I fink u freeky

Dexter Crewe

1998. szeptember második hetében járva - elhagyott alagsori terem

Ez a hely csak egyre furcsább lesz évről évre, vagy csak a képzeletem kezdi kiszínezni a sötét részleteket még mélyebb színekkel – bámulok a füstön keresztül az alagsor egyik ritkán emlegetett helyiségébe. A terem ugyan cinkosom a tilosban dohányzásban, most valahogy mégsem érzem magam teljesen biztonságban, az érzés nem akar elillanni, bármilyen elegánsan is pöckölöm ki a hamut a pinceablakon. Talán a keskeny kis rés sem járul hozzá jótékonyan a komfortérzetemhez, vagy a pislogó, lassan elhalálozó fáklya teheti az ajtó mellett…?

Hihetetlen meglepetés volt, a szó cinikus értelmében, hogy a tanév második hetében járva sem szoktam le a cigarettáról, és ennek megfelelően egyre kreatívabbnak kellett bizonyulnom a bűnös élvezet kiélésében: idén érezhetően több a helytelenítő tekintet a hátam mögött suhanva. Ezt a légteret egy kevésbé szerencsés emlékű járőrözés során találtam, és már akkor sem használhatta senki, amikor a nagyanyám volt diák – épp ez kölcsönzi neki a földöntúli báj sötét kis simogatását az ember bőrén, ha körbenéz. Az ablak alá húztam egy összekarcolt, megégetett padot, balra tőlem polcok hosszú sora szalad a falnak, jobbra szekrények, félig üresen, félig pedig magukban rejtve a bájitaltan kevésbé napsugaras arcának kacsintásait. A zöld, foszforeszkáló lében úszó szemgolyótól a halottak sírjáról lopottnak tűnő virágszirmokig minden van, ami a perverz szem, vagy a hideglelős száj ingere, és a néhány felületen olvasható macskakaparás sem dob fel.
- "Ez a pokol!" – betűzöm, némi iróniával hangosan – Nagyon kreatív. Imádhatta az itteni órákat.
Egy ilyen helyen sokkal jobban esik igazi szavakkal magamban beszélni, főleg, mikor újra meg újra hátat fordítok az ajtónak, hogy ki tudjak hamuzni a szabadba. A kinti szeles kora estében nem látok senkit, de ez nem is furcsa: a terem úgy helyezkedik el, hogy szinte lehetetlen lenne megtalálni a kastély oldalában sétálva. Eleve ritka, hogy az alagsorban ilyesmit találjunk, betudom a ritkán felvillanó szerencsémnek, azt pedig főleg, hogy errefelé aztán tényleg senki nem jár. Mit is keresnének a lezárt, elhagyott szertárak és bájitaltan-termek folyosóján…? Errefelé csak a magamfajta, valamit rejtegetni való fordul meg, legalábbis sejtésem szerint.

Végül aztán hozzászoktam a légkörhöz a második, harmadik, sokadik alkalom után, és mivel már vacsoraidő után járunk, de még a takarodó előtt egy orrhosszal, akár hangulatosnak is nevezhetem a rejtekhelyemet. Már az egyiket a sok közül, amelyeket a kényszer, és persze a kreativitás szült: ha lesz is időszak, amikor végképp leteszem a füstös szenvedélyem bizonyítékát, az nem mostanában fog megtörténni. Végül lazán kihajolok inkább mégis az ablakon, már amennyire ez az én termetemmel lehetséges, mert szép az intimitás, amivel az a koponya bámul rám, de a lassan sötétedő égbolt azért mégis barátságosabb érzéseket kelt.
- „Je ne veux pas travailler” – énekelem, hamis biztonságba ringatva magam – „Je ne veux pas dejeuner…”
A térdelő pozícióban nehéz lenne lóbálnom is a lábamat, de az ismerős dallam sokat javít a kedvemen, annyira, hogy az előbb emlegetett gesztust is megfontoljam. Furcsa, mintha ajtónyitást hallanék magam mögül, aminek több okból sem örülnék, és ebbe beletartozik a lebukástól való halvány félelem, valamint a tudat, hogy simán besurranhatott az illető. Legyőzve a rossz előérzetet, még pöfékelek pár karikát a saját szórakoztatásomra, felbátorodva kanyarítva tovább a dalt.
- „Je veux seulement oublier/ Et puis je fume.”
Mikor a végére érek, valami mégis arra késztet, hogy forduljak már meg, nézzek már szembe az esetleges paranoiám talán létező alakjával, és én hallgatok is a megérzésre, remélve, hogy csupán a már szinte havernak tekinthető koponya lesz ott.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

Nem aludtam az éjszaka, s mint minden alkalommal, most is inkább az akarat mozgatta a testet, lassú, suhanással siklatva az izmokat, merre a tudat kívánta parancsolni őket. Az éjszaka volt szerencsém ismét egy hölgy alakjába kényszerülni, s bár mókásan rémséges volt az időm minden furcsa szeszéllyel töltött perce, valahol mégis közönyös sikerrel fogadhattam a kísérlet végét. Feljegyzéseim immár túlhaladták három éve pátyolgatva szorongatott kedves füzetem pergamenjeit, s idén lezárva az iratot, új oldalakat tölthettem be fontosabb sorokkal. Idén elterveztem, bármily nehezen kellemes kötelesség is legyen ez, megtalálom a módját, hogy bizonyítsam, hogy rémségesen hasznos főzetem, a százfű-lé a gyomorból indul útjára, görcsbe rántó simogatással metamorfózisra bírni a testet. Ehhez azonban testre volt szükségem, méghozzá majdnem élőre, kinek akarata már messze jár, de szervei még mozgásra képesek. Olyanra, kit nem bánt, ha felnyitom a hasfalát, hogy megleshessem amint a főzet lassú tánccal lendül akcióba. Nehéz feladatnak tűnt, s Alastair is nyugtázta ezen megállapításomat az éjszaka folyamán. Ma nem mehettem a laborba. Kellemesen hátborzongató magánya elpuhítja a kísérletező elmét, komfortzóna ringatásába taszítva a gondolatokat.

Kívülről úgy nézhettem ki, akár egy szellem, ahogy csendes árnyként haladtam keresztül a folyosókon járkálók között-mellett, keresve az utat az alagsori régi szertárak irányába. A nyaram nem szólt a napban fürdőzésről, így a bőröm szokványosan sápadag színben játszhatott, s talán kissé elfakulhatott, mikor a fáradságot jelző karikák megjelentek a szemeim alatt. Ha tehettem volna, örökmozgó bűbáj alá vontam volna magam, hogy sosem fáradó gépként tárjam fel hús és csont minden titkát. Sajnos azonban, a pihenésre szükségem volt, hogy ne ugorjanak szét agyam fogaskerekes gépezetei. Így azonban, habár kissé lassan is, de még siklottam egy ideig, míg vitt az akarat. Azután álomra kell hajtanom a fejem, hogy legyen ereje az inspiráció puha mancsának. De még el kell hoznom némi felszerelést, melyet a tavalyi évben rejtettem el, hogy a nyáron gyűjtöttekkel kombinálva hasznát leljem.
Kedvesen rángatott a menni akarás, ahogy végigkorzóztam a folyosón, egészen az egyik régi bájitaltan teremig. Bentről kellemes dúdolást hangja vágott fülön, s ahogy hangtalan beléptem a terembe, olyan látványban lehetett részem, mely az év ezen szakában, s a tér ezen pontján, nem volt valószínű. Egy hölgy tartózkodott az alagsor ezen magányos zugában. Mit hölgy? Egy komplett – bár Griffendélesként valószínűleg egyszerre nem komplett – prefektus térdelt az egyik padon, kezében cigaretta füstölő csikkjét tartva, kellemesen csilingelő hangokkal törve keresztül a csendet.

A lassan haldokló fáklyafényt a hátam mögött hagyva osontam egyre mélyebbre az amúgy biztonságosnak – már-már otthonosan borzalmasnak vélt tanterembe, mintha csak a saját lakásomba törnék be, halkan lopódzva, nehogy felébresszem a bent alvó betörőt. Ahogy lassan ráncigált a tudatom, s én engedelmeskedve siklottam előre, hamar rájöttem, hogy a szép behatoló, éppen a pokollal jelzett padot választotta térdeplése színteréül, s nekem nem maradt időm visszaosonni a folyosóra, mielőtt megtörténik a megfordulás. A fáklya fényét magam mögött sejtve, reméltem, hogy nem tudja elsőre megállapítani, ki is vagyok, s ez talán kapóra jön, ha önérzetes prefektusként fogna vallatóra.

Ahogy azonban megfordul, egy pillanatra még a lélegzetem is elakad...

Dexter Crewe

Lenn, a nyuszi odújában..

Lassan fordulok meg, a kezem az ablaknyílásban marad, szinte csak a vállam fölött leskelődöm az ismeretlenbe, de ez csak addig tart, amíg rá nem jövök, hogy a félhomályban álló alak nem a képzeletem szüleménye. Halk, rémült sikollyal követi a testem a gesztust, a fenekemre huppanok, fölöttem bevágódik az eddig tartott nyílás, a kezemből pedig kiesik a cigaretta – és végképp ez marad az utolsó fényforrás köztünk, a huzat ugyanis eloltja a beteges lángot a falon.
Nem tudom biztosan, ki az, illetve hogy egyáltalán valóban ott volt e, de a rossz lelkiismeretem úgy látszik, bőven elég jól tudja, hogy hozza rám a frászt…

Hallom a heves szívdobogásom, megmarkolom a mellettem heverő pálcámat, és egy nem túlságosan összeszedettnek hangzó szóval bágyadt, lidérces fényt gyújtok. A pislogás először a lehorzsolt térdemet vonja a fénykörbe, aztán, ahogy feljebb emelem, egy sápadt fiúra vetül, aki ezek szerint valóban beosont mögöttem a terembe. Úgy érzem magam, mint egy horrorfilm valószínűsíthető, szerencsétlen szereplője, mielőtt kellemetlen kínok között elhalálozik. Talán nem kellene félnem a nálam alacsonyabb, kissé manószerű alaktól, de a legelemibb ösztönöknek nem parancsolhatok én sem: a nyakkendője elárulja a házát, de még sosem találkoztunk.
- Hú, ne haragudj, ha megijesztettelek… - jegyzem meg, kissé remegő hangon – De nagyon rám hoztad a frászt az előbb. Nem számítottam társaságra.
Kicsit megnyugszom a szavaktól, mintha biztosítottam volna magam a józanságról, az esetleges helytállás bátorítóan a vállamra teszi a kezét: de ugyan, mitől is pánikolnék annyira? A talán egy egész fejjel alacsonyabb, sovány jelenség akár az öcsémre is emlékeztethetne, ha nem lenne betegesen sápadt, és nem égnének sötét karikák a szeme alatt… a pálcám imbolygó fénye hátborzongató hatást kölcsönöz neki, mint a mumusnak, amely talán nem is jár a hátunk mögött azon a bizonyos éjszakán, de nem merjük megnézni, valóban így van e…
Leereszkedem a padról, még mindig felé tartva a pálcát, és az elejtett cigarettámat némi bűnbánat kíséretében a legközelebbi padon felejtett üstbe dobom. Még érződik körülöttem a hideg, mentás-vaníliás aromája, viszont ebben a pozícióban már nem a védtelen áldozatnak érzem magam, aki a sebes térdére puszit képzel, és végül marcangoló fenevadat kap.
- Minnie vagyok. – nyújtom felé bizalommal a kezemet – És persze az a személy, akit még véletlenül sem láttál dohányozni. És téged hogy szólíthatlak…?

Mintha ismerősek lennének a sápadt, mélyen égő vonások… egy hugrabugos lány, Amelia Crewe társaságában talán láttam már az ijesztő mardekárost is, de mivel magát a Vérhugrást is csak futólag, egymásra vágott mosolyokon keresztül nevezhetem ismerősömnek, ezzel nem vagyok előrébb. A pálca rebegő, táncoló fénye mindkettőnket kísérteties lepellel von be, és ebben a szinte víz alattinak tetsző párolgásban a lábamon ásító mosolyok sokkal sötétebbnek tűnnek a szélükön vidáman leszaladó vérpatakokkal. Ha azonban meg tudok egyezni a fiúval, ez igen csekély ár a dohányzás okozta kielégülésért: kérdés persze, hogy mennyire működik velem együtt.
A csöndben mintha valami kaparászna az egyik szekrény ajtaján, amitől újra végigfut a hideg a hátamon, simogató, cirógató kezei a gerincem mellett rajzolják ki a félelem selymes íveit. Mosolyt csalok mégis az arcomra, nem szeretném, ha az idegen kényelmetlenül érezné magát, elvégre tulajdonképp teljesen ártatlan a rossz lelkiismeretem násztáncában. Talán észreveheti, hogy mélyebben veszem a levegőt, szaporább ritmusra vágtat a szívem, a tekintetem éberebb és szétszaladóbb, mint máskor, de ezek bocsánatos bűnök egy ilyen hirtelen esemény után. Még gyerekként magamhoz édesgettem a rettegést a sötétben, anyám rémtörténetei bőven elég alakot kanyarítottak a képzeletembe ahhoz, hogy most is legyen tippem, esetleg mi akarhat magának utat találni a berendezés darabjain keresztül, de ez nonszensz. Csupán rémeket látok, és túl sok stressz ér mostanában. Így még a tanterem mechanikus, égettnek látszó órája is vészjóslóbban kattog, a kis tikkek mintha bennem visszhangzanának. Talán ideje lenne egy békésebb módot találnom arra, hogy levezessem a feszültséget, esetleg átszokni a szabadban dohányzásra…

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

A sikoly kedvesen szorongató karmai vájják a fülembe magukat, ezerféle játékos kínnal töltve meg, amúgy sem túlzottan csendes, elmém néma zugait. A hideg huzat simít végig az arcomon, s mintha csak felpofozná a mögöttem ténykedő, biztonságot nyújtó, mocskos kísértéssel hívó fáklyát. A sötétség fekete csendje borul a teremre, majd mintha víz alól törne fel a gyilkosan cirógató, pislákoló fényforrás. Előbb csak a szemem sarkát kínozza tompa ragyogással, majd egyenesen belopódzik a szemembe, felfedve ezzel arcomat. Ahogy a pálca mögé settenkedő sugarak elérik a prefektus arcát, egy pillanatra még a szívem is visszatartja a levegőt, mintha merülni készülne, az artériákban kapaszkodva pedig lendületet vesz, hogy a meginduló vérrel zuhanó táncba fogjon. Végigvágtat testemen a lomha félelem, egyszerre vágva kést a gerincem mellé, s a vállamat ölelve, tartva az egyensúlyom, miközben a vér ismét megindul, zúgó patakként feszítve szét a világot maga körül. Nem akarom engedni, de itt a tudat már messze járt, ereje pedig csak visszhang volt az összerezzenő izmok süket fülében. Mintha a fénytől rázna ki a hideg, összerándul a testem, majd visszasiklanak a porcikák az őket megillető helyekre.
Ahogy megszólal, a hangja egyszerre vágja az étert, fúr lukakat lüktető agyamba, s borítja fátyollal a szívet, hogy míg a reszketés megnyomorítja az elmém, elfelejtkezhessek a bátorságról. Nem tudok szólni, csak vállvonásnak illő rándulást tesz a test, miközben a szemem sarkából bekúszik elgyötört agyamba az újabb felismerés: a hölgy azon a padon ül, amely értéktelenül ócska kincseimet rejti. Ha tehetném, most visszafordítanám a világot, ráförmedve magamra: nehogy belépj azon az ajtón! De ennek már oda, s az agyam is inkább csak mankóként tartja maga alá a lehetőséget, mielőtt észreveszi, hogy a lába alatt nincsen már talaj.
A prefektus látványa nem ismeretlen előttem, ugyanakkor sosem csodálhattam meg még ennyire közelről, ilyen sebezhetően egyszerű valójában. Olyan volt, akárha orvosként siklottam volna kórterem padlóján kuporgó pácienshez, kinek szemében a rémület mögött ott a bizakodás, hogy kijuthat még innen. Furcsamód… kellemes érzés volt, ahogy a reszketés karmainak fájdalmát megszokta az elme, s megkötözve bár, de mozgásnak indult. Legyen bármilyen morbid, s bizarr ez a helyzet, a tudatom sikoltott, hogy még tovább tobzódhasson benne. Sőt, tevékeny részévé akar válni mindennek, hogy mélyebbre zuhanhasson a nyúl üregében, mint Alíz az öreg mesében, pillanat-órákon keresztül eshessen a végtelen, esztelenségben. Mindezt pedig miért? Mert megszólítottak. Sőt, kezet nyújtottak. Egyszerre vágyom futni a helyzet elől, mi majd a későbbiekben adósává tesz a lánynak, megragadni a lágy kezet, soha nem engedve el azt, és hessegetni el a betolakodót a padról, mely rejtett kincseimet takarja. Előre nyúl tehát a kezem.
– Dexter vagyok. A személy, aki véletlenül sem látott dohányozni. – Ezt a mondatot remegve teszi hozzá a tudatalatti, mintha titkon én is játszani vágynám ezt a „nem lát, nem hall” játékot. S miért is ne? Hiszen a könyvek éppen karnyújtásnyira vannak, ott ahol pihen a másik test. Csak az állja utamat, és meg is érinthetném kincsesládám fedelét, csak ki kell nyújtanom az ujjaimat.
Kaparászás üti meg a fülem, s reménykedek benne, hogy nem valamelyik itteni lakó óhajtja tudtomra adni, hogy még én is csak betolakodó vagyok kúriájában. Tenni kell, s nem csak állni.
– Ne haragudjon kedves miss. Azt hiszem épp a poklom kapuján pihen. Engedjen oda kérem, titkát cserébe én el nem regélem. – Fel sem merül, hogy rímelt, amit mondtam, nekem csak a kincs, ami számít, s ezért hajlandó vagyok elengedni a puha bőrrel borított kezet, sanda pillantásokat vetve a kopott padra, melyre még én karcoltam fel a cifra betűket. Oly átlagosnak véltem a kiírást, hogy biztosra vettem, nem fogják majd ott keresni, amit elrejtettem. A terv túl jól is sikerült…

Dexter Crewe

Szeretném meggyújtani a fáklyát, szeretném megtudni, mi kaparászik, és legfőképp annak furcsa, hátunk mögött osonó rémületnek szeretném elűzni a borzongató légkörét, ami most porként belep mindkettőnket. Az elsőhöz először ki kell oltanom a pálcám végén égő lángot, amiről a remekül időzített, vékony belső hang az állítja, öngyilkossági kísérlet lenne ezen a helyen, a másodikhoz nem különben. Valamiért nem akarok sötétbe borulni így, de ez csak a tudatalatti rettegése az ismeretlentől, ellenben nem küzdhetek ellene. Könnyű nekem egész estés színdarabokat játszani az arcomon, a vonásaim hűséges szolgák, de a testem ösztönei utolsó erejükig tiltakoznának az ellen, hogy mélyebbre merüljek a kiszámíthatatlanságba.
Kiráz a hideg a hangjától, főleg, hogy ezzel egy időben az ujjai is hozzám érnek. Egy óvatos mosollyal koronázott biccentéssel reagálok, ezek szerint nem akarja elárulni, hogy továbbra sem vagyok ura a függőségeimnek. Hálás vagyok érte, még ha nem is látszik rajtam, mert leköt, hogy az idegszálaimat valamelyest egybe simítsam, a lassan kirajzolódó lilabőrt pedig megpróbáljam csökkenteni. Mintha még a lélegzet is meglátszana a pincében, persze, nincs olyan hideg, de a félelem nagyobb úr a valóságnál.
- Dexter… - suttogom a nevét, a hangos kattogás és kaparászás mellett olyan ide nem illő a hangom – Jól érzed magad? Nagyon sápadtnak tűnsz… bár én sem nézhetek ki most sokkal jobban. Nem ez a legvidámabb hely, amit el tudok képzelni.
Csodálkozva figyelem a szembogarai mozgását, amellyel az alattam lévő padot vizslatja. Átnézek én is a vállam fölött, de csak ugyanazt látom, ami korábban sem tetszett: az ismeretlen diák véleménye a helyiségről. Ha neki is hasonló élményei lehettek a hangulatot illetően, teljesen megértem, hogy erre a következtetésre jutott. Annál is inkább meglep, amikor megtudom a fiú figyelmének okát is.
- A poklod kapujában…? – visszafordulok, és önkéntelenül fel is állok – Várj csak… te milyen gyakran is jársz ide…? Mit szoktál itt csinálni? Bár lehet, hogy jobb, ha nem tudom.
Teszek egy lépést balra, így biztosan hozzáfér, ha éppen erre készülne, és magasabbra tartom a pálcát, ami így bevilágítja a régi, összekaristolt padot. Próbálom kizárni az egyre erősödő kapirgálást a tudatomból, elvégre olyan régóta elhagyatott ez a terem, hogy biztos nincs rajtunk kívül semmi élő idebent… bár bőven elég elgondolkoztató az is, amit Dexter osztott meg velem a pokláról.
- Várj, ne üljünk itt a sötétben… - szólok közbe megint – Gyújtok fáklyát, és közben nagyon szívesen meghallgatom, mit értesz a poklod kapuján. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ide bárki is bejár rajtam kívül…

Elsuttogom a fényt kioltó varázsigét, miközben a józan eszem kezeit próbálom lesöpörni magamról, amint azok hisztérikusan kapnak a kihunyó láng után. Egyetlen porcikám sem kívánja a teljes elsötétedést, de ezzel épp, hogy több világossághoz juthatunk… azaz juthatnánk, ha nem hirtelen következett volna be a jelenség, aminek köszönhetően pár pillanatig semmit nem látok. Hiába dörzsölöm a szememet, még ég benne az iménti kis fény emléke, vaktában pedig nem akarok lövöldözni, így kissé tehetetlenül várom, hogy elmúljon az emberi test nem túl kedves és hasznos reakciója.
- Egy pillanat… - akaratlanul is a vállához érek egy nem éppen átgondolt lépés kíséretében – Nem épp így terveztem a dolgot. Jellemző, hogy magunkra oltom a villanyt, amikor valami épp csatlakozni akar hozzánk…
Végre sikerül úrrá lennem a látásomon, és csak néhány padba akadok bele a fáklya meggyújtásáig. Rosszkedvűen nézek a térdemre, ami miatt persze megint hallgathatom majd a kíváncsi kérdéseket a hálóban, olyan elméletekkel karöltve, amelyek már meg is magyarázzák a horzsolásokat. Fél szemmel azért felnézek Dexterre, mert bár prefektusként egyszerűen és könnyedén rákérdezhetnék, miben sántikál idelent, nem akarom kihúzni belőle a titkait, amelyeket nyilván nagyon jó okkal rejteget éppen itt. Afféle betyárbecsület is társul az ébredő szimpátia mellé, elvégre nem akart visszaélni azzal, hogy látott dohányozni. Sóhajtva törlöm le a már megszáradt kis vérfoltokat a bőrömről, és az előbb említett szekrény felé fordulok, a pálcát le sem engedve.
- Figyelj, bármi is lesz benne, megoldjuk, rendben? – nem is tudom hirtelen, melyikünknek is mondom ezt inkább – A félelem nem választható, az ellene való küzdelem azonban igen. Persze, ilyenkor minden hülye történet eszembe jut, amivel anno ijesztgettek… de nem akarlak tovább rémisztgetni, gondolom, így is épp eléggé rád hoztam a frászt. Bőven elég kialvatlannak látszol ahhoz, hogy még én is rontsak a helyzeten…
Veszek egy mély levegőt, és közelebb sétálok a tárolókhoz, ahonnan most már figyelmen kívül hagyhatatlan kopogás és motozás hallatszik. Nyelek egyet, főleg, mert anyám történeteinek egy része épp így kezdődött… amelyeket sosem felejtett el elalvás előtt megismételni, nehogy elfelejtsem a részleteket. De ez most nem egy ijedt kislány szobája, és a tét sem az, fogok e rém álmodni. Még egyszer Dexterre emelem a tekintetem, elmosolyodom, és biztonságot találok a gesztusban, aztán felrántom a szekrény remegő ajtaját…

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

Marionett. Sötétbe édesgető furcsa báb, mely nem ereszti tudatot, elköti az akaratot a biztonság szigetének mólóján, lassan hajítva a végtelen sötétbe azt. Teszi mit tenne Cerberus, megkötve a kezem, vágyakozó szikrává ostorozva a reményt, hogy meglelem a könyveket. Nem félem a vakság átkát, mégis átjár a selyemmel marcangoló félelem. Kaparászás kúszik a fülemen át az agy legsötétebb zugaiba, várva, vetítve mi reánk ugorhat. Nem tartok a fénytelen semmitől, volt benne szerencsés részem, rettegésben gazdag éjszakák, míg megtanulhattam, hogy a hangok nem bántanak, csupán a tudatot kívánják magukhoz ölelni, mélybe húzva a nyúl üregébe, kifordult valóságba vinni. Az akarat merül, mert nem tó az, mibe dobták. Mocsár, mely felett csak a pálca fénye pislákol, mélyén pedig olyasmi rejtőzik, melyre nem vágyik az ép elme. Annál inkább a törött. Kifordulva magából, báb után csosszanva, menne a mélybe, sötétséget hozva a mámorosan kínzó vakító fénybe. Pálcáért kiált a félelem, a napvilágtól várva megváltást, fénybe borítva a világot, elűzve a sötét átkot, mely magához öleli-rántja, láncolva-ölelve az árnyakat. Rémképek kúsznak egyre elő. Mintha foltokból olvadnának eggyé, egésszé téve arcukat, játszva a sosem voltat.
Valóságot hajlít a rettegő elme, kenve rémképet a semmire, amennyinek szükségét érzi, hogy végre fényhozóért osonjanak az ujjak, újat, fájdalom nélkülit hozva az agyra, félelem stresszét feloldva. Élesedik az érzék, feszül a légzés, apró csapásokat még jobban érezvén, eleven valóba csomagolva a lélek legapróbb élményeit, melyet nem markol az egó, nem talál a tudat, onnan törve magának utat. Mintha áram csapna az izmokba, úgy rándul meg újra és újra, a hangot hallva, mely áttöri az eddigi feszült mindent, egy csettintéssel hozva örök csendet. Mozdul a fej, s reméli ezúttal sem a nyaktól el, bólintva egy igent a marionett tekintetének, játszva, hogy én nem félek. Remélek csupán, azt is halványan. Elveszi a zajt, a gyilkosan ringatót ha megtöri a csendet, halgattassák el a marionettet, tegyék lakat alá a hangját, míg fel nem kel a nap, mikor az értelem új erőre kap. Fénybe lépve, emberré növekedve, levetve az éjszaka árnyát akkor nyissa ki csak újra a száját. Mindhiába. Ha szól a hang foszlik az érzék, az elme kikiáltana, félve, hogy az éjjel maga tép szét. Nincs többé kaparászó zaj, süketül a fül, de a remény csillan… legalább nem leszek egyedül.
Marionett, sötétbe édesgető furcsa báb, melynek teste csosszan, el onnan hol a kincsem őrzöm, apró, tudattal megfogható öröm. Mozdul a kéz, tépné a padot, de csendre inti a tudat szava, óvatosságra intve a vadat. Villámként cikáz a hideg, az érdes fától, fel az agyba kezet visszakapva, mintha rettegne kinyitni miről tudja, hogy ő zárta le. Hang suttog a fülébe, azt mondja térjen észre, hisz oka volt annak, hogy idesuhant, vegye mi kell neki és meneküljön, míg még megteheti. Kinyílik a pad fedele, ezzel együtt a világot eltüntetve. Pillanat-órák után ébred újra, egy teljesen más helyen találva magát. Miért nem hallotta a prefektus szavát? Érinti a vállát a báb, lökve a valóságon egy akkorát, mely megszakítja az időt, a félelemnek ezzel fújva pihenőt. Elönti helyette a vért az adrenalin, dobban a szív, hallatszik a hangja, kopogássá edződve a kaparás mellé. Bár tehetné, de a hátba szúró kedves fájdalom nem a szívének dobbanása, mint inkább fa és kő találkozása.
Pupilla tágul, vér ömlik az eddig ketrecben kínzott akaratra, ezzel bírva öntudatra. A kincs most várhat, a pokol kapuja tátonghat. Pálcáért indul a kéz, s el is éri azt, kapkodva, rettegéstől koncetráltságát vesztve, fegyverét szegezve a szekrény felé, érzi végre, ennyi elég.
Marionett, sötétbe édesgető furcsa báb, enyém a feladat, nem kell megóvnod magadat. Előre lép a láb, előhívva a harcos akaratát. Nem is tudta létezését, most mégis megteszi a következő lépést, közelebb a kaparászáshoz, vörös fáklyafénytől ölelve a tudatot. Eltökéltséggé silányul a rettegés, csak azt remélve, hogy nem lesz marcangoló, mi kilép.
– A félelem csak jelzés, az akarat gyilkosa. Amikor az eltűnik, nem marad más, csak te magad. A félelem az elme gyilkosa. – Suttogom a sötétbe, apám könyveinek egyikét idézve, várva tőle a megváltást. Engedem a prefektust, hadd röppenjen elém, várva bármit, mi azon az ajtón kilép. Bármit, csak azt ne...

    - Akkor mi leszünk a gyilkos gyilkosa. - és ezzel a végszóval felrántom a szekrény zörgő ajtaját.
Úgy teszek, mintha nem zavarna, hogy minden kimondott szavamat levegőnek nézte, egyrészt mert a hallgatása mögött nyilván sötét gondolatok húzódnak, másrészt mert jelenleg minden idegszálam hideg, borzongató félelemmel reszket arra, ami következhet. Menekülni úgysem tud előlem...
      A Roxfort sok rémületnek ad otthont, és sok minden rejtőzik a falai között és alatt, amelyről nem tudunk semmit. Melegágya a rémálmoknak, a lágy kövek között megsimuló borzalom könnyedén magára talál benne, és onnantól már csak néhány szívdobbanás, egy elsuttogott rossz szó kérdése, hogy vérpatakként törjön elő. De ahogy Dexter mondta: a félelem az elme gyilkosa, ennek tudatában pedig csak hamarabb kell átszúrnunk az ütőerét, melynek selymes ujjai most az agyunkat cirógatják.
       
       Nagyot roppan a valóság, vagy maga a szekrény, ezt ebben a pillanatban nehéz megmondani - ahogy szétfeszülnek a szárnyai, valami olyasmivel nézünk szembe, amire nem számítottam. A túl élénk képzelet hajlamos megbosszulni magát ilyenkor, de egy tükröt látok, amelynek hatalmas arany keretei szinte lehetetlenné teszik, hogy beférjen ide. Közelebb lépek, és saját magamra nézek, a félelemmel csordultig telt tekintetbe kíváncsiság vegyül, majd el is oszlik benne, mikor csak tompa sötétség felel a hívásra - a tükör meg sem mozdul. De akkor mi okozta a zajt? Már éppen válaszolni akarnék valamit Dexternek a kastély ostoba tréfáiról, meg arról, hogy talán jobban is ismerhetné a pokla csinos kis kapuját, mikor a szemem sarkában mozgás észlelek. Visszakapom a fejem, és vizslatni kezdem az ugyanolyan részleteket... Egy beteg 'keresd meg a különbséget' játékra emlékeztet az egész, és be akarom csukni a szekrény szárnyait, lehetőleg úgy, hogy örökre elnyelje ezt az ide nem illő tárgyat, ne kísértsen senkit többé az érzéki csalódásaival, amikor az arcképem elmosolyodik. Nem veszek levegőt, feszülten várom, ahogy a máskor felvillanó mosolyom most darabjaira törik, és egyre szélesedik, a szemeim alatt elmélyülnek a karikák.
       - Mi a franc... - most már nagyon is indokolt eltávolodni, pálcát támadóan felemelni, és kivárni az utolsó kis jelet, ami magyarázattal szolgálhat arra, hogy mit is látunk pontosan, de akkor alakokat látok magam körül, és mind ugyanolyan élőnek tűnik, mint a most nem messze álló Dexter. Hiába jövök rá egyből, mi is történik, épp ugyanolyan borzalmas látni, ahogy az ismerőseim, barátaim undorodva távolodni kezdenek... Csak Willow felé mozdul még a karom, de ő úgy húzza el az ujjait, mintha halálos betegséget terjesztenék.. Megfordulok, és már tudom, hogy mit fogunk látni a tükörből portrévá torzult képen: anyámat.

       - Riddikulus! - szakadok ki hirtelen a tétlenségből, ugyanakkor tovább sétáltam hátrafelé, mint kellett volna, és az egyik pad éles szélének ütközve felszisszenek, a koncentráció pedig megszakad. A mumus akadálytalanul suhan el mellettem, ugyanis épp elálltam Dexter elől. A portré részei mintha önmagukba nyúlva változnának át egy... emberi alakká? Lázasan kutatok valami megoldás után, ez a varázsige ugyanis csak alakváltásra kényszeríti, mi viszont határozottan nem vagyunk nevetős hangulatban...

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

Bátorítólag hat a szó, előremozdító, míg meg nem roppan a mindenség. Elég a bátorság, a hősi lovag, egy pillanat alatt, újra önmagába roskadva, mint holmi üres héj. Te marionett, azonban ne félj. Erőt vesz magán a kéz, majd mozdul az arc, ahogy a tekintet előtt megindul a harc, erejét keresve, eszét vesztve, rettegve attól mit lát. Tükör vált, tömeg jön, majd megy. Nem ért az elme, nem hall a szív, s bár tudja mi közelít, retteg. Szörnyeknek ad otthont a szekrény. Remeg a kéz, benne a fegyver, nem lovag hát mégse, csak gyönge ember. Újra rántja sötétbe, mit pillanatig felszínen érzett. Most süllyed vissza…
A képeket értelmezni nem tudja, s bár lendülni akar, elszántságát betonfal takar. Mi van vele? Hova veszett a gondolat, hogy marionettnek segítő kezet ad. Kezet, de nem sajátját, végtagjától megtagadja az elválást, hátába inkább marjon a rozsdás tőr, minthogy a fejét vegye minden, mi a szekrényből előtör. Tudja mi az, érti esze, mégsem tud mit kezdeni vele, fogytán az elme, nem dobban a szív, csak egy szikra marad, mely még valahova hív. Megremeg a kéz, rándul a test, mintha villám csapna be. Hol a vörös érzés, mely keservesen simogatva tép szét, hogy helyére vadat húzzon, vagy pszichopatát, ki a trükkön átlát, s lépni mer? Emlék csupán, ki utána kap nem is ember. S neki éppen ez kell. Levegőt szív a tüdőbe, borzongani kezd a bőre, bizseregnek a tagjai, mintha a félelem ölelné magába, tűként szúrva minden pórusába, kedves gondolatként tartva csupán az adrenalintól telt rohama. A félelem az elme gyilkosa. Ő a gyilkos gyilkosa. S bátorság az, mit a félelemtől eltelve teszünk oda. Hallatszik a varázsszó, visszabukik az eddigi kaparászó. Marionett lendül balra, a halott hőst a kép telibe kapva.
Változik a kép, magába roskad, fekete folttá válva, majd emberi alakká metamorfálva. Megremeg a test, megfagy a légzés.
– Csak őt ne. – Sóhajt a száj, hangja ködként telepszik, míg a színek kavalkádja egyre csak növekszik. Mi máshol boldogságként hírlik, most fenyegető riasztó. Pálcátlan balba, mintha húsba marna, lassan siklik a fájdalom, az ártalom, melyet elszenvedett… Nem vezekelt még eleget? Újra kell látnia? – A Rózsaszín veszedelmet… – Megbicsaklik a nyelv, csomó kötődik rá, mintha láthatatlanná is tenné a némasága. Szerencséje azonban elpártol tőle, pedig az volt az utolsó őre. Félájultan pillant csupán a nőre. Az arcra mely nem pislog, mely nem ismer kegyelmet, csak mosolyog és nevet. Kuncog a képmás, gerincébe ezzel baltát vág, de nem azonnal, gyorsan ölve. Lassulva, ellentartva az időnek. Karja ég, keze lángol, bárhol lehetett volna ma. Bárhol. Miért épp a pokol kapujába lépett, hol Cerberus helyett Umbridge várja a lelket?
A félelem a tudat gyilkosa, de ha meghal az elme, mi marad helyette? Mielőtt kialszik, felrobban, emlékei széttörnek a porban, csak egyet tartva meg. Megmarad a gyilkos szándék, mellyel az egész élete csupa játék. Nem akar ő pusztítani, csupán ezt az egyet, a többi mind mehet. Megszorul a kéz a pálcán, változik a rettegés, s bőréből a vérszomj előlép. Most tehetné, mi álmait kísérti, mitől megnyugodott a lelke, víziókkal eltelve. Miért is ne?
Lendül a kéz, villan a fegyver, harsan a varázsszó, csak kissé másról.
– Reducto! – Átok pattan, villámlik a pálca, a rózsaszín gyilkost meg sem találva. Mégis nyugodt a lelke, így, hogy végre ezt megtette. Ha ismerné a módját, most a mumusra mondott volna Avada Kedavrát. Így azonban marad a módszer, mellyel Amelia lepte meg egyszer. Nevetés a káröröm, ahogy a rózsaszín veszedelem csak pattog a földön. – Riddikulus! – Elpattan az újabb villám, a pokol tüzéhez hasonlítván, mintha maga Hádész lépett volna fel a színre, Lokitól az erejét kölcsönkérve. Umbrigdeot átváltva egérbe, hőscincérré aljasítva, mosolyt csalva az arcra. Pattogása nevetést húz fel belőle. Nincs még vége a harcnak, csak a csata landolt zsebbe.
Padhoz ugrik, fedele alól lopva kincset, adrenalintól telve, sietve. Menne, míg még futni tud, de a marionett hangja egészen mást hoz.

            Umbridge. Sok mindenre számítottam, de az ő szinte síneken guruló torz alakjára nem, erre a lapos, sunyi vigyorra nem, de leginkább talán a Reductóra nem, az ugyanis telibe kapja a mellettem lévő padot, és nekem is jut a törődésből.
            - Dexter, várj...! - a mondat vége egy fájdalmas sikolyba torzul, és a világ körülöttem egyetlen felhengeredő fájdalomcsővé húzódik össze. Becsukom a szemem, mert az átok ujjsimításai nyomán az egyik polcról is záporozni kezdenek a nemrég szemrevételezett kincsek, és a lidércnyomás így is épp elég hangosan nevet rajtunk... Milyen védtelen is vagyok pálca nélkül. A koppanás a fülem mellett még a zuhanás után jelezte, hogy hol keressem majd, ha lesöpörtem az üvegszilánkokat és a jéghideg kásás zselét az arcomról, ujjaim vakon kutatni kezdenek utána, és még hallom a tűként a fülembe szúródó sokkon túl az újabb átkot. Hasra fordulok, a berendezés darabjai lecsúsznak a testemről, elkenem a szememre csorgott ismeretlen folyadékot, ami mintha megdermesztene, és a felborult padra tenyerelve kihúzom magam a mocsokból. Látom Dextert, ahogy a padjához kap, és rá akarok szólni, hogy fusson, amíg megteheti, mert mögötte a kaparászó kisegér újra emberi alakot ölt, de ez magasabb a félelménél, nem visel rózsaszín, rossz emléket az agyba cseppentő masnit, hanem fölénk magasodik sarkain, a szeme feketére színeződött alkonyattal fordul felénk, és elmosolyodik. Nincs tükör, nincs ott anyám, engem látunk, torz vigyort, a legédesebb rémálmok lidércét. De vajon tényleg én vagyok e ez a tömény kétségbeesés, égő tekintet...?
               Remegni kezd a térdem, és megpróbálok hátrálni, lépteim alatt felreccsen a megannyi üvegszilánk, mint összeroppant királyságok elhagyott menedékei, lecsúszik a cipőm orra az egyik nagyobb darabon, felszeletelődik minden magabiztosságom a hangjára. Mégsem hagyhatom a mardekárost magára, senki sem védheti meg... tőlem. A borzongatóan deresnek tetsző folyadék megszilárdult az arcomon, a nyakamon, a mellkasomon, és ahogy nyitnám a szám, és újra támadásba lendülhessek, mintha megkövültek volna a vonásaim. Ahol nem folyt végig rajtam, továbbra is meleg a bőröm, lüktet alatta a pulzus menekülőn, mint a vadászok puskája végén táncoló áldozat, de nem mozdulnak az ajkaim, nem csukódik a szemem... Mégsem csak látszat volt a terem arcunkba lehelő borzalma, a mumuson kívül is élénk a ki nem mondott félelmeink keringője. Mást kell kitalálnom, ha befogják a számat, lendül a pálca, és össze kell szednem minden tudásomat a non-verbális mágiáról.. De az adrenalin ostorcsapása küzdelemre sarkall, nem fogunk itt eltemetődni önmagunk alatt. Még suttogni sem tudom, csak hang nélkül akarom, kívánom, hogy eltaláljon most a varázslatom... nevetned kell, mindkettőnkért, hangosabban, mint a felém közeledő árnyék én.
               - 'Lepor Festivia!' - a pálcamozdulat felkavarja a levegőt, éles fény villan, és az egész tudatom egyetlen lökés, ami téged akar tűzre gyújtani, legyél te a fáklya a sötétben...Kérlek, képes leszel rá! Nevess! NEVESS, DEXTER! Mintha az utolsó lélegzeted lenne az életben, és az élni akarás üvöltene ki a látszólag vidámság alól, kinyújtva a kezét még egyszer a fény felé.. Mintha felszakadna a bevarrt szád, mintha a fogak és a nyelv fegyver lenne, ami torkon szúrja a pánikot, okádd arcon a röhögéssel, harsanj az arcába viharként, dübörgésként... AZT AKAROM, HOGY NEVESS!