Édes a bosszú?

          Nehezen hagyom el a tegnapi bál helyszínét. Nagyon jól éreztem magam, és maradnék is még, biztos lesznek olyanok, akik számítanak rá, hogy ébredés után még itt találnak. Leon biztos nem tartozik közéjük, de a tűzszünet ajánlata még áll, nem hiszem, hogy akár a maradásom, akár a távozásom mellett kardoskodna. A dolgom viszont olyan jellegű, amit nem hagyhatok annyiban, és ha most nem lépek, akkor kicsúszhat a kezeim közül. Az értesítésben, amit kaptam, határozottan az állt, hogy ma estig lesz a célpontom egy helyben, aztán tovább áll és megint eltűnik, ki tudja mennyi időre.
          Igyekszem nesztelenül elhagyni a házat, már az előkertben járok, a máglya romjainál, mikor mégis meghallom azt a hangot, amit nem akartam. Megfordulok, hogy a szemébe mondhassam, most nem alkalmas az idő a mi kis játékunkra.
          - Willow! – Elég nyúzott a tekintete, és a hangja is feszültségről árulkodik. – Várjon, beszélni szeretnék önnel!
          - Leon, ne most, kérlek. Sietek, majd ha visszajöttem, akkor megbeszéljük.
          - Nem! – jön közelebb hozzám. – Most fogjuk megbeszélni, mert tudom, hova megy.
          - Igen? Persze, nem nehéz kitalálni, hogy hazamegyek átöltözni.
          - És a mellény és a zakó között meg akar ölni egy embert.
Hangja olyan feszült, amilyennek talán még nem is hallottam.
          - Honnan? Mindegy is, a gépezet már beindult, nem tudsz megállítani.
          Ideje lesz elismernem talán nyíltan is, hogy Leon és a képessége, még akkor is, ha nem feltétlenül pontos, de létező és általában ráhibázik a dolgokra. Általában, de még nem szóltam neki róla soha. Most viszont le se tudnám tagadni, hiszen nem mondtam neki semmit arról, hogy mire készülök, mégis kitalálta. Lényegtelen. Hónapok óta tervezem már ezt. Az összes auror és ex-auror ismerősömet megmozgattam az ügy érdekében.
          Legnagyobb meglepetésemre Leon megragadja az ingemet. Eddig a közelembe is alig mert jönni, átkozással is csak fenyegetőzött, de a pálcáját se vette elő.
          - Bármennyire is elment az esze, ami eddig sem volt túl sok, akkor is megkívánom, hogy gondolkodjon: ön egy tanár, egy ex-auror és felelős mindezen címek birtokában! Mégis mi oka lehet ezt tenni, ráadásul csak úgy, mint mások a vacsorájukat fogyasztják?
          Lesöpröm magamról a kezét, eltávolodok néhány lépést, és a lehető legfagyosabb hangnemet ütöm meg.
          - Ez a saját és a családom dolga. Amint kilépek azon a kapun, nem leszek se tanár, se ex-auror, semmi. Maga, Mimi nem ismernek. Ha kérdezi, hol vagyok, nem mondd neki semmit, érthető voltam, Lutece?
          Kemény szavak ezek tőlem, de ha valaha kiderülne, hogy Leon tudott arról, amire készülök, elvesztheti Mimit, és ki tudja még mi mindent. Ezért akartam észrevétlenül eltűnni innen, úgy hogy egyikük se tudjon arról mikor és hova mentem. Leon, miért kellett az utamat állnod? Miért nem tudtál ezúttal a helyeden maradni?
Újra megragadja az ingem, de ezúttal a ház falának taszít, és még tőle is szokatlanul keserűen szólal meg.
          - Akár tetszik magának, akár nem, az átkozott döntései befolyással vannak nem csak mindkettőnkre, rám, aki pontosan tudja, mit is rejteget vagy Minnie-re, aki annyira bízik magában, de a diákjaira is, akiket ezek szerint egy gyilkos fog tanítani! Legyen már józan, Fawcett, nem vagyunk istenek vagy barbárok, a vérontás nem támasztja fel a holtakat! – A dühét szinte tapinthatnám, mikor elenged és elfordul tőlem. – A halottakat semmi sem támasztja fel. Tudom, hogy nem hallgat majd rám, de nehogy azt képzelje, hogy némán tűröm majd ezentúl is a szörnyűségeket, amelyeket művel.
          - Lutece – ezen a ponton már nem tudom a keresztnevén szólítani. Rég túlmentünk az udvariasság ezen határán -, maga azt hiszi, hogy a háború ideje alatt egy idősek otthonában sakkoztam a harcok végét várva? Gondolja, hogy ez a szégyentelen lesz az első? Ébredjen fel! Mi két nagyon eltérő világban élünk. Sokkal eltérőbben, mint gondolja. Mellesleg, ha az igazgatónő annyira féltené tőlem a diákjait, akkor gondolja felvett volna? Úgy gondolja, hogy ennyire nem megbízható döntéseket hoz?
          - Úgy gondolom, ön a megtévesztés mestere. Amit mondtam, megmondtam: nem fogom ölbe tett kézzel végignézni az ámokfutását. – Léptei úgy döngenek a kapu felé menet, mintha legalább egy troll menne arra. – Egyébként pedig tudom, hogy a bosszú, amit annyira kíván, nem lesz édes, ahogy az sem, ami követi majd. Maga döntött, Fawcett, és én is döntöttem. – Alig győzöm utolérni, régen nem volt ilyen fürge. Kinyitja előttem a kaput, amin ki is lépek. – A halálról többet tudok, mint az ön vérben fürdő emlékezete, és csak remélni merem, hogy ennek az őrületnek köszönhetően másoknak nem kell ugyanezt megismernie maga miatt. Figyelni fogom, Fawcett. Viszontlátásra!
          - Lutece! – kiáltok utána, mert tartok tőle, hogy nem arra készül, amire kellene neki. – Csak tartsa itt Mimit, és ne mondjon neki semmit!
          Ha továbbra is úgy követi a kéréseimet, ahogy korábban, akkor tudom, hogy ezt meg se hallotta. Csak Minerva miatt remélem, hogy lesz annyi esze, hogy a látomásai hatására nem árul majd el a lánynak. Hátat fordítok a kapunak és a háznak, majd haza hoppanálok.


          Otthon ledobom a ruháimat, és beállok a zuhany alá. Először meleg vizet engedek magamra, aztán egyetlen mozdulattal átváltok hidegre. Leonnak abban igaz van, hogy a bosszú talán csak újabb bosszút fog szülni, és akkor nem kéne a Roxfortra és a diákokra hoznom a bajt. A dementorok miatt lesz így is elég gond ott. Elzárom a csapot, és egy törölközőt kanyarintok a derekam köré, majd kimegyek a kisebb szobába.
          Ugyan, tiszta munka lesz. Senki sem fogja tudni, hogy ott voltam. Hogy én voltam ott. Nem hozok veszélyt az iskolára nézve, és ha most nem lépem meg ezt a dolgot, akkor örökre bánni fogom. Még van két órám, hogy odaérjek és további egy, hogy megállítsam egyszer s mindenkorra. Felkapok egy farmert, egy pólót és a bőrkabátomat egy sportcipővel. A bál már elmúlt, most úgysem az lesz a lényeg, hogy nézek ki.
          Egy pillanattal később, már az Exeter mellett lévő Dartmoor Nemzeti Parknál bukkanok fel. Szeretek motorral közlekedni, van, amikor a hoppanálás gyorsabb és egyszerűbb. Mika a megbeszélt helyen vár rám, és egy papír fecnire felírva át is adja nekem az információkat. Megköszönöm a közreműködését, majd a megjelölt helyhez megyek.
          - Keegan Leander – lépek ki a fák takarásából. A pálcám már az indulás óta a kezemben van. – Már vártam ezt a találkozást!
          - Ki a fene vagy te? Honnan tudod, hogy hívnak, és ki vagyok?
          - Erről neked nem kell tudnod, elég, ha én tudok. Megölted a bátyám!
          - És most bosszút akarsz?
          - Nem hívnám bosszúnak. Csak annyit akarok, hogy ne hagyd el ezt az erdőt élve.
          Előveszi a pálcáját, ledobja magáról a maszkját és az köpenyét. Igazából bárki más is lehetne, mivel még sohasem láttam Leandert, csak személyleírásom van róla. Az alapján viszont stimmel. Csak nem értem, ha annyira ragaszkodik halálfaló kilétéhez, akkor miért veszi le a maszkját és köpenyét. Vagy mivel már lebukott teljesen mindegy lenne neki? Akármi is az oka, nem lényeges. Innen csak egyikünk fog élve távozni, és az én leszek.

          Nagyjából öt perce nézünk már farkasszemet, de még egyáltalán nem úgy tűnik, mintha lépni akarna. Pedig lassan ideje lesz, mert nem akarom itt tölteni az egész napomat. Le akarom zárni, amilyen hamar csak lehet.
          - Megtudhatnám, hogy akkor mégis minek neveznéd ezt, ha nem bosszúnak, Fawcett?
          Igyekszem mindig pókerarcot vágni, de most le se tagadhatnám, hogy mennyire meglepett ez a fordulat. Vagy kapott rólam információt, vagy egyszerűen felismert. Gary és én eléggé hasonlítottunk egymásra, jobban is, mint bármelyik másik testvéremmel. De ha az első tippem lenne a jó, akkor oka van annak, amiért megvárt itt. De lényegtelen, hogy mi az.
          - Szóval rájöttél ki vagyok. Nem számít, a halálod előtti pillanatokban úgyis elmondtam volna.
          - Akkor beszélgetünk még egy kicsit vagy belekezdesz a dologba?
          Rendben, ha ennyire sürgetni akarja a halálát, akkor állok elébe. Úgy gondolom, hogy innentől kezdve a non-verbális kommunikáció lesz a legfőbb fegyverünk, amiben nagyon is jó vagyok. Természetesen annyira nem, hogy ki is találjam, éppen melyik átok repül felém, de azzal sem lesz gond. Hallottam viszont pletykákat Leanderről, nem a legjobb párbajozók között volt a halálfalók között. Akkor lássuk a medvét. Először csak egy egyszerűbb átokkal kezdek, ami a Dormito. Ezt persze könnyen ki tudja védeni, aztán azonnal küldi ő is a saját kis gyengécske átkát. Úgy tűnik hasonló módon forognak az agyunkban a kerekek.
          - Kapcsolj rá, mert így nem fogod beteljesíteni a bosszúdat. Csak tudnám, hogy Cerys miért áradozott rólad annyit és a párbajozási képességeidről.
          Cerys? Nekem nem ismerős ez a név, ami nem is olyan meglepő. Nem kérdeztem meg az elém kerülő halálfalóktól, hogyan hívják őket, de ezek szerint ő élve került ki a kezeim közül, ha még áradozni is tudott rólam. Szerencsés, a háború alatt nem sokan mondhatták el ezt magukról. Akkor a következő átok legyen a Liathegens. Szerencsére nem mindegyik halálfaló találkozott vele, de akadt már olyan is, aki elsőként meglepett ezzel. Ahogy számítottam rá, ez a kettő túl könnyű volt, és a beszéd miatt túl sok idő telt el a két átok között. Egy Protego Maxima segítségével kivédem a felém közeledő Stuport, és visszakézből én is megajándékozom vele zsinórban háromszor. Majd rögtön egy Confringot kap ajándékba. Nem akarom, hogy legyen ideje felocsúdni.
          Úgy tűnik, hogy én viszont nem voltam elég gyors, mert egy Capitulatus eltalál, ezért kirepül a pálcám a kezemből. Nem tartott sokáig a párbajunk első szakasza. Elmosolyodik, azt hiszi, hogy előnyben van, de tudom, hogy nem. Nem mintha nagyon előnyben részesíteném a közelharcot, ököllel, de van, hogy másként nem megy. Elugrok a következő átok elől egy fa mögé, ami egy robbanás kíséretében kidől. Megfordulok, így pont szembenézek vele.
          - Pálca nélkül a legjobb lesz, ha feladod.
          Hallok egy reccsenést, ami szinte biztos, hogy a kettétört pálcám hangja. Remek, most már visszaszerezni se fogom tudni. Ennél azért kicsit hosszabb párbajra számítottam, főleg azok után, amilyen pletykákat hallottam róla és a párbajozási képességeiről. Pedig figyelmetlen se voltam, mégis így alakult.
          - Sohasem adom fel addig, amíg egy kis esélyem is van a győzelemre.
          Most pedig még rengeteg esélyem van a győzelemre. Oké, annyi talán nincs, de van elég ahhoz, hogy megfordítsam, és onnan már akár nyerhetek is. Elmosolyodik, határozottan fölényben érzi magát.
          - Tudod, a bátyád is pont ezt mondta, de vele legalább sokkal tovább tartott a párbaj. Nem is értem ilyen képességek mellett hogy lehetsz Perth hőse.
          - Nem nevezném magam hősnek. Csak tettem a dolgom, amit bárki más is megtett volna.
          Farkasszemet nézek vele. Számára nem lenne jobb alkalom a mostaninál, ha le akarja zárni ezt kettőnk között. És úgy tűnik, hogy le akarja zárni, mert lendül a keze benne a pálcával. Ezzel egy időben bal lábam megmerevítem, hogy kellő erővel szolgáljon az elrugaszkodáshoz. Talán pillanatok állnak csak rendelkezésre, talán még annyi se, mikor meglátom a pálcából felém közeledni a halálos átkot, testem ösztönösen mozdul. Hiába a rengeteg év, amit nem aurorként éltem le, a kiképzés minden egyes pillanata még mindig ott van mélyen a sejtjeimbe ivódva.
          Az átok becsapódik valahol mögöttem a földbe, míg én féltérdelve keresem a nyomát. Bárhol lehet, akár el is mehetett volna, ha nem egy halálfalóról lenne szó. Csak későn hallom meg mögöttem talán pont azon a helyen, ahova a halálos átok becsapódott, hogy megzörren az ág. Miközben felállok meg is pördülök, de abban a pillanatban, hogy kiegyenesedem el is talál egy átok. Az Imperius. Felismerem a jeleit, a testem elernyed, mintha báb lennék, nem tudom irányítani.
          - Most pedig borulj térdre előttem, mint legyőződ előtt.
          Szerencsére pillanatok alatt sikerül annyira visszaszereznem az irányítást a testem felett, hogy ne tegyem meg első parancsra. Nem adja fel ilyen könnyen, ezért a harmadik alkalommal már sokkal rosszabb állapotban, de megteszem. Meg kell törnöm az átkot, mert látom a szemén, érzem a kisugárzásán és a testtartásából is látom, hogy ha közel ér hozzám, akkor nekem annyi. Nincs több szalmaszál, nincs kapaszkodó.
          - Nocsak, a bosszúra szomjas Fawcett, aki annyit kutatott utánam, hogy már kénytelen voltam nyomokat hagyni, hogy megismerhessem, most itt térdel előttem. Nem gondoltad volna, mi? És ez az egész alig tartott tovább tíz percnél.
          Tíz perc? Talán csak tíz perc volt az eddigi, de nem a vége. Sikerül annyira megtörnöm az átkot, ami még nem feltűnő neki kívülről, de már tudom irányítani saját magam. Annyira legalábbis, hogy egy meglepetésszerű támadás után teljesen megtörjem az átkot és őt magát is.
          - Akkor tehát itt a vég, Fawcett? Ne aggódj, majd megbeszélhetitek a párbajunk részleteit a testvéreddel.
          Felemeli a pálcáját, pont a két szemem közé céloz, alig van néhány centi távolságra. Előbb kell lépnem, mert ez elől nem tudok kitérni időben. Az idő mintha lelassulna, de a gondolataim felgyorsulnak. Figyelem a szemét, keresem a jelt, hogy mikor érdemes lépni. Aztán meglátok átsuhanni egy csillogást, egy szellemet, ami intő jel számomra. Egy gyors mozdulattal fellököm, és a hirtelen zavarát kihasználva elveszem tőle a pálcáját. Furcsa bizsergés fut rajtam végig, mintha megrázott volna az áram. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy valójában a saját pálcámmal akart megölni. A sóbálványátkot használva gyorsan harcképtelenné akarom tenni, de kivédi, így hátrálni kezdek. Újra egyelő esélyeink lettek a végső győzelemben.
          - Azt hiszem, kezdenek beigazolódni a képességeid. Nem sokan vannak, akik képesek kitörni az Imperius átkomból. Ezért mindenképpen gratulációt érdemelsz.
          - Nincs szükségem a gratulációdra!
          A halálára lenne szükségem, de való igaz. Sokkal nehezebb volt kitörnöm az Imperiusából, mint elsőre hittem. Másodszorra már nem biztos, hogy sikerülni fog, ha elkap. De ideje pontot tenni az ügy végére.
          - Opprimo – lendítem a karom.
          Leander teste megmerevedik, látszik, hogy olyan, mintha egy présgépbe tették volna bele, és most nyomnák ki belőle a szuflát. Figyelem a kezét, a pálcáját, közelebb megyek hozzá, hogy elvehessem tőle. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de kiszabadul az átok szorítása alól.
          - Te nem vagy sötét varázsló. – Levegőért kapkod. – De azért elismerésem. Ennél sokkal gyengébb átkokhoz volt csak szerencsém.
          Mire a mondat végére ér, már én érzem ugyanazt a szorítást, mint néhány pillanattal korábban, csak valószínűleg sokkal erősebben. Én nem élveztem úgy, ahogy ő. Levegőért kapkodok, érzem, ahogy sorban törnek a csontjaim. Ki kell jutnom valahogy ebből a szorításból, csak még azt nem tudom hogyan.

          Akármennyire is próbálkozom vele, a bilincs nem enged. Mást kéne kitalálnom, mielőtt még az összes csontomat eltöri. Aztán egy általam előre nem látott okból kifolyólag abbamarad a szorítás. Levegőért kapkodok, ahogy ő is percekkel korábban, és közben a pálcámért nyúlok, de rálép a kezemre.
          - Mondtam, Fawcett, te nem vagy sötét varázsló. Ilyennek kellett volna lennie annak az átoknak, amit rám mondtál, nem olyan kis gyengének, mint a tiéd. De most már biztos lehetsz benne, hogy nem hagyod el élve ezt az erdőt. Milyen kár, hogy senki sem tud róla, hogy itt vagy. Így majd a vadak széthordják a maradványaid, én pedig élhetek nyugalomban.
          - Nem, tévedsz. Tudják, hogy itt vagyok.
          Leon. Leon tudja, hogy itt vagyok, de… Nem, ő nem egy ilyen befejezésről tud, nem hiszem, hogy feltűnne neki is pár napig, ha nem jelentkeznék. Gyorsan összeszámolom az eltört csontjaim számát. Nem tudom, de igazából nem is a számuk érdekel, hanem hogy melyikek. Az egyik karom még ép, és az egyik lábam is. Remek, menekülni már nem fogok tudni, de harcolni még igen. Figyelem a fölém magasodó férfit. Diadalittas mosolya bizonyítja, hogy ő már halottnak lát, és csupán az tartja vissza a végső döféstől, hogy láthat szenvedni. De nem adom meg neki ezt az örömöt.
          - Ugyan, mégis ki tudja, hogy itt vagy? Az informátorod, akinek gyakorlatilag én mondtam meg, hogy hol találhatsz meg? Ne aggódj, már ő sem tudja, hogy tényleg eljöttél-e vagy nem.
          Nem volt az informátorom, csak valaki, akitől egy kis segítséget kaptam. Maradjunk annyiban, hogy letudta a kölcsönt. Megemeli a lábát és arcon rúg, amitől elterülök, de legalább a karomról leszáll. Csak egy pillanat kellene, csak egy mozdulat, ami kimozdíthat ebből a pontból, de addig, amíg itt kesergek, addig ez biztos nem fog bekövetkezni. Felemelem a fejem, hogy kicsit körbenézzek. Kell lennie valami megoldásnak. Bárminek, akárminek.
          - Ne is gondolkodj semmin, felesleges.
          Visszateszem a fejem a földre, ezáltal a pálcájának a végével nézek szembe. Tizenöt perc. Nem érhet véget tizenöt perc után ezzel. Megmarkolom a pálcámat, és egy Stuport küldök felé, aminek következtében az ő átka pont elmegy a fejem mellett. Elrepül tőlem, így bőven van időm felkelni és kitalálni, hogy mi legyen. Bevallom meglepett, hogy eltaláltam, de talán annyira nyeregben érezte magát, hogy nem is számított rá, esetleg visszatámadok. És én most annyira biztos voltam benne, hogy eltaláltam, meg se fordult a fejemben, hogy mégsem. Nyúlok a pálcájáért, de akkor felugrik a földről, és ezúttal is telibe talál az imperius.
          - Játszunk megint. Nem unom még ezt a játékot. Térdre!
          Minden akaratom ellenére, letérdelek, már amennyire tudok a sérült végtagjaim miatt. Másodszorra nehezebb lesz kitörnöm belőle, de úgy tűnik, tanult az első esetből, mert amint földet érek meg is szünteti a hatását.
          - Így sokkal élvezhetőbb lesz a folytatás. Crucio!
          Minden izmom megrándul és vonaglani kezdek a földön. Régen volt már, mikor az Akadémián megtanultuk, hogyan kell védekezni ez ellen. Az nem is volt ilyen erős, ha jól emlékszem. Meg akarok halni! Hiába küzdök ellene, nem megy. Nem tudom megtörni a varázslatot. Vagy mégis? Felsóhajtok, és megpróbálok felállni, de remegő lábam még annál is gyengébb, mint a törött.
          - Remélem, meg sem fordul a fejedben, hogy te is megpróbáld. Ha az Opprimóhoz nem voltál elég erős, akkor ennek esélytelen a sikeres végrehajtása.
          Be kell ismernem, hogy igaza van, de már nem sokáig. Ráteszi a lábát a hátamra, és visszanyom a földre. Szinte hallom a gondolatait. „A kutyáknak a földön a helyük.” Hányszor hallottam én már ezt? És mindannyiszor felálltam, ahogy elkezdem feltolni magam. Ha eddig sikerült felállnom, akkor most is sikerülni fog. Az hiszem, ez a meglepetések párbaja inkább és a kitartásé, mert meglephetem. Hátrál néhány lépést, ami nekem pont kapóra jön. Lendítem a pálcámat és sorozatban három Stuport küldök felé, majd néhány Osruptumot. Biztos vagyok benne, hogy erre nem számít, és ha a korábbi átkokkal van elfoglalva, akkor sikerül legalább az egyik lábát eltörnöm. És tényleg sikerül, de nem csak egyet, hanem mind a kettőt. Ettől vérszemet kapok. Közelebb bicegek hozzá.
          - Na és most ki is van nyerő szituációban?
          Elmormolok egy Capitulatust mielőtt még rám akarná szegezni a pálcáját, majd újra az Opprimót. Ezúttal érzem az átok erejét. Érzem, hogy mennyivel másabb most, hogy már nem csak egy egyszerű bosszút akarok a bátyámért, hanem minden sérelmem kicsit levezetni rajta. Azonban még azelőtt megszüntetem, mielőtt meghalna.
          - Még mindig azt hiszed, hogy nem vagyok elég erős ehhez az igéhez?
          A szeme láttára eltöröm a pálcáját. Nem adok neki még egy esélyt, hogy esetleg megszerzi, elmenekül vagy megátkoz. A pálca két felét a két ellentétes irányba hajítom, majd még ép kezemmel a mellkasomhoz kapok. A Cruciatus sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem, mint gondoltam.
          - Még mindig nem vagy elég erős hozzá.
          Vigyorogni kezd, de letörlöm a képéről azt a vigyort. Egy utolsó ostorcsapás, egy utolsó csonttörés és egy utolsó Opprimo. Percekig tartom fenn az átkot, mire megszüntetem. Közelebb megyek hozzá, hogy megnézzem életben van-e. Nem nehéz megállapítanom, hogy már nem lélegzik, felesleges is megnéznem a pulzusát. A marhasült a grillrácson nincs úgy kiterülve, mint Leander itt a lábam előtt. Belerúgok még egyet, majd eltávolodok tőle, de szédülni kezdek. Valahogy a háború alatt nem ilyenek voltak a harcok. Igaz, ott nem egyedül voltam, és volt, aki fedezze a hátam.
          Néhány lépés után már nem tartanak meg remegő lábaim, már nem tudom arra kényszeríteni magam, hogy éber legyek. Hogy minden porcikámmal a körülöttem zajló eseményekre, zajokra fókuszáljak. Lábaim összerogynak, ezáltal elterülök a földön. Nem tudom, hogy órák vagy percek telnek-e így el, csak azt, hogy nem maradhatok itt. El kell mennem, mielőtt az aurorok ideérnének, biztos tudnak már a párbajunkról. Az első helyre hoppanálok, ami eszembe jut. És persze, miért is lenne más, mint Leon Lutece háza.

          Másnap álmosan és fájdalomtól kicsit kótyagosan botorkálok a már napok óta látogatott házban. A sérüléseim majdnem teljesen helyrejöttek, és biztos vagyok benne, hogy nem maguktól. Meg kéne találnom Leont, de szinte esélytelen. Zongoraszót nem hallok, ami a segítségemre lenne, ezért a szalon felé indulok, ahol végül meg is találom.
          - Jó reggelt, Leon!
          Valahogy nem az a vidám hang ugrik ki a torkomon, mint eddig, de szerintem érteni fogja, hogy miért. Talán sokkal jobban, mint én magam.
          - Jó reggelt, Willow Fawcett! – kimérten köszön, fel sem néz a lapból, amit olvas.
          - Köszönöm, hogy elláttad a sérüléseimet. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg, mindazok után, ami tegnap reggel történt.
          Megértem a kimért hangsúlyt. Ellenkező esetben lehet, hogy én is így tennék. Furcsa, hogy akármi is történik, valahogy mindig itt kötök ki. Nem, talán ez nem is annyira furcsa, csak a múlt és a jövő játszik velünk érdekes tréfát. Mondjuk, azért lenne egy ötletem, hogy mit fog mondani, mivel tudnám meghálálni neki.
          - Nem akarlak feltartani, szóval, én megyek is.
          - Egy szóra még, ha megállna. - Feláll, félreteszi az újságot, és mélyet sóhajt. - Szörnyű állapotban találtam önre a kapum előtt. Nem kérdezem meg, hogy mi történt, így is többet tudok a viselt dolgairól, mint kellene, de azt szeretném tudni, miért engem keresett fel?
          Megtorpanok, mert a legkevésbé sem számítottam arra kérdésre, amit kaptam. Sok minden másra igen, de erre nem, és bevallom, még én magam sem tudom a választ rá teljes bizonyossággal.
          - Mielőtt hoppanáltam arra gondoltam, hogy arra a helyre menjek, ahol biztonságban lehetek, és ahol, ha nem is szeretnek, de legalább elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Annak, aki vagyok. Ez a ház, és a te arcod ugrott be egy pillanatra, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy itt megjelenjek.
          Még akkor is, ha tudom, hogy Leon nem teljesen fogadja el azokat a dolgokat, amiket tettem. Zavartan lenéz a földre, aztán föl.
          - Nem váltunk el túl szépen, ezért igencsak meglepett a felbukkanása. Természetesen nem hagytam odakint, hiszen megsérült, így elláttam, amit szükséges volt, de nem szeretném, ha azt hinné, egyetértek azzal, ahogy szerezte őket.
          - Hidd el, hogy engem legalább annyira meglepett az a kép, mint most téged. És tudom, hogy nem az elválásunk miatt történt mindez, hanem valami más miatt, ami talán mélyebben lakozik bennem… a kapcsolatunkban. Nincsenek illúzióim arról, hogy most miket gondolhatsz rólam, és ez is az oka annak, hogy minél előbb szeretnék távozni. Ma nem tudnék szembenézni velük.
          - Mr. Fawcett, sokat gondolkoztam azóta azokon, amiket elmondott, és meg kell mondjam, leültem beszélni az unokahúgommal is, ezek alapján alkottam végül véleményt - elfordul az ablak felé.
          - És ez a vélemény most a jó vagy a rossz irányba változott rólam? Esetleg nem is változott?
          Lényegében engem meglep, hogy egyáltalán változhatott. Nem találkoztunk olyan régen, de mind a kettőnk hozzáállása a másikhoz, a múlthoz való ragaszkodás, és a csökönyösségem, amivel olyan intenzíven próbálom bizonygatni, hogy megváltoztam, miközben talán semmit sem ér, és talán nem is változtam és neki van igaza. Lehet, hogy csak saját magamnak ártok vele.
          - Ha nem haragszol, és még sokáig tart ez a beszélgetés, akkor leülnék.
          - Üljön csak, persze - jegyzi meg szórakozottan. - Számomra egyértelmű volt, hogy amit művel, önbíráskodás, és valahol reméltem, hogy ez észhez téríti. Naiv vagyok, tudom, de abban a tudatban ültem le vele beszélni, hogy meggyőzőm őt a bűnösségéről... De a hite megingatott.
          - Köszönöm – ülök le egy közeli fotelba.
          Kicsit elcsodálkozok közben. Ennyire régen azért nem ismerem Minervát, és tudom, hogy Leon tényleg képes mindent megtenni azért, hogy megvédje tőlem őt, de azt még nem tapasztaltam, hogy ez fordítva süljön el. Mármint, hogy az ő véleménye változzon, akár egy hangyányit is.
          - Leon, nem szeretném, ha az miatt gondolkodnál rólam másként, amilyennek Minerva megismert. Szeretném, ha a véleményed megváltozása rólam, a saját érdemem lenne.
          - A hite ingatott meg, nem az, amit mondott - fordul felém. - Megbízom az ítéletében... és valahol el kell ismernem, hogy hordozom még a régmúlt sérelmeit magammal annyira, hogy esetleg ne adjam meg az esélyét valaminek, ami kibontakozhatna köztünk. Lehettünk volna barátok is, de nem úgy alakult... Vele úgy alakult, és ő hisz önben. Ez elgondolkoztatott. Talán a forradalom nem vérben születik-e? Ha nem lenne a képességem, nem tudnék arról, hol volt az elmúlt nap.
          Képesség. Még mindig így emlegeti. Nem ez új, régebben másként emlegette, vagy éppen sehogy, de most nem is ez a lényeg. Igazán hálás lehetek érte, ha nem fogadnak majd aurorok a ház előtt, vagy a saját házam előtt.
          - Köszönöm. És tudom, hogy sokkal tartozom, és ahogy tegnap is megmondtam, nem várom el, hogy magadban tartsd. Nyugodtan jelentsd, ha akarod, de ha mégsem, akkor tudnod kell, az adósod vagyok. És csak azért nem mondom, hogy bármit kérhetsz cserébe, mert félek, olyat kérnél, amit nem tudnék teljesíteni.
          - Igen, könnyű lenne olyat kérnem, ami számomra fontos lenne, az ön számára pedig... De jelenleg nincs rá okom. Maradjunk akkor ennyiben. Csak remélhetem, hogy lesz valami, ami megállítja. - Megigazítja a nyakkendőjét.  - Időnként mindannyiunknak szüksége van egy pofonra.
          Felállok. Azt hiszem ennek a beszélgetésnek itt lesz majd vége.
          - Igen, mindenkinek, ezt ne felejtsd el. Igaz, én kaptam már többet is, felálltam, és úgy tűnik, hogy lassan meg is lesz a jutalmam érte, még akkor is, ha nem örülsz neki. Hogy a tegnapi tettemért és annak következményeiért mikor kapom meg és kitől a pofont? Nem tudom. De ahogy eddig sem maradt megtorlatlan egy cselekedetem sem, úgy biztos vagyok benne, hogy ez sem fog. Leon, én tényleg köszönök mindent. A bált is, a tanácsokat, mindent.
          - Majd meglátjuk, minek örülök, és önnek lesz-e lehetősége örülni... - jelentőségteljesen nyújtja felém a kezét. - Ettől még figyelni fogom... de jobbulást és mielőbbi maradéktalan gyógyulást kívánok önnek. Találkozunk a Roxfortban.
          Én is nyújtom felé a kezemet és megrázom. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ez a nap is eljön. Talán valamit mégis változott a kapcsolatunk. Talán az eltelt időnek, talán a bálnak köszönhető. Bár, annyit azért még sem. Mondjuk miért is vagyok meglepődve rajta, hogy majd figyelni fog? Én is ezt tenném a helyében, de erről persze nem kell tudnia.
          - Igen, nem is olyan sokára.
          A Roxfort, ahol minden elkezdődött, és ahol úgy néz ki a kettőnk kapcsolata végződni fog. Nem szó szerint, de biztos vagyok benne, hogy közvetetten szerepet fog játszani benne. Elengedem a kezét, elindulok kifelé, de még visszafordulok a szökőkút mellől és biccentek neki egyet. A tegnap elmúlt, a ma, ma van, a jövő pedig kiszámíthatatlan. Nincs olyan, hogy valaki meg tudja mondani, mégis. Leon sem.

          Eközben a csata helyszínét aurorok szállják meg. Bármi érdekli őket, amit találhatnak, de csak egy félbetört pálca maradványait találják meg. Leander eltűnt onnan, ahogy annak is az emléke, hogy valóban egy csata zajlott ott. Talán a nyomolvasók sejthetnek valamit, de azt akkor sem tudják megállapítani, hogy kik voltak a résztvevők.