A Sötét Varázslatok Kivédése tanár irodája/szobája

A szoba tágas és a délutáni napsütésnek köszönhetően világos.
A világosságot tovább  fokozza a falak homokszín festése és néhány tájkép is lóg a falakon.
A bejárati ajtótól jobbra egy könyvespolc található, amin nem csak az oktatott tárgyhoz
kapcsolódó kötetek találhatóak meg. Néhány híresebb mugli szerző könyve is sorakozik
a polcokon. Az ajtóval szemben egy nagy íróasztal foglal helyet, ami tele van papírokkal,
jegyzetekkel, hirdetményekkel és néhány elhasznált vagy még ép pennával. Az íróasztal
és a könyvespolc között egy irattároló szekrény kapott helyet valamint egy kisebb asztal,
 ami kávé és tea elkészítésére alkalmas.
Az ajtótól jobbra van néhány szék és egy kisebb asztal, ahol kötetlen társalgást is
lehet folytatni. Ezek mellett található egy ajtó, ami a szoba háló részlegébe vezet.
 Ez mellett az ajtó mellett van a kandalló. A szoba közepén egy kör alakú szőnyeg fekszik.
Az ajtót varázslattal nem lehet kinyitni, ahogy az eredeti kulcsról
varázslat által készült másolat sem nyitja.

          Mondhatnám, hogy meglepett, amit tegnap tapasztaltam, de nem lenne igaz. Az ötödévesek órája után benn maradt a teremben az egyik diák, és már épp indulni akartam volna tovább, mikor megszólított. Azt kérte, hogy tanítsam meg neki a patrónus bűbájt. Nem tudom hallotta-e, hogy a hatodéveseknél próba jelleggel, de a heted és nyolcadéveseknél kötelezően szeretném megtanítani. Aggasztóak azok a hírek, amik a nyáron láttak napvilágot a dementorokkal kapcsolatban.
          Először el akartam utasítani, ez egy nagyon nehéz bűbáj, ami néha még a felnőtteknek se sikerül, de úgy döntöttem végül, hogy kap egy esélyt. Nem lehetetlen feladat már a Roxfortban sem tanítani, csak nagyon kicsi az esélye, hogy egy teljes alakot öltő patrónus meg fog jelenni neki. Dementort nem hozhatok az iskolába, amivel pedig tudnám helyettesíteni az a mumus, de ahhoz a dementor alakját kéne felvennie.
          Mindegy, most az első időkben amúgy sem lesz erre szükség, először szeretném látni, hogy milyen szinten áll a mágiája. Az órán, főleg mivel inkább elméleti anyagot adtam le ezúttal, még nem volt alkalmam felmérni az erejét. Igazából még én se voltam képes elsőre megidézni egy teljes alakos patrónust, pedig én a főiskolán tanultam, és nincs is kis mágiám.
          Kicsit átrendezem az irodát, hogy legyen elég helyünk. Igazából már későn jutott eszembe, hogy talán a teremben kéne ezzel foglalkozni, de van itt is elég hely ehhez. Pár perc késéssel meghallom a kopogást az ajtón.
          - Jöjjön be!
          A taláromtól már rég megszabadultam, csak egy mellény és egy ing van rajtam. Az ingnek pedig felhajtom az ujját. Az ajtó melletti kis asztal felé mutatok.
          - Üljön le, kérem. Teát vagy esetleg valamilyen más italt?
          Leülök én is az asztalhoz, keresztbe teszem a lábam, miközben kitöltök magamnak egy kevés kávét. Alig kezdődött el az év, de a kávéfogyasztásom a háromszorosára emelkedett a nyárihoz képest. Amihez biztos vagyok benne, hogy Leon jelenléte is bőven hozzájárult. A bálra való erőltetett előkészületek alatt ittam ennyi kávét, de akkor azt hittem, hogy az idegesség miatt, amit az estély okozott, nem pedig a férfi jelenléte. Talán tévedtem, de ez úgyis ki fog derülni maximum egy éven belül.
          - Mielőtt elkezdenénk a gyakorlást, szeretném megérdeklődni, hogy mi az oka annak, amiért ennyire sürgősen meg akarja tanulni ezt a bűbájt? Egy nagyon nehéz bűbájról van szó, ami még néhány felnőttet is megizzaszt.
          Akármilyen is az iskola körül a dementor helyzet, a tanulóknak nem kell félniük. Az iskola falain belül biztonságban vannak. Azért talán nem ártana körbekérdezgetnem, hogy szüksége van-e valakinek patrónus bűbáj oktatására. Nem tudom, hányan vagyunk rá, de egyedül biztos nem lennék képes megvédeni több száz dementortól az iskolát. Az igazgatónő tudom, hogy meg tud idézni patrónust, de a diákokkal még csak most kezdtük el a gyakorlást. Van, aki már képes a megidézésére akár teljes alakban, akár csak egy elmosódott ködfelhő képében. Mikor megkérdeztem, miért van ez így, akkor derült ki, hogy korábban önképző szakkör keretében már volt, aki megtanulta.
          - Remélem, tudja, hogy akármi is történik, nem szabad feladnia. Talán egész éven át fogja gyakorolni, mire sikert ér majd el.
          Nem elrettentésnek szánom, csupán felkészítésnek. Ha ennyi idő kell majd neki, akkor ennyi idő alatt tanuljuk meg.

[Willow Fawcett]

Willow Fawcett

      Az utolsó sötét varázslatok kivédése óra végén ottmaradtam a teremben és megkérdeztem Fawcett professzort, hogy hajlandó lenne-e nekem megtanítani a patrónus bűbájt. Ugyanis most, hogy elszaporodtak az iskola környékén akarva és akaratlanul is beléjük botolhatok az éjszaki illegális túráimon. Nem rég Minervaval egyetemben majdnem ott hagytuk a fogunkat. Szóval ennek az okán tört fel bennem a gondolat, hogy jó lenne, ha legközelebbi ilyen túrámon megvédhetném magam ellenük és nem kellene behúzott farokkal iszkolnom az ellen szeme elől.
Tudom, hogy ez a mágia nagyon, de nagyon magas iskolája és nem sikerülhet mindenkinek tökéletesen végrehajtani. De én már annak is örülnék, ha nem engem, hanem a patrónusomnak nevezhető kezdetleges füstfelhőmet eszegetnék a pokoli teremtmények. Legalábbis a kezdetekben nem számítok tökéletes állatalakra, de már az egyszerű forma is nagyon hatásos lenne.
 
      Elérkezett a megbeszélt időpont és a Griffendél klub helységéből az irányt a Fawcett tanár úr irodája felé vettem. Izgatottan vártam vajon milyen lényen fogom gyakorolni a bűbájt ugyanis kötve, hiszem, hogy a Tanár úr csak úgy kénye kedve szerint behurcolhat az iskolába egy vagy több dementort. Esetleg gyakorolhatnék mumuson, de jobb lenne a kezdetben talán minden külső behatás nélkül magába gyakorolni a varázslatot. Na, majd nemsokára meglátjuk. Pár perc séta után megérkeztem az irodához. Megálltam előtte, majd vettem egy nagy levegőt és bekopogtam az ajtón. Bentről meghalva az invitáló szavakat benyitottam és köszöntöttem Fawcett tanár urat.

- Jó napot Tanár úr. Köszönöm, hogy időt szakított rám. – Feleltem izgatottan.

      Belépve a szobába észrevettem, hogy az eseményre kicsit át lett rendezve a helység, hogy nagyobb tér legyen a gyakorlásra. Az bámészkodásból a professzor hangja zökkentett ki. Helyet foglaltam, majd feleltem: - Köszönöm, kérnék egy teát.

      És jött a kikerülhetetlen kérdés, amit tudtam, hogy nem fogok megúszni. Sokáig agyaltam magamban, hogy hogyan is fogalmazzam meg neki a történetet. Hiszen nem lenne erre az egészre szükség, ha csak fognám magam és simán nem járkálnék tilosban éjjelente. De mivel a kalandvágyamat ismerve ez nem volt opció így elmondtam az igazat.

- Öhm, tudja, Tanár úr én nagy szeretem a természetet és az állatokat, így nem bírom sokáig bezárva tölteni az időt a kastély falai között… A minap is kint kószáltam a Rengetegben, amikor megtámadott egy csapatnyi dementor. Csak Balmoral kisasszonynak köszönhetem, hogy életben maradtam. Ugyanis ő jött utánam a Rengetegbe, hogy jobb belátásra térítsen, és amikor kifelé haladtunk pont belebotlottunk egy csapat portyázó dementorba. – Feleltem kissé szégyellve magam, hogy egy lány mentett meg és nem tudtam megvédeni magam.  – És ha ne adja Merlin megint találkozok, majd dementorokkal a közeljövőben jobb lenne, ha megvédhetném magam… - Tettem hozzá.

- Tudom, hogy nehéz bűbáj, de nem fogom feladni. Higgye el a múltkori esemény elég nagy benyomást tett bennem. Úgyhogy nem szeretnék még egyszer ilyen szituációba kerülni. – Feleltem.

          Biccentek a fejemmel az érkező felé, majd kitöltöm neki a teát. Közben kevergetem a saját kávémat. Megpróbálom a gesztusaiból kitalálni, hogy mi az eredeti szándéka azzal, hogy eljött hozzám, de egyelőre semmi sem utal arra, hogy hazudna vagy rejtegetne előlem valamit. Szeretem a lelkes tanulókat, velük lehet igazán foglalkozni.
          - Igazán semmiség. Eljött hozzám egy kéréssel, én pedig megfontoltam, és jogosnak tartottam. Innentől kezdve csak magán múlik, hogy mi történik.
          A meséje közben már attól majdnem kiköpöm a kávémat, hogy megemlíti a Tiltott Rengetegben kószál, de az i-re a pontot nem is ez a dolog teszi fel, hanem az, hogy Minerva is ott volt vele. Még így is sikerül félrenyelnem. Lerakom a csészét az asztalra, majd bocsánatot kérve köhögök néhányat. Utána rekedtes hangon szólalok meg újra.
          - Örülök neki, hogy ennyire őszinte velem, és… - megköszörülöm a torkom, majd már normál hangon folytatom – annak még jobban, hogy nem esett egyiküknek sem baja.
          Megjegyzem magamnak, hogy erről igazán ki kéne kérdeznem legközelebb a lányt, mert ő sem igazán jeleskedik a patrónus bűbáj használatában. Legalábbis utolsó emlékeim szerint. Sajnálom, hogy az igazgatónő nem hívta fel a figyelmet a dementorok helyzetére az évnyitó vacsorán. Remélem valamilyen formában ez változni fog a közeljövőben, és pótolja legalább a faliújságra helyezett hirdetménnyel.
          - Mr. Rock, arra kell kérnem, hogy itt és most ígérje meg nekem, hogy nem megy többet a Tiltott Rengetegbe. Megértem, hogy szeret kószálni, és megismerni a környezetét, én magam is ilyen vagyok, de a dementorok csak egy csekély része annak a veszélynek, ami magára les abban az erdőben.
          Feltéve, ha a dementorok nem üldözték el mondjuk a kentaurokat. Vagy más veszélyes lényeket, mint mondjuk az acromantula. És nem csalnak az emlékeim, amikor pont ezen lények miatt az erdő mindig is le volt zárva a diákok előtt. Ahhoz nagyon rossz dolgot kellett tenni, hogy büntetőmunka keretében ide vigyék a diákokat. Hallottam már ilyenről, de nem akartam sohasem elhinni. Azt viszont még kevésbé, hogy egy diák annyira mélyen menjen be az erdőbe, ahol már dementorok lehetnek. Akármilyen kis számban.
          - Rendben, akkor had kérdezzem meg, hogy mit tud a patrónus bűbájról még, azon kívül, hogy nehéz.
          Sokan azt hiszik, hogy maga a mozdulat és a rengeteg mágia az, ami nehézzé teszi, de ez nem így van. A patrónus bűbáj nehézsége a technikában rejlik. A boldog emlékek felidézésében, amit egyébként is nehezen tesz meg az ember, nemhogy most a háború után.
          - Tényleg Minerva Balmoral is ott mászkált magával a Rengetegben? Bocsánat, hogy visszatérek ehhez a témához, csak kicsit hihetetlen számomra.
          Oké, be kell vallanom magamnak, hogy annyira nem is hihetetlen. Minerva még mindig ugyanaz a személy, akit a pubban vagy Párizsban megismertem, csupán annyi pikantériát kapott az egész, hogy kiderült róla, boszorkány. Még mindig óvatlan és felelőtlen.

          Megvárom, amíg az összes diák elhagyja a helyiséget, Mimit leszámítva. Nem hiszem, hogy bárki ki akarna hallgatni, de a ránk váró társalgás kényessége miatt, ezt jobb, ha a bűbájokkal védett irodában tesszük meg. Végül felállok, a papírjaimat az asztalon hagyom, csak a bögrémmel a kezemben indulok vissza. Nem nézek rá, nem szólok hozzá, jobb, ha azt hiszik, hogy az órán történtek miatt szeretnék beszélni vele. Bedugom a kulcsot a zárba, és kinyitom az irodám ajtaját, majd ott előre engedem őt.
          - Ha akarsz, akkor ülj le nyugodtan.
          Észre se veszem, hogy visszatérek a tegeződéshez, de ez annak tudatában, hogy kivel vagyok itt, nem is meglepő. Mivel az ajtón túl senki sem hallhat meg, és nem is hiszem, hogy orvul követett volna bármelyik évfolyamtársa, kiengedhetem a gőzt ebben a formában legalább.
          - Úgy tűnik, mégis láttál talárban.
          Elmosolyodom, ahogy eszembe jut a megismerkedésünk estéjén előkerült téma, és nem csak akkor, hanem később is többször. Úgy tűnik, ennek be kellett következnie, sehogy sem tudtam elkerülni, most viszont megszabadulok tőle. Az első dolgom ledobni a székem háttámlájára a zakómmal egyetemben. Talán a megismerkedésünk óta nem is látott ennyire elegánsan felöltözni. Bizonytalanul a teás asztalhoz lépek.
          - Megkínálhatlak teával vagy kávéval?
          Egyelőre kerülöm a tekintetét, ami nem jó jel, tudom, főleg azért, mert nem ilyennek ismert meg. Magamnak töltök egy bögre kávét, és neki is, ha kér valamit, és oda is viszem neki, közvetlenül utána pedig leülök mellé az egyik székre. Végül veszek egy mély levegőt, majd kimondom azt, ami szerintem mind a kettőnket a leginkább foglalkoztatja.
          - Hogy nézhettük el ennyire egymás varázslatosságát? Megállítottunk egy óriáskereket!
          És a bál? A bálon is ott volt az az alkalom a rózsalugasban, amikor csak pillanatok választottak el attól, hogy felfedjem varázsló létem, de akkor és ott sem történt meg. És Párizs? Csoda történt, hogy akkor ott…
          - A fürdőben. – mondom ki hangosan. -  A táskádban volt a pálcád?
          Milyen komikus így utólag visszagondolva, hogy ő is a pálcáját féltette és én is azt rejtegettem olyan nagyon előle. Hihetetlen, hogy tényleg ennyire elnéztük egymást, de remélem, és tényleg nagyon remélem, hogy más meglepetés már nem érhet minket.
          - Akkor már csak azt kell…
          Nem, nem kell semmit sem eldöntenünk. Barátok vagyunk és… Leon! Leonnak tudnia kellett erről, és nem mondta el. Nem is értem… Nem, már fel sem tudom fogni, hogy miért áll mindig az utamba, de ezért… Ezért még nagyon megkapja a magáét. Nem akartam nekiesni a néhány napja történtek miatt, de ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Nincs az a jóindulat bennem, hogy ezt szó nélkül hagyjam. Lecsapom az üres bögrém az asztalra, ami eltörik a fülénél fogva, majd felállok, és az ablakhoz sétálok. Megtámaszkodok a párkányon, továbbra is kerülöm a tekintetét, mert félek, most olyat tennék, amit nem kéne, és nem akarok mindjárt az első napokban kirúgatnom magam.

Míg ők lángot látnak, én érzem a telet.

Willow...Professzor úr

        Kopp.
Mégis hogy a francba történhetett meg ez?!
        Kopp.
Mi fog most történni velünk...?
        Kopp.
Én én vagyok, te te vagy, de most mégis rettegek attól, mi lesz ha véget ér a lépéseim lágyan ringó kórusa, ami csak látszólag szolgálja a járást, valójában az indulat szúrja szíven minden mozdulattal rajtam keresztül az ártatlan padlót. Úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban ránk szakadhatna a mennyezet, ha eddig nem történt volna meg, és most állunk térdig a romokban, keressük a darabjainkat, azokét, akik akkor ott egymásba kapaszkodtak az esőben, és most itt állnak egy másik világ hullámait felfogva a józan ész omladozó gátjával. A padlót nézem, talán még senki nem figyelte meg ilyen alaposan a repedéseket, amik néhol végigfutnak rajta, mint valami elfeledett vérerek, amiket nem tölt fel már semmi, bár elképzelhető, hogy mások vére színezte karmazsinra alig pár hónapja. A fülem mögé tűröm a hajam, megnyalom az ajkam, és belépek a Sötét Varázslatok Kivédése tanár irodájába, azzal a tudattal, hogy a lakásod kulcsa a ládámban rejtőzik, a tőled kapott nyakláncot melegíti a bőröm titokban a blúz alatt, és most mégis magáznom kellene téged.
        - Köszönöm, professzor. - nem nézek elsőre körbe, megállok az ajtó mellett, és rezzenéstelenségbe süppedek. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán pislogtam e azóta, hogy kijöttünk a teremből, esetleg levegőt vettem e, dobbant e a szívem, elképzelhető, hogy fel sem tűnne, ha egyik kimaradna ebben a percben. Tegezel, de ez távolról szűrődik el hozzám, szépen támasztom a semmit és foglalom a helyet a padlón, ahogy jó diákhoz illik, szoborszerű vonásokkal, mintha szidást fogadnék.
           - Úgy. Mondtam, hogy jól áll majd. Tudod, hogy a rossz dolgokban mindig igazam van. - nem viszonzom a mosolyt, kicsit olyan, mintha elfelejtettem volna a módját, pedig ösztönözni próbálom magam, hogy ne csak úgy válaszolgassak, de félek - Nem, köszönöm. Ha valami erősebb van, azt elfogadom.
            Ha már úgyis az év prefektusa címre gyúrok a vonaton dohányzással és alkoholizálással, a valami erősebb már bőven belefér egy tanárral, főleg, ha már láttam is részegen, sőt. Azért akármilyen fojtogató is ez az egész, valahol belül felnevetek, mert kevés mentoromról tudom elmondani, hogy láttam félmeztelenül, hegyet mászni, gitározni vagy akár gyanakodva körbenézni egy templomban a spontán öngyulladást fontolgatva. A valóságban azonban nem mosolygok, és te sem nézel rám, mintha az egyenruha más embert csinálna belőlem. A blúz, a szoknya.. a zakó, a nyakkendő, a hanyagul vállon lógó talár, a ház nyakkendője, és ahogy a kezembe fogom most a köpeny szárnyait, a prefektusi jelvény. Ez vagyok most, nem vörös gondtalanság, mint London, nem elázott, de nevető kíváncsiság, mint Párizs, és nem biztonságot kereső félelem, mint Perth volt... Roxfort egyenruhája erőt sugároz, egyenlőséget és én úgy viselem, mint egy pajzsot.
          - Azt hittem, az én voltam egyedül, hát mert... tudod. - dehogy tudod, honnan tudnád, nem beszéltünk róla - A pubban is.. a verekedésnél nem húztál pálcát, a bál szervezésénél sem derült ki, pedig sok alkalom volt rá.
          Belekortyolok az italomba, most már a széken ülve, bár azt nem mondanám, hogy annyira biztonságban érzem magam, de erről nem te tehetsz. A következő kérdés nekem is megfordult a fejemben már, elgondolkozva bólintok, arcom kételkedő grimaszt ölt.
           - Igen. A tiéd pedig letakarva, ugye? Azt hittem, megtaláltad, azért nyitottam rád egyből. Nem tudtam volna sehogy kimagyarázni... Tudod, mennyit gondolkoztam azon, hogy mi a fenét csinálsz, és akkor ez volt. - a homlokomra teszem fáradtan a kezem, és most már elkínzottan egy kis nevetést is hallatok, lassan enged bennem a feszültség - Mit kell? Te vagy Mr. Fawcett, a SVK professzor, én meg Balmoral, a hatodévesek griffendéles prefektusa, és az, aki többet árult el magából neked, minthogy most csak úgy megvonja a vállát és kisétáljon innen anélkül, hogy...
           És megakadok. Fogalmam sincs, mit mondjak most. Hogy elmondjam, még mindig a barátom vagy, mindegy, mit viselünk? Hogy sírni kezdjek a félelem miatt, hogy így már még közelebb vagy ahhoz a világhoz, amitől megvédeni akartalak? Vagy hogy magamhoz öleljelek, ahogy szeretném, és együtt röhögjünk a balszerencsémen? Bármelyik és mindegyik, de egyébként is elsétálsz, nem aktuális egyik sem. Lehúzom az italom, aztán olyan tekintettel meredek magam elé, mint akinek bejelentették, hogy van tíz percre az életben, utána sajnálatos körülmények között boldogul meg. Kopp...
           Kopp.
Leteszem a poharat az asztalodra, és hátrahúzom a széket, a lábai fájdalmasan nyikorognak.
           Kopp.
Ellépek mellőle, ökölbe szorulnak az ujjaim, egy sírásra emlékeztető sóhajjal fújom ki a levegőt. Mi a franc legyen?!
           Kopp...kopp-kopp-kopp.
Rohanó léptek vezetnek hozzád, a nyakadba borulok, és magamhoz szorítalak.
           Nincs több kopp.
Megérkeztem oda, ahová akkor is tartozni szeretnék, ha itt most a francos iskola a fejünkre szakad, az unokabátyám hisztériájával, taláros-jelvényestül.

          Olyan hidegnek érzem most a szobámat, mintha egy hűtőkamrába jöttem volna. Nem értem, miért? Miért kellett így történnie? Mindazokon túl, amik a nyáron történtek… És miért érzek egyszerre szomorúságot és mérhetetlen örömöt? Ennyire még sohasem örültem valaminek. Nem, ez nem igaz, nagyon is örültem a motoromnak, de az más érzés volt ehhez képest. Nem tudom miért, de más.
          - Én is azt hittem, hogy az én voltam. Akkor ott annyira megleptél, hogy nem lett volna meglepő, ha önkéntelen mágiát hajtok végre, még akkor is, ha az én vén fejemmel lehetetlen, elvileg. A pubban? A pubban miért kellett volna pálcát húznom?
          Tény, hogy sokkal kényelmesebb megoldás lett volna, mint így, de az a hely tele volt muglikkal is, nem lett volna szerencsés, ha mondjuk kilógatom a teraszról azt az alakot. De ha már a pubnál tartunk.
          -  Az a férfi azóta se ment vissza, ha akarsz bármikor elmehetsz oda még egyszer. Judy már ismer, ki is fog szolgálni, ha nem viszed magaddal Greget.
          Greg. Csak most jut eszembe, de az ő nevével nem találkoztam eddig, legalábbis nem Balmoral név alatt és… Nem, ő biztos nem. Kicsit megrázom a fejem a gondolatra.
          -  Azt már viszont nem tudom, hogyan sikerült elkerülni a bál előkészületénél is. Ne kérdezd, mert fogalmam sincs.
          Pedig ott rengeteg alkalom és lebukás lehetősége lett volna a kezdetektől. Kezdve a térképpel a lépcsőnél, aztán a házimanók, a mozgó festmények. Csak valahogy természetesnek vettem, hogyha Leon rokona, akkor tud a varázsvilágról, még akkor is, ha ő maga nem az. Bár így utólag visszagondolva, akkor még magyarázhatta volna azzal is, hogy kvibli, de semmi esetre se gondoltam volna, hogy varázsló. Fel szoktam ismerni őket magam körül, és most mégsem sikerült.
          - Igen, ott volt letakarva a kád szélén. Majdnem teljesen meztelenül álltam előtted akkor, hogy a pálcámat eltakarjam előled. Tudod… Tudod, ha nem rólad lett volna szó, akkor sikerült kimagyaráznom valahogy, de előtted… előtted esélytelen lettem volna rá.
          Ingatom a fejem, nem merem hangosan kimondani, hogy mit kell. Nem akarom hangosan kimondani, hogy talán a kapcsolatunk most más fordulatot vesz és már nem lehetünk barátok. A diákom, és nem tekinthetek el ettől. Igen, meg kell mondanom neki, hogy új szabályok vannak, és… Megölelt. Nem is kicsit, hanem… A karjaim közrefogják a derekát, a fejemet a vállán pihentetem.
          - Azt akartam mondani, hogy nem lehet… ezt nem lehet, de nem tudlak elengedni sem. A körülmények ellenére a legjobb dolog, hogy ez történt kettőnkkel, de…
          Veszek egy mély levegőt. Mégis ki kell mondanom, amit ki kell mondanom. Mert, ha nem most, akkor örökre ott marad az a de, és nem szeretném, hogy megrontsa a kapcsolatunkat.
          - De el kell fogadnunk, hogy az iskolában elsősorban a diákom vagy. Akármennyire is szeretném, hogy ez másként legyen, nem lehet, és mégis… - Kicsit eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Mosolyogni fogok rád, amikor csak tudok, jöhetsz ide, amikor csak akarsz, az ajtóm nyitva áll majd előtted. Nem tudok úgy tenni, mintha a nyár nem lett volna, akármennyire is szeretném, sokkal fontosabb vagy nekem.
          És azzal, hogy megtagadom a nyáron történteket vele, majdhogynem saját magamat tagadom meg. És ezt nem mondhatom túlzásként. Biztos vagyok benne, hogy az ott délen Leanderrel akkor is megtörtént volna, de akkor lett volna értelme menni valahova? Elmenni a helyszínről, hogy tudjak továbbélni, még akkor is, ha egy hatalmas teher került ezzel a vállamra? Nem hiszem, hogy akkor lett volna értelme folytatnom ebben a formában.
          - Kérlek, maradj itt egy pillanatig még vagy kettőig, ha nem kell menned órára.
          Magamhoz húzom, és megölelem. Akarom, hogy ez a pillanat tovább tartson, hogy az újra egyesülésünk pillanata tartson még ki egy kicsit. Hogy azután az este után Perth-ben megnyugodhassak, hogy épségben van, és nem esett semmi baj.

Míg ők lángot látnak, én érzem a telet.

Willow...Professzor úr

        Minden összeáll a fejemben, kezdve azzal, hogy tudott olyan könnyedén megjelenni Párizsban, hogy ismerhették egymást Leonnal a diákéveikből, miért láttam a lakást furcsán nagyobbnak, mint kívülről, miért voltál olyan varázslatos, miért mondtad, nem boldogulsz az elektromos dolgokkal, hogy száradtál meg olyan könnyedén... Csak azt nem tudnám megmagyarázni, én miért nem vettem észre semmit...? Benne lehetett az is, hogy így ismertelek meg, rádöbbenni, hogy azonos világban élünk, szokatlan lett volna, és főleg, olyan következményekkel járt volna, amilyenekkel most fog: akár társíthatod is a nevem az anyáméval.. És hogy miért tudtam annyi mindent a reanimált holttestekről. Megijedek, amikor eltolsz magadtól, akaratlanul is rámarkolok az inged karjára, és bár teszek egy ügyetlen lépést hátrafelé, fel vagyok készülve. Bármi is következzen, én már tudom, mit akarok.
         - Mit nem lehet? Nem a szeretőd vagyok. - komornak hallom magam, élesnek és határozottnak - És nem is kell betörnöd egy nem is létező intézménybe, hogy találkozzunk. Akkor azt mondtad, hogy bármire képes lennél ezért, most pedig meg akarsz győzni arról, hogy mégsem, méghozzá úgy, hogy talán most először van valószerűtlenül hatalmas szerencsénk? Megbántad...?
         Most viszont elengedlek, és a szemedbe nézve várakozom. Ha tétovázol, távozom. Nem akarok itt rádöbbenni, hogy félreismertem a dolog természetét annyi minden után, és azzal a lendülettel örökre egy koporsóba zárva a földbe lökni a reményeimet arra, hogy van értelme bármivel is foglalkoznom azon a bizonyos ügyön kívül.. De visszahúzol, és azt mondod, maradjak. Szaggatottan lélegzem be a levegőt, foszladozottan fújom is ki.. az egyik kezem az arcodhoz ér, a másik a mellkasodra tenyerel, mintha csak a szívdobogásod akarnám magamba szívni, és a homlokod az enyémnek döntöm. Fájdalmasan grimaszolok, az egész bizarr és egyszerű, hideg és forró.. de azért érint a gondolat olyan hevesen, hogy kételkedsz, mert félek az elvesztésedtől. Épp ez volt az, amitől mindig rettegtem, hogy lesz, aki a falak mögé lát, és aki megtanulja, hogy ne sérüljön köztük, de akire éhes szemek lesnek a sötétből, és nem csak nekem fáj... Ragaszkodni valakihez gyengeség, emberi sebezhetőség, és mégsem akarok semmi mást, mint itt maradni veled, mindegy, mit terveztem korábban. Melletted vagyok önmagam, a bal és a jobb összesimul egyetlen személyiséggé, nem lebben utánam a sors menetszelében egyik vagy másik szép vagy csúnya végszava, te szilárddá teszed az alakomat, és az itt érzi otthon magát, a kezeid között.
         - Bármeddig itt maradok... - suttogok, még mindig közel, megint gyerekek vagyunk, de már felnőttek is - Minden, amit ígértem vagy mondtam, igaz maradt. Még mindig veled állítottam meg egy óriáskereket, táncoltam az esőben, motoroztam, és.. ezeket nem ronthatja el semmi, ugye tudod? Talán más lesz a szkéné körülöttünk, de megmaradunk egymásnak. Majd nem érek hozzád, ha látják, de ugyanúgy gondolok rád, mert, Willow, vagy olykor Mr. Fawcett...
         Nem fejezem be, csak becsukom a szemem, és ott maradunk ugyanúgy, körülölelve az új lehetőségekkel és félelmekkel. Kihúzom az ingem nyakrészén a nyakláncot, és magunk közé engedem - a kis hang, ahogy megérkezik a mellkasunkra, úgyis mindent elmond helyettem.

          Mikor meghallom a szerető szót, valamiért elmosolyodom. Nem hiszem, hogy valaha is gondolt rá, egyszer majd a barát átváltozik arra. Nem, nem is tudom minek kéne ahhoz megtörténnie, hogy azt mondjam rá, a szeretőm. De tény, hogy mások talán másként értelmeznek helyzeteket. Megbánni? Mit is kéne megbánnom? Hogy itt van? Nem, azt soha, csupán a helyzet bonyolódott egy kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy megoldhatatlan lenne.
          - Nem kell semmitől sem félnünk, és nem kell semmitől se tartanunk – mondom mikor közelebb húzom magamhoz.- Amit megmondtam, most is tartom. Ha kellene, akkor a világ végére is elmennék érted, és az sem érdekel, ha egy Leon nevű sárkánnyal kell szembenéznem, felveszem a páncélom, a legsármosabb mosolyom, és kiszabadítom az én hercegnőmet.
          Amennyire csak lehet közel vonlak magamhoz, és megfogom a mellkasomon pihenő kezed; így hogy csak az ingem van rajtam, láthatod a láncot, amit tőled kaptam és hozzá a gyűrűt is. Az órán csak gyorsan elrejtettem, de ez csak annyit jelentett, hogy eldugtam a zakóm alá. Félek rosszul leszel, olyan szakadozottan veszed a levegőt. Megfogom a pálcám, és bezárom az ajtót, megelőzve, hogy bejöjjön valaki, aki mégis látott errefelé közeledni.
          - Nem akarom, hogy most bárki is megzavarhasson. Kérsz egy pohár vizet? Jól vagy?
          Mindig is a vágyaimnak éltem, és hagytam, hogy azok vezessenek, és most mikor az eszemnek kellene vezetnie, nem tudom elcsitultatni a szívem dobogását, a lelkem megnyugvását, ahogy ölelem. Ebben a pár napban a fesztivál óta, rengetegszer volt, hogy akaratlanul is a nyaklánchoz nyúltam és arra gondoltam, mi lehet veled, hogyan foglak megtalálni. Még akkor is ott volt ez a szavaim mögött, mikor összevesztem Leonnal, megint. Arról vajon tudsz? Most már talán könnyebben megérted az ellentéteink mivoltát? De még így sem fogsz megérteni mindent, hiszen nem voltál ott, nem tudhatod, hogy miből eredhetnek. A szkéné szó hallatán felhúzza a szemöldökét, amit láthatsz, de nem kérdez rá, hiszen ki tudja találni a szövegkörnyezetből.
          - Senki sem veheti el az emlékeket, amiket közösen éltünk meg, rendben? Nem hagyom, és tudod mit, megfogadom, hogy önszántamból sohasem foglak elhagyni. Talán az idő, elsodor majd egymástól minket, az életünk, de mindig itt leszek, mindig melletted leszek, akármikor szükséged van rám.
          Hogy mennyire igaz ez, azt Kean bizonyítja a legjobban. Sokáig ő volt az egyetlen barátom, és még mindig azok vagyunk, amit mi sem bizonyít jobban, hogy amikor csak lehet beülünk valahova beszélgetni, vagy csak átjön hozzám, és ott sörözünk egy kicsit. Leülök a székembe, és lehúzom őt is magammal. Megsimogatom az arcának élét, majd megfogom a tőlem kapott medált, másik kezemmel pedig kiveszem a sajátom a helyéről.
          - Akár esküdhetnénk is ezekre; amíg a nyakunkban vannak, addig mindig egymáshoz fogunk találni.
          Eszembe jut az a bűbáj, amivel meg akartam bűvölni kalapot, hogyha történik velem valami, akkor eltűnjön, de már ennek nincs jelentősége. Tudni fog róla, ha történik velem valami. Bár, nem hiszem, hogy itt az iskola falain belül történhetne, azon kívül pedig… Az egy másik történet.

Míg ők lángot látnak, én érzem a telet.

Willow...Professzor úr

        Elmosolyodom a szokatlan hasonlaton, és elképzelem, hogy fog az unokabátyám tombolni, talán valódi tüzet fújni, ha rájön, hogy a barátságunk nem szakad meg csak a talárjaink miatt... Azért valahol úgy sejtem, Leon reménykedett ebben, és most igazi mitológiai haraggal fog tovább figyelni, remélve, hogy valamire hivatkozva közbeléphet.
        - Vigyázz vele, amelyik sárkány dohányzik, bármire képes lehet... - nézek a szemedbe már jókedvűen - Képzeld el, hogy nem lángot köp, hanem egész doboznyi égő cigaretta szálakat.. De gyerekmesének nem utolsó a dohányzó sárkány. Willow.. na mutasd azt a legsármosabb mosolyt, ami fenevadakat is elűz..
        Nem mintha nem tudnám, hogy milyen vonzó, de kíváncsi vagyok, ő mit gondol sármosnak. Megfogja a kezem, de rögtön utána az ajtó zárja is kattan mögöttünk a varázslata miatt. Nem tudok nem hatalmas szemekkel nézni a pálcája láttán, mert mégiscsak ez az első alkalom, hogy teljesen nyíltan varázsol előttem, bármilyen áthallásos is ez a mondat most a fejemben is. Gondolom ezt végképp nem nehéz rosszullétnek érzékelni, mármint elég érdekes grimasz ülhet most a vonásaimon, de ha valakit hónapokig muglinak képzelsz, aztán csak úgy non-verbálisan nekiáll varázsolni előtted, az nem kicsit taglóz le.. mondjuk annyira, mint egy jól megküldött gurkó, hogy már a világunk hasonlatainál járjunk.
         - Igen, azt hiszem szükséges lesz rá, elvégre még bőven egy órán belül vagyunk a felismerésen, hogy varázsló vagy. De amennyire egy ilyen hír után jól lehet lenni, annyira jól vagyok. - bólogatok még kicsit fehéren, de inkább kiélvezem, hogy a karjaidban lehetek - Megint ellentmondasz magadnak. Vagy elsodródunk, vagy nem, nem tudsz a távolból ott állni valaki mellett. De tudod, most még kevésbé értelek.. Sosem voltunk közelebb a lehetőséghez, hogy ne kelljen betanított baglyokkal trükközni, meg iskolába betörve végre találkozni, és mégis ezt gondolod. A legjobb ómen valaha... bár csúfos lezárása volt a jóslástan karrieremnek.
         Azért nem kételkedem igazán, mert húzol magaddal a székre is, elhelyezkedek az öledben, és mert kényelmetlen a póz, felhúzom a térdeimet a combjaid mellé. Érdeklődve figyelem, amikor a nyaklánchoz nyúlsz, és a tiéd is hozzáér. Igyekszem nem félni a semmitől, de habár neked mondom ki hangosan, hogy ellentmondásba keveredsz, kicsit én is, csak abban a tekintetben nem, hogy mit akarok.
         - Vagy Kalapra. Ő is velünk utazott.. meg a kis beretták, tudod. És a képeid is.. - amik a párnám alatt vannak, illetve egy a zakómban is, amit most megmutatok - Esküdnünk sem kell, ezek anélkül is elég feltűnő jelei annak, hogy gondoltuk akkor. Minden megy tovább ugyanúgy, csak most már.. bizonyítékom is van arra, hogy tényleg jól áll neked a talár, Captain Alcohol.       

          Az hiszem, ha valakit meg kéne kérdeznem a tényleges sármos mosolyomról, akkor nem értene mindenki egyet vele. Főleg Leonnál vannak kétségeim ezzel kapcsolatban, és most ténylegesen is róla van szó. De akkor lássuk azt a sármos mosolyt, amit kifejezetten neki szánok, és Mimi lesz a tesztalanyom.

          - Na, milyen volt? De azt tartsd szem előtt, hogy nem téged akarlak lenyűgözni, hanem őt.
          Ahogy az ölembe ültetem, és ölelem, kicsit önkéntelenül is ringatni kezdem. Meg akarom nyugtatni, hogy minden rendben lesz, de ez egy olyan dolog, amiben még én sem vagyok biztos. Mármint lényegében nincs mitől tartani, a sors azt a lapot osztotta nekünk, hogy ő ott tanul, ahol én tanítok, de csak barátok vagyunk, az pedig nem titok. Csupán arra kell figyelnem, hogy ne kivételezzek, és ne tegyünk félreérthető mozdulatokat mások előtt. Akkor működni fog, és ha még sem, akkor még mindig vissza tudunk térni ide, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Egy hangos sóhajt hallat, mikor belefog a következő mondandójába.
          - Ugye nem gondolod, hogy mindig melletted leszek? Nekem az év nagy részében a Roxfort lesz az otthonom, de ez nem jelenti azt, hogy be vagyok ide zárva. Bármikor elmehetek és te is jöhetsz, de az életünk nem fog szorosan kötődni egymáshoz, hiszen akkor már nem biztos, hogy minden nap találkozunk. Mégis szeretném, ha tudnád, hogy rám mindenben számíthatsz. Csak szólj, hogy mekkora ásót vigyek, rendben? És időben szólj, ha már sokkal közelibbnek érzed azt, amiről nálam meséltél. Nem… Nem… - félrenézek, nem akarom kimondani azokat a szavakat. Akkor másként estek rosszul, most hogy tudom, itt van velem, még nehezebb elfogadni a tényt, hogy meghalhat.
          Látom, hogy te sokkal biztosabb vagy a dologban, mint én, és ez nem is meglepő, mindig is így volt. Én féltem közelebb kerülni hozzád, ezért mintha a szőnyeg alatt kötöttünk volna barátságot és szövetséget is, de te mindig nyíltan kimondtad, amit gondolsz. Csodállak az erősséged miatt, hogy képes voltál a szívedbe fogadni annak ellenére, hogy Leon miket mondhatott a hátam mögött.
          - Nem, Kalap tabu, értve vagyok? – elmosolyodom. – Captain Alcohol? Greg még mindig nem hagyott fel vele, hogy így hívjon? Apropó Greg, ő is ide jár?
          Még mindig biztos vagyok benne, hogy nem, de ennek nem lehet köze egymáshoz. Csak féltestvérek, de senki sem mondta, hogy azon az ágon nem lehet varázsló a családban. Újra megfogom a pálcám, és kinyitom az ajtót. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Illetve, majdnem mindent, de a legfontosabbat most igen. Felállok, de nem engedem el a kezét még.
          - Vigyázz magadra. Tudom, hogy nem eshet itt bántódásod, és nem is kell félteni, de azért ne hősködj ostoba griffendéles módjára, rendben?
          Fogom a derekát, amíg az ajtóhoz nem érünk, ott viszont elengedem, de nem én nyitom ki az ajtót. Meghagyom neki a választási lehetőséget, hogy mikor akar kilépni, de valamit nem hagyok meg neki. A lehetőséget, hogy egy ölelés nélkül csússzon ki a kezeim közül. Az sem érdekel, ha időközben kinyitotta az ajtót, és ez most látszódik. Nekem úgyis van még beszélnivalóm egy régi ismerőssel. Egy kevésbé jó beszélgetés egy nagyon jó ismerőssel.


Köszönöm a játékot!

Míg ők lángot látnak, engem a kezed vezet

Bolond vagy, Willow...Professzor úr

        Esküszöm megpróbálok nagyon komoly maradni, de az arckifejezése olyan zseniálisra sikerül a rossz értelemben, hogy minden bevetett küzdelem köddé válik egy pillanat alatt, és egészen konkrétan kiröhöglek. Olyan hirtelen lesz a kiskutyás tekintettel megkoronázott kisfiús bájból 'megdugtam az unokahúgod, a zongorádon' epifánia, amilyen gyorsan borítaná rád a teáját Leon, ha ő ülne itt most helyettem. Bár merőben szokatlan a gondolat, hogy csak így foglalja a helyet az öledben, és tartok attól is, hogy elsőfokú égési sérülésekkel járna együtt a megmozdulása, de mindkettőnk szerencséjére ezt most csak én láttam ilyen közelről, és valószínűleg azért nem vonódom a hatása alá, mert ezzel a szöveggel kommentálod... Te ünneprontó. Te ötéves, nagyra nőtt, bolond gyerek... Csak maradj mindig ilyen.
         - Lenyűgözni biztos lenyűgöznéd, de a lehető legrosszabb értelemben. Láttad már magad így...? Csak mert előbb hinném el, hogy ágyba vittél, de nem mesét felolvasni, minthogy ártatlan szándékaid vannak... - törölgetem még a könnyeimet, nagyon rám fért már ez a kis hülyeség - Bolond vagy, Willow, remélem, tudod.
         Milyen ritkán lehetsz ilyen még mellettem is, pedig láttalak már vidámnak, részegnek, komornak, kétségbeesettnek, zavarban, önfeledtnek... Rengeteg arcod van, de mindet imádom, még ha úgy is kell majd ott ülnöm a padban, mintha egy lennél a tanáraim közül, de nem tartok tőle, hogy nem sikerül majd. Az ilyen pillanatok megmaradnak kettőnknek, és a kapcsolatunk amúgy sem a közönségnek készült, a barátságunk őszintébb annál, hogy a kifelé mutatott képen kellene aggódnunk. Még mindig mosolyogva hozzáérek az orrodhoz, aztán az ujjam begye leszalad az arccsontodon, végig a szád kis hídján, majd eltűnik a levegőben az érintés, ahogy visszahúzom, de ott marad a helye, és persze az érzés maga.
          - Megint nem tudod, az ügyvéd vagy az ügyész vagy, ugye? Azzal kezded, hogy nem leszel mellettem, de nem is lettél volna eleve, aztán folytatod, hogy de ne féljek, itt leszel. - kicsit még forgatom a szemem, vajon tényleg azt gondolod, hogy nem tudok disztingválni? - Az idebent nem tud megtörténni értelemszerűen, ettől nem érdemes félni. Az odakint viszont egy teljesen másik világ, még ha örülök is neki, hogy a bentinek része vagy. Tudom, hogy az enyémnek csak láthatatlanul, de még ez is jobb, mintha nem látnálak egész évben, elmondhatatlanul hiányoznál, és biztos, hogy mindenféle hülyeségeket kísérelnék meg a szabad hétvégéken, hogy megkeresselek, talán csak percekre, de még úgy is megérné. Nem is tudod, mennyi pontot spórolsz meg a Griffendélnek..
          Jobb ezt a témát komolytalanul hagyni, még úgysem aktuális, nem akarlak szomorúnak látni sem téged, sem Aubreyt, bár vele így nyíltan nem is beszéltem meg, annyira sem, mint veled, de enélkül is sejtheti, hogy van a háttérben valami fenyegető. Használjuk ki ezeket a perceket, szeretném, ha megnyugodnál, hogy amíg itt vagyunk, az anyám nem nyúlhat hozzám, ekkora hatalma neki sincs, és kizárt dolog, hogy a közelébe engedjelek azok tudatában, amiket az óra felidézett bennem. Régóta olyan fontos vagy, mint a családom, és ha csak egy kicsit is sejtené, mit jelentsz, mennyi időt töltöttünk együtt, éppúgy a célpontja lehetnél... De előbb halok meg, minthogy megtörténjen.
          - Kalap kikérhetné magának, komoly házasember, már a gyermekeiről gondoskodik. - derülök még mindig a kis közös dolgainkon - Ő mindig így fog emlegetni, az egyik kedvenc szuperhőse vagy. Egyébként nem, az öcsém varázstalan, de bármilyen meglepő is, az egyik féltestvérem most negyedéves, hugrabugos. Ez... nekem is nagyon meglepő volt, úgy értem, már akkor felismertem, amikor először lépett a Nagyterembe, de nem közeledtem hozzá, hát, tudod, mi miatt... balszerencse vagyok. Aubrey Forrester-Chaisty, az az édes, őszinte lány a kék szemekkel.. Nem tudom, felismert e a képeimről, de beszélni fogok vele, ne aggódj miatta, rendben?
          Csak bólintok, amikor fel kell állnom, valahogy olyan nehezen megy, de nekem is van még néhány dolgom délután, ideértve egy kellemes esti szeánszot a folyosókon, és még szólnom kell Grisamnek is, ezúttal remélve, hogy nem mondjuk a pincében kötünk ki megint... De most biztosan lesz min gondolkoznom, amíg a hátam a hideg falnak dől, várakozván a szabályszegőkre, akik szinte sosem bukkannak fel. Örülök, hogy nem engeded el a kezem, kicsit szorosabban is markolom az ujjaid, nehéz elválni, pedig most tudom, hogy egy tető van a fejünk felett, és azok a bűbájok mindkettőnket védenek a külvilágtól.
           - Mr. Fawcett... - nézek a szemedbe a tőlem telhető legcinikusabb kifejezéssel - Ez a Roxfort, ugyan mi bajom eshetne a Nagyúr által megszállt tanári kar, a Titkok kamrájának legendás szörnyetege, keresett sorozatgyilkosok, halálos kimenetelű versenyek, borzalmas főinspektorok, ostromok és halálfalók közepette, ami akár csak egy kicsit is rosszabb lehet, mint az a mennyiségű házidolgozat, ami várni fog már ennek a hétnek a legvégén, a gyilkos szándékú macskámmal egyetemeben, aki már most a szentséges tulajdonának tekinti az ágyamat, a prefektustársam mellett, akinek fő küldetése, hogy leváltassa magát, az unokabátyám mellett, aki apácának képzel, és főleg, egy új SVK professzor mellett, aki remélhetőleg tovább marad, mint egyetlen tanév...? Nem is értem a kérdését, lehet e ilyen körülmények mellett egyáltalán nem hősies griffendélesnek lenni? Tudja mit? Adjunk egy pofont azoknak a csúnya sztereotípiáknak, és...
           Tényleg csak előhúzom a pálcámat, valami apró varázslat reményében, tényleg, mondjuk egy szál virág, bármi, de még idézni sincs időm, mikor rózsaszirmok kezdenek hullani a nyakunkba. Felvont szemöldökkel pillantok föl, keresve a forrást, végül csak egy fáradt mosollyal nyugtázom az újabb önkéntelen mágiát, amit ezúttal valószínűleg a pálcám anyagának köszönhetünk... Nagyon 'romantikus', nagyon félreérthető és főleg, ritka balszerencsés. Épp mint az eddigiek, és a folytatás. Egy utolsó puszit nyomok az arcodra, bár az ajtó már nyitva, nem hiszem, hogy bárki látta, és már el is indultam a kötelességeim felé, szembe találva magam az emlegetett húgommal, akinek nyilván lennének kérdései, de mosolygok még hosszú percekig, bármi is következik, mert most már igazán úgysem tudunk eltávolodni egymástól.

Ahogy én is, Willow... Professzor úr!