Freya Blood

Freya Echo Blood

Piroska, a farkas

+18

Alapok

jelszó || "A jellem amelytől ember az ember, porból és szennyből a jellem emel fel."
így ejtsd a nevemet || Fray-ah Íkhó Blád
nem || nő
születési hely, idő || 1984.02.14 - Godric's Hollow
horoszkóp || Vízöntő.
kor || 14
vér || Mugliszületésű.
évfolyam || Negyedik

A múlt és jelen

Kedves Marius!

Rohadj meg.
Igen, így, röviden ennyi a véleményem, amit még elég szalonképesnek találtam ahhoz, hogy veled is megosszak. A francba is, küldtél nekem sütikét, az rendben van, küldtél nekem plüssöket, az is rendben van, de hol a farkasölő…? Szerinted hogy fogadnák a hálótársaim, ha egyik éjszaka egy kicsit szőrösebben, egy kicsit büdösebben adnék nekik jó éjt puszit? Marius, az ember azt hinné, te igazán képben vagy az ilyenekkel, de hát Merlin áldjon meg, ez nem egy kis négylábú probléma, mint mondjuk egy rosszindulatú macska, ez egy ordas nagy farkas, hegyes fogakkal és elég nagy indíttatással arra, hogy megvacsorázza a körülötte élőket!
Rendben, elragadtattam magam. Ismersz, tudod, hogy éjszaka mindig elragad a hév holdtölte közeledtével. Kifordulok magamból, vihogós leszek, huncut, bizarr gondolatok kínoznak… nem egyszerű ez, főleg egy konzervatív iskolában, ahol amúgy is mindenki azzal van elfoglalva, mit gondolnak róla a többiek. Félek, Marius, és nem azért, mert mi lesz az amúgy is szörnyű reputációmmal, hanem mert nem hiányzik még egy olyan éjszaka… Amikor megtaláltál. Sokszor elmesélted már, mégis, kibaszott rossz feldolgozni, hogy a szüleim az éhség áldozatává váltak, és kevéssé kellemetesen szemléletes ezt olykor étkezés mellett felidézni. A csecsemő ént, aki bizarrul rajonghatott az eset után a nyers húsért. Nem tisztességes dolog ez, Marius, elvégre megbeszéltük, hogy minden kérdésemre válaszolni fogsz, hiszen honnan a véres francból kellene kitalálnom, teszem azt, a folyékony kényszerzubbony receptjét?
Egyébként minden oké, jól tanulok, ismersz. Némiképp elhomályosítja a tündéri szemeimet az afölött való aggodalom, hogy menten beleharapok valakibe, de hát ez csak a szokásos menetrend, remélem, drága jó Marius, egy cseppet sem érzed úgy, hogy kellemetlen lehet kihagyni a csomagból azt, amit kértem.
Csókol:
Szerető leányod

Ronda egy levél lett, mi tagadás. A másképp ínycsiklandó illatú bagolynak is ez lehet a véleménye, mert nagyjából olyan lelkesen kap szárnyra, mintha egyenesen löktem volna kifelé az ablakon. Morcosan kikönyökölök a Bagolyház párkányára, és mivel senki nem lát, a legszalonképtelenebb káromkodásokat mormolom félhangosan.
Néha arra gondolok, lehetne egy normális, szép életem, de akkor mindig beugrik, hogy vérfarkas vagyok, és nem is a türelmes, elegánsan kínokat viselő típus. Falkatársaim, ha lennének, biztosan azt mondanák, azért ennyi év alatt bőven volt időm megszokni a havonta érkező móka és kacagást a holdfényben, de ez legfeljebb rájuk igaz – én a belenyugodni nem tudó remegésével várom ezt a bizonyost. A támadás, amely kioltotta a szüleim életét, könnyen lehetett volna számomra is a dal vége, de nem, én most is járom a röhejesen rémisztő koreográfiámat. Az oviban, a muglik között is könnyen kilógott a lóláb, leginkább az apró fogas kis számból. Nem sok barátom volt, bár egyáltalán nem bántam, mert én sem nagyon találtam őket vonzónak, kivéve azokat a közeledő majd távolodó időszakokat. Jól elvoltam tehát magamban, és ott volt nekem Marius, a nevelőapám, hivatalos minőségében néhai őseim legközelebbi barátja. Borongós, gondoskodó figura, akivel egyébként remek a kapcsolatom, de neki jut az első nyalat mindig a holddal kapcsolatos hisztériából, így érthető, hogy már korán, mikor mások még az első seprűjükön száguldoznak, élvezhettem a Mungó kitüntető figyelmét a szárnyai alatt. Mivel a diagnózis vissza nem fizetéses alapon működik, inkább csak bent tartottak, és itt bizony még lassabban telik az idő egy amúgy is rohangálni kívánó gyerek számára.
Annyi előnyöm azért mindenképp van, ismerem el tisztább hangulatomban, hogy mivel együtt nőttem fel a bennem lakó szőrmókkal, nem jött el az a bizonyos pont, ahol a normális életem szétszakad, mint… de nem, nem akarok ilyen csúnya és szemléletes példákkal élni. A lényeg az, hogy szívesen emlékszem azokra a pillanatokra, amikor a házunk hátsó kertjében álltam, kitágult orrnyílással nyeldekelve magamba a közeli erdő perzselő, anyai illatait. A falevelek násztánca minden ősszel, a hó alatt nyugvó hajtások, a tavaszi zsibongás, és végül a mézédes nyár csókjai a bőrömön… ezt nem tudtam elmesélni senkinek, elvégre akkor ki kellett volna térnem arra is, milyen a hús, a vér íze a fogak között, az a semmihez nem hasonlítható boldogság, mikor tele a gyomor, és már szinte dorombolni lenne kedvem. Szörnyű ez, tudom, és kinek ecseteltem volna? Csak én voltam, meg Marius, teliholdkor pedig a másik én, akinek a fejében laktam olyankor, de a tetteiért nem feleltem.

Másnap körbe-körbe sétálgatva várom a választ, elvégre csak minden vagy semmi lehet a játszma vége, magamban persze rég elátkoztam a napot, amikor hagytam magam ide küldeni. Valószínűleg az egyetlen diák lehetek az iskolában, aki nem boldogan könnyes szemekkel szállt fel a vonatra, a levelet gondosan megőrizve az utókor számára. Nem, én akkor is nagyon harapós kedvemben bizonygattam Mariusnak, hogy rendben van, hogy ő nem épelméjű, és nagy hazárdjátékos, de engem hagyjon ki belőle, nem érdekel, ki bólintott a deportálásomra és hol. Érthető okokból meglehetősen kínban voltam a kortársaim előtt, akik tele voltak varázslatos gyerekkori élményekkel, és habár én is, azokat megosztani egyenlő lett volna a hátraarccal. Érkezésem idején még Dumbledore professzor adta a keretet a vacsorának, és az első héten rögtön nyertem is egy különórát vele, valamint a javasasszonnyal, akik már mindent alaposan megterveztek, csak azt hagyták ki a számításból, hogy én mit szólok majd a dologhoz. Tizenegy évem minden dacosságával nyújtottam akkor nyelvet rájuk, amit a nő hangos felháborodással, a professzor viszont békés mosolygással fogadott, és azt hiszem, ekkor döntöttem úgy, hogy benne megbízhatok, elvégre nem csekélység egy vérfarkast bevállalni, még ha az csak akkora is, mint én voltam annak idején. Kezet fogtunk, és ha másnak nem is mesélném el, könnyekig hatódtam a gesztuson – naná, akkor már épp tizenegy éve hallgattam a rémtörténeteket a fajtámról. Marius ragaszkodott a hagyományos nevelési elvekhez, de komolyan, nem tudom, miért gondolta azt, hogy a Piroska és a farkas története megfelelő lesz a csupa fog lelkemnek.
Mindenesetre ettől fogva hajlandó voltam a szabályok szerint játszani, még ha nem is mindig azért figyeltek fel rám, mert olyan áldott jó csemete voltam. Ó nem, bátran állíthatom, hogy az amúgy lustán közönyös órákon is tudtam kellemetlen kis meglepetéseket okozni, főleg ugye a kérdéses holdfázis közelebb lopódzásával.
- Kisasszony, megtenné, hogy abbahagyja a tankönyve rágcsálását?
- Miért, szeretné, ha inkább a társaimat rágcsálnám?
Szóval igen, igen gyakori vendége lettem a büntetőmunkáknak, nem kizárólag az én vagy a tanerő hibájából. Nehéz visszarángatni a farkast, ennyi év után is, és nem akarom elriasztani a kezdő ordasokat, de mintha csak rosszabb lenne… az ovis én emlékezett ugyan a fájdalomra, a változás rémületére, de nem látta be, mit jelent mindez. A mostani azonban nagyon is, ezért lassan kevés türelmemet vesztve fogok kikelni magamból, ha Marius nem bizonyult elég gyorsnak.
Ez persze nem következik be, mert akármilyen lökött is, azért neki sem érdeke, hogy a fogsorom intim közelségbe kerüljön némely személyekkel (igen, balról a második szomszéd, ez neked szólt) éjnek évadján, amikor a jóérzésű leánygyermekek az ártatlanok álmát alusszák. Nos, én gubbasztok az erdő szélén, és nagyjából úgy érzem magam, mint a ruhák a mosógépben. Nem is pazarolnám az átváltozás előtti vidám perceket ennek leírására, elvégre, ha már három masszív évig őrizgettem a titkot, nívótlan lenne épp most kiugrani a szekrényből.
Kell e ecsetelnem a csalódásomat, amit néhány francos párna szétcincálásával akartam jelezni? Sejtettem, hogy gond lesz a farkasölővel, de a cukin megfogalmazott válaszlevélben Marius egészen konkrétan közölte velem, hogy ne is számítsak erre a továbbiakban, mert ő nem megy illegalitásba a semmiért, megfőzni pedig nem tudja. Hát kibaszott jó hír ez így, kiballagtam abban a tudatban, hogy visszatérünk az eredeti felálláshoz, és én mosom kezeimet: ha itt mostantól elszabadul a pokol második fogas felvonása, hidegen hagy! Egyébként sem szerettem azt a löttyöt, és valahol sejtettem, hogy Piton halála egy jó nagy egyenlőségjel afelé, hogy átállunk a havi egyszeri vandálkodásos menüre - szóval a tudatban engedem át magam az ösztöneimnek, hogy végre tényleg farkas lehetek.

Azért az a kezdés nem volt épp nyugalmas landolás, a francba is. Rögtön kihúztam, mit húztam, rántottam a vén bibircsókosnál a gyufát, de skatulyástul, pedig abba az illúzióba ringattam magam, hogy a banya érti a viccet, csak nem szereti… na ehhez képest akkor volt igazi ereszd el a farkam, mikor megharaptam. Isten bizony, rosszul viseltem, hogy a kis úszóhártyásnak is titulálható uszonyaival hadonászott az arcom előtt, mindenféle pokolbéli szörnyetegekhez hasonlítva engem – gondolom, valaki informálhatta arról, hová tűnik el drága diákja havonta egyszer. Nem lett belőle még nagyobb szörnyeteg, mint amúgy, hiszen nappal esett a dolog, de ha valakinek kívántam volna a pokoljárást, hát az ő, meg a masszív utálata a félvérek iránt. Mintha valami koszos korcs lennék...
- Miért, mire számított, lepkéket fogdosok éjszaka, meg manókkal táncolok a holdfényben meztelenül!? – kérdeztem pukkadásig dühödve – Mert én pont úgy nézek ki, ugye?!
- Büntetőmunka, Blood! – süvöltötte, simára vasalva a frizurámat – Büntetőmunka az év végéig!
Ültem tehát, mint a kisangyal a hányingerkeltő kis kamrájában, és azon fantáziáltam, hogy átharapom a nem is létező nyakát, amin az a démoni fej pöffeszkedik… csinálni persze semmit nem csináltam a szorgos kézmetélésen kívül. „Emberként viselkedem.” Hogyne, mosolyogtam, amilyen savanyúan tudtam, de ez még soha, senkit nem hatott meg, néhány kósza megjegyzésért cserébe napokig hallgathattam a házvezetőm tanácsait arról, hogyan ne hozzam magamra az apokalipszist minden szerdán, pontban nyolc órakor. Mintha olyan kéjes élvezet lett volna ez…
- Blood, tudom, milyen dühítő lehet végighallgatni azokat a szónoklatokat, de Merlin szerelmére, egyszerűen ne vegye fel! – sorolták olykor együtt érzőnek szánt ízzel mellékelve – Umbridge pontosan ezt szeretné elérni, ne adjon neki több okot!
- Legutóbb közölte velem az a… - fél vigyor, jó modor bekapcsol – Tehát a tanárnő, hogy teljesen feleslegesen foglalja a nemesebbik felem a padokat az emberek elől, mert úgysem lesz soha munkám, hiszen közveszélyes vagyok.
- És maga erre…? – ennél a pontnál remegni kezd a leszidásra iderendelt tanerő.
- Hát megmondtam neki, hogy ha továbbra is ilyen magas pozíciójú irodákat akar elcsúfítani azokkal a macskákkal, akkor jegyezze meg a nevem, mert egyszer még a főnöke leszek.
Kell e még ragoznom, miért érdemeltem ki azt a földöntúli gyönyört, hogy néhány üdítő kivétellel ott üdülhessek a békamama szobájában? Egyébként, ha fájt is, elvétette egy háztömbnyit a címet, elvégre ennél cifrább és durvább cirkuszban volt részem minden hónapban egyszer. Aki fájdalmat reggelizik, az igazán nem csapja el a kis hasát egy szelettel, ugyebár.

Ziláltan mászom ki a bokrok közül, a hajnali nap fénye bántóan éles. Megint van időm az amúgy is túl élénkre sikerült emlékeimen gondolkozni, amíg visszacaplatok az ágyamba, mintha nem egész éjszaka ínycsiklandó prédára vadásztam volna. Baromira kavarog a gyomrom, nem lehetek épp egy díjnyertes fogás, de az éjszakai csipegetés eredménye pedig kikívánkozik belőlem, így belehányok a közeli üregbe. Megtörlöm a szám, és vonszolom magam tova, abban a biztos tudatban, hogy lesz még mihez visszaszokni, és hogy a feltételezhetően szarvas, ami a csemege volt, tuti nem húzta volna sokáig ilyen aromájú hússal. Mert azért baromira nem mindegy az íz és állag, na...
Annyi előnye azért lesz a fogócskának, hogy pár hétig nyugi lesz a fejemben, nem lesznek perverz merengések tanárok artériáit kuksizva, meg hasonlók. Ha valaki azt mondaná, ez milyen misztikus és mély, biztosan őt harapnám meg először érte – szigorúan a saját kis fogaimmal. Bőven elég saját magamat elviselnem, nem kell még egy falkatárs is.
- Jó reggelt, Ms. Blood! – köszön a képzeletbeli Dumbledore, aki ilyentájt néha felbukkant a Nagyterem előtt, isten tudja, mit keresgélve ott. Én udvarias gyerek vagyok, sosem kérdeztem rá, most meg már csak a szürkeállomány vetíti ki a dolgokat, ahogy megtépázva átvágok a csarnokon.
- Mi a franc?! – üvöltök fel ijedten, mert az átváltozás utáni idegeimen tojást lehetne sütni.
- Azt talán mégse, kisasszony, mert ha nem szenvednék átmeneti süketségben, pontot kellene levonnom érte. Ellenben azt javaslom, legközelebb vigyen magával meleg holmit is, az éjszakák kezdenek hűvösek lenni. – hunyorog rám, aztán egy biccentés után elslisszolok, mert ritkán vagyok zavarban, de előtte aztán pláne ciki a szegényes, szakadt egyenruha, a vérfoltok, meg persze a lassan múló farkas vigyor, ami vidáman integet ilyenkor rólunk. Rólam biztosan, de elképzelhető, hogy egyszerűen őrült vagyok, benne van a pakliban.
Most persze egyedül jutok a szobámig, belehuppanok az ágyba, el is süllyedek egyből, és van rá egy jó tippem, hogy pont úgy horkolok, mint a mesékben a farkas, miután felzabálta a nagymamát. Az utolsó gondolatom az, hogy vajon mindig én leszek e a rossz fiú? Főleg olyan komisz banyákkal, mint az a nő volt…

Folytassuk a nosztalgia laza oldalba rugdosását. Harmadikos vagyok, még elhiszem, hogy minden cukorsüveg tündérke, és volt értelme felvenni ezt a nyomorult tantárgyat. De úgy sejtem, nem vagyok már messze attól sem, hogy kiviharozzak, csak az áldott jó szőrös szívem tart még a kis hátsómon.
Álmosan ásítok egy lazát az eseménydús jóslástanon, olyan kis elegánst. Egy kamion is lazán átszaladhatna a garatomon, de olyan fáradt vagyok, hogy talán még az sem érdekelne. Megtámasztom az arcomat a tenyeremben, könnyesen cuppogva figyelek a tanár machinálását a gömbje fölött, de annyira izgat, hogy érdeklődőnek tűnjek, hogy fel sem fogom, hogy a mellettem ülő tíz perce folyamatosan a fülembe sugdos valamit.
-… úgyhogy tudom, mi vagy te, és mit csinálsz! – pöröl folyamatosan.
- Hogyne, én vagyok a Télapó. – nyújtok nyelvet rá, és ennyivel le is zárnám, de akkor valami olyat vág hozzám, ami egyből felébreszt.
- Egy szörnyeteg vagy, Blood. Undorodom tőled, és ha még egyszer meglátlak, hogy kiosonsz, elmondom mindenkinek!
Undorodó grimasszal ránézek, ha jó érzésű lenne, már rég az asztal alá hány erre, de nem, a kis féreg szigorúan méreget. Megint a szokásos lemez, az átkozott szörnyecskésdi, a fáklyás falusiak meg a többi izgalom. Mit képzel magáról ez a kis nyomorult, hogy ezzel zaklat?
- Brü kibaszott hü. Mitől nyílt ki ennyire a kis csipás szemed? – talán nem költői túlzás azt mondani, hogy morgok. Pedig alapvetően jól nevelt gyerek vagyok, nem harapok, ha nem bökdösöl. Fogalmam sincs, hogy hívják a kiskirályt, aki most a tankönyvébe kapaszkodik, mert a csúnya lompos farkas kinyitotta a száját.
- L-láttalak! – szorítja a kötetet magához pajzsként – És tudom, hogy miket művelsz!
Harmadikos énem minden önuralmát tekintetbe véve csodálnivaló, hogy nem borítom ott fel helyben, hogy aztán csak nevessek a rémületén, de ismétlem, jóravaló, udvarias teremtés vagyok, így csak fújok egyet, és a méltán csinos hátamat mutatom, bámulja csak azt. Mint később megtudtam, Oliver Lancaster, az itt még puffogó hugrabugos nagyon is megtisztelőnek vette a kihívást, és ebben az amúgy sem unalmas tanévben nekilátott hajkurászni, ha megtehette, persze.
Nem mondom, hogy a most már tavalyinak titulálható évet nem dobta fel a szaglászása, de akadt enélkül is horrorisztika, felesleges volt azt még generálni is. Marius sötét tekintettel lendített fel a vonatra, ezúttal sem igazán egyeztünk ki abban, jó ötlet e nekivágni, csak most megcseréltük a szerepeket.
- Borzalmas lesz, ugye tudod? – kérdezte sötéten, ami annyira eltérő volt a stílusától, hogy vigyorogni kezdtem – Dumbledore halála már a sokadik intő jel volt, Kiscsillag, és ezek az új tanárok… nem lesznek kegyesek hozzád, ha nem tudod visszafogni magad.
- Majd igyekszem meghúzni magam, ha ettől jobban alszol. Nem lesz Macarena, meg Bamboleo, na és…? – könyököltem ki a kupé ablakába – Ettem már rosszabbat is ezeknél.
Az ajkába harapva mosolygott, és most tényleg, nagyon rosszul éreztem magam ettől. Nem jellemző rám, de legszívesebben kiugrottam volna a kis résen, és futottunk volna hazáig, aztán meg az áhított másik földrészig, ahol nem érnek el ezek a rohadékok. De hát mit tudtam én arról, hogy egy egész évig emelgetem majd a keserű poharat, mielőtt feladnom a küzdelmet, és egy különösen fájdalmas átváltozás után meg nem szököm?

Mikor rájöttem arra, hogy a kitüntetett figyelem nem azért talál meg újra meg újra a kínzások alanyaként, mert jár körbe a flaska, csak én gyakrabban húzom meg – oké, sejthető, hogy öngyilkossági kísérletnek is nevezhető azoknak a dolgoknak az összessége, ami vagyok. Viszont nem tudom, miért nem emlékszik senki, miért nem bökdössük az alvó szörnyeteget? Mármint, haver, simán le is tudom harapni a kezed, és a bicskával sem bánok rosszul.
Szóval nem tettem fel kérdéseket, hanem egyszerűen leléptem a kastélyból, úgy január tájékán. Amúgy sem fekszik nekem ez az ünnepi téma, semmi kedvem nem volt még jó pár hónapig a püfölhető szőrmókot játszani, így egy különösen vidám éjszakán kisétáltam a hálókörletből. Na nem mintha őrült lennék, ilyen dolgokban soha, tudtam, hogy hamarosan díszkíséretet is kapok – és a rohadékok két lépés után vissza akartak parancsolni. Ketten voltak, két túlbuzgó prefektus. Úgy néztek rám, mintha nem tudtak volna a szőrös kis problémám miatti havi sétáltatásról, de hát, naná, hogy nem tetszett nekik, hogy ilyenkor eltűnök a térképről. Hát, ez legyen életük legkisebb rágnivalója, na.
- Hova lesz a séta, Blood? – kérdezte a különösen ronda példány – Nem kértél engedélyt kimenni pisilni!
A másik mákvirág röhögött rajta, de csak addig, amíg rájuk nem szóltam, hogy pofa alapállás, mert rosszul vagyok, és én bizony ki fogok menni azon a kibaszott ajtón, akár tetszik, akár nem. Nehezményezték ugyan egy darabig, de aztán rájöttek, hogy jobb egyben maradni és bosszankodni utána, mint szembetalálkozni egy kifejlett vérfarkassal, ami isten tudja, midet kóstolja meg először, főleg, hogy közel jártunk a holdtöltéhez. Oké, nem közöltem velük, hogy az csak másnap esedékes, de bőven elég mániákusan nézek ki már ilyenkor is ahhoz, hogy ne sokat vitatkozzunk a lehetőségeken.
- Na, húzzatok az útból, nem érek rá a hülyeségen pofázni! – vigyorogtam, aztán átvágtam közöttük, szorosan markolva balban a pálcát, jobban a bicskát. Szokták mondani, hogy agyilag nem vagyok a legélesebb, de hát ők nem is tudják, hogy nem terveztem szép csendben távozni a kastélyból, és szinte akartam, hogy belém kössenek. Ideje volt törleszteni, mert az ember nem áll fel a pulttól fizetés nélkül.
- Mit mondtál, Blood?! Azonnal visszajössz!
Nem azért szórakoztam egy egész rohadt nyár erejéig az önvédelemmel, hogy ne vegyem hasznát, ezek a perverz aranyvérűek meg leginkább a pálcájukhoz szeretnek nyúlkálni, így igencsak meglepi őket egy szerintük semmire nem érdemes félember dühkitöréssel egybekötött bemutatója. Nem azt mondom, hogy én vagyok az isten, mert ez így még mindig baromira egy jól kimért séta a pofonig, de ott volt az iszonyú előnyöm, hogy egyik sem mert túlságosan kapkodni utánam, elvégre mi van, ha szétkapom a kis testüket. Még a béna kis kábító átkaikkal sem mentek semmire, mert a vérfarkas az bizony nem szarakodik ilyesmivel, ezért lehet, hogy míg az egyiket lelökhettem a pince felé vezető lépcsőn (hallanotok kellett volna, gyönyörűen érkezett, nem is sikoltozott tovább), a másikat bőven volt lehetőségem megátkozni.
Már az erdő szélén üldögélve vontam le a konklúziót, hogy még legalább két nap, mire valaki a keresésemre indul, elvégre nem megyünk önként vacsorának, ha tudjuk, hogy nem vendégnek hívtak – de a rengetegben én is csak egy harmadikos gyerek voltam, egy pálcával, egy bicskával és egy kis táskányi cuccal. Mindjárt jobban tetszett volna inkább a többi szökevényhez becsatlakozni, de valami azt súgta, nem ölelnének a keblükre egy vérfarkast, még akkor sem, ha az két egész prefektust paccsolt le a játékban.

Nem volt egy szálloda, na. Ótvar hely volt, tele olyan dolgokkal, amik csak azért sunnyognak mögötted, mert megtetszett nekik egy darabod. Hát, én is így voltam vele egy idő után, de volt annyi helyzeti előnyöm, hogy nem vagyok finnyás, ha éhségről van szó. Vadásztam, halásztam, gyűjtögettem, és habár ez baromi jól hangzik így összefoglalva, másfél hónappal később, egy igen szomorú maradék őzlábat ropogtatva arra jutottam, hogy csak jobb lenne otthon. Két perc alatt halottak lennének, persze, még csóri Marius is, aki pedig aranyvérű, de olyan mocskos dolgot követett el, hogy felnevelt egy neveletlen farkaskölyköt. Azok a valódi szörnyetegek pedig a kastélyban múlatják az időt a perverz hobbijaikkal, mert ne mondja senki, hogy az nem a kéj vigyora volt az arcukon, mikor újra meg újra lesújtottak a pálcával.
- Valaki!? Hall engem valaki?! – szállt az erdőben a nagyon is szokatlan pánikolás. Sóhajtva letettem a csócsált csontot, és felálltam hegyezni a fülemet. Volt időm hozzászokni ahhoz, hogy itt, ami kiabál, nem bizonyul hosszú életűnek, mert vagy megeszik, vagy… hát, én eszem meg. De ez ember volt, még ha olyan ostoba is, hogy ilyen mélyre merészkedjen. Lehetne éppen csapda is, minden oka megvan sikoltozni, mintha nyúznák, az erdő ebben a napszakban sem egy wellness. Óvatosan elindultam felé, de azért nem siettem persze annyira – mégsem a fagylaltos kocsi volt, na.
- Van itt valaki?! Kérem, akárki! – szólt már egészen közelről. Nem akartam elhinni, hogy van, aki tényleg annyira hülye, hogy az akárki is szóba jöjjön. Mire tippelt, az erdőben lakó akromantulák süketek, és gumicukron élnek? Baromi para volt nekem is levonni, hogy itt nem én vagyok a csúcsragadozó, de talán a szagomnak köszönhetően (mindkét értelemben, elvégre a vadonban nem ez volt a prioritás) eddig elkerültek. Letérdeltem egy bokor mögé, és a félhomályban bámultam a minden bizonnyal teljesen idióta ordítozót.
- Merlinre… bárki! Vissza kellene mennem... de félek... – zokogni kezdett, én meg átkozódni, szóval abbahagyta. Na, legalább ennyi.
- Ne picsogj már, Lancaster, halott vagy, mire kiöntöd a kis szíved. Hidd el, sok minden van itt, ami szívesen megteszi helyetted. – vigyorogtam rá, de ez valamiért nem derítette fel.
- B-Blood?! Miért vagy véres?! Mit keresel itt?!
- Ha neked attól jobb, gondold csak azt, hogy meggyes nyalóka. Egyébként ugyanazt, amit valószínűleg egy magadfajta taknyos tenne: megszöktem. De nekem van annyi eszem, hogy ne sírjak az anyám után egy olyan erdőben, amiben minden csak felzabálni akar.
Nem hagyhattam ott… csak nem, oké? Olyan volt, mint egy butább őz – ha morogsz, remeg, ha a kezedet nyújtod, eszik belőle. Jesszus, egy közepesen fejlett nyúl okosabb volt nála, de miután sokadszorra is megígértem, hogy nem fogom éjszaka nassként elfogyasztani, értékes tagja lett a csapatnak. Nem volt épp egy ötcsillagos szálloda, de aludtunk fán, tömtük magunkba a bogyókat, és engem is elkerült végre a folyamatos gyomorbaj, az őzike ugyanis jó volt a témában. Havonta egyszer persze jött a móka és kacagás, de igyekeztem olyan messzire távolodni tőle, amennyire lehetett, meg arra sem ugráltam örömömben, hogy meztelenül lásson – azért mindig van egy szint, na.

- Blood, miért viselkedsz így?
Csöpögött a francos eső a fejemre, rettenetesen fáztam, az a késő márciusi este mégis úgy vonul be az emlékeim közé, mint amit mások előtt biztosan letagadnék, ha szóba kerülne. Talán ez volt az utolsó igazi beszélgetésem Oliverrel, mert ugye eredetileg sem voltunk épp puszipajtások, ennek meg nem tett jót az együtt üdülés a zord időjárásban.
- Filozofálni fogunk? – kérdeztem félálomban, a cuppogó takaróba burkolózva – Felolvasod a horoszkópomat, meg minden?
- Erről beszélek. Miért kell mindig ilyen durvának lenned?
Normális esetben (ami elég hülyén hangzik ez ebben az életszakaszban, mikor amúgy is minden teljesen érthetetlen, hát még ha kempingezel is az eredetileg ellenségeddel) biztos morogtam volna valamit az udvariatlanságról, vagy hasonló, de itt abszolút semmi erőm és indíttatásom nem maradt erre. Kibámultam a lassan megpenészedő pléd alól, laposakat pislogva, de Oliver nem szórakozott, azzal a fancsali képpel piszkálta a parazsat, amit azok vágnak, akik elől eltitkolták egy baromi jó történet csattanóját. Felkászálódtam, odébb löktem a nyomorult anyagot, és közelebb fészkeltem magam a tűzhöz.
- Mit akarsz tudni, Lancaster? – emeltem a lángokhoz a tenyeremet – Nem vagyok jó a csevegésben.
- Akkor sincs semmi okod folyton ilyen agresszívan viselkedni! Társak vagyunk, hát nem? De te mindenkit elmartál magad mellől, már az iskolában is, hallanod kellett volna, miket meséltek.
Grimaszolva bámulok rá, de együtt csövezünk annyi ideje, hogy tudjam, teljesen feleslegesen. Dörzsölgetem inkább még kicsit a tenyeremet, fújkálom az ujjaimat a szakadt kesztyűben, és elátkozom a napot, amikor hagytam magam feltenni a Roxfort Expresszre.
- Nem mintha a te dolgod lenne, de úgysem hagysz békén, amíg nem bonyolódunk kellemes éjszakai pletykálkodásba, - kezdem iszonyú lelkesen – de egyébként a legkevésbé sem érdekel, mit mondanak egy olyan helyen, ahol annál is kevesebb vagy, mint a sár a csizmán.
- De te mindig ilyen voltál, Blood. – szemrehányóan bámul, túl hosszú haja miatt vadnak tűnik a táncoló fényben.
- Nem voltam. Az ember nem születik szörnyetegnek, csak szerencsétlennek. – nem vigyorgok, nem intek be, még csak meg sem emelem a hangomat – Mit gondolsz, olyan varázslatos úgy indítani egy olyan társadalomban, ahol eleve utálják a ’ fajtádat’, pedig még a nevedet sem mondtad? Azt hiszed, könnyű úgy létezni benne, hogy szinte minden alkalommal meg kell bánnod, hogy te bizony ilyen vagy, és ha megpróbálod normálisan élni, ahogy mindenki más, lesz mindig valaki, aki emlékeztet rá, hogy neked nem szabad. Sem ezt, sem azt, mert még sárvérű mágiatolvaj is vagy, akinek meg sem kellett volna születnie? Na, Lancaster, én így indítottam, az a banya erős kezdés volt, és jó ómen a későbbiekre.
Nem akarok beszélni, sőt, de nem tudom megállni: lehordom tizenhárom év minden megaláztatásáért, amit csak össze lehet kaparni két különböző világban. Ugyan szerencsém volt, hogy a teljesen mugli szüleimnek volt egy szökevény barátjuk, aki történetesen varázsló, de itt nagyjából véget is ért a sikerszéria. Fárasztó mindig a rosszf iúnak lenni, akár tetszik, akár nem – a farkassal a talárom alatt talán nem dönthetem el, melyik ösvény az enyém? Élénk gesztusokkal magyarázok neki, ő meg csöndesen hallgat. Türelmes gyerek ez, és persze sokkal empatikusabb nálam, és még ha sokan kételkednének is az épelméjűségében, amiért egy vérfarkassal sátrazik a Tiltott Rengetegben, kétségkívül jó, hogy van kihez szólni.
- De hát nem mindenki akar bántani! – szólal meg a végén – Vannak vérfarkasok az iskolában is, és Dumbledore professzor azt mondta -
- Dumbledore halott! – csattan rajta a hangom, még a leginkább tolerálható hangerőn – A szép eszméi, és a béke: halott! Épp ezért kell két ilyen taknyosnak, mint mi, itt szórakoznia, mert odakint van egy világ, aminek nem tetszik a létezésünk! Te tényleg azt hiszed, hogy mindenki tudja olyan szépen és elegánsan viselni a fájdalmakat, az állati természetet, hogy aztán napsugaras cukorsüveg tündérke maradhasson, mintha nem rohangálna emberekre vadászva minden hónapban?! Ha éreznék még valamit, már rég a Mungóban kuksolnék egy sötét kis helyre bezárva, valószínűleg lerágva a végtagjaimat mindazokért, amiket elkövettem! Bocsásd meg, ha épp ezért, nem csevegek feleslegesen azokkal az idiótákkal, akik úgyis rájönnek,hogy valami nem stimmel velem, nem érzem magamban az erőt, hogy a tanulással csesszem el az időt, mikor már úgyis nagyon jól ki van találva, hogy felnőttként nyomorogni fogok – most komolyan, ki az az őrült, aki magához öleli a vérfarkast, ahelyett, hogy erősebb ösztöneire hallgatva menekülni akarna? Lancaster, én nem a símogatnivaló, szeretgethető szőrmók kiadás vagyok, hanem az, amelyik most is azt figyeli, hogy védheti meg magát, ha jön a jó öreg vasvillára hányási hülyeség. A vérfarkas olyan, mint a tűz – nem haragudhatsz rá azért, mert megéget, ilyen a természete, de csak egy kicsit is életrevaló vagy, nem nyúlkálsz bele.
Dühösen visszaülök az eddigi helyemre, a csizmám orráról kezdek egykedvűen vakargatni a masszív sárréteget, de egyrészt hamar megtelik a körmöm alja vele, másrészt ennek már teljesen mindegy. Mivel nem érkezik válasz, úgy érzem, folytathatom az ömlengést, ha már egyszer valaki volt olyan ostoba, hogy rákérdezzen.
- Én nem vagyok jó ember, én jó farkas vagyok, és nem is érzem úgy, hogy tudnék az előbbi lenni. Van, akinek megy, persze, vannak földre szállt farkasok, de nem én. Nem tudok és nem is akarok úgy tenni, mintha nem szeretnék marcangolni, mintha nem várnám a teliholdat, mintha nem ilyen lennék… tudom, hogy ez mivel jár, de a rohadt életbe, amíg viselem a következményeit, senkinek nincs joga megváltoztatni. Főleg, mert nem is lehet.
Szóval ez a nagy helyzet – az emberek félnek, sikoltoznak, menekülnek, de az olyan igazi hős lovagok, mint Oliver, megkérdezik, miért teszem. Nem is értem az egészet: lehet, hogy tizennégy éves vagyok, de ebből tizenkettőt emberek húsára éhezve éltem le. Ilyen a természetem.

Ettől az epizódtól eltekintve tűrhetően megvoltunk, már amennyire baromira tűrhető lehet egy ilyen kényszeres sátorozás. Apropó, sátor: nehogy azt higgyétek, hogy ez tényleg az volt, profi felszereléssel meg szárított hússal, és néha még mályvacukrot is sütögettünk egymást ölelgetve. Ez egy szerencsétlen versenyfutás volt a túlélésért, leginkább azokkal a cuccokkal, amiket Hagrid kunyhójából loptunk. Bírom az arcot, szóval visszakap mindent hiánytalanul, de ettől ez még nem volt egy kifejezett kéjutazás. Mielőtt Oliver eltűnt volna, már amúgy is fontolgattuk, hogy lelépünk, mert a napi háromszori étkezés nem szerepelt a menüben. Soványak voltunk, állandóan betegek, nyűgösek, és legfőképp – depressziósak. Kevés dolog veszi el jobban az ember kedvét a túléléstől, így utolsó esténk délutánján már az is felmerült bennem, hogy jobb lenne egy csatában meghalni, mint itt nyomorogva…

Az ostrom közeledtével megélénkült a hangulat az erdőben, de nem mondanám, hogy jó buli lett volna folyton menekülni, kuksolni mindenféle lyukban, meg idióta kentaurokkal ugatni: bírom őket, de tényleg, egyáltalán nem érdekel az illegális határátlépés, ha éppen az életemet féltem a halálfalóktól.
- Blood, haza akarok menni. – jegyezte meg egy meleg tavaszi éjszaka Oliver, miközben egy patkány maradványaival küzdött – Elegem volt ebből.
- Hogyne, hölgyem, köszönjük, hogy részt vett a flancos teapartin, kifelé menet vegyen el egy szórólapot. – böktem oda, a saját húsom fölül, ami még nekem is rágósnak bizonyult. Hiába, a jó öreg rágcsálók sem mindig olyan jól tápláltak és ízletesek.
- Nem, Blood, tényleg. Nem bírok tovább így élni… nézz már ránk!
- Muszáj? Bőven elég ronda vagy a fejemben is. – tettem le unottan a vacsora maradványait – Egyébként nem tudom, mire számítottál. Ez nem gyerekmegőrző, de még mindig egy fokkal jobb, mintha rajtad mutatják be, hány árnyalatban tudnak megkínozni.
- Csont és bőr vagyunk, és ugyanúgy bármikor meghallhatunk.
- Brü kibaszott hü, Lancaster, zabálj vagy húzz el. Nincs szükségem erre a kibaszott hisztire, főleg nem úgy, hogy holnap…
- Kuss!
Annyira meglepődtem azon, hogy rám szólt, hogy visszapofázni is elfelejtettem. Annál is inkább, mikor lépéseket szúrtam ki a nem is olyan távolban, emberi beszédet, és némi alkohol szagát.
- Igen, hogy rohadna meg az a kis nyomorult… épp elég bajt okozott már a Nagyúrnak, ideje lenne, hogy valaki kinyiffantsa!
- Ne szórakozz már, Dernier, Potter a Nagyúr prédája. Egyébként is, a lábad járjon, ne a szád, napkeltéig meg kell találnunk azt a hülye kis hugrabugost, a szülei megint emeltek a kitűzött díjon.
Felegyenesedtem, a bicskám után matattam, Lancaster eloltotta a tüzet, aztán kivont pálcával csatlakozott. Álltunk a sötétben, és tudtam, hogy ő teljesen vak és süket, de az alakok is – mikor úgy éreztem, eljött a lehetőség az akcióra, előre vetettem magam, az egyiküket a földre rántva. Hát olyan ótvar szaga volt, hogy normál esetben még a tekintete után is megfürödnék fertőtlenítőben, én, a nyers húst csipegető vérfarkas, de ez persze nem egy kis éjjeli séta volt, hanem a túlélés záloga. A pengét a mellkasába szúrtam, mielőtt védekezhetett volna, a vér az arcomra fröcskölt, forrón és édesen… szerencsére Oliver nem láthatta, milyen boldogan nyalom le a szám széléről. Áldozatom bugyborékolt egy darabig, de esélye sem volt, míg a hátam mögött lezajlott küzdelemből a Derniernek nevezett rohadék nagy svunggal menekült kifelé a fák közül. Rángatni kezdtem a bicskámat kifelé a húsból, de nem engedett, így csak a pálcámmal rohantam utána. Szinte éreztem azt az üdítő vadállatiasságot, mikor vadászom, de most én voltam csak, és az emberinél szőrszálnyival jobb érzékeim… a vágy a harapásra, ölésre mégis ugyanaz volt.
A fák széléig követtem, ki azonban nem akartam merészkedni, főleg, mert a nap első sugarai kirajzolódtak a láthatáron, és tudtam, vissza kell húznom sürgősen a bizonyára teljesen traumatizált Oliverhez. A kastély, ami végül mégis az otthonomnak bizonyult, ott magasodott, elérhető közelségben, jelképezve mindazt, amit el kellett hagynom: Mariust, a normális életet, saját magamat. Köptem egy isteneset, aztán megfordultam, és beügettem a táborhelyre.

Jött a meglepetés persze, ugyanis az általam kicsinosított halálfalón kívül semmit nem találtam. A kihűlt patkánytetem árválkodott a földön, a tűz nyomai, és nem mondom, hogy baromi boldog voltam, mert ez jelenthetett mindenfélét: Oliver kinyitotta a kis csipáit, és kereket oldott, elkapták, egyebek. Hát, kurva jó volt állni a semmi fölött, és esély latolgatni arról, a nyakamra hozza e perceken belül az egész halálnyaló hordát, vagy sem.
Karcoltam egy X-et a legközelebbi fába, aztán odébb álltam. Erről rájöhetett, hogy a keresztúthoz, az egyetlen azonosítható helyhez az erdőben, és itt is táboroztam az elkövetkező két hétben. Kezdett nagyon elegem lenni a nomád mókából, így mikor a végére értem a türelmemnek, elkezdtem egyre közelebb merészkedni az erdő széléhez, hátha elkapok megint valami beszélgetést, vagy jelet arról, mi is történik odakint. Soha nem érdekelt az emberek élete, de ez több volt annál – volt időm bőven merengeni arról, hogy most már valódi szörnyeteg vagyok, és nem foghatom többé a farkasra. Oké, bevallom, nem két perc volt helyretenni magamban a dolgokat, mert azért akármilyen tökös is vagyok, nem mindennap szoktam emberekbe álltani valamit, de nem vagyok a női magazinok pszichológiai rinyáldája, szóval ugorjunk is.

Nevezzük véletlennek, de amikor végső elkeseredésben kiléptem a fák közül az első nap, gyanúsan nagy volt a nyüzsgés a kastély körül – azért óriásokat jó nagy baromság volt meghívni. Azért ennek a fele sem tréfa alapon odasompolyogtam, én, az ordas farkas, és rá kellett jönnöm, hogy itt bizony ostrom zajlik, és hát pont én maradnék ki belőle…? Na, ugye.
Megöltem pár embert. Ki számolja manapság? Arra azért persze ügyeltem, hogy alaposan megnézzem, kit vagy mit harapok, átkozok vagy szúrok meg, mielőtt megtettem – azért nekem is jutott a jóból bőven. Repültek a fogak, a pálca, aztán én magam is, olykor nagyon fájdalmas landolással egybekötve. Inkább múlt ez a szerencsén, mint az ekkor már nagyon lerongyolódott rajtam, a bicska beletört a ki tudja hányadik végtagba, az egyik esésnél pedig a pálcám reccsent el alattam. Nem tudom leírni azt az örömet, amikor mégis hátba támadhattam azt a szemetet, aki ugyanolyan lazán megölt volna engem, mintha csak tüsszentene.
- A kurva anyád! – üvöltötte, mikor átlendültünk a hetedik emeleti korláton, és a menetszél belekapott a talárjába.
- A tiéd! – az utolsó pillanatban sikerült elkapnom az elmozduló lépcső sarkát, így az utazás nélkülem folytatódott lefelé, remélem, a pokol legmélyebb bugyráig. Zilálva húztam fel magam, mellettem a fickó vérfoltos, megfeketedett pálcája hevert, mint egy búcsúajándék a soha vissza nem térőktől. Borzalmasan néztem ki: ragadtam a kosztól, a vértől, a portól, belengett mindezek szaga, és persze a semmivel össze nem hasonítható édes parfüm, a gyilkosság aromája.
Erőteljes kopogás hallatszott a tetőszerkezet felől, és mire fölálltam, hogy tovább meneküljek, egy házméretű kéz nyúlt át rajta. Vakon körbesöpört, és nem voltam elég gyors – legurultam a lépcsőn, és a hatodik emeleti falnak ütköztem. Még ugyan tompítottam valamennyire a becsapódást, teljes pánikban vártam a folytatást, de a mennyezet darabjai erőszakos esőként hullani kezdtek, és nem volt menekvés tovább, elsötétült a világ.
Szóval igen, nem vagyok legyőzhetetlen. Ahogy a Roxfort, Dumbledore, és még maga a kibaszott Nagyúr sem.

Most, a jelenben, a csizmámat az asztalon nyugtatva arra gondolok, azért baromi nagy mák kellett azokhoz a dolgokhoz, amiket ép bőrrel úsztam meg. Nem unatkoztam soha egy percig sem, ha mégis, hát kevertem én a bajt magamnak, mint elsőben a banyával, másodikban az illegalitásban sántikálással, és ugyan szereztem magamnak néhány nem annyira kebelbarátot, nem vádolhatnak azzal, hogy a sztereotip csúnya gonosz farkas vagyok.
Túlestem hát a kötelező évkezdési nosztalgián, meg az első fantasztikus átváltozásos mizérián is, kissé álmatagon bámulom a berepült molylepkék remek kis testét. Elropogtatnék néhányat belőlük, ha a további emlékeimet is fel kell emlegetnem, mert farkaséknál nem jó ugye, ha üres a gyomor, a francba is!

   Jellem

A gyakran tilosban, meg általában a hátunk mögött járó Freya Bloodról nem nehéz bizarr és ijesztő pletykákat hallani – ha valaki olyan ostoba, hogy rájuk is kérdezzen, nem ez lenne az első eset, hogy a lány közli vele: rövid úton egy harapással honorálja a kíváncsiságot. Még ha ő maga nem is érez bűntudatot a farkas lét miatt, bőven eléggé tisztában van azzal, mivel járna felfednie magát. Ennek köszönhetően általában megpróbál meghúzódni a háttérben, de ez olyan feltűnő, mint a nagymamának öltözött mesebeli vadállat. Freya, közismertebb nevén Blood bőven elég érzékenyen reagál a hold váltakozására, így amúgy is omladozó önkontrollja ilyenkor tárgyak megrágásában, meglehetős ingerlékenységben és kényszeres szabályszegésben nyilvánul meg. Mivel furcsasága miatt kevés barátja van, ezzel egyenlő számú ember sejtheti, mindennél jobban utál kiszolgáltatott lenni, így a legtöbb nagyzoló bunkóság annak érdekében történik, minél kevésbé tűnjön ártatlan kislánynak.

Kevéssé emberbarát jelleme ellenére ambiciózus, és egy igazi forradalmár lelkületével veti bele magát a feladatokba, amelyeket ennek köszönhetően mindig sikerül úgy megoldania, hogy azon a teljes közönség felháborodjon. Mondhatjuk, hogy szeret provokálni, igazi lázadó, de emögött sokszor csak a saját szórakozása áll valódi célok helyett. Miniszteri álmai tulajdonképp a vágyból erednek, hogy visszavághasson, és persze a hatalmat sem veti éppen meg, bár a jelenleg kezében lévővel sem él vissza, ki tudja, mit művelne a bársonyszékben. Kifejezetten mulat mások felháborodásán, és nem feltétlenül rosszindulatból, de egyáltalán nem érzékeli, mikor megy túl messzire. Asztalra kicsapott csizmasarkak, közönyös sóhajtozás a síró háztárs mellett ülve, változatos és hangos káromkodás… messze még az út, ami talán keretek közé tudja szoktatni.
Vannak különösen depressziós pillanatai, ilyenkor sötéten látja a jövőt, a lehetőségeit, felidézi a szülei halálának körülményeit, hallgatag és morcos - habár szereti magát érzéketlennek tudni, koránt sem az. Bántják a történtek, de könnyebben gondolta mindezt elnyomni, ennek köszönhető, hogy a szeme sem rebben az útját övező szörnyűségekre. Feljogosítottnak tekinti a legtöbb cselekvését, amennyiben azok egyértelműen rossz dolgok felé irányulnak, de nem lázong tovább, ha büntetést kap értük. Valójában nagyon is szeretne biztonságra lelni, de még gyerekként megszilárdult benne a kitaszítottságtól való félelem, így végül csak némán szenved a hiányától.
Agresszióra való hajlama olykor aggasztó méreteket ölthet, de ehhez jó ok kell, vagy egy szerencsétlenül megválasztott megfogalmazás valami érzékeny pontban: ne emlegesd a másik énjét, a gyilkosságokat, és főleg, az istenért, soha ne tegyél megjegyzést a húsevési szokásaira. Mostanra szerencsére elmondható, hogy nem jár el a keze, vagy a fogsora vitás kérdésekben, de szereti emlékeztetni a közönséget a fizikai képességeire, ha fenyegetve érzi magát. Fontos azonban tudni, hogy csak nagyon ritkán bizonyul bosszúállónak, furcsa morális nézőpontja a jó oldalhoz sorolja, bármilyen szürke zónába is essen olykor. Próbáld meg kicsalogatni a valódi énjét, kínáld meg egy kis hússal, és biztos lehetsz benne, hogy a falka tagja leszel.

Erősség || Jó alkalmazkodó képesség, kreativitás, őszinteség, kitartás, traumák viszonylag könnyű feldolgozása.
Gyengeség || Faragatlanság, a kötelességei hanyagolása, az empátia hiánya, ingerlékenység, alkalmankénti vérszomj.

   Apróságok

mindig || Enni, a hús minden formája, mindenfélét megkóstolni, horrortörténetek, a természet, Marius, harcművészetek.
soha || Unatkozni, felesleges udvariaskodás, kötelező dolgok, képmutatás, kínos beszélgetések a betegségéről.
hobbik || Olvasás, új helyek felfedezése, gasztronómia, edzés minden formában. (Sosem vallaná be, de időnként szereti kedvenc jeleneteit eljátszani, persze, szigorúan magában, tükör előtt.)
merengő || Azon délutánok, mikor otthon szabadon fedezhette fel az erdőt - na jó, Marius is benne lehet, ha jól viseli magát.
A legrosszabb pedig az ostrom eseményei, mely felidézi benne a saját tehetetlenségét, és azt, hogy nincsenek legyőzhetetlen erők.
mumus || Egy vérengző óriás, amely utána kapkod.
Edevis tükre || Rajongó tömeg körülötte, ő pedig büszkén kihúzza magát, mint a legfiatalabb Mágiaügyi Miniszter - Umbridge négykézláb görnyedő alakján állva, persze.
százfűlé-főzet || Alvadt vérre emlékeztető állagú, fémesen tompa bordó, fekete pöttyökkel a tetején. Ízre vizes, boros érzetű, levegőre kivéve füstölni kezd, szájba véve meglehetősen forró és pezsgő, kissé maró hatást kelt.
Amortentia || Az erdő illatai, mellette a húsé és véré.
titkok || Azon kívül, hogy vérfarkas, több embert megölt, telihold közeledtével a bizarrnál is bizarrabbul viselkedik, élénk orális fixációja van? Semmi igazán különös.
azt beszélik, hogy... || Szexuális ragadozó, ijesztő parafíliákkal - a ragadozóval kapcsolatban igazuk is van.

   A család

gondviselő || Marius Blood (Balmoral),38,aranyvérű - védelmező, villámhárító és pót apa egy személyben.
apa || Marco Alisdair; 24, mugli - nincsenek emlékei róla.
anya || Cecilia 'Sunny' Bowen; 25; mugli - szintén.
állatok || Dilemma, skót lógófülű kölyökmacska. A közelmúlt eseményei után, rehabilitációs célból kapta ajándékba, azzal a feltétellel, hogy nem eszik meg. Eszében sincs, meglepően jól kijönnek.

Családtörténet ||
Gondoltam, hogy nem lesz olyan egyszerű menet, mert hát a kíváncsiság baszottul nagy úr, ugye? Hát, én megértem, nem gond.
Van ugye drága Marius, aki saját bevallása szerint egy igen kevéssé kellemes aranyvérű családtól oldott kereket, ki hibáztatná érte? A nevet azonban nem sűrűn emlegeti, úgy is mondhatjuk, hogy a soha a jó mértékegység. Ennek köszönhetően viseljük mindketten ezt a vezetéknevet, ő azért, mert bujkál, én meg... nagyon ironikusnak tartom.
Egyébként ő a nevelőapám, meg a telesírni való zsebkendőm és a hős, aki titokban puszit nyom a fejemre, ha valami éppen nagyon fáj, de nem mondom.Az ő elmesélésében ismerem csak a szüleimet, akik mindketten meglehetősen balszerencsés muglik lehettek – Marius szerint anyám abeerdeni elvarázsolt hippilány, apám meg valahonnan az államokból szakadt ide, és a punkban utazott. Láttam róluk képeket, de most komolyan, milyen indításra számítottak egy ilyen kapcsolatban?

A végzet Godric’s Hollowban érte őket, nagyjából két éves korom körül. Piros karácsony volt abban az évben, vörös hó hullott… Marius meséiben mindig sétára indult a pár ezen az éjjelen, mielőtt az éjféli misére betértek volna, ahová megbeszélték vele a találkozót. De nem érkeztek, az istentisztelet pedig elkezdődött nélkülük.
A férfi, aki később a gondjaiba vett, utánuk eredt a közeli erdő felé, de tulajdonképp nem is kellett messzire menni, ha követte a friss vér illatát… a rendőrök már mind ott bosszankodtak, gyilkosságra hivatkozva, rosszkedvűen fagyoskodva, az egyikük mellett pedig ott álltam én, nyakig beborítva minden jóval, és üvöltöttem. Marius igazolta magát, aztán a nyugalomra hivatkozva elmenekültünk onnan, és ha nem muszáj, nem is szívesen mennék vissza oda. Az igazi meglepi pedig akkor jött, mikor kiderült, nem úsztam meg én sem sértetlenül a rémtörténetet, így lett Piroskából a farkas…

   Külsőségek

magasság || 161 cm.
testalkat || A gyermekkorból alig kinőtt, életmódnak köszönhetően sovány nőé.
szemszín || Szürkés zöld.
hajszín || Búza szőke.
kinézet || Freya nagyon bájos és lágy vonásokkal rendelkezik - ha messziről nézed. Sokan állítják, hogy ez a megfelelő távolság, és ők biztosan nem beszélnek a levegőbe, elvégre a napsugaras páncél alatt egy valódi ragadozó bújik meg sunyin. Ha nagyon figyelsz, láthatod a durcás mimikában, amelyet talán nem erre terveztek, de a természetnek remek a humorérzéke. Ha jókor pillantasz rá, láthatod, ahogy egyre-másra az ajkát harapdálja, a haját gyűrögeti, a kezét tördeli, dobol a térdén és ekkor farkasszemet néz veled: ebben a műfajban legyőzhetetlen. Már gyerekként is kétértelműséget hordozó arca kutatón mér végig, átható szembogarai átszúrnak, de te talán épp most keverted magad ordas nagy bajba.
Ragaszkodik a muglik öltözetéhez, egyenruhája is gyakran pontlevonást kívánó, mégis, van valami bizalomgerjesztő a lényében, egészen addig, amíg a füledbe nem jutnak a róla szóló történetek, vagy ameddig nem kerülsz vele szóváltásba - ekkor ugyanis lehetőséged lesz kipróbálni, mennyit fejlődtek az izmai a nyáron, illetve milyen igéző is az a mosoly, amit utoljára látsz, mielőtt megpróbálja a kérdést fizikai síkon megoldani.

   A tudás

varázslói ismeretek || A kötelességeinek nemhogy nem szívesen, de egyenesen hangos morgás közepette nekilátó lánynak már elsősként meggyűlt a baja a szorgalom hiányában. Észbeli képességeivel nincs gond, de miután sok órát töltött a tankönyvek firkálgatásával, vagy merengéssel, kénytelen ezeket utálkozva pótolni. Habár szeret olvasni, és az érdeklődésébe eső tárgyak, mint a legendás lényekkel való foglalkozások, a repülés, vagy az asztronómia, általában könnyen ragadnak rá, a nemszeretem kurzusokon nem teljesít valami fényesen. Tanárai ugyan hamar felfedezték, hogy ez a motiváció tökéletes és teljes hiánya, de kezdeni már csak ő tud vele valamit - persze, ha nem közeledik épp a következő telihold. Pálcahasználatban kreatívnak mondható, de az átlagot alulról súrolja, sokkal jobban fekszenek neki az ezt nélkülöző tantárgyak. Mivel hozzá van szokva a fizikai atrocitásokhoz, a vitás szituációkban első sorban a keze jut eszébe, mint megoldás. Mivel figyelmetlennek bizonyult a tanórákon és úgy általában, sokszor megesik vele, hogy rosszul használja a varázsigéket, esetleg elfelejti a hozzájuk tartozó pálcamozdulatot, ennek végeredménye pedig általában beláthatatlan katasztrófa szokott lenni. Freya megszokta, hogy az adottságai hiányát a meglepetés erejével egyensúlyozza, emellett a muglikat idéző harcmodor az arra nem számító varázslóknál és boszorkányoknál sikerrel jár - azonban azzal is tisztában van, hogy nem tart ott, hogy tisztességes, pálca pálca elleni küzdelemben is győzni tudjon.
Választott tárgyait látszólag találomra vette fel, de a jóslástan kivételével élvezi ezeket a perceket, míg ez utóbbin átgondolja az élete nagy kérdéseit, miszerint mit kellene ennie ebédre, vagy mi a fenére is jó ez az egész? Teljesítménye így összességében labilisnak, ingadozónak mondható, erősen befolyásolva az aktuális hangulatától - de nem reménytelen.
felvett tantárgyak || Repüléstan, Legendás Lények Gondozása, Jóslástan.
pálca típusa || Nyolc és fél hüvelyk, főnixtoll, lucfenyő - kellemesen rugalmas.
RBF || Még nem zajlott le.

   Egyéb

Nevelőapja révén közeli rokonságban van több aranyvérű családdal is, ő azonban úgymond a szerencsének köszönhetően lett boszorkány, és a komoly balszerencsének köszönhetően vérfarkas. A választott családnevük ugyan rettenetesen ironikus, Marius mégis a befogadása előtt vette fel, így mindkettőjük védelme érdekében továbbra is viselik: a férfi a saját famíliája elől bujkál, egyelőre ismeretlen okokból, a lány megtámadásának híre pedig akkoriban több hírcsatornán is megjelent, még az eredeti nevével - utóbbi nem is sejti, hogy pontosan mi is állt a megtámadásának hátterében.

Miután Marius szemtanúja volt húga sötét varázslókkal való tevékenységének, valamit felfedezte, hogy a nő ezirányú elképzelései az édesapja életébe kerültek, megszökött otthonról, és barátai közelségében rejtőzött el a mugli társadalomban. Évekkel később mégis úgy döntött édesanyja végtelen baglya után, hogy hazatér, ekkor kereste fel Cerys, azzal a megkötéssel, hogy amint beteszi a lábát a birtokra, és beszámol édesanyjuknak a helyzetről, békés kis élete, valamint a számára legfontosabb barátai épsége egyszeriben lekerül az ignorálandók listájáról, előkelő helyet szerezve a likvidálandók alatt. Marius nem hagyta magát zsarolni, így mikor szembesült azzal, hogy húga régi barátjára, Fenris Greybackre bízta az ügyet, azonnal visszasietett, de már csak Freyát találta a rendőrök gyűrűjében. Számára egyértelmű volt, miért élte túl a kislány: az ő megfertőzése volt a zálog, amiért a vérfarkas hajlandó volt meggyilkolni a szüleit.
Ez a történet még elmesélésre vár, miközben Freya nem is sejti, micsoda szerencséje van, hogy Greyback nem találta újra rá, és nem szervezte a falkájába az eredeti terv szerint, mert ő Marius szűnni nem akaró bűntudatának árnyékában nőhetett fel - egyelőre.
avialany|| Chloé Grace Moretz