Hátsó udvar

A Foltozott Üst kicsiny hátsó udvara. Innen nyílik az Abszol út bejárata.

Foltozott üst. Ez valami művészien undorító hely, mégis mindenki idejár, senkit sem zavar a csapos fogatlansága vagy a poharak mosatlansága. Talán én vagyok az egyetlen, de a kötelesség nagy úr, talán nagyobb, mint a szépség, bár erről lehet, hogy a falnál érdemesebb közönségnek kellene nyilatkoznom.
Fel nem foghatom, hogy képes valaki itt megszállni, már attól is elborzadok, ha át kell kelnem az Abszol útra. Ráadásul, de egy randevú, egy ilyen helyen? Elment az eszem mikor igent mondtam, de már akkor is mikor kezdeményeztem, hiszen nem is emlékszem, mikor alacsonyodtam idáig? A nyár lehet az oka, abba mindenki egy kicsit belebolondul, még az ilyen ragyogó elmék is könnyebben hibáznak a hőségben.
Apropó hőség, ha ittlétem okára kíváncsi valaki, akkor elég csak benéznie a kocsmába és azonnal megpillantja a tömegből kicsit kiváló, riadtan tekintgető alakot, aki még mindig hiába vár lovagjára. A gonosztevő én voltam, nem tagadom, de azt sem, hogy csak most fedeztem fel a női nem egy újabb csodálatos tulajdonságát, miszerint a legelegánsabb szépség is ugyan olyan testszagú és lelakott lesz ettől az időjárástól, mint az összes többi földi társa. Pedig én hittem bennük, hittem abban, hogy most - mint mindig - valami igazán különlegeset találtam, erre rá kell jönnöm, hogy az ilyesmi csak addig szép, amíg egy hűtőbűbájokkal bőven ellátott szórakozóhelyen hívom meg választottamat az ezredik koktélra.
Ennyi a története kényszerű menekülésemnek, most pedig nincs más dolgom, mint azon filozofálgatni, hogyan is juthatnék át az ivón, anélkül, hogy számon ne kérjen és a rikácsolásával le ne járssa magát. Engem persze képtelen lenne, de mégis, talán rossz fényt vetne rám, hogy ilyen hisztériás, kibomlott hajú jelenségekkel mutatkozom. Egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy ajánlhatnék neki valami frissítőbűbájt, utána pedig szépen felvinném magamhoz és nem törődnék az incidenssel, de az ilyesmihez túl finnyás vagyok. Aki szép, az legyen mindig az, van egy jó példám is, ha nem lenne egyértelmű.
Félreértés ne essék, nem vagyok én egoista, de a magabiztosság elengedhetetlen a céljaink eléréséhez, már pedig nekem van, ráadásul nem is kevés, így azt hiszem, az egyenes arányosságnak megfelelően az államat is magasabbra emelhetem. Kockázat nélkül.

Már vagy húsz perce ácsorgok itt és ideje lenne tennem is valamit, ennyi idő alatt akár egy használható álcázóbűbájt is alkalmazhattam volna, de valahogy nem fűlik a fogam az ilyesmihez. Ez nem az én asztalom, én nem leplezem a dolgokat, csak más irányba terelem a kedves érdeklődőt, ami természetesen teljesen más, sokkal... tisztességesebb.
Szóval megvan mi lesz, ha megint jön valaki, hogy átkeljen az Abszol útra, akkor segítséget kérek, nem szégyen az, főleg akkor, ha a történet egy kicsit megváltozik közben. A lényeg, hogy, ha például egy másik hölggyel karöltve lépek be, akkor nem valószínű, hogy a csodálóm különösebben reklámozná az ottlétét, önérzetes teremtésnek ismertem meg az alatt a tartalmas néhány óra alatt.
Az átjárónak támaszkodva torlaszolom el a gyanútlan érkező útját, így még véletlenül se tudnak kibújni a rájuk váró hatalmas feladat alól.

*A nap végigkúszik az égen, maga előtt hajtja a szmog nehéz felhőit, nem baj. Bágyadtra melegíti a sok éves átlagok alapján máshoz szokott londoni lakosokat, ez sem baj. Megizzasztja a buszsofőrt a szigorúan gombolt ingből, no de sebaj, hiszen azoknak a szégyentelenül bámuló szemek, amikkel az ilyen sofőrök vulgárisan letapogatják a belépők alakját ezúttal egy kék szempár tükrében vehetnek hideg fürdőt. Alec utazik. A maga elegáns módján teszi ezt, öltözékéről nem állíthatja senki, hogy valaha is hordott volna talárt a magas férfi, hiszen ezúttal csak egy pamut mellényt, visel, sötétszürkét kifakult, börtönviselt bőrén, amit ráadásul csaknem köldökig ki is gombolt, így a széles mellkas, lapos has a megbotránkozni egy perc múlván már nemigen akaró negyvenes anyuka szemének legelője lehet, míg a feszes, fekete farmer a hosszú lábakkal nyújtott kerek fenék pedig a fiatalabb korosztály élvezetéül szolgál, amíg a férfi le nem száll. Csak azt a hosszú, keskeny tokot nem értette senki a bal oldalon, de hát ki tudja…
A Foltozott Üst cégére, mint egy rosszindulatú hitelező meredt rá, de ő ügyet sem vetett a boldogtalan táblára. Jobb dolga is akadt. Hosszú léptekkel átvágott a füstös helyiségen, elégedetten nagyot kortyolt a mágia és káros szenvedélyektől bujává fűtött ájerből, mielőtt a pultra könyökölve gyorsan és hamar kért egy extra adag Gyomorforgatót, majd a pálinkával jóllakva továbbindult. Egy korty, nem sok idő, amit ott vesztegetett abból a szerény időből, ami megadatott az emberi lényeknek az örökkévalóságból, de az nem volt elég arra, hogy az útjába megest akadó lánykát odébb sodorja az élet.*
-A fiúd a mosdóba ment és arra kért várj itt átrázott. Keress magadnak egy seprűt és legyetek boldogok-*adja meg az első és egyetlen jó tanácsát a levitézlett hölgyeménynek, akihez még neki se lenne kedve, ami pedig szokatlan teljesítmény és a hátsó udvarra néz, mit sem törődve az utána vágott felháborodott szitkokkal, mert amíg nem jön átok ő nem szívbajos. Azután sem. Tűnődő mosolya leolvad az arcáról, amikor a kukák között egy ifjú harcost pillant meg… egy ifjú, de annál lánynakvalóbb harcost. Kék szemek, lazaság, angol tinédzser, vagy legyen akármilyen.*
-Jelenésed van-*közli a fiatallal, miközben mellé lép, beszorítja a falhoz szemérmetlen közelével, de csak végighúzza a pálcáját a téglákon, ám a koppintás előtt lepillant a kék szemekbe.* -Kezdő ötlet volt abban reménykedni, hogy elmegy.

Nyílik az ajtó, bárki is, én már nem tudok tovább várni, szóval most vagy soha, de a közeledő, kifejezetten intenzív jelenség az én sokatmegélt érzékeimet is próbára teszi. Hol tanult ez öltözködni? Nem hittem volna, hogy a huszadik század végefelé még akad olyan férfi, nagyon is férfias férfi, aki ilyen könnyedén közszemlére teszi a felsőtestét. Ettől egy kicsit lemerevedtem, hiszen az én elegánsan laza ingem és szűk farmerem elbújhat emellett az összeállítás mellett. Hogy képzeli, hogy nálam is feltűnőbb? Folytatnám még a gondoaltmenetet, egészen elfeledve az eredeti célt, de a pasi hirtelen egy mozdulattal a falhoz présel és vészesen közel kerül az átjáró megnyitásához. Nem is tudom melyik a rosszabb.
Nem úgy néz ki, mint, akit eltántorítana, ha kitalálnék magamnak valami szörnyű betegséget és az sem valószínű, hogy meghatná, ha csak úgy segítséget kérnék, szóval ideje kitalálni valamit, viszont ezt sem hagyja, még meg is szólít és nem vagyok hajlandó elviselni ezt a hangnemet. Főleg nem ettől a stílusrendészeti csodától, ami valamiért mégis felhívja magára a figyelmet, megbotránkoztat és eléri, hogy utánanézz, rosszabb esetben fuss. Talán szerencsém van, hogy hozzám még az ilyen is helybe érkezik.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ne várna akár órákig is, hóban, fagyban vagy akármiben és sajnos azt kell, hogy mondjam, meg is tudom érteni. Egy kocsma aligha tántoríthatja el, túl hívogató neki a, khm. Jutalom.
Még egy kicsit el is fintorodom, ki érti ezt, hívogató lennék? A szavaimnak sajnos nincs akkora jelentősége, mint reméltem, hiszen valószínűleg már ő is találkozott a hölgyeménnyel. De most sincs idő ilyen filozofálgatásra, hamarosan rá is koppint majd a kőfalra és akkor vége, megint várhatok hosszú perceket, ráadásul ilyen fogás nem hiszem, hogy érkezne, úgy az elkövetkezendő ezer évben.
Mi kellhet neki? Valószínéleg semmi és a belőle áradó alkoholszag se olyan tömény, hogy néhány felessel rá lehessen venni akármire. Félénkséget, elhagyatottságot már nem tettethetek, egy ilyen mondat után semmiképp, szóval nincs más választásom. Rendkívül férfiasan felsikoltok.
- Maga undorító gazember, hogy képzeli, hogy csak így...! Tudja, hány éves vagyok?! Ezért fel is jelenthetném! - Minél hangosabban és minél kétségbeesettebben próbálom legalább egy kicsit kibillenteni és heves kézmozdulatokkal arrébbtornászni a faltól. - Segítsen már valaki! Egyszerűen hányok a maga fajtájától.
Ennek a taktikának két nagy előnye is van. Először is, ha kicsődül a kocsma népe, akkor talán elkezd menekülni, ők meg inkább vele foglalkoznak és én el tudok tűnni, vagy, ha nem hallották a nagy tivornyázásban, akkor is elodáztam a távozását. Legalább egy kicsivel.

*A kék pillantás kíváncsian fürdik a másik, hasonló kék pillantásban. Kíváncsian és hiún kelleti magát abban a néma, zavaros elismerésben, amivel a külsejének adózik egy, a helyét a világban még annyira nem tudó és nem ismerő fiatal részelteti. Nem is rossz. Már ezért is érdemes volt gyalogszerrel és a mugli világ felől közelítve érkezni. Már csak ezért is, de talán akad még itt valami…
Pökhendi kikiáltás, szavak, melyekkel a szemétdomb kis, fiatal kakasa a világgá kukorékolja a dicsőségét, a hírnevét, amire vágyik és ami még várhatna is rá, ha idő előtt nem ragadná el tőle a lehetőséget az élet, mert az már csak ilyen.*
-Jutalom-*ízlelgeti a szót, finom, francia akcentusa mellé eleven szikrákkal villan meg a sötétkék szempár, a dús rajzolatú száj gunyoros félmosolyra húzódik, ahogy végigméri a kölyköt, de talán ennyi még nem elég neki ahhoz, hogy okvetlenül visszaéljen a helyzetével, hiszen mi oka lenne egy ilyen jó hírű hely hátsó udvarán kockáztatni a saját, felettébb kétes hírnevét, maradna hát a mozdulat, a bal kézre fogott pálca könnyű érintése, de ekkor kitör a … hang? Valami olyasmi. Meglepetten megrándul, de túlkoros már ahhoz, hogy különösebben riadozzon, mivel szinte taszítják hátralép, de csak hogy stabilabb legyen a tartása, felemelt balja villámgyorsan mozdul. A pálcáját tenyérbe fogja, szélesebb végével tarkón üti a fiatal fiút, ha már egyszer a korával henceg vehetné atyai pofonnak is, valójában csak arra szolgál, hogy az elkábult meglepetésben nem nagyon ellenkezzen, amíg a falnak nyomja, végighúzza a pálcáját az Abszol út bejáratát takaró köveken, aztán koppint és már nyílik is a rés, amin áttolhatja a kis varázslót, hogy ott aztán rögtön jobbra húzza, egy másik falnak, egy olyannak tolja, ami már gyanúsan emlékeztet a Zsebpiszok köz egyik épületének oldalfalára. Persze ha nem elég gyors, akkor csak simán lefogja. Akaratos, gonosz árnyékkén tornyosul a fiú fölé, akinek bár a nevét sem tudja, igazából nem is érdeklődik különösebben iránta.*
-Most, hogy így mondod… nem is nagyon érdekel, hogy hány éves vagy, de jutalmat elorozni valahogy mindig érdekesebb-*jobb kezével a fiú torkára fog.* -Miért sivalogsz?

Nagyon kevés olyan helyzet van, amikor kénytelen vagyok gyereknek érezni magamat, de nem felejtettem el az érzést, ugyanolyan megalázó és bosszantó, mint régen. Minden mozdulatából, szavából és még a lehelletéből is sugárzik, hogy ő akkor is ura marad a helyzetnek. Hát nem, nagyon téved, mindjárt elveszti az egyensúlyát, mindjárt ráfoghatom a pálcámat és azt csinálja majd, amit mondok. Számítana a kor és a tapasztalat? Kötve hiszem, itt vagyok, tizenhét évesen bebizonyítom, hogy az emberek észre sem veszik, ha egy náluk fiatalabb körül ugrálnak, a megbecsülés reményében.
- Az. Megtenne értem bármit, mint még sokan mások. - felnézek rá, sajnos kénytelen vagyok, hiszen olyan természetellenesen nagy, hogy még én is kicsinek látszhatnék kívülről. Szerencsére csak kívülről. Ekkor jön a tökéletesen időzített sikítás, csak a tökéletes hatás marad el, helyette meglegyintik a tarkómat, mint valami ügyetlenkedő tanítványt a nagy és okos mester, cöh. Emelem a kezem, nem is tudom hová vagy miért, a lényeg, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak neki, akkor talán marad időm előrántani a pálcám, sóbálvánnyá változtatni és éhes farkasok elé vetni. Nőnek öltöztetve. Bekötött szemmel és...
Még közelebb jön, fúj, perverz, mit akar ez - ezzel a gondolattal esek át a megnyílt kapun, ahol aztán nem túl elegánsan hanyatt is vágódnék, ha nem tartana továbbra is olyan erősen, hogy..
- Basszus ez meg fog látszani! - csúszik ki a számon önkéntelenül, de teljesen jogos a felháborodásom, hiszen most hetekig járhatok majd mindenféle kendőzőbűbájokkal.
A változatosság kedvéért egy falnak támaszkodva - támaszkodva, még véletlenül sem szorítva - bámulok rá és szívesen szénnéégetém a tekintetemmel, de csak miután felfalták a farkasok. Valahogy úgy, darabonként, még élvezném is.
- Miért is érdekelne hány éves vagyok, elég csak rám nézni és máris az errablásomon jár az eszed. Rövid ismertségünk mindkét helyszínén nekilapítottál valaminek, szerinted ez csak a véletlen műve?
Közben megérzem a kezét a nyakamon és ez most már tényleg több a soknál, engem senki nem kezelhet így, még akkor sem, ha örülök a szerencsének, hogy megismerhettem egy ilyen rokonlelket. Jobb lábammal a sípcsontját veszem célba, közben minden erőmmel azon vagyok, hogy távolabb toljam magamtól és, ha nem is sikerül térdrekényszerítenem, legalább a pálcám után nyúlik, hátha egy kis erőfölényre tehetek szert.
- Miért nem tudtad egyszerűen csak megkérdezni, hogy miben segíthetsz? - ha most itthagy, akkor utána kellene mennem, így hát kénytelen vagyok szóvaltartani. - Cassius Neehill, egyébként örültem a szerencsének. - Azt fogja hinni, megőrültem és az már jó, akkor másképp fog kezelni, vagy legalább elengedi a kezem. Az jót tenne, elsősorban az önérzetemnek.

*A gyorsaság, szokták mondani, nem egy esetben a siker titka. Ennek már ellentmondani látszik az a tény, hogy kapkodással az ember semmire sem jut. Arany középút pedig alighanem nem létezik, mert akkor mindenki azon járna és nem volnának ilyen gyönyörűen hirtelen és erőszakos pillanatok, mint amilyen ez. Nincs benne semmi szokatlan, semmi rendkívüli, átlagos varázslótekintet inkább nem is pillant erre, nemhogy közbeavatkozzon, kár a siettségért. Alec a maga franciás megfontoltságával alighanem megtoldaná még a gondolatot, de ettől eltekint, hideg mosoly dereng fel az arcán.*
-Hogy sajnálom!-*elnézést azért nem kér, sőt, mintha a kedves, naív, bájos visszakozás helyett egészen elvadult fények gyúlnának a tekintetében.* -Megfigyelőképességből E. És mégis milyen következtetéseket vonsz le ebből? Esetleg…-*szinte megnyalja a száját, mint kandúr a kanári után, futólag körülpillant, hogy ezen a verőfényes délelőttön akad-e oly merész varázsló, aki fagyiját nyalogatva belé akarna kötni, de mivel nem akad visszapillant a szájhősre, telt ajkait, kék szemét fürkészi nagy megelégedéssel, rabtartó pillantással*-… már van némi homályos elképzelésed arról, hogy minek lapítalak legközelebb?-*Lapítani, micsoda szó, mintha a súlyával szerezhetne csak fölényt, bár az sem elhanyagolható eszköz, ám mielőtt kiélvezhetné szavainak a hatását megrúgják. Általában a kutya sem szereti, hogyha megrúgják, az emberfajzatok pedig különösen idegesen rá, főleg az esetben, ha megragadható közelségben marad az elvetemült támadó. Hősünk se éppen a fair play híve, nem rúg vissza, mintha csak most fedezné fel az ujjai között szorosan tartott kart fordít rajta egyet, aztán ha jó akar magának komplett az egész kölyköt is fordítja utána, a szép, munkára alighanem soha nem fogott kézfejet a lapockák közé húzza fel, és csak azért nem kényszeríti térdre a fiút, mert utál olyan mélyre hajolni és különben is, a fal sokkal közelebb van.*
-Részemről a szerencse-*sziszegi szinte lágyan a fülébe.* -Xavier Delon, nem mintha jelentősége lenne ifjú barátom, elvégre nincs szerencsés napod. Mit is mondtál a fajtámról?-*a csípőjével szorítja a falnak Cassiust, ő nem viszolyog a túlzott közelségtől, szinte kedveskedő mozdulattal simít végig a fiú torkán, mielőtt az megint zajongásra ragadtatná magát.* -Miben segíthetek?

Késő bánat, eb gondolat, ez is milyen hülyes szólás, a varázsvilágban pedig még kétszerannyira, szóval inkább magamban tartom és csak lenézően pillantgatok rá, hogy bizony, sajnálhatja is. Békében el is lennék a gondolattal, nyugton várnám a sorsomat, de mi az, hogy csak így méreget, mint holmi átlagembert, vele senki nem közölte még, hogy ez az én tisztem lenne?
- Sajnos túlságosan kevéssé homályos ahhoz, hogy ne riasszon el. - Kicsit megrántom a vállam, meg is borzonghatnék, de talán már tőlem is túlzás lenne. Ne bámuljon így, ne érjen hozzám, de leginkább ne szorongasson, mert ez a helyzet a legbizarrabb rémálmaim egyike, ami mondjuk azért érdekes, mert fordított helyzetben nagyon is elégedett lennék. Most mást sem akarok mint lerázni magamról minden egyes simuló testrészét és a torkának nyomni a pálcámat, legalább érezze, csak egy kicsit érezze, amit én.
A tervnek semmi hatása, sőt, olyan könnyedén és fájdalmasan szorít neki a falnak, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy merre is mozduljak. A hátra biztosan nem jó ötlet, nem fogom felélökni a seggemet, hogy még többet célozgathasson, előttem viszont túl szilárd a fal, úgyhogy marad az oldalra ficergés, több-kevesebb sikerrel. A fájdalom könnyeit gyorsan visszapislogom, ezért senki ne ítéljen el, én nem ilyen bánásmódhoz szoktam, de legalább egy dühös sziszegésnél több nem hagyta el az ajkaimat, talán valamennyit még a méltóságomból is megőriztem, így amennyire a helyzet engedi, kihúzom magam.
- Ugyan, szerencsés nap ez, végülis legalább az udvarlómtól megszabadultam, még akkor is, ha sajnálatos módon egy sokkal kevésbé kívánatos akadt helyette. - Most a meggyötört, porig alázott kisfiút kellene játszanom, valószínűleg könnyebben elengedne, de néha enegm is cserbenhagyhat a színészi képességem, így csak annyira futja, hogy egy kicsit provokáljam. Lehet, hogy ez is elég ahhoz, hogy rámunjon. - A fajtáddal? Pontosítok, veled csak az a bajom, hogy sokkal többnek akarsz látszani, mint, ami valaha is lehetnél. Azt hiszem szánalmasnak mondanám, ha nem lennél pillanatnyi fölényben.
Hogy miben segíthet? Komolyan kérdezi? Ilyen értlemetlen kérdést csak én tehetnék fel, hogy merészeli, hogy ellopja a gondolataimat, a nemlétező stratégiáimat és mindent? Szörnyű.
- Mássz le rólam és keress valaki olyat, aki értékelni tudja, hogy közszemlére teszed a felsőtested. Már eljátszottad a lehetőséged, hogy megkérjelek, kísérj át a kocsmán, alibi gyanánt.