lebegő szürke felhők közül kiragyog a napsütés, aranyfénybe vonva a tájat. Az a bizonyos, amely elhiteti a szemlélődővel, hogy a legrosszabb helyzetekben is van valami, amiben megkapaszkodhat.
Hogy a témánál maradjak, ez az én esetemben Aila mosolya, ami olyan váratlanul érkezik, ahogy az ember felismeri a ritka, fájóan könnyen elszalasztható momentumokat.
- Gondolod, hogy egy pedáns családanya beengedné ide ilyenkor a csemetéket? – kacsintok rá, a polc mögül, hogy nehogy már összejöjjön az érvem, egy középkorú boszorkány lelkendezése hallatszik. – Á, tuti ők is tankönyvekért jöttek…
- Megvan, kicsim, megszereztem az aláírását! – szól a végszó.
Felnevetek a nyilvánvaló baklövésen, bár azért valahol elég ijesztő elképzelni, hogy azt a könyvet valaki a vélhetően nőnemű gyerekével együtt olvassa. Mielőtt azonban nagyon elkalandoznék, Aila folytatja a megkezdett párbeszédünket.
- Aznap biztosan a hálókörletben hagytad a józaneszed. Hányszor elmondtam, hogy a madame megszólítás nem parasztvakítás, de te nem hallgattál rám.
A várható megjegyzés minden élét elveszi a kuncogása, és el sem tudja képzelni, mennyire hiányzott ez a gondtalanság, meg azok a délutánok, amelyeket ugyan látványosan lapítva éltem át a könyvtárban ez után az akció után – talán csak akkor nevetett így, mikor elmondtam, hogy a bűbájtan házi dolgozatomhoz gyakorlatilag be kell költöznöm a Madame birodalmába.
- De cserébe megoldottam egy óriási rejtélyt, miszerint a nő hamis francia sustorgással csábította el Friccset. – önkéntelenül vigyorognom kell az emlékre – Azóta tudjuk, hogy igazi francia sustorgással csinálja.
Persze, ritkán hallgattam bárkire, és még ha ez sok emlékezetes történetet is szült, ma már biztosan nem követném el… vagy legalábbis őszintén reménykedem benne.
- A szerzőnek biztos megszakadna a perverz kis szíve, ha hallaná. A dedikálás miatt ekkora a tömeg is. Bejöttem, hogy megvegyem a könyveimet, és még a fizetéskor sem akarta elhinni, hogy tényleg nem emiatt vagyok itt. Tényleg úgy nézek ki, mint aki ilyesmit olvas?
Míg kerekedik a társalgás fonala, én is szemügyre veszem a polc tartalmát, már előre kalkulálva, vajon mit is lenne célszerű elraktározni jövőre, mikor vért izzadva fogom magam a legkevésbé ravasznak érezni. A sok poros kötet azonban mind hívogatóan int felém, a jövőbeli tökéletes bukás rémét kilátásba helyezve, ha nem viszem azonnal haza magammal.
- De igazad van, ha másra nem is jó, tüzelőnek még biztosan.
Mintha enyhülne bennem a jövővel kapcsolatos nyomás is a kijelentésemre, elég csak belekapaszkodnom a céljaim elérésnek ígéretébe. Egyébként is lehetetlen lenne komolynak maradnom erre:
- Van, aki élvezi, ha kígyót melenget a keblén.
Ailára meredek, aztán egyszerre kezdünk hangosan nevetni. Míg levegő után kapkodom, megfontolom, szüksége van e arra, hogy lelőjem a világirodalom legkevesebbet tervezett dramaturgiai poénjait.
- Merlin, hát azzal nem spóroltak benne… rosszabb az egész, mint a vicc a seprűről, a boszorkányról meg a trollról…!
Azt a viccet egy álmatag képű hugrabugostól hallottuk egyszer, aki nem is tudom, lenyűgözni vagy elborzasztani akart e inkább a részletek ecsetelésével. Furcsa erre most visszagondolni, mikor már pontosan értem is, mire célzott akkor…
- Tényleg, seprűről jut eszembe, te megvettél már mindent a tanévre? Vagy csak én vagyok ilyen jól felkészült?

[Minerva]

Minerva

Kijelentettem, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen. Kitaláltam, hogy senki sem állhat közel hozzám. Elintéztem, hogy a barátaim, akik egyébként sem töltenének meg egy szuterént, ne számíthassanak rám és ne tudjanak rólam. Most meg itt állok a Czikornyai és Patzában és ezek a szabályok egy kicsit megdőlni látszanak. Lehet, hogy nem kéne hagynom a dolgok, amiken az utóbbi időben átmentem megváltoztassanak, vagy elszakítsanak bizonyos emberektől. Talán tévedtem és rosszul közelítettem meg az egész dilemmát?
Mikor a lelkes anyuka az aláírt szennykönyvvel boldogan tér vissza kislányához enyhén szólva kigúvad a szemem.
-Ezek a mai gyerekek! Azt kell mondjam le vagyok maradva hozzájuk képest bizonyos tapasztalatok terén. –jelentem ki, majd rosszallóan megrázom a fejem. Minnie még emlékezhet arra az időszakra, mikor anya aktívan aggódni kezdett a nem létező szerelmi életem miatt és mindenbe a leendő páromat kívánta belelátni. Annyira kétségbe volt esve, hogy szívesen elfogadott volna már fiút, lányt vagy akár jólszituált cseresznyefát is, ami szépen terem. Hogy is ne emlékezne? Alig négy hónapja történt és mégis olyan, mintha fényévekre lenne attól, ami most van. Azt hiszem anya is visszasírja azokat a napokat, mikor a legnagyobb tragédia az volt, hogy nem vagyok képes megkezdeni egy tisztességes tinédzser románcot sem.
-Fúj! – suttogom megbotránkozva, mikor a Madame-ra és Friccs-re terelődik a szó.
-Tudod, sok mindent akartam tudni életem során, de azt nem, hogy mit csinálnak ezek szabadidejükbe…aztán te előadtad, hogy egymást.
A hangomban bujkált valamiféle feddés, de hamar elrontottam az arcomra kiülő mosolyba torzuló fintor.
-Egyébként titkon mindig úgy gondoltam, hogy illenek egymáshoz. Mindkettejük arca érdekes…mármint, számomra érdekes hogy azt a valamit arcnak hívják.
Kezd visszatérni a jólismert rosszindulat, ami azt jelzi, hogy egészen kellemes lelkiállapotban vagyok. Az utóbbi időben már ahhoz sem nagyon volt energiám, hogy másokat kritizáljak vagy ugrassak.
Minnie a könyvről kezd beszélni én pedig felvonom az egyik szemöldököm.
-Szerintem mindenki úgy néz ki, mint, aki ilyesmit olvas. Kivéve engem, én ehhez túl magasan kvalifikáltnak tűnök már több méter távolságból is. – jelentem ki megjátszott magabiztossággal. Ez volt az egyik fegyverem az éles eszemen és negatív megszólalásaimon kívül. A társaim nagyrésze ebben a hitben élt, hogy jobbnak gondolom magam náluk, holott egyszerűen csak nem volt kedvem vagy energiám vegyülni és barátkozni. Vannak olyanok, akiknek ez meglepően könnyen megy, ilyen például Minnie is. Ha az ember elég sokáig néz és hallgat minket meglátja milyen éles kontrasztot is alkotunk.
Minnie-t sokan kedveleik, igazi hiperaktív, örökké vidám személyiség, aki szórakoztató és imádja a figyelmet, amit igen könnyen magára is tud vonni. Emellett a kinézete sem elhanyagolandó. Összességében nem olyan típusú lány, akit nehéz lenne észrevenni, inkább elfelejteni nehéz. Mellette pedig ott vagyok én, az alacsony és jellegtelen lány, aki csak néha pislant ki egy-egy vastag könyvből, hogy hozzáfűzzön valami érdekeset a beszélgetéshez, amit a környezet legtöbbször fel sem dolgoz megfelelően.
Nem mintha zavarna, igazából abszolút nem, sosem vágytam arra, hogy központi figura legyek, ez a szerep nem az enyém és meglehetősen rosszul is állna.
-Én? Ismersz. Az az istenverte pedantériám már legalább egy hónapja arra késztetett, hogy mindent beszerezzek, és ABC sorrendbe készítsem be a bőröndömbe.-válaszolok a kérdésére direkt túlzóan.
Valóban kissé kényszeres vagyok, de annyira azért még sosem fajult el a helyzet, hogy ehhez hasonlót találjak ki.

[Ezek a mai gyerekek! Azt kell mondjam le vagyok maradva hozzájuk képest bizonyos tapasztalatok terén.]

Aila

- Ezek a mai gyerekek! Azt kell mondjam le vagyok maradva hozzájuk képest bizonyos tapasztalatok terén.
Beugrik a kép, amikor ez igen komoly téma volt kettőnk között: most utólag persze gyerekes, hogy a veszély torkában üldögélve arról értekeztünk sötét színezettel, miszerint vénkisasszonyok leszünk e életünk végéig, avagy megérkezik a fehér herceg a szőke lovon. Elkap a nosztalgia megnyugtató hangulata, és a tudat, hogy vannak dolgok, amelyekben nem kellett túl hamar felnőnünk.
- És amikor elképzeltük, milyen gyerekeik lennének…? – suttogom vigyorogva, azzal a csípős kis felhanggal, ami jellemző volt mindig a kis piszkálódásainkra. Szerettem kiszínezni a történeteket a képzelet részleteivel, és Aila ebben mindig partner volt a rá jellemző replikákkal.
- Ígérem, szobrot emelek az állhatatosságodnak, ha visszaértünk a Roxfortba. Szerintem üdítő újdonság lesz, elvégre mindenki erről a könyvről fog áradozni.
Nem is olyan elképzelhetetlen az ötlet egyébként – sok iskolatársunk érezte úgy, hogy ottlétét valamilyen formában meg kell örökítenie, így az ügyes szemlélődő gyakran találhatja szembe magát monogramokkal a megfelelő helyeken. Persze, az iskola most egy új, friss és fehér lap, és sokan szomorúnak fogják látni a hamisan rezzenéstelennek visszaforgatott felületet, de ez a legjobb alkalom arra is, hogy újrakezdjük.
Mindig szerettem Aila stílusát, ha vitákról vagy pergő beszélgetésekről volt szó: másokkal ellentétben a csendet is a saját képére tudta formálni. Persze, aki meg sem próbálta megérteni, mi húzódik a háttérben, ezt csupán büszkeségnek értelmezte, de nekem a biztonságot jelentette abban, hogy a háttérben, a színpad mögött mindig izgalmasabb cselekmény zajlik. Mellette mindig én voltam a felforgató, a bajkeverő, de amíg az ő percre pontos lépéseivel járt mögöttem, nem tartottam a következményektől sem. Talán elkönyvelhetjük, hogy én voltam az álarc, a kirakat, ő pedig a remek megfigyelő, de… azóta átrajzolták mindkettőnk életét a körülmények, és kíváncsi vagyok, hogyan nézhet ki a dinamika ezúttal kettőnk között.
A bajkeverők csínytevései mindig hangosan mozdítják előre a cselekményt, a katasztrófák, balhék és konfliktusok mintha mágnesként ragaszkodnának hozzájuk… de mindketten tudjuk, hogy játszani jó, főleg, ha a többi játékos is mosolyogva figyeli a lépéseinket.
- Na és a zoknik? Megfelelő színek szerint? – kérdezek vissza, a hangsúlyban elrejtett kuncogással. Tényleg szeretett kategorizálni, de ezt valahogy nem lehet felróni egy ekkora öniróniával rendelkező egyénnek.
- Tényleg, a tapasztalatokra visszatérve, el akartam mesélni valamit. – teszem hozzá, bár az arcomon már ott bujkál a nevetés, nem tudok komolynak mutatkozni – Oké, nem annyira pikáns, mint a kígyóbűvölő, de szerintem tetszeni fog. Nem bocsátkoznék jóslatokba, mert… hát biztos emlékszel, mekkora barátnők voltunk az ” Imádkozó sáskával”, de azért elég legendás sztori lesz.
A megfelelő előkészítés után még egy darabig tétovázom, hogy is mondjam el ezt mindenféle bizarrul romantikus hangsúly nélkül, végül abban maradok, hogy ahogy Che sara sara – ahogy kell, úgy legyen. Gyorsan hátrébb terelem Ailát, a leghátsó sorban már egész biztosan senki nem fülel.
- Oké, kapaszkodj a lexikonodba, találkoztam valakivel. Tudom, mire gondolsz, de ezúttal semmi inkompetens kviddicsező nincs a dologban. – vigyorgok lelkesen, elvégre ez a szokás már gyakorlatilag mintát rajzolt a múltamba – Egy kocsmában történt pár hete, ahová beültünk az öcsémmel a szokásos kis korhatáron aluli alkoholizálásra. Ott volt ő, a gitáros, a pub színpadán, és lenyűgözően játszott… tudod, ez az a fajta figyelem, ami az embert azonnal magához vonzza, mintha csak amortentiát éreznél a levegőben, és csukott szemmel is megtalálnád a fonalat a labirintusban. Fényképeztem párat, aztán visszaültem az asztalhoz, és akkor megszólított. Oké, tudom, azt hiszed, nahát, egy újabb zenész, Minnie, micsoda 'egyedi' ízlésed van neked, de ez más, ugyanis ez az ember valami hihetetlen, még sosem találkoztam hasonlóval… de persze van egy kis de.
Nagy levegőt veszek, szinte biztos vagyok benne, hogy a monológot egy szuszra sikerült kibontanom magamból, ami jelen esetben lehet figyelemreméltó és furcsa is. Míg várom a történetre érkező reakcióját, megküzdök a rakoncátlan mimikámmal, ami látványos devianciába csavarodva újra meg újra kivetíti a vigyort az arcomra, egyre inkább letörölhetetlenül.

[Minerva]

Minerva

Nevetünk. Őszintén, kellemesen,szinte otthonossá válik a pillanat, mielőtt megváltozik a dolog. Kívülről látom magunkat. Minnie-t és engem.
Ott állunk egy polcnak támaszkodva, egymástól nagyjából egy méterre. Ez az egy méter az a fajta közelség, ami még épphogy távolság. Tudom, ez egy furcsa megállapítás, de mindenki így gondolná, aki annak tudatában nézne ránk, aminek én tudatában vagyok. Minnie mosolyog, őszinte, tiszta, kedves mosollyal, meleg tekintettel néz rám. Rám. De mi vagyok én?
Aila Faye Clarce vagyok? Igen.
Az az Aila Fae Clarce vagyok, aki Minnie-vel bandázott, pletykált, nevetett, sírt? Nem. Nem vagyok ő, mert nem lehetek ő. Ezért nem bírok most figyelni arra, amit drága barátnőm mond, akinek a leveleit egész nyáron rejtegettem még önmagam elől is, félve, hogy válaszomban nem lesz túl sok köszönet.
-Igen-igen, természetesen remekül néznék ki a Roxfort közepén…mondjuk gránitból-válaszolok, de a hangom sokkal illékonyabb, mint eddig és valahogy kásás is. A saját gondolataim súlya húz ki a szituációból és a beszélgetésből. Nehezen találok vissza a zoknikhoz.
-Zoknik? Azokkal nincs sok problémám, tudod, fekete van, meg fehér és még fekete is.
Szerencsére Minervának van egy remek sztorija, ami azt eredményezi, hogy leköti a figyelmem, ugyanakkor lelkes bólogatáson kívül semmit sem kell tennem. Ez jelentősen leszűkíti azon reakciókat, amiket prediktíven adhatok és beszélnem sem szükséges, vagyis ez itt maga a tökéletes szituáció.
Először a mondandóra koncentrálok aztán a mellé jelentkező arckifejezésre is, Minnie lelkes, nagyon lelkes. Olyan mértékekig az, hogy egy részét leplezi, nehogy szánalmasnak tartsam, mivel én nem igazán szoktam lelkesedni, főleg ilyenfajta dolgokkal kapcsolatban. Mikor a kis történet végére ér hosszan és várakozón pillant rám, én sokáig nem is igazán tudom mit kellene, vagy mit szabadna mondanom így hümmögök.
-Nem akarok koszos lábbal taposni lelked virágoskertjében, de a zenészek sem éppen a kompetenciájukról híresek.
Kissé elgondolkodón beszélek, mintha még nem lennék biztos benne, hogy ezt most valóban ki szeretném-e mondani, mindenesetre már túl késő, így kénytelen vagyok folytatni az okfejtést.
-Sokkal inkább a potencia, illetve a nárcisztikus vonások vagy a monogámia lelkes kerülése jut eszembe róluk, de hátha ezúttal tévedek.
Hogy elvegyem a mondat esetleges élét cinkosul kacsintok Minnie-re, remélve, hogy nem veszi észre milyen hamisnak is érzem ezt a gesztust. Ez mind a régi énem, de az új énem szólt, cinikusan és kérlelhetetlenül.
-Mindegy is, nem akarok belerondítani az örömödbe, ha már van. Meg kell azonban kérdeznem, mégis mi fán terem az a de. – jelentem ki és kissé szigorúan összehúzom a szemöldököm. Reménykedem, hogy kivételesen nem valami problémás barmot szemelt ki magának, félek hiába. Tulajdonképpen szereetném, hogy meséljen, akkor nem gondolnék folyton arra milyen nyomorult is vagyok valójában.

[Nem akarok koszos lábbal taposni lelked virágoskertjében, de a zenészek sem éppen a kompetenciájukról híresek.]

Aila

- Nem akarok koszos lábbal taposni lelked virágoskertjében, de a zenészek sem éppen a kompetenciájukról híresek.
Eszemben sincs megsértődni a mondaton, többet között azért, mert érzem, lassan beszivárog közénk valami megfoghatatlanul hideg. Egyelőre nem adom jelét annak, hogy ezen jár az eszem, elvégre érdekel, amit mond, de mintha megkeményednének a gesztusai, ahogy beborul az ég hosszú napsütés után.
- Á, az én lelkem egy sziklakert! – jegyzem meg mosolyogva – Igazából az a furcsa, hogy még van, aki félti a benne élő növénykéket.
- Sokkal inkább a potencia, illetve a nárcisztikus vonások vagy a monogámia lelkes kerülése jut eszembe róluk, de hátha ezúttal tévedek.
- Aila, azt hiszed, azért mondtam ezt el neked, hogy egyszerűen bólogass, és elringass a tudatban, hogy igazam van? – dőlök a polcnak, és habár továbbra is felfelé kunkorodik a szám széle, érzem, hogy a komolyság belopta magát közénk – Szeretem az őszinteséged. Az lenne a furcsa, ha nem így gondolnád.
Nem folytatom a gondolatot hangosan, de te nem találkoztál a gitárossal, aki aznap éjszaka olyan szépen kerekítette a dallamot, eljött velem metrózni, aztán együtt rákacsintottunk a városra. Ezek nekem fontos pillanatok, amelyek táplálják a meggyőződésem tüzét – de nem vagyok vak és süket, tisztában vagyok vele, nélkülük a kép sarkított és darabos lesz.
- Nagyon hálás vagyok, hogy nem akarsz úgy tenni, mint aki teljesen máshogy gondolja. Egyébként is ott a de. A pasi sajnos mugli, szóval egyelőre fogalmam sincs, hogy fogunk kommunikálni. Hogy küldesz baglyot valakinek, aki a postáshoz szokott…?
Elgondolkozva nézek fel a plafonra, mert bár ezt most költői kérdésnek szántam, valójában foglalkoztat a téma. Azonban valami nem hagyja magát elterelni, hatalmas mumusként lebeg közöttünk, és tudom, bármilyen vidám vagyok, bármennyi történetet mesélek, azzal nem lesz megoldva. Apró görcs szorítja össze a gyomromat, ahogy Aila felé fordulok.
- Meg akartam kérdezni… - kezdjük hazugsággal, elvégre meg is tettem, csak levélben – hogy van édesanyád? És legfőképp: hogy vagy te? Várj, mielőtt úgy éreznéd, muszáj kitalálnod valami kegyeset, szeretném, ha tudnád, nem kell beszélned róla, megértem a nemleges választ is. Nem tudom, és nem is tudhatom, min mentetek keresztül, de ha majd egyszer el akarod mondani valakinek, talán csak egy kis részét, ott leszek. Nincs olyan helyzet, amiben nem számíthatsz rám, rendben?
Nem akarom ezzel zárni, de nagy, őszinte mosoly folyik szét az arcomon, és ez nem a nosztalgiából vagy a lelkesedésből táplálkozik: talán nem tehetek semmit azért, hogy visszapörgessem az időt, visszaadjam azt, amit elvett tőlünk, de a kezét foghatom, és nem vagyunk egyedül.

[Minerva]

Minerva

-Aila, azt hiszed, azért mondtam ezt el neked, hogy egyszerűen bólogass, és elringass a tudatban, hogy igazam van?-mondja és tudom, hogy komolyan gondolja, hiszen barátságunk sosem épült kegyes hazugságokra. Mindketten inkább az igazságot pártoltuk, akkor is, ha az furcsa,kegyetlen vagy bántó.
Ezennel be kell jelentenem, hogy ez megváltozott, méghozzá miattam.  Mindenesetre megerősítően bólintok a következő mondatára. Nehéz nem mutatni mi játszódott le bennem az imént, hogy ,mi kavarog bennem folyamatosan, de tudom, hogy nem értené meg, így értelmetlenné válna minden magyarázatom. Ezt senki nem tudná elfogadni, még én magam sem vagyok képes rá.
A beszélgetés visszaterelődik e titokzatos pasira, én pedig újra bántó szorítást érzek a gyomromban, amit nagyon szeretnék a reggeli teljes körű hiányának elkönyvelve, de tudom, hogy ez megint rosszat jelez. Nagyot nyelek és teljes figyelmemet Minnie-nek szentelem, holott a hidegverejték csorog a hátamon a halványzöld sifonblúz alatt, ami hirtelen túlságosan szűknek és melegnek tűnik.
- Nagyon hálás vagyok, hogy nem akarsz úgy tenni, mint aki teljesen máshogy gondolja. Egyébként is ott a de. A pasi sajnos mugli, szóval egyelőre fogalmam sincs, hogy fogunk kommunikálni. Hogy küldesz baglyot valakinek, aki a postáshoz szokott…?- ezen mondatokra akaratlanul is beröffen az agyam.  Egy hosszabb hajtincsemet elkezdem felcsavarni a jobb mutatóujjamra, ez valahogy mindig segít az ötletelésben, majd egész három perc feszült hümmögés után előállok valamivel.
-Nos…véleményem szerint egy okosabb bagoly betanítható arra, hogy ne kézből kézbe vigye a levelet, hanem mondjuk csak háztól házig, ami ezesetben tökéletesen mímeli a postás jelenlétét. Ugyanakkor visszafele ez a módszer nem megoldható, mert bagoly legyen a talpán, ami kipiszkálja a választ a postaládából.
Újabb pár perc elmerült hajcsavargatás következik, de ezúttal úgy érzem teljesen eredménytelen a próbálkozásom, ugyanis Minnie csak fél megoldást kapott, ha ez egyáltalán annak nevezhető.
-Nem. Sajnálom, de levélváltás második részét már nem látom. Nem mondom, hogy nincs semmilyen módszer, de az enyém nem használható.
Szomorkásan megrázom a fejem, hiszen hihetetlenül felpörgetett annak gondolata, hogy segíthetek hányatott sorsú barátnőmön a szerelmi életének fejlesztésében. Legalább ennyi közöm legyen a férfiakhoz, ha már más nem sikerülhet.
Ezekután a gyomromban megbújó görcs oldódik, Minnie pedig azokat a kérdéseket teszi fel, amiktől mindig is rettegtem, én pedig bármit is mond kötelességemnek érzem, hogy válaszoljak. Miért? Mert fontos nekem.
-Én...én jól bírom. Nem mondom, hogy könnyű, de azt hiszem annak ellenére, amit mostanság gondolnak rólam, egészen tisztességesen vagyok-mondom és szavaim teljesen őszinték. Ez egy féligazság, de lényegesen jobb, mint egy hazugság, hiszen valóban nem apám halála borított ki, inkább annak körülményei.
-Anya meg…tudod milyen. Fel-alá járkál és finnül mesél a virágoknak apáról. Ő eléggé tönkrement ebbe, nem is tudom…aggódom érte. Figyelj, tudom, hogy számíthatok rád, nem is lenne más, akihez fordulnék.
Törékeny mosoly sejlik fel az arcomon, ahogy fölemelem a fejem és a szemébe nézek.
-Inkább hagyjuk is ezt a lehangoló dolgot. Van valami más, amit még nem sikerült elmesélnem neked.- hangom izgatottnak tűnik,ez az izgalom talán nem teljesen megjátszott.

[Én… én jól bírom. Nem mondom, hogy könnyű, de azt hiszem annak ellenére, amit mostanság gondolnak rólam, egészen tisztességesen vagyok.]

Aila

Elgondolkozva figyelem a porcicák hadseregének szemléjét a levegőben, amelyet az ideérkezésünk vert fel – az ilyen régi helyeknek saját illata, hangulata van, mintha a maga módján személyiséget növesztene az idő múlásával. Kíváncsi vagyok, volt e már szemtanúja ilyen sorsdöntő beszélgetéseknek, érezte e már azt a feszültséget, amely az emberben felhúzott nyílra emlékeztet, és várja, mikor lövik ki, ér e találatot a lendülete.
- Igen, gondoltam már én is a baglyokra, sőt, még arra is, hogy elrepülök valameddig a roxmortsi hétvégén, de az egyiknek logikai buktatója van, a másik meg… úgyis félresikerülne. Képzeld csak el, hogy a nyakába borulok egy seprűvel, talárban. Tényleg, egyébként…
Folytatni akarom, talán most kicsit erőszakkal is, de aztán jön az egész helytállás, és elborítja a csevegésünket. Ellököm magam a polctól, kíváncsian figyelem a barátnőm mimikáját, egyrészt mert nem kis döntés elé állítottam, másrészt pedig szeretem figyelni, hogyan alakul át az emberek arca az érzelmeik és véleményük hatására.
- Én… én jól bírom. Nem mondom, hogy könnyű, de azt hiszem annak ellenére, amit mostanság gondolnak rólam, egészen tisztességesen vagyok.
Hiszek neki, részben talán azért, mert hinni akarok. Tudom, hogy a legnagyobb hibáim közé sorolható az olykor már naivitásig lecsupaszítható tulajdonság, de bármennyire is tagadnám, bízni akarok a megbánásban, a bűnbocsánatban, a dolgok jobbra fordulásában, és most Ailának abban, hogy igazat mond.
- Anya meg… tudod milyen. Fel-alá járkál és finnül mesél a virágoknak apáról. Ő eléggé tönkrement ebbe, nem is tudom… aggódom érte. Figyelj, tudom, hogy számíthatok rád, nem is lenne más, akihez fordulnék.
Mosolyog, amitől enyhül a görcs és a felindultságom, de átveszi a helyét valami nehezebb, maróbb: a gyász utórezgése. Az én anyám miért nem volt képes életében egyszer átlépni saját magán, hogy megsirassa a nagyanyámat? A saját családja miért nem adott életjelet magáról, miért csak a kötelességből jelenlévők voltak jelen a temetésén? És legfőképp: miért nem tudom elengedni végre?
Mintha valami tüzet gyújtana a fejemben, a bosszúra való rögeszmém felcsillan az eddig békés gondolatok között, én pedig elmosolyodom. Lesz erre még idő, hely és alkalom is… így a szikra kihuny, és elsimul a részvét és megértés síkjába.
- Inkább hagyjuk is ezt a lehangoló dolgot. Van valami más, amit még nem sikerült elmesélnem neked. – jelenti be izgatottan.
Hunyorogva bólintok a lezárásra, és ezt a gesztust lehet úgy is értelmezni, hogy elengedtem, meg úgy is, hogy talán egyszer újra előveszem. Amit át akartam adni vele, már úgyis megértette, és nem akarok ajtóstul berontani a házba, a jól épített falai közé.
- Oké, most baromi kíváncsi lettem! – és ez már megint én vagyok – Mesélj!
Az álldogálás kezd furcsán kényelmetlen lenni, illetve valahogy negatív értelemben érdekessé teszi a hátteret, így engedek a megszülető késztetésnek.
- Várj, nincs kedved kiülni a bolt melletti beugróban lévő padra? Kényelmesebb és kevesebb a kíváncsi fül is. – kilesek a minket rejtő polc mögül, és az eggyel odébb lévőn az iménti kaján eladó pakol. Bár nem néz felénk, valami azt súgja, ez átmeneti állapot.
- Ihatunk egy kávét is, vagy amit szeretnél. Hölgyem, csak ön után!

[Minerva]

Minerva

Látom Minnie arcán, hogy hisz nekem és ez mindennél jobban megnyugtat. Ismer és épp ezért jól tudja mennyire idegesítőnek és visszataszítónak tartom a hazudozást és a falazást, de néha kénytelen vagyok bevetni az efféle trükköket is, hogy ne lássanak a páncélom alá. Nehéz. Néha nagyon szívesen elmondanám és akkor talán nem járna folyamatosan a fejemben, nem rágna lyukakat a lelkemre és nem mocskolná be  a szívemet, de nem lehet.Sokszor átgondoltam már, hogy épp neki mondhatnék el mindent, de a három lehetőséget felmérve, amit lejátszottam magamban mindig elment a kedvem.
Első lehetőség: Nem hinne nekem. Ez az információ van olyan abszurd, hogy egyszerűen csak meglepődjön, rajta vagy kinevessen, és őrültnek gondoljon, amiért ilyen butaságokat fecsegek, pláne ilyen morbidokat.
Második lehetőség: Elhiszi és őrültnek bélyegez miatta.
Harmadik lehetőség: Elhiszi aztán pedig meggyűlöl. Ezt viselném el a legnehezebben, hiszen annyira szoros viszony volt köztünk és úgy tűnik ezt nem lehet eltüntetni egykönnyen.
Így jobban járok, ha befogom a szám és magamban tartom a személyes tragédiám, így senki sem bánthat és senki sem ítélkezhet fölöttem.
-Várj, nincs kedved kiülni a bolt melletti beugróban lévő padra? Kényelmesebb és kevesebb a kíváncsi fül is. Szavai hallatán elmosolyodom, nos igaza van. Bár ez titkom jóval kisebb volumenű, mint amit rejtegetek, mégis sokkalta kínosabbnak érzem és még véletlenül sem szeretném, ha egy erre nézelődő kósza roxfortos fültanúja lenne. Emellett persze a lábam is kezd elzsibbadni a hosszú álldogálástól.
-Ihatunk egy kávét is, vagy amit szeretnél. Hölgyem, csak ön után!
Elmosolyodom, ugyanis odavagyok a kávéért és magas koffeintartalma ellenére bármikor és bármennyit megtudnék inni belőle. Ahogy felvetődött az ötlet hirtelen nagyon is megkívántam némi mandulaízesítésű amarettót.
-Azt hiszem a kávéval megvettél, nem tudok ellenállni.-jelentem ki és miközben kifele tartunk belekezdek a történetem legelejébe egy kérdéssel.
-Furcsa kérdés és ne nézz teljesen életképtelennek, de mi a teendő, ha valaki olyanért…hogyan is kellene fogalmaznom, hogy korrekt legyek…vágyakozol, aki elérhetetlen számodra. Mármint ilyen helyzetben te mit csinálnál?
A hangom halk és kissé félénk, barátnőm tudatában van a ténynek, hogy szerelmi életem nincs és nem is volt és kezdem úgy gondolni már nem is lesz, ezért látom az érdeklődést felcsillani a szemében, némi meglepődéssel keverve.
Meglehetősen kellemetlenül érzem magam a dolog miatt , kezdem azt gondolni csak én vagyok olyan suta, hogy még ezt a kérdést is túlbonyolítva és  mégis idiótán tegyem fel, épp ezért felnevetek.
-Jaj..ez olyan kellemetlen! –sóhajtok.

[Furcsa kérdés és ne nézz teljesen életképtelennek, de mi a teendő, ha valaki olyanért… hogyan is kellene fogalmaznom, hogy korrekt legyek… vágyakozol, aki elérhetetlen számodra. Mármint ilyen helyzetben te mit csinálnál?]

Aila

Vigyorogva elindulok kifelé, hogy aztán két lépés után visszaszaladjak az üstömért. Biztos megmondom Lumpslucknak, mennyit szenvedtem a kedvéért, őszintén remélem, legalább egy megértő pillanattal honorálja majd, és ez eszébe jut az osztályzásnál is. Micsoda hiú ábrándokat kergetek itt, miközben a megmaradt kecsességem az utolsókat rúgja, elvégre lehetetlen elegánsan kivontatni egy ekkora kondért. Végül inkább felkapom, és erősen oldalra dőlve becsatlakozom Aila mellé.
- Igen, a kávé ígérete engem is felvillanyoz… - vigyorgok, kinyitva az ajtót – Hallgatlak!
- Furcsa kérdés és ne nézz teljesen életképtelennek, de mi a teendő, ha valaki olyanért… hogyan is kellene fogalmaznom, hogy korrekt legyek… vágyakozol, aki elérhetetlen számodra. Mármint ilyen helyzetben te mit csinálnál?
Az az egyetlen szerencsém, hogy elérem az utca túloldalán lévő apró kávézó legközelebbi asztalát, így ledobhatom a terhet, mielőtt döbbenettel vegyes vigyorral fordulhatok Aila felé. Rendben, számíthattam volna erre a témára is, elvégre régebben is szó volt róla, de az iménti hangulat után mintha hirtelen kitavaszodna a felbukkanására.
- Jaj.. ez olyan kellemetlen! – sóhajtja, aztán várakozóan néz rám.
- Kicsit… de ki a szerencsés? – nem tudok visszafogni a jókedvem – És biztos, hogy elérhetetlen? Egyébként… hát, azt hiszem, egy csónakban evezünk, ha a körülményeket tekintjük.
Szeretem ezt a helyet, amelyet a Louval való találkozás után nem sokkal fedeztem fel: a pincér nem botránkozik meg semmin, ami lássuk be, komoly tényező lehet alkalomadtán. Ugyan nem vagyok kihívóan vagy, ahogy öcsém mondaná, szakadtan felöltözve, de él bennem az emléke az ezzel párosuló lenézésnek. Tulajdonképp nincs mit csodálkozni ezen, de szeretem kihasználni az utolsó pár lehetőséget arra, hogy elszórakozzam a részletekkel, mielőtt szeptembertől beállok az egyenruhások hosszú sorába a következő szünetig.
- Egy tökös frappucinót kérek! – jelentem ki vidoran a lapot hozó pincérnek – Annyira bizarr kombinációnak hangzik, hogy mindenképp meg akarom kóstolni.
Aila is rendel, aztán mikor megkezdődik a várakozás, akcióba lendülök.
- Rendben, először is: ismerem? Roxfortos? – előre hajolok az asztal fölött – Csak mert ha igen, és tényleg reménytelen, amit kétlek, akkor nagyon kellemetlen lesz. Oké, mielőtt átmegyek nyomozóba, inkább meséld el az elejétől a végéig.