Nyomtalanul

[Nyomtalanul]

Nyomtalanul
London belvárosa
1998. szeptember 16.

[Hú, a kurva anyád...]

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!

-    Hú, a kurva anyád...   - suttogtam.
Ez fájt, baszd meg.
Visszarántottam a fejemet, és ugyanezzel a lendülettel egy baszottnagyot behúztam a gyereknek, aki a nagy erőtől pár lépést hátrált, hogy el ne essen. Mielőtt feleszmélt volna, megragadtam a kabátjánál fogva, és nekivágtam a falnak, aminek előbb majdnem nekiment.
-    Fél karral is lenyomlak, te drogos kis féreg.   - mondtam dühösen, de az ütéstől bizsergő szám utána aljas mosolyra húzódott.
A srác szemében hamar félelem költözött, ami elégedettséggel töltött el egyből, és tudtam, a kört én nyertem. Persze, ki más nyerte volna? A hirtelen felszított dühe, amitől megtáltosodott tovaveszett, amint visszaütöttem.
-    Megmondtam, jövő hét kedd.   - sziszegtem, miközben a lehető legközelebb másztam az arcába. A srác zavart tekintete ide-oda járt, pár másodpercig vártam, hogy reagálhasson, de aztán megunva elengedtem és löktem rajta egyet, mire az fogta magát és hátranézés nélkül elfutott.
-    És köszönni ki fog?    - nevettem fel, és kitártam karomat. Még egy kicsit kuncogtam a kis nyomorékon, majd rágyújtottam.

A falnak dőltem és fújtam egyet. Nem egy leányálom ez a drogdíler-dolog. Hamar ki kell találnom valamit, mert nem tetszik ez az életstílus. Őszintén szólva, Dean szavaival élve: ez a legalja. De mivel az összes pénzemet lenyúlta a drágalátos Minisztérium, hogy "kártalanítson" utánam, valamiből meg kellett vennem a zsemlét. De attól még, hogy jó pénzt hoz, elég sok hátulütője van a melónak. Például, hogy az ilyen kis függő pokolfajzatok egy nap alatt betermelik a háromheti anyagot, és jön a következőért. Mint például most. Azt csodálom, hogy talpra tudott állni, nem hogy még behúzni egyet nekem... Na persze nem az egészségéért aggódok, hanem egyszerűen kifogytam a főzetből, amit eladtam neki, egy muglinak meg hiába magyarázom, hogy miért nem tudom elkészíteni azt a főzetet neki, aminek a hozzávalóját csak havonta tudom beszerezni, bizonyos mennyiségben... Hülye muglik. Jobban viszik az anyagot, mint a mágusok, hiszen olyan élményt és ízvilágot nyújtok nekik, amiket álmukban sem képzeltek el, és hozzájuk képest a kokain lehetne az ovis kiscsoport uzsonnája is.
Pálcával persze egy pillanat alatt elintéztem volna, de nem szeretem előttük használni a jokert. Körülményesebb memóriákat törölgetni, és takarítgatni a fejekben, mint egyszerűen kihagyni a mágiát a dolgokból. Az órámra pillantottam, és azon gondolkoztam, hogy Dean éppen kivel kefélhet, meg hogy be kéne dobnom egy sört és hazamenni. Utáltam egyedül inni, épp ezért gondolkoztam Deanen. Vele jó volt inni, bírta a strapát, és minél többet ivott annál vadabb volt az ágyban. Hiányzik Dean, azt hiszem.

Megindulok, és a rövid, sikátorszerű utcákban kanyarogva elmélkedek. Hoppanálhattam volna, de mivel nem mesze lakom, és az idő is furcsamód kellemes az őszi időjárást figyelembe véve, úgy döntöttem, gyalogolok. Ha nem lenne húgyszag, még élvezném is a sétát.

Brandon Gray

°°°

A város nyögdécselt a rázúduló bűztől és mocsoktól. Jajveszékelését messze sodorta a szél, túl az égig érő panelházak dzsungelén. A siratóének ezúttal is a hazaigyekvő mugli autók motorzaja volt, melyhez aláfestésként hozzátartozott a vörös és sárga színben villódzó reflektorok fénye, mely meg-megcsillant a hömpölygő szmogon; s hogy orrunk sem szenvedjen hiányt kellő ingerben, mindehhez mérhetetlen kipufogógáz társult.
Véres a város torka – gondoltam magamban, miközben átléptem egy hajléktalan – érmékben szűkölködő – kalapja felett. Ritkán jártam a város ezen részén, és nem volt nehéz kitalálni, hogy miért. London alvilági negyede nem különösképp csábította a magamfajta, öltönyös népséget, s ez most sem volt másképp. Egyedül a munkám miatt voltam hajlandó bemocskolni fényesre pucolt bőrcipőmet. Márpedig ezúttal térdig gázoltam a folyékony ürülékben…
Találgatásokkal és titkolózásokkal teli hónapokon voltam túl, melyek erősen megviselték az amúgy patent idegrendszeremet. Hullámvasúthoz fogható érzelmi kalandtúrám telis-tele volt meglepetésekkel, örömmel, s bánattal. Öt különböző országot jártam be bűnözők után kutatva, és közel harminc férget jutattam rácsok mögé. A nyár elrepült, a pénztárcám megtelt, azonban én mégsem lehettem elégedett. Egy fontos név ugyanis még hiányzott a listámról…
Rámán varrott bőrcipőm talpa kopogva szelte a madárürüléktől szennyes betont. A szakadt farmert és surranót viselő punkok, tenyerüket dörzsölgetve nézték, ahogy öltönyt viselve áthaladok a territóriumukon, ám megközelíteni már egy sem mert. Elég volt egy sötét pillantás, kalapom karimája alól, s tudták: én nem az vagyok, akivel érdemes packázni. Fekete kesztyűbe bújtatott kezeim, vászon öltönykabátom zsebeiben nyugodtak, közel a retteget ciprusfához. Az elmúlt hónapok, a háború, a kudarcok, és Lott után, őszintén kívántam, hogy okot adjanak a használatára.
De nem… Ismét elfelejtettem, miért is jöttem. Ez most sokkal fontosabb – gondoltam magamban, és enyhítettem a szorításon, mellyel csontos ujjaim a markolatra feszültek. Elég lett volna egy apró hiba, egy árulkodó nyom arról, hogy itt jártam, és búcsút mondhattam volna a jelvényemnek. Tudtam jól, hogy tilosban járok; és azt is tudtam, hogy mindaz, amit tettem, s amit még tenni készültem, legalább annyira borzalmasak, mint a Halálfalók által elkövetett rémségek. Azonban nekem, ellentétben a maszkok mögé rejtőző, csuklyás férgekkel, nyomós okom volt rá, hogy megtegyem mindazt a szörnyűséget. Joggal követeltem az üldözöttem vérét…
- Fél karral is lenyomlak, te drogos kis féreg – ütötte meg a fülemet egy mondat.
Megtorpantam, és tovább hallgatóztam. Tudtam jól, hogy merre kell keresnem őket, ám nem sejtettem volna, hogy ilyen könnyen a nyomukra bukkanok. Az áruló Halálfalónál csak egy rosszabb van: az, amelyik megússza. A férfi, akit találtam, egy volt közülük.
Az utca túloldaláról figyeltem az eseményeket. A sikátorban két férfi vitatkozott, s beszédük alapján egyik sem tűnt, hogy akár a The Arts Club, akár a White’s tagja volna. Végül a közjátéknak vége szakadt, és a félkarú elengedte a másik férfit. A győztes hím nevetésétől zengett a sikátor.
Pár másodpercig még néztem a legyőzött szerfüggő szégyenmenetét, ahogy nyúlcipőt felvéve hazafelé, vagy talán segítségért iszkolt, majd megigazítva nyakkendőmet, leléptem a járdáról és átvágtam az úttesten. A félkarú rabló díler cigarettafüstöt eregetve indult az ellenkező irányba, én pedig kissé lemaradva követtem őt a sikátorok rengetegében.
Az egész fogócska nem tartott tovább két percnél. Ezúttal nem törekedtem rá, hogy észrevétlen maradjak. Kicsit sem tartottam veszélyesnek a férfit. Túl korán, túl tiszta úton szabadult, s csupán fél keze volt. Hozzá hasonlókat fogyasztottam reggelire…
- Brandon Everald Gray – szólítottam meg őt, amint tíz méteres távolságba kerültünk egymáshoz.
Még emlékeztem arra a nyakigláb hollóhátas fiúra a Roxfortból. Elképzelni is nehéz volt, hogy a bukott Halálfaló, aki előttem állt, azonos azzal a gyermekkel. De számomra már nem létezett az a fiú. Ahogy ott ültem a tárgyalásán, hallgatva a sületlenségeket, melyeket összehordtak, csak hogy kikaparják őt a saját mocskából, hirtelen rádöbbentem, hogy nincs igazság a Földön. Ha dalba kellene foglalnom, mennyire is utálom a világot, azt hiszem az örökkévalóságig játszanék. Mert ki mondja azt, hogy csak mert levágta a karját, már is bűnbocsánatot érdemel, sőt mi több, hőssé válik? A róka is lerágja a saját lábát, csak hogy mentse az irháját. Az én szememben Brandon Gray ugyanaz az alávaló féreg volt, mint tetovált korában.
- Azt hiszem itt az idő, hogy elbeszélgessünk egy kicsit…

[Maxwell Isidro Shafiq.]

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!

                Shafiq               

Miközben rovom az utcákat, lassan mozgatom a műkezemet. Kicsit a könyökömet hajlítgatom, de csak, hogy érezzem a súlyát. Lassan egy hónapja "élvezem" a műkéz velejáróit, ami voltaképp az, hogy borzasztóan nehéz hozzászokni a súlyához, és csak nagy erőfeszítésbe kerül, hogy mozgassam is ujjaimat és csuklómat. Pontosan ezért, szabadidőm hobbijaként élem meg a kézfejem mozgatását, ami szörnyen unalmasnak hangzik, és valójában az is. Egy hete elmélkedem azon, hogy más irányból közelítsem meg a kéz pótlását. Mindenképpen kell egy protézis, és bár a mostani verzió eddig a leglátványosabb eredményt produkálta, nehéz a koordináció, lassú a folyamat, amit még le kéne nyelnem, hiszen "erre gondolhattál volna, te marha, amikor lenyisszantottad a kezedet", de a legnagyobb probléma abból adódik, hogy ahhoz, hogy ezt az állapotot továbbfejlesszem, magasabb mágiához kell folyamodnom. És bár tehetséges, nagy tudású mágus vagyok, az én erőm sem végtelen.
Sabrina pár napja üzent. A napokban tér haza, onnan, ahol most van, amiről fogalmam sincs. A tárgyalás után eltűnt, és még megköszönni sem tudtam neki azt, amit értem tett. Mióta Franciaországba szöktem, és megszakítottam vele a kapcsolatot az érdekében, nem is beszéltünk. Az ostromnál összeakadt egy pillanatra a tekintetünk, de elvesztettük egymást, a tárgyalásról pedig eltűnt. Aggódom érte, úgyhogy kap majd egy jó nagy fejmosást, amiért baszott válaszolni az üzeneteimre, amit elméjébe küldtem egy ideig, aztán persze meguntam a választalanságot, és nem kerestem többé. Remélem, mire hazaérek, ő is otthon lesz, sok megbeszélnivalónk van. Ez a reményfolt derít jókedvre ezen a héten - mert amúgy kurvára semmi más nincs, ami miatt mosolyognom kéne.
A cigarettát leejtem a földre, és a következő lépésemmel rátiprok.
Gondolataimból egy férfihang ránt ki, de olyan erővel, hogy egyből kihúzom a portézisbe rejtett tokból pálcámat.
És egyből a hang irányába fordulok, készenlétben, hogy megnézzem, most melyik nyomorult próbál reménytelenül halálra rémiszteni.

A babapofis, dühös tekintetű férfit hamar beazonosítom.
-    Maxwell Isidro Shafiq.   - játszom el kimért stílusát, amivel imént megszólított. -    Minek köszönhetem megkeresésedet?
Nem kell aggódni, egy pillanatra sem lankad figyelmem az aurorral szemben. Bizony, pontosan tudom, hogy ki ez ficsúr. "Az önjelölt hős, aki megtisztaítja eme gyarló világot mocskától!" - óh, minő eufemizmus a tökéletesen átlagos aurorra. Az aurorokra mindig úgy tekintettem, mint egy nem tévútra tévedt halálfalóról. Sok hasonlóság van az aurorok és az egykori halálfalók között, habár ha ezt egy aurornak kifejtenéd, nem biztos, hogy nem röhögne pofán, vagy hányna karóra dühében. Shafiq ott volt a tárgyalásomon, az arcáról most is ugyanolyan gyűlölet és megbúvó düh sugárzik, mint akkor. Ha rajta múlt volna, ott helyben felkoncol a két kezével.
Erősen kétlem, hogy csupán azért vett célba ma este, hogy dühét kifejtse rajtam, hiszen erre bőven volt két hónapja, szóval akar valamit, s mivel zsarolni nem igazán tud már semmivel, szívességet fog kérni. Jaj Maxwell, milyen kibaszott nehéz lehet ez neked!

Brandon Gray

°°°

A hangom kimérten, ugyanakkor vészjóslóan csengett az üres sikátorban. Szemeim szikrákat szórtak kalapom karimája alól, és ha képes lettem volna a pillantásommal ölni – akár a baziliszkusz – a félkarú férfi már rég halott lett volna. Ő azonban továbbra is lélegzett. Minden egyes oxigénmolekulát, melyet tüdejébe szippantott, sajnáltam tőle.
- Maxwell Isidro Shafiq. Minek köszönhetem megkeresésedet?
A félkarú bohóc gúnyolódott rajtam. Bátor, ugyanakkor mérhetetlenül ostoba dolog volt ez tőle. Hiába ismerte az arcomat és a nevemet, ha képtelen volt őket a tetteimhez kötni. Pedig ha tisztában lett volna vele hány társát küldtem hűvösre, vagy épp a túlvilágra, talán erőltetett volna némi tiszteletet a hangjába. A túlélés első szabálya: ismerd az ellenséged!
- Nos, nem nosztalgiázás céljából jöttem – vetettem oda a férfinak, miközben jó alaposan szemügyre vettem őt. Tekintetem megakadt a bal karján, pontosabban ott, ahol a karjának lenni kellett volna. Hús, csontok és ízületek helyett azonban fém és plasztik bújt meg a kabát ujja alatt. Silány utánzata volt csupán az emberi kéznek. Gray még a seggét sem tudta volna kitörölni vele.
- Mondd csak, élvezed a szabadságot, Gray? – Végighordoztam tekintetemet a sikátor penészfoltos falain, a gombákkal és mohával borított aknafedőkön, a konténereken, melyekből csak úgy ömlött ki a szemét, majd ismét a férfira néztem. Arcomon ugyanolyan undor ült. – Látom, végül csak megtaláltad a helyed.
Szinte éreztem, ahogy a drága öltönyöm apró szálai magukba szívták azt a dohos, benzingőzös párát, amit a város izzadt magából. Ezért is Gray volt a hibás, és gyűlöltem őt érte. Ha nem lett volna oly magasztos a cél, biztosan nem mocskoltam volna be a kezeimet. Azonban a Sors adott még egy esélyt, hogy megtaláljam a bátyám gyilkosát, és minő véletlen, pont úgy alakult, hogy az egyetlen, akitől segítséget várhattam, egy általam éveken át üldözött, koszos Halálfaló volt. Az élet furcsa tréfát űzött velem.
Persze kétség sem fért hozzá, az utóbbi időben erősen rászolgáltam a negatív karmára – még ha nem is hittem efféle baromságokban -, elég volt csak Lottra gondolnom. Nem egészen illett a rólam alkotott profilba az a görbe éjszaka, éppen ezért igyekeztem a lehető legmélyebbre elnyomni magamban, több-kevesebb sikerrel. Sajnos egy számomra teljesen ismeretlen érzés megakadályozott benne, hogy végleg kitöröljem emlékezetemből Louise Lottot.
Ezúttal azonban sikerült eltemetnem magamban az érzéseimet. Csupán mérhetetlen undor, és harag kavargott bennem, ahogy megközelítettem a félkarú férfit.
- Csak azt sajnálom, hogy a csodálóid a meghallgatásról, gondolok itt arra a féleszű kölyökre, nem láthatják a mostani valódat. Brandon Gray, a drogdíler. Micsoda karrier!
Gúnyolódtam ugyan, de arcomon nyoma sem volt mosolynak. Brandon tudta, hogy jogilag semmim sincs ellene, így aztán törvényes úton nem árthattam volna neki. Na de ki mondta, hogy érdekelt volna a törvény? A bosszú még a magamfajta szabálymániásokat is kifordította a valós énjükből. Egyelőre azonban jobbnak láttam óvatosnak maradni.
- Ugye tudod, hogy ezek a főzetek még a mi világunkban is illegálisak. Már önmagában az alapanyagok birtoklásáért is lecsukathatnálak, de így, hogy még árulod is, főleg hogy mugliknak… Úgy hallottam, hogy a dementorok távozásával a rabok kissé… Hogy is fogalmazzak? Felélénkültek. Hogyan is védenéd meg magad fél kézzel a zuhanyzóban?

[Igen, pont téged kerestelek Soho leprás bugyraiban]

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!

               Shafiq              

Elgondolkoztam az esélyeimen, és úgy gondolom, nem vagyok túl nagy fölényben. Isten lássa, én bizony át tudok lépni az egóm felett, hogy felmérjem a helyzetet. Jó mágus vagyok. Nagyon jó. Jóval átlag feletti. De jelenleg egy használható karom van, ami némiképp hátráltat. És most nem egy drogos szánalommal kell szembenéznem, hanem egy aurorral, akiket bár nem szívlelek és nem is tisztelek, de tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezek a mágusok nem hiába lettek aurorok, sokuk kiválóak, tehetségesek, de annál többen önteltek, fúj. Ugyanannyira el vannak szállva maguktól, mint az olyan férgek, mint én, amikor ajnározni kell magamat. Locs-pocs, tocsognak önön fényezésük nyálas tengerében. Ez lehet Shafiq gyengéje is. Aztán ki tudja… talán végre méltó ellenfélre találok benne.

Tekintete elidőzik műkaromon, amit nem tudok megállni szemforgatás nélkül. Jaj, de kurvaunalmas már ez.
-   Igen, pont téged kerestelek Soho leprás bugyraiban    – mesélek, mintha gyermeknek olvasnék fel. -,    s lám, megtaláltalak!    – mosolygok szinte bohóc mosollyal.
Hagyom előtörni magamból az ördögöt, és olyan borzasztóan élvezem, mint már régen. Olyan rég élcelődhettem bárkin, aki ilyen gyönyörű emberi reakcióval magára veszi, miközben a dühben fortyog nagyra dagadt feje. Leszarom, ha magam alatt vágom a fát, Shafiq nem talál rajtam fogást.
Amikor Redwayt említi, arcomról szép lassan eltűnik a mosoly, és gonosz arckifejezés kúszik helyére.
-   Az a féleszű kölyök    – mondom nyugodt hanggal. –    megkockáztatom, hogy nagyobb ember nálad. Sőt, a másik karomat tenném rá.   – tér vissza egy apró gúnyos mosoly a szám szélére.
Komolyan bennem akar szégyent kelteni? Bennem? Kösz Shafiq, majd pont a te nagy szembesítésed miatt fogok magamba fordulni, és bőgni a párnámba.
Ha már itt tartunk, mit szólna vajon Redway, ha hallotta volna, hogy megvédem őt szóban? Biztos pislogott volna a nagy szemeivel, majd megpróbálta volna véka alá rejteni meglepettségét és a felvett felnőttes arcával átlendülne a dolgon, mintsem megköszönné később. Kíváncsi vagyok, mi lehet vele, nem hallottam róla, ami persze nem különleges, de azért érdekelne, például, hogy vajon megfektette-e már Izabelt. Vajon mit szólna, ha megkeresném, és elhívnám sörözni? Sorvadt lelkem kacag; már csak azért a pofáért érdemes lenne megpróbálni.

Amikor Shafiq a hülye kis monológja végére ér, egy hirtelen mozdulattal felrántom a pálcámat, egészen a nyakáig, és szorosan ott tartom. Ezzel egyidejűleg megszólalok.
-    Pont úgy, ahogy veled is elbánok, ha tovább rabolod az időmet.    – a mondat eleji mosoly a mondat végére lefagy, és fenyegető, komoly hangnemre váltok. –     Nem érdekel az ostoba zsarolásod, meg a farokméregetésed. Nyögd ki, miért jöttél, vagy takarodj.

Brandon Gray

°°°

Eleresztettem fülem mellett a szavait. Arcom ugyan rezzenéstelen maradt Gray gyermeki riposztjától, de a bohócokat megszégyenítő, bárgyú mosolyától a hideg futkosott a hátamon, a gyomromban pedig vészjósló bukfenceket vetett a futtában bekapott uzsonnám. Undorodtam a férfitól, és gyűlöltem a világot, amiért ilyen helyzetbe kényszerített engem, hogy szívességet kelljen kérnem ettől az alaktól.
Vettem egy nagy levegőt és tovább ütöttem a vasat.
- Csak azt sajnálom, hogy a csodálóid a meghallgatásról, gondolok itt arra a féleszű kölyökre, nem láthatják a mostani valódat. Brandon Gray, a drogdíler. Micsoda karrier!
- Az a féleszű kölyök megkockáztatom, hogy nagyobb ember nálad. Sőt, a másik karomat tenném rá.
- Hogy kevernéd az agybomlasztó főzeteidet kar nélkül, Gray? A kis mugli kuncsaftok nagyon csalódottak lennének, ha hirtelen kifogynál a készletből.
Kezdtem unni a bájcsevejt, amit azzal a lecsúszott bűnözővel folytattam. Úgy döntöttem, hogy ideje hozzálátni ahhoz, amiért eredetileg jöttem. Szépen felépített kis tervem volt a kívánt információ kicsalására. Úgy döntöttem, hogy egyelőre maradok a zsarolásnál, és továbbviszem a megkezdett történetet.
- Ugye tudod, hogy ezek a főzetek még a mi világunkban is illegálisak. Már önmagában az alapanyagok birtoklásáért is lecsukathatnálak, de így, hogy még árulod is, főleg hogy mugliknak… Úgy hallottam, hogy a dementorok távozásával a rabok kissé… Hogy is fogalmazzak? Felélénkültek. Hogyan is védenéd meg magad fél kézzel a zuhanyzóban?
Pillantásom a protézisbe rejtett pálcára esett, de addigra már késő volt. Gray ép kezével villámgyorsan rántotta elő egyetlen fegyverét, melyet egyből a torkomnak szegezet. Egész ügyes volt. A hatás azonban elmaradt…
- Pont úgy, ahogy veled is elbánok, ha tovább rabolod az időmet. Nem érdekel az ostoba zsarolásod, meg a farokméregetésed. Nyögd ki, miért jöttél, vagy takarodj.
Szemeim környéke ráncokba futott, arcomon pedig megjelentek az apró gödröcskék, ahogy számat mosolyra húztam aznap először. Szinte sóvárogtam érte, hogy kimondja rám a nyelve hegyén lévő átkot. Az igazgatóság nem vette volna jó néven, ha éjnek közepén csak úgy besétálok Sohoba és meggyilkolok egy volt Halálfalót, azt azonban egy szabály sem tiltotta, hogy megvédjem magam egy ilyen kis tetűvel szemben.
- Kérlek, adj rá okot! – Nevettem a képébe oly lenéző, gúnyos módon, amennyire csak kitelt tőlem. Ez a kaland egészen más volt, mint a többi, hivatalos megbízatásom. Itt minden úgy volt, ahogy én akartam, nem voltak szabályok, nem volt semmiféle előírás arról, hogyan és mit mondhatok. Én pedig élveztem a hirtelen jött szabadságot, és kivillantottam a fogam fehérjét.
Pár másodpercig még feszült csend uralkodott kettőnk között, aztán Gray nyilván belátta, hogy semmi értelme megátkozni egy hozzám hasonló, magas beosztású minisztériumi hivatalnokot, mert továbbra sem tett semmit, mire én lustán eltoltam a torkomra irányuló, pálcás kezét.
- Remek! Most, hogy figyelsz, végre tárgyalhatunk.
Nem hátráltam tőle, mint holmi gyáva kvibli, aki varázspálcát látván menten eliszkol, sőt még közelebb toltam hozzá simára borotvált képemet. A kalapom alatt sárgán csillogtak a szemeim, ahogy az utca végi lámpa fénye rávetült.
- Információkra van szükségem. Te pedig beszélni fogsz, hiszen tudod jól, hogy nem éri meg packázni velem. Szépen elmondasz mindent, és cserébe még kapsz is tőlem valamit, aminek úgy vélem hasznát fogod venni.

[Nocsak!]

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!

                Shafiq               

Arca mosolyra húzódik. Jól ismerem ezt a mosolyt, és ez a látvány borzasztó jókedvvel tölt el. Annyira gyűlöl, hogy komolyan megfordul a fejemben, hogy ízesen felnevessek, és barátságosan, szánalommal telve megveregessem a hátát. Imádom, amikor az ostoba emberek olyan mérhetetlen gyűlöletet táplálnak, hogy egyszerűen felemészti őket. Nevet, és kéri, hogy adjak rá okot. Ugyan, ha okot akarnék adni, már a második mondatánál leátkozom a fejét a nyakáról, és nem futom le a tiszteletköröket. Elég szép próbaidőn vagyok az államban, eszem ágában sincs egy ilyen kis mitugrász ficsúr kedvéért leültetni magamat. Ennyit nem ér Shafiq. Viszont a jóság hadi frontján álló aurornak nem nézne ki jól egy gyilkosság a kartonjában. Hiszen hivatalosan én nem vagyok se halálfaló, se bűnöző. Na jó, esetleg bűnöző, de épp megbánt tette javításáért küzdő és dolgozó exbűnöző. Akárhonnan is nézzük, derűssé tesz Shafiq.

Néhány másodpercig farkasszemet nézünk, majd miután nem reagál pálcarántásomra, úgy érzem, hogy megértette mondanivalómat, ezért leeresztem pálcámat, de nem teszem el. Shafiq az arcomba mászik, pont ugyanúgy, ahogy én szoktam mások arcába mászni. Egy röpke pillanatig megfordul a fejemben, hogy megpuszilom, csak úgy, hogy felrobbanjon a dühtől és undortól, és őszinte leszek, nehezen állom meg a mozdulatot. Csak egy halvány mosoly bújik meg ajkaim szegletében.
Most jön a megalázkodás része, ezt már szeretem! Pitizz Shafiq, pitizz!
Nyugodt arcom, ebben a pillanatban hirtelen grimasz vág.
-    Nocsak!    – kiáltok fel játszott izgalommal teli arccal. –    Még ajándékot is kapok?
Mosollyal hagyom ülepedni egy pár pillanatra a szavakat, aztán mielőtt puszta kezével akarna megfojtani, komolyra fordítom a szót.
-   Bizonyára kibaszott nehéz lehet ez neked.    – szívom meg alsó ajkamat, mintha sajnálnám őt. –    Egy ilyen féregtől segítséget kérni, mint én. Egy olyan aljas rohadéktól, akinek legszívesebben saját fogaiddal rágnád le a kezét.    – beszédem alatt lassan járkálni kezdek körülötte. –    De tudod   – emelem meg eddig alattomos hangomat. –    én nagyon szívesen segítek, mert megváltoztam! A fenséges jó útjára tértem, és természetes bármikor rendelkezésére állok a törvény emberének!
Megállok.
-    Csak sajnos hála főnökeidnek, kicsit le vagyok égve.    – játszom túl gazdag arcmimikával. –    A mai világ olyan drága… a kenyér ára is egyre jobban megy fel. Szóval a zsebedbe kell nyúlnod kicsit.
Abban sem voltam biztos, hogy tudok neki segíteni, de természetesen hasznot akarok így is, úgy is. Talán nem tudja, de természetesen nem csak pénzügyekben gondolkozom.
-    Nem szabok határt a kreativitásodnak, kínálhatsz bármit.    – mondhatni megengedem, hogy puncsorogjon nekem.
Aztán hidegvér Shafiq, egy rossz mozdulat, és átkozok. Légy okos, hiszen szükséged van rám.

Brandon Gray

°°°

Flegmán félresöpörtem pálcás kezét, majd gúnyos mosoly kíséretében beletöröltem kezemet a nadrágomba. A mozdulat persze felesleges volt, anélkül is pontosan jól tudta, hogy undorodom tőle, és még az érintésétől is valósággal irtózom.
Ő válaszképp maga mellé engedte épen maradt karját, és végre úgy tűnt, hogy figyel rám. Összeszedtem minden lelkierőmet, és a hányingert leküzdve, beletoltam arcszesztől illatozó képemet az aurájába.
- Információkra van szükségem. Te pedig beszélni fogsz, hiszen tudod jól, hogy nem éri meg packázni velem – suttogtam vészjóslón. - Szépen elmondasz mindent, és cserébe még kapsz is tőlem valamit, aminek úgy vélem hasznát fogod venni.
- Bizonyára kibaszott nehéz lehet ez neked. – duruzsolta. – Egy ilyen féregtől segítséget kérni, mint én. Egy olyan aljas rohadéktól, akinek legszívesebben saját fogaiddal rágnád le a kezét.
Elléptem tőle, és végre ismét mertem levegőt venni. Addig valahogy nem akaródzott a körülötte terjengő, fertőzött oxigénmolekulákat magamba szívni. Mosolyt erőltettem az arcomra, és színpadiasan széttártam a karjaimat.
- A szükség a törvényt bont…
- De tudod, én nagyon szívesen segítek, mert megváltoztam – folytatta. - A fenséges jó útjára tértem, és természetes bármikor rendelkezésére állok a törvény emberének!
- Igen, arról semmi kétségem – vetettem oda, továbbra is őrizve arcomon a mosolyt. Sajnos az én színészi képességeim korántsem voltak olyan jók, mint amilyenekkel Gray operált, és a mimikám sem volt éppenséggel tökéletesnek nevezhető. Mintha sebészileg kiműtötték volna bőröm alól az arcizmokat. Éppen ezért volt oly nagy művészet mosolyra húznom az ajkaimat, és valósággal fájdalmasnak éreztem a műveletet.
- Csak sajnos hála főnökeidnek, kicsit le vagyok égve. A mai világ olyan drága… a kenyér ára is egyre jobban megy fel. Szóval a zsebedbe kell nyúlnod kicsit. Nem szabok határt a kreativitásodnak, kínálhatsz bármit.
Felhorkantam. Nem voltak túl magasak az elvárásaim Grayjel szemben, de ő még azokat is alulról súrolta. Csalódtam benne…
- Azt hiszed, hogy néhány galleonnal akarom kiszúrni a szemed, Gray? Tudod, valóban szívesen végignézném, ahogy éhen döglesz, mert még kenyérre sem futja neked, de ellentétben veled, én tényleg a jó oldalon állok. A becsületesség oldalán. És, mint becsületes ember, megfizetem a tartozásaimat.
Valahol a távolban egy nő sikított, mintegy aláfestő zenét szolgáltatva mondandómnak. A fülem botját sem mozdítottam. Bizonyára mindennaposak voltak Sohoban az efféle dolgok. Nekem pedig fontosabb küldetésem volt. Nem segíthettem a nőn.
- Roppant kellemetlen lehet fél kézzel élni – váltottam csevegő hangszínre. – Még a legegyszerűbb dolgok is igen bonyolulttá válhatnak, úgy mint a fogmosás, az evés, vagy a maszturbálás. Bár, úgy tudom Miss Dean megoldja neked az utóbbit…
Ismét egy fájdalmas mosoly következett, én pedig felkészültem az esetleges támadásra. Talán túl messzire mentem el ezúttal, mégis tudatni akartam vele, hogy mindent tudok róla, és a hozzá közel állókról. Egy pillanatra magamba néztem és elgondolkoztam, hogy vajon a szent cél érdekében képes lennék-e bántani egy ártatlan lányt, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy bűnözőkkel kefélt. Megrémített a válasz, amit odabent találtam. Gray markomban volt, és ha úgy tartotta volna kedvem, csak összeszorítom az öklömet, és porrá zúzom őt. De egyelőre még szükségem volt rá, és a tudására.
- Olyan dolgot ajánlok neked, amit pénzen nem tudsz megvenni. Vagy legalább is csak ahhoz hasonló, silány, hasznavehetetlen szart – böktem állammal a kézcsonkján ülő protézis felé. – Mit szólnál egy új kézhez, Gray? Nem kérek cserébe mást, csak emlékeket…

[Azt hiszed, hogy néhány galleonnal akarom kiszúrni a szemed, Gray? Tudod, valóban szívesen végignézném, ahogy éhen döglesz, mert még kenyérre sem futja neked, de ellentétben veled, én tényleg a jó oldalon állok. A becsületesség oldalán.]

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!

               Shafiq              

-   Azt hiszed, hogy néhány galleonnal akarom kiszúrni a szemed, Gray? Tudod, valóban szívesen végignézném, ahogy éhen döglesz, mert még kenyérre sem futja neked, de ellentétben veled, én tényleg a jó oldalon állok. A becsületesség oldalán.   – szemhéjaim megereszkednek, unalmat és kétséget vegyítő apró prüszkölés szalad ki a számon.
-    És, mint becsületes ember, megfizetem a tartozásaimat.
Korántsem vagyok biztos benne, hogy Shafiq olyan tisztalelkű, becsületes jóember, mint ahogyan itt előadja magát. Mint ahogy én sem lettem egy szarrágó gyilkosból egy csapásra a megtestesült emberség. Shafiq egyáltalán nem ostoba, bármennyire is irritál az ostobának tűnő pofája, és szerintem ő is pontosan tisztában van ezekkel. Ez az egész megkeresés, Soho mocsokban úszó gyomrában, oly’ sötéten és regénybeillően – elég öncélúságtól bűzlik.
A távolban egy nő sikít fel, de látszólag Shafiqot nem igazán érdekli.
-    Na mi van Shafiq, nem szaladsz egy ártatlan szűz megmentésére?   – mosolyodom el halványan. Főleg azon a gondolaton, hogy szűznek neveztem azt a valószínűleg prostit, aki épp most ver agyon a stricije.
-    Roppant kellemetlen lehet fél kézzel élni.
Arcomról egyből lefagy a mosoly, meg sem próbálom fenntartani. Szemeimben hamar fellángol a düh. Hozzászoktam már a félkezűséghez, gyakran kapom a megjegyzéseket, de ezeket hamar a szószólójának a pofájába fojtom – megszoktam, ritkán dühít fel. De Shafiq annyira tenyérbe mászóan undorító, hogy már az első mondatával felkúrja az agyamat, nem is beszélve arról, amikor megemlíti Deant. Pálcámon megfeszül a szorításom, és az elborult agyam ködén az egyetlen picike pislákoló fénypontja – a józan eszem utolsó darabkája – állít meg abban, hogy azzal az egy kezemmel fojtsam meg ezt a faszkalapot.
–   Mit szólnál egy új kézhez, Gray?    – habár azt hinném, hogy szemem felcsillan, helyette gyanakvón nézem arcát, hátha kiolvasok belőle valamit. Hazudik?
-    Nem kérek cserébe mást, csak emlékeket…
Fejemben megszólal a vészharang, így egyből rákapcsolódok a limbikus rendszeremre, hogyha kell, megvédjem magamat okklumenciával. Nem hinném, hogy Shafiq tudja, hogy legilimentor és okklumentor vagyok, ezt sose kötöttem senki orrára, de jobb az elővigyázatosság.
Koncentrálnom kell, hogy elmémet védőburokkal vegyem körbe, de egyelőre erős a pajzs.
-   Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely az információim megtárgyalására…    - vetem fel. –    De mivel egyikünk sem bízik meg a másikban annyira, hogy hoppanáljunk... engedelmeddel...   – felemelem a pálcám, lassan, nehogy az auror befosson, és átkokat kezdjen dobálni – Disaudio. – mondom, majd egy rejtőző bűbájt is alkalmazok, nehogy furcsa legyen a mugliknak, hogy némán társalgunk.
-     Először szeretnék valamiféle biztosítékot vagy ’előleget’, hogy nem hazudsz. Utána cinege módjára csicsergek.    
Egyelőre fogalmam sincs, miről kell neki az információ, lehetséges, hogy nem is tudok szolgálni vele, de hát ez már az ő problémája.

Brandon Gray

°°°

Remek volt a témabevezetés, jó volt a körítés, az apró érzelmi játékok is működtek, folyamatos bizonytalanságban tartva velük a pácienst. Gondolatban megveregettem a vállamat. Szép munka Shafiq! Még varázslat sem kellett ahhoz, hogy Gray fejébe lássak. Elég volt mohón megcsillanó szemeibe pillantanom, és onnantól kétség sem fért hozzá, hogy a pontyot játszó exhalálfaló végre ráharapott a csalétekre, melyet tökéletes pillanatban lógattam be a jéghideg, zavaros vizű tóba.
- Mit szólnál egy új kézhez, Gray? Nem kérek cserébe mást, csak emlékeket…
Úgy olvastam a férfi arcának minden rezdüléséből, mintha legalább is papírra nyomtatták volna a gondolatait. Remekül értettem hozzá, hogy meglássam az apró jeleket, az összeugró izmokat, a piciny ráncokat, a bizonytalanság legcsekélyebb jeleit. De ugyan miért is bízott volna bennem, amikor minden sejtemből áradt az utálat irányába?
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely az információim megtárgyalására - válaszolta végül, majd nagy megkönnyebbülésemre folytatta. - De mivel egyikünk sem bízik meg a másikban annyira, hogy hoppanáljunk... Engedelmeddel...
Alig láthatóan biccentettem, zöld utat adva ezzel a varázshasználatra. Gray felemelte egyetlen, épen maradt kezét, és intett a szőlőpálcával. Látszólag nem történt semmi, mégis érezni lehetett, hogy körülöttünk fodrozódni, vibrálni kezd a levegő.
- Először szeretnék valamiféle biztosítékot vagy ’előleget’, hogy nem hazudsz. Utána cinege módjára csicsergek.
Zsibbasztó érzés volt újból és újból mosolyra váltani. De mégis mit tehet az ember, ha a partnere oly sablonos és kiszámítható válaszokat ad, hogy azok tökéletesen illeszkednek az általa előre megírt forgatókönyv teljes szövegkönyvébe? Még a hozzám hasonló, karót nyelt, szürke öltönyösök is érezhetnek elégedettséget és örömöt. Mert én igenis örültem Gray válaszának.
- Emlékeztetnélek rá, hogy nem vagy alkupozícióban – jegyeztem meg szárazon, de aztán gyorsan folytattam. – Mindazonáltal, mint ahogy azt már korábban is közöltem, én továbbra is a jó és a becsületesség oldalán állok. Ha valamit megígérek, akkor azt be is tartom.
A hangom nyugodtan csengett, érzelmeknek nyoma sem volt benne.
- Nem tudom, miféle előlegre gondolsz. Talán kezdetnek adjam vissza két ujjadat? Tudod jól, hogy ez nem így működik… Természetesen az, amit adni készülök, nincs itt nálam, azonban… - emeltem fel a hangomat, megelőzve Gray bárminemű közbevágását – van valami más.
Felemeltem pálcátlan, kesztyűs kezemet, majd szép lassan öltönyöm mágikusan kitágított, belső zsebébe süllyesztettem. Ujjaim pár röpke másodpercig kutakodtak a keresett dolog után, majd megtalálva azt, ráfonódtak az ismeretlen tárgyra, és húzni kezdték kifelé a selyembéléses rejtekhelyről. Mintha csak kezet fogtam volna valakivel, a markomra egy karnélküli, mágikus kézfej szorult. Lefejtettem a fából és fémből készült, öntudatos ujjakat magamról, majd a magasba emeltem azt, tenyérrel Gray felé fordítva.
- Úgy vélem egy ideig ez is megteszi, amíg sort nem kerítünk a kéz teljes rekonstruálására. Persze már ez is sokkal jobb, mint az a valami, ami most van – böktem állammal a műanyag protézisére. – Ritka holmi, és nem is volt egyszerű beszerezni. Felcsatolva majdnem olyan, mint egy igazi kéz. Persze nem olyan rugalmas, és kényelmesnek sem hinném, de az ujjaid ismét mozognak majd, ami nem hátrány, ha továbbra is bájitalokat akarsz kotyvasztani.
Szavak nélkül is nagyon jól tudhatta mekkora kincs lapul a markomban, de azért a reklám sosem árt. Jómagam először akkor láttam ehhez fogható mágikus tárgyat, amikor elsőnek találkoztam Rémszem Mordonnal. Az egykori tanárom számos testrészét elvesztette az idők folyamán, de sosem volt rest pótolni azokat valamilyen úton-módon. Rajta keresztül jutottam hozzá a kezemben tartott darabhoz is. Legalább is az ő jegyzetei segítettek ráakadni arra a német mesterre, aki az ilyen és az ehhez hasonló művégtagokat készíti. Kétségtelenül remek kis szerkezet volt az „elő ajándékom”, de meg sem közelíthette azt a valamit, amit a munka teljesítéséért kínáltam Graynek. De ne szaladjunk ennyire előre!
- Ha megbocsájtasz... - szabad kezemmel a pálcám után nyúltam, majd megpöccintve azt, pár üres fiolát varázsoltam elő a semmiből, melyek szép lassan felsorakoztak Gray előtt a levegőben.
Arcomon már nyoma sem volt mosolynak. Mikor ismét megszólaltam, hangom szigorú és ellentmondást nem tűrő volt. Nem kértem… parancsoltam!
- Én mondom a neveket, te pedig sorban beletöltöd a nevekkel kapcsolatos emlékeidet a fiolákba. Kezdem! Roman Nott… Cerys Balmoral… Winthrop Hardy… Morgan Dernier…