Kissed by the sun

- Hát, ami azt illeti minden csak elhatározás kérdése és csak neki kell kezdeni... - igen, ilyen egyszerű. Eldöntöd, majd kézbe veszed a hangszert és csinálod. A többi már a kitartáson múlik igazából. Gyakorlás nélkül az Isten adta tehetség se ér sokat, mert csak parlagon heverne. - Úgy gondolod? Bár igazad van, a lányok általában értékelik az ilyesmit. - mosolyom már-már pofátlannak mondható, de ha egyszer olyan magas labdákat adunk egymásnak! Úgy látszik senkinek sincs kedve lecsapni azokat. Na de ettől is olyan érdekes ez az egér-egér játék... - A körülményeknek? Esetleg... bár én inkább úgy tartom, hogy egy célnak rendelődik alá. - adom meg feleletem szavaira, hiszen kettőnk között bajos és téves is lenne alá-fölé rendeltséget feltételezni, avagy megállapítani. - Minden fűszerrel csínján kell bánni, ha nem akarja az ember teljesen elrontani az ételt. Pont ez a tudomány: a megfelelő arányok eltalálása. Nem gondolod? - nem maradok adósa, felveszem vele a szemkontaktust, ezen ne múljon semmi... - Nocsak!? Te többet tudsz mint én... de akkor a rólam szólót tagadom. - mert abban azért biztos lehetek, hogy velem mi történt, és mi nem. Az például nem, hogy intim Pista voltam egy velem egy évfolyamra járó hugrás lánnyal, aki elől egyébként ha tehetem, menekülök, mert nem bírom sem sipító fazék hangját, sem ragaszkodó természetét... - És van olyan vad, ami azt akarja, hogy levadásszák? - hamisan villan meg a tekintetem, és nem ér váratlanul, hogy lecsap, így ezt is megúszom csiklandozás nélkül. Én viszont nem próbálom őt megcsiklandozni, hiszen már tapasztaltam, hogy erre nem sok esélyem lenne. Nem, én már túl vagyok ezen a történeten, eleget heverésztem már tétlenül. Eddig tartott Minerva felszínes ereje, mint tajtékok a partnak csapódva, úgy omlik az el, ahogy erőt veszek magamon és hirtelen pumpálom azt izmaimba, hogy fordítsak magunkon. Ha azt hitte a "jó ki/belátással" szelídített rajtam, akkor tévedett, mert fordítottam a kockán. És ami azt illeti, most nem akarok beszélni sem pár másodpercig legalább, ajkaim lecsapnak ezért Minerva nyakára, hogy ott csókoljanak végig, míg kezeim tartják őt.

Épp, mikor vissza akarnék szájalni a tökéletesre csiszolt kis érveimmel, Morgan egyszerűen átfordít. Na szép, próbálnék csak meg reklamálni a saját trükköm ellen – amit ő kétségkívül izomból is elintézett, nem kellett hozzá afféle szemfényvesztés, ami nekem. Mosolyogva várom a folytatást, azt fontolgatva, hogy hajthatnám mégis végre az eltervezett kis akciómat még ebből az alárendelődött pozícióból is, de a partnerem nem hagy sok időt erre. Akaratlanul is mélyebb levegőt veszek, mikor az ajkai hozzám érnek, libabőrös leszek, és egy kicsit meg is torpanok.
- Mire készül, Mr. Williamson? – suttogom, talán mert így tűnik a legkevésbé erőtlennek a hangom. Habár ügyesen uralkodom a legtöbb érzelmemen, azért nem vagyok fából, és kissé megadóan fordítom félre a fejemet. A csillagok ragyognak fölöttem, ebből a szögből még fel is ismerek néhányat közülük… Morgan szorosan tart maga alatt, az izmai alatt börtönbe estem. Érzem a belőle áradó forróságot, a bőre meleg tapintását, hallom, hogy dobog a szíve, és a pulzusom követni akarja. Felcsúsztatom a karjaimat az oldalán, átölelem közvetlenül a lapockája alatt, és egészen belefeledkezem a pillanatba. Én persze tudom, mit akarok, és hogy érjem el, de biztos vagyok benne, hogy Morgan is, és abszolút kíváncsi vagyok, milyen, amikor ő vezet, én pedig csillogó szemmel követem.
- Még hogy többet tudok… - sóhajtom – Neked sincs éppen okod panaszra… és nem, a vad természete örök menekülésre van tervezve.
Nem is tudja, milyen igazságot mondok ki ekkor, nincs is jelentősége a számára. Mikor a szája a legközelebb jár az arcomhoz, egy óvatos mozdulattal följebb irányítom, így a nyelvem épp súrolja az ajkait. Sokan mondták már, hogy nem vagyok egy angyal… de ők talán elfelejthetik, hogy léteznek bukott angyalok is, és amúgy is, a glória rég kiment a divatból.
- Van még egy meglepetésem, és ha elengedsz egy pillanatra, meg is mutatom.
A mosolyom egy angyalé, a tekintetem egy ártatlané, de azt talán Morgan Williamson is sejti, hogy odabent nem egy áldozat szíve dobog versenyt az övével a forróságban.

+12

Minerva édes kis kínzós játékának megvan az az előnye, vagy épp hátránya (ki hogy éli meg), hogy énem erőteljesebb oldalát hozza elő. Hergelik a vadat, aztán az leveti magáról a láncokat. Türelmes ember vagyok, határozott, de finom és fontolva haladó, már ami a normál állapotot illeti, de Minerva mindezt elküldte melegebb éghajlatra. Az, ahogy érzem bőrét libabőrössé válni, hallom mélyebb lélegzetét a víz morajlása mellett, csak még tovább sodor. - Ez egy másik kísérlet bájos asszisztensem... - mormolom rekedtes hangon Minerva fülébe, hogy a következő pillanatban azt is érintsék ajkaim, majd kihasználom a lehetőséget, amikor fejét kicsit elfordítja, mintegy folytatást várva, amit készségesen meg is adok neki: nem habozok ajkaimmal végigjárni az érzékeny területet, de csak szépen lassan, módszeresen, nem kapkodok és nem sietek én sehova. Nyaka tövén kicsit hosszabban elidőzök és ott már fogaim is bevetem, aprókat harapva, majd ajkaim elindulnak felfelé a nyak másik oldalán hasonló modorban. Tetszik, ahogy Minerva kezeit megérzem a hátamon, de az én kezeim egyelőre tétlenek maradnak. - Tán panaszkodtam? - teszem fel a költői kérdést. - És nincs teljesen igazad, a sarokba szorított vad már nem menekül... - újabb kacérkodása sem marad persze "jutalom" nélkül, ha ő így ingerkedik, arra csak az lehet a méltó válasz, ha megpróbálom birtokba venni az ajkait és megcsókolni, amire persze kísérletet is teszek. És ez az a pont, amikor kezeimet se fogom teljesen pórázra, hanem engedem, hogy kóboroljanak végre Minerva formás, karcsú testén, melyet lágyan, de határozottan járnak be simogató mozdulatokkal, persze még ez is csak amolyan beköszönés jellegű, például oldalán, combjának külső felén... - Kérdés, hogy én azzal hogyan is járnék jól?  - nézek hamisan a szemébe, majd ismét közel húzódom füléhez, hogy aprót harapjak a kis területbe. Jogos a kérdés, hiszen miért is engedném el a "zsákmányom" holmi kétes meglepetésért? Így jár az, aki felhergel...

+12
Mikor hallom a hangját, egy pillanatra hamis biztonságba ringatom magam, de mikor a nyelve végigszántja a nyakamat, egyből megfeszülök alatta. Önkéntelenül is megszorítom az ujjaim alatt selymes bőrt, bár persze nem vagyok olyan helyzetben, hogy komoly erőt fejthessek ki. Nem mozdulhatok azonban semerre, mindenütt ő maga van, a gesztusai, és a hangja.
- Ügyes kísérlet, elismerem, - mosolygok a feszültség dacára – és tudhatnád, hogy mindig igazam van.
A számon érzem az ajkait, de még csak afféle felhívásként a keringőre, amiért roppant hálás vagyok, habár a kezei alatt bőven eléggé kirajzolódik már az izgalom okozta libabőr. Nyelek egyet, a csillapított légzésben keresek menedéket, elvégre nem fogok ilyen egyszerűen elesni. Ha Morgan Williamson abban bízik, a vad elfogadja a vereséget, érhetik még meglepetések.
- Talán nem bízol bennem? – kérdezem, egy aprót rándulva, mikor ismét a nyakamnál jár. Feljebb csúsznak a kezeim, így még közelebb szoríthatom magamhoz. Jót derülök már előre a gesztuson, amellyel végül foglyul ejtem a kezét a belső combjaim között.
- Gondolj bele, egy jó meglepetés mindig jó lehet… - mosolygok, ezúttal már olyan hanghordozással kísérve a gondolatot, amit nehéz félreérteni.
Az ujjaim leszaladnak a gerincén, puhán végigsimítva az apró, tapintható gömböket, hogy végül a dereka fölött közvetlenül emeljem a levegőbe a kezem, pontosan sejtve, hol az az érzékeny kis terület. A száját keresem, egyelőre csak egy kósza érintésre a sajátommal, apró kis semmiség ez, mégis, az ajkak között besuhanó nyelvem legalább olyan jól szórakozik, mintha valami sokkal jelentőségteljesebb lépés lenne ez. Magam mellé húzom, majd felcsúsztatom a nyaka mellett bal kezemet, a körmök végigszántanak a bőrén, míg a másik oldalon már a fogaim teszik ugyanezt. Igen, Morgan, mikor az a lappangó fájdalom elér, az is tőlem származik, habár hamar somolygássá szelídül az a kis szívásnyom – most még, persze.
- Szóval, a meglepetést választod, vagy kipróbáljuk, tudok e mintákat is szívni?
Bármelyiket is választja, nem sejtheti, hogy mindenképp a kezemben van, de hát épp ez az, amit annyira élvezek a játékban. 

+12

Sajátos csapdába zártam Minervát, de persze ő is engem, ami azt illeti. - Rendben bájos asszisztensem... - felelem mosolyogva, majd finom, ismerkedő csókot váltok vele, de közben érzékelem, hogy a leányzóra már ez is komoly hatással van. - Mikor bízik egymásban a vad és a vadász? - teszem fel a költői kérdést eddigi hasonlataink mezején maradva, közben kicsit kuncogok is. Szorítása jól esik, nincs mit tagadnom, és még combjainak mozdulata sem zavar, mert épp hogy egy kritikus célterület előtt állított meg, amit nem akartam még érinteni, viszont most ebben a helyzetben lágyan markolászom, mondhatni masszírozom Minerva combját foglyul ejtett kezemmel. - Van benne valami... viszont nem mondtad, hogy jó meglepetés eddig... mert a meglepetés lehet kellemetlen is. - húzza kicsit Minerva agyát, de pont ettől buli az egész. Örülök Minerva simításainak és jólesőek, nincs mit tagadnom, akárcsak ajkai és nyelve játéka, melyet hasonlóval viszonzok. A fájdalom érzete némileg meglep, így mordulok egyet, de nem mondanám kellemetlennek ezt sem. Egyrészt mert Minerva okozza, másrészt mert apró és kedveskedő ez, olyan fajta, ami inkább felhúz, semmint árt. - Legyen a meglepetés. - bólintok végül rá, bár Minerva még kénytelen ellentámadásom elviselni, ami abból áll, hogy kiszabadítom kezem combjai közül és alaposan, módszeresen végigcsókolom, ajkaitól indulva, le a nyakán, formás keblét sem kerülöm meg, még ha az anyagon keresztül is, de áthaladok rajta, le, a hasán, az öle felé, majd oldalra el a combján. S ezt mind kezeim is végigkövetik, gyengéd, de határozottságot nem nélkülöző simogatással, szinte ugyan azt az utat bejárva.