Williamson "Rezidencia"

> Cause lately I've been scared of even thinking  about where we are.

+18


Úgy gondolom én és Morgan valamilyen szinten képesek vagyunk egységet alkotni. Eddig ezt a bizonyos egységet a barátságunkban fedeztem fel, most viszont nem igazán tudom, hogy mit gondoljak. Valószínűnek tartom, hogy az évek alatt kialakult közeli viszony miatt tudtunk olyan gyorsan ráhangolódni egymásra, hiszen valahogy mindketten zsigerből tudtuk mit kell tennünk, hogy a másiknak örömet okozzunk. Tulajdonképpen örülök, hogy így történt…nem hiszem, hogy képes lettem volna erre mással szégyenérzet vagy szörnyű bűntudat nélkül. A nem hiszem ebben az esetben erős túlzás, fogalmazhatnék úgy is, hogy teljességgel képtelen lettem volna ilyen kapcsolatot létesíteni valakivel, aki nem áll ennyire közel hozzám.  Most csak azt tudom, hogy  remekül érzem magam és még mindig hatással van rám a tekintete, ahogy az elmúlt néhány perc történései is, teljesen új élmény volt számomra érezni, látni és hallani a gyönyörét, az pedig, hogy én okoztam…fergeteges érzés.  A reakciója pedig megnyugtat, talán mégsem kell túlzottan  aggódnom, vagy legalábbis nem a teljesítményem miatt, ugyanakkor kissé zavarba hoz a megjegyzése. Gondoltam én elég sok mindent a mai nap folyamán, de arról, hogy ilyen hatással leszek Morganre álmodni sem mertem, így a lehető legelégedettebben bújok hozzá, mikor magához ölel és mélyen beszívom az illatát. 
Az igazat megvallva abban a percben, hogy megszólal tudom, hogy miről is fog szólni a kis javaslata, én pedig valahogy nem akarok erre gondolni, beszélni pedig még annyira sem. Nem szólok semmit, csendesen hallgatom Morgan szavait. Nem tudom, hogy tetszik-e, amit hallok, voltaképpen ez nem egy megoldás, sokkal inkább annak az elodázása. Ennek ellenére tartom a szemkontaktust, majd egészen kifejezéstelen, mégis nyugodt arccal bólintok, majd felülök,hogy a lábam izmait kezdjem átmasszírozni, aztán nyújtani.
-Ez teljesen korrekt elgondolás és nagyban megkönnyíti mindkettőnk dolgát, szóval nincs ellene semmilyen kifogásom – válaszolom, miközben biztatóan hátramosolygok. Egyébiránt annak ellenére, hogy megfelelőnek találom az ötletét, valahogy nem érzem tőle magam jobban. Ez amolyan „Nesze semmi, fogd meg jól!” típusú végeredménye kettőnk dolgának, véleményem viszont egy rezdülésem sem árulja el, gyakorlatilag mindketten ugyanazt gondoljuk a helyzetről, mégpedig azt, hogy ráérünk később is megoldani.

Furcsa kettősség jellemzi ezt a helyzetet amibe kerültünk: egyértelmű, de nehéz. Egyértelmű és logikus végkifejlete lehetne, de csak lehetne. Merthogy az még egy dolog, hogy köztünk egy barátság vált egy szikra lobbanásától valami mássá, megesik másokkal is ilyen, de a körülmények, valamint a múlt eseményei ezt nagyon megbonyolítják. Labilitás, érzelmi instabilitás az, ami leginkább befolyásolja ezt az egészet. Illetve az, hogy ezeknek jeleit mutatta korábban Aila, én pedig vagyok olyan aggódó és óvatos, hogy ez visszafogjon valami még elhamarkodottabb dologtól. Viszont azt is be kell ismernem, hogy nem csak ettől tartok, hanem a hirtelen újra rendeződés is félelemmel tud eltölteni, így történhet, hogy a teljesen bugyuta javaslattal állok elő a lány felé. Közben persze magamhoz ölelem és cirógatom, mert éreztetni akarom vele, hogy fontos nekem s ha szavakkal ez jelenleg nem is megy, hát megpróbálom tettekkel. Na meg nekem is jól esik a közelsége és eszem ágában sem lenne elereszteni. Ez már lehet jel számára, még ha a tudatomnak időre is van szükség... kíváncsian várom válaszát s így fixírozom arcát. - Ennek örülök. - bólintok. Arckifejezésének semlegessége mégse tölt el túl sok nyugalommal s amikor felül, mozdulok vele, hogy aztán kihasználjam a lehetőséget arra, hogy másik lábát én masszírozzam át. Szerencsére a feloldozó mosoly is megjelenik arcán, amit én is mosollyal nyugtázok. - Azt hiszem lassan ideje lenne ennünk. - kuncogok, mikor meghallom gyomrom üres kordulását. Az intenzív időtöltés bizony meghozta az étvágyam és nem csak a leányzóra, hanem egyszerű táplálékra is, így apró csókot nyomok ajkaira, majd felállok az ágyról. - Mindjárt megyek a konyhába és szervírozok valamit, te pedig addig szerintem ölts magadra valamit. - mosolygok rá s magamra kapok egy alsót, nadrágot és pólót, hogy a konyha felé indulhassak, majd visszanézek az ajtóból. - Ha már korábban volt róla szó, tessék csinosan megjelenni, ne menjen kárba a ruha válogatás. - gunyoros, csipkelődő hangnem és arckifejezés társul mondókámhoz, na meg egy kacsintás.

> I know, I know if he runs I'll be too slow...

Néha kifejezetten hasznos lehet, ha kicsit hagyjuk szürkeállományunkat dolgozni mielőtt bármiféle döntés meghozatalát kockáztatnánk. Bizonyos esetekben a folyamatnak több időre van szüksége, mondjuk akár hosszú hetekre is, hogy helyesen cselekedjünk.  Az is teljes mértékben normális, ha egy ilyen eset után az ember gondolatai és érzelmei összekuszálódtak, tehát igenis szükség van némi idő elteltére a rendezésükhöz. Lehet egyáltalán érzelmeket kategorizálni? Lelki szemeim előtt megjelenik egy szigorú kis Aila, aki pakolássza az érzelmeket.  Néhány a „reális” felirattal ellátott fiókba a kerül, a nagyját pedig az „irreleváns” és „idővel elmúlik” között osztja el. Bánatomra ez valószínűleg így nem megvalósítható, az pedig kifejezetten furcsa, hogy ezen merengek egészen addig, míg Mogan bal lábamat nem kezdi masszírozni. Érintése kellemes érzetet kelt bennem, ez úgy tűnik nem fog elmúlni, mosolya ugyanilyen érzést kelt bennem, bár ezt már volt némi  időm megszokni.
Ahogy szóba kerül az evés kérdése magam is észreveszem, hogy  nekem sem ártana  ennem valamit.
 –Maximálisan egyetértek –jelentem ki, miközben folytatom lábaim nyújtását és mosolyogva nézem Morgant, ahogy felöltözik. Szavaira csak szemeimet forgatom, majd komótosan átsétálok a vendégszobába, hogy keressek valamit, ami megfelel a célnak. Végül egy virágmintás, türkizkék nyári ruha mellett döntök, miután pedig fölvettem lazán befonom hosszú hajam, miközben a tükörben szemlélem magam. Vajon változott bármi is velem kapcsolatban? Külsőleg nem igazán, eltekintve az apró harapásnyomoktól a nyakamon és a kulcscsontomon,  de azok néhány nap elteltével úgyis nyomtalanul eltűnnek. Akármilyen szögből nézem magam semmi érdemlegeset nem veszek észre, persze, hogy nem…ostobaság! Ha valami más is lett bennem az a fejemben és az érzelmeim közt keresendő, bármennyire is félelmetesnek tartom. Elfordulok a tükörtől, kiveszem táskámból a könyvem, aztán visszamegyek Morgan szobájába, lesimítom az ágytakarót, majd kényelmesen elhelyezkedem, hogy Freud álomfejtésével foglalkozzam, saját emócióim helyett, azokat boncolgatni úgyis teljességgel felesleges…legalábbis itt és most. A könyvem lapozgatva mégis azon jár az eszem, mit is gondolok valójában. Csalódott nem vagyok, tulajdonképpen meglepett, hogy Morgan egyáltalán felhozta a helyzet megoldásának esélyét…legalább ő kitalált valamit, míg én örlődtem.

Az idő kétségtelenül fontos tényező az életre vonatkozóan minden tekintetben. Vannak dolgok, amiknek a feldolgozásához szükségeltetik s nekem most igen is szükségem van rá, ami kettőnk esetét illeti. Akárhonnan is nézem, a mai eseményekig barátként tekintettem Ailára. Jó, be kell ismernem, hogy szívesen időzött el nyílt tekintetén, tiszta kék szemein, bájos fehér arcán a tekintetem. Meg azt is, hogy mint "féltő testvér" tekintettem arra az eshetőségre, hogy a madárkám felnő és kiröppen a fészekből, aztán ki tudja milyen link alak fogja kalitkába... nos, ezek alapján én vagyok egy ilyen link alak. Ezzel az egésszel pedig meg kell barátkoznom, át kell gondolnom? Hogy miért? Persze, könnyelműen bele is szaladhatnék bármibe, csakhogy én nem akarok Ailának fölöslegesen sebeket osztani. Nem akarok neki még több csalódást okozni. Az pedig csak úgy megy, ha az én koponyámban rend uralkodik. Mindezt végigrágom, amíg azon fáradozok, hogy némi ebédet rittyentsek asztalunkra. A szüleim félkész alapanyagokkal hagytak itt, szóval nem bonyolult a feladat, könnyedén megoldom a dolgot. A helyzet előnye, hogy erősödik az önellátó képességem ezzel az egésszel. Amíg az étel készül én gondosan megterítem az asztalt, hiszen egyrészt csak vendégem van, másrészt Aila precíz kis lelkének ez jól fog esni, harmadrészt pedig igazán jól elpepecselem vele az eltöltendő időt. Terítés után pedig tálalás, majd vidám léptekkel veszem kettesével a lépcsőfokokat, hogy Ailára végül a saját szobámban akadjak rá. - Látom beköltözöl az ágyamra... helyes, szokod a felületet. - kacsintok rá kuncogva. - Viszont kész az ebéd miss Clarce, kérem jöjjön vájúhoz! - gunyoros a hangom és szóhasználatom ambivalenciájával próbálok humort csempészni közénk újra, oldandó a légkört. Ösztönösen nyújtom kezem, hogy felsegítsem az ágyról, na meg hogy így kézen fogva mehessünk le az ebédlőbe. - Kellemes a ruhaválasztás... - puszilok aprót hajától most fedetlen nyakába. - Érzésem szerint jó pár napig remekül fogunk szórakozni...

> Still I follow heartlines on your hand.

Céltalanul lapozgattam a könyvem, miközben az ablakon besütő délutáni napfényben táncoló porszemcsék mozgását figyeltem. Ez remek elfoglaltság volt, ugyanis a legkevésbé sem tűnt hasznosnak, de legalább látszatát keltette annak, hogy csinálok valamit, ha esetleg Morgan visszajönne. Ezalatt azonban a fejemben szokás szerint nagy munka zajlott, a neuronjaim valósággal polkázni kezdtek az engem ért események hatására és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy valaha elfáradnak. Ennek sok esetben borzasztóan örültem volna, de ebből a szép szókapcsolatból jelenleg kizárólag a borzasztó volt az, ami közel állt a véleményemhez, tudtam, hogy már csak önmagam idegesítem, mégsem tudtam abbahagyni. Ez a helyzet már jellemzővé vált, ahányszor csak Morganről volt szó a testem fölöslegesen kezdett őrült stresszhormontermelésbe a gondolataim pedig csak segítették a folyamatot, érdeklem, nem érdeklem, miértek, logikus és illogikus magyarázatok tömkelege és mindez teljesen hiábavaló módon. Ha összeszámolnám pontosan hány órát töltöttem én ilyen ostobasággal talán hetekre is rúgna a számuk és mégis folytatom…aggódom és aggódom olyan dolgokon, amin most nem szükséges és mégcsak nem is tudok  változtatni.
Mindezek ellenére azonban csak az járt a fejemben, hogy mi lesz ezek után, mert, hogy a barátságunk már nem lesz olyan, amilyen volt, abban biztosabb vagyok mindennél, itt változásnak kell végbemennie, sőt talán már le is zajlott, csak még nem látom az eredményét. Ettől a gondolattól csak még frusztráltabb leszek és a hajamat kezdem piszkálni, miközben változatlanul az ablakon bámulok kifelé, így találhat rám Morgan is, hangjára kissé összerezzenek, de szavaira csak tettetett rosszallással rázom a fejem, széles mosolyom azonban elárul. Nos igen, van esély rá, hogy meg fogom szokni ezt az ágyat ittlétem alatt. Szóhasználata és hangneme nevetésre késztet, ahogy kezemet fogja meg a szemébe nézek, mosolyom pedig félénkebbé válik, nem is tudom miért. Most valahogy még ez az egyszerű gesztus is gondolkodóba ejt, így próbálom magamban tudatosítani, hogy , amit csinálok az teljes mértékben szükségtelen. Mikor a konyhába érve puha ajka a nyakamhoz ér jólesően megborzongok.
-Köszönöm- reagálok nagy nehezen, miközben kissé megszorítom a kezét mielőtt még elengedném.
-Ebben egészen biztos vagyok- jelentem ki miközben leülök az asztalhoz.  Nem foglalkozom többet a zavaró gondolataimmal, inkább csak átélem az otthonos és harmonikus érzetet, amit a helyzet és Morgan jelenléte kelt bennem. Talán valóban nincs itt az ideje, hogy döntéseket hozzunk, talán csak hátra kellene dőlnöm és élveznem a az itt töltött időt távol a gondjaimtól… és ezt is fogom tenni.