Előcsarnok

Amilyen a kezdet...
Ez esetben meglehetősen impozáns, hiszen a kertből belépő óriási falakkal
találja szemben magát a hangulatos világításban. Szemben vörös anyaggal
 borított lépcsősor vezet az elágazásig, onnan kétfelé fut tovább a fokok végtelenje,
 míg a forduló királynője, egy órási térkép büszkén tekint le a csarnokra.
 A nem is mindig ködös Albiont ábrázolja, és a szemlélődő megtekintheti
 rajta az ország jelenlegi időjárását jelen időben, amennyiben kedveli a részleteket.
A magas belterű, oszlopokkal körbeölelt helyiség falait a plafonig portrék borítják,
 lakóik kíváncsian figyelik a megjelenőket, olykor egymásig szaladgálva a legújabb
benyomásaikkal - a termet mindkét irányban ajtók határolják, jobb felé haladva a
szalon, bal felé pedig a bál idejére lezárt étkező található, míg a túloldalon,
közvetlenül a lépcsősor és a falat díszítő oszlop között terebélyes kandalló
 hívogat, melyen keresztül szintén kényelmesen megérkezhet a tisztelt vendég.

Makin' magic

A bál előtti éjszaka rémálmokkal táncoltam hölgyek helyett, a képzeletem beteg kopogása köszöntött a cipősarkak elegáns suhanása helyett, míg én magam mindent elrontottam, míg az örömtűz engem ölelt körbe – hangosan zilálva ébredtem, és mindezt a növekvő stressz számlájára írtam. Rémesen hasogatott a fejem, és tisztában voltam vele, ha rövidesen nem alszom el újra, reggel borzalmas látványt fogok nyújtani. Számolnom kellett ezzel, mert a delejes nyugalom elkerült, így azzal mulattam az időt, hogy újra sorra vettem a szervezés lépéseit, keresve azt az egy apró hibát, ami romba döntheti a megfeszített terveket. Eljött a hajnal, és én nem találtam meg, ami némiképp bizalommal ajándékozott meg a nap szürke óráira, mikor mindent körbejártam, átnéztem és kielemeztem.
- A szalon, a kert, a bálterem… - róttam a sokadik kört az említett helyeken – A zene, az étel, a kellékek…
Kívülről talán egy őrült papagájra emlékeztettem a csekély számú érdeklődőt, Minerva ugyanis tüntetően nem volt hajlandó együtt pánikolni velem. Ez tulajdonképp nagyon pozitív hozzáállás, mégsem voltam képes vele tartani a feszült, de kedves időtöltéseiben, mindig akadt valami, ami elvont tőle, és ha nem szól rám a kelleténél kissé erélyesebben, talán még akkor is a kitaposott útvonalon derengek, mikor a vendégek megérkeznek. Idegesen simítottam le az ingemet, félve pillantottam a tükörbe – olyan rég voltam már bálon, és nem őrzök kellemes emlékeket. Ez most azonban más lesz, érzem, csupán a múlt fenyegető szoknyája libben át a képen, de talán enged a bilincs, amint látom, minden a helyére került és valóban forr egy kissé a seb a varázsvilág testén.
- Minden rendben lesz. – közlöm a sápadt tükörképemmel – Tökéletesen rendben.
Mikor azonban az előcsarnokba érek, ott találom a halványkékben pompázó Willow Fawcettet, és máris úgy érzem, mintha belőlem kispórolták volna azt a dinamikát és tartást, amellyel egyszerűen csak jelen van ezen az estén. Tüntetőleg elnézek mellette, de megállít, és máris éles kontrasztot vetünk: ő, a bizakodó, a világos, míg én a tökéletességben is kevéssé elringatható sötét tónus.
- Fegyverszünetet? – hallom az övé mellett vékonyabb hangom – Rendben van. Ez úgysem az a hely, ahol érdemes felhívnunk magunkra a figyelmet. Egy úriember nem tesz ilyet.
A kezét nyújtja, amit az előbbiek fényében kénytelen vagyok elfogadni, haloványan meg is rázom, mint a búcsúzók, aztán elfordulok, és a magam helyére lépek, hiszen valaki majd idebent is fogadja az érkezőket. A feszültség patakzik rajtam, így a szokásosnál is komorabbra fokozom a vonásaimat, a fényesre polírozott padlót figyelem, és magamban azért imádkozom, minden úgy gördüljön, ahogy az én modorom sosem fog. Minnie jelenik meg, és habár minden más esetben csodálkoznék azon, miért visel nadrágot és zakót, ezúttal túl erős az aggodalom, amely a számon tartja egy hosszú, fenyegető ujját. Felütéssel kezd, ő láthatóan nem érzi magát annyira kínban, mint én.
- Köszönöm, hogy kijöttél velem… - sóhajtom már később, a kert árnyai között bujkálva a cigarettával – Talán így egy kicsit jobb lesz.
- Tulajdonképp mitől is félsz? – kérdezi mellettem egy magas alakja – Szerintem ennél pontosabban nem is lehetett volna megszervezni.
- Igen, de nem szívesen emlékszem vissza a korábbiakra. Valahogy mindig minden elromlott, de csak pillanatok munkája kellett hozzá… huss, egy félresikerült varázslat, és lángol a szalon. – kiráz a hideg is a felemlegetésre.
- Ezt a sztorit úgy érzem, érdemes lenne elmesélni, de most ígérem, ott leszek tüzet oltani. Ne félj, ami elromolhat, az el is romlik, de a kérdés inkább az, mi hogyan viszonyulunk hozzá. – érzem a kezét a vállamon, ami elmondhatatlanul megnyugtató, a szavaival egyetemben.
- Köszönöm… nem is tudom, mi történne, ha nem lennél itt. Viszont most már be kell mennem utat mutatni.
- Valószínűleg nem lennének képek. – jegyzi meg cinikusan – Szóval azt hiszem, én is indulok ez ellen tenni perceken belül.
Mosolyogva biccent felém, de a tekintete egyből Willowra fókuszál. Kissé kedveszegetten sietek be, de az itteni teendőim lefoglalnak annyira, hogy ne kelljen tovább látnom a jövőt borúlátóan. Ha már az elkövetkezőknél járunk, többször ellenőrzöm a mellényzsebemben elhelyezett fájdalomcsillapítókat. Önszántamból soha nem venném be őket, hiszen a hatásuk hosszú, fájdalmas kínnal teli napokkal ajándékoz meg, de a bevételük után számított pár órában enyhítik az esetleges látomások erejét… valamennyire kiismertem már a rendszert, viszont szükséges ez a biztonsági óvintézkedés, és ha bekövetkezne, amitől tartok, és amit a sok ember kiválthat, a bál nélkülem is tovagördülhet fényes ruhájában.
A tűzgyújtásra kisietek, így még részem van a fellángoló, parázsló csodában, amikor közösen intünk búcsút a sötét éjszakának, helyet készítve a jövőnek. Szinte könnyekig hatódom, mikor a szomszédom átadja a lángot, és pár pillanatra érzem körülöttünk az összetartozást, amely átszúródik a vészterhes eseményeken is, akár az éles kés biztos kézben.
- Milyen csodálatos és lenyűgöző a mágia… - lehelem, habár a szomszédom hallhatja a szavakat – Lehetne e ennél is gyönyörűbb…?

World

  Hát ez a nap is eljött. A bál napja. Ezt várom már vagy egy hete. Egész héten nem bírtam enni túl sokat, az izgalom és az aggodalom borsószem nagyságúra zsugorította a gyomrom.
  Ebéd közben, azonban Brian nem hagyta, hogy magamban idegeskedjek, amiért hálás vagyok, ugyanakkor majdnem leordítottam a fejét, hogy hagyjon már békén, mert úgysem tud segíteni.
 - Soph, ne csináld már ezt. Egyél egy kicsit, attól majd meglátod, sokkal jobb lesz. - hagyd már rá ezt a babusgatást! Nem látod, hogy ettől nem lesz jobb? Sértések kavarognak és versengenek fejemben, azon vitatkozva, melyiküket mondjam ki, de végül nem szólok, csak egy mondatot.
 - Nem vagyok éhes. - ezzel együtt felállok, leteszem a még mindig tiszta kanalat, az érintetlen ebédem mellé és elvonulok a szobámba, hogy kiválaszthassam a megfelelő ruhát, ami órák múlva sem sikerül.

  Brian belép a szobámba, alkalma nyílik meglátni, hogy egy világos, kissé barackvirág színű ruha van rajtam. Végignéz az ágyon heverő ruhakavalkádon és kedélyesen kijelenti.
 - Ezt most rögtön leveszed és felveszed, azt ami a kupac legalján van. - teljesen kiakadok ennek hallatára, legszívesebben felpofoznám, de inkább elfojtom ezt a vágyam és öt perc múlva rajtam van a ruha. Igen, az ami a kupac alján volt. - Tökéletes. Melyik cipőt akarod felvenni hozzá?

  Valahogy csak elkészültem, mert ebben a pillanatban már rajtam van minden: ruha, cipő, táska, benne a pálca, karomat pedig a szokásos karkötő díszíti. Persze ez Brian nélkül nem ment volna, ezért ezt még meg kell hálálnom valamilyen módon. Hogy mivel fogom, azt még kitalálom.
  Megölelem a bátyám és a fülébe súgok egy halk "köszit", majd mikor elengedem, megpördülök és már el is tűnök a szobámból és jelenek meg a következő pillanatban a Lutece-kúria kapujában. Félve, lassú léptekkel teszem meg az utat a bejárattól az előcsarnokig, Brian nem tudott lenyugtatni, de nem is hittem, hogy képes rá, úgyhogy ez teljesen érthető. Nagyjából tíz perc választhat el a vendégek érkezésének időpontjától, ezért még bőven lenne időm lerágni tövig az összes körmöm, de végül úgy döntök, ezt mégsem teszem, inkább leülök és a szintén ideges tanár járkálását nézem, bár ez nem vezet sehova. Csak azt érem el vele, hogy az a maradék kis nyugalmam is elszáll.

  A vendégek nagy része már megérkezett, nem maradt más hátra, meg kell gyújtani a máglyát. Kisétálok az épületből, beállok a fakupacot körülálló emberek körébe. Nem nézem, hogy kik állnak mellettem, nem érdekel túlzottan, de a tüzet azért átveszem a mellettem állótól és oda se nézve továbbadom a másik oldalra, majd, mikor elérkezik az idő, a többiekkel meggyújtjuk a máglyát úgy, ahogy el van tervezve: tökéletesen egyszerre. A csodálatból a mellettem álló zökkent ki.
 - Milyen csodálatos és lenyűgöző a mágia… - oldalra nézek és meglepődve veszem észre, hogy Lutece professzor áll mellettem. Hogy nem vettem észre? - Lehetne ennél is gyönyörűbb…? - a kérdésre suttogva, ugyanolyan halkan válaszolok, ahogy ő kérdezte, még ha nem is hozzám intézte szavait.
 -Nem hiszem, hogy ennél bármi is gyönyörűbb lehet...

                    Celebrate Life



          Még mindig a két nappal korábbi események hatása alatt vagyok. Sokkal jobban sikerült szerelmem születésnapja, mint ahogy azt korábban elterveztem. Nagyon hálás vagyok Clarnek és a szüleinek, hogy segítettek összehozni azt a napot. Tegnap viszont csak gyorsan hazalátogattam, mert megtudtam, hogy Cael ugyan nem jön a bálra, de a nővére igen, és muszáj volt hazamennem a ruhámért, hogy együtt tudjunk menni. Sokkal jobb így, egyedül nem szerettem volna megjelenni, és úgy talán nem is engedtek volna el. Pedig apu már ismer szinte mindenkit a szervezők közül. Jó előre felkészült erre az eshetőségre.
          Két nap alatt a begöndörített hajam eltűnt, ezért most vagy egy tucat hullámcsat segítségével feltűzöm csak. Kiveszem a zsákból a ruhát, majd szép lassan belebújok. Emlékszem rá mennyit kellett rohangálni érte, miközben még szerveztem a meglepit is. Nehéz napom volt aznap, de végül túléltem.
Leülök az asztalhoz, előveszem a kis tükrömet és sminkelni kezdek, de fél kézzel sehogy sem akar összejönni.
          - Clar, segíts, kérlek, nem tudom magamnak megcsinálni.
          Sohasem voltam jó a sminkek terén, erre is anyu vett rá, mert mégis hogyan néz ki, hogy egy lány smink nélkül jelenik meg egy ilyen eseményen? Apu persze azonnal leszögezte, ha bármi történik, akkor azonnal menjek haza. Mintha egy ilyen helyen bármi megtörténhetne. Lesz ott bőven felnőtt, akik odafigyelnek majd mindenre.
A maszkírozás végeztével felveszem még a cipőmet, és lemegyek a nappaliba, hogy ott várjam meg Clart, amíg elkészül. Még egyszer megköszönöm az együttműködést, és hogy befogadtak két napra magukhoz azok után, mennyi időt töltöttem náluk alig egy hónappal korábban.
          - Jó leszek így, elengedsz? – lépek szerelmemhez és fordulok meg előtte.
          - Csodálatos vagy, mint egy igazi hercegnő.
Közelebb lépek hozzá, és futólag adok neki egy puszit. Ő az én hercegem, mindig is az volt, és mindig is az lesz. Még mindig figyelünk rá, hogy mit csinálunk a szülők előtt, pedig túl vagyunk már egy-két dolgon, és biztos vagyok benne, hogy Clart nem tudtuk átverni. Örök hála neki, amiért megtartotta titokként, mire jött rá.
          - Biztos, hogy nem akarsz jönni? Jó buli lesz.
Kicsit belebújok az ölelésébe. Ha most elmegyek, már nem jövök vissza ide. A vonatig tényleg nem fogunk már találkozni, ami nincs olyan messze, és mégis egy örökkévalóság lesz.
          - Biztos, de te érezd jól magad.
          Meg akarnám győzni az ellenkezőjéről, mert hallottam pletykákat arról, hogy milyen dolgokat takar a programlista néhány eleme, de nem fogom semmire se kényszeríteni, amit nem akar.
          Végül Clar is elkészül, szerintem lepipál engem olyan jól néz ki. Elköszönök szerelmemtől, majd a kandallóhoz lépek és bemondom a címet, hogy a másik oldalon kilépjek onnan. Leon bácsi fogad a másik oldalon. Amíg köszöntöm őt, addig megérkezik Clar is mögöttem. Bemutatom őket egymásnak, majd elindulok kifelé az előkert felé.
          - Szép igaz?
Mikor először léptem a kastélyba alig hittem a szememnek. Túl nagy volt nekem, eltévedtem a sok emelet és szoba között.
          - Szólj, ha nem tudsz eligazodni majd itt – fordulok Clar felé. – Nekem is időbe telt mire kiismertem a helyet.
          Úgy látom, már elég sokan vannak, pedig van még egy kis időnk a kezdésig. Willow lép oda hozzánk, bemutatkozik Clarnek, majd ad nekünk egy-egy fáklyát. Egy kicsit elbúcsúzok kísérőmtől, hogy köszöntsem az ismerősöket, majd beállok a körbe és a többiekkel együtt meggyújtom a máglyát.

[The Storm]

The Storm

♦ outfit ♦

   

Azt hittem, hozzá vagyok szokva az efféle összejövetelekhez. De rá kellett jönnöm, és furcsa, hogy minduntalan újra meg kell tapasztalnom… hogy az, ami a mugli világban teljességgel egyértelmű, elfogadott és megszokott a számomra, azzal nem biztos, hogy a mágusvilágban is így vagyok.
Apám az amerikai sportéletben elfoglalt helye miatt számtalan rendezvényre hivatalos. Nyaranta sokszor elkísértük őt, vagy a barátainkat, unokatestvéreinket, akik az egyesületet képviselték. Az, hogy mi, az alapító lányai is részt veszünk ezeken, valahogy mindig ad egy alaphangulatot. Sztárcsemetéknek számítunk, de nem Amerikában élünk… Így mikor hosszabb-rövidebb idő után visszatérünk apánkhoz, az valahogy mindig igazi csemegének számít. Bourgh Különlegességek vacsorára találva, fogalmazta igen velősen, de egyszerűen az egyik bulvárlap. De volt néhány évem, hogy megszokjam az ilyesmit…

És itt most mégis szinte feszengve állok. Különleges zöld ruhámat Jada jóváhagyásával választottam. Ahogy hajam egyszerűen tökéletes díszítése is az ő kézjegyét viseli. „Gyönyörű vagy!” Mondta, mikor végignézett rajtam, mint mesterművén. És én mégis elveszettnek érzem magam a kastély súlyos pompájában. Nem úgy, mint nővérem, ki töretlen magabiztossággal és szépséggel kényszeríti térdre az ódon falakat. Arcán tökéletes mosollyal lépked Ephram oldalán. S mind, aki látja, hódolattal adózik a Bolton vér általa képviselt, hálás örökségének.

Úgy láttam, mintha még partnerem szeme is fennakadt volna a látványon. Nos, nem mintha az együtt töltött hűséges évek miatt lépnék ma bálba, éppen az ő oldalán…
Mr. Quintont csak nyár elején ismertem meg. Több könyvet is írt a rúnákról, nekem pedig kellett valaki, aki átnézi az évek alatt összegyűlt jegyzeteimet és segít azokat valami alapján rendszerezni. Persze mindezt Amerikából… Szóval a nyár folyamán elég sűrűn reppentek a baglyok, vagy egyéb egzotikus madarak, ide-oda. De személyes találkozóra csak alig néhány napja került sor, amikor is a bálra való előkészületek és a honvágy miatt, újonnan egyesült kis családunk Londonba utazott. Jada mindenáron itt akarta megvenni a ruháját… Én jönni se akartam, szóval nem gondolkoztam ilyesmiben…
Aztán Mr. Quinton megkérdezte nem jövök-e el vele. Én pedig igent mondtam, bár sejtelmem sincs miért… bár igaziból… miért is ne?

Partnerembe karolok, hogy a terem közepe felé vezettessem magam. Hátha beljebb, ott, ahol az események kezdődnek, s a levegő tömörebb, én is magamba szívom a bál hangulatot.

[- Hátööö… jobb lesz, ha anyát kéred meg.]

Kaptam az alkalmon, amikor talán a legtöbb diákhoz hasonlóan megkaptam a meghívót a bálra. Igazából még sosem voltam ilyenen. Nem vagyok nagyon bálozós típus, még sohasem voltam ilyenen. A Trimágus Tusa idején pedig csak másodéves voltam, és így nem mehettem el, ami hülyeség… Mennyire izé már, hogy egy tizenkét éves gyereknek megengedik, hogy veszélyes sportot űzzön a levegőben, de arra már szülői engedély kell, hogy lemehessen Roxmortsba csokit enni?
Alexis néhány napja már nálunk vendégeskedik, és amiért az öcsi nem hajlandó gáláns lovagot játszani, és elkísérni őt a bulira, ezért eldöntöttük: csajos estét tartunk. S ha Cael nem, akkor majd én táncolok vele! Amúgy is menni akartam, mert milyen már, hogy mindjárt tizenhét leszek, és az összes ilyen királyságból kimaradok. Az elmúlt évek után pedig azt hiszem, mindenkinek szüksége van egy kis lazításra. Igaz, táncórára sosem jártam, de nem félek nagyon. Jó buli lesz.
- Hátööö… jobb lesz, ha anyát kéred meg. – anya kozmetikai cikkekkel foglalkozik, én viszont nem örököltem meg ezt a hajlamát. Alexis megkér, hogy segítsek neki a sminkben, de a sok púder, festék, és krém közül azt sem tudom, melyik melyik.
- Különben meg minek ennyi ecset? @_@ Na várj, hozok segítséget… Anyaaaa! – kisietek a szobából, és lekiabálok a lépcsőn. Nem sokkal később a „jövök, kicsim” mondat hangzik el, anyu pedig felsiet a lépcsőn, hogy sminkes tanácsadást tartson. Láthatóan élvezi a dolgot, mert mindenféle okítást kezd el adni Alexisnek, hogy neki mit hogyan érdemes csinálnia. Egy darabig még tudom követni, de amikor a szemformákat kezdi el összehasonlítani, nekem már picit sok lesz belőle.
A ruhát illetően eléggé aggódtam eleinte, meg még talán picit most is, hogy tényleg jó lesz-e ez nekem. Sosem voltam csajos csaj, a babáimmal is inkább szuperképességes csatákat játszottam, mindenféle epikus, hősi történeteket szőve köréjük. Emlékszem, az egyiknek a haját is levágtam, mert kitaláltam, hogy félig hüllő, ezért nem kell neki haj. A mugli nagyim nem örült neki, amikor meglátta, mit tettem, és anyu is kicsit kiábrándult, amikor rájött, hogy nem vagyok olyan lányos, mint amilyennek ő szeretett volna. Kicsiként mindig is utáltam, amikor habos-babos ruhákba öltöztettek, meg szalagokat kötöttek a hajamba. Csak hülyén éreztem magam tőle, főleg, mert a hajszínemmel sem voltam megelégedve, mert hirtelen bevörösödött az egész. Anya mindig is erőltette nálam, hogy adjak magamra, meg öltözzek ilyen meg olyan nőiesen, de nekem ez nem fekszik. Ezúttal azonban mégis elfogadtam a segítségét, így sok szájhúzás és ciccegés után aztán rátaláltunk arra a ruhára, amit elfogadhatónak találok. Most viszont, hogy már tényleg felvehetem, már picit kínosan érzem magam benne. Biztos, hogy jól áll nekem ez?
Feszengésem talán látszik is mozdulataimon. Egyáltalán nem vagyok ilyen ruhákhoz szokva, ahogyan a körömlakkhoz sem. Egy dolgot nem engedtem csak, hogy anya a hajamhoz nyúljon. Így is jobban ki vagyok cicomázva, mint egy átlagos napomon, és még azt a rózsaszín kis táskát is hajlandó vagyok hordani. Pedig alig fér bele valami. Indulás előtt még megvizsgálom egyszer magam a tükörképemben. Nagyon szokatlan, amit látok. A sok, egyforma talár után, ami a Roxfortban ugye kötelező, éles váltás ez. Nyaranta meg úgyis mugli ruhákat hordok.
- Na, minden megvan? Raktam el hopp-port a visszaútra. – mutatom fel a tatyót, ami szinte kirít a színével a fehér ruhám mellett. Nem volt most viszont pénz újra, a ruha is elég sok volt, és idén nem ment olyan jól anyunak az üzlet. Apa meg, hát őt nem engedték dolgozni. A táskámban emellett ott az erszényem is, azzal a kevés megmaradt galleonnal, ami a bagolyvásárlásból megmaradt.
Megejtek egy sanda pillantást az elbúcsúzó gerlepár másik tagjára. Elég feltűnő volt, hogy nem is az a ruha volt Alexen, mint amivel lefeküdt aludni, pedig apuék nem véletlen nem engedték, hogy egy szobában aludjanak. Persze, nem az én dolgom. De az azért picit pofátlanság Cael részéről, hogy ezek után nem kíséri el a bálba. Anyuék előtt viszont nem akarok erről beszélni, meg végül is ők tudják. Nekem mondjuk biztos szarul esne.
Aztán itt az ideje elindulni. A hopp-porral való utazás nekem nem szokatlan, és valószínű, kénytelen leszek megszokni, mert nem biztos, hogy engednek majd hoppanálni. Az attól függ, mit mondanak az okosak.
- Hűha, jó kis kégli. – megérkezünk a birtokra, és körülbelül, mintha valami hercegnős mesébe csöppentünk volna. Fúj már, tiszta nyál. Persze, majd jön a lovag is, virágokkal meg csokival, hogy felkérjen minket táncolni. Aha… valószínű.
- Jaaaa, hogy te már jártál itt! Rokona vagy a Lutece-eknek? – őszinte rácsodálkozás, bár nem hiszem, hogy erről van szó. Aztán egy felnőtt varázsló lép oda hozzánk, aki valami szervezőnek tűnik. Onnan gondolom, hogy a bemutatkozása után egy fáklyát ad a kezünkbe, majd pedig így tesz a többi, még esetleg utánunk érkezőkkel is.
Ezután Alexissel szétválunk egy kicsit, hiszen ismerősöket akar keresni. Körbenézek egy kicsit én is, és valóban látok pár arcot a diákok közül. Viszont mindannyian tökre elvannak egymással. Mindenki, kivéve a hollós csaj a könyvesboltból. Mi is a neve? Ööö… valami hosszú volt. Mint az Emma, csak nagyon hosszan és kitekerten. Úgy döntök, hogy odalépek hozzá, ne legyen egyedül.
- Szia! Jó ez a cucc, mi? – felé mutatom a nem égő fáklyát, de szándékosan úgy tartom a kezemben, hogy egy picit ráhozzam a frászt. Ezt úgy próbálom elérni, hogy a csuklómat csavarom el olyan mértékben, ami amúgy lehetetlen lenne. Remélem, eléggé megrémül. Mindig szórakoztató az elborzadt arcokat látni.
Aztán lassan elkezdődik a buli nyitója. Mr. Fawcett röviden elmagyarázza, mit kell majd csinálni, és körbead egy égő fáklyát, hogy mindenki azzal gyújtsa meg a sajátját. Hát, nem tudom, ez mire lesz jó, de legyen. Biztos valami szertartás szerű izé, amiket Trelawney is emlegetett az óráin.

[- Á, üdvözletem! Remélem, problémamentesen ideértél.]

Azóta, hogy visszatértem Rómából, csak nyomorultabbul érzem magam. Most, hogy a háborúnak vége, elméletileg ismét a vidám és örömteljes hétköznapok várnak ránk. De a valóság sajnos ettől távol áll. A Quinton birtokból semmi sem maradt, anyám holttestét nem tudtuk eltemetni, apám pedig teljesen magába fordult. A plaszti-medimágusok csupán annyit tudtak elérni vele, hogy még tükörbe tudjon nézni anélkül, hogy undort kapna a saját arcától, a nyom viszont örökre rajta marad.
Nem tartott sokáig, amíg úgy nem döntöttem, hogy welszi birtokunk helyett – ami egyrészt nem elég kettőnknek, másrészt képtelen vagyok elviselni atyám hangulatát, harmadrészt pedig, nem volt hova menekülnöm, pár külföldi házunkat és ezt kivéve mindenünket elveszítettük – Roxmortsban húzzam meg magam. Egy darabig még Londonban dolgoztam, de mivel az ottani lakásunkat is felrobbantották, egy darabig a Foltozott Üst vendéglátását élveztem.
Most viszont, hogy a tanév közeledik, már Roxmortsban dolgozom tovább. Amíg Olaszországban rejtőztünk, nem volt lehetőségem a kutatásaimra, ahhoz túl sok volt az ember körülöttem. Azóta viszont minden megváltozott. Észrevettem, hogy minél jobban belemerülök a tudásba, annál kevesebbet gondolok a borzalmakra. Az eddigieknél is több munkát vállaltam. A Gringotts megbízásából egy vélhetően elátkozott láda kinyitásán, a Vasárnapi Prófétában megszerzett rovatom vezetésével, a tanév kezdésekor hatályba lépő tanári pozícióm megalapozásával, órák kidolgozásával, valamint egy most nyolcadéves diák korrepetálásával egyszerre foglalkozom. Ez rengeteg, de a célom pontosan ez. Annyira lekötni saját gondolataimat, amennyire csak lehet.
Talán ennek a korrepetálásnak köszönhető, hogy megismertem Ms. Bourghot. Elég kemény év lesz azoknak, akik idén folytatják a Roxfortot, én ugyanis nem hiszem, hogy a háború alatt sikerült hatékonyan tanulniuk. Tanári pályafutásom előkészítőjeként vettem a feladatot, hogy megpróbáljam felzárkóztatni rúnaismeretből, de döbbenetes módon erre alig volt szükség. Ms. Broughnak kiváló ismeretei vannak, és nem csak a sztandardnak számító ősi futharkkal boldogul.
Ami pedig a bált illeti, nem sokat gondolkoztam rajta. Nem kenyerem az ilyenfajta rendezvények világa, de azt hiszem, nem túl nagy bűn az, ha megengedek magamnak egy kis szórakozást. Ilyenre tizenhat éves koromig, amíg le nem RAVASZ-oztam, nem volt lehetőségem, leszámítva atyám whiskeys, dohányfüstös sakkpartijait, de ez is inkább munka volt, mint szórakozás. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor elvárták tőlem, hogy felnőttekkel felnőttekhez méltó módon beszélgessek. Nem hibáztatom szüleimet a gyerekkor hiányáért. Igazából csak jót tettek. Például a kiadómat is így ismertem meg.
Tehát, végül úgy döntöttem, meghívót küldök Ms. Broughnak. Feltételezem, hozzám azért került meghívó, mert a Próféta leközölte az idei tanárlistát, hiszen Mr. Lutece nevét is köztük találtam. Az alkalomra természetesen sötét színű dísztalárban érkezek, aminek halványan és csak közelről látszik rúnázott mintája. Egyszerűre, de az alkalomra éppen megfelelőre fogtam. Kicsit ugyan fáradtnak érzem magam a bál napján, az éjszaka ugyanis be akartam fejezni a cikksorozatomhoz tartozó szakirodalom végigolvasását, de nem hiszem, hogy ebből probléma lesz.
A megadott időpontra érkezem a birtokra hoppanálással. Már sok szép helyen jártam, és nekünk is rengeteg birtokunk van, de fénykorukban sem voltak olyan szépek és hatalmasak, mint ez. Főleg, mivel a legtöbb házunkat teljesen elveszítettük. Nekünk, Quintonoknak egyébként pedig sohasem a pompa és a csillogás volt a cél. A családom generációk óta a tudományok megszállottja, így inkább a személyes könyvtáraink, és hírnevünk bővítésével foglalkoztunk gyémántcsillárok beszerzése helyett. Külföldi birtokainkat is inkább olyan helyeken vettük, ahol valami mágiatudományos szempontból fontos dolog lehet.
Beletelik jó néhány percbe, mire megtalálom Ms. Broughot, ugyanis csak annyit beszéltünk meg, hogy valahol a bejárat környékén futunk össze. Ami pedig a ruhaválasztását illeti, nyilvánvaló, hogy minden jelenlévő közül az övé sikerült a legjobban. Csodásan néz ki, de komolyan.
Nem tudom, hogy mit kíván a protokoll egy ilyen helyzetben, mert hallottam olyat is, hogy ilyenkor virágot hoznak, de azt is, hogy ez már közeledésnek számít. Nekem pedig természetesen nincs efféle szándékom. Tehát inkább egy régi könyvet hoztam neki, amit már elég nehéz megszerezni. Rúnák és miszticizmus az ősi Maja birodalomban. Ez tökéletes lesz.
- Á, üdvözletem! Remélem, problémamentesen ideértél. – zseniális kérdések a köbön. Elég látványos lenne, ha nem lenne minden rendben… Átnyújtom neki a könyvet, amit egy olyan füles tasakba raktam, amit a mugliknál láttam. Egészen jópofa, és még praktikus is, ha nincs valakinél táska.
- Ezt neked hoztam. Ma már nehéz beszerezni. Gondoltam, érdekelhet. – átadom neki a tasakot, amiben a régi, de jó állapotú könyvet találja. Tökéletes ajándék. Még én is örülnék neki. Mégis mi másra vágyhat egy nyolcadéves diák, ha nem még több tudásra?
- Mr. Fawcett! Már találkoztunk. – lép oda hozzánk Willow, hogy egy-egy fáklyát adjon a kezünkbe. Nem kell sok idő a bál megnyitójáig, már az utolsók között vagyunk, akik nem kaptak még fáklyát. Hagyom, hogy Ms. Brough belém karoljon, aki ezután a terem közepe felé vezet. Én első sorban ismerős arcokat keresek, az átlag életkor viszont itt jóval alacsonyabb annál, amihez én hozzá vagyok szokva. Ha jól sejtem, a többség diák lehet. Bár én sem igazán tűnök ki közülük. Főleg így, hogy a borostámtól is teljesen megszabadultam, szerintem simán Ms. Brough-val egykorúnak nézhetek ki.
- Most miért mennek ki ennyien? – észreveszem, hogy pár perccel érkezésünk után elég sokan mennek ki a teremből. Úgy döntök, hogy jobb lesz, ha követjük őket. Csupán szürkület van, én pedig sokkal későbbre tippeltem a máglyagyújtást. Értelemszerűen ezért kaptuk a fáklyákat.
A tömeg aztán mind körbeállja a máglyát, Mr. Fawcett pedig körbead egy már égő fáklyát, hogy gyújtsuk meg vele a sajátunkat is. Egyszerűbb lenne, ha a pálcánkat használnánk, de hát vannak itt kiskorúak, az ő mágiahasználatuk pedig törvénybe ütközik.

[- Bocs, nem táncolok.]

Leon Lutece

Az egész bálozás dolog hamar unalmassá válik. Nem tudom, valahogy sokkal többet vártam ettől az estétől a buborékos csokiszökőkúton és a giccses palotán túl. Itt állok, egy vadidegen környezetben, ahová sehogyan sem illek oda, kényelmetlen ruhában, amiben nem hogy mozogni, de levegőt kapni is alig tudok, és még a gallérját is összekoszoltam valami szósszal.
Nem sok ismerős arccal találkoztam eddig. Azok pedig, akik igazán közel állnak hozzám, mint például Raquel, nem tudtak eljönni. Persze, Alexis aranyos volt, hogy eljött velem, de nem akarok továbbra is ráakaszkodni. Van neki is saját baráti köre. Úgy aztán úgy döntök, hogy valami csendesebb helyet keresek magamnak, ahol legalább olvasni tudok egy kicsit.
Anya nem örülne neki, ha tudna róla, hogy belecsempésztem a táskámba egy példányt a Chronicum Liberales egy régi számából. Ezt nem sokan ismerik, mivel valamiért nem volt olyan nagy sikere, mint amit megérdemel.
Hogy hol találok csendet, nyugalmat, és elegendő fényt az olvasáshoz?  Nem akartam messzire császkálni, félő, könnyen eltévednék egy olyan helyen, ahol a konyhapulttól az étkezőasztalig elsétálni majdnem olyan fáradtságos, mint elmenni egy órányi kviddics edzésre. Nem mentem messze tehát a szalontól. Hátamat a falnak vetem az előcsarnokban, táskám ledobom a lábam mellé, kinyitom a már ezerszer olvasott újságot, és belekezdek a történetbe.
A zenekar zenéjét hamar sikerül kizárni a fejemből. Szükségem van erre a kis pihenőre. Ambivertált vagyok, nem bírom, ha folyton társaságban kell lennem, szükségem van a nyugalomra is. Legalább pár fejezet erejéig.
Néha felfüggesztem kis időre az olvasást, amikor embereket látok erre-arra mászkálni. Egymást kézen fogó párocskákat, akik vihogva keresnek valami romantikusabb zugot maguknak. Kezükben szivart vagy cigarettát tartó boszorkányok és varázslók, némelyikük csak velem egy idős lehet. Meg olyanok, akik elvesztettek valakit a tömegben, ezért arra vállalkoznak, hogy felkutatják az egész birtokot. Ilyenkor mindig meg kell állnom egy pár pillanatra, amíg messze nem kerülnek tőlem. Persze, ha akarnék, biztosan találnék valami csendes zugot, ahol senki nem zavar, de én tényleg csak egy-két fejezetet akarok elolvasni. Semmi különös.
- Bocs, nem táncolok. - egy nálam jócskán idősebb pasas jelenik meg az előcsarnokban, talán épp a bálterem felé tartott. Arcát nem sikerül a szervezők közül felidéznem. Azt a másikat, a fura szakállast hamarabb be tudnám azonosítani, részben azért, mert ő személyesen is bemutatkozott. Lutece is csak azért tűnik fel nekem, mert ismét megállok az olvasásban, amikor idegen jelenlétet vélek felfedezni. A többi mászkálóval ellentétben viszont ő nem megy tovább a dolgára, szóval jobb, ha hamar tudja, semmi bajom. Meg hogy a táncolás nem nekem való. Egyedül seprűn csinálok ilyet.

Clarice Edevane

Épp a dohányzásból visszajövet veszem észre a falnál egymagában álldogáló alakot, aki felkelti az érdeklődésemet. Természetesen sorsközösséget érzek vele, fiatalkorom báljait én is szerettem volna így átvészelni, bár a szüleim sem álltak világhíres csevegők hírében, valahogy mégis jobban boldogultak az udvarias párbeszédekben. Az évek folyamán sikerült feloldanom a burkot magam körül, amely nem tette lehetővé a kapcsolatteremtést, de sosem leszek olyan közvetlen és barátkozó, mint Rosa. Szinte látom is magam előtt, ahogy nevetve megáll az akkori olvasó fiú mellett, kikapva kezéből a kötetet, aztán kajánul a háta mögé rejti, remélve, hogy ezzel, ahogy ő fogalmaz, egy kis életet lehelhet belém. Még szerencse, hogy az időközben felismert Clarice Edevane semmi hasonlóval nem kell, hogy ma este megküzdjön. Azért szeretnék gondoskodni a kényelméről, ha már a szórakozásáról ő maga megtette...
Széles lépésekkel szelem át a csarnokot, érzékelem, hogy néhány portréalak felém fordul kíváncsian, de nem időznek sokáig rajtam. Engem minden nap láthatnak, ez nem elég különleges nekik, mint ahogy szóvá is szokták időnként tenni. Habókos társaság, de nem volt szívem megválni tőlük, elvégre számukra ez az otthon, az, amit mindig ismertek és amelynek élő, mozgó részei, akár az élő őrszemek.
- Ennyire ijesztő volnék, Ms. Edevane? Természetesen nem kell táncolnia, ha nem szeretne, csak aziránt érdeklődöm, hogy jól érzi e magát, nem szeretne e esetleg leülni? - bepillantok mellette a szalonba, de ott valóban túl nagy a zaj ahhoz, hogy nyugodtan olvasson - Ide is szívesen varázsolok önnek egy széket, ha ragaszkodik a csendhez, de ha csak kényszermegoldásként választotta, kereshetek önnek egy olyan helyiséget is, ahol sem a kényelemről, sem a háborítatlanságról nem kell lemondania.
Remélem, érzi a szavaimból, hogy eszemben sincs zaklatni, vagy esetleg elrontani az módot, ahogy ő az estéjét kívánja tölteni. Nem okoz különösebb gondot az egyik emeleti apró szobát megnyitnom, ott eredetileg is csak elraktározott székek, fotelek, kanapék várják a teljes beköltözéskor elfoglalandó helyüket. Vihet magával ételt és italt is, és ott talán nem feszélyezi az erre elhaladók meglepett tekintete. Kíváncsian várom, hogyan reagál a felvetésemre, de ha utamra bocsájt, nem fogom erőszakkal tovább rabolni az idejét.

[- Maga meg honnan tudja a nevemet? Maga egy látó, vagy mi?]

Leon Lutece

Valahogy a mesékben sokkal izgalmasabbak ezek a bálok. Nem, nyilván nem a hercegnős történetekre gondolok, azok buták és ostobák. De arra számítottam, hogy jóval több ismerős lesz itt, esetleg Raquel is el tud jönni. Valóban, fel-felbukkantak ismerős arcok, de semmi különös. A legtöbbjükkel még csak beszélőviszonyban se vagyok, vagy legfeljebb csak egyszer beszéltünk.
Kicsit feszengek azért az előcsarnokban ácsorogva. Épp annál a résznél tartok, ahol a legénység néhány tagja elment egy ehhez hasonló bálra, ki-ki milyen oknál fogva. Inaest, az escort most is lenyűgöző, mint mindig, ahogyan a kuncsaftját kísérgeti, de a kedvencem akkor is az alacsony, kicsit fiús, máskor maszatos arcú, de mosolyogós Miera. A ruhája igazából szörnyű, azokkal a lányos fodrokkal és hercegnős csipkékkel és masnikkal, ami miatt ki is neveti pár buta liba... De aztán mégis jól érzi magát, miután elbeszélget néhány varázslóval. Kétség kívül a divatnál jobb téma, hogy milyen kazamatákat rabolt ki és merre. Szóval igen, nagyon szeretem ezt a szereplőt. És szívesebben lennék a helyében, beszélgetnék mondjuk kviddicsről, meg ilyen értelmes dolgokról, mintsem hogy itt unatkozzak.
Ügyet se vetek a pasasra, aki megközelít. Nem táncolok, ilyen egyszerű. Miután ezt közlöm vele, nem éppen ilyen válaszra számítok. Leeresztem a képregényt, újra csálén álló ujjamnal jelezve, hol is tartok, hogy az illetőt felmérhessem. Nálam idősebb, de igazából egyáltalán nem ismerős. Nem járok ilyen helyekre, és sok az idegen ahhoz, hogy Alexis mindenkit bemutathasson nekem. Meg aztán biztosan ő sem ismer itt mindenkit.
- Maga meg honnan tudja a nevemet? Maga egy látó, vagy mi? - ráncolom össze szemöldökeim, kérdésem feltéve. Fura volt... Mert egészen biztosan nem mutatkoztam még be neki. Hacsak nem szólt neki Alexis, hogy figyeljen rám, de ezt azért kétlem. Belesek a nyitott ajtón a szalonba, partnerem az egyik Bourgh ikerrel beszélget éppen. Innen nem tudom, melyik, nem ismerem őket, nem tudom őket megkülönböztetni. Nincs különösebb bajom a Griffendélesek, csak az esett szarul, amikor újra és újra lecsalták nekünk a házkupát, de emiatt jövőre már nem is fogom törni magam, teljesen felesleges. Ellenben a kviddics csapatba jó lenne végre bekerülni. Rengeteget edzettem, talán most esélyem is lesz.
- Amúgy nem, jó nekem így. Csak egy-két fejezetet akarok elolvasni. - mutatom fel a képregényt, aminek a borítóján most is ott mozognak és pózolnak überkúlosan a főszereplők. Varázslók és boszorkányok mind, de a ruhájuk eltér a nálunk hagyományos öltözékektől. Sokkal modernebb, hiszen egy sci-firől van szó. Bár nem is esik túlzásba, azt megint nem szeretem.

Clarice Edevane

          - Igen, Ms. Edevane, bármilyen regénybe illő is ez a fordulat, de látó vagyok. - mosolyodom el a kérdésén, bár eszemben sincs kinevetni, csupán szörnyen mulattat, hogy ilyen könnyen kitalálta, pedig ezek szerint nem ismeri a nevemet sem - Sajnálom az udvariatlanságom, ezek szerint még nem tudja, ki vagyok. Leon Lutece, szolgálatára, a bál egyik házigazdája.. Bár tényleg itthon érzem magam.
          Egy pillanatra elgondolkozom azon, vajon bemutatkozott e, amikor Alexis társaságában megérkezett, de igazából korábban is tudtam, ki ő, illetve hogy melyik ház tagja. Különös, az alapján, amit hallottam róla, csak az olvasmánya alapján tudnám azonosítani, de ebből csak az látszik világosan, hogy nem az öltözékünk határoz meg bennünket, és hogy vannak még felettébb érdeklődő fiatal hölgyek, ami csak jó hír egy lassan elidegenedő világban.
         - Az unokahúgom ismeri önt, és mesélt nekem az évfolyamtársairól. Minerva Balmoral, talán emlékszik rá. Ne aggódjon, csak jókat hallottam önről... - alaposan megszemlélem a képregénye borítóját, és egy udvarias mozdulattal elkérem, hogy bele is lapozhassak - Tudja, még nem volt a kezemben soha hasonló. Jómagam inkább a regények világát ismerem, de mindig kíváncsi voltam a művészet más ágaira. Elmondaná, miről szól a történet tulajdonképpen, és miért ezt választotta? Várjon... Tényleg nem szeretnék udvariatlan lenni.
          Intek a pálcámmal, mire két szék tűnik fel mellettünk, és az eddig olvasott művet visszaadom a kissé szokatlanul álló ujjaiba. A betegségéről is értesültem, de nyilván sokan kérdezgetik róla, így nem hozom fel, ha nem szeretné. Nem nehéz átereznem, milyen lehet, ha még egy olyan különleges közösségben is kirívó az ember, mint a varázslóké, és mégsem vágyik másra, csak kikerülni a vizslató tekintetek kereszttüzéből.
          - Foglaljon helyet, kérem. Ha szeretné, hozok önnek valamit inni is, de tényleg kíváncsivá tett a képregénye, és.. magam sem voltam az ön korában túlságosan lelkes, ha táncolnom kellett. Megígérem, semmi ilyesmi nem fog történni.
           Keresztbe teszem a lábamat, és úgy várakozom a történetre. Talán egy kicsit jobban megérthetem leendő diákjaimat, még ha őt magát nem is tanítom majd. Mikor elhatároztam, hogy nyitok a világ felé, megfogadtam továbbá, hogy nem bizonyulok majd túl betokosodottnak az érdeklődési köröket tekintve, ez pedig egy újabb olyan lehetőség, amikor tanulhatok valakitől valamit. Remélem, nem feszélyezem túlságosan, de szeretném, ha jól érezné magát, még ha nem is a hagyományos módon, de erre nem kötelezi senki, főleg nem egy olyan házigazda, aki valódi szociális rémálomként élte meg a maga fiatalkori báljait.

[- Ah...]

Leon Lutece

Nem mondom, hogy odavagyok a random csevelyekért vadidegen pasasokkal, akik ráadásul még látó creepyskednek is. Való igaz, utóbbiba csak véletlenül trafáltam bele, már ha egyáltalán létezik ilyen tényleg, hogy jóslatok meg miegymás. Az RBF-em sem sikerült túl fényesen belőle, meg aztán az se biztos, hogy ez a Lutece nem kamuzott.
- Ah... - mutertól megtanultam, hogy nézzem meg mások cipőjét, szerinte abból sok dolog megállapítható. De persze eszemben sincs a cipőjét bámulni, miközben a képregényemben épp most jutnék el a legnagyobb akciókig. Na mindegy.
- Szép kecó. És képzelem, Balmoral mi minden jót mesélt rólam. - fél szemem még mindig a lapokon, egyik kezemet azonban megemelem, gyűrűsujjamat pedig a többitől teljesen függetlenül felemelem és behajlítom visszafelé. Talán én vagyok az egyetlen ember, aki képes erre, és erre nagyon büszke is vagyok. Amúgy nem, igazából nem gondolom, hogy Balmoral épp erről mesélt volna neki, de mindig mulatságos, amikor az emberek megbotránkoznak emiatt. Legalábbis elég kevesen vannak, akik ne tudnák normálisan kezelni a dolgot.
- Nem, amúgy fogalmam nincs, mit mondott rólam Balmoral. Tényleg, miket mondott? Amúgy ööö persze... De nem szeretik, ha elölről kell kezdeni a történetet, néha behisztiznek. - összecsukom a képregényt, jól emlékszem rá, hol tartottam, majd átnyújtom neki. A karakterek fele már sértődötten át is járkált egymáshoz, ahogyan az lenni szokott ilyenkor. Akkor van a probléma, ha az egész kötet meggárgyul, és fejezetenként meg példányonként kell előkaparni a szereplőket.
- Igen, levágós, hogy a legtöbben táncolni jönnek ide meg ilyenek, de bleh... Szerencsére nem kért fel senki, nem kellett egy lábat sem eltaposnom. Az öcsém barátnője bezzeg... - hátrabökök hüvelykujjammal az innen is látható páros felé. Valami fiú felkérte, és most vele táncol. Látod, látod, öcsipók, kellett neked nem megjelenned. Egyébként látszik, hogy ez a ruha sem az, amit amúgy hétköznapokon viselek. Ha tehetném, egész nap a pizsamámban lennék. Ha tehettem volna, még ide is pizsiben jövök. De ilyet sajnos nem lehet.
- Amúgy egy alternatív jövőről szól, ahol egy mágikus térbe zárják egy csomó boszorkány és varázsló tudatát, és azt mondják nekik, ha meghalnak, a való életben is ez történik majd. A főhős banda pedig egy olyan szervezet, akik nem hiszik ezt el, ezért mindenkit úgymond felszabadítanak. Azt szeretem benne, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy tévednek, vagy sem. Nem tudni, hogy őrültek, vagy csak ők tudják az igazat. - magyarázom, miután csak elfoglalom a felkínált helyet. Elég lelkes tudok lenni, ha a kedvenc képregényeimről van szó.
- De persze nem mindenki érti ezt. Attól, mert rajzok vannak benne, még nem kell gyerekesnek lennie. Nem mintha kicsit is érdekelne más véleménye. - visszaveszem a kezembe a magazint, belelapozva viszont csak a káosz fogad. Az egyetlen, ami mindig is bosszantott a varázsképregényekben, amikor a szereplők úgy döntenek, hogy bevágják a drámakirálynőt, és nem hajlandóak dolgozni azért, amiért Caelius keményen megfizetett. Ára volt annak, hogy nem beszéltem muternak egy-két dologról.

Clarice Edevane

     Ms. Edevane idegenkedése teljességgel érthető, én is bizalmatlan lennék saját magammal, ha úgy adódott volna a helyzet. Ifjúkorom összes bálján kívülállónak éreztem magam és igyekeztem kerülni a kontaktust a kortársaimmal is, egy idő után inkább a magammal hurcolt olvasmányaimra koncentráltam, ahogyan most a leendő diákom is. Nem hibáztatom érte, számomra is különös a helyzet, csak remélhetem, hogy nem rontom el az estéjét a közeledésemmel.
      - Köszönöm. Mesélt a betegségéről, illetve megemlítette a hobbijait. - valamennyire tájékozódtam az iskolában tanulókról, főleg az esetlegesen felmerülő problémák tekintetében, és természetesen említették a különös kórban szenvedő lányt is - Gratulálok továbbá a prefektusi kinevezéséhez, a szülei bizonyára büszkék önre.
      Emlékszem, milyen felelősség nehezedett a mi évfolyamunkra is a jelvények kiosztásakor, és rögtön el is buktuk a teljesítését, egyáltalán nem könnyítettük meg a helyzetüket. Én a folyamatos rosszulléteimmel, a többiek a csínytevéseikkel. Felteszem, most sem sokkal jobb a helyzet ebben a tekintetben, nem lehet egyszerű rendet tartani és megtartani korábbi baráti körüket, de az ilyen példamutató diákok mindig kivágják magukat a helyzetből. Pontosan név szerint csak a saját házam prefektusi gárdáját tudom, de megmaradt, hogy Ms. Edevane is a kitüntetettek közé került, habár persze ezekben a döntésekben még nem vehettem részt.
      - Meg tudom érteni, számomra is valóságos kínzás volt a kötelező táncoktatás és később a tánc maga is, ez az este azonban nem arról szól, hanem a szórakozásról, és ha ön így szeretné tölteni, senkinek nincs joga táncra kényszeríteni. - talán túl radikális is vagyok ebben a tekintetben, de kiráz a hideg az emlékek hatására, ahol nem tudtam menekülni az újabb partnerek elől udvariasságból - Igen, látom, Ms. Dullahan jól érzi magát a fiú társaságában. Nem is tudtam, hogy az öccsével... hogy is fogalmazott? Ilyen közel kerültek egymáshoz.
      Felvonom a szemöldököm a látványra, és megpróbálom eltitkolni, mennyire korainak érzem ezeket a kifejezéseket ebben a generációban. Lehetséges, hogy csak a magammal hozott zárkózottságom mondatja ezt velem, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ők lényegében még gyermekek, akik olykor felelőtlenül szaladnak az élvezetekbe, és ez valahol az én felelősségem is lesz a tanév alatt. El sem tudom képzelni, milyen lehet ilyen keretek között szülőnek lenni, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy senki ne sérülhessen meg semmilyen értelemben, és minden a jóízlés határain belül maradjon. Ez mindenki érdeke, és remélhetőleg ők maguk is megértik sértődés nélkül, ami csak a gyermeki gondolkodást mutatná tisztán.
       - Ez igazán jól hangzik! Milyen jellegű ez az alternatív jövő? Utópia vagy inkább disztópia? - egyből elememben érzem magam, igazán lenyűgöző, hogy egy ilyen művészeti ág is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel - Mi a célja a bebörtönzőknek a kísérlettel? Páratlan elképzelés. És mondja, ez egy havi rendszerességgel megjelenő lap? A legkevésbé sem tartom gyerekesnek a megközelítést, azon túl pedig a rajzok is egy élményt közvetítenek, ennek a műfajnak is nyilván megvannak a maga előnyei, és ha a szerző így találta megfelelőnek, bizonyára megvolt az oka.
       Nem viccelek vele, valóban felkeltette az érdeklődésemet a történet. Talán én is olvashatnám rendszeresen, úgyis szükségem lenne rá, hogy kicsit visszarázódjam a kortárs művészetekbe, és ezáltal a közösségbe is. Nem tudom, én képes lennék-e befolyásolni a szereplőket, hogy mindig a helyes sorrendben meséljék el a tartalmat, de egy próbát mindenképpen megér, és ha már elhatároztam, hogy nyitok a világra, ez remek mérföldkő lehetne.