Amikor kinyílik a jövő kapuja

Kedves Leon!

          Remélem, jól vagy, akárhol is vagy most. Tudod, akármi is történt közöttünk, sohasem akartalak megbántani. Sajnálom, ha valami olyasmit csináltam, amivel mégis sikerült. Jól éreztem magam a társaságodban, amikor ott a Roxfort konyhájában együtt sörözgettünk, és bánom egy kicsit, hogy azóta sem találkoztunk.
          Tudom, pontosan tudom ennek az okát, és ne kérdezd, hogy mi ütött belém, amiért ezeket a sorokat leírom, hiszen emlékszem rá, milyen körülmények között váltunk el egymástól utoljára. Sokkal jobban emlékszem rá, mint kellene. Pont ezért szinte biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül engem lep meg a legjobban, hogy mit is csinálok most.
          Nos, ha nem válaszolsz ezen levelemre, az sem baj. Nem várok tőled semmit ennyi év távlatából, főleg azok után nem, ami történt. Csak azt remélem, hogy sikerült megtalálnod azt a valamit vagy azt a valakit, aki segít elfeledkezni neked a szörnyűségekről a múltunkban, és esetleg a közelmúlt szörnyűségeiről is. Továbbá azt is remélem, hogy sikerült kigyógyulnod abból a betegségből, ami az iskola ideje alatt gyötört téged, és aminek köszönhetjük a megismerkedésünket valamint a rossz kapcsolatunkat is.

          Minden jót kívánok neked a továbbiakban, és nyugodtan égesd el vagy csinálj ezzel azt, amit akarsz.

                                                                                       Willow Fawcett

Kedves Willow Fawcett!

Tekintettel a jelen eseményeire, nem fogok hazudni. Embertelenül vagyok, rosszabbul, mint a balsorsom valaha is felfedte ön előtt. Sosem találtuk meg a közös hangot, elsőre nem is értettem, miért én vagyok mégis ennek a levélnek a címzettje, elvégre kérészéletű barátságunk hamvában holt, és ugyan azonos oldalon álltunk a legnagyobb kérdésben, kevés bennünk a közös. Mégis, egy ilyen kétségbeesett fohászt nem utasíthatok el...

A jelen épp elég borzalmas ahhoz, hogy ne akarjak szebb jövőt sem remélni már, a sorokból úgy olvasom ki, a szavaim megértésre találnak még, ami öntől ugyan szokatlan, de a háború olykor szép dolgokat is művel az emberrel. Cserébe öl, megnyomorít és féltékenyen eltépi a szálakat, sebeket, mindent.
Én már nem fogok meggyógyulni, holott a betegségem természete nem halálos kimenetelű, sokan vannak és voltak, akik azt kívánnák, bár inkább az lenne, mint az állandó részesedés mások jövőjéből. Willow, mi értelme a szemnek, ha nem mozdulhat a kéz? Miért kell tudnunk arról, ami érkezik, ha nem lehetünk gátja? Meg sem próbálok úgy tenni, mint aki tudja ezekre a kérdésekre a választ, nem számít a nevem, vagy a végzettségem, az elolvasott könyvek, vagy akár az örökölt tudás az időről. Van egy pont, amin túl mind fejet kell hajtanunk a végzet előtt... és én ismerem ezt a pontot. Úgy tűnik, sajnos már ön is. Isten óvja meg azoknak a gyerekeknek a lelkét, akik voltunk, akik képesek voltak úgy összeveszni, és szaladni tova. Kívánom, hogy ha léteznek még valahol, sose nőjenek fel, sose váljanak azokká, akik most a darabjaikat szedegetik össze.
Én is minden jót kívánok, abban a reményben,
hogy válaszom olyan fogadtatásra talál,
mint a levél, amelyre született.
    N.R.Lutece

                    Kedves Leon Lutece!

          Kérlek, bocsásson meg, amiért előző levelemben tegeztem. Úgy gondolom, hogy annál többet érdemel, még akkor is, ha nem érzi így. A tisztelet akkor is jár magának, ha a hátam közepére se kívánom a látványát. Még akkor is, ha… Mindegy is, nem ezen dolgok ecsetelése miatt írom szép sorjában a leveleimet. Amit megjegyzek még mindig nem értek, hiszen annyi mindenki más lehetne ez a szerencsés, én mégis magát választottam.

          Sajnálattal olvasom, hogy nincs jól. Megsérült? Ezekben az időkben nem lenne meglepő, de remélem, hogy most már jobban érzi magát. Bevallom furcsa kérdésekkel találtam szembe magam a levelében. (Ezúton szeretném megköszönni, hogy ha el is égette az enyémet, legalább elolvasta.)
          Ha visszamehetne a múltba, szólna annak a két kisfiúnak, hogy ne essenek egymás torkának, mert nagyon jó barátok lehetnének egyébként? Egy életre szóló társa a másiknak. Leon, én megtenném. Ha itt és most kaphatnék egy olyan szerkezetet, amivel vissza tudnék menni az időben, akkor visszamennék, és megmenteném a jövőjüktől azt a két fiút.
          Azt mondja, hogy a jövő, amit lát, hogy nem lehet befolyással rá? Miért olyan biztos benne? Mi van akkor, ha bármilyen apró esemény, tett megváltoztatja azt? Nem csak arra gondolok, mikor mesél róla valakinek, hanem arról, ha rajzol, jegyzetel, fest bármi hasonlót csinál. Vagy a jövőnk ennyire kőbe lenne vésve? Remélem nem.

          További szép életet és sikeres felépülést kívánok

                                                                                                        Willow Fawcett

Kedves Willow Fawcett!

Udvariatlansága nem tesz semmit ezen időkben, és habár valahol ironikusnak érzem, hogy feloldozza saját magát a soraiban, ez nem az a pillanat, amikor szóvá is teszem azt - ezen a megjegyzésen kívül, természetesen. Igazán kedves, hogy még második levelében is megkérdőjelezi a saját szándékait, azok jogosságát, amiért nekem írt. Páratlan elme, épp ahogy emlékszem rá.

Nem, és igen. Talán jó megfogalmazás lehet az ön számára a sérülés, hiszen ez kézzel fogható, érthető a laikus számára is, így akkor maradjunk ennél az ön érdekében. Mint említettem, nem fogok felépülni belőle, de már megtanultam együtt élni a sorsommal, és én a szerencsések közé tartozom. Igen, ami a furcsa kérdéseket illeti, tudja, így működik a beszélgetés: egyikünk kérdez, majd a másik válaszol. Barbár dolog lett volna eltüzelni a levelét, amely egy érdekes intés a múltból, ahol még minden rendben volt, és ahogy ön is mondta, lehettünk volna barátok is, ha máshogy alakulnak a dolgaink. Ha egyszer módomban állna üzenetet küldeni a múltba bármilyen módon, követet, netalán hírvivőt, megkérném, ne engedje elszakadni azokat a szálakat. Ritkán sodor elém az élet olyan személyt, mint ön, Willow Fawcett, és ez most sincs másképp. Talán nem értjük meg egymást (szavamra, ha még mindig úgy gondolja, hogy az a bőrkabát jól áll önnek, érdemes elgondolkoznia sok mindenen!), és a sorsunk oly különböző, akár a perzselő nap és a hűvös hold, de tudom, ön él valahol a világban, és teszi a dolgát. Ez a tudat épp elég megnyugtató, még ha sok más részlet nem is annyira.
A jövő nem konstans, ez azonban nem jelenti azt, hogy küzdhetünk a végzetünkkel. Az elér minket, magához ölel, és el kell fogadnunk, legyen bármilyen sötét vagy édes. Úgy hiszem, ezt mi hamarabb megtanultuk, mint kellett volna, de talán épp ezért vagyunk még mindig életben.
Ne tűnjön el, Willow!
N.R.Lutece

Kedves Mr. Lutece!


          Tudom, régen írtam már levelet önnek, lassan egy éve volt már, és mennyi minden történt azóta. Talán nem is kéne részletekbe belemenni, abból semmi jó nem sülne ki, és mégis tudom mennyi hálával és szívességgel tartozom. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a bálra készültünk nyáron, az első időszakot szeptemberben a Roxfortban. És természetesen a karácsony előtti eseményeket. Magának köszönhetem, hogy Minerva életben maradt, ezt nem is tagadom. Az életemmel tartozom magának, ahogy ezt tudhatja, mondtam már. Mert nem nyitok vitát róla, még nem viszonoztam.
          És még rengeteg mindent tudnék összeszámolni, de most nem ezért írok magának. Az utóbbi események elgondolkodtattak, és rájöttem, letértem az utamról. Hogyan védhetnék meg bárkit, főleg Minervát, ha saját magam se tudom megvédeni? Azt hittem, elegendő tudást szereztem már, de tévedtem. Elbuktam barátként, tanárként, munkatársként és szeretőként is. Nem, nem szeretnék most ebbe az utolsóba belemenni, egy jobb alkalommal szíves örömest leülök beszélgetni.
           Levelemet egy szívesség kérése miatt írom. McGalagony professzorasszonnyal konzultálva úgy döntöttem, hogy kiköltözök a Roxfortból. Az óráimat és vizsgáimat természetesen megtartom, nem mondok fel, és teszek még néhány intézkedést, hogy amkor kell a diákok rendelkezésére is tudjak állni, de szükségem van a mozgástérre, hogy új tudást és tapasztalatot szerezzek, amit később megoszthatok majd a diákjaimmal. És itt jön a lényeg, amiért a levelem írom. Nem hiszem, hogy külön fel kéne hívnom rá a figyelmét, de szeretném, ha nagyon vigyázna Minervára. Az életemnél is többet jelent nekem, és ő az, aki miatt meg akarom tenni ezt a lépést.
            Mire ezt olvassa, valószínűleg már otthon leszek, a medimágusok hamar rendbe tettek, csupán más módon kell még szembenéznem a történtekkel. Ahhoz is megkaptam már a segítséget. Szeretném a legközelebbi alkalommal, mikor az iskolában járok felkeresni, és természetesen mindent megbeszélni, amennyiben kérdései vannak.


További minden jót.


                                                                          Willow Fawcett

[Nem]

    Nem kedves Mr. Fawcett!

  A múltban tettem és véltem oly dolgokat, melyek talán elhamarkodottak voltak, de sosem rosszindulat volt alapjuk, sosem előre megfontolt szándék, hanem a puszta tények, a felismerések, tapasztalatok. Vádolhat keményszívűséggel, de igazságtalansággal sosem, és akkori aggályaimnak most is éppúgy hangot adok: a legkevésbé sem támogatom bárminemű kapcsolatát az unokahúgommal. Ellenfeleim mondhatják, hogy elveim vaskalaposak, és szűk marokkal mérem bizalmamat, de mit mondhatnának önre - mit nem, Fawcett?
  Nem kenyerem az ön életmódja, nem elvtársam pökhendisége, de egyik sem olyan összeegyeztethetetlen valómmal, mint szabadságvágynak vélt régimódi rettegése az elköteleződéstől, és ennek mérhetetlen közönyös parentálása. Azt képzeltem, változott valami, hogy a felelősség, amely tanári pályájával jár, és amelyet áthág, de eszméiben erősít a vágya, hogy biztonságban tudja Minervát.. hogy ezek kedvezőbb irányba befolyásolják, hiszen mind öregszünk, levonjuk hibáink következtetését, megbocsájtunk, és végül elnyerhetjük a bölcsesség azon fokát, ahol már mi is felismerjük fiatalkori csalárdságainkat, de ön ugyanazon az íven tesz meg ismét köröket, és ez a legkevésbé sem imponál. Nem állítom, hogy bűntelen lennék, főképp a decemberben történtek ismeretében, de óhatatlanul abba a hitbe ringattam magam, hogy a halál közelsége, a céljainak színtiszta megvallása majd sorstársakká tehet bennünket, hogy belátja, miért óvtam öntől a rokonságomat..

  Igaza van, ön alkalmatlan a katedrájára, alkalmatlan fiatal elmék okítására, és alkalmatlan, mint szerető - a szó eredeti értelmében! Kérjen attól szívességet, aki még hisz sorainak, aki még mer hitelt adni a szavainak, de én nem tartozom közéjük, és ha bárminemű befolyásom lesz rá, Minerva sem fog! Nincsenek kérdéseim, hogyan is lehetnének, mikor ön az értelmes vitára képtelen, gőgje elvakítja és még van olyan vastagságú bőr a képén, hogy a szellemi vélt fölény magaslatairól osztogassa a malasztot. Vegye tudomásul, hogy az unokahúgom érdekében bármire képes vagyok, és leszek is, és hitemre mondom, azt nem köszöni meg!
  N. R. Lutece, a professzor, aki nem menekült el