Sétány

A hátsó kert zegzugos útjai külön világot alkotnak:
 szinte labirintusszerűen kanyarognak a sövény ölelésében, melyek mentén kövek
 világítanak a sötétben, és ha alaposan belefeledkezel a gondolkodásba, vagy
 beszélgetésbe, igen messze keveredhetsz a háztól. Persze jó társaságban gyorsan
 múlik az idő is, de érdemes lehet leülni a szépen faragott padok egyikére, és egy
 kicsit gyönyörködni a jelenben.

Emmeline
Good Life

  Fejemben még visszhangzik a nyitótánc dala, és mint régen történt események emlékképei, ugranak be a tánc lépései. Az a sok bonyolultabbnál bonyolultabb ide-oda lépegetés, melytől csak a lábam fájdul meg, s értelmét sem látom, miért jó ezt nézni akár - nemhogy még be is csatlakozni. Nem szeretek táncolni ez tény, de vannak olyan kultúrák, ahol az ilyesfajta mozgás élvezetes még számomra is.

  A nagy tömeg után szinte felemelő érzés kilépni a friss levegőre, belélegezni a természet csodás illatait és gyönyörködni színeiben. A kert egyszerűen gyönyörű. Az egész udvart egy hosszú, kanyargós út szeli kisebb darabokra, ahol pedig a csodás színekben pompázó virágok és a zöld borostyán nyugtatólak hat az emberi szemnek. Festményeket megszégyenítő ez az egész este.

  Bár már kezd sötétedni, és a levegő is lehűlt - bár nem nagyon -, csodás érzés sétálgatni és üldögélni a padokon, élvezve a nyári szellő halk susogásának hangját, mely csak úgy elrepíti a gondokat. Haj, de szép is lenne, ha ezt meg tudná tenni akár csak néhány óráig, míg itt vagyunk. Vagy csak repítse feljebb őket pár méterrel és csak a bál végén eressze le megint.

  A tekervényes úton sétálgatva meg-megpillantok hozzám hasonló embereket, de ők nincsenek egyedül, nekik kell a társaság és igazuk is van. Úgy döntök, ha már az este az újrakezdésről szól, akkor felhagyok a kellemes magánnyal, és beszélgetek valakivel. Az sem igazán érdekel, ha nem igazán az én korosztályom; nem olyan nagy akadály az. Az előbb láttam is egy szintén egyedül lévő lányt, biztosan örülne, ha beszélgethetne valakivel.

  Mikor visszafordulok, látom, hogy nincs túlzottan messze tőlem, ezért nem elsietve odasétálok hozzá, és tisztes távolságra tőle megállok - elvégre nem tudhatom, hogy mennyire szereti a közeledő embereket.
  - Szia! - szólítom meg halkan, ugyanakkor határozottan és rámosolygok, amilyen kedvesen csak tudok. - Leülhetek?

[-Igen! Hogyne!]

Sophie

Miután csendben megfigyelem a nyitótáncot, a bálterem végéből, rájövök, hogy akármennyire is szeretném, nem tudnám megtenni a kellő lépéseket a táncparketten. Igaz, még sosem próbáltam. De ha még be is gyakorolnám, egyszerűen nem lenne kivel, hiszen a potenciális párok többsége vagy nem ismer, vagy átnéz rajtam, akár az iskola falain belül. Eldöntöm, tehát, hogy ez nem az én terepem, s kisétálok. Menet közben még benézek egy másik szobácskába is, ahol a sok finomság közül lehet választani, s megpillantom Clarice-t, aki nagy buzgón falatozik. Nem is láttam azóta, hogy még a megnyitó előtt meglóbálta volna előttem a fáklyáját. Nem keltek feltűnést, hagyom hát enni, s csendes léptekkel továbbállok.

Kiérve a kertbe, megcélzom a hátsó részt, amelyen egy kis sétány húzódik. Körbefordulok, s álmélkodva csodálom meg a kert eme részének pompáját. Milyen gyönyörű! A kis úton egyszer csak feltűnik pár faragott padocska, s én rögtön helyet is foglalok az egyiken. Öt perc sem telik belé, már is emberek mennek s jönnek, kis csoportokban, követve az én példámat. Mikor már a zajszint elnyomja a természet hangjait, gondolataimba merülve bámulom az előttem húzódó sövényeket, s bokrokat.

Töprengésemből, egy halk hang ver fel. Felnézek, s megpillantok egy mosolygós arcot, kinek gazdája nem ismeretlen számomra. Úgy tudom Sophie-nak hívják, sokszor láttam már a klubhelységben.

- Szia! Leülhetek?

-Igen! Hogyne! - válaszolok kissé zavartan, s arrébb kúszok, hogy csináljak neki helyet. Mikor leül én kíváncsian ránézek, talán túl feltűnően is, mivel utána kérdőn méreget, s kissé zavart hangon megszólal.

Emmeline
Good Life

  Hangok, melyek elvarázsolnak. Hangok, melyek megrémítenek, és  hangok, melyek megnyugtatnak. Itt van mind, csak hallgatózni kell, semmi több. Figyelni a természetes és mesterséges hangokat, hogy egyáltalán meghallhassuk azokat, és fel tudjuk bennük fedezni a szépséget, vagy a nyugalmat. Ez az, ami most különösen jól megy, de ahhoz kell egy külön lelkiállapot. Nem tudok én csak úgy hipp-hopp odafigyelni minden rezdülésre, a fák susogására, a lépések zajára és a természet még sokkalta több hangjára, és hogy azok milyen hatással vannak rám.

  Fák, bokrok, virágok, holdfény és csillagok. Minden, mi a szemnek kívánatos, én mégsem érzem magaménak ezeket. De miért is kellene? Hisz meg is lehet ezt osztani másokkal, semmi probléma nem lesz belőle, ha más is látja ezeket. Szemem azonban mégsem látja ezeket kedvesnek, elvégre egy lány itt ül előttem teljesen egyedül. Lehet, hogy az ő szeme észreveszi azt, amit az enyémnek nem sikerült még eddig. Talán...

  De miért jött el egy ilyen helyre, ha egyedül van? Kiközösítették valamely társaságból? Vagy eleve egyedül van? Nem tudhatom, de ha tudnám, sem lennék vele sokkal előrébb.
  -Igen! Hogyne - kapok engedélyt a helyfoglalásra, majd ténylegesen kivitelezem azt. Tömör válasza így elsőre nem igazán lep meg. Én is szoktam ezt csinálni. Általában nem a legelőnyösebb időben és helyen, az arra leginkább vevő emberek társaságában, de szoktam. Főleg a suliban.
  - Miért ülsz itt egyedül? - kérdem, elvégre tényleg nem világos, hogy egy fiatal, csinos lány miért ül egyedül az udvaron, és mért nem táncol bent a többiekkel. - Szereted a természetet? - folytatom ismételten egy kérdéssel, elvégre ez sem kizárt dolog. Én is szeretem, csak nincs túl sok időm úgymond benne lenni, és átvenni a hangjait, színeit, mozdulatait. Na majd most.

[- Szeretem, de nem ez az egyedüllétem oka.]

Sophie

A kérdés hallatán eléggé meglepődök. Általában mindig egyedül vagyok, leszámítva a Roxfortot, ahol két barátnőm pártfogol. Az egész olyan természetes számomra, hogy bele sem gondoltam még, hogy egy kívülálló szemében hogyan nézhetek ki. Már ha az illető észrevesz.
Körbetekintek a szépséges kerten, amit itt-ott lámpák, de nagy részben maga a Hold világít be. Beszívom a friss esti levegőt, s halkan válaszolok miközben ruhám szélét babrálom.

- Szeretem, de nem ez az egyedüllétem oka. - felpillantok rá, majd legyintve hozzáteszem: - Egyszerűen meguntam nézni, ahogy mások táncolnak. Én amúgy sem tudok...

Arcán mintha valamiféle sajnálat szikráját látnám, ám egy pillanat alatt el is illan. Töprengve mered egy másodpercig maga elé, mintha azt méregetné, milyen válasz lenne az ideillő. Mintha egy kissé meg is riadna, amikor megkérdezem:

- Téged ugye Sophie-nak hívnak? - látom, hogy puhatolózódásom kínosan hat, ezért óvatos magyarázkodásba kezdek. - Sajnálom, de nem nagyon szoktam beszélni az emberekkel.... - veszek egy nagy levegőt, de azonnal meg is bánom, mert az egész egy nagy sóhajtást eredményez. - Még a háztársaimmal sem...

Látom, hogy a lány erre már végképp nem tud mit mondani, el is szégyenlem magam. Aztán nagy meglepetésemre, mégis hozzám szól.

Emmeline
Good Life

  Sokszor láttam már a lányt a suliban is, de a névmemóriám sosem volt túl jó, most sem jut eszembe a neve. Mindig volt vele valaki, szóval nem hiszem, hogy olyan nagyon visszahúzódó, csak a barátai ide nem jöttek el. Mindenesetre örülök, hogy beszélgethetek vele. Vagyis, hát, ha mással beszélgetnék jelen pillanatban, annak is örülnék, legalább nem érzem magam olyan egyedül. Mondjuk, sokaknak biztosan feltűnt, hogy nem vagyok egy túlzottan társasági ember, de még nem túl sokan jöttek oda hozzám bármilyen okból.

  - Szeretem, de nem ez az egyedüllétem oka. - ahogy felnéz, szemeibe nézek, és hallgatom a folytatást. - Egyszerűen meguntam nézni, ahogy mások táncolnak. Én amúgy sem tudok... - ezt valahogy meg tudom érteni. Én sem igazán tudok táncolni, azonban én szeretem nézni, ahogyan mások teszik azt. Attól, hogy én nem szeretek és tudok, nem zárja ki, hogy ne nézhetném a többieket. A nyitótáncot is csak azért vállaltam be, hogy teljes legyen a kép.
  - Hát, bevallom őszintén, én sem tudok. - mosolygok rá a lányra, hátha ettől egy kicsit felvidul.

  - Téged ugye Sophie-nak hívnak? - kérdésére aprót bólintok, és még inkább mosolygok. Merlinre, ez mindjárt átmegy ijesztően irreális vigyorba. - Sajnálom, de nem nagyon szoktam beszélni az emberekkel... - valahol meglep. Elvégre tudtommal vannak barátai. Na mindegy, nem kell nekem mindenki után kémkedni, meg hasonlók, szóval nem is teszem, inkább figyelem, ahogy nagyot sóhajt. Bár meguntam a jelenlétét, nem megyek el. Nem szeretnék bunkónak tűnni. - Még a háztársaimmal sem... - folytatja, mire tényleg meghökkenek, pár másodperc után azonban inkább megkérdezem tőle:
  - Hogyhogy nem? - nem tűnik olyannak, mint a legtöbb ember, ez tény, de, hogy senkivel sem beszél, az azért túlzás. Én is zárkózott voltm egészen idáig, és bár még mindig van, hogy elvonulok a legeldugottabb helyekre, a háztársaimmal szoktam beszélni.

[- Nem nagyon vesznek észre. Mármint...]

Sophie

A kérdésre megrántom a vállam, és egysíkúan válaszolok.

- Nem nagyon vesznek észre. Mármint... - végigpásztázom a tekintetem a virágok közt, s kinézek magamnak egy kicsi, vörös tulipánt, amit viszonylag elnyom a többi növény. - nem akarnak észrevenni.

Lesütöm a szemem egy pillanatra, majd azonnal meg is bánom. Nincs szükségem a sajnálatra. Nem akarom, hogy sajnáljanak! Jól megvagyok a magam kis életében, ami másoknak jellegtelennek tűnhet, de nekem nem az.

- De a hálótársaimmal, jól megvagyok. Ők az... az... a barátaim. - fejezem be végül a mondatot, s töprengve figyelem a fák lombkoronáját. Nem akarok tovább beszélni erről a témáról, sem soha többet. Az ilyenfajta beszélgetéseknél rendszerint kínos helyzetbe hozom magam. Már amennyit beszélgetek...
Veszek egy nagy levegőt, hogy más témára tereljem a szót.

- Általában a könyvtárban szoktam olvasni. Azt imádok. Téged is csak könyvvel a kezedben láttalak még. - kérdőn ránézek, s várom, hogy beszéljen. Beszéljen magáról. Hogy ne én legyek a téma.