Szennyből az angyal

1997.december - Trófeaterem, kínok kínja között

Minden valószínűség szerint ember még nem került ilyen viharos gyorsasággal büntetőmunkára efféle hülyeség miatt – füstölgök a trófeaterem padlóján térdelve, mint afféle ostoba népmese hősnője, csak az én arcomon az ártatlanság rózsái helyett a düh bontott szirmot. Nem lett volna semmi kényszerű hasonulás ártatlan báránykákkal, ha a dolgok nem sikerülnek félre, és nem rántják magukkal a velem szemben takarító Deirdre Deverauxot. A kis áldozatnak persze épp akkor kellett betévednie abba a mosdóba, és nehezményeznie, hogy felrobbantottam néhány csészét… mintha nem történne meg néha mindenkivel, hogy idegrendszere kicsapongásait ilyen módon kívánja intézni, afféle kultúremberként. Nem mondom, hogy épp a legbájosabb kivitellel találkozhatott, Minnie Balmoral gyenge pillanatai közé tartozott a sajnálatos eset, és most, miután már eszméletlenül elegem van a súrolásból, hajlandó vagyok elismerni, hogy nekem nem azzal kellett volna válaszolnom, hogy a darabokban leledző csészék után küldök egy tükröt is… de hát már késő, ugyebár.
- Tényleg, feltétlenül hangot kellett adnod a nemtetszésednek? – kérdezem dühösen a vödörbe hajítva a szivacsot – Nem történt volna semmi, ha szépen kisétálsz, ahogy javasoltam.
Habár hajlok rá, hogy elvigyem a balhét, amit tulajdonképp a haragom generált, nem akarom, hogy biztonságba ringassa magát a mardekáros. Rendben, az egész nem jut idáig, ha nem egy borzasztóan frusztráló hét legvégén történik, amikor ami elromolhat, el is romlott, de még több szörnyűséget generálva. Úgy éreztem, sok ez már abból, amit el tudok viselni, így esett a választás az alagsori lánymosdók egyikére, amelyben egészen eddig nem találkoztam soha senkivel, és nem is így akartam megszakítani a hagyományokat. Anyám sokadik fenyegető hangvételű levelét eleinte csak lehúzni akartam, majd gúnyos mosollyal dohányozni az emléke fölött, de végül a bennem lakó kisördög ösztönzésére kicsit nagyobbat lendült a pálca a lefolyó ösztökélésekor, és habár elhűlt arccal meredtem a tükörbe, hamar rá kellett jönnöm, nem is esett olyan rosszul a kis tilosban robbantgatás, így módszeresen benyitottam a következő fülkébe is, de aztán ugye a sors elküldte nekem a mardekárost, aki volt szíves addig szóval tartani, amíg a berobogó Bimba ide nem küldött mindkettőnket. Igen, lehetnék hálás is, hiszen viszonylag könnyen megúsztam, de ez csak a látszat: McGalagony nem spórol majd a cirkalmas felháborodását megosztani velem, és ha nem lenne elég, bőven elég büntetés társnőm tekintetét figyelni.
- Oké, elismerem, mérges voltam, de az vesse rám az első követ, aki még sosem robbantott fel semmit dühében…! – folytatom az eszmecserét – És Merlin áldjon meg, nem lett volna egyszerűbb angolosan távozni, mint aki nem látott semmit?
Dacosan kihalászom a munkaeszközömet, és hanyag mozdulatokkal vakarni kezdek a valószínűleg évszázados foltokat a kövön. Persze engem érdekelt volna, mit keres a hugrabugosok tyúkanyója odalent ólálkodva, mikor az ember inkább Lumpsluckra, vagy a bájitalok sötét angyalára számít jártában-keltében, de Minnie Balmoral ezúttal úgy ítéli meg, jobban teszi, ha a szája helyett a keze jár, mielőtt az időnként erre sétáló Friccs még ráadással jutalmazza a szorgalmát.

 

Soha, semmiféle körülmények közt nem fordult még elő, hogy egy Deveraux (egy Deveraux, Merlin szerelmére!) kénytelen legyen padlót súrolni. Soha! Erre egy félkegyelmű Griffendéles, akinek még pálcát sem lenne szabad a kezébe adni egyáltalán, képes volt belerángatni ebbe a nyamvadt büntetőmunkába, így aztán nyakig ülök a szószban és ez nem sütőtöklé, az már biztos.
Eleinte lázadoztam, nem voltam hajlandó kezembe venni a szivacsot, még kevésbé belemártani abba a szutykos vödörbe. Puszta kézzel. Még mit nem! Aztán jött Friccs, és megfenyegetett, hogy rosszabbul is járhatok, máshol is akad még bőven mit sikálni, így inkább az azonnali munkakezdés mellett voksoltam. Legalább már tudom, hogyan tartják tisztán a kastélyt, a sok pancser akit rajtakapnak valami stiklin csilivilire suvickol itt mindent.
- Ha lett volna egy cseppnyi sütnivalód, nem robbantgatsz fel klotyókat. Nehogy már még én legyek a hibás! – dörmögöm miközben tessék-lássék módon simítgatom a padlót a szivaccsal. Kizárt dolog, hogy én ezt az egész nyavalyás termet felmossam Minerva-val karöltve. Jobb programot is el tudnék képzelni, ami azt illeti.
Nem is értem, hogy mit kerestem tulajdonképpen én akkor ott a mosdóban. Tipikus rosszkor rossz helyen, ami azt illeti, de már mindegy. Éppen egy levelet akartam elolvasni, amit anya írt, de sehogy sem találtam egyetlen zugot sem, ahol csak három percig magam lehetek, így jutott eszembe a mosdó. Meg aztán… eredeti funkciója miatt is fel kellett keresnem egy mellékhelyiséget, így aztán kézenfekvő volt betérni. Mondjuk már a hangokból sejthettem volna, hogy ez egy eleve elvetélt gondolat, de szükség nagy úr ahogy mondják.
Szóvá tettem, hogy mennyire elítélem az ilyesmit (naná, hiszen éppen használni akartam volna az egyik csészét), amiből kisebb szóváltás kerekedett. Az a bugyuta FőHugrabug meg ahelyett, hogy meghallgatott volna, már zsuppolt is át ide padlót fényesíteni. Hol itt az igazság?!
- Először is: képzeld, kulturált boszorkányok nem robbantgatnak fel tárgyakat csak mert gyenge az idegrendszerük. Másodszor: ha valaki szemrehányást tehet a másiknak kettőnk közül, az én vagyok. És harmadszor. – mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám – Ezt a szutykos szivacsot tömöm a szádba, ha engem próbálsz hibáztatni a saját marhaságod miatt. Mégis, miért kellett neked robbantgatni?! Miféle tragédia sújtott le rád, hogy ki kellett nyírnod kilenc vécécsészét?
Nagy lendülettel mártom a szivacsot a vödörbe, némi víz mellé is loccsan. Mert miért ne?
- Hogy ez milyen megalázó! – sóhajtok kissé  csillapodva, miközben felettébb gyermeteg módon nyelvet öltök az épp távolodó Friccs hátának.

A rosszkedvem tovább fokozható, ha arra gondolok, ez épp az utolsó napok egyike a nagy hazautazásos epizód előtt, ami most a pillanat hevében még kínosabban messze tetszik… na persze, a szeretet ünnepe, nagyon boldog klóros Karácsonyt mindenkinek!
- Én nagyon kedvesen felajánlottam, hogy ugyan indulj már oszlásnak, - morgok tovább – de nem, neked jönnöd kellett azzal, hogy mi a fenét csinálok, meg miért nem hagyom abba… jézusom, Deveraux, sosem mondta még senki, hogy ne próbálj vitatkozni egy emberrel, aki épp melletted robbantott fel néhány kagylót?
Valahol mélyen, a sötét kicsiny lelkemben persze tudom, hogy nem ő tehet róla, hogy akkor lendült a pálca, és elgurult a gyógyszer, de még milyen messzire… mindenesetre valóban rövidebb ismeretség lenne ez kettőnk között, ha nem nehezményezi az események ilyen folyamán való lezajlását, hanem szépen eloldalog, én pedig röpke fél óra és teljesen szétdarabolt berendezés-mustra után lehiggadok, mindenki megy a dolgára, mindenki boldog. Nincs nekem ilyen szerencsém, bár ez már az első nap megjósolható volt, amiben ugyebár kivételesen zseniális vagyok, hiszen a rossz dolgokkal kapcsolatban mindig igazam van.
- Nem, a kulturált boszorkányok magukban intézik az ilyesmit, te viszont nyilván nem vagy érintett, úgyhogy ezt akár le is tudhatjuk ennyivel. – sötéten nézek hamupipőkei magasságokba emelkedett partneremre – Na, hát épp ezért vagyunk itt, mert szemrehányást tettél, méghozzá nem is annyira a finom, nőies stílusban. Egek, Deveraux, gondoltál már arra, hogy kommentátor legyél? Még mágia sem kellene hozzá… egyébként örömmel veszem, ha megpróbálod, még az is sokkal izgalmasabb, mint ez a fókázás itt. Ha pedig épp tudni akarod, nem annyira fenékig vajsör mostanában minden, és inkább néhány wc, mint emberek bánják.
Hosszan regélhetnék arról, hogy a kedves édesanyám igyekszik sakkban tartani mindenféle büntetéseket kilátásba helyezve arra az esetre, ha szerinte túlságosan elragadna a griffendéles vérem – ami lássuk be, most megtörtént – és elfelejteném, hol a helyem. Mintha nem itt lenne, mintha nem lenne teljesen jogos a vörös-arany házhoz tartoznom. Anyám csak azt a tényt felejti el, hogy vannak emberek, és ezek szerint tárgyak is, amelyek jobban ismernek nála.
- Ha Friccs visszajön, és lesz még egy megjegyzése a technikámra, esküszöm, hogy a macskája lesz a következő, akit szivacsnak használok… valami azt súgja, ezt nem nehezményeznéd annyira.
Félig elmosolyodom az édes gondolatra, aztán némiképp feladva a küzdelmet újra a vödörbe dobom a céleszközt. Szeretem a macskákat, és élek a gyanúperrel, hogy Mrs. Norris bőven a gondnok fölött áll, sőt, nincs is igazán lejátszva a meccs, ki kinek a gazdája, de biztos vagyok benne, hogy Friccset mélyen érintené az állat efféle meghasonulása egy szivaccsal.
- Egyébként legalább van alkalmunk beszélgetni ilyen meghitten, Karácsony alkalmából. Nem mondhatod, hogy unatkozol.