Előkert

Or -hand. Whichever suits you.

-Nyugi, Anya, azóta sem gányolódott szét, hogy az előző percben is megigazítottad.- Próbálok hatni a készülődési lázban égő szülőmre, ahogy ő meg próbálja rendbeszedni a taláromat már sokadjára. Csak azért nem sikerül bármit javítania az eredményen így is, mert már rég nincs hova továbbigazgatni. Jó, hogy nem rajtam akarja kivasalni, hogy feltétlen tökéletes legyen. Miután mozdulni sem volt alklmam az elmúlt percekben, még az a járulékos gyűrődés is kiesik, hogy a ruhaujj hajlik teszemazt a könyökömnél.
Ezzel végül csak annyit érek el, hogy Maxine-re szabadítom rá az igazítási vészt. Érdekes, valahogy ő mégis kevesebb utolsó simítással, emellett nemkevés olvadozó kézjel-áradozással megússza. A cukiságfaktornak is megvannak az előnyei végülis, még teljes értékű tömegmanipulációként is hatékony tud lenni. Ha már valaki ilyen göndör fürtös kis angyal, mint Max, végülis, használja is ki a lehetőségeit.

Valahogy végül csak sikerül eljutnunk az indulás programpontig, persze még Apa se úszhat meg előtte egy utolsó nyakkendőigazítást - nem mintha kifogásolható lett volna előtte is - de csak lecsillapodnak a kedélyek annyira, hogy meg tudjuk fogni egymás kezét, Max Anyáét, én Apáét, a társas hoppanáláshoz. Aztán jön az a felettébb fura érzés, mintha a köldökömnél fogva áthúznának egy gumicsövön, vagy valami hasonló, nehéz ezt értelmesen meghatározni, és végül mind a négyen ott állunk a Lutece birtok előtt.

Nem éppen korán esünk be mi sem, a legtöbb vendég már egy gondosan felépített farakás körül gyűlik, kezükben még meggyújtatlan fáklyákkal. De legalább szépek vagyunk! Az is valami.
A házigazda odasiet még egy-egy fáklyával is mindenkinek, és minket is beinvitál a körbe a leendő máglya köré.
Végignézek az arcokon. Van, akit nem ismerek, van akit csak látásból, van akit személyesen is. Nekik egy mosollyal és biccentéssel köszönök is innen, mielőtt még egy irgalmatlanul nagy tűz korlátozná a lehetőséget erre. Aztán össznépileg a farakáshoz lépünk, és megpróbáljuk csak a máglyát gyújtani meg.

Flores
Brought to you by RetCon

Diadalmasan nézem a legyőzött ellenfelem, miközben az utolsó megidézett tanú és/vagy döntőbíra is visszatér a maga dolgára a bálon.
-Magadnak köszönheted csak- vigyorgok rá, mint a győztes tejbetök.
-És még egész jól jártál.
Mondom ezt én, a leendő harmadikos a leendő... Mennyi, hetedikes, vagy ez a nyolcadikos, amit a korai évzárás miatt bevezettek? De amúgy is, egyenlített esélyekkel legyőzném. Csak sunyi becstelen petaQ-ként az asztal alatt átkozott meg nonverbálisan. Ismerem ám én a trükköket, amit már várom, hogy tanuljunk, még ha négy év múlva is lesz az.
Egészen kimelegedtem itt a vallatásban. Mondjuk lehet, hogy köze van a dologhoz a még mindig bőven égő, ámde annál nagyobb máglyának is, amitől elég nehéz lenne itt fázni. Igazítok egyet a bordó nyakszalagomon, amit még Roman "kuzinom" vett nekem. Vagy ha már kuzin, akkor ugye Leenának.
Fel azóta vettem, hogy megérkeztünk ide, az árvaházban tuti kifogásolták volna amilyen maradiak tudnak ott lenni a nevelők. Igazából lehetnék most Leena is, olyan ruhák ezek rajtam, de Romant nem láttam itt a bálon. Meg aztán...

Nem terveztem előre, hogy letámadjam Sophie Florest, mondjuk nem is támadtam le, akkor nem így néznénk ki. Csak számonkértem rajta a bűneit, hogy valljon színt, főleg, hogy itt van az a Dom gyerek is, aki szintén ott volt az Üstben.
Oké, az lehet, hogy kicsit hangos voltam, meg elragadtattam magam, de sikerrel jártam, az a lényeg. Miután két felnőtt kihozott minket ide. Asszem a házigazdák? Meg még két Griffendéles lány, meg Dom, akit direkt kértem is mint elsődleges szemtanú, voltak még itt kint tanúskodni a vallomáshoz. Naras bá valahogy elkerülte egymást a jelenettel, biztos talált valami beszélgetőtársat, vagy lemaradt róla. De kielégítő eredmény ez is, Sophie vallott, hallotta egy eredeti jelenlévő is az Üstből, két további diáktárs, akik még ismerhetik is, és két felnőtt, akik azért csak felnőttek, számít az is.
-De megkaptad magadtól azt, amit érdemelsz, úgyhogy kvittek vagyunk- nyújtok neki békejobbot. Akár a bűntudata, amit hallok is, akáraz, hogy ezt nyilvánosan beismerte magáról, leginkább a kettő együtt. De visszanyert a becsületéből, hogy vállalta a bűnét és a következményeket, úgyhogy én tényleg békén fogom hagyni. Persze ez erre az esetre vonatkozik csak. De csak nem akar megint merényelni valamit ellenem valamikor, tehát részemről letudtuk. Elfelejteni azért nem fogom, azt ne remélje.
-Azért volt képed rendesen. A te lelkeden száradt volna a kezem- emlékszem vissza a nyáreleji esetre.

          Lassan éjfelet üt az óra. Ideje lesz lezárni a bált, és ehhez össze kell mindenkit terelnem az előkertbe, ahol már eltakarították a máglya maradványait, most pedig rengeteg asztal van ott, lámpásokkal, papírlapokkal, pergamenekkel, tollal és pennával. Mindenki választhat a kedvére valók közül. Tíz perccel a napforduló előtt körbejárom a helyeket, a bálteremben egy pillanatra magamhoz veszem a mikrofont, és megkérek mindenkit, hogy erre a röpke pillanatra jöjjön le mindenki oda. Sokan leszünk, de ha érkezéskor elfértünk, akkor most sem lesz gond. Megkeresem Leont is, hogy szóljak neki, majd elindulok vissza az előkertbe.
          Nem tagadom, a néhány pillanattal korábban történtek eléggé felzaklattak. Mimi és Asterling között lezajlott események mellett, ha akartam volna se tudok elhaladni szó nélkül, de biztos vagyok benne még mindig, hogy valahogy vissza kell majd térnem egyszer erre a témára. De nem tudom mikor és hogyan.
          Lassan szállingóznak vissza az emberek, akit tudok eligazítok az asztalok felé, és részleteket is mondok azzal kapcsolatban, hogy mi is pontosan a feladat. Odalépek az egyik asztalhoz, és felírom egy pergamenre az én saját idézetemet.

„Az összes dolog az életemben, minden jó és szép, Az összes dolog az életemben, tartson örökké.”

          Összehajtom a papírt, rákötöm az egyik lampionra, majd mikor elérkezik az éjfél időpontja, akkor meggyújtom a benne lévő kis éghető anyagot, aminek segítségével elkezd felfelé szállni. Tekintetemmel Mimit keresem, akivel elsodródtunk most egymástól, de ha a kívánságom teljesülni fog, akkor hamar visszatérünk még arra az útra, ahol most vagyunk, vagy ahol talán lennünk kéne. Figyelem, ahogy a rengeteg lámpás a levegőbe emelkedik. Csodálatos látvány, igazán illik ehhez az estéhez, és főleg a lezárásához. Tekintetem Leont is keresi, igazán kíváncsi lennék rá, hogy ha írt a saját lapjára, akkor mit írt. A nyár eleji nyugodt levelezésünk után azt hittem, hogy ha újra találkoznánk, akkor talán megváltozna a viszonyunk, de tévedtem, és valahol örülök is ennek. Még akkor is, ha Minnie miatt ez az ellentét még keményebb lesz, és számára még nehezebben elviselhető.
          Látom, hogy vannak néhányan, akik távoznak, ezért tőlük elbúcsúzom. A fiatalabbaknak, ha kell, akkor hívok kísérőt, vagy ügyelek rá, hogy a kandalló segítségével hazaérhessenek. Egy biztos, a ma este nekem még nem ért véget addig, amíg minden vendég itt van, utána pedig egy másik élet vár rám.

          Tudtam mindig is, hogy bírom az éjszakázást, ezt már többször be is bizonyítottam nem csak magamnak. Most mégis mintha már elég lenne ebből, kezdek fáradni, aminek ez a rengeteg ember lehet az oka, és a mulatság, a fények, a zene és minden más. Miután elválok Clartől, keresek magamnak egy táncpartnert, akivel lejtek még néhány kört, aztán érkezik is Mr. Fawcett, hogy bejelentse a bál következő programját, ami ha jól tudom mindjárt le is zárja. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan el fog majd telni az idő. Bálra érkező társam keresésére indulok, hogy együtt menjünk vissza az előkertbe, ahol a program lesz. Végül sikerül is összefutnom párommal, így együtt megyünk kifelé.
          - Szerinted mi lesz ez az utolsó program?
          Emlékszem még rá a meghívóba beletett programlista alapján nagyjából, de hogy mit is takart pontosan azt nem tudom. Kinn látom, hogy eltakarították a máglyának a helyét, és egy rakás asztalt tettek oda, valamint lampionokat. Ebből már tudom, hogy mi lesz a feladat, tapsolok is párat örömömben, de aztán gyorsan befejezem mielőtt még idiótának tűnök majd. Az egyik asztalhoz lépek, megfogok egy tollat és egy papírt, majd felírom rá a legnagyobb vágyamat.

„Bárcsak most béke lenne jó sokáig, hogy mindenki megnyugodhasson, és az emberek boldogok legyenek.”

          Hogy mennyire klisés nem különösebben érdekel, de nekem jelenleg ez a legnagyobb vágyam, és erről is szól ez a bál. Csodálatos a látvány, ahogy a rengeteg lampion a levegőbe emelkedik. Eddig sohasem láttam még, pedig a falunkban is szoktak ilyet csinálni, csak akkor én a Roxfortban vagyok, de most végre ez is összejött. Mikor oszlani kezd a társaság, még gyorsan felírok egy pár soros üzenetet egy cetlire, amit Clar felé nyújtok.
          - Ezt add át Caelnek, kérlek. Én megígértem apuéknak, hogy innen hazamegyek majd. Nagyon köszönöm, cserébe kérhetsz majd valamit.
          Beszélgetünk még egy kicsit, visszamegyek táncolni is, de nem sokkal később az előtérben lévő kandalló felé veszem az irányt. Elbúcsúzok a házigazdáktól, és Clartől is, megölelem, majd belépek a kandallóba, és lezárom ezt a ma éjszakát.


Köszönöm a játékot. ☺

[- Hát, pár napja megismertem valakit, aki egész szimpi. Ha az számít.]

Szerencsére megvan az a képességem, hogy elég nehezen tévedek el, ami annak köszönhető, hogy elég könnyen felfigyelek az apró kis részletekre. Már hallom a messzi tömeg zsibongását, amikor a megfelelő folyosóra lépünk. Innen már csak tovább egyenesen, és már ott is leszünk.
- Hát, pár napja megismertem valakit, aki egész szimpi. Ha az számít. - lódítok kicsit a történteken. Ami azt illeti, tényleg megismertem valakit, akivel sok közös témám van, szóval szimpatikus, meg egész normális arcnak tűnt, és ilyesmik. De hogy tényleg úgy érdekel-e? Nem tudom. Legalább kicsit hadd áltassam magam, hogy úgy viselkedek, mint bármelyik évfolyamtársam. Jó társaság, de semmi különös.
- De mindegy, úgyis csak egy mugli. - zárom le a témát. Nincs bajom a muglikkal, Greg pedig tényleg jóarc, nem csak egy műveletlen, tudatlan tuskó, aki csak nagy szemekkel kamillázik, ha én lerakok elé egy véres arcú smileyt. Na mindegy, igazából nem hiszem, hogy nagyon látni fogom még.
- Aha... - hezitálok kicsit, amikor anyumról beszél. Sokáig nem voltunk jóban. Anya mindig is egy olyan lányt akart, akit majd használhat hajas babának meg ilyenek, de aztán nem így lett. Asszem, azt még mindig nem fogadja el, hogy nem is leszek soha olyan, mint ő. Legalábbis ilyen téren biztosan.
- Hát majd várunk a karácsonyi szünetben is. Már ha addig még együtt maradtok azzal a lükével. Bár tudom, az még jó messze van. - érkezünk vissza a bálozó tömeghez. S ez mit jelenthet? Na mit? Hát még több sütit. Nem, egyáltalán nem zavar, hogy nemrég azt mondtam, tele vagyok. Azóta sétáltam is már, szóval csak megengedhetem magamnak végre.

Már jóval éjfél múlt, mikor újra találkozom a tánctól kipirult arcú Alexissel. Nem firtatom, hogy kikkel ment el, nem hiszem, hogy az orrom előtt próbálná megcsalni Caelt. Meg valahogy azt hiszem, nem az a típus. A magam részéről azt a maradék kis helyet is kitelítettem a hasamban. Ha mugli tömegközlekedéssel mennénk haza, tuti lenne ülőhelyem, mert mind azt hinnék, terhes vagyok. Aztán meg azt, hogy nincs lelkem  mert vörös vagyok, és kapaszkodhatok hazáig.
- Ilyenkor máglyát szokás gyújtani. Nem voltál még ilyen ünnepen? - figyelem az eseményeket. Puccos bálból nekem még nem jutott ki, és voltam vagy másodéves, amikor ment a nagy banzáj a Tusa idején, de ez nem kifejezetten bulizós program. Semmi egyéb, csak egy ősi hagyomány, aminek most mindenféle szép és jó kívánságról kéne szólnia. Kéne...
Az asztalhoz lépek, s egy cetlire egyetlen szót írok fel teljes idézet helyett. Bármennyire is háború után vagyunk, és hiába történtek szörnyű dolgok, nem hiszem, hogy azzal segítek, ha mindenféle álszent dolgokat vetek papírra. De tisztában vagyok vele, hogy mi mindenért akarok kiállni, mit akarok elérni, s ezzel hogyan segíthetem az emberiséget. Épp, mint egy igazi szuperhős. A lampionom meggyújtásával így a legegyszerűbb, de legfontosabb kívánságom juttatom az ég felé: siker.

- Nem vagyok a baglyotok. - forgatom a szemeim. Sokba fog ez kerülni neked, Alexis... Áh, mindegy, most nem vagyok éhes, különben is raktam el abból a vicces kis muffinból, aminek a tölteléke aszerint változtatja az ízét, hogy éppen milyet kívánsz. A bálozás viszont ezek után számomra is véget ér. A búcsúzás után megragadom a kis táskám, s a kandalló felé indulva veszem ki belőle a hop-port, ami majd hazakísér azokkal az élményekkel, amiket itt átéltem. Legalább elmondhatom magamról, hogy én is fancyztem már ilyen puccos eseményen, meg minden. De jó lesz végre levenni ezt a szörnyű ruhát. Már a cipőmben sem férek meg tovább.