Bálterem

A bálterem, vagy, helyesebb kifejezéssel élve:
 a Bálterem égig érő méretei a leghitetlenebbeket is meggyőzik arról,
hogy a varázslat köztünk él és munkálkodik. Az óriási helyiség falai odafönt
 a messzeségbe vesznek, csupán a hatalmas csillárok árulkodnak arról, hogy
 valahol véget érnek. A régi, ódon házakra jellemző sötét, műgonddal választott
 sötét táncteret asztalok határolják, melyeken mindenki megtalálja az
 ízlésének megfelelő csemegéket: kóstold meg a százféle cukor, apró édesség
 egyikét, márts gyümölcsöt a különböző színű csokoládét fodrozó szökőkutak
 valamelyikébe, majd csillapítsd szomjad a terem sarkában berendezett bárpultnál.
Rögtön szembetalálhatod magad a zenekarral is, akik somolyogva tájékoztatnak,
 hogy az est folyamán a karaoke alapját is ők szolgáltatják a báli zene mellett
 kiegészítésképp.

          A máglya még javában ég, mikor megbontom a kört és elindulok a házba a bálterem felé. Mindenkit megkérek, hogy jöjjenek utánunk, ezért csatlakozok Leonhoz, aki közelebb állt a bejárati ajtóhoz, majd közösen bevezetjük a vendégeket. A bálteremben már elkészültek a zenészek, az ajtón belépve pedig személyzet szolgálja fel az italokat. Felállok a zenészek dobogójára, hogy láthassam a jelenlévőket. Mikor mindenki megérkezik, belekezdek.
          - Köszönöm mindenkinek, aki megtisztel minket a jelenlétével. Szervező társaimmal reméljük, hogy jól érzik majd magukat. Valami nagyon mélyre szántó gondolatokat kéne most megosztanom önökkel, de inkább eltekintek ettől.
          Mikor megfordult a gondolat a fejemben, hogy kéne egy ilyen összejövetelt tartani arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a közelmúlt borzalmai után mindenki újrakezdhetné az életét, egy éjszakára elfeledhetné a gondokat, és csak a szórakozásnak élhetne. Körvonalazódott ugyan bennem ez a gondolat, de se helyem nem volt hozzá, se ötletem, hogy mégis hogyan kéne eljutatnom a hírt mindenkihez, vagy ha nem is mindenkihez, de sok emberhez. És sorolhatnám még a problémákat és akadályokat napestig.
          Aztán Minervának köszönhetően újra egymásba botlottunk régi barátommal, Leonnal, aki volt olyan kedves és rendelkezésemre bocsátotta a házát. Ezúton is szeretném megköszönni neki. Végül, de nem utolsó sorban pedig a két leányzónak, Emilynek és Sophie-nak, hogy segítettek nekem a részletek kitalálásában és a támogatók felkutatásában. Bevallom maga a szervezés így már gyorsan zajlott, hiszen alig egy héttel az első találkozásunk után, már ki is reppentek a meghívók, és még egy héttel később eljött ez az éjszaka is.
          A meghívón is látható Midsummer’s Night ugyan már elmúlt, bőven, de szeretném ennek fényében megtartani a találkozót. Ma este legyen a szórakozásé a főszerep. Részemről ennyi is a bevezető.
          Figyelmesen hallgatom még a többiek beszédét, majd Emilyhez lépek a kezemet tartom felé, hogy a táncparkett közepére vezessem. A zenekar belekezd a dalba , mi pedig ellejtjük a táncot, amihez akár szép lassan csatlakozni is lehet.

[Utálom ezt a ruhát.]

Lehet napsütésben, vagy esőben ázva,
A sátánt felkérem még egy utolsó táncra,
én egy egyszerű ember, egy földi halandó,
és minden amit akarok egy sátántangó.

___Meghívás___

Kopogtak.
Ha bármiféle zaj lett volna a lakásban, biztosan nem hallom meg a majdnem néma kopogást, de síri csönd uralkodott. Az ágyamon feküdtem, jobbomon a gyógyfőzetek egyik szakkönyve, balomon a transzformálásról szóló jegyzetek. A halk zajra egyből felkaptam a fejemet a könyvek közül. Furcsállva néztem magam mögé a nyitott hálószoba ajtó felé. Nem tudtam, ki lehet az, Dante még Thaiföldön van, Sabrinát pedig már hetekkel ezelőtt láttam csak. Valószínűleg most tántorodott haza.
Tenyereimet mellkasom mellé teszem, és könyékből fellököm magam az ágyról, majd lepattanok róla. Megigazítottam a ruhámat, beletúrtam a hajamba, és egy gyors pillantást vetettem a tükörre, és kimentem az előszobába, hogy ajtót nyissak.
Amikor az ajtót kinyitottam szemöldökeim magasba szöktek, és már köszönteni akartam őt, de nem hagyott szóhoz jutni. Levegővétel nélkül darálni kezdte a mondanivalóját.
Emily Myra Dean.

___Megérkezés___

Egy pukkanás.
Megperdültem, és szédületemben megráztam a fejemet. Látásom szép lassan kitisztult, és egyből körbenéztem, hol is bukkantam fel. Az utca végén álltam, majdnem pontosan ott, ahova terveztem az érkezést. Rántottam egyet a zakómon, csokornyakkendőt megigazítottam. Megmozgattam kicsit a csonkomat, ami most már nem csonk volt. Először használtam a műkezet, amit nemrég szereztem be, bűvöltem meg kicsit. Tökéletesen passzolt a csonk végéhez, viszont kinézetében már aligha. A az alkar alsó része, és a kézfej maga bronzos árnyalatú, de mindenképp fémes hatású. Ez nem volt kéz, de legalább kéz formája volt. Egyelőre ennyivel tudtam előrukkolni. Heteken át próbálkoztam mágikus kezet bűvölni, de ehhez sajnos még én is kevés vagyok. Eltart még egy darabig, de ma mindenképp meg akartam lepni Deant. Miután meglátogatott, és előadta azt a csöpögős monológját, mondhattam volna nemet? Ha mázlim van, még egy jó kettyintés is lehet belőle, a régi szép idők emlékére. Amint tömör válasszal igent mondtam és elküldtem őt, egyből rákapcsoltam a projektre, amin már nyár eleje óta dolgozom, de attól még, hogy jobban akartam, nem lettem okosabb. Szóval elő kellett állnom egy otrombább megoldással, ami ezt a kéz formájú hányadékszínű alkatrészt szülte. Egész nap rajtam volt, de még mindig furcsa volt. Épp, hogy csak kezdtem hozzá szokni, hogy nincs ott a kezem, most hirtelen volt ott valami, amit beüthettem az asztal sarkába. És fájt a csuklóm. Tudom, hogy nem fájhatott, azt is tudom, hogy ezt hívják fantomfájdalomnak, a hiányzó végtag helyén érzett fájdalomnak. Éreztem eddig is, de most, hogy van ott valami, még abszurdabb volt az érzés. Viszont a még érdekesebb és furcsább, hogy eddig az "egész alkarom fájt az ujjaimig". Most pedig csak a csuklóm, és kevésbé intenzívebben, mint eddig.
Megmozgattam karomat, és lejjebb húztam az ingujjamat a zakó alatt. Lassú, de határozott léptekkel a birtok felé vettem az irányt. Csak a hatalmas lángokat és emberek nyüzsgését kellett követnem.

___A bál___

Azt hittem jót fog tenni a bál. Újraszocializálódás, és nem a lecsúszott drogosok hajkurászása az esti program. De ahogy állok a táncterem szélén, és nézem a nyitótáncot elfog egy kellemetlen érzés. Túl sok az olyan ember a teremben, aki fél évvel ezelőtt még saját kezűleg fojtott volna meg. Nem mintha félnék bármilyen patkánytól, de ha nem találnak jó kedvemben, a végén nagy balhé kerekedhet a dolgokból, akkor pedig nem fogom vissza magamat.
Meglátom Deant, és egyből elkergetek minden gondolatot, és ellököm magam a faltól. Ügyesen slisszolok el a tömeg emberei között, és hangtalanul jelenek meg Dean háta mögött. Utam során van időm végigmérni csodálatos alakját, és megengedek egy gondolatot, miszerint utálom ezt a ruhát rajta, mert nem látszanak a lábai.
-   Utálom ezt a ruhát.   - súgom a fülébe, miközben kezeimmel megérintem kezeit hátulról. -    Elrejtik a gyönyörű lábaidat.    - mosolyodom el, és határozott mozdulattal előtte termek.
Jó közel állok meg, szinte testközelben érezhetem.
-   Jó estét, Ms Dean! - mondom színpadiasan.
Mosolyom hamiskás.
-    Szabad egy táncra?

Minerva

Kellett nekünk, Tilleknek ez a bál. Főleg Apának, a mindenféle nehéz időkben, amik most járnak, de azért nekünk többieknek is, az egész családra kihat az egész országot átfogó feszült légkör, ami szerencsére elkezdett azért enyhülni. Persze nem mindenkinél egyformán.
Ezért is jó nézni, ahogy Anya és Apa is a táncparkettre lépnek, ahogy a vendégsereg apránként odagyűlik. Nem a fáradt aurort látni ott, akinek a munkája még koránt sem ért véget csak azzal, hogy a Nagyúr és a háborúja elbuktak, nem az aggódó feleséget, akin nyomot hagy azért a tudat, hogy férje nap mint nap a munkájába menet a jelenleg legnagyobb veszélyforrásba is meg, bármennyire biztatóan próbál is mutatkozni gyermekei kedvéért. Ezek ellenére is csak egy újabb párt látni, akik élvezik az alkalmat és a zenét, és csak egyszerűen táncolnak rá. Persze fogadni merek, hogy a keringő forgásaival Apa stratégiai szempontból is felmérte a helyszínt egyúttal. Nem is ő lenne másképp.

Egy ideig nézzük őket, aztán én is fölkérem Maxet egy bátorító mosoly mellett, főként hogy segítsek neki beilleszkedni a báli környezetbe. Ő alig ismer innen valakit, kicsit ijesztő is lehet, úgyhogy segítek egy kicsit oldódni neki. A zeneszám viszont véget ér közben, véget ér a tánc is. Némi levegővételnyi szünet erejéig, de ahhoz elég, hogy cserélődjön a tánctér népe.
"Nem megyek messzire." Ígérem Maxnek, ahogy elindulok a terem szélének egy adott pontja felé, de belül is maradok a látóterén. Mindjárt úgyis nem fogja zavarni, hogy nem mellette állok őrt, mert elkezd agyalni, de láttam egy ismerős arcot fényképezni a bálozókat a terem széléről, és úgy gondoltam, odamegyek pár szóra.

-Szabad egy táncra, Miss Balmoral?- Kérem fel a Griffendéles lányt. Max minden bizonnyal udvarlásnak fogja tekinteni, egy ideje már foglalkoztatja a barátnőm-téma, úgymint miért nincs, és legyen már, de nem elsősorban innen származik az alapötletem. Nem azt mondom, hogy nem egy szép lány, mert meg kell hagyni, valóban az. Viszont az elmúlt tanévben kialakult köztünk egy amolyan hallgatólagos szövetség. Egyikőnknek sem volt teljesen zavartalannak mondhetó az a tanév, de alkalomadtán fedeztük egymást, ha családtagi eredetű incidens volt kilátásban. Nekem ugye ott volt Apa, a magas rangú auror, egy Halálfalók uralta rendszerben, a Balmoral nevet meg lehetett rendesen hallani otthon, és nem a Roxfortba járó Minerva kapcsán. Gondoltam, most, hogy a közvetlen fenyegetettség elmúlt, szívesen váltanék pár szót a szótlan szövetségessel, hogy nem kell mindkettőnknek azzal is számolnia, hogy minden falnak hosztilis füle van.

Dominic

Few of my favourite things

Suit up

Valahogy tökéletesen bepasszolok két felállított asztal közé, mintha az idehelyezők sejtették volna, hogy állni fog az estén itt egy lány, kezében kamera, fejében kimondatlan remények arra, hogy ne csak a mellette felsorakozó édességekkel kerüljön beszéd közelbe. Sajnos ez utóbbi egyelőre hiú ábránd, mert bár megörökítettem az emberek nagy részét, amikor szóba elegyedhetnék valakivel két mondaton túl, észreveszek a terem túlsó végén valami izgalmasat, és már repülök is. Már persze amennyire repülni lehet ilyen kecses, elegáns hölgyek és fess úriemberek között. Viselet alapján én inkább a második tábort erősítem, habár ez az én döntésem volt, azért biztos felteszi magának a társaság, akik mellett most is épp elhaladok, hogy vajon miféle őrült vett rá arra, hogy komoly akarjak lenni a szép helyett…?
A lencse túloldalán észreveszem Arnold Till-t a feleségével, némi keresgélés árán felfedezem Dominicot is, a húgával. Mosolyogva készítek róluk néhány képet, szívmelengető a kis páros, és habár elcsípek egy kutató pillantást az idősebbik Tilltől, arra is csak egy hunyorgással válaszolok – tisztában vagyok vele, mit jelentett neki a nevem az elmúlt időszakban, és ez sajnos nem a szó pozitív értelmében vehető. Érdekes így belegondolni, hogy pont köztünk alakult ki az a hallgatólagos szövetség, ami olykor megakadályozott abban, hogy nagyképű iskolatársaimat hosszú, panorámát nyújtó kirándulásokra küldjem az ablakon keresztül. Sosem hittem abban, hogy a házaink színei előre elrendelést jelentenének, és így vagyok a nevekkel, vérrel is. Persze, alaposan a hátam mögé kellett néznem minden lépésnél, de megnyugtató volt tudni, hogy a színjáték keringőjében egy olyan ember áll mellettem, mint Dominic Till.

A zene elcsendesedik, ők is eltűnnek a kavargó embertömegben, és épp arra jutnék, hogy kimegyek bűnözni egy kicsit, mikor az eddig csak gondolatban emlegetett ismerős tűnik fel mellettem, táncra invitálva, erre pedig semmiképp nem mondanék nemet.
- Ezer örömmel, Mr. Till. – mosolygok, és a mellettem állomásozó barátnőm kezébe nyomom a gépet erre az időre – Kevés dolog tenne olyan boldoggá, mint az ajánlata. Ha esetleg megkérdezné, mi tett ilyen lelkessé: az imént láttam táncolni, és a legkisebb panaszra sem lehet oka a partnerének.
Natalie pislog ugyan egy sort, gondolom, olyan apróságok járnak a fejében, mint a magasságunk különbsége – lehettem volna előrelátóbb, de ez legyen a legkevesebb. Míg a parkettre érünk, érzékelem magunkon az emberek tekintetét, ami fakadhat egyszerű kíváncsiságból, rosszallásból, valamint, és ez tölt el a halvány eufóriával, amiből aztán a mosolyom születik már az első lépésnél, olyan lelkesen csillogó szemekből, mint amilyeneket Dominic kishúga is ránk szegez. Látom rajta az elragadtatottságot, ami az édesapjukon ugyan már zárkózott érdeklődésként jelenik meg, de aztán inkább a családjuk korban hozzám a legközelebb álló tagjának vállára csúsztatom a kezem, és a mellettünk ütemet vétő párral ellentétben egyből fel is tudjuk venni a ritmust.
- Igazán édes a testvére. – szólalok meg a mosoly mögött – És jó látni, hogy ezúttal az apjának sem kell a háta mögé néznie, ennek köszönhetően önnek sem. Azért megnyugtatom, ha bárki ilyen szándékkal közeledne ön felé, most is itt vagyok, hogy észrevegyem, és az eszközt a kezébe adva figyelmeztessem, hogy igen kellemetlen következményei lehetnek a dolognak.
Dominic persze ezúttal is kifogástalanul fess, és habár az elmúlt évben bőven volt alkalmam megtapasztalni, hogy a jóvágású arc mögött a természet nem épp fukarul adagolt észt is elrejtett, ilyenkor azért nagyon örülök, hogy ritkán piruló alkat vagyok. Az utóbbi hónapok jól megtanítottak hazudni, ahogy mindenki mást is, aki titkokat őrzött az árgus szemek kereszttüzében, azért a jelenet egy olyan ember szemszögéből, mint a sóhajtozó Natalie, nyilván nagyon drámainak és csillogónak tűnhet.
- Hmm, egy új oldaláról ismerem meg, Mr. Till, - jegyzem meg az egyik fordulásnál - de meg kell mondjam, eddig csak kellemes meglepetések értek ön mellett… mint annál az első beszélgetésnél is, amikor bebizonyította, hogy lehet, hogy a hírünk megelőz, de az nem mi magunk vagyunk.  Mit gondol, kellemesebb a benyomása rólam, ahhoz képest?

Minerva

De úgy tűnik, előre megválaszolod eleve nekem még a mondaton belül, mindenesetre köszönöm.
-Az ifjú hölgy érdeme is volt ugyanannyira.- Bár az ifjú hölgyhöz ez most nem tud így eljutni, az említést ő is megérdemli.
-De úgy vélem, újfent nem csak az én érdemem lesz, hogy a parkettnek nem kell szégyenkeznie- teszem hozzá, ahogy az említett felületre lépünk, és elindulunk a zene mentén.

-Igazi kis tünemény- helyeslek a megállapításra. Az igazi kis tünemény eközben úgy vigyorog a parketten túlról, hogy szinte látom a szemeiben, ahogy pörög már mögöttük az agya. Egy Snickers, hogy otthon be se fog állni a keze a héten.
-És valami mégis azt súgja, hogy már fejből tudja a terem stratégiai adottságait és gyengepontjait. De valóban pozitív, hogy ma ez inkább beidegződés mintsem szükséglet.
A személyem védelmét illető megerősítésre egy cinkos mosollyal felelek.
-Köszönöm a figyelmességét, Miss Balmoral. Mily szerencse hát, hogy ez nem egy körtánc, így alkalmam adódik viszonozni is e védelmet. Mondhatni, bevehetetlen párost alkotunk.
És így alakult, hogy egy tánc keretein belül prezentáltuk az elmúlt tanévünket.

-Mindenképp, egyben bővebb is így, hogy önre is figyelhetek, nem arra kell, hogy ki az, akinek az adott helyzetben kéne illetve nem kéne a gyengélkedőn kötnie ki. És valóban, egyértelműen jobb így békeidőben is megismerni. Apropó, önnek hogy telik a békeidő?- érdeklődöm, ahogy az ütemmel fordulunk.
Szép lány, kár is lenne tagadni, és a korábbi bókomra ráigazolva, a tánctéren se kell szégyenkeznie neki se. Persze ezek mögött lapul olyan ész és ravaszság is, ami akár egy Mardekároshoz is tartozhatna, mint azt volt is alkalmam megtapasztalni, és örülök, hogy nem ezeknek a fogadói végéről.

Dominic

Mindig szerettem táncolni, azt hiszem, ez azok közé a nevelésbe beleerőszakolt szokások közé tartozott, amiben lehettem őszinte anélkül, hogy tartanom kellett volna teljesen őrült boszorkányok rikácsolásától. Most ez távol van már tőlem, itt, a közelben Dominic Till mozdulatai úgy vezetnek, ahogyan őt magát is jellemezni lehet: udvariasan, és pontosan, az éberség el nem hanyagolható tekintetével mindezek mögött. Nincs most lehetőségem kitekinteni az apjára, de tényleg kíváncsi lennék, látja e a fiában saját magát az ilyen pillanatokban, és büszkeséggel tölti e el, hogy milyen úriemberrel osztozik a Mr. Till megnevezésen…?
- Hiszen tudja, talán a párok lementek a parkettről, de amíg szól a zene, addig tart a tánc… - mosolygok a hasonlaton – Bár ma este nem számítok rosszabbra, mint néhány megjegyzés az öltözékemet illetően, de ez inkább feldobja a hangulatomat, főleg összehasonlítva azokkal a megjegyzésekkel, amelyeket előző évben hallgathattunk.
Vajon csak én kezdem magam egy James Bond film jelenetében érezni? Nem mintha ezzel bármi probléma lenne, elvégre sok hasonlóságot tudok felmutatni az úriemberrel, már ami a fegyvereket és az italt illeti, a nők nem az én asztalom. Kissé félrebillentett fejjel figyelem Dominic reakcióit, és élvezem az osztatlan figyelmét.
- Milyen igaz. Ha valakinek eszébe jutna bármelyikünkre is a kelleténél sötétebben nézni, mostanra elég komoly gyakorlatot szereztünk abban, hogy épp úgy intézzük el, ahogyan táncolunk: precízen és elegánsan. Viszont meg kell kérdeznem, az édesapja mostanában is gyakran szidja az édesanyámat? Ne fogja vissza magát, én is gyakran.
Halkan nevetek a kifejezésen, elvégre az esetemben tökéletes azt mondani, hogy az én anyámat. Nem kicsit szoktak érte furcsán nézni, mikor mondjuk egy kiadós ajtónak sétálás után fennhangon szidom  a saját szülőmet, de ők nem ismerik azt a csodálatos borzalmat, amit egy háztartásban jelent élni egy komplett pszichiátriai osztály megszégyenítő esettel. Dominic mesélhetne erről, már ami a dolog történeti részét illeti, gondolom náluk ennél cifrábbak is elhangzanak, elvégre nem lehet elégszer aláhúzni, hogy a háborúnak nincs vége a békével.

- Ne mondja, hogy nem töltöttünk nagyon meghitt pillanatokat a Gyengélkedőn! – nevetek fel most már az emlék emlegetésére – Soha ne kerüljek be oda rosszabb társaságban, mint önnel. Azért, ahogy mondja, idén lehet, hogy az ismeretségünket azon kívül, és avatatlan szemek vizsgálgatása nélkül is értelmezhetjük, nem kis könnyebbség, valóban.
Épp egy olyan lépéssornál járunk, ahol a párok női feléé az irányítás lehetősége, amit én mosolyogva meg is ragadok – elhaladunk a velünk fésűbe hajló másik sorral, és nem nehéz megmondani rólam, mennyire jól szórakozom azon, hogy ezúttal vezethetek is a vezetettség mellett. Elfoglaljuk az új helyünket, és így egy kicsit közelebb kerültünk a húgához, a következő forgásnál rá is kacsintok.
- A békeidő? Furcsa lenne azt mondanom, hogy nem érzem annak? – nézek a szemébe – A saját személyes ellenségem még a frontvonal mögött bujkál, és ugyan egyelőre nem fenyegeti az állásaimat, azért biztos vagyok benne, hogy nem békés strandolással és fagyi evéssel töltötte a nyarat. Mellesleg én sem, de azért összehasonlíthatatlanul jobb hangulatban, mint tavaly vagy előtte, amikor ezek a tevékenységek is csak erős hátrafelé pillantgatással voltak lehetségesek. Tényleg kíváncsi rá? A családommal és a barátaimmal voltam, leginkább. Madrid, Párizs, hasonlók… na és ön, mivel töltötte az időt a most is lelkesen tapsoló húga társaságán kívül?
Mikor tudom, hogy a tánc egyik legviccesebb eleme, a hátradöntés következik, még időben fordulok úgy, hogy ő kerüljön a női szerepbe, és egy mosollyal jelzem felé, hogy ez csak akkor történik meg, ha ő is úgy gondolja – ha szeretné a kezei közé tudni a kezdeményezést, semmiből sem tart majd nekem meglépni a mozdulatot, de azért nagyon érdekel, milyen lesz a dinamika a párosunk között a konkrét veszély hiányában?

Minerva

-Nem is értem pedig, egész ízléses összeállítás. És ha a hagyományra hivatkoznának, nem sokan vannak itt hagyományos varázslótalárban sem. De ez legyen a legnagyobb bajuk.
Hagyományok. Nem erről ment a háború is? Maradi kiöregedő családok, akik nem tudnak se akarnak a világgal együtt változni, és kapaszkodnak a rég elavult rendszerbe. A világ ugyanúgy változik, mint mindigis tette, megvan a hagyományok helye is benne, de tudni kell rugalmasan bánni velük. Újradefiniálni, ha a régi felett elszállt az idő vasfoga. Hogy csak egy közvetlen példát említsek, Mardekár. A házunk "arcát" pont ilyenek képezték túl sokáig, hogy ez nyomot hagyott a hírnevünkön is a többi ház körében. Apáról senkitől nem hallottam még, hogy Mardekárosnak jellemeznék, pedig ha a módszereit, tevékenységét nézzük, azok gyönyörűen megfelelnek a ház jegyeinek. Pedig tőle eltanulva pont ezek billenthettek engem is a Mardekár felé, ahelyett, hogy a Hugrabugban követtem volna.
Arra az "én is gyakran"ra felvonok egy szemöldököt. Ez még hasznos, akár fontos ismeret is lehet.
-Nos, igen, hallani otthon a Balmoral nevet mérsékelten vidám hangnemekben, és nem az ön kontextusában. Most, hogy mondja, Miss Balmoral, lehet, hogy e problémát tudnánk valamelyest orvosolni, ha összedolgozunk.

-Nem is mondom. Bár legközelebb meghitt pillanatokat szivesen töltenék nem a gyengélkedőn. Pedig kényelmesek lennének azok az ágyak az odakerülést indokló bordatörések nélkül. De valóban, ha már oda kell valamiért kerülni, soha jobb társaságot- nevetek én is az emléken. Így utólag már könnyű, ha nem épp lyukat akartak nemrég robbantani az oldalamba egy petárda varázslat-megfelelőjével.
-Koránt sem- váltom komolyabbra a szót -bár jobb szó híján ez a neve, ha téves is. De ez a közvélemény is legalább, ami valljuk be, az általános légkörön egész jelentőset javít. Mi meg addig a háttérben vívjuk meg a fontos csatákat. De mint ön is tanusítja, Miss Balmoral, van hatása a béke maszkjának is.
Szerencsére én megúsztam személyes ellenség nélkül, bár a jelenség nem ismeretlen, Apának annál több van, amin persze az egész család is osztozik így.
-Hasonlómód, én is a család és a barátok körében, bár csak itt, hazánkban. Egy-egy hét a nagyszülőknél, valamint egy hónapot töltöttem Edevane barátomék társaságában.
Mire felismerem, melyik rész következik a táncban, Minerva már úgy rendezte, hogy épp a fordított felállásba lépünk bele. Szóval játszunk. Akkor játsszunk! Egy cinkos mosollyal már előre jelzem, hogy készülök valamire, bár még hagyom a lépést zavartalanul kijönni a helyek elfoglalásával, mielőtt egy plusz fordulatot sűrítek a mutatvány elé. A hátradöntésbe a lány így ugyan nagyobb lendülettel érkezik, de meg tudom biztosan állítani így is, bár a féktáv értelemszerűen több. A Max felől érkező lelkes tapsikolás alapján is sikerült nem elejteni a táncpartnerem.

Dominic

Elnevetem magam, amikor a Balmoral név mérsékelten vidám hangneme kerül szóba közöttünk - ez a név általában sehol nem hangzik el a mérsékelten vidámnál pozitívabban, és már ez is kiadós káromkodásokat sejtet maga mögött, amit egy olyan úriember, mint Till, bármelyik a kettő közül, nem vesz nyilvánosan a szájára. Az én drága őseim gondoskodtak róla, hogy még véletlenül se lehessen őket a normális emberek listáján felfedezni, és ha így nézem, anyám csak ápolta szépen az örökséget. Hallottam már olyan suttogást magam mögött, hogy rajtam vajon mikor ütköznek ki azok a bizonyos gének, de vagy már megőrültem, és még nem vettem észre, vagy ez még sajnos várat magára. Addig mindenképp, amíg forog a tánc.
-És kivel tervezi eltölteni azokat a meghitt pillanatokat, ha nem a csontforrasztó főzetek üvegeivel? Magányosak lesznek a társaságunk nélkül. - persze isten ments, ez csak egy egyszerű kis gúny a részemről - Idén még kreatív büntetőmunkával is honorálhatjuk az efféle figyelmességet, de Mr. Till, gondolt már arra, hogyan fogja megfékezni a barátait? Vagy lehet, hogy épp ezért kapta a jelvényt?
Matthew Fawley-t megfékezni nagyjából akkora teljesítmény lenne, amiért valaki szemrebbenés nélkül követelhetné az örökös helyét a csokibékák kártyáján, egy lovagi kinevezést, vagy lényegében bármit, amit csak szeretne. Mesébe illő tett lenne, és bár távolról jól szórakozom rajta, azért feladatul kapni, hogy az őrültebb ötletei előtt lépjek közbe... ez valami olyasmi lenne, amit nem szívesen tudnék a tennivalóim között. Bőven elég nekem Blood, akit idén remélhetőleg anélkül küldhetek büntetésbe, hogy megint le kelljen üvöltenem, ezzel demonstrálva a hangterjedelmem és az ő pofátlanságát, amikor még utána be is mutat. Persze azért amikor tavaly eltűnt... nem biztos, hogy olyan készségesen beszéltem a vélhető felbukkanási helyeiről. Másféle szövetség volt ez, mint Dominic és köztem, kevésbé emberséges és kölcsönös tiszteleten alapuló, de az életben maradás sok mindenre rávesz minket.
-Nem tagadom, hogy van. Csak így indulhat meg az újjáépülés. Bár hallottam olyan véleményeket is, hogy csak álltatjuk magunkat azt illetően, hogy van kiút a háborúból, de véleményem szerint ez olyan lenne, mint bemászni egy koporsóba, és önként meghalni. Házainktól függetlenül ez egyikünkre sem jellemző, és remélem, sok más emberre sem. - közben haladunk a párok között, ismét látom az idősebb Till gyanakvó tekintetét - Hol élnek a nagyszülei? Már ha nem vagyok túl indiszkrét. Tényleg, sikerült valamennyire... kordában tartania Mr. Fawley-t? Már amennyiben lehet őt ilyen módon is szólítani, ami azért magunk között szólva is vicces.
Figyelhettem volna jobban is arra a bizonyos mosolyra. Ez ül az én arcomon is, bár nem sejtem még, mire készül, benne vagyok a játékban. Csak egy árnyalatnyit fogom erősebben a vállát, ahogy hátradönt a különleges figuránál, érezheti, hogy megbízom benne, mert habár ez látszólag csak egy tánc... az ember mindig tudja, mikor köttetnek valódi szálak a háttérben megbújva, lappangva, hogy később, ha bármelyik oldalt felsértenék, azok az erős hurkok és csomók mind visszaüthetnek. Nem félek, hogy elejtene, nincs mitől tartanom. Ritka jelenség, de Dominic Till valaki, aki mellett az ember biztos benne, hogy a jó úton táncol.
A látványos mutatványunkra a közelebb állók tapsolni kezdenek, és elmosolyodom, már nem számolom, hányadszor. Az üdvözlők közé becsatlakozik a legkisebb Till is, már csak ezért is megérte elkezdenünk. Bár tény, így azért meglepően közel kerültünk egymáshoz.
- Ilyen meghitt pillanatokra gondolt, Mr. Till? - kérdezem ebbe a helyzetbe merevedve, míg új dal nem csendül - Mindenesetre a szövetség megvan közöttünk. Bármi történjék is.

Minerva

-Majd tartunk klubdélutánt a munkanélküli gyógyfőzeteknek. Fizetünk nekik egy kört a Három Seprűben, és megérdeklődjük, hogy telnek a gyengélkedőn a napok a lépcsőn elesett alsósok társaságában ezúttal- ajánlom fel a lehetőséget az elképzelés kapcsán, miszerint idén már a régi kerékvágás szerinti, egyszerű iskolai prezúrokon kívül már nem lesz annyi dolga Madam Pomfreynak. Már nem is próbálom magam beleringatni abba, hogy garantáltan ilyen évünk lesz, de azért inkább vágok neki pozitívan, ha nem is ért minden még véget a nehézségekből, a nyílt polgárháború azért igen, az idei tanév nyílt titka nem az lesz, hogy a tanári karnak nevezett testület inkább egy puccs utáni hatalmi lépés, mint tényleges oktatási próbálkozás, és ez is számítani fog már, a Roxfort falain belül mindenképp.
A kérdés fogós, így kimondva hallva. Mind a hárman a Roxfortba járunk még, tehát valahogy eddig is sikerült annyira, hogy ez az állítás igaz maradt, de sosem gondolkoztam rajta, nem fogalmaztam meg, ez hogy is működhet így, ahogy.
-Erős a gyanúm, hogy így gondolkodtak az illetékesek, amikor a döntést hozták- ismerem el a nem is túl alaptalan felvetés mibenlétét.
-Így belegondolva megmondani nem könnyű, de valahogy eddig is sikerült annyira, hogy egy évfolyamba és egy intézménybe járunk még mindig mindhárman. Igazából érteni kell, mivel érdemes vagy fölösleges próbálkozni, valamint tudni, hogy hasson az ember a lelkiismeretükre. Vagy töltse maga be ezt a szerepet, mint az Fawley esetében pontosabb leírása a helyzetnek- avatom be táncpartnerem az évszázad rejtelmének kulisszatitkaiba.
Érdekes egy jelenség az is, ahogy a hármasunk működik. Hasonló ahhoz, ahogy Minervával is fedezzük egymást, csak egy hétköznapibb, "ártatlan" idillibb téren, csak mint három kamasz. Én őket kordában tartom, hogy ne bukjanak ki vagy ne menjenek túl messzire a tanulmányi és viselkedési nemtörődömségükben, ők meg, belegondolva, igazából engem tartanak maguk közt, egyszerű diák szinten, hogy nem menjek nagyobb, nemes célok ügynökét játszani szükségtelen szinten és téren.
Ez korábbi éveimben igazabb volt, ahhoz képest már benőtt a fejem lágya, hogy tudjam, mennyire érdemes mellőznöm a dicső zöld lovagot a magam érdekében, de továbbra is igaz, hogy legalább lekötik a figyelmemet egyszerűbb földi témákkal, amikor nem szükségszerű, hogy apám mása legyek inkább. Sajnálatos, hogy az utóbbi évben volt többször is szükségszerű, de legalább tudom remélni, hogy ezúttal azért kell csak nyitva tartanom az egyik szemem mindig, hogy megbizonyosodjak, róla, hogy már csak az elővigyázatosság nevében kell ezt tennem.
-Az úgy a gyávák kiútja lenne- jegyzem meg. Szerencsére a leggyakrabban látható fogadtatása az új állapotnak az ünneplés, hogy vége van, győztünk, így talán nem süllyedünk ezen depresszióba nép szintjén. Másik kérdés persze, hogy naiv öröm, ami megfeletkezik további veszélyekről, és lehet vitatni, igazából melyik is jobb állapot valójában.
-Északon és északon, úgymint Anglia és Írország részéről, South Shields és Milford környékén. Némi világot mi is láttunk a nyáron, csak határokon belül.
A kérdést nem találom indiszkrétnek, mint kérdés, felelni meg mindig úgy felelek, hogy gazdálkodom a kiadható igazsággal. Lehet, hogy kissé bőkezűen mértem a bizalmas társaság biztonságában bízva, de ha lennének is kémek hallótávon belül a zene fölött hallgatózva, még mindig nagy területeket fed le ennyi ismeret, főleg a varázslótársadalom eleve is rejtőzködő szokásaival.
-Nem lehetetlen feladat, csak tudni kell, mik a megszokott határok, amiket egyszerűbb csak elengedni, és mik a Fawley-határok, amik már tartandó határok. Megszelídülni nem fog, hát egészségesebb rugalmasan bánni vele.
Ez igazából általános jótanácsnak is egész hasznos, így prefektusok közt, szerencsére nem nagyon sok hasonló vadhajtással találkoztam még, de egy-kettő akad, akire nem a szokásos szabályok szerint lehet hatni, például tőlünk - Matten kívül - a Griffendéles Thornsbeak, egyszer fogta magát, és felgyújtotta mindenki épp beszedett háziját, hogy megússza a hiányát azzal, hogy senkinek egyenlően nincs.
-Inkább ilyet, mint szilánkosra törtet- mosolygok Minervára cinkosan, mielőtt visszahúzom álló helyzetbe.
Egy fejbólintásnyit meghajlok a kis közönségnek, amit sikerült nyernünk a mutatványunkkal. Nagyobb műsort nem csinálok belőle, de ennyi diszkréten elfér.
-Köszönöm a táncot, Miss Balmoral- fordulok még hozzá végül, egy kézcsókkal zárva, mielőtt átadjuk a terepet új táncosoknak az új zenére.

Dominic

       Mosolygok a felvetésen, hogy a gyógyfőzetek munkanélküliek lehetnek egy olyan iskolában, ahol átok ül a SVK poszton, fordultak elő sárkányok, egyéb fenevadak, mint Matthew Fawley és Freya Blood, Sophie Flores prefektusi címet birtokol, és főleg, ahol nem volt szeptember, amiben a legrészegebb álmainkkal párhuzamba állítható cselekményt megsejtettük. Itt minden megtörténhet és főleg, meg is történik, általában a legkellemetlenebb sorrendet választva saját magának amolyan szórakozásból, és legkésőbb a vizsgákig rendre be is következik, ha esetleg elfelejtette volna fokozatosan kifejteni magát, de még inkább csak mi nem vettük észre a lassan öltözködő és sminkelő aktuális világvégét. Azért jó hallani, hogy épp Dominic Till ilyen optimista még a folytatást illetően.
       - Majd ott leszünk, hogy összekanalazzuk azokat az alsósokat, és őszintén remélem, ez lesz a legnehezebb feladatunk idén. - még ha ebben a kijelentésben már én sem hiszek - Ezek alapján meg kell kérdeznem, Mr. Till, gondolkozott már azon, hogy sárkányszelidítőnek álljon? Csak mert a leírása épp rájuk is vonatkozhatott volna.. Csak viccelek, nézze el nekem, de azért fontolja meg.
        Persze, mindig voltak hírhedt diákok, és ha ők egymásra találtak, a könny inkább a közönség szeméből gördült elő, mint az övékből, de az ő barátját csak kockázati tényezőként lehet számontartani, és örülök neki, mitöbb, madarak egész hadseregét lehetne fogatni velem, hogy ő az első védelmi vonal, elég lesz nekem Blood, akinek idén garantáltan kimosom a száját szappannal, hogy érezze egy kicsit a törődést a részemről.
       - Ettől még lehetséges. - hagyom rá, ő nyilván olyan közegben él, ahol ez nem opció - Á, értem. Irigylem érte, nagyon rég szeretnék eljutni Írországba, úgyhogy számíthat még arra, hogy érdeklődni fogok az élményei iránt, persze kényelmetlenül személyes részletek nélkül. Béke van, nem teljes és vak naivitás.
        Ez persze még a jövő zenéje, lesz pár hónapunk megbeszélni a hasonló témákat, most nem is alkalmas az idő, hogy kifejthessük. Mosolygok, viszonozva a kedvességét, nem is akarom eltitkolni, mennyire sokat jelent a szövetségünk, bármennyire is szúrja néhány jelenlévő szemét a látvány. Nem is számítottam rá eleinte, de aztán a körülmények megmutatták, hogy nem eszmék vagyunk, nem bábok és főleg nem kirakat, könnyű úgy éreznem Dominic mellett, mintha egy hadsereg venne körbe, és csak remélem, hogy én is lehetek ilyen biztonság forrása egyszer, ha kiérdemeltem.
        - Gondoltam, elvégre eddig is sikerült valahogy, bár izgalmas lenne fejtegetnünk, hogyan cáfolja meg a józan ész törvényeit minden nap, Mr. Till. - lassan becsatlakozunk az utolsó forgásokhoz, csendesül maga a zene is, így már csak a végszavakra jut idő - Állok elébe, amikor csak szeretné... Még ha az éjszakai ügyelet közepén is jutna eszébe, mikor mindketten a falat kaparnánk egy kis koffein után. Majd meglátja, hogy felfrissít egy mazurka a folyosó közepén.
         Kuncogok is egy sort arra, ahogy elképzelem a vidáman táncoló párosunkat, persze a kis illusztráció szélén néhány döbbent rendszegő álldogál, mint akinek fogalma sincs, így járt e jobban, vagy az lenne inkább az ideális, ha a mardekáros és griffendéles prefektus józan kiállását használva rohanná le őket némi büntetéssel...
        - Részemről a megtiszteltetés. - nagyon halványan megszorítom az ujjait, mielőtt elhúzná, aztán már bele is veszünk a tömegbe, az idősebb Till szigorú tekintetétől kísérve...Hiszen a szövetségek megköttettek, de a háború közel sem ért véget.

Köszönöm szépen a táncot!