+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Silver moon
| | | | |-+  Willow Fawcett
| | | | | |-+  Midsummer's Night (Moderátorok: Willow Fawcett, Leon R. Lutece)
| | | | | | |-+  Előkert
0 Felhasználó és 5 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Előkert  (Megtekintve 8539 alkalommal)

Leon R. Lutece
[Topiktulaj]
***


le lion

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 08. 10. - 21:59:38 »
+1



A nem is olyan jelentéktelen előkert remek hangulatban fogadja az érkezőket:
 a távolban látható a közeli kis mugli település házainak teteje, az út hosszan kígyózik idáig,
 hogy a szépen gondozott gyepbe simuljon. Alacsony kőkerítés öleli körbe a területet,
 melyben az angol kertekhez hasonló növényzet található. Szépen gondozott, dús zöldbe
 burkolt bokrok és fák, melyek az alkalomnak köszönhetően diszkrét fényfüzérekkel vannak
borítva, ezek lágy lengedezése a szélben valódi varázslatos pillanatokat ígér. Jobb kéznél
óriási, még nem égő fáklya foglalja el a kilátást, melynek közös meggyújtása jelzi majd
 a bál kezdetét. A kétszárnyú, óriási bejárat hívogatóan nyitva, meleg fény szűrődik ki,
garantálva a kellemes bizsergést, mely az ilyen események sajátja.
Naplózva

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
***


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 08. 13. - 23:23:50 »
+5


          Hát ez a nap is eljött. Nem gondoltam, hogy fel fogom venni ezt az öltönyt még egyszer, nem igazán érzem magaménak. Igaz, mindenki azt mondta, hogy jól áll a világoskék, de akkor sem hiszem, hogy ezzel a darabbal kéne próbálkoznom. Inkább választok egy másikat. A szekrényhez lépek és már kiveszem az első kezembe akadó barna darabot, de meggondolom magam. Ez az este a mulatságról fog szólni, az újrakezdésről. Még akkor is, ha holnap egy olyan dologba kezdek bele, ami teljesen ellentétben áll az éjszakával.
          Belebújok a cipőbe, elvégzem az utolsó simításokat az öltözékemen és már indulok is. Ez lesz az első olyan alkalom, amikor az iskolán kívül fogok találkozni sok diákkal. Gondolom ők is legalább olyan kíváncsiak rám, mint én rájuk. Főleg azok után, amit a Sötét Varázslatok Kivédése eddigi tanárairól hallottam.
          A hoppanálásnak köszönhetően az egyik helyen eltűnök, a másikon pedig felbukkanok. Még van tíz percem a hivatalos érkezési idő előtt, de muszáj néhány szót váltanom Leonnal. Azonnal a keresésére is indulnék, ha nem várna már az előkertben.
          - Fegyverszünetet szeretnék ajánlani – lépek oda hozzá. – Ha tovább nem, a bál idejére.
          Tudom, elég nyers ez így, azonnal ráborítva a mondandómat, de nem akarom, hogy azt higgye a fegyverszünet miatt mindjárt puszipajtások is leszünk. Nem leszünk, mi sohasem.
          - Akkor ezt meg is beszéltük.
          Kivételesen kezet rázok vele, hogy lássa, tényleg komolyan gondolom a tűzszünetet. Még mindig van idő az első vendégek érkezéséig, mégis egy furcsa eddig nem tapasztalt érzés kezd eluralkodni rajtam. Érzések, amik eddig csak külön-külön uralkodtak el rajtam; a kíváncsiság, az ismeretlen utáni vágy, a remény, hogy tényleg nem történik semmi az éjszaka folyamán. És az izgalom, hogy másnap minden rendben legyen, és addig is tudjak úgy mosolyogni, mintha minden rendben lenne.
          Aztán szép lassan érkeznek a vendégek, ahogy elmúlik a kapunyitás ideje. Egyesével minden érkezőhöz odamegyek, bemutatkozom neki és adok egy kisebb fáklyát. Szándékosan kerülöm az iskola témáját, nem akarom, hogy tanárként tekintsenek rám. Arra lesz még kilenc hónapjuk, és van még addig néhány napjuk. Odaintek magam mellé egy pincért, aki minden felnőtt korú érkezőnek egy pohár koktélt ad, a fiatalkorúak pedig választhatnak a különböző alkoholmentes italok közül.
          A bál megnyitóját koránra tettük, a máglya most még nem fog olyan jól mutatni, mint majd este a sötétben, de nem is ez a lényeg. Az összetartozás és az újrakezdés is lehetett volna ennek a napnak a mottója, de végül valami sokkal titokzatosabbat választottunk. A szemem sarkából meglátom Minnie-t, akiért kicsit aggódok. Ennyi varázsló között nem biztos, hogy jó ötlet volt szólni neki erről a bálról. Leon igazán felelőtlen tud lenni, ami akár családi vonás is lehet.
          - Mimi! Szia! – Láttam már korábban is, hogy megérkezett, de eddig az érkezőkre figyeltem inkább. – Minden rendben van?
          Nem titkolom, hogy mennyire aggódok érte. Remélem, hogy nem kerül majd túlságosan is előtérbe a mágia. Remélem, Leonnak lesz annyi esze, hogy nem engedi majd belekeverni. Lassan elérkezik az idő, mikor hivatalosan is megnyitjuk a bált.
          - Megkérek mindenkit, hogy foglalja el a helyét a máglya körül, hogy perceken belül meg tudjuk nyitni a mindenki által várt eseményt a máglya meggyújtásával. Köszönöm.
          Még odamegyek az utolsó pillanatban érkezőkhöz. Nekik is bemutatkozok, és elmondom a kérésem. Szerintem már mindenki megérkezett, aki úgy határozott, hogy jönni fog. Meggyújtom a saját fáklyámat, majd elfoglalom a helyem a körben, és két oldalsó szomszédomnak átadom a tüzet. Mikor körbeér a sor, egyszerre hajolunk a máglyához, és gyújtjuk meg. A sejtésem beválik, sötétben sokkal látványosabb lenne, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy itt és most egy csoda van kialakulóban. Nem nagy, csak egy kicsi, de akkor is csoda.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
Griffendél Godrik Akadémia
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 08. 15. - 18:35:56 »
+5

All night long.

A nyár utolsó napjai olyan hirtelenséggel szaladnak tova, mint az öcsém, ha megemlítem neki, hogy talán leszokhatna az ivásról. Egyik jelenség sem ismeretlen számomra, bár ez utóbbira kevésbé vagyok büszke – de persze ez most csak elterelés, egy nyitott táska fölött térdelek, és a rossz cipzárral bajlódom. Az emlegetett drágaság az ágyamon üldögél, arcán olyan vigyorral, amit más országokban bizonyára büntetnének.
- Szóval a kicsi Minnie felnőtt, és most kirepül, hogy csodálatos pillangó legyen! Elvégre az emberek nem minden nap járnak bálokra. – jegyzi meg kajánul, közben valamit firkálgat az ölében.
- Te tuti imádtad a Hamupipőkét gyerekkorodban, - szólok oda, még mindig a táskával szenvedve – és nincs olyan szerencséd, két nap múlva úgyis visszajövök.
- Hogy aztán Karácsonyig megint eltűnj.
Meglepődöm a hangjában uralkodó szomorúságon, így felnézek az ügyködésből, de már csak az elmélyülten rajzoló koncentrációt láthatom. Nem akarom így itt hagyni, de magammal sem vihetem a mugli öcsémet egy ilyen rendezvényre, egy házba, amiben minden olyan nehezen megmagyarázható, ha az embernek nincs a kezében egy pálca… bár bőven elég lesz Willow jelenléte, gyanítom, lesznek alkalmak, mikor látványos figyelemelterelésre szorulok majd. Leon ugyan megígérte, hogy nem a mágia lesz az est főszereplője, de a legkisebb részlet is okozhat a végtelenbe nyúló papírmunkát, mert valakitől el kell vennünk a kétes emlékeit.
- Te is hiányozni fogsz nekem, de most tényleg hamar visszajövök.
Lehuppanok mellé, az ágyrugók fájdalmasan veszik tudomásul a bővülő társaságom, de ez persze jelentéktelen amellett, hogy Greg félig keserű, félig elgondolkozó arca felém fordul. Átkarolom a vállát, és vetek egy pillantást a kezei között fekvő noteszre, amiben saját magamat láthatom viszont, amint hercegnőként kiszállok egy hosszúkás alakú hintóból… Greg hivatalosan is halott ember.

Mikor másnap kora este nekiállok öltözködni, még mindig felidéződik bennem az a menekülésre képtelen állatokhoz hasonlatos sikoly, amit akkor hallatott, mikor nekiestem. Pechére igen csiklandós alkat, így kétség sem fért hozzá, ki kerül ki a bűn és bűnhődés témakörből győztesen. Elmosolyodom az emlékre, aztán sietni kezdek, mert nagyjából fél órám maradt a vendégek érkezéséig. Leon nyilván életerős görcsök közepette álldogál az előtérben, amit ő udvariasságnak titulál, én azonban túl bohém vagyok ehhez, illetve hivatalosan nem is vagyok a szervezők közé sorolható. A fotós lép ki az ajtómon, és így is álltam az öltözködés kérdésköréhez is: a hercegnőségtől most elvették a kedvem, így a kicsit több mobilitást és elvegyülhetőséget szolgáló külsőm botránkoztathatja meg unokabátyámat a lépcső aljában.
- El se kezd, nem, nincs semmi bajom a női szerepkörrel, de ma valami sokkal izgalmasabbat fogok csinálni: megörökítem a megörökítésre méltó pillanatokat. Nagyon ideges vagy?
- Csak azt akartam mondani, hogy csinos vagy… - néz rám a szeme sarkából, egyenes alakja mintha kissé megremegne – És igen, meglehetősen. Tudom, hogy nem illik ezt, főleg nem veled, de nem lehetne, hogy…
A két perccel később kint lezajló, éj leple alatti titkos dohányzás elég árulkodó a kapcsolatunk milyenségéről – ki sem kellett mondania, mire gondolt. Ez persze az iskolában nem mérvadó, de jó tudni, hogy titokban mindig van valaki, aki megérti az efféle problémákat. Az első vendégek érkezése miatt visszasiető unokabátyám a kötelességei rabja, és én nagyon szeretném, ha ma este mégis jól szórakozna a szervezéssel eltöltött frusztráló napok után. Viharsebességgel fejezem be a pöfékelést, ekkor ugyanis feltűnik a szokatlanul elegáns Willow, aki gyanítom, kevésbé fejezné ki a lelkesedését a cigaretta látványára, mint az amúgy is teljes ellentéte Leon. Legártatlanabb mosolyaim egyikével lépek mellé az egyik kedvenc gépemmel felszerelkezve, és kattintok párat, míg ő fáklyákat oszt az érkezőknek. Mindenkinek jut egy kacsintás, egy vidám kis intés, elvégre olyan rég találkoztunk, és olyan sok minden lezajlott azóta, de nem felejtek el rájuk a lencsén túl is figyelni.
- Szép estét neked is! – emelem meg képzeletbeli kalapomat – Egyelőre igen, de várd csak ki a végét.
Nem teszem hozzá, csak magamban, hogy remélem, ezúttal nem lesz igazam, hiszen igen kellemetlen folytatása lenne a jó hangulatnak, ha egy amneziátor is közreműködne a párosunk tevékenységében, mert valami félremegy. Leon és ő amúgy is képesek spontán katasztrófákat generálni, ha ehhez hozzáadom a saját balszerencsémet, illetve a vendégek esetleges rossz lépéseit a koreográfiában, nem nehéz egyből a rosszra gondolni.
Mivel Willow láthatóan nem szabadul még egy darabig, egy intéssel tovább sodródom, elvégre régi ismerősöket, barátokat kell üdvözölnöm, cinkosan kacsintanom és lelkendeznem az eleganciájukon. Tulajdonképp olyannyira belemerülök a szórakoztató pezsgésbe, hogy elérkezik a máglya meggyújtásának ideje, így az egyik kezemben a saját kis fáklyámat, a másikban a gépemet egyensúlyozva adom át magam a pillanatnak.
Naplózva

Emmeline Smethwyck
Eltávozott karakter
***


VI. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 08. 18. - 19:23:21 »
+2

Hallom az ébresztőóra rikácsolását, mely felvert igen békés álmomból. Kinyújtom a karom, kézfejemmel ide-oda tapogatok, hogy vajon hol lehet az az ördögi szerkezet. Kitapintom a formáját, aztán akkorát csapok a tetejére, hogy csak nyekken. Elhallgat. Végre, gondolom, és felülök az ágyban. Elgondolkozok, hogy miért is állítottam be ezt ilyen koránra. Hajnali 8. Beleremegek a gondolatba, hogy a Roxfortban még hamarabb kell majd kelnem. Eltelik egy perc mire kitisztulnak a gondolataim. Milyen nap van ma? 22-e. Hisz ma van a bál! Hát persze! Magam is meglepődöm a reggeli bambaságomon. Visszanézek a párnámra. Nagy a kísértés, hogy még legalább egy él órát szunyáljak. De a fenébe is! Dolgom van, sok dolgom. Készülődnöm kell. Felkelek, megmosakodom, felöltözök. Mindig meglepődök, hogy a szállodai szobákban, mennyire tiszta a fürdőszoba. Pedig minden évben itt szállunk meg anyuékkal, ha feljövünk az utolsó két héten Londonba. Gondolkozok, mik is a mai teendőim. Mindenképpen kell valami elegáns cipő a bálra. Valami piros. Csak egy estélyim van, az is vérvörös színű. Kinyitom a szekrényt, s kiemelem az említett ruhadarabot. Nem nőttem én ezt ki? Felpróbálom, s szomorúan veszem észre, hogy hosszában már kicsi rám. A francba! Szólok Anyának, aki töprengeni kezd. Majd egy zsáknyi galleont nyom a kezembe, közölve, ha már cipőt veszek akkor, vegyek ruhát is. Örömmel bólintok, és elindulok.

Amint benyitok Madame Malkin Talárszabászatába, egy kedves asszony fogad.

- Mivel szolgálhatok kedves? - kérdezi mosolyogva.
- Egy estélyi ruhát szeretnék, hozzá illő cipővel - válaszolom a tőlem telhető legudvariasabb módon. Az asszony tetőtől talpig végigmér, aztán egy intéssel odahívja az egyik lebegő mérőszalagot.

- Magácskának valami különleges kell. Melyik házba jár? - kérdezget, miközben engem buzgón méricskél a lebegő szalag.
- Hollóhátas vagyok.

- Hmmm... Valami kék kell akkor. - motyogja alig hallhatóan. - Magácska is a bálba megy, ugye?
Megrökönyödve nézek rá. Honnan tudja? Hisz nem is mondtam neki? Vagy ennyire híres lehet az esemény? Mintha hallaná a gondolatmenetem, válaszol fel nem tett kérdésemre.
- Többen is jöttek a héten, ugyanúgy ruhát csináltatni. Ahogy látom, azonban magácska az utolsó pillanatra hagyja a vásárlást. - rám pillant, közben észreveszem, hogy a szalag már a keze felé repül. - A ruha olyan két órán belül készen van. Ne felejtsen érte jönni!
Válaszul kinyögök egy köszönöm-öt, elbúcsúzok, aztán kilépek az üzletből.

- A Mágus tér! - kiáltom, s kieresztem a hopp-port a kezemből. Egy pillanat, s az említett helyen találom magam. Kicsit émelyegve kilépek a kandallóból. Felrémlik bennem, hogy miért is utálok így utazni. Minden alkalommal, telemegy az orrom füsttel, amitől köhögőrohamom lesz. Könnyes szemmel felnézek, még egy kicsit krákogok, aztán elindulok a kiszemelt üzlet felé. Kinyitom a Diadém ajtaját, s amint belépek az eladó már ferde szemmel méreget. Koboldok. Mikor nem mogorvák?

- Mit tetszik? - kérdi nem mindennapi orrhangon.
- Egy nyakláncot szeretnék, egy kék estélyihez. - mondom zavartan. A kobold élesen rám néz, aztán eltotyog az egyik szekrényhez. Elhúzza a vitrint, s egy ezüst láncot vesz le a polcról. Visszatotyog, és felém nyújtja. A vékonyka láncon egy szem alakú medál van. A pupilla közepén, egy zafírra emlékeztető, kék kristály pihen.

- Ez egy olcsóbb darab. 10 galleon. Megveszi?
- Igen! - elmosolyodok, s a kobold kezébe nyomom az árát. Ő átadja a becsomagolt ékszert, és én boldogan lépek ki az üzletből.

Nincs időm, hogy belenézzek a ruha csomagolásába. Amint kifizetem, már rohanok is vissza a hotelba felpróbálni. Az ágyamon ülve bontom ki a kis csomagot. Amikor kiemelem a ruhát, elakad a lélegzetem. Egy gyönyörű kék-fekete estélyit tartok a kezemben. Mellrésznél, mintha egy fekete madár szárnyai bontakoznának ki. A szoknyarész nem hosszú, de nem is túl rövid, olyan térdig érő. Az ujjak vállrésznél ki vannak vágva. Egy percig még gyönyörködöm a ruhában, aztán kibontom a cipőt is. Kis kék-fekete balettcipő, amit látszólag a ruhához terveztek. A sarka egy picikét megemelt, de nem annyira, hogy elbotoljak benne. Sose szerettem a tűsarkú cipőket. Egyszerűen tökéletes. Behunyom a szemem, s veszek egy nagy levegőt. Egyre inkább tudatosul bennem, hogy mennyire várom az estét.

17:00-kor elkezdek öltözni. A hajamat kifésülöm, és egy feltűzött, kontyszerű frizurát csinálok. Belenézek a tükörbe, felrakok egy halvány sminket is. Felöltöm a csodálatos ruhát, hozzá a topánkámat, majd végül az ékszert. Anyu vet rám egy utolsó pillantást, s örömmel megjegyzi, mennyire csinos vagyok. Fogom a táskámat és elindulok. A kúriát hagyományos busszal közelítem meg. Eszem ágában sincs zsupszkulcsot, vagy hopp-port használni. Mire észbe kapok, már a hatalmas bejáratnál találom magam. Elakad a lélegzetem amikor belépek. A kert valami gyönyörű. Az emberek szebbnél szebb ruhákban nyüzsögnek. Kábulatomból a házigazda, Willow Fawcett ver fel. Bemutatkozok, majd illendően pukedlizek. Ő egy széles mosolyt küld felém, majd elmagyarázza a tennivalókat. A kezembe nyom egy fáklyát, aztán továbbsiet az újonnan érkezőkhöz. Valahol egy fényképezőgép kattan, a vakuja hirtelen elvakít. Meghúzom magam ez egyik sarokban a máglya meggyújtásáig. Ekkor én is beállok a körbe, s miután a hatalmas lángok fellobbannak, már csak a gyönyörködésre tudok koncentrálni.
Naplózva


Ted H. Flanagan
Eltávozott karakter
***


Griffendél # Hetedév #

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 08. 22. - 22:07:36 »
+2


Mire körbe nézek eljött az augusztus vége… eltelt a nyár. Unom a nagyszülőket, mehetnékem van. Pont kapóra jön hát a bál, addig sem kell az öregekkel pusztulnom. Sajna az erre a nyárra lehetséges Londonban tölthetett időmnek már a végére jártam, így nem is találkozhatom Miyuuval tanévkezdésig… de várom már a pályaudvart, a King’s Crosson fütyülő vonatok hangját, hogy ismét találkozhassunk a Roxfort Expresszen. Addig viszont, az egyetlen lehetőséget, hogy meglógjak a vén csontoktól – ez a bál jelenti.

Késő délután van, ideje hát készülődnöm. Zuhanyozom, lenyúzom arcomról az ősemberi szőrzetet, majd előkotrom nyáron vásárolt öltönyömet a szekrényemből. Lassan simítok végig a hűvös, fekete szöveten, s előtörnek az emlékek, mikor a leányzóval idén nyáron színházban voltunk… Mily boldog este volt, s emlékszem mennyire jól éreztük magunkat. Akaratlanul is összeszorul a szívem, hogy nem lehet velem.

Lassan húzom magamra a gúnyát, mintha második bőröm lenne – simul rám a nadrág és az ing. Gyakorlott mozdulatokkal kötöm meg a nyakkendőmet… valami csak kifizetődik a nagyapámtól tanultakból. Gyors mozdulattal bújok a cipőmbe, kanyarítom magamra a zakómat, és már dudálnak odakint. Pár pillanat, s hallom nagyapám hangját is – Megjött a taxi!

Pálcámat, a zakóm belső zsebébe rejtem, még egy utolsó pillantás a tükörbe… pöpec.

Bepattanok a taxiba, s megadom a meghívón szerepelt Lutece kúria címét. Kissé idegesen az órámra pillantok, 18:45… de ekkor gurulunk be a hatalmas kastélyhoz. Végignézem a impozáns épületet…

- Aztarohadt… - csúszik ki a számon, de a taxis csak egyetértően bólogat. - Van mit a tejbe aprítaniuk – teszi hozzá fancsali képpel. - Van biza – válaszolom, előkotrom a tárcámat, s rendezem a cechet.

A kapun belépve egy teljesen új világ tárul ki a számomra… Vazze, ez majdnem olyan, mint a Roxfort – villan át a gondolat. Nem is sejtettem volna, hogy ilyen jól megy Lutece-éknek. Bentebb kerülök… a meghívást megköszönve lekezelek a házigazdával, és én is megkapom a fuck ya-t. Süti, lassan itt az idő, s lehet pirománkodni. Magam is a máglya felé veszem az irányt, ismerős arcokat keresek… azért remélem csak nem lesz dög unalmas ez az este.
Naplózva

„ In the dark,
I can feel you in my sleep,
In your arms I feel you breathe into me;
Forever hold this heart that I will give to You,
Forever I will live for You!”

Harry Potter r.
Eltávozott karakter
***


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 08. 24. - 12:10:27 »
+2

but I'm the chosen one...

Nagy lélegzettel fújom ki a levegőt, ahogy kilépek Hermione lakásának ajtaján, és tudatosan menekülési utat – utakat keresek. Tudom nagyon jól, szükségem lesz rá, hiszen a bájos és imádni való leányzó egy vérengző boszorkánnyá változik, amint észreveszi mi történt a jegyzeteivel. Nem tehetek róla… egy apró és ártatlan kávéfolt, semmi több. Teljesen véletlen volt, és abszolút nem az én hibám. Már miért is tehetnék én arról, hogy a fél csészével ráborítottam a kávézóban mikor a pincérnő nagy kegyesen végigforrázta a karomat, mert túl kicsi volt számára a pohár szája… vagy mittudomén.

Addig jó, amíg ezt nem kell szemtől szemben elmagyaráznom… Pillantok jobbra – pillantok balra, mikor hurrikánként csattan a falakon is átszűrődő sivítás… - HARRY!

Ehe-ehe… észrevette – nagyot nyelek, akaratlanul is elvigyorodom. Remélem, nem futok össze vele ma este, aztán ha mégis, addigra már lenyugszik.

Nyakamba veszem a lábaim, és a járókelőket kerülgetve elinalok… Voldemort ide vagy oda, Mio-tól jobban félek. Azért nekem is van életösztönöm, ám remélem, ismét megúszom egy újsággal való tarkón csattintással. Imádom ezt a nőt, csak ne lenne ilyen heves a vérmérséklete.

Lutece kúria, az meg vajon hol ménkűben van… még szerencse, hogy van még időm, meg aztán a meghívón is szerepelnie kell. Ahogy távolabb kerülök immár nyugodtabban lépdelek tovább a Black ház felé. Az ostrom utáni nyarat már itt töltöttem. Van mit kipofozni a helyen, de időm van bőven. Már nem kell horcruxok után a világot járnunk. Ejtőzöm hát egy keveset, aztán ahogyan egyre jobban közeleg az este mégis csak készülődni kezdek. Nem akarok elkésni… felpattanok az első buszra, ami irányba visz, és unottan számolom a megállókat… egészen addig, míg újra eszembe nem jut a kora délután. Jajj nekem, ha Mio is ott lesz. Végül is, beszéltünk róla… azt mondta nincs kedve ehhez a felesleges csicsához, csak időpocséklás… - mindig is tudtam, hogy a süveg igazából büntetésből osztotta a griffendélbe, mert a lelke egy az egyben egy hollósé. Viszont, hogy mégis így alakultak a dolgok kinézem belőle, hogy ha már másért – bosszúból felbukkanjon, és az orrom alá dörgölhesse baklövésem.

Ahogy elmélázom a gondolataimban mire észreveszem már meg is érkeztem. Kissé meredt végtagokkal szállok le a buszról, s egy jó nyújtózkodás után belépek a nyitott kapun.

- Szép hely, azt meg kell hagyni.  – pillantok körbe a lassan kibontakozó kertre, s főépületre. Követem a fényeket és a zsibongást, mígnem találkozom a házigazdával. Az udvariassági köröket letudva, s egy fáklyával gazdagabban magam is elindulok a többiek után, hogy a bál végre a kezdetét vehesse… ám szemem sarkából folyamatosan figyelek, hogy vajh honnan jöhet az a bizonyos felcsavart újság, s az apró kéz, aki azt tartja.
Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 08. 24. - 16:14:00 »
+3

Room of Angel

-   Nahát, máris visszahoztad? Ráért volna még, én már átrágtam magam rajta… - mosolygok Harry-re – Gyere csak be, épp teát főzök.
Bezárom az ajtót, aztán nem is várva választ a konyha felé veszem az irányt. Kicsi, épphogy egy ember meg tud benne fordulni, de a célnak éppen megfelel. Ahogy otthonom többi része is. Nehéz ennél tágasabb lakáshoz jutni Londonban jó áron. Ám nyugodt, és csendes környéken van, tökéletes arra, hogy a napjaimat tanulással és pihenéssel tölthessem. És erre szükségem is van, ha nemsokára vissza akarok térni a Roxfort-ba. Az elmúlt időszak idegőrlő volt, ráadásul lemaradtam a tanulással is… minden egyes tantárggyal. Persze, a tanárok nyilván megértik majd - Ron is folyton ezt szajkózza. Nem várhatják tőlünk azt, hogy minden úgy menjen tovább, mintha mi sem történt volna. Persze, valószínűleg igaza van. De én nem ezt várom magamtól. És ez az oka annak, hogy a nyarat vaskos könyvek társaságában töltöttem.
-   Milyen teát kérsz? Van gyógynövényes, epres meg sima fekete! - kiabálok ki, miközben a teafőző fülsértően sikítani kezd, így alig hallom Harry válaszát. Elzárom a gázt.
Mire kilépek a kis helységből, be az apró nappaliba, már csak az ajtócsukódást hallom. Siet: dolga van. Csupán a lépcsőházból hallatszik egyre tompábban a szapora léptek zaja. Vállat vonok hát, majd fogom az asztalon hagyott jegyzeteket. Szórakozottan pörgetem át, miközben elindulok a könyvespolchoz, ahol a többi tankönyvem is sorakozik: szépen egymás után, minden egyes tanévé. Csupa szép emlék, az ártatlan gyermekkorból…
-   HARRY! – hördülök fel aztán hirtelen, ahogy megpillantom az irdatlan kávéfoltot, mely szinte teljesen olvashatatlanná tette a lapokat. Az ablakhoz szaladok, hátha még elkapom a menekülő csirkefogót, ám az utca épp olyan kihalt volt, mint Csernobil az erőmű robbanása után. Ugyan apró bosszúság, ám a nap hátralevő részére mégis rányomta bélyegét. Képtelen voltam nyugton ülni: annyira nem tudtam koncentrálni, hogy a rúnaismeret jegyzet sorai a sokadik olvasás után se tudtak értelmes gondolattá összeállni fejemben.
~ Gyáva alak… ~ tért vissza dühöm újra meg újra. ~ Igazán vehette volna a fáradtságot, hogy legalább bocsánatot kérjen… ~
Végül feladtam. Szombat délután négy óra volt, és én ott ültem az albérletemben. Más fiatalok ilyenkor randizni mennek, vagy legalábbis szórakozni. Persze, eszem ágában se volt plázázgatásra szánni az időt, de ha már hasznosan nem tudom, hát legalább kellemesen töltsem el.

Nem sokkal később már a tükör előtt álltam. A ruha, az az élénk piros darab, amit még Fleur-ék esküvőjén viseltem valahogy nem azt a benyomást keltette most, mint régen. Ugyan csak egy év telt el, ám az események mégis szomorú nyomot hagytak rajtam. Ha egész nyáron hamburgeren éltem volna, se tudnám visszaszedni az elpárolgott kilókat… Eredetileg nem is akartam elmenni erre az ostoba bálra. Időpazarlásnak tartottam az egészet, most mégis bosszantott a gondolat, hogy amúgy se mehetnék. Egyszerűen a puszta látványom alkalmatlanná tett. Csüggedten roskadok a fotelba, mire Csámpás fájdalmasan jajdul fel. Ráülhettem a farkára, ám még mielőtt bocsánatkérően megsimogathattam volna, ő már sértődötten eliszkolt a hálóba. Kész: ez az egész bálosdi buta ötlet volt. Fogom a telefont: fel akarom hívni Harry-t, ám csak a hangposta válaszol.

Nem maradt más hát…

Amikor megérkezem a Lutece kúria elé bátortalanul húzom össze magamon a vállamra terített fekete kendőt. Egész ide úton az volt az érzésem, hogy mindenki a melleimet bámulja… vagyis azt a zselés valamit, amivel kipótoltam. Persze, ez nyilván hülyeség, de melyik embernek nincsenek rögeszméi? Így legalább kinézett rajtam valahogy ez a bosszantóan elméretezett gönc, és nekem se kell Csámpással töltenem ezt a szép nyári estét. Amúgy se tudtam kiimádkozni az ágy alól.
Mostanra minden haragom elszállt, így kedves mosollyal üdvözlöm a kezembe nyomott koktélos poharat, ami kellően szórakoztató és megértő partnernek ígérkezett erre az estére. Nem sokkal fáklyagyújtás előtt álltunk, így már a vendégek többsége megérkezhetett. Igyekszem megerőltetni magam, felismerni az embereket, összehozni az arcokat a megszokott taláros-iskolai emlékképekkel. Aztán meglátok egy igazán ismerős figurát: vagyis leginkább a tarkóját, nem sokkal előttem. Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna! Megint felmegy bennem a pumpa, ahogy felsejlik szegény pórul járt jegyzetem emlékképe. Így hát hirtelen felindulásból üdvözlöm Harry-t a lapockájára mért jól irányzott ridikül-lendítéssel…
Naplózva


Seth Calahan
Eltávozott karakter
***


VI. Mr. Alkohol

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 08. 24. - 20:30:42 »
+3

To Zanarkand

Nem túl nagy boldogság, ahogy reggelente nem a megszokott hőség fogad, ahogy az esték zordabbak és az ember lassan visszaszokik a jó meleg rumos teára. Nagy ellenségem a hideg, de mindig le tud győzni. A nyár utolsó napjait nem is lehetne szebben megkoronázni, mint egy bállal.
Fabian és Chelsea „én is akarok jönni” hisztijét már tegnap este meg ma délelőtt letudtam, volt pohártörés, sírás, fenyegetőzés. Anya inkább fogta ma mindkettőt és elvitte őket valami gyerekrendezvényre. Olyan hálás vagyok érte, hogy holnap tuti veszek neki egy nagy csokor virágot.
Nem igen teszem magam oda a készülődésbe, de ahogy a nyakkendőm felhúzom elégedetten nyugtázom, hogy nem is áll olyan rosszul az öltöny, mint amennyire kényelmetlennek érzem. Fabian miatt a kicsit röhejes szuperhősös nyakkendőt veszem fel, mert megígértette velem. Szerinte Batman annyira menő, hogy a Roxfortban is ilyet kéne hordanunk.
A legnagyobb laposüvegemre esik a választás ami még pont elfér az öltönyöm belső zsebében. Különleges alkalom, ezért egy tizenkét éves whiskey a választásom. Nem kockáztatok, nem hinném, hogy fiataloknak felszolgálnak alkoholos italokat jobb biztosra menni. Persze ha már emelkedett lesz a hangulat nem lesz nehéz dolog a konyhából elcsenni ezt azt.
Ahogy utoljára mérem magam végig a tükörben elgondolkodok, hogy miért is megyek el. Igazából nincs senki konkrét akihez indulnék vagy bárki akivel megbeszéltem, hogy én is ott leszek, de valahogy a körítése annyira tetszett, hogy ellenállhatatlan programnak ígérkezik az egész. Sőt oldottabb hangulatban talán még ismerkedhetek is.
A taxi út eseménytelen, hangulatomat az izgalom és félelem borzolja. Most már tartok tőle, hogy kik lesznek ott. Inkább előre nyugtatom az idegeim és meghúzom a tiltott varázst. A kesernyés ízt még a gyomromban is érzem, de hozza a kellő hatást. Magabiztosan nyitom ki az ajtót és indulok a bejárathoz, ahol  Mr. Willow fogad bemutatkozással. Kezemet nyújtom és mélyen a szemébe nézve veszem át a fáklyát miközben elharsogom a nevem.
Már csak ezért a máglyáért megérte eljönni.  A meggyújtásáig elfogadom a felajánlott alkoholmentest és egy sarokba vonulok, ahol azt kiöntve finomabb ízeket töltök a poharamba a laposüvegből. Mikor megindul a nép igyekszem a sor végére pozícionálni magam, csak hogy tudjak nézegetni. Elég vegyes vágott a társaság, de ettől csak még jobb. Ki akarna elvégre csak felnőttekkel mulatni.
A többiekkel együtt gyújtjuk meg a máglyát, elég tetszetős látványt nyújt. Csak ekkor veszem igazán szemügyre a kertben emelkedő épületet is, nem semmi kis házikó.
Naplózva

Sam Whitmore
Eltávozott karakter
***

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 08. 26. - 18:56:19 »
+2

Moby - Porcelain

(előzmény: http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,11561.msg60922/topicseen.html#msg60922)

Abszol út - Foltozott Üst - Reggel

Az első, amit Sam érzett, amikor kinyitotta a szemét, az a lüktető fájdalom volt, ami valahol a szemürege mögött kezdődött és, ami néhány pillanat alatt átterjedt a halántékára. A bőre alatt futó erek valósággal lüktetettek.
Megpróbált felülni - még a mozdulatsor feléig sem jutott -, ám fájdalmas nyögéssel visszazuhant a matracra, a kényelmes és biztonságos takaróhullámok közé. A poharazás Ashley-vel jobban megviselte, mint azt remélte. Megpróbálta felidézni a tegnap estét, de nagy erőlködéstől az emlékei szilánkokra estek szét az agyában. Felpillantott a párnáról - nem akarta megkockáztatni az újbóli felülést -: a teli whiskys üveg most üresen ásítozott a rozoga asztalon. Jócskán kirúghattak a hámból. Mindazonáltal nem fetrenget egész álló nap az ágyban. Folytatnia kell a csomagolást és vár rá egy bál, ami egyfajta nyárzáróként funkcionált a roxfortosok között. Nem nagyon rajongott a hasonló estékért, de az utóbbi hónapok eseménye átértékelt benne jó néhány dolgot. Ideje jobban nyitnia a világ felé. Ki tudja, hogy melyik lélegzetvétele lesz az utolsó.
Nagyon lassan felült. Körkörös mozdulatokkal megmasszírozta ütemesen doboló halántékát, majd az asztalon álló ezüst kancsóhoz botorkált. Az éjszaka folyamán szája teljesen kicserepesedett, a torka pedig kapart a szárazságtól.
Megmarkolta a kancsó fülét, és az apró, egyszemélyes fürdőszoba felé sétált. A botladozás talán jobb jelző lenne arra, amit Sam mozgás gyanánt előadott.
Megnyitotta a csapot, és félig megtöltötte a kancsót jéghideg csapvízzel. Az üstökét is mellé tette. Abban a pillanatban, hogy az éltető víz megcsókolta a tarkóját, újjászületett. A fejfájása is elviselhetőbb volt. A pólusai úgy szívták magukba az élénkítő folyadékot, mintha a bőre egyik pillanatról a másikra szivaccsá változott volna.
Elzárta a csapot, s visszasétált a szobába. Töltött magának egy pohár vizet, amit egyetlen korttyal magába döntött. Újratöltötte. Most már csak aprókat tudott kortyolni, mert érezte, hogy a folyadék kezdi megülni a szüntelenül liftező gyomrát.
Mikor már többé-kevésbé a józanság határán állt, végig hordozta másnapos tekintetét a szobáján: átható alkoholszag terjengett, a hátrahagyott csomagjai- tekercsek, pennák, néhány könyv és a seprűje - úgy hevertek szanaszét, mint megcsonkított testrészek egy elhagyatott csatamezőn. Ennek Tom nem fog örülni.
Egy ugrással az ablaknál termett: megfogta a kilincset és egy határozott mozdulattal - a rozsdától megvénült zár hajlamos volt arra, hogy csak sokadig húzásra engedelmeskedjen - kitárta. A beáramló reggeli, zúzmarás levegő egy pillanat alatt felébresztette.
Újonnan szerzett erejével szűk félóra alatt renddé szervezte a káoszt: a könyvei és egyéb iskolai felszerelései már a ládában várták a Roxfort Expressz indulását.
Visszasétált a fürdőbe: gyors, hideg vizes - valamelyik vendég megint elhasználta a meleget - zuhanyzás után törülközőt csavart a teste köré. Belebámult a csap fölött lógó, repedezett tükörbe. Varázslat nélkül aligha fogja vállalhatóvá változtatni azt a szénaboglyát a fején, amit frizurának csúfoltak. Tett néhány reménytelen mozdulatot, hogy a koponyájához ragasszon néhány égbe meredő hajtincset. Hamar visszavonulót fújt.
Visszasétált a szobába, s felöltözött: a fekete mugli farmernadrágjához szürke pólót húzott. A lábára tornacipőt húzott, és komótos-kótyagos léptekkel lesétált a hallba.
Amikor Sam feltűnt a lépcsőfordulóban, Tom rávillantotta fogatlan mosolyát. Az immár ötödéves griffendéles biccentett, majd elfoglalta a szokásos helyét a terem egyik félreeső sarkában. Elég messze volt a nyüzsgéstől, viszont elég közel ahhoz is, hogy láthassa az újonnan érkező boszorkányokat és varázslókat. Tegnap estig még minden reggel az ajtót kémlelte, várva, hogy Ashley mikor bukkan fel sugárzó mosollyal. Már nem várt senkit. Akire szüksége lett volna, ő már soha többé egyetlen ajtón sem fog belépni.
Pár perccel később Tom felbukkant az asztalánál, kezében egy nagy tál tojásrántottával és egy pohár frissen facsart narancs djuice-zal. Mondjon bárki-bármit: a fogatlan kocsmáros a maga módján remek szakács volt.
Sam egyre növekvő étvággyal fogott hozzá a reggeliéhez. Apró karikákra szelte fel a tojás halomra fektetett virsliket. Hatalmas adagonként tömni kezdte magába az ételt. De olyan tempóban, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatba elvehetik tőle. Nem egészen tíz perc múlva a tányérján nem maradt más, csak két koszos, ketchup pecsétes evőeszköz és egy olajtól foltos szalvéta. Ideje elkezdeni a napot!
Lassan - a jól lakottságtól dudorodó hasa nem engedte meg a hirtelen mozdulatokat - felegyenesedett a székből. Megköszönte Tomnak a reggelit, majd távozott a Foltozott Üstből. Ezúttal viszont nem az Abszol út mágikus ösvénye felé igyekezett, hanem a koszosan csillogó London belvárosa felé vette az irányt.

Abszol út - Foltozott Üst – Este

A mugli Londonnal csak egy dolgot utált jobban: a mugli tömegközlekedést. Valamiért az gondolják az emberek, hogyha közvetlenül a metró ajtajában várják ki a soron következő megállót, akkor az utazási idő gyorsabban telik majd. Azért ez mégsem egy zsubszkulcs.
Fáradtan, ingerülten és a szokásosnál is csapzottabban nyitott be a dohos, füstös kocsmába. Biccentett Tomnak - aki épp egy menthetetlenül koszos poharat próbált meg tisztára törölni egy még koszosabb rongydarabbal -, és némán felrohant az emeletre. Elfordította a kulcsot, s miután a zár halkan kattant egyet, belépett. Óvatosan lefektette a kezében szorongatott emberméretű vászontáskát az ágyra, majd, a mai nap már másodszor, úgy döntött, hogy lezuhanyzik. Le akarta mosni magáról az utazás okozta frusztrációt és mély melankóliát. Most döbbent csak rá, hogy halálfalókkal pálcapárbajozni sokkal kellemesebb és felemelőbb elfoglaltság, mint öltönyre vadászni.
Miután kellően száraznak ítélte magát, hozzá fogott az öltözködéshez. Pár perc múlva fehér ingben, és burgundi színű öltönyben tetszelgett a szoba közepén. Már csak az öltöny színével megegyező nyakkendő volt hátra, aminek a megkötése - varázslat nélkül - sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondolta. Legalább negyed órájába telt, mire sikerült egy normális, épp kézláb windsort kötnie.
Az öltözködés után ismét a fürdőszobába sétált. Feltett szándéka volt, hogy kezd valamit az elálló hajfürtjeivel. Az eredmény az lett – „fél kiló” hajfixáló után -, hogy a hajszálai egytől egyik a koponyájához ragadtak. Csak remélni merte, hogy nem fest úgy, mint egy pojáca. Miután kellően bál-kompatibilisnek ítélte magát, visszasétált a szobába. Épp az újonnan vásárolt elegáns cipőjét kötötte, amikor megakadt a tekintete a bál szórólapján. Átfutotta újra szövegeket. Ezúttal nem csak felületesen. A hirdetmény szerint pálcát nem vihetnek magukkal. Erről teljesen megfeledkezett. Felállt az ágyszéléről és az éjjeli szekrényéhez lépett. Kihúzta a legfelső fiókot, hogy biztonságba helyezze az egyetlen fegyverét, amivel védekezni tud az éj sötét teremtényeivel szemben. Habozott. Nem igazán akaródzott megszabadulnia a pálcájától. Néhány pillanatnyi néhány töprengés után úgy döntött, hogy nem is fog. Közvetlenül az öve mögé, az ing alá rejtette a fegyvert.
Hanyagul a zsebébe süllyesztette a kezét, majd kisétált a szobából.

Midsummer's Night – Este

Sam, amikor a kapu elé érkezett, megtorpant. A homloka gyöngyözött a feszült izgalomtól. Nem volt az a tipikus bálozó. Mindig kényelmetlenül érezte magát. Attól félt, hogy alulöltözött megjelenése miatt kinézik. Ezúttal úgy ítélte meg, hogy a lehetőségeihez mérten kitett magáért.
Lassú léptekkel elindult az ösvényen, beleolvadva a bálba tartó diáktengerbe. A tekintetét jobbra-balra kapkodva szívta magába az új élményeket. A feje felett elegánsan csillogó fényfüzér világított, balra tőle pedig pompázatos kert terült el. Átfutott rajta a gondolat, hogy a bál nagy részét idekint fogja „átvészelni”.
Jól esne már egy ital…
Végül az első adandó alkalommal lefordult és a hatalmas máglyarakáshoz sétál. A programfüzet szerint - amit befelé menet a kezébe nyomtak -, a felcsapódó első lángokkal veszi kezdetét a nyár utolsó és legimpozánsabb bálja.
Naplózva

Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 08. 27. - 03:42:52 »
+3

The aptly titled...

-És hogyhogy a Naras bá kísér ki? Mi van, ha hirtelem most akar mindenki árvákat látogatni, és már a sarokig áll a sor, mert nincs portás?- Kérdem ártatlan érdeklődéssel az öreget. Jah... ártatlan érdeklődés... -Najó, csak nem, de szóval teccik érteni.
Mindehhez pedig nyakból kell felfele néznem a bácsira, miután ő jó hetvenes évei ellenére se akar alacsony lenni, én meg állok tőle úgy két lábra, mert nincs több hely a buszon annál.
-Tudod te azt, Tökmag.- Borzolna egyet a hajamon az öreg, de odakapok gyorsan. Most kivételesen nem édesmindegy a hajamnak, hogy mennyire áll hogyan, ugyan ne borzolja már össze. De amúgy igaza van, tényleg tudom én, miért nem valamelyik nevelő kísér el, miért pont az árvaház portása, de olyan lassan megy ez a busz, én meg már türelmetlen vagyok, had próbáljam legalább elütni az időt valamivel.

Merthogy én bálba megyek ám! Én is meglepődtem a meghíváson így a semmiből, de most hagyjam ki, és punnyadjak inkább az árvaházban? Naugye. Mennyibe, hogy az a lány ott valahol előrébb a kék-fekete ruhában is ugyanoda jön?
Én tuti nem leszek ennyire alkalomhoz illő, főleg, ha ez tényleg ennyire ilyen komoly bál lesz, de magamhoz képest azért én is ki vagyok csípve. Egész konkrétan mindenki rámszállt, hogy pont én bálba megyek. Najó, nem mindenki, de több lány és Ms. Saltonstall is úgy döntött, hogy annyira hercegnőt csinál belőlem, amennyire foggal-körömmel ellenkezés nélkül hagyom. Még jó, hogy nem Ms. Grelod akart becsatlakozni, olyan karótnyelt viktoriánus úrihölgyként feszítenék, hogy a fal adja a másikat.

Végülis egész jól kiegyeztünk. Nem vagyok nevetségesen Disney-tündér, bár azt mondjuk nem úsztam meg, hogy a hajam kapjon egy kis göndörítést és két masnis copfot, a ruhát is megúsztam az egyik Leena-ruhával, egy sötétkék, fehér hajszálcsíkokkal kockás darab - köszönöm, kedves Roman "kuzin", mostantól már hivatalosan is ez a neve ezeknek a ruháimnak - úgy nézek ki most, mint egy cuki múltszázadi kisangyal. Vagy egy mániákus gyilkos.
Tessék, a végén még sajnálni fogom, hogy kinövöm ezeket a ruháimat. Mert ugye azért ki fogom nőni őket valamikor. Hadilábon igazából nem is álltam velük, inkább azért nem hordtam őket túl gyakran, mert ismerem magamat, és nem élnék túl a hétköznapjaimat sokáig. Nem olyan rossz csinosnak lenni, csak ráér nálam megtartani azt ilyen alkalmakra.

Bármily hihetetlen, a busz végül méltóztatik elérni a megfelelő megállóhoz is, ahol Naras bával leküzdjük magunkat a járműről.
-Aztán jó kislány legyél, Tökmag, ne szabadítsatok a világra valami ősi istent a kis barátaiddal.- Viccelődik még búcsúzóul az öreg. Vigyorogva átölelem a derekát.
-Biztos nem teccik benézni? Naa. Csak egy kicsit? Teccik tudni, hogy nem harapunk.- Kérlelem még egy utolsó próbálkozásként.
Érdekes, most, hogy belegondolok, soha egyetlen szóval sem említettünk semmi varázsvilággal kapcsolatosat, csak legfeljebb utalgattunk rá, pedig igazából mindketten tudjuk, hogy tud róla, mégis úgy kezeli, mint ha tabu lenne a gondolat is, én meg úgy tűnik, átvettem, amikor ővele beszélek. Pedig annyira nagy cucc nem lehet, van egy csomó olyan gyerek, akiknek muglik a szülei, és azok is megtudják, amikor a grerküket felveszik a Roxfortba, és az árvaházból sem én vagyok az első boszorkány.
-A kedvemért. Na?
-Rendben, Tökmag, talán egy kis időre benézhetek- Adja be végül a derekát a kérlelésemre Naras bá. -De csak ha Ms. Grelod is jóváhagyja. Vele még mi se húzunk ujjat.- Teszi hozzá cinkosan, miközben én diadalmasan belevigyorgok a gyomrába.

Végül elengedem, hogy keressen egy telefonfülkét, mielőtt a bál helyszínéül szolgáló birtokot keresnénk meg. Ez jól hangzik, arról beszél, hogy a portát zárják be. Tehát nem fog nyolcra visszaérni. Lakik egyáltalán azon a portán kívül bárhol? Egész nap bármikor járok arra, ott ül mindig. Áh, biztos csak van valami lakása is, de azért remélhetem, hogy ez azt jelentené, hogy végig marad is, nem?
A kék ruhás lány, akit a buszon láttam, már elment időközben, de szerencsére szállingóznak az érkezők, akik felismerhetően szintén a bálra tarthatnak, úgyhogy nem olyan nehéz odatalálnunk nekünk se.
Na nézd csak! Az a szemüveges srác, aki egy azóta befutó busszal jött az nem...? Na nemár, és tényleg ő lenne? De nem tudom most bizonyítani a sejtésem, a távolodó tarkójából nem derül ki semmi perdöntő, egy öreg bácsi meg egy ilyen rövidléptű kis jómagam meg nem tudja tartani vele a lépést, de majd úgyis meglátjuk a bálon.
Ott, hogy a házigazda egy mosoly mellett egy-egy fáklyával is fogadja az érkezőket, és egy nem elhanyagolható rakás fa ily csinos máglyába van rendezve, ott már biztos, hogy ígéretesen kezdődik ez a bál is. Pláne, amikor közösen gyújtjuk meg a máglyát is. Akinek véletlen lepörkölődne a szemöldöke, mondja csak, hogy nem érte meg az élményt. Ha meri!
Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter
***


"Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2015. 08. 28. - 00:10:14 »
+2

Midsummer's Night

♦♦♦

Hangulatom, na az marhára nem volt egy ilyen majomparádéhoz. A borítékot, amiben a meghívó érkezett ezért csak behajítottam az íróasztalom végébe. Még mindig hadilábon álltam a gondolattal, hogy nagy tömegbe tegyem a lábam, főleg varázslók és boszorkányok tömegébe. Ennél pedig már csak az általam ismert varázslók és boszorkányok képeztek nagyobb tabut.

A nyáron volt elég időm magamban helyretenni az elmúlt év eseményeit, logikai sorrendet meg pro és kontra listát felállítani, de még mindig rossz szájízzel gondoltam a tanév eseményeire és közönyös szereplőire. Vajon hány olyan emberrel találkoznék, aki keresztülnézett rajtam? Lenne annyi bőr a képükön, hogy most végre a szemembe is nézzenek? Gúnyosan elvigyorodtam, majd szépen meg is feledkeztem az egészről.

Legalábbis szerettem volna. A Minervával közös „csajos” estéig sikerült is. Aztán Balmoral drága a kíváncsi orrával kiszagolta a nemleges válaszom és addig makacskodott, ameddig végül beadtam a derekam. Bár bevallom nem ő volt az egyetlen, aki miatt végül a részvétel mellett döntöttem. James két nappal ezelőtti válaszleve legalább annyira nyomós indok volt. A csata óta nem is láttam, és már vagy másfél éve nem beszéltem vele szemtől szemben. Hiányzott a fene nagy pofája. Már a leveleinek is örültem, de azért nem szívesen mondtam volna le egy személyes találkáról. Ha jófiú lesz még meg is táncoltatom. Bár igazából féltem, hogy kit találok majd az emlékeimben élő gyökér helyett. A levelei bár halványan emlékeztettek a hülye vigyorgós fejére, valahogy ijesztően reálisak és sötétek voltak. Nem lepődtem meg a változáson, hiszen saját magam is elvesztettem azt az önfeledt részem, amiben Jamie akkora örömét lelte.

A nagy napnak valahogy nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Leginkább a szorongás és a düh között ingadozott a hangulatom. Meg persze volt bennem némi izgalom is, hiszen nem minden nap vesz fel az ember lánya olyan ruhát, mint amilyet túrtam magamnak tegnap. A választásommal tökéletesen meg voltam elégedve, és különösebben az sem érdekelt, hogy esetleg túlöltöznék. Piszok jól állt a cucc, meg, ha már erre adtam a fejem adjam meg a módját is a dolognak. Az sem volt utolsó szempont, hogy a bizonytalanságom feltűnéssel igyekeztem kompenzálni. Kutyaharapást szőrével… Na, meg aztán biztos, hogy nem én leszek az a gyáva nyúl, aki nekiáll bujdosni egy társaságban, annál azért lényegesen büszkébb voltam.

Időben kezdtem el készülődni, mégis rögtön húsz perces késéssel léptem ki az ajtón. Úgy döntöttem nem hergelem tovább a szüleimet azzal, hogy a kandallóból indulok, hanem csak simán hívtam magamnak egy taxit. Voltak elképzeléseim a hellyel kapcsolatban. Minerva úgy festette le, mint valami kacsalábon forgó kastélyt. Érdekesnek ígérkezett az este.

Nem csalódtam, a taxiból kilépve egy marhahosszú feljárón kellett végigsétálnom, és csak reméltem, hogy nem nézi végig a vendégsereg legalább fele, ahogy igyekszem nem hasra esni a kavicsos részeken. A máglyát már messziről látom, még így is, hogy nincs meggyújtva. A bejáratban pedig az új SVK tanár állja az utam, Fawcett. Túlesünk a gyors formalitásokon, szinte hadar, majd a kezembe nyom egy fáklyát és már ott sincs. Ezek szerint meglehetősen későn érkeztem. Annyira azért nem bántam a dolgot, viszont így nem volt időm körülnézni, mielőtt betömörültem volna a sorba, egyik kezembe a fáklyával, a másikban pedig az érdekes színű koktélommal. Hát, csak reméltem, hogy lesz ennél erősebb is.

Végül, ahogy hozzám is elért a láng, kiszúrtam Minervát is, aki ígéretéhez híven a fényképész szerepét töltötte be. Csak egy pillanatig akadt össze a tekintetünk, majd rajtam volt a sor, hogy az új lehetőségek és az újrakezdés szellemében hozzáadjam a saját részem az egészhez.
Naplózva

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
***


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2015. 08. 28. - 08:09:56 »
+3


A meghívót szorongattam. Néztem, újra és újra elolvastam a sorokat, és csak a homlokomat tudtam ráncolni, más reakciót nem váltott ki. Régen jött a levél, én pedig a bál előtt csupán két nappal olvastam el. Nem szokásom mostanában fogadni a baglyokat. Először el sem akartam menni, kinőttem ebből a bálosdiból - gondoltam. Aztán egyre többször néztem rá a konyhapulton fekvő kibontott levélre, és hívogatni kezdett maga felé. Mégis mit csinálok? Egyedül bolyongok egy hatalmas, szétdúlt családi házban, ami már lassan fél éve ugyanúgy néz ki: lakhatatlanul. Mindenki elment vagy meghalt, én pedig öregasszonyként tengetem a napjaimat egy poros halottasházban. Igen, pontosan ennyi minden jutott eszembe a levélről, ezért kinyitottam a gardróbomat és megkerestem a legszebb ruhámat. Ami förtelmesen ronda volt, és egyáltalán nem bálra való. Fintorogtam egyet, és már le is mondtam a közösségi újjáéledésemről, amikor eszembe jutott valami. Kibotorkáltam a hálószobámból és a folyosó végén lévő zárt ajtóra néztem. Sokáig csak néztem, majd egy nagy levegőt véve bementem a szobába. Félve nyitottam be a szobába, pedig tudtam, mi vár rám bent. Szüleim régi hálószobája ugyanúgy néz ki, mint a gyilkosság előtt, azzal a különbséggel, hogy kicsit kupis volt, és dohos volt a levegő már. Gyorsan megráztam a fejemet, és anyám polcai között megkerestem, amit kerestem.

-    Nagyon csinos ma, kedvesem.
Hirtelen elkapom a fejemet a városról, és előrenézek a sofőrre. Kizökkentett elmélkedésemből, fogalmam sem volt, hogy mit mondott.
-    Tessék?
-    Csak azt mondtam, hogy amikor magácska beszállt, nem volt kétség hova megy. Igazán csinos.
Rámosolyogtam az idős úrra, de nem köszöntem meg. Furcsa volt felöltözni estélyibe. Kiválasztani, milyen fülbevaló illik hozzá, és elgondolkodni azon, melyik cipő elegáns, mégsem töri fel az ember lábát az este alatt. Annyira egyszerűnek tűnt ezen problémázni. Jó érzés volt.
-    Megérkeztünk.
Ismét kizökkentettek, és azt vettem észre, hogy az autó állt, a taxis pedig rám nézett várakozóan. Táskámból előhalásztam egy kis pénzt, és kezébe nyomtam.
-    Köszönöm.   - és már szálltam ki a kocsiból, amikor utánam szólt.
-    Kedveském!   - visszanéztem. -   Ne kalandozzon el ilyen sokszor, éljen a mának, élvezze az estét!
Rám mosolygott, de én nem viszonoztam.
-   Jó éjt.   - és becsuktam az ajtót, a taxi pedig elhajtott.

Szép és csillogó.
Ennyi jutott eszembe a látványról, ami fogadott. Emberek duruzsoltak, toporogtak hatalmas, gyönyörű estélyijükben és jól szabott öltönyeikben. Egy ideig a járdáról, messziről kémleltem a tömeget. Kerestem valakit, de nem tudom, kicsodát. Idegennek éreztem magamat a sok nevető, finomkodó ember közt magamat. Mintha másik bolygóról néztem volna egy filmet.
Lassan végigsétáltam a hosszú úton, ami a tömeghez vezetett. A nagy fáklyák egyértelműen jelezték, hol is kell várakozni a bál megkezdéséig. Ahogy egyre közelebb értem az emberekhez ismerős arcokat pillantottam meg. Sok roxfortos diák. Önkéntelenül is mosolyra húzódik az arcom. Jó ezeket az embereket látni, jó látni, hogy élnek. Agyam egyből tovább gondolkozik, és már tudom is, kit keresek. Remény nélkül pásztázom át a tömeget, de nem látom őt.
De meglátom Flanagant a nagy fáklyánál. Visszagondolok a roxmortsi kirándulásokra, ahol néha bedobtunk pár vajsört, néha talán ittasan nevetgéltünk a többi diákkal. Nem voltunk ősrégi cimborák, de úgy gondoltam megteszi, végül is, amennyit láttam belőle, nem lehet olyan rossz.
Lassan mellé sétálok.
-    Szia Ted.
Rámosolygok.
-    Meglep, hogy itt látlak, de azért örülök. Rég láttuk egymást.
Körbepillantok.
Mindjárt kezdődik.
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2015. 08. 28. - 14:54:59 »
+2


   Egy hónapja már, hogy megkaptam a meghívót. Emlékszem, éppen otthon voltam, és a nagyi baromságait hallgattam arról, hogy hogy lehetek ennyire felelőtlen. Hogy egy kocsmát akarok nyitni pont én. Örülnöm kéne Vulkanov beajánlásának, és ráhajtani a kviddicsre. Ha már olyan mihaszna vagyok, hogy nem akarok RAVASZ-t szerezni, és még azt a rendes lányt is elhajtottam magam mellől, igazán csinálhatnék valami jót is az életemmel. Ő mondjuk a jó alatt nem pont a kviddicsre gondolt, de még mindig jobban tetszett neki, mint az, hogy az unokája emellett kocsmárosnak áll. Eközben reppent be a bagoly a díszes meghívóval. Meglepett a dolog, Dean sosem volt akkor barátnőm, hogy meghívjon, a többi nevet meg nem ismertem. Nagyi persze egyből rácsapott a dologra, a Prófétából tudta, kik azok az emberek.  Rám lett erőltetve. Menjek és ismerkedjek, építsek kapcsolatokat. A végén talán még lesz is belőlem valaki. Nem mintha így ne lenne, nem mintha a saját utamon nem tudnám megszerezni azt, amit akarok.
   Egy teljesen átlagos öltönyt vettem fel. Igazából nincs sok öltönyöm, úgyhogy nem tudtam volna átlagon felülit választani. Nem akartam feltűnősködni. Fogalmam sem volt, hogy milyen társaságra számítsak, így igyekeztem felkészülni rosszabb képű alakokra is. Bár úgy hiszem, a Temze parti rakodók népénél rosszabbra nem igazán készülhetek fel. Elmegyek, ott töltök egy órát. Ha úgy alakul, beszélgetek pár emberrel, aztán eljövök. Nem akarok nagy bulizásokba kezdeni, nem fogom elengedni sem magam. Nem leszek közvetlen, sem sebezhető. Már nem az a népszerű srác vagyok, aki köré odagyűlnek az emberek. Az a hajó már elment.
   Pénz szűkében voltam, így hoppanálással oldottam meg az oda utat. Szándékosan távolabb érkeztem, majd sétáltam a birtokig. Gondoltam az átalakulásra, de nem találtam illőnek a dolgot, meg aztán nem szerettem volna, hogy mások lássanak esetleg visszaváltozni. Még mindig nem tudom, pontosan milyen társaságra számítsak, nem merem elárulni magam semmivel sem.
   A kapun belépve csöppnyi izgalom kerít hatalmába, s kezdem úgy érezni, mégsem annyira volt kényszer ez a mai megjelenés. Mondjuk boldog még mindig nem vagyok. Nem is leszek. Zsebre tett kézzel lépkedek előre, megyek a tömeg felé. Hatalmas fáklya bontakozik ki az eddig egybeolvadt összképből, majd egyre több embert látok. Van, akit távolabbról is felismerek, még a Roxfortból, vannak teljesen új arcok is. Asszem láttam egy lányt, akit még másodévesként szívattunk a tónál. Nem mosolyog rám, sőt, mintha nem is látna. Meg tudom érteni. Aztán ahogy belépek az emberek körébe, megpillantom azt a személyt, akit egyáltalán nem akartam látni. Szívem hatalmasat ugrik, torkom kiszárad, és hányni tudnék itt helyben. De arcom teljesen kifejezéstelen marad. Sokat gyakoroltam már, hogy legyek rideg, érzéketlen. Jól megy. Komolyan. Úgy sétálok el előtte, mintha soha életemben nem is ismertem volna. Harryéknek még biccentek egyet, elmormolok pár szevaszt, ahol szükséges, de nem állok meg. Egyenesen ahhoz a pasihoz megyek, aki tudtommal a meghívót küldte. Direkt megnéztem képen. Bemutatkozom, és kezet fogok vele. Willow. Micsoda idióta név már. Mosolygok. Jól kell érezni magunkat, bálban vagyunk. Elveszek tőle egy fáklyát, megköszönöm a meghívást, majd hátat fordítok neki, és akkor pillantom csak meg Lottot. Végre egy őszinte mosoly szökken arcomra. Nem nagy, de mosoly, amit nem kellett erőltetni. Odamegyek mellé, és kissé sikerül lenyugodnom.
   Amikor a láng hozzánk ért, meggyújtottam a saját fáklyám is, s tovább adtam a tüzet. A lány arcára néztem. Nem is olyan rég volt a legutóbbi levélváltásunk, igazán örültem neki, hogy láthatom. Ezt megosztottam vele is, mikor köszöntem neki, bár nem vittem túlzásba. Nem akartam túlságosan érzelgősnek tűnni. Lott nem az a fajta volt, akivel nyálaskodni kell. Bár nyilván néha szüksége van arra is, pláne ha nem megy a dolog. Egy kis nyál sosem árt, de Lott kemény csaj, akinek kemény pasik kellenek.
- Tudod, nem terveztem táncolni, de remélem az első táncod megkaphatom. – súgom kicsit közelebb hajolva füléhez. Nincs szó hatalmas titkolózásról. Csupán azért nem akarom, hogy mások is halljanak, mert egyetlen mellettünk állót sem ismerek, maximum csak névről. És egyébként sem tartozik rájuk a dolog.
   Ahogyan Fawcett megszólalt, visszahúztam fejem, és rá figyeltem. Egyik lábamról a másikra nehezedtem Lousie mellett. Talán még a vállunk is összeért egy pillanatra.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2015. 09. 04. - 22:27:57 »
+3


Csupán néhány napja költöztem el a szüleimtől, magam mögött hagyva a brightoni kúriát, mely a gyerekkoromat jelentette. Bár csak most zárult le egy korszak az életemben, mégis úgy érzem, mintha évek óta Londonban élnék: egyedül, felelősségteljes felnőttként, aki a maga ura. Végre a saját lábamra állhattam, ami bizonyítékul szolgál arra, hogy kiemelkedtem abból a mély gödörből, melybe nem is olyan rég süllyedtem. Itt a lehetőség arra, hogy újrakezdjek mindent. Új tanév, új hely, új én. Csak rajtam múlik, mit hozok ki belőle.

A lakás közepén, hatalmas dobozhalmazok között, egy szál törölközőben ácsorogva, elmerengve tekintek körbe, fejem zsong az elmémet megrohamozó gondolatoktól. Tornádó módjára cikáznak a súlyos kérdések az agyamban: vajon jó lesz-e egyedül lenni hosszabb távon? Jó ötlet volt-e, hogy elfogadtam ezt a lehetőséget? Hirtelen jut eszembe Willow, és azonnal elmosolyodom. Furcsa belegondolni, hogy talán át sem érzi igazán, hogy mennyire hálás vagyok neki. Biztos, hogy talált volna mást is, mégis engem választott és végül nekem adta ki ezt a lakást – úgy érzem, hogy bízik bennem, ami megerősít abban, hogy jó úton járok.

Egy nagy sóhajt követően az egyik, mentaszín bőröndhöz lépek, majd lassan emelem ki belőle az összeállítás darabjait, melyet a bálra szántam. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez lesz a tökéletes viselet, de már késő új szett után nézni. Bár kiskorom óta vagyok részese efféle eseményeknek, ez az est más, mint az eddigiek; egy új időszámítás kezdetének érzem, több szempontból is. Nem egyszerűen szép, hanem lenyűgöző akarok lenni. Hajamat lazán begöndörítem, hosszú, sötét tincseim lágyan omlanak halovány vállaimra. Tengert idéző ruhám védelmezően ölelik körbe törékeny, apró testemet, csillogó ékszereim különleges fényt adnak a lényemnek. Halovány sminkem természetességet sugároz, vöröses, telt ajkaim mögül egy pillanatra kivillannak hófehér fogaim, ahogy felpróbálom a mosolyt, melyet egész este viselni szándékozom.

Futólag pillantok végig magamon a tükörben, majd dehoppanálok, egyenesen Brandonhoz. Halkan kopogok be, s hirtelen eszembe jut a pár nappal ezelőtti jelenet; csak reménykedni tudok benne, hogy tényleg eljön velem. Mikor végül ajtót nyit, kipirult arccal nézek rá, apró csókot lehelek az arcára, majd a Lutece kúriához hoppanálunk.

Otthonosan mozgok már a helyen, révén, hogy a bál előkészületei miatt gyakran fordultam meg itt. Ismerős arcok sorra bukkannak fel a tömegben, s jó (mini/majdnem) házigazdaként igyekszem mindenkivel váltani egy-két szót, de nem mozdulok el Brandon mellől. A máglyához érve végre Willowt is megpillantom, így Brandont magammal vezetve sétálok oda hozzá.

- Willow, szervusz. – mondom boldogan, majd észbe kapok – Engedd meg, hogy bemutassam a kísérőmet, Brandon Grayt, aki a Roxfort volt inspektora. – mutatok Brandonra, majd után Willow felé fordulok - Brandon, ő Willow Fawcett, az est egyik kiváló házigazdája, valamint a Roxfort új Sötét Varázslatok Kivédése professzora. – mosolyodom el, majd kézbe veszem a saját fáklyámat is, hogy meggyújthassuk a máglyát.

Ahogy fellobban a hatalmas, a környezetet aranyszínbe borító láng, hirtelen boldogság jár át; mintha minden rossz eltűnne ebben a pillanatban. Hálás, kedves pillantást vetek Willowra, majd örvendezve megszorítom Brandon kezét.
Jó estének nézünk elébe, ebben biztos vagyok.
 
Naplózva

Ian Lowsley
Eltávozott karakter
***


• The Beast • VII. •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2015. 09. 05. - 11:16:12 »
+2

Without glory

Nem vagyok az a tipikus bálbamenős férfi, ugyanis jobban szeretem a magam társaságát, azt a szűk kis családi kört, amit már a megszokottnak mondhatok. Így hogy mi vett rá arra, hogy mégis beálljak a tükör elé és egy majdnem két órás készülődést tudhassak magaménak, rejtély. Ha jobban belegondolok, ilyen tekintetben talán rosszabb lehetek, mint egy nő, de hát az ember úgy dönt, hogy vagy tetszeni akar másoknak vagy nem. Elsősorban magamnak szeretnék megfelelni, és ahhoz igen sok időt kell igénybe vennem, ahogy a keleti bölcsek mondták, nem szerethetsz addig mást, míg magadat nem szereted. Az évek során már eléggé hozzászoktam mindenhez, ami én vagyok, el is fogadtam a tényt, hogy gyógyulni nem fogok, így hát tükörképem mosolyogva nézett vissza rám.
Mögöttem a fotelban Caleb szürcsölgetett valami vörös lét, biztosra veszem, csak bor lehet az édesebb fajtából, szegény gyerek nagyon rászokott a vörös dolgokra, főleg ha van is valami alkoholtartalmuk. Nem tudtam, hogyan jelenhetnék meg az éjszakában. Szeretek elegánsan öltözni, az addig teljesen oké és normális, de hogy egy egész éjszakát kibírjak a szűk öltözetben, amiben lehetséges, hogy akár melegem is lehet, maga a gondolat sokkoló. Odamegyek egy lányhoz, felkérném táncolni, mire hajolnék egyet, kiszakad a nadrágom és máris megvan az est fénypontja: Ian, aki egy folttal a hátsóján szaladgál a vendégek előtt. Vagy éppen az emlegetett kutyaszag, amit tényleg nem tudom, honnan szednek - lehet az irigyeim -, mert nekem nincs olyan. Egész kellemes az illatom, Caleb is azt mondta, hogy egyenesen nekem rohanna, ha lány lenne. Edwinről ne is beszéljünk... néha fura a gyerek, de a legjobb barátom, mindig mellette állok bármiben, ha kell, ahogy ő is mellettem, elvégre ő volt az első, aki megtudta a kis titkomat.
Egy selymes, acélkék inget kaptam fel magamra, s egy fehér nyakkendőt igazgattam a tükör előtt, hogy a véletlen folytán se tudjam felkötni magam, vagy más tegye meg ezt helyettem, igyekeztem elegáns, ugyanakkor lezser maradni. Alulra egy alkalmi szűkített, sötétkék nadrágot vettem fel, nem azt a mattot, hanem az átlagosnál fényesebbet, nem akartam úgy kinézni, mint egy ballagó diák. Na, a cipő... azzal gondok voltak. Mivel nem akartam senki hátsó felébe belerúgni, inkább kerülném a hegyesorrú modelleket, s egy könnyebb darabot választottam, amiben én is szívesen elmászkálok. Mondhatnám hétköznapinak, néha nem árt egy kicsit meghazudtolni a környezeted. Haj tökéletesen belőve, nem kell több. Mondjuk ez mindig így néz ki, a nap huszonnégy órájából huszonnyolcat. Igen, így szoktam felébredni.
- Te miért nem jössz? - kérdezem a mögöttem ülőt, amikor már teljesen késznek láttam magam a tükörben.
- Egy: ha neked nem való a bál, nekem még ugyan nem. Kettő: hogy nézne ki, ha én már úgy megyek, hogy beálltam? Három: van az a csaj - érdekes kifogások, de a jó sose rossz. Csajokról pedig eddig még egy szót sem szólt.
- Milyen csaj? - na most már kezd kíváncsivá tenni. Kérdésemre csak vigyorog, mutogatja a foga fehérjét, aztán c-betűket szórva a semmibe mutogat felém.
- Hát az a csaj, akinek te tetszel. Na, az a csaj, akit lehet elszednék tőled, ezért inkább nem megyek veled - csücsörít és fél szemmel néz rám, mint egy kalóz. Ezt meg ki érti! Bár azt se tudom, melyikről beszél, vagy egyáltalán vannak e ilyenek. Megvontam a vállam, aztán inkább úgy döntöttem, megvárom, míg bealszik, aztán úgy eltűnök innen, mint a kámfor. Percek kérdése volt csak, s már utaztam is a célállomásra.

Egy ideig csak álltam egy helyben, szemmel keresve a helyem, mert egyedül a nagyvilágban olyan elveszettnek és magányosnak éreztem magam, mint egyébként az erdőben eddig még sosem éreztem magam. Nagy a tömeg, mégis egyedülibbnek érzem magam, mintha ténylegesen egyedül lennék. Sóhajtok egy nagyot, megtörlöm a homlokom, hogy erőt vegyek magamon, amikor meglátok egy ismerős arcot: Ava. A Nő. Emlékeimben szerepel a legutolsó találkozásunk, ami egy szép kis estén történt, persze már nem emlékszem, mi is történt pontosan. Remélem, hogy nem ittam be nagyon, mert az elég szégyen, és azt sem tudom, hogy egyáltalán elköszöntem e tőle. Azt mindenesetre jobban átpörgettem a gondolataimban, hogy nem bántottam meg valamivel, nem e mondtam neki olyat, ami esetleg félreértésekhez vezet, mert akkor itt kötöm fel magam.
Szépen lassan odasétálok hozzá, amikoris megtorpanok, mert észreveszem, milyen gyönyörű. A ruhája, a mosolya - igen, a mosolya a leginkább, a csillogó szemei, s a tökéletes haja, ami olyan, mint a vattacukor és most úgy beleharapnék. Áh, sületlenségekre gondolok már megint! Úgy epedem, hogy beletúrjak azokba a loknikba.
- Hölgyem... lenne kedve velem tartani? - mint egy úriember szólítom meg, a további este részét persze nem így fogom eltölteni. Örömömre szolgálna, ha végül egy ilyen nő lépkedne mellettem teljes pompájában - megjegyzem azért, akkor is csodálatos, ha éppen nem így néz ki. Ha nemet mond, biztosan csalódott leszek, de ha igent, hát biztos nem lenne szükségem seprűre ahhoz, hogy repüljek.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 20. - 12:36:05
Az oldal 1.353 másodperc alatt készült el 56 lekéréssel.