Szalon

A csarnok jobb oldaláról nyíló helyiség a
 legkényelmesebb helyek közé tartozik, amelyet valaha láttál:
 finom bőrrel bevont székek, fotelek és kanapék várják, hogy
 helyet foglalj. Bárhogy érkeztél, elkortyolhatsz egy italt a
 sötét fából emelt pompás bárpultnál, szóba elegyedhetsz a
 többi vendéggel, hallgathatod az apró színpadra állított
 hangszerek zenéjét, vagy akár épp magad is leülhetsz a
húrok és billentyűk mögé. Asztalok helyezkednek el a térben,
 rajtuk minden elképzelhető társas, kártya és szórakoztató játék,
 melyet ember valaha kitalált – szinte bűn is tovább indulni innen.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

- A sequoia indiánoknál kétszer ekkora máglyát szoktunk gyújtani, mikor búcsúztatjuk a nyarat, vagy beavatunk egy külsőst a törzs tanaiba… bár ez utóbbi ritkább… - említem meg partneremnek, mintegy mellékesen, miközben nézem a tüzet. Tudom, hogy néhány hétig még az ott töltött idő hatása alatt leszek. S ez minden másra rányomja a bélyegét körülöttem. Valahogy ilyenkor minden még fakóbbnak tűnik a kaliforniai élénk napsütés után. Ez a tűz sem hoz különösebben lázba, így hamar érdeklődésemet vesztve inkább kísérőmbe karolok. – Meséltem róluk az egyik, ha nem mindegyik levelemben. Úgy vélem egyik nyárra érdemes lenne kutatási engedélyt kérned a környékre. Ha jól láttam az általuk használt rúnákról még nem írtál könyveidben. Pedig a jelrendszerüket még mindig alkalmazzák a mindennapjaikban is. Én rendkívül érdekesnek találom… de hát e miatt is kerestelek fel… - Fecsegek, miközben a szalon felé sétálgatok.
Bent az egyik asztalról találomra leveszek egy italt. Az ilyen eseményeken fellelhető italok általában kevés meglepetéssel tudnak szolgálni, szóval nagyot kortyolok a narancssárgás folyadékból. De a rejtély ettől még nem oldódott meg… továbbra sem tudom, mi lehet a kezemben…

Viszont akkor feltűnik a kis papírtáska, amit futólag csuklómra akasztottam, mikor elindultunk kifelé a tűzhöz.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok, hiszen még meg sem néztem, mit rejt a csomag. – Mondom mosolyogva, hátha kedvességem enyhítő körülménynek számít. Ahogy belelesek a tasakba, azonnal látom, hogy ajándékom egy könyv. Óvatosan előhúzom. Sárgásodó lapjai már felülről jelzik öregedő mivoltát. -  Rúnák és miszticizmus az ősi Maja birodalomban – Olvasom fel félhangosan a címet. Miközben szememmel végigsiklok az egyszerű, de szépen, gondosan tervezett borítón. – Köszönöm szépen Mr. Quinton. – Pirulok el, majd kinyitom tágító bűbájjal kezelt táskám, hogy belerakhassam a könyvet. – Jajj! Majdnem elfelejtettem. Pedig… Én is hoztam ám valamit… Csak egy kis apróság. – Veszem elő a karkötőt. – Egyszerű fagyöngyök. Mármint nem annyira egyszerű, mert mindegyik egyedi faragású. Orenda, a törzs sámánasszonya készíti, azok alapján, amit egy-egy emberről a füstben vagy tűzben lát. A boltokban, piacokon, vagyis a csalóknál, azt állítják ezekről, hogy képesek megóvni a rossz dolgoktól. De valójában csak az egyén hangulatát erősítik fel, pozitív irányban. Szóval ha jó a kedved még jobb lesz, ha rossz, akkor ez javít valamelyest a dolgon. – Nem, nem nézlek egy depresszív alaknak, de ez mindig jól jöhet. Jó, hogy nem valami kedélyjavító bogyót hoztam rögtön… Szóval kínomban ismét csak mosolygok. – Egyedi. Csak neked. Ennyi a lényeg. – Teszem még hozzá gyorsan. Miközben azon agyalok, én vajon miért is nem vettem fel a karkötőmet…

Még nem is néztem igazán körbe a helyiségben. Pedig mindez pontos illusztrációja lehetne egyetlen szónak; pompa.
A Bolton kastély negyed ekkora sem volt, mint ez az épület. És én már azt is túlzásnak éreztem, megannyi szobájával. Már ott is elfért úgy, az egész Bolton dinasztia, hogy akadt olyan nap, amikor az étkezéseken kívül senkivel sem futottam össze. Pedig én aztán sosem gubbasztottam egész nap a szobámban… Ephramék kastélyát ugyan csak Jada elmeséléseiből ismerem, de ahogy hallom jóval nagyobb, mint a mienk volt. De még az is kisebb, mint ez. Itt száz ember is simán bújócskázhatna úgy, hogy a hunyó senkit sem találna meg az első héten… - Volt egy kastélyunk Derbyshire-ben. Felégették. A nyár elején próbáltuk összeszedni a dolgokat, amik esetleg megmenthetők és kitalálni mi lesz a birtok további sorsa. – Kezdek bele, miután megakad szemem egy festményen, ami az említett területet ábrázolta. Felismerem angliai otthonom. – Furcsa, hogy mindig, mennyit küzdöttem az ellen, hogy Matlockban kelljen töltenem néhány hetet. Az egyszerű, mugli modernséghez vagy az erdei élethez vagyok szokva, nem ehhez a típusú fényűzéshez. De most, hogy a kastélyunk élhetetlen. A családom nagy részét pedig finoman fogalmazva is lemészárolták… Mindez jobban hiányzik, mint gondoltam volna…

          Igaz, hogy nem sokszor voltam a kastélyban, de az az alkalom emlékezetes volt. És tényleg sokszor eltévedtem eleinte, de végül megtanultam, hogy a fontosabb, szinte állandóan használt helyiségek hol vannak. De számomra nem is a ház maga, ami annyira lenyűgözött, hanem a kert a ház mögött. Egyszer biztos felhúzom majd még egyszer ezt a ruhát, és végigszaladok a rózsalugassal körülölelt sétányon. Tudom, tényleg olyan naivan kislányos, de ezen kívül nem hiszem, hogy lesz alkalmam kiélni ezt a vágyam.
          - Csak egyszer. Minnie elhozott bemutatni a nagybátyját, és kicsit dicsekedni a házzal. Azt hiszem, dicsekedni szeretett volna.
          Az az egy alkalom is két napig tartott. Főleg mivel tényleg elvesztem a házban, és sokáig tartott mire megtaláltak. Leginkább azért, mert betévedtem a könyvtárba, és elvesztem a könyvek sokszínűsége között. Eddig is tudtam, hogy ismeretlen helyen térkép segítségével is nehezen boldogulok, de nem gondoltam, hogy egy nagyobb, nem Roxfort méretű házban is képes vagyok eltévedni. Pont ezért meg sem lepett, mikor Cael születésnapján az étterem után elvittem egy parkba, és nem találtam oda elsőre. A Roxfortban is eltévedtem elsőévesként. Átlagban öt perccel korábban kellett elindulnom a mostanihoz képest, mert nem értem volna másként oda az óráimra.

          A nyitó táncra, ami egyben a bál első tánca is volt, felkért egy számomra ismeretlen alak. Először el akartam utasítani, de végül belementem. Azért jöttem, hogy jól érezzem magam, és abba a tánc is beletartozik. Anyunak igaz volt, mikor azt mondta, hogy a kviddics edzések mellett járjak el megint táncórákra. Már azokat is élveztem, de ez most megint nagyszerű volt. Utána keresni kezdem Clart. Körbenéztem ugyan mikor bevonultunk a bálterembe, de akkor csak egy pillanatra láttam, azóta viszont nem. Kicsit bűntudatom is van miatta, nem kellett volna ennyire magára hagynom. Nem félek tőle, hogy nem találja fel magát, de ha már együtt jöttünk, akkor nem akarok sokáig távol lenni tőle. Végül a szalonban találok rá, miközben falatozik.
          - Ne haragudj, hogy magadra hagytalak. Azért sikerült belefutnod néhány ismerősbe?
          Veszek egy kis tányérra én is a falatkákból és csatlakozok hozzá. Nem minden nap van alkalma az embernek drágább ételeket enni, mint a lazac, vagy a macaron, vagy a kaviár, és a belga csokoládé. Eddig is tudtam, hogy majd megadják ennek a bálnak a módját, de ezt már igazán túlzásnak találom. Mondom mindezt teli szájjal vigyorogva.
          - Táncolsz majd velem egyet?
          Normál esetben ez nem lenne egy meglepő kérdés, de itt talán igen. Elég vegyesnek tűnik a társaság. Vannak nagyon elit varázslók és boszorkányok, de vannak olyanok is, mint én. Persze apu most biztos kiakadna, hogy nem léteznek olyanok, hogy elit varázslók, a neveltetésem szempontjából, ami igazán számít neki, pedig én is az vagyok. Ráadásul a húgommal mindig szoktam egyet táncolni, így nem annyira idegen tőlem, ha nem fiú párom van. Oké a húgom azért nem olyan, mintha Clarrel táncolnék, de a szituáció alapja ugyanaz.
          - Szeretnéd, hogy majd körbevezesselek? Ha nincs varázslattal elzárva a ház többi része, akkor tudok még érdekes helyiségeket mutatni.
          Leteszem a tányért, és magamhoz veszek egy pohár alkoholmentes koktélt. Láttam a pincéren, aki kiszolgált, hogy esélytelen számomra alkoholos italt kérni. Még olyat se, amiben csak minimális az alkohol. Nem akkora nagy baj, egyébként se rajongok annyira az alkoholért.

          Már a megérkezésem után nem sokkal megakadt a szemem Dakotán, csak valahogy mindig sikerült elkerülnöm őt. Számítottam rá, hogy látok majd ismerősöket, de nem gondoltam, hogy ennyit. Nem baj, az a jó, ha színes a társaság, és úgy gondolom, sikerült egy elég színes társaságnak összejönnie itt. Úgy tűnik, hogy Clar jól érzi magát, Minnie-ről nem is beszélve. Olyan lelkesen kattintgat, biztos szuper képeket csinál majd. Az előbb, mikor az erkélyen beszéltünk, akkor megkértem, hogy majd mutassa meg, és adjon is néhány másolatot a képekből, ha nem gond.
          Most viszont járom már egy ideje a folyosókat, benéztem már a mosdóba is, de nem találom Dakotát. Pedig annyira kíváncsi vagyok valamire, nem tudom tovább visszatartani ezt. Nemrég találkoztam Mr. Fawcettel, kérdeztem tőle, hogy nem-e látta kint véletlenül, de a leírásom alapján nem tudta megmondani. Nem csoda, sokan vannak, nem emlékezhet rövid ideje tartó ismeretség vagy csak egy futó pillantás után mindenkire. A kert felé menet még beugrok a szalonba, próba szerencse alapon talán sikerül ott elcsípnem.
          És tényleg szerencsém van. Az egyik asztalnál ülve pillantom meg, amint kortyolgat valamit. Keresztülvágok a tömegen és megállok mellette.
          - Szia, Dakota, végre elcsíptelek, már mindenhol kerestelek.
          Eddig tartott az állás, kihúzom a legközelebbi széket és leülök rá. A mellettünk elhaladó pincér tálcájáról leveszek egy poharat, és belekortyolok az italba.
          - Bocsánat. Szóval már akkor láttalak, mikor a máglya mellett álltunk, és már akkor megtetszett a ruhád. Hol sikerült beszerezned?
          Oké, csak most jut eszembe, nem is biztos, hogy ismer engem. Mivel mind a ketten griffendélesek vagyunk, biztos ismer látásból, de korábban az elmúlt három évemben, amit a Roxfortban töltöttem, még egyszer sem beszéltem vele. Igazából csak a kviddics miatt ismerem. Láttam már, ahogy körberajongják és körbeujjongják egy-egy megnyert meccs után. Na, pont ezért sem érdekelt eddig engem ez a sport, most Cael miatt mégis arra adtam a fejem, hogy lassan fél hónapja edzésekre járok. Igaz, nálam sokkal kisebbek közé, de a tudásom szempontjából a lehető legjobb helyre kerültem be.
          - Tudod, hogy ki vagyok?
          Kicsit félve kérdezem meg. Azért mert nem beszéltünk, még nem biztos, hogy nem ismerem pont úgy, ahogy én is őt. Nem tudom, miről ismerne meg, semmiben nem voltam igazán kiemelkedő, de sohasem lehet tudni, hogy kiről, mit pletykálnak, és biztos vagyok benne, hogy adtam okot a pletykára a visszafogottságommal, és hogy Bess-szel folyamatosan a fiúk nyomában loholtunk.

[Alexis P. Dullahan]

Alexis P. Dullahan

♦ outfit ♦

 

„Vajon hova tűnt Jimmy?”
Kérdezem magamban, mikor körbenézek a szalonban. Ennyire azért nem tűnt gyorsnak. Vagy ami a legfőbb, ennyire nem lehetek rossz társaság sem, hogy egyszer csak ’puff’ mintha hoppanált volna. Néhány pillanatra elkeserít kissé a tudat, hogy esetlegesen egyedül hagytak, ahogy az a gondolat is, hogy mindezt vélhetőleg csak magamnak köszönhetem. Valószínűleg egy cseppet sem vagyok szórakoztató ma. Bűbájos meg aztán végképp nem… Igen, néhány nap múlva tényleg abbahagyom az afeletti hisztériámat, hogy már megint Angliában kell lennem… de mindenki bocsásson meg, ez nem ma lesz. Bár azért tulajdonképpen rosszul sem érzem magam. Vagyis nem éreztem, amíg Jimmy csak úgy el nem tűnt…
„Induljak el megkeresni?”

Már épp készültem, hogy felállok, mikor egy apró hurrikán csapott le oldalról. Mintha csak Mint látnám kicsiben, olyan gyorsan és hirtelen termett mellettem a leányzó, amihez csak régi barátosnémtól vagyok hozzászokva.
- Szia, Dakota, végre elcsíptelek, már mindenhol kerestelek.
- Kerestél? – nézek értetlenül az önmagát újdonsült társaságommá jelölőre. Miközben szemrebbenés nélkül helyet foglal a mellettem lévő széken, és vesz egy italt az arra járó pincértől. – Az az ital alkoholos! – Mutatok poharára, de nem is nagyon várom igaziból, hogy foglalkozzon vele. Buli van, vagy mi… az ő korában ennél durvább löttyöket is ittam már.
- Bocsánat. Szóval már akkor láttalak, mikor a máglya mellett álltunk, és már akkor megtetszett a ruhád. Hol sikerült beszerezned?
Kérdezi aztán, egy apró témaátmenetet követően. És nekem körülbelül csak pislogni van időm, meg hirtelenjében energiám és lélekjelenlétem is. Pedig általában gyors a reakcióképességem, legalábbis ami a sportokat és a pálcamágiát illeti… Csak lassan leteszem a poharam, hátha a leheletnyi szünet az ő kapkodására is hatással lesz.
- Kösz. – Mondom egyszerűen, aztán persze előbújik belőlem a dicsekvő kisördög. Örülök, hogy a második bókot is bezsebelhetem ma, elvégre ez nem akármilyen ruha, nem akármilyen áron, még ha az mugli pénz is… - Ez egy tervezői darab Valentinotól. Amiből csak ez az egy van, volt és lesz. A bemutató után személyesen rám igazították. – Mondom büszkén kihúzva magam és végignézve öltözetemen. – Nem mindennapi. – Teszem hozzá még szerényen. Na, de jól esett és ez a lényeg.
Aztán végignézek rajta is. Fürkészőn, de nem kellemetlenül. Persze sokkal egyszerűbb ruhát visel nálam. De igaziból szépet, olyat, ami illik fiatal külsejéhez és hebrencs első benyomásához.

- Tudod, hogy ki vagyok? – szúrja hirtelen felém a kérdést, amitől valójában, valahol igenis féltem. Nem nagyon, csak egy kicsit. Nem szeretem megsérteni az embereket azzal, hogy nem emlékszem rájuk, de hát az egész Roxfortot mégsem ismerheti névről az ember…
- Griffendéles vagy, annyi bizonyos. És... láthattalak már többször egy Mardekáros sráccal? – Válaszolom. – Ezt megjegyeztem, mert a nővérem is Griffendéles létére jár egy Mardekárossal… De a nevedet sajnos nem tudnám megmondani… - Kissé körbenézek a szalonban, úgy téve, mintha valóban csak körbenéznék. Valahol azonban a választ keresem, mintha a neve a falra lehetne írva, vagy mintha közeledne olyasvalaki, aki segíthet ebben. Esetleg mondjuk Jimmy… - Vele érkeztél? – kérdezem aztán inkább.

[- Nem is tudtam, hogy ennyire pénzes rokonai vannak.]

Alexis Dullahan

Hát azért az igen, milyen jó kis kéglibe jöttünk. Ilyeneket maximum képeken szoktam látni. Anya is imádná a sok fényűzés miatt, bár herótja lenne manó híján a sok takarítástól, amit egy ilyen hely igényel. Mondjuk minden csillogás ellenére én biztosan nem tudnék itt lakni. Tuti, hogy itt még kutyát sem lehet tartani, mert hogy feltúrja a szép kertet... Ráadásul jobban szeretek edzés miatt kifáradni, nem pedig attól, hogy a konyha egyik végéből a másikba sétálok.
- Nem is tudtam, hogy ennyire pénzes rokonai vannak. - még mindig ámulok a hely láttán. Azért tényleg elég pazar ez az épület.
Már majdnem olyan, mint egy igazi palota...
Minnievel ugyan még a Roxfort előttről ismerjük egymást, hiszen ő is Aberdeenben lakik, és úgy tudom, ott is született, és elég sok dolgot nézek ki belőle, azt azért tényleg nem, hogy a rokonai a Lutece-ek. Mondjuk utólag már lehet, butaság, a varázslóvilágban még a félvér családok is valamilyen úton módon, de rokonai egymásnak, nagyon sok esetben. Nekünk is vannak távolabbi rokonaik, anya részéről, mert apa ugye muglik közé született.

Hosszú percek múltán túl is vagyunk a megnyitón. Vagyis...  Csak majdnem. Valami táncot emleget mindenki, a szalont pedig pillanatok alatt ellepik a táncoló párok. Uhh, nem, engem hagyjatok... Kérdőn pillantok Alexisre, és tátogom a számmal a szavakat, miszerint akkor most mi lesz, mikor odalép mellé egy kábé velem egyidős srác, esetleg felkéri táncolni. Megcsóválom a fejem, hogy menjen nyugodtan, érezze jól magát, és integetek az asztalok felé, hogy ott leszek majd. Kihasználva a kis időt rögtön meg is pattanok, mielőtt valami nyominger az én csámpázásom akarja elviselni. Én nem táncolok. Kész, punktum. Igyekszünk is elég kínosan, hogy ebbe a fehér ruhába lettem belegyömöszölve. Az alatta lévő fűző szerű izé miatt - nem.emlékszem rá, anya minek nevezte - levegőt is alig kapok ebben. Csak most érkeztem, tudom, de már alig várom, hogy kiszabadulhassak ebből, hogy valami kényelmesebb göncöt ölthessek magamra.
Az asztalra nézve hamar rá kell jönnöm, hogy mégis jó ötlet volt eljönni ide. Itt minden tele van pakolva kajával!  *.* Eszméletlen sokat tudok megenni szinte bármiből, nagyanyáék mégis sopánkodnak mindig, hogy milyen sovány vagyok. Nem tart sokáig eldöntenem, mivel is kezdem, azonnal kiszemelem a legszimpatikusabbat, ami valami mártogatós tekercs, benne különböző töltelékekkel. Ezt pedig követik a húsgolyók. A mini szendvicsek, amik akkorák, hogy ráférnek egy kiskanálra. Különböző sajnos csemegék. Végül pedig a legjobb, az édességek. Nem volt olyan nagy hiba ebéd nélkül elindulni még sem. A ruhám is eddig tartott szépen tartani, gallérom szélén pici, narancssárga csík árulkodik valamiféle szószról, ami nekem fel sem tűnik. Persze közben szemmel tartom Alexist is, mégis csak az öcsém csaja. Nem akarom, hogy a szemem láttára csábítsák el.tőle. Mondjuk azok után, hogy el se jött, igazából megérdemelné.
- Hmpff... Ehmi? - pillantok fel, egy pohár szökőkútból való csokoládé, és egy szelet félig elfogyasztott mandulás torta között. Alexis váratlanul ért vissza, pedig esküszöm, hogy egy pillanattal korábban még láttam táncolni valakivel.
- Tele vagyok, mozdulni sem.tudok, bocsi... Forró csokit? Képzeld, az egyik még buborékos is. - tolok felé egy üres poharat. Biztosan ízlik majd neki. Nekem meg diabéteszem.lesz holnapra, de totál megérte.
- Na és, ki volt a srác?  Ismered? - finom érdeklődéssel kérdezem
Nem hiszem, hogy olyan lány lenne, aki csak úgy ott hagyná Caelt valaki más miatt, és nem arról van szó, hogy ne bíznék benne. Jó, a griffendéleseket igazából nem tartjuk túl okosnak, de ha meg akarná csalni Caelt, azt nem az én orrom előtt tenné. Sőt, inkább még piszkálni is fogom vele az öcsit, amiért másnak kellett táncolnia Alexisszel, mert ő nem jött el.
- Az jól hangzik viszont. Tuti van itt is egy csomó titkos járat, mint odaát. - állok fel az asztaltól, a tele pocakom miatt csak még kevésbé kapok ebben a ruhában levegőt. Anya nagyon erőltette, szerinte jobb alakom van benne, pedig sohasem adtam ezekre a dolgokra. Inkább vehetném le végre.

Ezek a szertartások régen a mindennapok részei voltak, mára azonban a legősibb máguscsaládoknál is elkoptak ezek a hagyományok. Szép kezdeményezés a szervezők részéről, hogy felelevenítik a hagyományokat. A tűz láttán persze elkerülhetetlen,  hogy ne jusson eszembe az a nap, amikor annyi mindent elveszítettem. Nem csak a régi birtok, de anyám is az enyészetté lett. Valamint minden, amitől apám Lathan Quinton volt, a társasági élet szíve és lelke.
Nem akarok gondolni rá. Sosem voltak jellemzőek rám a heves érzelemkilengések - ez volt a karrierem ára, én ezt áldoztam fel azért, hogy most itt lehessek.
- Gondoltam már rá, hogy kilátogatok oda. Azonban nagyon zárkózott a közösségük, még én is csak nehezen szereznék engedélyt. - válaszolom. Az indián kulturáról és rúnamágiájukról csak minimálisak az ismereteim, hiszen csak nagyon nehezen fogadnak be maguk közé külsősöket. Talán ezért találtam annyira értékesnek minden sorát annak, amit Dakota leírt róluk leveleiben.
- Néhány hete olvastam egy tanulmányt egy közép-európai varázslótól, aki az indián sámánmágiával foglalkozott. 1866-os kézirat. Furcsa volt, hogy rengeteg élményről szándékosan nem számolt be, mert nem akarta megsérteni a törzset. Azt is leírta, hogy mennyire más a valós sámánmágia, mint az, amit a látogatóknak mutatnak. - mesélem el, amit olvastam. Nem egy mai tanulmány, a régi lapok viszont kifogástalan állapotban vannak. Csak sajnos ahelyett, hogy megmagyarázott volna dolgokat, csak még több kérdés merült fel bennem. Még sohasem hallottam ennyire zárkózott népcsoportról azelőtt.
Az ajándékom végül kibontásra kerül. Azért ezt a könyvet választottam, mert amellett, hogy hasznos, szerintem egy szép gesztus is egyben. Nekünk két példányunk van belőle, a kettő közül pedig ez van jobb állapotban. Egy kicsit azért fel is kellett javítanom, a sárgás lapokon azonban nincs az a bűbáj, ami segít. Viszont ékes bizonyítéka ez annak, hogy mennyire hasznos és jó könyv is ez. A témában többet is kiadtak, de egyik sem olyan részletes és átfogó, mint ez.
Azonban én sem távozok üres kézzel. Egy biccentéssel köszönöm meg, és a kezembe veszem a karkötőt. A természetben fellelhető anyagok alkotják, első sorban természetesen fa. Általában azok az anyagok, amikkel én is dolgozom - aki igazán meg akarja ismerni a rúnákat, annak a két kezét is használnia kell az elméje mellett, és vésőt kell ragadnia. Ezek a fa típusok viszont eltérnek attól, mint amik errefelé honosak.
- Nahát. És mit látott a tűzben Orenda? - vizsgálom meg a karkötőt. Minden egyes gyöngy egyedi faragású, nincs köztük két hasonló. Ha ilyen tárgyat tartok a kezemben, mindig meg akarom fejteni, miben rejlik a titka. A véseteket vizsgálom, hátha valami ismerősöm szimbólumra találok, de egyet sem láttam még. Kínosan keveset tudok az indián kulturáról, de ezt valószínűleg sosem vallanám be magamnak. Miután megszámolom, hány szemből áll, felveszem a bal csuklómra a karkötőt.
- Csalók mindenhol vannak. Négy éve sikerült rátennem a kezem egy elátkozottnak hitt érmegyűjtemémyre. Közelebb vizsgálat során azonban rájöttem, hogy csak hamisítvány. Persze, a könyvemhez ez is jó volt, hiszen az eredeti érmék replikái. - egyre többet beszélek, tehát lehet, tényleg van hatása a karkötőnek. Majd meglátjuk.

A pompa miatt nem esek hanyatt, sok ilyet láttam már. A zenekar viszont épp megfelelő. Visszafogott mosollyal nyújtom a karom társam felé, hogy elvihessem a nyitó táncra. Nem vagyok a táncparkett ördöge, a keringőben azonban semmi bonyolult nincs. Sok ehhez hasonló eseményen voltam már, szüleim gyermekkorom óta vittek bálokra, fogadásokra, úgyhogy nem jövök zavarba. Persze figyelek arra is, amit mesél. Újrafestésnek eszembe jut a tűz. Az a pillanat, amikor rájöttem, nem látom többé élve anyámat. A holttestét sem találtuk meg. S persze apám valaha markáns, mára már csúf, teljesen leégett arca...
- A mi otthonunkat is felégették. - jól tudom, nem vagyunk egyedül ezzel. A halálfalók kedvenc szórakozása a házak gyújtogatása volt. Mivel a tánc alapjába véve nem igényel heves, hirtelen mozdulatokat, így könnyen tudok beszélni közben.
- A londoni lakásunkat pedig felrobbantották. Azt hitték, ott vagyunk. - újra eszembe jutnak a Rómában töltött hónapok. Néhány hónapja nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, ma egy bálban fogok táncolni valakivel.
- Mindenkit veszteségek értek. A mi feladatunk, hogy változtassunk a jövőn, és tanuljunk a.történtekből. Szerintem valami fontosat kell tanulnunk belőle, ami generációkra szól. - nem akarok sértőnek tűnni persze. De teljesen alkalmatlan vagyok a szimpátia és együttérzés kimutatására. Idealista vagyok, a jövőben élek, miközben a múlt mágiáját kutatom. A jövőn a mi dolgunk változtatni.

          Kérdésére miszerint kerestem-e bőszen bólogatok, hiszen a rengeteg ember között megtalálni valakit, majdhogynem olyan, mint tűt keresni egy szénakazalban. Na, jó, talán nem teljesen ugyanolyan, de akkor is van némi hasonlóság. A báltermen például úgy kellett átverekednem magam.
          - Tényleg?
          Eddig jó kislány módjára csak gyümölcsleveket ittam, de ha már egy pohár Chocolate Martini koktél akadt a kezembe, akkor nem fogom visszarakni a tálcára. Főleg, mert a felszolgáló se szólt érte, pedig szerintem figyelnie kéne erre. Azért csak óvatosan kortyolok bele először, és félre is teszem az asztalra.
          - Valentino? – kicsit kutatok az emlékeimben. – Ismered a ruhatervező Valentinót? Szerencsés vagy. Nem csodálom, hogy tényleg ennyire jól néz ki, és ennyire jól áll rajtad.
          Így már sokkal könnyebb, hogy van néhány ruha képzeletben előttem, amikről tudom, hogy az ő munkája. Olyan jó lenne megtapogatni, de ideje lenne megtanulnom, hogy van, amit csak a szemnek lehet a kéznek nem.
Aztán nem lep meg túlságosan, hogy nem tudja, ki vagyok, az már viszont annál inkább, hogy tud Caelről, mikor a nyáron jöttünk össze.
          - Bocsi a letámadásért. Alexis Dullahan vagyok, és nem, a srác nem jött el, a nővérével vagyok itt.
          Még jó, hogy ülök, mert most toporzékolni kezdenék kínomban, mert majd megesz a kíváncsiság, hogy ki mesélt neki Caelről és rólam. Hacsak nem Minnie-től hallotta, aki az elsők között tudott róla.
          Felveszem a poharat az asztalról és megint belekortyolok. A fene a csokoládéba, hogy ennyire itatja magát. Nem is tudom megállni egy kortynál, hanem megiszom egyszerre az egészet. Már előre hallom anyu hangját és apuét, hogy ezt azért nem kellett volna, de nincsenek itt, és nem szándékozom tök részegen hazamenni.
          - És te kivel jöttél? Gondolom, van valaki, aki kísér téged. Én legalábbis nem engednélek el egyedül.
          Az én látogatásom is majdnem meghiúsult, mikor kiderült, hogy senki sem fog elkísérni, én pedig kézzel-lábbal tiltakoztam az ellen, hogy apu legyen az. Szerintem senki sincsen itt, akit az apukája kísért volna el, és már nem vagyok olyan kislány, akit muszáj az egyik szülőjének kísérgetnie. Azt hiszem, még szokásommal ellentétben hazudtam is volna valamit, csak, hogy tényleg megússzam a dolgot.
          - Ne haragudj, de nem tudom tovább visszatartani magamban. Honnan tudod, hogy Caellel járok?
          Még nem volt meg a közös összeborulás, az ő barátai nem találkoztak velem, míg az én barátaim vele, és fényképet sem tudok mutatni senkinek sem róla. Bess meg is volt lőve, mikor leírtam neki a külsejét, mert bár annyit rohangált a fiúk után, mégsem tudta egyértelműen azt mondani, hogy igen vagy nem.

          Kicsit felhúzom a szoknyám, miután leültem Clar asztalához, amíg kibújok a cipőmből. Szép, kényelmes, de nem vagyok hozzászokva a magas sarkúak használatához egy egész éjszaka folyamán. A tánc remek volt, felfrissített, és már tudom, mire kell majd odafigyelnem Caellel kapcsolatban, ha legközelebb táncolunk. Nem a lépésekre, hanem, hogy a strandhoz hasonlóan mezítláb vagy laposabb talpú cipőben, és ne magas sarkúban próbáljak meg ropni.
          - Nem akartalak megijeszteni.
          Elveszek egy macaront az asztalról, majd még egyet. Merlinre, hogy eteti magát, de akkor sem szabad sokat. Csak még egyet. Inkább hátat fordítok az asztalnak.
          - Jól van, majd egy másik alkalommal, ha úgy adódik.
          Nem akarom ráerőszakolni magam és a táncot sem. Ha tehetem, én mindig kihasználom az alkalmakat, de hát nem mindenki olyan, mint én. És ne felejtsem el Dakotát sem megtalálni még.
          - Forró csokit? Naná!
          Keresek egy poharat és szinte csillogó szemekkel fordulok felé a buborékoló csoki hallatán. Tekintetemmel keresni kezdem a hosszú asztalon, és meg is találom a többi csokoládé között, viszont nem azt, hanem inkább a szivárványszínűt töltöm bele a poharamba. Csupa csoki csoda az, ami itt van. Biztos vagyok benne, hogy jó sokáig nem kívánok majd újra édességet… enni? Nem még látni sem. Boldogan ölelem körbe a poharam, és kis bajuszkát hagyva maga után iszom a csokit.
          Felnézek Clar következő kérdésére. Ha jobban belegondolok, akkor logikus is, de nem kell semmitől sem félni. Fogok egy szalvétát és megtörlöm a felső ajkam.
          - Dick? Dicket csak látásból ismerem. Az évfolyamunkra jár, hugrabugos. És igen, sajnos nem tartom a kapcsolatot a hugrásokkal, bár kellene. Azt hiszem… - Körözni kezdek az ujjammal a pohár szélén. – Egyszer már megkért tavaly év elején, hogy járjak vele, de akkor nem érdekelt ez az egész. Még nem is nagyon tudtam, hogy mi az a szerelem, és a helyzetből adódóan nem is nagyon akartam foglalkozni vele, csak túlélni az évet, a napokat. - Végül rántok egyet a vállamon, kiiszom a csokim maradékát, és befejezem a gondolatot. – Még azelőtt közöltem vele, hogy már foglalt vagyok, mielőtt még egyszer rákérdezhetett volna.
          Remélem nem törtem össze nagyon. Akkor láttam rajta, hogy váratlanul is éri a kijelentésem, és talán reménykedett is benne, hogy a rossz időszak végeztével, talán változhat a viszony köztünk. Régebben érvelt azzal, hogy Oxfortban lakik, ami a legközelebbi város a falunkhoz, de azóta rájöttem, hogy teljesen mindegy milyen közel van, ha szeretünk valakit, akkor a világ végére is elmegyünk érte, hozzá.
          Bekapok még egy macaront, iszok egy pohár átlátszó folyadékot, amiről csak azt tudom, hogy keserű, buborékos és annyira nem finom, majd visszabújok a cipőmbe.
          - Mit szeretnél látni? Titkos járatokat? Nem találtam eddig, de ki tudja, most belefuthatunk egybe.
          Nem tudom most kéne-e elárulnom, hogy leginkább azért, mert a tájékozódási képességem az nagyon gyatra vagy majd úgyis rájön. Nem tehetem meg vele, hogy belerángatom egy ilyen életveszélyes játékba.
          - Biztos vagy benne? Előfordult már, hogy térképpel a kezemben tévedtem el. Vagy jó így, élvezetesebb a kaland?
          Elindulok kifelé a szalonból, és először jobbra majd balra nézek. Azt hiszem, a kert felé nem kéne mennünk, mert akkor is sok mindent találhatunk csak titkos átjárókat nem. akkor marad a másik irány. A lépcsők alatt rend szerint szokott lenni valami, bár, ha jól emlékszem a lépcső alatt ezúttal semmi sincs. Vagy szabad szemmel nem látható, mert el van varázsolva. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül egyik lehetőséget sem. Egyik kezemmel a falat simítom egyenetlenség után kutatva. Közben partneremre nézek.
          - Mire számítasz, mit fogunk ott találni?
          Nem annyira rajongok a borzongásért, és pont ezért remélem nem hullákat, csontokat vagy valamilyen woodoo dolgokat vár. Akkor inkább visszafordulok a szalonban, és ki se jövök onnan többet.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

- Én viszont segíthetnék engedélyt szerezni. – Mondom egyszerűen, mert bár számára az ottani kutatási ötlet igaziból lehetetlennek tűnhet és lehet, hogy az is… Nekem tulajdonképpen mi sem egyszerűbb szólni pár szót az érdekében. – Apám, bár mugli, jóban van a Kaliforniai Kulturális Védnökkel. – Kezdem csevegő hangon - Apának elég hamar rá kellett jönnie, hogy a lányai nem éppen átlagosak… de jó apa akart lenni, így igyekezett úgymond belefolyni a mágustársadalomba. Már amennyire ez lehetséges volt… Együttműködik több szervezettel, ennyi a lényeg. – Biztatóan partneremre mosolygok – Ha írsz egy bemutatkozó levelet és megfogalmazod, mit szeretnél kutatni a környéken, akkor továbbíthatom azt mind a Védnöknek, mind a Sequoia törzs főnökének.
Valójában egészen belelkesedtem az ötlettől. Egy-két helyre akár én magam is evezethetném az erdőben. Megmutathatnám, hol is érdemes keresgélnie. A törzs tagjai, legfőképp az öregek pedig igazán szeretnek mesélni az ősi vésetekről és a hozzájuk tartozó jelentésekről, mágiáról. A fiatalabbak csak azért nem vesztegetik rá a szót, mert ebben nőttek fel. Számukra mindaz, mi ősi, ugyanúgy a hétköznapjaik része. És bár a modern világ beférkőzik az ő véseteik és varázslataik közé is, a régiek nagyon-nagy százaléka egyszerűen praktikusságát tekintve sem tud kimenni úgymond a divatból.

- Az egész teljesen más, mint amit láttatni engednek magukból a kívülállóknak. – Válaszolom, mikor arról a tanulmányról mesél, amivel mintha én is találkoztam volna… Legalábbis a téma és a megközelítés nagyon gyanús. Bár az első néhány mondatnál többet nem áldozhattam a dologra időmből. Inkább mentem és átéltem mindazt, amit ő nem írt le. – És igaziból. Mondanám, hogy pár nap ott, és megváltozik az egész világod, a látásmódod és az érzéseid. Csakhogy én ezt már nem tudhatom. Szinte köztük nőttem fel. Nekem idejönni Angliába, elszakadni onnan, attól a mágiától… - Nem fejezem be. Mert önzőség ezen keseregni egy háború után, amely felemésztett megannyi életet. Ízig-végig amerikai vagyok, és már csak egy év van hátra, addig, hogy valóban és felülírhatatlanul ott éljek és azokkal, ahol és akikkel szeretnék.

- Ezek a jelek. – mutatok a karkötő egyes gyöngyeire – Mind te vagy. Téged szimbolizálnak és ábrázolnak. A múltbeli éned, azt, aki most vagy, és azt, aki a jövőben leszel. A jövőddel például több gyöngy foglakozik, mint a múltaddal és jeleneddel, hiszen az ő vallásuk szerint az képlékeny. És lényednek változása döntéseid, és az általuk életedbe lépő emberek függvénye. Szóval… nem látott többet a tűzben, csak egyszerűen téged. – Válaszolom kérdésére, miközben nézem, ahogy csuklójára helyezi. Orenda nem árulja el mit látott egy-egy személyről a tűzben, még magának a személynek se. Mind az ember tulajdonságai, mind az ember múltja és jövője önmaga sajátja. De tényleg minden változik, s ő úgy tartja, bármit is mondd, azzal befolyásol, és más útra térít, mint amit egy személy alapból választana. S így ő változtatná meg a jövőjét…

Beszélgetésünk után, hirtelen felém nyújtja karját. S ezzel tökéletesen és leplezhetetlenül meglep. Hiszen nem gondoltam volna róla, hogy olyan táncolós fajta. Bár gondolom neveltetése megkívánja tőle, hogy tudása kiterjedjen legalább a keringőre. Amiben én viszont totálisan béna vagyok… Képzeljétek el, ahogy az indián sámán dobok vagy az amcsi fiatalos művész bulik után én szép hosszú ruhában, komolyzenére libegek jobbra-balra… Háááát…
Szerencsém az, hogy többet kellett volna jeleskednem ebben, mint amennyiszer továbbra sem tudok. S így megtanultam, hogyan bízzam rá magam teljességgel partnerem vezetésére. Szóval tied a pálya Jimmy…
Mosolyognék rá, ha nem épp messzemenőkig elkeserítő volna a témánk. Csakhogy a halál maga… Az elmúlt időszak… Ezen nincs mit szépíteni és kitárgyalni igaziból. Mindenkit értek veszteségek, mindenkinek át kellett élnie borzalmakat és szembesülnie a halállal. Mindenkinek. Legyen gyermek vagy felnőtt, erős vagy gyenge. És én tulajdonképpen azóta sem tudom letisztázni önmagammal, miért is voltam képes túlélni. Annak a napnak a fájdalmára pedig csakis Amerika adhatott némi vigaszt. Az, hogy vissza kellett térnem és vissza kell majd térnem a Roxfortba is… nem tudom, milyen hatással lesznek rám.

- Szerinted a társadalmunk megérett rá, hogy tanuljon hibáiból? – teszem fel a kérdést, ami sajnos nagyon is foglalkoztat – Bebizonyítható, hogy a történelem megismétli önmagát. Márpedig a történelmet az emberek írják. Most mind testközelből átélhettük egy háború borzalmait. De nem rohanunk-e a vesztünkbe, ha egy újabb háború, egy újabb szenvedés elkerülésének tervével, egy újabb, sokkal hatalmasabb felé sodródunk? Sajnos mindig a vallások és az ideológiák vezették az embereket a halálba. De minden ilyen fokú szörnyűség után kell valami vagy valaki, akiben kapaszkodóra és vigaszra lelhetünk. Mi a garancia arra, hogy amiben hiszünk, nem vezet tévútra minket?

Tánc. Valami, amit sosem szerettem, a társadalmi elvárások, és szüleim viszont belém nevelték. Ironikus, hiszen szüleim sosem voltak megrögzött aranyvérűek – igaz, az ő szüleik valami fura módon viszont igen. Talán lehet köze a zsenialitásomnak ahhoz, hogy anyám és apám egyben unokatestvérek is… az ő idejükben a kényszerházasságok ugyanis még mindennaposak voltak. Így történt tehát, hogy Dorothy és Lathan Quinton sosem adtak igazat a vérelméletnek, s mi több, mugli születésűeket is támogattak tanulmányaikban – miközben sosem léptek ki igazán az elit körökből, s nekem is megadták azt az úgynevezett kötelező tudást, amit fontosnak vélnek.
Így aztán meglátszik ezeken az egyszerű lépéseken is, hogy bár nem vagyok a táncparkett ördöge, de nem először csinálom. Nem kívánom persze sokáig erre fecsérelni társam idejét, a nyitótánc viszont olyan esemény, aminél illik felkérni a kísérőt egy gyors táncra. A leginkább a beszélgetésre koncentrálok partnerem dereka helyett, a háború és a veszteségek témája jobban izgatja a fantáziámat a testi kontaktus ellenében.
- Igen, de… ez nem ilyen egyszerű. – rengeteg kérdés, rengeteg fontos kérdés. Ezek olyan aktuális dolgok, amikkel a tánccal ellentétben nem illik, hanem muszáj foglalkoznunk.
- A történelem csak akkor ismétli önmagát, ha ezzel bünteted az Embert. Márpedig, aki nem tiszteli a történelmet, az számíthat erre a büntetésre. – csak egyik kezem tartom derekán, másikat hátam mögé teszem, ahogyan a tánc az megkívánja. Lassú forgást indítok, melynek végén elengedem a derekát, és a kezét fogom meg, hogy így vezessem tovább, másik kezemet továbbra is hátam mögé téve.
- A történelmet mindig csak a győztesek írják. Az ideológiák pedig nem feltétlenül rosszak, hiszen kell valami, ami összetartja az embereket. Egy ideológia lehet jó is, sőt, szükséges is. Csak az a baj, hogy sosem találunk olyat, ami örökké biztos pont lenne az életünkben. Legfeljebb olyat, aminél nem ismerünk jobbat. – magyarázásom közepette elengedem kezét, és egy gyors kerülés után a másikkal fogom meg, mellkas magasságba emelve. Jelenlegi társadalmunk, de a muglik bukott demokráciája is éppen ilyen. Nem működik, ezt az elmúlt évek tanúsították. Csak senki sem ismer semmit, ami jobb lenne ezeknél.
- Garancia nincs, sosem lesz. Csak egyetlen dolog védhet minket. Ez itt. – szabad kezemet megemelem, mutatóujjammal pedig megkocogtatom a fejemet, hogy jelezzem, a tudásra célzok.
- Minél okosabb vagy, annál nehezebben tévesztenek meg. Minél többet tudsz a világról, annál kisebb az esélye, hogy újra és újra elköveted a régi hibákat. A legfontosabb pedig, hogy nem tudnak megtörni, ha felkészültél mindenre szellemileg. Gondolkodás. Az oktatás. Ott kell kezdeni. – végül egy utolsó forgás után elengedem teljesen kezét. Ez a zene, és a nyitótánc véget ér, én pedig mára letudtam az összes ilyen kötelességem. Nem kell többé emberi érintéseket elviselnem.
- Biztosan tudsz róla, de szeptembertől én is tanítok… Többek között ezért is vállaltam. Leülünk? – intek az asztalok felé. Nem vagyok kifejezetten éhes, tudom jól, hogy úgy se bírnék egy ilyen helyen enni, de valamit azért biztosan megiszok. Talán egy pohár bort.

Lassan sétálunk az asztalokhoz, ahol helyet is foglalok. A süteményes tálat elárasztják a különböző, édesebbnél édesebb dolgok, de még így sem olyan kiábrándító, mint egy vörös hajú, fiatal lány, néhány méterre, aki nagy élvezettel habzsolja az egyik csokoládé szökőkút termését. Nekem a maradék étvágyam is elmegy a sok édes dologtól, de örülök, hogy van, aki kedvét leli benne.
-Egyébként nem gondoltam volna, hogy apád mugli. – jegyzem meg, mintegy mellékesen, mialatt elolvasom az egyik felbontatlan bor címkéjét. Mintha értenék is hozzá… egyszer hallottam egy somelier előadását, még kint, Olaszországban, és semmit nem értettem belőle. Mindenféle áfonyás és mandulás ízt mondott az egyik borról, pedig én nem éreztem mást, mint a bort… egyáltalán nem értem.
- És hogy ment neki? Mindig is érdekelt, hogy viselik a muglik, ha rájönnek a mágustársadalom létezésére. Azt mondják, sokan kultúrsokkot kapnak, de vannak, akik egész jól boldogulnak. – előveszek egy poharat, és a pálcámat is előtúrom zsebemből. Egy kevésbé alkoholos bort választottam, aminek az ízéről fogalmam sincs. A minimális alkoholtartalma miatt választottam. A többi különbséget úgy sem fogom érezni.
- Csak ha tényleg nem gond. A napokban érkezik akkor bagoly. Európán kívül még nem jártam sajnos, pedig rengeteg felfedezni való van. Kérsz te is? – kitöltöm magamnak az  italt, és ha Dakota is kér, akkor persze neki is.
- Három éve ki akartam menni Egyiptomba egy kutatócsoporttal. Amerikaiak voltak főleg… de a koboldok nem adtak engedélyt, mert azt hitték, az ócska kincseik kellenek nekünk. Hiába magyaráztam, hogy nekem nem kellenek a kacatok. – bosszankodok. Nagyon, nagyon régóta ki akarok jutni. Nem sokan feltételezik rólam, de imádok utazni. Kicsit megijeszt a gondolat, hogy a Roxfortban erre nem lesz időm, legfeljebb szünetekkor, de azt hiszem, így sem fogok unatkozni.

[- Bocsi.]

Alexis Dullahan

Hogy megijedtem volna? Egyáltalán nem. Miért is kéne? Ahogyan látom, hogy elvész egy macaront kísérőm, azért én se bírom ki, mert na, nem lehet, ráadásul olyan szép színe is van. Az apró sütiből azonban egy kis falat is elég, annyira telezabáltam magam az elmúlt percek alatt. Már csak a szemem kívánja. Hanyagul az asztalon hagyom a sütit, holnap ilyenkor már biztosan bánni fogom a gondolatát, jelenleg viszont tutira nem fér több belém. Nem az alakom védelme érdekében fordítok hátat ültömben az asztalnak, mert az pont nem érdekel, hanem hogy ne zabáljam hányásig magam. Tisztára, mintha karácsony lenne.
Aztán felprüszkölök valami hallatán. Nem Alexis szivárvány bajsza, ami kiváltja belőlem a nevetés eme formáját, hanem csóri srác neve. Hogy lehet valakinek ilyen nevet adni? Szerencsetlen... Nem csoda, ha nem tudta Alexist beakasztani ilyen névvel.
- Bocsi. - kuncogásom megpróbálom elfojtani, bár azon tény ismeretében, hogy csórikám még hugrabugos is, ez nem egyszerű feladat. Jól megverte az élet.
- Mindig ennyien hajtanak rád? - erőltetek semlegesebb vonásokat magamra, szegényen így is sokat nevettem, közben meg nem is ismer. Alexis az a tipikus jó csaj, meg még cuki is emellé, nem lennék meglepődve rajta. Velem ellentétben, akit crucioval is kínozhatnak, akkor se veszek fel magassarkút (bár elképzelésem szerint a kettő ugyanolyan lehet), nem töröm magam, hogy tetszek másoknak, és vannak pillanatok, amikor cefettül bunkó tudok lenni. Szóval nem születtem Disney hercegnőnek, maradjunk ennyiben.
Szórakozottan tördelni kezdem az ujjaimat, percről percre visszahajlítgatom őket egy-egy jellegzetes, roppanó hang kíséretében, mire aztán úgy döntünk, hogy elindulunk körbenézni. Nem, valójában én sem hiszem, hogy bármi titkos járatot vagy ilyesmit találunk, ha van is ilyen a kúriában, azt biztosan letitkosították és elzárták, hogy ne tudjanak idegenek ott járkálni.
- Kit érdekel a térkép? Egy Edevane mindig visszatalál. - nem hiszem, hogy komolyan el tudunk tévedni itt, különben bízok annyira a tájékozódási képességeimben, hogy bátran elindulhassak.
- Egy szobát. - elindulunk a folyosókon, én pedig belekezdek a mesélésbe. Nem vagyok jó író vagy ilyesmi, nincsenek ilyen ambícióim, de az a rengeteg sci fi és képregény, amit olvastam, megtette a hatását. Elhaladunk egy összebújó párocska mellett, tovább a folyosón, amíg egy elágazásig nem jutunk.
- Egy zárt szobát, odabentről azonban sírást hallunk. Hezitálunk kicsit, de nem jár arra senki rajtunk kívül. Úgyhogy kinyitjuk. - balra fordulok, arrafele kevesebben vannak, mintha valóban ezt a.szobát keresném.
- A sötét szobába bevilágítunk, egy széken pedig egy összekötözött lányt látunk. Több sebből vérzik. A térdén, a karjain... De fura csillogást látni rajta. Amikor pedig közelebb megyünk, akkor derül ki, hogy aranyat vérez. Azért tartják fogva. - még nagyon régen olvastam egy képregényt ezzel a sztorival, és imádtam! Nem valami ismert. Remélem, ennyivel nem hozom rá a frászt Alexisre.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Valahol lenyűgöző. Mármint a gondolkodása. Egész egyszerűen nem erre számítottam, akárhogy is nézzük… A táncra szinte figyelnem sem kell, tökéletes magabiztossággal vezet, s így van lehetőségem a szavaira, s ami még fontosabb mondandójára koncentrálnom. Persze mondanám, hogy első ránézésre… vagy sokadikra… nem egy furcsa kis tudósfigurára számítottam. Akinek semmi más nem létezik a fejében csak a tudományága. De hát ez pont nem lenne igaz, szóval nem mondom. Viszont többet kaptam, mint reméltem. Okosnak és felvilágosultnak tűnik, ahogy értekezik a világról és ez egészen kellemes beszélgetőpartnerré teszi.
- Persze. A tudás hatalom. – Kezdem, mikor végre vége a táncnak, s partnerem az asztalok felé kísér. – Csak épp az nem mindegy, mire használod a tudást, melynek birtokosa vagy. Teszem azt, ha egy olyan embert, ki tömegpusztító fegyverek létrehozására képes, meggyőznek egy ideológia jogosultságáról. És beveti fegyverét. Abban az esetben nem számít-e már gyilkosnak. Legyen bármennyire is okos a tudását mégis más használja fel. Mi a garancia, hogy nincsen az okos embernél még okosabb, aki érveivel képes hatalma alá vonni másokat. – Közben leülök, s az egyik süteményes tál felé nyúlok, hogy elvegyek valami kör alakú zöld színű csodát, ami színben épp passzol a ruhámhoz. Igen nálam is előfordul, hogy ez alapján döntök. A milliónyi közül mégis, hogyan válasszak… - Persze ez nagyon komor feltételezés. – Folytatom még kissé gondolatmenetem. – Hiszen reménykedhetünk abban is, hogy az okos emberek megoldást találnak a világ problémáira. És az igazi, tartós béke felé vezetnek minket. Talán, próbálok inkább erre gondolni…

Közben látom, hogy partnerem a borok között válogat. Úgy tűnik, mintha értene hozzá, már amilyen gonddal vizsgálgatja a címkéket. Bár nekem aztán mindegy. Hacsak nem valami nagyon édes, gyümölcsös vörösbort választ akkor nagy valószínűséggel úgyis csak magamba kínzom. Nem rajongok az úgymond iszogatós alkoholokért, ahol a gyönyörű kristálypohár kecses tartása közben holmi úri hölgynek hihetem magam. Nem. Vagy ledöntöd egyben és te is kidőlsz, vagy ledöntöd egyben és kérsz még egyet. Minek finomkodni?

- Ennyire mágus utódnak tűnök? – Kérdezem mosolyogva, mert én valahogy mindig úgy gondoltam magamra, mint akin nagyon is meglátszik a mugli vér. – Amúgy, ahogy tudom egészen jól elboldogult. Hamar megtalálta azokat az embereket, akik segíthetnek neki. És valahogy bele tudott vonódni a dolgokba. Elég határozott, de jó ember. Ért hozzá, hogyan kedveltesse meg magát másokkal, ahogy ahhoz is, hogyan váljon fontossá. Persze legtöbbször ezt a jó ügy érdekében teszi. De nem haboz szívességet vagy segítséget kérni, ha neki van rá szüksége. Szóval ő amolyan jég hátán is megél típus. Nem az a fajta, aki kultúrsokkot kaphat… - Közben persze én is szerzek egy poharat, hogy azért mégiscsak jó benyomást keltsek. Legalább egy estére legyek már úri hölgy, ha már ilyen szépen puccba vágtam magam. Még, ha valóban csodaszép is ez a ruha, ami rajtam van. Még én is egészen elhiszem magamról, hogy vagyok elég szép a viseléséhez…

Aztán megint rátérünk az utazásra, mint téma. És én ismételten csak biztosítom róla, hogy mindenben a segítségére tudok lenni. Általában véve kedvelik a családom Kaliforniában. Könnyedén megszerzem az engedélyeket a kutatására. Ahogy szívesen körbe is vezetem majd, megmutatva az érdekes helyeket. Olyanokat is, amiket éppen én, vagy együttesen a barátaimmal mi fedeztünk fel valamely kóborlásunk alkalmával. Szeretek megvendégelni az erdei házban másokat és Wahkan, a törzsfőnök is egészen lelkes lesz a lehetőségtől, hogy újabb embert avathat be törzsük kultúrájának érdekességeibe.
- Bevallom én éppen a fordítottját éltem át az utazásoknak. Európán kívül szinte számtalan helyen megfordultam már, viszont azon belül, alig utaztam. Bár a kopár, sivatagos területek sosem vonzottak így Egyiptom nem szerepel a látottak, de a tervezettek listáján sem. Viszont, remélem neked egyszer összejön oda az utad. Kár lenne, ha csak a koboldok ostobasága miatt nem tanulmányozhatnál valami számodra fontosat.

Közben belekortyolok a borba. Éppen hogy alulról súrolja az ízléshatárom, de azért megiszom, kárba ne menjen … Ráadásul, ha egy korty után lerakom, hová tűnik az imázs… Mintha fontos lenne. Inkább veszek még egy süteményt. – Amúgy… - Kezdem, mikor szépen nőiesen befejezem a majszolást. Tényleg nagyon igyekszem, remélem ezt drága nővérem is látja. Maga vagyok a kellem és bűbáj. – Említetted, hogy tanítani fogsz. Eddig erről nem tudtam. Csak néhány napja tértem vissza Amerikából, így az itteni hírek is elkerültek és te sem írtad. Hol fogsz tanítani? – Kérdezem, bár, ha országon belül marad, akkor a választási lehetőségek nem túl nagyok. De mivel elég nagy név a szakterületén ki tudja, hova hívhatták… Nem is értem miért nem versengenek érte az intézmények. A könyvei alapján már-már túl jó abban, amit csinál.

Hiszem. Hiszek benne, hogy a kellően pallérozott elme elég erős ahhoz, hogy legyőzzön bármiféle barbárságot. Legyen az fizikai, vagy szellemi. Ezért egyeztem bele tehát abba, hogy szeptembertől a Roxfortban tanítok, hogy kellőképpen fel tudjam vértezni a fiatalabb generációt. Bár én sem vagyok.kifejezetten öreg. Úgy sejtem, jó, ha négy év van köztem és Ms. Bourgh között. Az extrém neveltetési és oktatási körülményeim, valamint a magas intelligencia hányadosom miatt én nem vagyok mérce a korombeliek szintjét illetően. Ms. Bourgh pedig, bár nem zseni, egy meglepően intelligens lány, aki képes olyan kérdéseket feltenni, ami másoknak eszükbe se jut. Vagy épp nem merik megkérdezni. Ez persze az ostobaság bölcsője. Ha nem mered feltenni a kérdésed, akkor a saját félelmed miatt nem leszel képes soha kilépni a sötétségből. Az emberek többsége pedig még mindig a sötétségben tapogatózik, kiutat nem találva. Különben az elmúlt évek eseményei másként alakultak volna.
- Ha valaki ki akarja használni egy briliáns elme tudását, az így is, úgyis megpróbálja megtalálni a módot rá. Sohase lesz teljes garancia. - a felbontott boros üveget arrébb teszem, miután kitöltöttem belőle egy-egy pohárral. Ritkán iszom, a borokhoz pedig egyáltalán nem értek. Csak egyszerűen elolvastam, mit írtak rájuk, és kiválasztottam a legszimpatikusabbat.
- Tavaly ilyenkor a Minisztériumnak írtam anyagokat. A nevemet kellett adnom hozzá. Ha ki akarnak használni, akkor úgyis meg fogják próbálni. - talán kissé a tekintetem is elsötétül. Nekem ez volt a legrosszabb a háborúban. Amikor a nevem kellett azokhoz az írásokhoz adnom. Meg a római nyomor. Borzalmas belegondolni  hogy lehet, valaki tényleg komolyan gondolta azt, amit leírtál.
- Mérhetetlenül örülök annak viszont, hogy nem voltam elég érdekes ahhoz, hogy belenézzenek, mi lehet a fejemben. Minden hozzám hasonló legnagyobb félelme, amit az imént elmondtál. Ezért vagyok önmagam legnagyobb kritikusa. - szavaim tartok tőle, hogy hamar megbánhatom. Nekem nagyon is kényelmes úgy, hogy nem tudja senkit, mire vagyok képes valójában - minimális erőbefektetéssel. Tudom, milyen egyszerű felhasználni a tudásom éppen azokra a célokra, amiket Ms. Bourgh is emleget, mert magam is könnyedén rájöttem ezekre. Néha én is megijedek ezektől a gondolatoktól. Azt pedig nem kétlem, hogy a háború alatt írt műveim olvasói közül ne lett volna olyan, aki ne vette volna észre a célzásokat. Ám még nem lehetek biztos benne, ne lett volna valami hatása.
- Szerencsére már levették azokat a könyveket a boltok polcairól. A túlélésért sajnos mindenkinek tennie kellett dolgokat, amikre nem feltétlenül büszke. - furcsán könnyedén beszélek neki a háború alatt történtekről. Pedig ezekről akkor se meséltem, amikor a Naldo birtokon folytattam “rehabilitációmat”. Ahhoz képest, amilyen állapotba oda kerültem, most kifejezetten egészségesnek tűnök. Még arcom is kerekebb, mint akkor, vagy amilyen egy hónap múlva lesz. Bár tény, fogytam pár kilót, amióta hazajöttem.

- Ó. - hangzik el tőlem, amikor az apjáról beszél. Pedig tényleg nem tűnik muglisnak, még egy kicsit sem. A legtöbb olyan varázsló és boszorkány, akinek több köze van hozzájuk, rendszerint magukkal hordoznak bizonyos mugli jellemzőket, akár fizikailag is. Bár lehet, a báli ruha teszi. Ilyen helyzetben még talán én is kicsit másképp viselkedem. Próbálok elviselhető lenni, és eddig talán a különböző rigolyáimat is jól titkoltam. Nincsenek illúzióim magammal szemben, tudom, hogy nehéz engem hosszú távon elviselni.
- Jó ezt hallani, hogy ennyire sikeres. Remélem, továbbra is az lesz. Nekem nem nagyon volt dolgom muglikkal eddig mondjuk, de nincs velük semmi bajom, mielőtt félreértenél. - teszem hozzá, mialatt felállok. Szeretnék koccintani egyet, ennyi az egész, nem egy nagy varázslat.
- Nem sokan tudják, de az én családomban is van mugli. Joseph Quinton, akadémikus orvos volt. 1616-ban nyitotta meg az első kórházát Londonban, és kiharcolta, hogy csak igazi orvosok árulhassanak gyógyszereket. Akkoriban rengeteg járvány söpört végig Nagy Britanniában, az ál-orvosok pedig rengeteg embert megtévesztettek, mert rossz gyógyszereket árultak. Persze a haszon miatt. Azóta nem volt mugli a családunkban, de nincs miért szégyenkeznem. Az ő hatására választottak tudományos területet a leszármazottai is. - mesélem. Nem tudok sokat a muglikról, de büszke vagyok rá, hogy az ősöm mi mindent elért. Mert ezek nagy dolgok, és jobbá tette a világot vele.
- Tehát, a szebb jövőre. - emelem egy gyors koccintásra a poharam. Nem vagyok egy nagy szónok, egyedül szakterületem az, amiről tudok nagy beleéléssel beszélni. A borban nem érzek semmi különöset, épp olyan, mint bármelyik másik. Egyszerűen nem érzem a különbséget.

Tényleg szörnyű lenne, ha egy ilyen ostobaság miatt nem mehetnék ki Egyiptomba. Pedig még fel is készültem az útra szellemileg. Természetesen olvasom a hieroglifákat. Akárcsak a rúnák többségét viszont, csak olvasom. Másképp olvasom az angolt, mint ezeket a jeleket. Nem tudom az idegen nyelveket beszélni, valami különös ok miatt.
- A Roxfort Boszorkány,-és Varázslóképzőben. McGalagony igazgató asszony azonnal felkeresett, amint visszaérkeztem Angliába. - az üres poharat leteszem az asztalra. Nem volt nagy dolog ez a bor, semmi különös. Nem értem, mit szeretnek rajta annyira. De a rövideket még csak ennyire se szeretem, szóval inkább ezzel koccintok.
- A Gringottstól is kaptam egy felkérést, de azt elutasítottam. Nem tudnak nekem annyit ajánlani, hogy hozzájuk menjek. Szóval, szeptembertől már a kastélyban is találkozunk. Kíváncsi vagyok a kastélyra, sosem jártam ott. Nem a Roxfortban tanultam. - teszem hozzá. Sokan nem tudják, hogy nem mindenki tanul a Roxfortban, de még mindig vannak olyanoknak, akik magántanárokat kapnak. Igaz, elég ritka. Még csak egy emberrel találkoztam eddigi életem során, akinek.szintén kimaradt ez az élmény. Néha sajnálom kicsit. Amikor mások mesélnek róla, mindig olyan érzésem van, hogy kimaradtam valami meghatározóból. De nekem más volt az utam, ennek így kellett lennie.

A tömeg egyre csak növekszik az asztalok.körül, ahogyan egyre több táncoló unja meg a zenét. Mások is inkább koccintanának. Félreállok, hogy egy nagyobb társaság odaférjen az asztalhoz, mire azonban elhaladnak mellettünk, már nem találom kísérő partneremet. Vajon hova tűnhetett?
S én hova tűnök majd, ha esetleg elindulok megkeresni őt?

Köszönöm a játékot És tiéd a 100. postom *.*

[Alexis P. Dullahan]

Alexis P. Dullahan

♦ outfit ♦

 

Ismét úgy tekintek körbe, mintha reménykednék benne, hogy valaki majd megment. Például Jimmy. Igen az nagyon jó lenne. Főleg, hogy annyira izgalmas és érdekes téma közepén jártunk. Aztán egyszer csak; hoppanált? Elképzelésem sincs hova tűnhetett… De kárhoztatom érte a sorsot, hogy hagyja, hogy jó partnerem után báli ruhákról kelljen cseverésznem. Még, ha igaziból büszkén tekintek is végig választásomon.
Mikor a lány leteszi az alkoholos italt, kissé arrébb húzom előle. Fogalmam sincs hanyadéves lehet, de annyi bizonyos, hogy nem nagykorú. A pincér igazán figyelhetett volna arra, hogy kinek adja oda az italt… De mindegy, nem zsörtölődöm ezen. Próbálom tűrni a sorsom…

- A szüleim révén ismerem, igen. – Válaszolom egyszerűen. Aztán néhány pillanatig elmerengek rajta, hozzátegyem-e, hogy a különleges, személyes találkozóért cserébe néhány oldalas cikk jelent meg anyuról és rólam, ahol arról áradozunk mennyire tökéletesek is Valentino ruhái. Valamint meg kellett jelennem több kaliforniai eseményen is a márka által tervezett darabokban. A sztárok nyilvános szereplései a legjobb reklámok… Te sztár vagy, én odaadom a ruhát, te reklámot csinálsz nekem. Így működik ez.

- Üdv, Alexis. – Köszönök aztán ismét egyszerűen, miközben próbálok nem nagyon pofátlanul úgy kinézni, mint aki baromira unja a bájcsevejt. Értem én, hogy griffendéles összefogás meg minden, de jóból is megárt a sok. Vagy a sokk. Pláne, hogy egy regény elmesélése után végre eszébe jut köszönni és bemutatkozni… Értékelem… - Van kísérőm. Természetesen. Jimmy K. Quinton, a híres rúnamágus. De nagykorú vagyok már és elég sok ismerősöm van itt, arról nem is beszélve, hogy Amerikában mindennaposak az olyan összejövetelek, ahová a szüleim nélkül megyek. Szóval, azt hiszem egyedül is elengedtek volna. – Közben belekortyolok a borba, amit még a férfi töltött ki nekem. De csak azért, hogy valóba idősebbnek és nőibbnek tűnjek, mint a csivitelő kisasszony. – Ellenben neked, hol a kísérőd? – Nem mintha igazán érdekelne, de azért felelőtlen egyedül hagyni az alkoholos italok fellegvárában…

Aztán egyszer csak fura jelenségre leszek figyelmes. Valami kék kis akármi száll be a látóterembe. Majd újra és újra. Én pedig nem tudom mire vélni, bár próbálom némiképp ki is zárni. Csakhogy nem lehet. Mikor már többször is vállamnak ütközik, elkezdem kissé cikinek érezni a dolgot. Eddig is úgy éreztem magam, mint aki egy vicc közepébe esett. De ez már tényleg mindennek a teteje. Mikor kezembe veszem, mégse gyűröm össze. Érdekel a tréfa miben léte. S így inkább kihajtogatom a szárnyait. Ügyes megoldás. Felrúnázott origami madárka. Egy kis üzenettel a belsejében, amit nekem címeztek.

Sajnálom az eltűnést, a hirtelen érkezett tömeg kissé összezavart. Elindultam megkeresni téged, de az épület kifogott rajtam. Borzalmas az irányérzékem...

J. K. Quinton

Á. Megmenekültem. Nevetek fel, miközben összeszorítom a kezemben lévő madárkát. Mindezt úgy, hogy közben nekem kell majd megmentenem valakit… Mi az, hogy eltévedt? Hogy tévedhetett el? Merre keresett? Hiszen az előbb még itt állt mellettem. Sebaj. Megtalálom az biztos.
- Öhm… - Kezdem, miközben felpattanok ültőmből. – Engem most várnak valahol. – Jelentem ki minden túlmagyarázás nélkül. – Szóval megyek. Szia. – Köszönök el, és néhány pillanattal később, már a kastély folyosóit járom.
Borzalmas az irányérzéke… Csak nevetek magamban, miközben Jimmyt keresem.

Köszönöm a játékot!