A múlt fogságában és a jövő árnyékában.

1980-an májusát írjuk az első mágus háború már javában tart. A Roxfort Dumbledore irányítása alatt mégis egy biztonságos helynek mondható. A diákok élvezik az iskola falai által nyújtott biztonságot. A jó időnek köszönhetően néhányan lemerészkednek a tóparthoz is.
Csak a jövő döntheti el, hogy ebben a zord időszakban kötött barátságok és találkozások vajon mennyire lesznek tartósak és nyugodtak.

[Lutece! Lutece!]

Willow

- Lutece! Lutece!
Zilálva ébredek, a testem minden tagját átjárja a jeges rémület. Megint kísértenek a borzalmas álmok, amelyeknek arctalan alakjai köddé válnak ugyan abban a pillanatban, hogy kinyitom a szeme, de az ezt kísérő aggódó kérdések bilincsben tartanak. Nem hibáztatom a szobatársamat, aki ezen a reggelen minden bizonnyal az én üvöltözésemre kelt ki a saját ágyából, hogy befogja a számat.
- Lutece, menj le a Gyengélkedőre, most már minden éjszaka ez megy! Nem tudom, mit látsz ilyenkor, de én nem akarom hallani!
Dühösen rám ejti a baldachint, és dühös léptei a fürdőszoba felé trappolnak. Magamra maradok az ajtócsapódás után, és habár tudom, hol vagyok, mit csinálok, a szorítás nem múlik el ilyen hamar. Zavartan átölelem magam, a csöndben fájdalmasan elnyújtózik a rémületem. Sokáig maradok ebben a helyzetben, biztonságot keresve a testemen belül, a visszatérő társam ugyanígy talál. Talán megunta a vesződést, szó nélkül távozik a felöltözködés után, és végképp egyedül találom magam. Szükségem van valamiféle segítségre, ez kétségtelen, de rettegek attól, mit mondhatnak. Jól leplezem a kín apró kis szúrásait, találok értelmes magyarázatot a napközben érzett ízekre, hangulatokra is, de álmomban nem vagyok kontrollban, és ez zsigeri borzalommal tölt el. Kimászom a takaró alól, lassan felhúzom a ruháimat, egyetlen kósza pillantást vetve a tükörképemre. Szomorú, sápadt gyerek vagyok, ében kék karikákkal a szemem alatt – éles a kontraszt az odakint hétágra sütő nappal. A társaim minden bizonnyal élvezik a meleget, a nyugalmat, amit a hétvége biztosít a kikapcsolódásra, és habár még a hidegrázás a vállaimon pihen, úgy döntök, a legjobb lesz, ha magam is ezt teszem. Felnyalábolok pár könyvet, a táskámba gyömöszölöm őket, aztán átvágok az üres helyiségeken.
Már a szeszélyesen mozgó lépcsőkön állok, mikor elhatározom, hogy később mégis szerét ejtem a Gyengélkedőnek, de csak azért, hogy ettől kezdve nyugodt álmaim legyenek. Nem számít az ár, nem akarom többé átélni őket, sem a többi másságot, amely megbélyegez, és már a hétköznapjaimat fenyegeti… elvonul mellettem egy csapat diáklány, de ez csak még kirekesztettebbé tesz. Persze, sosem fordítottam komoly figyelmet a többiekre, hajtott a tudás utáni szenvedély tovább, át éjszakákon, éveken, így most itt állok, tizenöt évesen, az önként vállalt magányban. Egy kéz nyúlik ki közülük, meglöki a vállamat, és felbukkan a testvérem kaján vigyora.
- Leon! Alszol, vagy mi van? – gondatlanul nevet, belesajdul a szívem, és hirtelen beszélni akarok vele ezekről a jelenésekről, a borzalomról.
- Nem! Dehogy! – a barátnői közelsége megzavar, akaratlanul is megbotlom, mikor a lépcsőről lelépve követni akarom őket a folyosón – Rosa, később beszélhetnénk?
- Persze! Az udvaron megtalálsz! – lelkesen int, és mind elszaladnak. Képtelen vagyok utolérni őket, de nem is próbálkozom vele: lefoglalom magam a táskám pántjaival. Mikor végre kiürül a szakasz, halk léptekkel lemegyek reggelizni, ami csak ugyanolyan izolált helyzet, mint az összes többi. Egy mágiatörténeti értekezésbe merülök, gépiesen pakolom a számba az ételt, kizárom teljesen a külvilágot. Végezve aztán erőt veszek magamon, és kilépek a hatalmasnak tetsző zöld térre, amelyet udvarnak nevezünk.

Egy ideig bolyongtam ugyan az ikremet keresve, de biztosan találtak maguknak valami biztonságos helyet a pletykálásra, a háztársaimhoz pedig nincs kedvem csatlakozni. A tóparton ugyan bíztatóan integet nekem a hálószobánk egyik lakója, bennem azonban még élénken él a reggeli jelenet kínossága, így csak bágyadtan viszonzom a gesztust, és tovább indulok.
Egyre inkább eltávolodom a szabadságot élvezőktől, holott nem terveztem ezt el ilyen komolyan – nem kívánom a társaságot, és biztos vagyok benne, hogy ők sem engem. Sosem voltam népszerű, megbélyegzett már az ideérkezésünkkor a nevem, amelyet Rosa ugyan leküzdött, én ragaszkodtam hozzá. Hallgatag vagyok, és most itt vannak ezek a rohamok... Leülök egy nagyobb kőre, és elönt az önsajnálat fergetege, a tenyerembe temetem az arcom. Nem kívánok csillogást, vagy rajongókat, sok barátot és imádatot, egyszerűen önmagam akarok lenni, anélkül, hogy rettegnem kellene ezektől a fájdalmas élményektől. Percekig nem mozdulok, átjár a magány és a szürkeség, még a csontjaimban is érzem a hideget, a mellőzöttséget… de hisz erre születtem. Nagy emberek nagy utódjának, egy patinás vérvonal folytatásának – a szüleim óriási reményének. Mázsás súllyal nyom a föld felé az eleve elrendeltetés, és a szidalmak otthonról, amelyek csak figyelmeztetnek a kötelességeimre, soha nem simogatnak meg bíztatóan. A hátam mögött címer, oldalamon évszázados bölcsesség: de vajon hol vagyok én?!
Olyan mélyen sóhajtok föl, hogy kipréselődik belőlem minden maradék levegő. Kicsit megnyugtat a gesztus, elő is húzom az asztalnál elkezdett könyvet, amelyből véletlenül kicsúszhatott a könyvjelző, mert az első oldalon nyílik ki. Könyvtári példány, meglehetősen viseltes, de szeretem az ujjaim alatt a múltat érezni. Szemügyre veszem a neveket, akik egyszer, ideiglenesen birtokolták a kötetet, kicsit olyan is, mintha barátok, ismerősök lennénk, akiket összeköt egy halovány lánc. A sorokhoz érek, meleg a tapintásuk, meleg, mint az embereké…
Megakad a szemem a legutolsó két szón: Willow Fawcett. Beszédes név, rohan át az agyamon, a szülei biztosan kreatív emberek. A fűzfa, a lidércfény… és ekkor beugrik a tulajdonos is. Persze, láttam már a polcok között sokszor, de olyan idegennek tetszett, nem mertem megszólítani, pedig azonos az érdeklődésünk. Willow azonban egy másik világban él, azt beszélik róla, sötét dolgokra képes, ha valamit elhatároz… nem tudom. Nem ismerem, és valószínűleg nem is fogom.
- Will’o’Wisp… - suttogom magam elé, talán mert kíváncsi vagyok, hogyan gördül a nyelvemen a szó – „Psszt, csukd be szemed/Legyen biztos lépted/Rád vár mocsár peremén/A nem alvó Lidércfény.”
Gyermekkorom egyik meséjében szerepelt a borzongóan zengő kis dal, meg is lepem alaposan magam, hogy emlékszem rá. Már épp tovább akarnék lapozni, mikor elér a rettegés, amelyet talán azok is átélnek, akik valóban szembenéznek a mocsárban kísértővel. A fejem mintha kettényílna, őrjítő erővel súlyt le a fájdalom – kicsúszik a kezemből a könyv, de inkább csak sejtem, mint látom is. Szorosan ölelem magam, kicsordul a könny a szememből, forrón szántja fel az arcomat: egy lépcsőt látok, és az alján heverő, kicsavarodott testű alakot. A kín áthúzza magát a nyakamon, a gerincemen, mintha én zuhantam volna a mélybe Willow helyett. Felismerem a tekintetét, amellyel máskor a sorok között lépked, most a plafonra mered, könnyekkel teli.
Véget ér a kép, amilyen hamar érkezett. Felkavarodik a gyomrom is… túl élénk a fantáziám, a rémálmoktól már hallucinálok is. Biztosan beteg vagyok, lázas, azért érzem a sír jeges fuvallatát még a napsütésben is… Felmarkolom a kötetet, hanyagul lifeg az ujjaim között, de nem számít, futásnak eredek a kastély felé, a Gyengélkedő felé, a megoldás felé… lennie kell, meg kell mentenie… fáj… megőrülök.
A part mentén hirtelen egy fekvő diákba ütközöm, aki háton fekve figyeli a felhőket. Megtorpanok, de a lendület nem csitul el olyan könnyedén. Hallom, ahogy hozzám szól, de sejtem, hogy legjobb esetben is mellette fogok landolni.
- Három galleon a szökési terv, egy galleon a tanácsadás.
Keményen fékezek, így valóban nem esem rá, ellenben közvetlenül mellette zuhanok térdre – a könyv kicsúszik a kezemből, a könnyek pedig tovább folynak. Halkan szipogok, mert ugyan rettenetesen meg vagyok ijedve, kizökkent, hogy épp abba futottam bele, aki szerepelt a látomásomban: Willow Fawcettbe.
- Én… én figyelmeztetni akarlak! – szólalok meg, hangomat még mindig átjárja a zilálás – Vigyázz a lépcsőkkel, mert… baj lehet belőle.

          Átváltoztatástan, bájitaltan és bűbájtan. Mára ezek a tantárgyak azok, amiket feltétlenül el kell kezdenem átnézni. Már nincs annyi időm az RBF-ek előtt, mint néhány hónapja vagy néhány éve. Be kéne szereznem néhány dolgot, hogy gyakorolhassak is, ne csak az elméletet olvasgassam át.
Leérek a tópartra, leveszem a talárom, és leülök a fűbe. Szerencsére szép napos idő van, a diákok többsége mégse az iskola udvarát választja tanulási helynek. Kiveszem a táskámból a bűbájtant, és olvasni kezdem. Különösen odafigyelek a felsőbb évesektől kapott jegyzetekre az oldal szélén, és a könyvtárban talált könyvekből a saját jegyzeteimre. Ezek szinte többet érnek, mint az egész könyv.
          Pont akkor nézek fel a könyvemből, mikor egy lánycsoport hald el mellettem. Némelyiküket ismerem, ezért biccentek feléjük, mire suttogás kerekedik köztük. Nem tudom, mi ennek az oka, de biztos nem az, hogy többüknek is adtam már tanácsot azzal kapcsolatban hogyan tudnák kilógni az iskolából éjszaka, hogy ne vegyék észre őket. Persze nem egyszerre, és nem vagyok biztos benne, hogy tudják egymásról, mit csinált a másikuk. Figyelmem újra a könyv felé fordítom, de nem szabadulok az érzéstől, hogy figyelnek. A lánykoszorú már rég elhaladt mellettem, ők biztos nem lehetnek.
          Becsukom a könyvet és magam mellé helyezem. Amennyire tudok, körbenézek, de nem látok senkit, hacsak nem a fák között bújt meg. Megfogom a pálcámat, és felállok a helyemről.
          - Gyere elő, ha akarsz valamit.
          A jobb oldalamon a fák között mozdul valami. Illetve valaki. Mikor már vagy két perce határozottan figyelem az illetőt, úgy dönt, hogy kilép a takarásból. Bár, talán inkább az ennek az oka, hogy körülöttem kiürül a part. Már abból tudom, hogy mit szeretne tőlem, ahogy közeledik felém. Elrakom a pálcámat, és csak két dolgot kérdezek. Megcsillan a pénz a napsütésben, ami határozott válasz a kérdésemre. Kiveszek a táskámból egy pergament, és leírok rá néhány fontos információt, ami még a legostobább embereket is rávezeti a megoldásra.
          Visszaülök a taláromra, és előveszem a „Non-verbális beszéd” című könyvet, amit korábban vettem ki a könyvtárból. Hasznos könyv, bár mostani tapasztalataim alapján, már ráférne egy újabb kiadás, néhány módosításnak köszönhetően. Már az utolsó fejezetnél tartok, amit hamar be is fejezek, ezért visszarakom a táskámba a kötetet. Eldőlök a taláromon, karomat a fejem alá helyezem, így figyelem kicsit a tiszta kék égen néha átúszó felhőket. Tényleg szerencsések vagyunk, hogy hétvégére ennyire jó idő lett.
          Lehunyom a szemem, elképzelem magam előtt a jövőmet, ami nem létezik. Pontosabban, nem elég tisztán, és ez a jövő inkább láncra köt. Apám és a fivéreim árnyékában élni nem éppen leányálom. Tehetek én akármit, mert már születésem pillanatában elkönyveltek valamilyennek, amilyen nem is vagyok, de már nem érdekel. Pont mielőtt elaludnék, egy árnyék vetül rám.
          - Három galleon a szökési terv, egy galleon a tanácsadás.
          Ez a két lehetőség van, más nincs. Vagy nagyon kivételes esetekben jönnek hozzám tanulással kapcsolatos tanácsokért. Egyébként, ha eltűnnék az iskolából, az se biztos, hogy feltűnne valakinek. Lehet ezt kéne tennem, ha másért nem, hogy kiderüljön, tényleg így van-e ahogy gondolom. A válasz helyett azonban egy huppanást hallok, mintha elestek volna mellettem. Kinyitom a szemem, és egy ismerős arcot látok mellettem térdelni. Ha jól emlékszem a könyvtárban látom mindig. Mi is a neve? Mi is a neve? Két hete volt, mikor mögötte álltam a sorban Madam Czvikkernél. Milyen nevet is mondott?
          - Minden rendben, Lutece?
Kérdésemre egyértelmű a válasz, nincs jól. Ezt még az is meg tudná mondani, aki vak vagy kicsit gyengébb elméjű. Mégse azt a választ kapom, amire számítok. Csak valami hadoválást figyelmeztetésről meg lépcsőkről.
          - A Roxfort tele van lépcsőkkel. Mi a fenéért kéne vigyáznom velük?
Olyannyira, hogy ha akarnám se tudnám kikerülni őket, repülni pedig nem tudok megtanulni seprű nélkül.
          - Mégis honnan veszed ezt a sületlenséget? Valaki megbízott vele, hogy ijessz rám?
Nem valami bátor emberre vall, ha egy ilyet küld maga helyett. Biztos van néhány ellenségem az iskolában. Sohasem zárkóztam el egy jó kis bunyó vagy párbaj elől, de ezt a gyávaságot nagyon utálom.
          - Ki küldött?
          Nem mintha számítana, ha most nem tudom meg azonnal a választ, úgyis kiderítem valahogy. Elszakadok könnyes arcától, és az iskola falait kezdem figyelni. Mindenki, akinek valamilyen formában segítettem már, egyben a kémem is lett. Hollóhátas, hugrabugrás, mardekáros és griffendéles, nem számít melyik házból való, meg fogom találni.

A torkomra illesztem a kezem, kitapintom a dübörgő pulzusom a verítékben úszó bőr alatt – hidegnek tűnnek az ujjaim, ami csak erősíti bennem az iménti utóérzést. Willow nyilván teljesen őrültnek néz, nem is hibáztatom érte, de meglepő következtetésre jut.
- Nem, én nem… soha… nem tennék ilyet… - zilálok tovább, a görcs csak lassan enyhül – Senki.
Lázasan kutatok valami épkézláb magyarázat után, amivel kivághatnám magam, de sosem voltam ügyes ilyenekben: könnyebb volt kideríteni, hogy hazudok, mintha az arcomra lenne írva. Rögtön megbánom, hogy megszólaltam, ideértve azt is, hogy egyáltalán megszülettem. Ebből a helyzetből nincs értelmes kiút, és habár már nem ártana a nem is létező híremnek az eset, tudom, nem futhatok most csak úgy el magyarázat nélkül.
- Én… a nevem Leon. – kezdek bele a végtelenül ügyetlen beszélgetésbe – A lépcsőkön történhetnek… balesetek, főleg a régi, eldugott helyen lévőkkel. Időnként életre kelnek, és olykor, ha nincs ott senki… bármi történhet.
A szavak legalább olyan iszonyúan vérszegénynek tűnnek számomra is, mint ahogy Willownak. Már így is épp eléggé benne vagyok az egészben, talán a legjobb lenne kiböknöm az igazságot, amitől nem lennék kevésbé ijesztő, de nem gabalyodnék a saját mondókámba.
- Jó, rendben. Azt hiszem, láttalak. Lezuhantál, és senki sem segített. Az egyik titkos pincelépcső az, talán.
Hiába kezdek megnyugodni, a látomásomról beszélni továbbra is rémisztő – annál is inkább, mert tudom, mivel jár együtt. Egyedül a testvéremmel osztottam meg a lázálmaimat, de ő arra következtetett, biztosan kimerült vagyok, esetleg túlhajszolt. Willow Fawcettől semmiképp nem várhatok ilyen udvarias és tapintatos véleményre, és ha a véletlenek nem sodornak épp az útjába, soha eszembe sem jutott volna lerohanni őt a figyelmeztetéssel. Már késő persze, tudatosul bennem, így a legtöbb, amit tehetek, hogy letörlöm az arcomat a talárom ujjával, megigazítom a nyakkendőmet… nem reménykedek abban, hogy visszacsinálhatom a rossz benyomást, de valahol eltölt egy apró kis magabiztossággal a tollászkodás.
- Tudom, hogy hangzik mindez… de tényleg senki nem küldött. – ültem föl kissé összeszedettebben – Ez egyfajta… megérzés. Következtetés. Nem, inkább megérzés.
Nagyjából annyira lehetek meggyőző, mintha azt próbálnám bebizonyítani, hogy én vagyok az eddig mélyen titkolt ikertestvére. Talán még ez is hihetőbb annál, mint amit zavaromban kavartam itt, főleg, mert én magam sem találom a pontos szavakat a jelenségre: nem látom a jövőbe, ez lehetetlen, de miért lenne egy betegség hallucinációjának pont ő a főszereplője, mikor nem is ismerjük egymást? Ha az arcára nézek, már több minden is eszembe jut, többek között az, hogy a testvérem többször is elismerően nyilatkozott róla… ebbe nem megyek bele.
- Te vagy az, aki ismeri a titkos alagutakat, ugye? – kérdezem jobb híján – Talán nem mindegyik biztonságos. Időként hajlamosak beomlani a rossz szerkezet és a nyomás miatt. Van, hogy feléled a beléjük épített mágia, és szeszélyessé válnak tőle. Tavaly télen megtörtént az északi torony egyik mellékfolyosójával is, persze azt mondták mindenkinek, hogy baleset volt, mert nem ismerhetik el, hogy nem értenek mindent az épülettel kapcsolatban.
Legszívesebben azonnal a számra vágnék, megállítanám magam a monológ előtt, de úgy csúszik ki a kezeim közül a lehetőség, ahogy valószínűleg a józan eszem is. A legrosszabb rémálmaim egyike valósul meg épp ezzel a szociálisan hátrányos szituációval, én pedig, ha lehet, tovább rontok rajta – nem hiába, mindig idegennek találtam a szükségesen kívül történő beszélgetéseket. Willow több ponton kényszerít arra, hogy átlépjek a szokásaimon: önként kezdeményeztem, figyelmeztettem és most még szövegelek is neki. Bármennyire zavarba ejtő is ez, el kell ismernem, hogy egyik sem sűrűn történik meg iskolai pályafutásom alatt.

          A kastély falairól újra rá emelem tekintetem. Hazudozónak ne menjen el, mert nagyon rosszul csinálja. Vagy ha nem hazudik, akkor a gyengélkedőre kéne mennie, mert valami más baja van. Valami olyan, amiről talán jobb is, ha nem tudok.
          - Senki?
          Kicsit úgy hangzott ez a kérdés, mintha éppen leharapni készülném a fejét. Csak úgy nem talál meg senki egy kis bájcsevej miatt. Nem mintha ezt bájcsevejnek lehetne hívni. Egyelőre enyhítek a gyanakvásomon, és meghallgatom, mit szeretne, talán csak ügyetlenül próbálja előadni a kérését. Végül is, nem ez a legrosszabb bemutatkozás, amivel eddig találkoztam, csak kicsit… más.
          - Leon, oké – nyújtom felé a kezem.
          Most már legalább tudom a keresztnevét is. Aztán abban a pillanatban megdermedek, ahogy folytatja a mondandóját. Azt hittem… Próbáltam abba a tudatba ringatni magam, hogy a lépcsők csak egy esetleges beszélgetési kezdeményezés volt, de látszólag nem tágít ettől. Kiráz a hideg a dologtól, ezért visszahúzom a kezem. Honnan tud a pincelépcsőkről? Nem, az eldugott helyen lévő lépcsők, még nem jelentenek egyet a pincelépcsőkkel.
          - Szerintem menj el a gyengélkedőre. Az előbb biztos beverted a fejed, mikor elestél.
          Lassan, mintha kezdene megnyugodni, legalábbis az egyre szabályosabb légzése erre enged következtetni. Egyébként is lassan indulni akarok Roxmorsba, van ott egy találkám valakivel, aki tudna segíteni nekem szóval jobb lesz, ha összeszedem a holmim. Felkapom a táskámat, felveszem a talárom, és elindulnék a klubhelyiségbe, hogy onnan menjek tovább, de aztán megdermedek. Megint.
          - Honnan tudsz a pincelépcsőkről?
          Hangom ezúttal olyan sötét, amennyire csak lehet. Nem az zavar, hogy talán kitalálta mit csinálok ma délután, az lehet véletlen is, ha eljutott hozzá a hírem, de honnan tudhat ténylegesen a pincelépcsőkről? Mindenkinek titokban kell tartania az információt, mert ha valaki pletykálni kezd, akkor könnyen kicsúszhat az irányítás a kezemből. Vájunk… Mi az, hogy látott? Látott lezuhanni a lépcsőkről? Megőrült?
          - Igen, én vagyok az, és nem kérek a tanácsaidból. Megőrültél. Lehetetlen, hogy láttál volna a lépcsőkön, főleg mikor még meg sem történtek. Egyszer sem. Egyébként én is hallottam arról a balesetről – lassan fordulok vissza felé. – Egy átok miatt omlott be az alagút.
          Igazából csak tippelek, nem voltam ott. Életveszélyes alagutakat nem szoktam kiadni, és rendszeresen bejárom őket, hogy tudjam mennyire biztonságosak. Délutánra is egy régen használt, de akkor még jó állapotban lévő alagutat választottam. Ugyan mindig mondom, hogy ezeket az utakat csak saját felelősségre használják, de mégis valamennyi felelősséget vállalok értük.
          - Na, idefigyelj – lépek vissza hozzá. – Te tényleg teljesen dilis vagy. Akár küldött valaki, akár nem, ha eljár a szád erről a dologról, azt nagyon megbánod!
          Még hogy leesek a lépcsőn, és majd úgy megsérülők, hogy… Hogy… Áh, nem hiszem, hogy meghalnék. Nem olyan kegyes a sors hozzám. A családomnak úgyse hiányoznék, ahogy eddig is csak egy púp voltam a hátukon.
          - Menj el a gyengélkedőre, és ne is gyere ki onnan, amíg ki nem verik ezt az ostobaságot a fejedből. - Mutatóujjammal hozzáérek a homlokához, és kicsit meglököm. – Engem pedig hagyj ki ebből az egészből, és legfőképp hagyj békén!
          Fogalmam sincs, honnan veszi ezt az egész sületlenséget. Remélem csak álmodta, mert ha nem, akkor nagy bajok lehetnek vele. Mondjuk, eleve nem értem, miért álmodna velem egy olyan valaki, akit eddig maximum a könyvtárban és a nagyteremben láttam. Elindulok a kastély felé, elég határozott léptekkel ahhoz, hogy jelezzem, nem kérek belőle többet. Egyébként is, az elsők között kell ebédelnem, hogy az utolsók között vacsorázhassak. A kettő közötti idő pedig pont elég arra, hogy megforduljak Rosmortsban. Még az a szerencse, hogy ott is óvatosan szoktam közlekedni, így elkerülöm az esetleges találkozásokat a tanárokkal.

[Mi volt ez az egész?]

Willow

- Senki.
Lassan válaszolok a talán nem is kérdésére, lecsúszik a torkomon a frusztráció, mint egy emészthetetlen falat, egy apró kő, amely megakasztja a rendszert. Talán nem kellene ekkora jelentőséget tulajdonítanom egyetlen szónak, mégis, mintha ezernyi jelentése lenne, ezernyi következménnyel. Willow roppant dühös, erre rátettem bőven a szerencsétlenkedéssel is, az arcom a sápadtság fehérségében fürdik a szikrázó tekintete előtt.
- Köszönöm. – ragadom meg a kezét, halványan megrázom. Határozott vagyok, mint egy haldokló a halálos ágyán, mint a járni tanuló gyerek, biztos nem kerüli el a figyelmét az erőtlen mozdulat, de hát ez vagyok én.
- Szerintem menj el a gyengélkedőre. Az előbb biztos beverted a fejed, mikor elestél.
Egy pillanatra azt hiszem, megúsztam az egészet, ezzel elintézzük az intermezzót, nem lesz kínos egymás mellett létezés még pár évig, de ez csalfa reménynek bizonyul. A lépcsőkkel igazán beletaláltam a közepébe, az eddigi mérséklődő hangulat a semmi martaléka lesz, ahogy hangot adok az aggályaimnak.
- Én… - kezdek bele, de letorkol a haragja, elsöpör az indulat – Nem tudom. Talán tényleg kezdek megőrülni. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, de… annyira ijesztő volt. Tudom, hogy nem vagyunk barátok, vagy ilyesmi, de jobb lenne, ha nem mennél le oda.
Elszorul a torkom, nem folytatom a magyarázkodást. Willow fölöttem áll, a kitörni készülő vihar hevülete sugárzik róla, és legszívesebben elbújnék, elrejtőznék a válasza elől. Nagy nehezen mégis felállok, a kézremegésem zsebre teszem, megpróbálok partner lenni, legalább a beszélgetésben. Szörnyen szánalmas látványt nyújthatok, fogalmam sincs, kit akarok becsapni, de az emlék nem fakul, és inkább nézzen le, vessen meg, minthogy igazam legyen.
- Nem fontos, hogy én mi vagyok. – sóhajtom – Mondtam már, hogy nem küldött senki, és soha nem mondanám el senkinek.
A közöny álarca lifeg az arcomon, biztos vagyok benne, hogy nem hiszi el ezt sem, de ahogy elmúlt a pánikom, már magam is nevetségesnek látom az iméntieket. Nagyon rossz döntés volt megosztanom vele a lázálmomat, ettől kezdve elkerül majd. A társaim azt hiszik, rideg és számító vagyok, eggyel több vagy kevesebb már nem fáj. Elém lép, magasabb nálam, külső szemlélőnek biztosan éles kontrasztot alkothatunk: a bátor, sötét hajú mardekáros, és a gyáva, színtelen hollóhátas.
- Rendben, talán tényleg nem vagyok normális… - suttogom, de hallja a szavakat a közelség miatt – De igazam van. Veszélyes, amit csinálsz, körültekintőbbnek kellene lenned.
- Menj el a gyengélkedőre, és ne is gyere ki onnan, amíg ki nem verik ezt az ostobaságot a fejedből.
Ujja a homlokomhoz ér, meglök vele – az eltaszítás megszokott barát már, ez azonban magában rejt némi burkolt fenyegetést is. A szavai éle nem sebez meg, bőven elég lehangolt és borúlátó vagyok e nélkül is, elfáradtam a saját rémképeim ringatta tudatban. Minden mindegynek látszik, elvégre biztosan épp most őrülök meg, ezek a hallucinációk valami sötét kezdetét jelzik, és én már nem értek semmit.
- Engem pedig hagyj ki ebből az egészből, és legfőképp, hagyj békén!
Magamra hagy, a lépéseit utolérni pedig csak futással lenne lehetséges. Figyelem a távozó alakját, aztán a földre bámulok, a legyőzöttség érzésével. Ha tényleg csak álmodtam, miért gyötör most a bűntudat? Ha mégis megvalósul, miért rossz ez…? De nem, a jövőt látni képtelenség, nem valósulhat meg, hiszen folyton befolyásolják a döntések.
Megragadom a könyvemet, a legteljesebb depresszióban indulok a kastély felé, a távolban még kivehetem a mardekárost, akinek az igazával nem tudnék vitatkozni. Rettenetes, ijesztő lény vagyok, a kitaszítottságom oka pedig örökre titok marad, hiszen kinek beszélhetnék róla, ki akarna megérteni…?

A Gyengélkedőn ébredek, órákkal később. A javasasszony úgy ítélte meg, kimerült vagyok, ez okozza a rohamokat, ágynyugalomra ítélt, és a kezembe nyomott egy bájitalt. Örömmel kortyoltam ki az utolsó cseppekig, és bevallom, nem bántam volna, ha örökre csukva marad a szemem utánuk.
Az ágyam mellett Rosa áll, egyszerre tűnik aggódónak és idegesnek is. Talán nem tudom megkülönböztetni a két érzelmet egymástól?
- Mi volt ez az egész? – kérdezi csendesen, mikor kinyitom a szemem – Beszélni akartál velem, aztán összeveszel Willow Fawcettel, és eltűnsz. Mi történt?
- Honnan…?
- Hagyjuk ezt, tudod, hogy jobban informált vagyok nálad. – egy széket húz mellém – Láttalak a parkban, ahogy azt is sokan látták, ahogy beszéltek, végül elviharzik. Történt köztetek valami? Nem tudtam, hogy szoktatok beszélni.
- Nem szoktunk. Nem ismerjük egymást igazán. – felülök magam is – Azért érdekel, mert tetszik?
- A külseje most teljesen mellékes, - jegyzi meg cinikusan – hacsak nem innen fúj a szél. De segíteni akarok, szóval akár őszinte is lehetnél velem.
- Az vagyok! Nem ismerem őt, most beszéltem vele először! Rosa, figyelj, azt hiszem, kezdek megőrülni… láttam a testét, miután lezuhant egy lépcsőről!
Arra számítok, hogy a testvérem ezek után főképp rám borítja a kérdéseinek végtelenét, de ehelyett felvont szemöldökkel emészti a kifakadásom. Vonásai nem árulják el, mire is gondol pontosan, de már az is megkönnyebbülést hoz, hogy nem vágja rá egyből: tényleg megbomlott az elmém.
- Mint egy látomásban? – kérdezi halkan, hangjában megérteni vágyás bujkál.
- Igen… de nem olyan volt, mint egy álomban, ahol valószínűnek tűnik minden, de homályosnak is. Éreztem a fájdalmat, e-eltört a nyaka, azt hiszem. Ide akartam jönni, hogy valamit mondjanak, mert ez az egész őrület, nem igaz, de belebotlottam, és szólnom kellett… hogy vigyázzon.
Rosa feláll, elsétál mellőlem az ablakhoz. Percekig egyikünk sem töri meg a csendet, én a felkelés apró mozzanataival piszmogok, míg ő csak kifelé bámul, karba tett kézzel, a merengésbe merevedve. Hamarosan elindulhatunk, a kora esti levegő üresen járja át a folyosókat, amin végighaladunk, egyetlen szó nélkül. Frusztrál a hallgatagsága, de tudom, épp elég zavaros a mondandóm, nem ronthatok rajta még a türelmetlenséggel is. Önkéntelenül is elkísérem a hálókörletéig, és ő csak a portré előtt dönt úgy, hogy válaszol.
- Leon, figyelj rám. Nem tudom, mit láttál, vagy, hogy mi is ez pontosan, de nem mehetsz oda emberekhez azzal, hogy meg fognak halni. Talán hiszek neked, talán nem, minden olyan bizonytalan, képlékeny, de abban biztos vagyok, hogy rossz ötlet volt megosztanod vele. Szerintem borzalmasan fáradt lehetsz, és ismered a véleményemet apáék viselt dolgairól, szóval, ha rám hallgatsz, kipihened magad, és elkerülöd Fawcettet. Nem lenne jó, ha az ellenséged lenne.
- Rosa, hidd el, ezt szeretném a legkevésbé, de már megtörtént a baj… hangokat hallok, ízeket érzek, olykor meleget, hideget, gondolatok ébrednek bennem, amelyek nem az enyémek… ez mind szörnyű, de semmi ahhoz képest, mint amit az a kép okozott! Nem számít, megtörténik e, van rá esély, és ha csak emiatt is óvatosabb, már nyertünk vele.
- Lehet, de ez nem így működik! – csattan fel végül – Ez ijesztő és rendellenes, Leon, ne akard most kitalálni, hogy ez jövőbelátás volt! Egyikünk sem tudja, teljesen érthetetlen, és lehet, hogy én jót akarok neked, de honnan tudhatnád, hogy mások nem használják ki ezt a jóhiszeműséget?! Felejtsd el az egészet, ne törődj vele, vagy bánom is, mit csinálsz, úgyis mindig okosabbak vagytok nálam!
Feltárul a portré a jelszóra, a húgom dühösen bemászna, de még a elsiető hátamnak utána szól:
- De bármi is történik, ne keresd meg őt! Jó éjszakát, Leon!

Napok telnek el, talán egy hét is, én pedig olyan erőszakkal kapaszkodom a normális látszatába, mint a fuldokló a legvégső kézbe – jegyzetelek az órákon, tanulok a szobánkban és nem szólalok meg, ha nem muszáj. Nem különbözik ez a hétköznapi életemtől, úgy mozgok a diákok között, mint egy idő előtt létrejött kísértet, anyagtalanul és súlytalanul, a néha elmormogott beszélgetések nem szilárdítják meg a testemet. Talán ennek köszönhetően nem álmodom újra szörnyűeket, kifakulnak az eddig ostromló érzékszervi csalódások is, a nyolcadik nap estéjén pedig azzal a tudattal teszem le a befejezett könyvet a könyvtár polcára, hogy átlendültem a megmagyarázhatatlan őrületen.
A pálcákról szóló rövid értekezést nyálazom épp át, mikor a sorok közül feltekintve Willow suhan át a helyiségen, hogy aztán eltűnjön egy részlegen. Visszasüllyedek a betűk közé, igyekszem láthatatlan lenni, bár arra jutok, mindenképp szerencsésebb lenne távozni. Sóhajtva felállok, kikölcsönzöm a kötetet, és már a folyosón ballagok, mikor a lehető legélénkebb rémület tör rám. Izgatottá válok, az ereimben lüktet a vér, mintha futottam volna, a számban a vér íze bukik fel. A falnak dőlök, hasogat a fejem, és a hideg érzetével a homlokomon állapítom meg, hogy amitől annyira féltem, újra bekövetkezett: olyan dolgok kerítenek hatalmukba, amelyek rajtam kívül állnak.
Becsukom a szemem, de nem hallucinálok, nem vetít a képzelet képeket elém, csupán a szívdobogást hallani, a menekülés sikeressége után lassan lankadó pulzust, a hevület dobogását a fülben. Nincs itt rajtam kívül senki, aki láthatná az aktuális rosszullétem, és ezért roppant hálás vagyok. Rettenetes belegondolni, mi lenne, ha mondjuk Willow épp erre indult volna vissza a hálókörletébe…
- A francba is, ez a járat sem biztonságos már! – mozdulnak az ajkaim – Szólnom kell nekik, hogy ne használják, ha nem akarnak Roxmortsban az aurorok karjaiba sétálni!
Teljes pánikban csapom a számra a kezemet, az imént kihozott könyv nagyot csattan válaszul a padlón. Ezek nem az én szavaim, ahogy az agyamon átsejlő, szürke kövekkel elrejtett járat sem az én emlékeim közé tartozik. A futástól kipirult arc, a fáradtság, a megmenekülés lávaszerű eufóriája: mind egy vakmerő mardekáros sajátjai, talán azé, aki most is engem figyel, hiszen a balszerencse kegyeltje vagyok. A félhomályban nem tudom pontosan kivenni a személyét, de nálam valamivel magasabb, a haja sötét… én pedig hiába vagyok újra önmagam, az imént megint olyasmit éltem át, ami nem az enyém.

          Lassan egy hete, hogy belebotlottam Lutece-be. Nem is értem mit gondolt, mikor letámadott azzal. Nem is lett semmi bajom, és másnak se. Szerencsére azóta se láttam, pedig a nagyteremben elég nagy volt az esély rá, és remélem, ez így marad még egy jó ideig. Kicsit szorult ugyan a helyzet Roxmortsban, de nem annyira vészes. Ha nyugton maradnak az emberek pár napig, akkor nem lesz semmi probléma. Egyébként is megüzentem mindenkinek, hogy mindenképpen szóljanak, ha ki akarnak menni a kastélyból valamelyik alagúton keresztül.
          Úgy tűnik, hogy az RBF-ek és a RAVASZ-ok közeledtével ez a két évfolyam egyre jobban kiesik, a kicsik pedig a figyelmeztetések óta nem mernek lépni. Hogy ennek köszönhetően nőtt meg a büntetések száma vagy másnak, azt nem tudom. Mindenesetre örülök, hogy egy kicsit elterelődik a figyelem, a tanároknak feltűnt, hogy egy-egy diák eltűnik néha napközben vagy éjszaka buktak le a visszajövetelnél.
          Most a könyvtárban vagyok, visszahoztam egy könyvet és egy másikat akarok vinni helyette. Nem hiszem, hogy szükségem lenne ismétlésre, de azért átnézek néhány alapvető átváltoztatási bűbájt. Jobb, ha mindenre fel vagyok készülve. Így is mindenki a nehezebb tananyagokra készül, hogy aztán a legegyszerűbb legyen az, ami elgáncsolja. Az egyik polc mellet elhaladva kiráz a hideg, amitől megtorpanok és visszanézek. Talán csak egy szellem volt az, amely éppen áthaladt a polcokon, mert embert nem láttam. Leemelek még néhány kötetet, majd Madam Czvikker keresésére indulok. Egy másik sor előtt haladok el, mikor megint kiráz a hideg. Ezúttal nem fordulok meg. Nem fogok örökké a szellemek után kutakodni csak azért, mert kiráz a hideg.
          - Ezúttal ennyi lenne?
          - Igen – nézek végig a könyvkupacon. – Illetve nem. Van még valami, azonnal visszajövök.
          Elrohanok az alapszintű gyógyító varázsigéket tartalmazó könyvvért. Akármikor jól jöhet még. Ha jól tudom, a többségét majd csak később tanuljuk meg, de biztos lenne már néhány alap varázslat, amit el tudnék sajátítani. Besüllyesztem a könyveket a táskámba, és elindulok a klubház felé. A folyosón látszólag nincs senki egyetlen görnyedő embert leszámítva. Lépnék felé, mikor meghallom a szavakat, amitől a víz is kiver. A hang pedig letagadhatatlan. Lutece görnyed a földön.
          Nem mozdulok a félárnyékból, ahol éppen állok. A legközelebbi fáklya messze van tőlem, ezért nem láthatja rendesen, hogy én vagyok az. Remélem, hogy nem látja rendesen. Mindenesetre elmenni már nem tudok mellette feltűnés nélkül. Nem is akarok. Szerencse, hogy nem hallotta más rajtam kívül, mert abból óriási botrány lenne. Odamasírozok hozzá és megállok előtte.
          - Teljesen meghibbantál? Mégis hogy jutott eszedbe a folyosón erről beszélni? Nem megmondtam, hogy tartasd a szád?
          Mintha az egy héttel korábbi önmaga nézett volna vissza rám. Holt sápadt volt, és mintha minden porcikájában remegett volna.
          - Mi bajod van, de most komolyan? Nem akarom elhinni, hogy nem vagy képes felfogni azt, amit mondok. Menj már el a gyengélkedőre és kúráltasd ki magad ebből a nyavalyából.
          Már nem tudom eldönteni, hogy haragudnom kéne rá, vagy inkább sajnáljam. Azt viszont biztosra tudom, hogy ha legközelebb összefutok vele, miközben ilyen állapotban van, saját magam fogom felvinni a gyengélkedőre, és megkérem Madam Pomfrey-t, hogy csináljon vele valamit. Ledobtam a táskámat a könyvekkel, amik a súlyuk miatt csattantak egyet a padlón, nem messze a guggoló kezétől. Azért nem fogom csak úgy itt hagyni a folyosón. Legalább azt megvárom, amíg valaki nem jön erre, és majd akkor rásózom az illetőre. Addig is garantálom magamnak, hogy senki olyan nem fog rájönni a titokra, akinek nem kéne.

Ha eddig nem féltem a következményektől, most ez egyenesen rettegésbe fullad: a megérzésem pontos volt, a folyosói alak Willow Fawcett, illetve az ő roppant mérges kiadása. A legsürgősebben elfojtom a kezem halovány remegését, képzelem, mennyire nevetségesen festhetek itt toporogva, előttem újabb leejtett kötet, arcomon egyértelmű bűnbánat és hideg veríték az iméntiek után. Szeretnék magyarázkodni, elküldeni a fiút, hogy ezúttal ne is vitatkozzunk, ne is lássuk egymást, ne ismételjük meg a korábbit, de ez lehetetlen. Egyrészt megint vert helyzetből indulok, sebes légzéssel és a felismeréstől eljegesedő bőrrel, csatába magával a magabiztossággal szembe. Valamennyire erőt tölt belém ez a gondolat, de nem kerülhetem el, hogy megközelítsen.
- Menj el… - suttogom, és ha nem jönnék mindjárt kínzó zavarba ettől, még nevetni is lenne kedvem – Nem a te dolgod. Magánügy.
Ez olyan érvelés volt, amilyet a puskacsővel szembenéző vad adhatna elő a fölötte tornyosuló vadásznak. Nagyot nyelek, csillapodik a dübörgő pulzusom, valamelyest ki is húzom magam, de ezzel csak a halottfehér arcom kerül a fölöttem égő fáklya fényébe: az űzött vadállaté, amely utolsó erejével néz szembe a végzettel. Talán valóban arra lettem rendelve, hogy örökké mások haragjától rettegjek, de nincs az az isten, hogy ezúttal is eláruljam neki a körülményeket.
- Mi bajod van, de most komolyan?
Félek, rémeket látok, talán meg fogok őrülni, tartok tőle, hogy nem hiszel nekem, de attól még jobban, hogy én sem saját magamnak. Mégis, tudom, hogy nem lehetek őszinte, a sötétben, a saját ágyam függönye mögött sem – a jelenségekre nincs magyarázat egyik világban sem, az egész létezésem és életem zsigeri tagadásba tömörödik a gondolatra is, hogy a jövőt látni lehetséges lenne. Willow azonban nem sejti a fejemben játszódó drámát, folytatja.
- Nem akarom elhinni, hogy nem vagy képes felfogni azt, amit mondok. Menj már el a gyengélkedőre és kúráltasd ki magad ebből a nyavalyából.
Hangjából határozottan fenyegetést vélek kihallani, és elsőre talán nem is akarom felvenni a kesztyűt, de ekkor feltűnik valami a sorok között: Willow tart valamitől, amit én hozhatok rá. Természetesen nincs okom ellene tenni, vagy valóban utána járni az ügyeinek, de úgy látom, a lehetőség sem tetszik neki. Ledobja mellém a táskáját, nem messze csattan a kezemtől, de ezúttal nem ijedek meg ettől.
- Képes vagyok felfogni a szavaidat. – eddig is megpróbáltam kitartani, de most fel is állok – De ez az én személyes ügyem. Talán én is jártam már odakint, és talán tudom, miért keresnek fel téged annyian. Sosem gondoltál erre? Azok az utak veszélyesek, ezt talán te sem tagadod.
A hamar jött bátorságom minden szónál foszló hullámokban párolog tova, hogy aztán a végére a látható közönybe érkezzen. Emlékszem még arra a pár percre, mikor azt hittem a nevét olvasva, hogy talán barátok lehetünk, de ez hiú ábránd – ettől függetlenül sosem akarnám, hogy baj érje, és akár elhiszem a látomások jogosságát, akár nem, ez helyes következtetés ilyen járatoknál. Nem ringatom magam abba, hogy az iménti megjegyzéseim feltartják, talán ő azok közé az örökké mozgó, keringő alakokhoz tartozik, akik szeretik a kockázat pezsgő érintését a vállukon, csábító suttogását az ajkaik előtt suhanva, de ez nem ok arra, hogy ne legyen valaki, aki talán csak egyszer figyelmezteti őket a lehetséges következményekre.
- Figyelj, - veszem fel a táskáját a fülénél fogva – ne törődj velem, rendben? Megígértem, hogy nem mondom el senkinek, csak gondold át, amit mondtam.
A szemébe néztem, és még utoljára eljátszottam a kósza kis fonállal, amely a múltkor is a béke illúzióját keltette, és már érzem is a különös rántást a gyomrom tájékán, papírlapok surrogását hallom, mintha körülöttünk repkednének, holott a folyosó üres. Halkan köhintek egyet, egy megnyerőnek szánt mozdulattal a kezébe lököm a táskáját, és még épp az orrom elé tudom kapni a kezemet, mielőtt kicsordul a vér. Döbbent tekintettel bámultam rá, aztán tettem két tétova lépést oldalra, tapogató ujjaimmal a fal biztonságát keresgélve. Az ajkamba haraptam a nyilvánvaló tünetekre, amit csak megkoronázott, hogy a vörös folyadék utat talált magának az állam felé – mesésen festhettem, de nem volt lehetőségem ezzel törődni, ugyanis valahol egy ember őrjöng megkönnyebbülve, és valaki az én hangomon szólalt meg ismét.
- Felvettek! El sem hiszem, felvettek! Ha megtudják, hogy auror leszek… Apa, Miller, Gary és Silas végre meglátják… istenem, tényleg felvettek!
Pokoli jókedvem kerekedett, mintha életem legboldogabb pillanata ért volna el – önkéntelenül is elmosolyodtam, a diadal forrón lüktetett, nevetnem kellett tőle, kellemesen csiklandozott az érzés, holott fogalmam sem volt, kikről van szó. Az eufóriát csak Willow tekintete szennyezte be, így talán ennek köszönhetően rángattam vissza a kicsattanó kedélyemet a színfalak mögé, és még megpróbáltam kereket oldani, de már azzal a biztos tudattal, hogy hiába a vérző orr, a kétségbeesett kapálózás, ezúttal végérvényesen sikerült tanújelét adnom annak, hogy kezdek megőrülni, majd ezzel a lendülettel eltalálnom a mardekáros egy érzékeny pontját is.

          Valami azt súgja, hogy nem kéne itt lennem. Valamiért nem kéne itt állnom mellette, és ezt ő is így látja. Mégse akaródzik elmozdulni innen, mintha attól félnék a szavai ellenére is elárulhat bármi abból, amit csinálok. Ami behálózza az iskolát, és amit titokként kezel a diákok többsége, összeköt minket.
          - Biztos, mert nekem… - folytatnám még, de inkább megvárom, amíg befejezi.
Lehunyom a szemem és elnevetem magam. Ő maga sem hiheti el, amit mondott, hogy ennyire óvatlan legyek.
          - Mindenkiről tudok, aki a járatokon keresztül hagyta el a Roxfortot – suttogom. – Mindenkiről! Ha voltál kinn, akkor saját magadtól, nem tőlem kaptad hozzá az információt. Se közvetve, se közvetlenül. Az utak pedig rendszeres ellenőrzés alatt vannak. Ha valamelyik járat veszélyessé válik, azt lezárom. Ha mégis azt használja az illető, akkor azt csak és kizárólag saját felelősségre. Lutece, ha valaki olyan, mint te nem kotyogja ki a dolgot, nem derülhet ki, érted?
          Nem is értem miért szórakozok még mindig vele. A végén még kikotyogom neki az összes titkom. Talán erre megy ki ez az egész. A rosszullétek, minden csak színlelés. Nem, ahhoz sokkal rosszabb állapotba szokott kerülni. Legalábbis látszatra. De akkor miért nem megy el a gyengélkedőre? Zonkó. Biztos onnan szerzi be az anyagot. Végignézek rajta, és rájövök, hogy két-három dolog keverésével simán el lehet ezt az állapotot érni. Láttam már korábban is RBF előtt álló diákoknál.
          - Nincs mit átgondolnom – veszem el tőle a táskámat, és nincs is értelme tovább itt álldogálnom. – Nem jelentesz semmiféle veszélyt rám nézve vagy arra, amit csinálok. Úgy tűnik nekem abból, amit rólad hallottam, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy tudd a következményeit a tetteidnek.
          Hollóhátasként biztos hamar rájön majd, hogy mi következik, ha mégis eljár a szája. Bár, akkor már nekem mindegy lesz, de egyszer úgyis elhagyja a Roxfort falait, akkor pedig nem védi majd meg semmi. Hátat fordítok neki, minél előbb magam mögött akarom hagyni ezt a helyet, ezt a szituációt és ezt a fiút. Örökre. Alig lépek két lépést, mikor meghallom, amit nem akarok.
          Honnan tud Millerről és Silasról? Garyről esetleg hallhatott, még idejárt, mikor Leon is kezdte a Roxfortot, de a másik kettő? És az auror? Honnan tudja, hogy apa rám akarja erőszakolni az auror képzést?
Kiesik a kezemből a táskám, amivel újfent megkongatja kicsit az üres folyosót. Visszafordulok felé, de kicsit már távolabb áll, mint néhány pillanattal ezelőtt. Arcán letörölhetetlen vigyor és jókedv látszik. Lassan, kimért lépésekkel közeledek felé. Tudni akarom a kérdéseimre a választ.
          - Honnan tudod a nevüket? Honnan ismered a családom? Mit tudsz még rólam?
          Megpróbálom a fal felé nyomni, hogy ne tudjon elmenekülni. Közben belerúgok a földön lévő könyvbe, de kivételesen nem érdekel. Ha ennyi mindent tud rólam és a családomról, az nem lehet véletlen. Ha nem is neki, valakinek biztos oka van arra, hogy ennyi mindent kiderítsen rólam. Mit akar?
          - Honnan tudsz róla, hogy aurornak készülök? Még magam sem döntöttem el végleg.
          Mikor elérjük a falat, két kezemmel közrefogom, hogy még a reményét se adjam meg neki, hogy elmeneküljön. Nem akarom bántani, csak a kérdéseimre akarom megkapni a választ, de erről neki nem kell tudnia. Ezt már nem tudom az őrület vagy Zonkó számlájára írni. Túl sok az egybeesés, és nincsenek véletlenek. Azt még megértem, hogy tud az alagutakról, miért ne követhette volna valamelyik társát, amint az éppen kiszökik, de a családom?
          Hogy levezessem kicsit a feszültséget, beleütök a falba. Ettől persze nem lesz jobb, és még a kezem is vérezni kezd, de a fájdalom eltereli a dühömről a figyelmet.
          - Szállj le rólam, végleg! Nem akarlak többször figyelmeztetni.
          Egyelőre nem mozdulok, azt akarom, hogy világosan megértse, nincs kedvem többet szórakozni vele. Ez az, a legjobb lesz, ha a saját kezembe veszem az irányítást. Megfogom a kezét és a táskámat, a könyvet, mindent ott hagyva a Gyengélkedő felé ráncigálom.

Annak idején, a képeskönyveket lapozgatva én nem mindig azt a tanulásra heves vágyat éreztem, amelyet a szüleim feltételeztek könnyebben kezelhető gyermekükről: a képzeletemben a lapok hősei tovább éltek, szerettek, és olykor, lidérces éjszakákon megelevenedtek. Beteges voltam mindig, gyakran töltöttem meleg takarók és felügyelet alatt az időt, és senkinek nem árultam el, hogy mennyire lenyűgöz és elborzaszt néhány történet, amelyek tanító szándékkal kerültek hozzám, mégis, furcsán valóságosnak hatottak. Közéjük tartozott a mocsaras vidéken szabadon kószáló szellem is, amelyről nem tudni, mik a szándékai… ugyanolyan könnyen fakad nevetésre, mint haragra, és ez a beszámíthatatlanság volt az, ami igazán aggodalommal töltötte el beteges képzeletem termeit.
- Kik… mi? A családod? – kába vagyok, mintha félálomból ébresztene valaki – Aurornak? Te?
Szörnyen fáj a fejem, dacára annak, mennyire jó kedvem van tulajdonképp. Engem is megijeszt ez a váltás, de szerencsére nem jelentkezik a többi tünet, ezen pedig még tudok uralkodni – nem mintha nem lenne épp elég szörnyű így is, amit mondtam. Az aranyvérű családok természetesen jól tájékozottak, olykor sok mindent tudnak a társadalom más tagjairól, de ezt szeretik megtartani maguknak. Hivatkozhatnék erre, de miután tulajdonképp úgy tűnhet számára, hogy megfenyegettem, nem lenne a legszerencsésebb ezt is rádobni a növekvő halomra.
- Ööö, hát igen, fel fognak venni. Igen, biztosan. Biztos büszkék lesznek rád, én is az lennék.
A magyarázat sovány, és álmatag tekintettel bámul ránk – nem kell sok hozzá, hogy Willow haragja félresöpörje. Hogy mondhatnám meg, hogy nem is tudom, a családja mely tagjairól volt szó, mert nem én beszéltem, holott mégis? Ijedten lapulok a falhoz, vészesen közel van hozzám, de nem tudok kibújni, nem tudok elszaladni, csak rémülten húzom magam kisebbre, mint a gyermek Leon, ha szörnyeket vélt látni az éjszakában. Önkéntelenül is eszembe jut a korábbi vonulatom, és a rémálmaim állandó rejtélyes főszereplője, a Will’o’Wisp, a gyerekmesék névvel fedett mumusa. Nem nehéz őt látni benne, nem nehéz ugyanúgy rettegni tőle.
- Én… ne haragudj, nem ismerem őket, tényleg! Mindent megígérek... – ciripelem, de a hangom elveszik a csattanásban, amellyel a falba üt. Vér serken a nyomában, megbabonázva figyelem a sebet, aztán elkapom a tekintetem, nem akarok több okot adni a gyanakvására. A cipőm orrát tanulmányozom, olyan mélyen görnyedve, mintha meg akarnék hajolni előtte – talán öntudatlanul épp ezt teszem, ahogy az ember fejet, majd térdet hajt a természetfeletti előtt. Harapdálom a számat, nem merek felnézni rá, csak a csendes hangú mondóka pörög a fejemben: „Psszt, ne pislog/Ha előtted imbolyog/Mindent sejtvén/Az égő Lidércfény.”
- Szállj le rólam, végleg! Nem akarlak többször figyelmeztetni.
A támadni készülő vadállat nyugalma szállja meg, legalábbis így képzelem, a tekintetem még mindig lefelé mered. Talán abban reménykedem, hogy veszélytelennek ítél és itt hagy, így egérutat nyerek, és elbújhatok, gondolkozván a szavaimról. Most már biztos vagyok benne, hogy megőrültem, nincs rá jobb magyarázat, de ez a helyzet nem alkalmas erre.
Megragadja a kezemet, amit eddig szorosan magam mellett tartottam, és rángatni kezd a folyosón. Az érintése olyan, mintha tűzbe nyúltam volna, a hatására végigrohan a számon az előbbi mosoly. Egy pillanatra kizökkenek, látom az előttem haladót, pontosan úgy, ahogy az imént, csak a folyosó helyett egy alig megvilágított, fák között vezető ösvényen, vállain úti köpeny suhog, és egy pillantást vet hátra: a felnőtt Willow az, keményebb vonásokkal, tekintetében a csalódás ragadja karon az elszántságot, de annyira hirtelen történik minden, hogy levegőt venni sincs időm, kibukkan a valóság a ködből, és kis híja van, hogy nem szólalok meg hangosan, így csak odabent hangzik el: ’Vége van.’ Nem tudom összerakni a történetet, hiányoznak a kirakós fontos darabjai, de az ujjai szorítása indította az egészet, így ettől próbálok megszabadulni. Megpróbálom kirántani a kezéből a végtagot, elkeseredett próbálkozás ez, azoké, akik már tudják, visszafordíthatatlant követtek el.
- Engedj el! – kiálltok rá, a hangom ostorként csattan a csöndben – Ne nyúlj hozzám!
Mintha nyomot égetne a szövetbe a bőre, sosem tapasztaltam még ilyet, de az élmény olyan fájdalmas és élénk, hogy egy életre megjegyzem majd. Nem érdekel az élete, sem a családja, mellékes a haragja, a gyanakvása és a félelme, mert most mindent elsöpör a kényszeres harag, ami feltüzel ellene, és a pánik gyorsan mozgó szárnyain új erőt önt belém. Nem tudom, mi ez, mi okozza, és hogy valóban elvesztettem e az eszem, de már látom, a közelsége kiváltja az összes szörnyűséget, az érintése pedig elemi rémületet hoz elő belőlem, és csak egyetlen dologra tudok gondolni: a menekülésre.

          Mindent megígér, mi? Most már mindegy, nem számít. Akkor is felviszem a gyengélkedőre, ha úgy kell végighúznom a lépcsőkön, akkor is. Eleinte megy is minden, meglepően könnyen, mintha a levegőt markolnám, miközben érzem a kezét. Egy pillanatra megállok, hátranézek, hogy tényleg még mindig húzom-e magam után. Kicsit megrémít a látvány, amitől egy pillanatra elengedem a csuklóját. A szemei olyan homályosak, mintha itt sem lennének, az előbbi vércsík még mindig ott éktelenkedik az arcán. Egy pillanat múlva összeszedem magam, és újra megragadom a csuklóját, majd vonszolni kezdem tovább.
          Nem érdekel, milyen képet vág, nem érdekel, hogy ezzel csak engem akar elrettenteni, vagy tényleg van mögötte valami. Nem érdekel semmi sem, meg akarok tőle szabadulni, végleg. Madam Pomfrey biztos tud tenni majd az ügy érdekében valamit. Még mielőtt elérnénk a lépcsőt, érzem, hogy rángatni kezdi a karját. Megfordulok, és ezúttal egy teljesen másik fiú áll velem szemben. Már nem az az üres tekintetű valaki, aki néhány pillanattal korábban volt, hanem egy teljesen tiszta tekintetű fiú, aki fél. Azok pedig, akik félnek, bármire képesek.
          - Dehogy engedlek. Felviszlek Madam Pomfreyhez. Ott akarok lenni, amikor kimondja, hogy őrült vagy. Ott akarok lenni, hogy tudjam… hogy lássam, amint elvisznek majd a Mungóba, és végre békén hagysz, örökre.
          Olyan elkeseredetten rángatja a kezét, hogy nem tudok jobban rászorítani, hanem kicsúszik. Abban a pillanatban megtorpanok, de nem vagyok elég gyors hozzá, hogy utánakapjak vagy megállítsam.
          - Locomotor mortis! – szegezem rá a pálcám, de elsőre nem találom el.
          Az átok becsapódik mellette a földbe. Nem is baj, talán ennyi is elég, hogy megálljon. Tévedtem, ezért elismétlem az igét, ami ezúttal célba talál. A lendület miatt Leon hasra esik. Lassan, kimért lépésekkel közeledek felé, pálcámat nem teszem vissza a taláromba.
          - Azt mondod, nem árulod el a titkom, de folyamatosan arról beszélsz. Ismered a családomat, de letagadod. Ismered a gondolataim, amik mostanában foglalkoztatnak. Mégis ezek után azt hiszed, hogy majd csak úgy hagylak elmenni? Mi a fenét akarsz tőlem? Ne mondd, hogy semmit, mert nem fogom elhinni.
          Tartom tőle a két lépés távolságot. Csak a lábát bilincseltem meg, a kezei szabadok, akár ő is pálcát ránthat. Bár, abból, amit hallottam róla, inkább az eszével akarna legyőzni hollóhátas létére, nem pedig párbajban. Felveszem a táskámat, és egy közeli ablakba teszem, ha úgy alakul, akkor ne legyen útban. Ki tudja, mi lesz még itt a végkimenetel.
          A lépcsők felől hallok némi hangot beszűrődni, de elkerülnek minket, szerencsére. Így viszont kihaltnak hat a folyosó, még a szellemek sem járnak erre vagy Hóborc. Hóborcot mondjuk lehet, hogy hamar az oldalamra tudnám állítani, ha olyat ígérek neki, ami a kedvére való. Nem, jól van ez így. Ez csak rá és rám tartozik.
          - Ha nem akarod, hogy egy komolyabb átkot használjak rajtad, akkor feljössz velem a gyengélkedőre, önként. Elmondod Madam Pomfreynek, hogy megőrültél, és azonnal kísérjen át a Mungóba. Remélem, onnan pedig soha többé nem jössz ki.
          Ha az kell még én is velük megyek. Biztos akarok lenni belőle, hogy eltűnik a közelemből. Már nem csak a folyosókról van szó, a szabályszegésről, a kis titkomról. A családom se érdekel annyira, mint amennyire a látszat mutatja. Nem, ez a személyem elleni támadás egy formája, amit pedig nem tűrök meg. Lutece, egy életre megjegyzem a neved, bármit csinálhatsz, ezt sohasem bocsátom meg, és ha kell, megkereslek a jövőben és revansot veszek. Nincs olyan magyarázat, amivel szolgálni tudsz, amivel ki tudod vágni magad ebből a helyzetből. Nem, minek bajlódjak a jövővel. Felé fordítom a pálcát, hogy egyszer s mindenkorra elintézzem ezt a dolgot.

- Dehogy engedlek. Felviszlek Madame Pomfreyhez. Ott akarok lenni, amikor kimondja, hogy őrült vagy. Ott akarok lenni, hogy tudjam… hogy lássam, amint elviszlek majd a Mungóba, és végre békén hagysz, örökre.
Hallom a szavait, de a sürgető pánik mindent elborít, az érintése lángoló béklyó a csuklómon. Sosem rettegtem még ennyire létező, megfogható dologtól, a vér dobol a fülemben, és nem tudom felfogni, miért ragaszkodik hozzám.
- Ne nyúlj hozzám! Ez fáj!
 Fortuna egy pillanatra mellém áll, kicsúszom a bilincsből, és megtántorodom. Nem értem elsőre, mi történt, ijedten bámulok rá, de az újra mozduló ujjai magamhoz térítenek, és futni kezdek. Rohanok, mint a puskacső elé szánt áldozati vad, olyan kétségbeesetten és kiszolgáltatva. Sokat elárul a jellememről, hogy meg sem próbálom megátkozni vagy megvédeni magam – épp csak nem tartom oda a másik arcomat, hogy azt is bánthassa. Hidegnek érzem a tagjaimat, sosem voltam elég gyors, esélyem sincs, de talán épp ez a tény sokszorozza meg az erőmet.
- Locomotor mortis! – zendül mögöttem, és már összeszorított fogakkal várom a hatást, azonban ez elmarad. Az átok mellettem csapódik a földbe, és habár egy pillanatra mintha megállna a szívem az ijedtségtől, továbbiramodom. Nem kell már sok, hamarosan emberek közelébe érek, akik megállítják, megbüntetik, megvédenek…
Elbíztam magam, ez lehetett a probléma – a második már eltalál, és a mágia a földre ránt. Még ki tudom tenni a kezeimet, mielőtt az arcom is földet érne, hallani a robajt, amelyet a szűk folyosó ezer színnel visszhangzik. Némán zokogok, a felszabaduló stressz áthullámzik rajtam, és csöndben várom a mesékből megelevenedő fantom lépéseit a hátam mögött. Könyörögni fogok, mert ez vagyok én, nincs a kezemben más lap ennél a szánalmas imádkozásért a végzetnek, hogy ne söpörjön el, ne taposson a sárba, ahogy sokszor tapasztalom. A lehorzsolt tenyeremre nézek, és érzem, ahogy rácsöpög a szememből ömlő könnyek vízesése. Közeledik… értem jön. Felnézek rá a halálraítéltek kétségbeesésével, mert talán csak megátkozott, talán nem ő súlyt le, de a vádak megtehetik helyette, lehet valaki, aki majd hisz neki.
Az alakja szilánkos, akár a jégcsapok télvíz idején. Hideget érzek, kérlelhetetlenül, engesztelhetetlenül átjár valaminek fájdalmas lezárása, és Willow mozaikosra töredezik. Fájdalmasan felsóhajtok, de a látomás felszakadozik, mintha egyszerre lennék odabent és idekint is.
- Nagyon fáj… - suttogom magam elé, figyelmen kívül hagyva a szavait – De egyszer neked is fog.
Felkönyökölök, és rámeredek, a szemem előtt tovább lebeg a fodrozódó valóság, szürkébe mosva az eddig tiszta látványt. Nem tudom, honnan merítek erőt, de az iménti ösztönök most is dolgoznak bennem, és felismerem, nem jön senki, hogy átöleljen, és becsukja a mesekönyvet. A Lidércfény valóban létezik, a képzeletem reális, és nem őrültem meg.
- Nem megyek veled sehova, és te is hallgatni fogsz.
Nem tudok felállni, sem igazán ellenkezni, a pálcámmal pedig igazán nem tudok kárt okozni benne, sosem értettem jól a mágiának az ártó ágához – nem maradt a kezemben fegyver a szavaimon és a következtetéseken kívül. Düh és megalázottság marja a torkomat, és hiába könny és vérfoltos az arcom, a megmaradt büszkeségem utolsó szilánkjait az arcába fogom vágni, ha megközelít. Nincs hová menekülni, nincs kibe kapaszkodni, mert "Az életem enyém/Nyugtalan Lidércfény!” .
- Mit gondolsz, kinek hinnének? – kérdezem, az arcom fagyos, hangom az északi szelet idézi – Én tudok bizonyítékokat felmutatni ellened, téged pedig semmi nem igazol. Melyikre figyelnek majd jobban: a járatokban kúszóra, aki tévedhetetlennek képzeli magát, vagy rám?
Távoli mennydörgést vélek hallani, de olyan burkoltan, ahogy a gyermekek szorítják magukhoz a fényt az éjszakában, a rémjárás idején. Egyedül vagyok, ahogy azokon az estéken, de a most tétje nem a leszidás, hanem a túlélés.
Rám szegezi a pálcáját, hidegnek érzem a levegőt, mintha a felhasadt anyagon túl havazna… a képzelet fájdalmas kis hópelyhei kavarognak körülöttünk, és én biztos vagyok benne, hogy megismertem valami olyasmit, amit eddig nem: a gyűlöletet. Volt, hogy nem hittek nekem, kiközösítettek, ellöktek – de ez más, ez őszinte. Rezzenéstelenül figyelem a Lidércfénnyé torzult mardekárost, készen arra, hogy ugyan csak a magam eszközeivel, de ellenálljak.
- Felejtsük el egymást örökre, Fawcett. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

I'm like a rubber band until you pull too hard,
Yeah, I may snap and I move fast
But you won't see me fall apart
'Cause I've got an elastic heart

          Hallom, hogy mond valamit, de már nem érdekel. Ennek itt akarok véget vetni, örökre. Nézem a lábamnál lévő fiút és egyre csak az jár a fejemben, el kell hallgattatnom. Keresem a megfelelő varázsigét, ami jó lenne ehhez, de az Exmemoriam-et még nem tudom használni. Melyik másik varázslat lenne jó, ha nem is örökre, de legalább a nyárig? Csak annyira, hogy elkerüljön az iskolából a Mungóba. Bármit, csak ne legyen itt. Aztán szép lassan eljutnak hozzám a szavai. Pontosabban az utolsó kicsit magamhoz térít.
          - Miért higgyek neked? Egyszer már azt mondtad, hogy nem kerülsz a szemem elé.
          Az már más kérdés, hogy véletlenül futottunk össze. A Roxfort elég nagy, de nem annyira, hogy két diák véglegesen elkerülhesse egymást. Ha máshol nem a Nagyteremben vagy környékén esélyes, hogy összetalálkoznak. Nem is az a probléma, hogy összefutottunk, az nem számítana. Az a baj, hogy megint olyanokról hadovált, amiről nem kéne. Az alagutakról, a családomról. Miért kell belekeverni a családomat is?
          - Várj, te megfenyegettél? Mi az, hogy nekem is fájni fog?
          Kezdek megijedni ettől a sráctól. Nem ránt pálcát, szorult helyzetben van, és még ő fenyeget. Tennék egy lépést hátrébb, de meggondolom magam. Az esélyét sem akarom megadni neki, hogy esetleg azt higgye, legyőzött. A pálcámat sem fordítom el róla. Tényleg megőrült. Nem, ez már több mint őrület.
          - Milyen bizonyítékod van?
          Várjunk csak, nem is ez a lényeg. Nem lehet bizonyítéka, honnan? Volt már róla szó, hogy illetéktelenek is bementek a járatokon másokkal együtt, de utólag mindig letették a titoktartási esküt. És mindig megtudtam, ha ilyen volt, senki sem tudta elsunnyogni. Ő mégis képes lett volna valahogy rá?
           Nem, valami másnak kell a háttérben állnia. Mitől olyan magabiztos? Miért gondolja, hogy neki jobban hinnének, mint nekem? Csak egy olyan ok van, ami ezt alátámasztaná, és ahhoz igazából bizonyíték sem kell. Lutece, nem csak a kölcsönzött könyvek első oldalán olvastam ezt a nevet, hanem… Hol olvastam még? Hát persze. Az aranyvér ereje biztos ide is elér. Félvérként, ha az iskola legjobbja lennék, akkor sem számítana a szavam egy aranyvérűével szemben. Teszek egy lépést hátrafelé, de nem veszem le a tekintetem róla. Az őrület, ami eddig is bujkált benne, mintha még élénkebben csillogna a szemeiben. Nem ez nem az őrület, ez valami más. A szemem sarkából látok valamit mozdulni.
          - Ne mozdulj!
          Nem veszíthetem el a fölényemet. Nem érezheti, hogy teljesen megváltozott a helyzet. Ez a jeges tekintet, a jeges hang. Még a szőr is feláll a hátamon.
          - Add írásba! Mutasd meg, milyen bizonyítékod van?
          Tudnom kell, mi az. Tudom kell, hol hibáztam, ha tényleg van neki bizonyítéka. Először is, el kell küldenem mindenkinek a vészjelet. Ettől kezdve senki sem mehet ki a járatokon. Addig nem, amíg nem jövök rá a válaszokra. Feloldom a lábbilincselő átkot.
          - Vigyél oda!
          Visszatér a magabiztosságom, hiszen még hazudhatott is akár. Egyébként pedig mitől kéne megijednem? Nem rántott pálcát. Ha elég erősnek érezné magát ahhoz, ha elég bátornak érezné magát ahhoz, akkor nem menekül el, mikor kicsúszott a kezem közül, hanem azonnal pálcát ránt és rám szegezi. Lett volna ideje használni is anélkül, hogy védekezni tudtam volna. Tudom, ha a hollóhátasok klubhelyiségébe kell menni, oda én nem léphetek be, és ezzel elveszthetem szem elől, de még mindig inkább ez legyen, mint egész hátralévő tanévben attól rettegni, hogy mikor mutatja be a bizonyítékát. Előbb-utóbb úgyis ki kell onnan jönnie. Engem pedig nem zavar, ha a folyosón kell éjszakáznom miatta.
          Nem érdekel, hogy aranyvérű, én pedig csak félvér vagyok. Sohasem érdekeltek ezek a dolgok, egy személyt nem a vére határoz meg, csak a neveltetését esetleg. Leon Lutece-t pedig végképp nem a vére határozza meg. Van valami az őrült tekintete mögött, és egyszer arra is rá fogok jönni, hogy mi az.

A földön ülök, a kezeim sebesek, az arcom a legyőzötteké, minden ízemben reszketek, és nem tudom útját állni a folyamatosan pörgő hallucinációknak, de mégis, most először érzem, hogy önmagam vagyok, valaki, akivel számolni kell. Persze nem a harcos, a lovag, de a sötétben megcsillanó penge a szavak erejével is képes fájdalmat okozni.
Érzem a pálca hosszú formáját a talárom zsebében, de nem húzom elő, enélkül szállok szembe a vihar szemével.
- Az ember csak azt kapja vissza, amit adott. A fájdalom pedig csak több fájdalmat szül.
Szoborrá merevedem vele szemben, hiába tartja felém a fegyverét, árulkodó, hogy nem használta ismét, pedig volt rá lehetősége. Ismét érzem, hogy elered az orrom vére, de nem akarok hirtelen mozdulatokat tenni, így nem törődöm vele, Willowra koncentrálok, akit láthatóan elbizonytalanít a meleg váltás.
- Azt gondolod, olyan ostoba vagyok, hogy elárulom neked? – kérdezem szenvtelenül, mintha csak protokollbeszélgetést folytatnék hivatalos ügyben – Azt ígértem, nem beszélek róla senkinek, és nem is teszem, amíg nem adsz rá okot. A diszkréció bizalom kérdése, az utóbbival viszont nem állsz túl fényesen.
Ez nem én vagyok, és mégis – eltört bennem valami, amikor az őrülettel vagdalkozott. Nem hisz nekem, mert könnyű préda vagyok, egyszerű játék, értéktelen a szemében. Most azonban nincs ínyére a beszélgetés alakulása, és efölött nem rendelkezhet egyszerűen azzal, hogy megátkoz. Valami hűvös örömöt érzek körvonalazódni, mintha jéggé fagynék mélyen bent, fagy lepi be a szívemet, az álmaimat, mert jobb a személyiségemnek békés téli álomban derengeni, mint több pofont viselni a sorstól. Ha erre van szükség ahhoz, hogy szót értsek, legyen hó!
- Mert akkor megátkozol? – jegyzem meg, a szavak közönybe kövülve potyognak közénk, súlyosságuk mintha a kövön koppanna – Félsz, Fawcett? Mit tud ártani neked az a megfélemlített hollóhátas, igaz? Könnyű lesz befogni a száját, hiszen egy csúnyább nézésre elsírja magát, mit számít az a strigula a többi mellé… tegyél belátásod szerint, de amennyiben nem tudsz uralkodni magadon, tekintheted úgy, hogy az iménti hadüzenet volt, igen.
Láttalak az ódon alagutak sötétjében, legalábbis tudni vélem, hogy ott voltál a néptelen lépcsőn, a kanyargó ösvényeken a falak leple alatt – én sosem jártam ott, mégis tudom, merre keressem őket. Talán nem mindet, talán nem elsőre, de azok a lázálmok nem vették el az eszemet, hanem utat mutattak. Nem kívánom vissza őket, de a nyomukban hulló fegyvert hogyne venném fel, hogyne próbálnám ki, legalább kárpótlásul a megaláztatásokért. Most is darabokban foszlik a látóképem, akár régi függönyök ócska anyaga, éles szélű képek tűnnek át az idő és a realitás szövetén, de nem rémít meg, olyan erőt érzek magamban, mint soha – ha ez az őrület, ám legyen.
Willow feloldja az átkot, viszont csak lassan kelek fel a földről, mindenem sajog a vetődéstől. Borzasztó állapotban vagyok, ami új következtetést enged útjára a pörgő fejemben, és ugyan hallom az inkább parancsot, mint kérést, csak egy hozzám most már oly közel álló érzelmektől tiszta tekintetet kap válaszul eleinte.
- Hagyjuk a követelőzést másoknak, Fawcett. – szúrom belé – Mint mondtam, felejtsük el egymást, ez a legjobb megoldás. Nem kereslek, és neked nincs okod újabb bemutatót rendezni az átkaidból, te nem keresel engem, így nekem nem lesz okom elbeszélgetni a titkos alagutak és folyosók hollétéről az igazgatóval. Mindaddig él a szerződés, amíg uralkodni tudsz magadon, ez az ajánlatom.
Lassan, fájdalmas sziszegés közepette elindulok a hálókörlet felé, de mivel sejtem, hogy nem hagy majd ilyen békésen elsétálni, pár lépés után megállok, és visszafordulok. Pálcát továbbra sem húzok, már okom sincs megküzdeni vele, épp elég sebet ejtettem rajta enélkül is.
- Fawcett? Tégy úgy a titkaiddal, ahogy akarsz, az alku a társaidra is vonatkozott. A te dolgod, ha határokat kívánsz feszegetni, ahogy az övék, ha követni akarnak benne. Ha holnap a kincsed halálfalóknak mutat utat a falak közé, az is csak a te felelősséged, nem az enyém. De ha rám hallgatsz, vigyázol a bájitalteremtől számított harmadik portré mögül induló lépcsősorral – némely tapasztalat igen fájdalmas lehet. Megértettük egymást?
Mire befejezem, már nem érzek semmi mást a horzsolásokon és a fejfájáson kívül – a látkép lassan eredetivé szelídül, elpihen a józan ész nyughelyére. Merően nézem a mardekárost, várva a döntését, amely messzire vezethet, egy olyan jövőbe, amelyet talán látok, talán nem.

          Fájdalom. Mit tud ő a fájdalomról? Mellesleg nem én voltam az, aki merő jószándékból azt mondta, hogy meg fogok halni, ha nem vigyázok a lépcsőkön. Tényleg, ha így nézzük, akkor nem is én kezdtem ezt az egészet. A közelébe se akartam menni, nem is volt dolgom vele. Most mégis kezdem azt érezni, hogy ebből az egészből csak vesztesen jöhetek ki. De nem fogom ilyen könnyen megadni magam. Nem neki, aki egy normális párbajt sem tud megvívni, ha veszélyben van.
          - Ne aggódj, ha ostobának néztelek volna, akkor nem szórakoznék itt veled. – Szám félmosolyra húzódik. – Azt mondod, nem állok jól a bizalommal? Hát, te se brillírozol éppen vele. Miért is kéne megbíznom benned, ha arra se vagy képes, hogy a szavad betartsd? Azt pedig bizalom nélkül is megtehetnéd. Ha egy ilyen alap dologra nem vagy képes, akkor hogy várhatnék el tőled bármi mást?
          Kezdem úgy érezni, mintha az ő jeges tekintete és stílusa rám is átragadna. Ha kell, akkor igazodok hozzá, ez nem kérdés. Valahogy dűlőre kell jutnunk ezzel az üggyel kapcsolatban, és ha nem a pálcáinkat használva, akkor majd másként.
          - Akár, ha annyira ragaszkodsz hozzá. Bár azzal a saját szabályom szegném meg, miszerint gyengébbet nem bántok. Olyat, aki nem képes megvédeni magát, de a kedvedért kivételt teszek, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
          Másik kérdésére egyelőre nem válaszolok. Félni? Persze, hogy félek, de nem tőle. Ahhoz ő nagyon kevés… Lenne, ha nem lett volna ez a hirtelen változás, az őrült pillanatok. Mégsem tőle félek, hanem attól, amit okozhat, ami a nyomában jár. Nem feltétlenül szándékosan, de nincsenek véletlenek. Az sem véletlen, hogy ő most felbukkant. Miért?
          - Tőled nem félek. Egy olyan nyápictól, mint te, nem félek.
          A többi pedig csak rám tartozik. Feloldom a varázslatot, de továbbra is minden figyelmem rá szegezem. Aljas kis sunyiként talán csak arra vár, hogy leengedjem a védelmem és már támad is. Nem hiszem, hogy valóban ez lenne a helyzet, hiszen elég rosszul fest, de nem különösebben izgat, csak saját magának köszönheti. Ráadásul egy ilyen dolog miatt nem kell senkit sem alábecsülni.
          - Követelőzést?
          Mit tud ő rólam, és arról, amit csinálok? Ha tudna bármit is, ha csak egy kicsit a helyemben lenne, akkor nem használná a követelőzés szót. Egyáltalán mit akar ezzel az ostobasággal elérni? Próbáltuk már, nem jött össze. Meddig akar ez mögé a gondolat mögé bújni? Hangosan felnevetek. Olyan hangosan, hogy abba belezeng a folyosó, lassan kezd csak csitulni, és akkor szólalok meg újra.
          - Te meghibbantál? Eddig se kerestelek, te jöttél hozzám. Én uralkodjak magamon, mikor te fenyegetőzöl? Ha azt várod, hogy ettől majd fülem-farkam behúzva húzódok egy sarokba, akkor tévedsz. Nem tudsz te semmit, csak dobálózol az üres szavakkal és bújsz az aranyvéred mögé.
          Már nem érdekel a pálcám, nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye. Ha kell akkor puszta kézzel fogom megkapni azt, amit akarok. A vallomását és a bizonyítékot, hogy honnan tud annyi mindent rólam, a családomról és a járatokról. Hagyom, hogy előre menjen, és már lépnék utána, mikor megfordul. Szó nélkül hallgatom végig a monológját. Megkövülten állok a helyemen. Tényleg tud a járatokról, a lépcsőkről. Talán az emberekről is, akik azokat használják.
          - Takarodj innen! Takarodj innen, amíg szépen mondom!
          Alig bírom türtőztetni magam, olyan kétségbeesett vagyok, de nem akarom, hogy ő erről tudjon. Nem akarom, hogy itt legyen, mikor teljesen eluralkodik majd rajtam a pánik és a kétségbeesés. Nem azt sem hagyom majd, addig nem amíg valaki megláthat.
          - Nem hallottál? Takarodj innen, és soha többé ne kerülj a szemem elé! Megnyugodhatsz, nem foglak keresni, ahogy eddig sem kerestelek.
          Odamegyek az ablakhoz a táskámért, és a vállamra vetem. Erősen markolom a pálcámat, mintha még mindig attól tartanék, egy óvatlan pillanatban meg fog támadni. De jelen helyzetben úgy érzem, ebből a kis találkozásból inkább ő került ki győztesen, és nem én. Át kell járnom az alagutakat, alaposan átkutatni őket, nem maradhat bizonyíték, ami a jelenlétemre utalna.